mosolygó rózsakövek

faragottak megkopottak kőből kivájt rózsakövek kereszt felett fejfák díszei múltat idéznek kőbe zárt fájdalmat is de a kőből mosolyt szül a szeretet anyám szeme visszatekint rám

N Gysz Glet Kerek Szoba

folyt. köv. Szilágyi Andrásnak tengelyében megforgatni kiforgatni négy sarkából mint a földet kiforgatni a világot belekeverni némi zöldet forgó tengelye körül sokszög lesz a négyből négy a négyzeten négy a köbön négy a hatodikon négy a sokadikon négy az n-ediken pörögjünk e végtelen szerpentinen s találkozzunk fenn a hetediken e sátáni isteni rilkei körben nyárfák

Dudás Sándornak

Vágyaink – égig nyúló nyárfa kudarccal terhes letörött ágak kettétört törzsű fa vérzik halálra váltan várja a halált vészterhes dühöngő szél szabdalja testét alig várja a szélcsendes estét ám a gyökér ragaszkodik a földbe kapaszkodik ahol megszületett álmaink álma valóra válva sodorhat messzire el hogy honnan jöttél –a gyökér megfog megtart nem ereszt el –mindig a szíved felel

K Rusz Ly Leves

Hommage á Latinovits Zoltán

Látom a kisebb-nagyobb úszó zsírkarikákat. Vörösek, sárgák a forró levesben. Az alján tészta-csigák úsznak lemerülve. A velős-csont középen úszó sziget kiemelkedik.

Némi húscafat, porc lóg le róla, majd eltűnik gyorsan a tátott fekete szájban. Fogak roppanása jelzi a végzetüket.

Mint egy húsdaráló, őrlik a húst. De, nem úgy a velővel! Módszeresen üti a tenyér, külön tányérba huppan.

Pirítós kenyérre kenve a száj nagyot cuppan, nyelve a gyöngy-falatot. Hozzá a vörösbor illik, kortyonként ízleli a nyelv minden filamentuma, bimbaja.

Igazi íz-kavalkád, valódi íz-orgia!

Sszerakja

agyam barázdáit felszántom újra kerüljön felszínre velős gondolat abból mi régvolt emlékeimből megmaradt fényes aranylelet csiszolt kavics eltörött csupor füle vékás amfóra kicsiny darabja összerakja újra az emlékezés

Paint It Black

vénasszonyok libasorban elmennek mind a templomba fehér hóban feketében mint a varjak krákogósan károgósan hogy elmúlt már ez az élet fekete kendőjük hegyesen (mozog a lábuk gacsosan-kecsesen) mint a varjú csőre ritkul a sor szállingóznak elfelé imádkoznak zsolozsmáznak mennek mind a menny felé gyenge a lábuk meg-megállnak lábuk terpesz úgy pisálnak lábuk szárán csorog a húgy lefelé felnéznek a magas égre sóhajtoznak ó istenem mikor lesz már ennek vége

Pr Gai Tavasz

A belváros macskakövén baktattunk ketten Erzsikével.

A Károly hídon többször is átmentünk gyalog.

A Szent Miklós templom lenyűgözött.

A régi gótikus toronyhoz értünk késő este, mellette, a házak falára fényorgona vetült, s előtte a tér hamar benépesült.

Mindenki arra várt, hogy megszólaljanak a dicshimnuszt zengő fanfárok, harsonák.

Templomi orgona rengette a házak falát.

A híd közepére érve szent fogadalmat tettünk, ami biztosan beteljesül.

Kafkával farkasszemet néztünk egy ablakon át. Svejket éltettük a hű katonát.

Gondolatban Hrabalt idéztük.

Kemény habzó sört ittunk melegen, s azt kívántuk, bár minden katona ilyen legyen! Mint ez a Svejk a derék, fejünk felett hatalmas kocsikerék, rajta gyertyák villogtak a pince-félhomályban.

Nyeltük a knédlit vadas mártásban.

Az Arany utcában benéztünk minden kicsi ház ablakán, gyalog zarándokoltunk fel: a Loreto kapuján, csodáltuk, hogy mennyi a gyönyörű látnivaló.

S mi minden még, elmondani is sok.

A Vencel teret ki nem hagytuk, szállásunk hozzá oly közel, villamossal, metróval utaztunk sokat, (szép ősz volt, nem is tavasz), az emberek tiszteltek minket s mi is a másokat.

Sok látnivaló maradt még hátra, ám időnk kevés.

Várt ránk a központi pályaudvar s a vonatunk.

Az állomáson megfogadtuk: ide az ember még visszatér.