Hórusz Archívum 01>Budapest
HORUS
Kardos Sándor | René Margit
Hórusz Archívum 01>Budapest Kardos Sándor | René Margit
fotók | Kardos Sándor, Hórusz Archívum grafikai tervezés | René Margit A szövegeket az 1920-as és 30-as évek sajtójából szerkesztette | Horgas Judit képfeldolgozás | Haris László nyomdai kivitelezés | Reactor A könyv megjelenését a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága támogatta kiadja | Gráfium Kft. | első kiadás H-1028 Budapest, Úrbéres 75. | info@grafium.hu © 2005 | Kardos Sándor és René Margit ISBN 963 229 676 1
HORUS
A Hórusz: látásmód. Szemléletmód, amely mélyen átjárta az 1970–1980-as évek képzőművészetét, fotográfiáját, filmművészetét. A „Hórusz” azt a régi avantgárd elvet tette gyakorlattá, amely nagy jelentőséget tulajdonít a véletlennek, az elrontásnak, a hibának. Az ilyen képeken jelenik meg tudatalattink, rejtett kreativitásunk, az ilyen képekbe nyúl bele akaratunk ellenére „Isten ujja”.
A Hórusz-fotó: a csoda. A furcsa, szabálytalanul komponált, esetlegességeket megörökítő, véletlenül létrejött fotók, képi elszólások gyűjteménye új megvilágításba helyezte ítéletünket a „szép” és „jó” fotóról. (Bán András)
Éjjel egy óra. A kávéházakban cigányzene szól, az utcákon rendes nappali forgalom: villamosok csilingelnek, újságárusok kiabálnak, kocsik zörögnek, a körutakon meg a Rákóczi úton égnek a villanylámpák, a házak világos ablakaiból itt-ott zongoraszó hallik, a Dohány utca sarkán forró tormást árulnak, a mozikban még csak most sepregetnek az utolsó előadás után. Aki az utcán van még ilyenkor Pesten, az nem is lump, csak egyszerű nyárspolgár, mert éjjel egy óra még nem éjszaka.
Így volt ez régen. Hogy mikor? Talán pár ezer évvel ezelőtt és most úgy rémlik, mintha mi éltük volna át, pedig csak régi krónikákban olvastunk róla.
A rendőr joggal elvárhat tőlem egy bizonyos mértékű jóindulatú támogatást abban az igyekezetében, hogy el ne gázoljanak. Ezelőtt húsz esztendővel csak a lábam elé kellett néznem, hogy baj ne érjen, mikor az utcán járok. A feladat azóta komplikálódott.
Most föl is kell nézni a jelzőlámpára, mielőtt lelépek az aszfaltról. Ezzel fizetünk azért, amit azóta a közlekedés technikája produkált. És a dolog természete olyan, hogy itt haladékot a fizetés teljesítésére a legmagasabb fórum se adhat. Ott helyben és azonnal kell vigyázni.
Nagyon helyes tehát, ha erre a vigyázatra ránevelnek és bizonyos fegyelmi eszközöket semmiféle nevelés nem nélkülözhet.
Amióta beköszöntött a kánikula, kedves szórakozás lett a Dunán való sétahajózás. Három koronáért másfél óra hosszat lehetett hajókázni, élvezni a felséges panorámát, kissé lehűlni a nagy melegben…
A hajócskák a Vigadótól indultak el, megkerülték a Margitszigetet és ugyancsak a Vigadóhoz tértek vissza.
Olcsó és kellemes szórakozás volt, esténkint szorongásig megteltek a propellerek és hogy kigyúltak a lámpák, olyan volt a kép, akárcsak Velencében ült volna az ember egy fehér vaporettón és körülhajózta volna a Canale Grandé-t.
Ismertem egy babát, aki a világért se mutatta volna magát a kirakatban angol szépségtapasz nélkül. Megfigyeltem, hogy a babák mindig követik azoknak a nőknek a külsejét, divatját, amelyik kerületben a kirakatban állnak. A Lipótvárosban ismertem egy elhízott babát. A Nagymezö utcában láttam egy babát, aki kacsintott a kirakatban.
Megismerkedtem a gyászbabákkal. Ez egész külön csoport. A női gyászruha-üzletek kirakataiban állnak a gyászbabák sápadtan, szomorúan, arcukon fájdalommal és lemondással. Ezek nem festik magukat, a hajuk sem festett, hanem lenszőke, rendszerint koszorúban hordják. Csodálatosképpen a gyászbabáknak kicsi a szemük, kezükben kétségbeesetten zsebkendőt szorongatnak. És mindegyiknek jól áll a gyászruha.
A budapesti járókelő sok mindent megtanul, aminek a megtanulására sokkal kevesebb ideje volt, mint más nagyvárosok publikumának és ha a vigyázatlansága néha olyan, hogy fegyelmezetlenségnek látszik, erre speciális mentsége is van, általános mentsége is van.
A speciális az, hogy ebben a városban most nagyon sokan járnak lehorgasztott fővel, kissé elkábultan, gondok ködében. Az általános mentsége pedig az, hogy a legfegyelmezetlenebb gyalogjáró se gázolt el még soha se egy villamoskocsit, se egy automobilt. Megérdemli tehát, hogy a villamosok és az autók is bizonyos elnézéssel, sőt megkülönböztetett kímélettel bánjanak vele.
Nem tudok abba belenyugodni, hogy valakinek (még ha sürgősebb dolga van is, mint nekem) joga legyen engem félrelökni, legázolni, szembefröcskölni, nyomorékká tenni, az útjából elsöpörni. Még akkor se, ha nagyobb úr nálam, gazdagabb, előkelőbb. Abba bele tudok nyugodni, hogy a miniszter, a polgármester, a kerületi kapitány, a bíró, az adófelügyelő, sőt még a segédfogalmazógyakornok is kétszerannyi ideig várat az előszobájában, mint a kegyelmes, méltóságos és nagyságos urakat,
de hogy még az utcán is rang, vagyon és méltóság szerint osztályozzanak, arra nem vagyok berendezve.
Amikor a kórházakban éjjel alig van 7 fok meleg a betegek saját bevallása szerint, az iskolák részben a tüzelőhiány miatt vannak zárva, a szegény gyermekek betegen fekvő anyjuknak szedik össze a fát az utcán, akkor a melegedőszobák felállítása álhumánizmus. A legutolsó ember is kénytelen dolgozni, úgyhogy nem is igen volna senkinek alkalma a melegedőszobákat felkeresni.
Pesten az Andrássy úton látni néha egy magas, öreg embert. Tüske és bozót egész feje, állati ürességgel a vonásokon. Kezei reszketnek, lábai reszketnek, egész nyurga és csontvázszerű teste úgy imbolyog szárazon és halálosan, mint egy letört katángkoró. Rongyokban jár, ferde és lyukas és tépett rongyokban. Kísértet, üveges és kába szemekkel. Ez az öreg ember alig van élete delén. Úr volt, igen előkelő úr, gondos, csinos, ápolt, okos, nagyjövőjű.
És egy végzetes napon megkóstolta a kokaint…
Fürdőváros, amelyben a lakosság túlnyomó többsége egy évben csak háromszor fürdik.
Már a nyár elején megjelentek a plakátok, meg a kirakatokban elhelyezett fényképfölvételek a különböző pesti és budai strandfürdőkről. Mindenféle kellemességeket, szórakozást és kényelmet ígértek a strandfürdők hirdetésével, számítván arra, hogy a főváros lakosságának legnagyobb része amúgy sem mehet el fürdőhelyekre, nemhogy a külföldiekre, hanem még a határon innen esőkre sem.
És meg lehet állapítani, hogy ezek a strandfürdővállalatok nem is számítottak rosszul, mert talán soha annyian nem fürdőztek Budapesten, mint ezen a nyáron.
A pesti és budai strandfürdők között éppen úgy megvan az első, második és harmadik osztály, mint akár a vasúton vagy a hajón és mindenki megtalálhatja a magánakvalót, aszerint, amint tárcája engedi. Ezek a fürdők azonban nem is annyira abban különböznek egymástól, hogy az egyik talán sokkal szebb, jobb, kényelmesebb volna a másiknál, hanem inkább abban, hogy
drágább belépődíjakat szed és így megválogathatja a maga közönségét a pénztárak szűrőjén keresztül.
A sporttelepek nagyobbára csakis a professzionista mérkőzések
– korunk gladiátor játékai – céljaira összeácsolt tribünökből állanak, melyeket ízléstelen reklámtáblák, ha lehet, még jobban elcsúfítanak.
Az öngyilkosoknál is érvényesül a társadalmi ranglajtorja fokainak hatása. Revolvert vásárolni, mérget szerezni, a fürdőszoba kádjában az ereket megnyitni: ehhez pénz kell. A gúla csúcsán élők elegánsan tudnak meghalni, ha életükben beüt a derout, a szegény embernek egyszerűbb eszközök állnak rendelkezésére,
azok közül is a legegyszerűbb a Duna.
A rendőrség hivatalosan már nem foglalkozik az életuntakkal, az ő sorsuk irányítását az Életuntak Védő-Irodája vette át, amelynek az élén az ismert Róbert bácsi áll. A közismert filantróp Tolsztoj tanítványa és hosszabb ideig az emberbarát mester mellett tanult.