Chris Tomlin: Mily nagy vagy, Urunk! by Harmat kiadó

MILY NAGY VAGY, URUNK!

Istendicsőítő élet egy énközpontú világban

Chris Tomlin és J. D. Walt

Harmat – Ez az a nap! Budapest, 2024

This book was originally published in English under the title: How Great Is Our God: Living a Worship-Led Life in a Me-Driven World.

This Hungarian edition is published in arrangement with EMF Publishing, LLC through Riggins Rights Management.

Ez a könyv eredetileg angolul jelent meg How Great Is Our God: Living a Worship-Led Life in a Me-Driven World címmel.

Kiadja az EMF Publishing, LLC, USA. Minden jog fenntartva.

A magyar kiadás az EMF Publishing, LLC-vel a Riggins Rights Managementen keresztül való megállapodás alapján jelenik meg.

Chris Tomlin fotó © Piedmonte & Co.

Fordította: Szabadi István

ISBN 978-963-288-839-2

Kérjük, hogy a szerző jogait tiszteletben tartva a könyvet ne másolja, és a mű felhasználásához kérje a kiadó írásos engedélyét.

A könyvben idézett angol nyelvű dalszövegek pontos forrásmegjelölései az eredeti kiadványban találhatóak.

Ha másképp nem jeleztük, a bibliai idézeteket a Magyar

Bibliatársulat revideált új fordítású Bibliájából vettük (RÚF, 2014).

KIFELÉ

Max Lucado előszava

Sokszor elmeséltem már, de egyszerűen nem lehet megunni annak a kilencéves kisfiúnak a történetét, akinél mononukleózist diagnosztizáltak. Az orvosa elrendelte, hogy egész nyáron ki sem teheti a lábát a házból. Pedig izgága, sportos, társaságkedvelő fiú volt – mégis mit tud ő kezdeni magával a négy fal között? Se baseball, se horgászás, se biciklizés? Mintha csak egy sólymot zárnának kalitkába. Egy kilencéves számára ez hatalmas megrázkódtatás. A fiú apja azonban istenhívő ember lévén elhatározta, hogy együtt a legtöbbet hozzák ki a karanténból. Mivel boltjában hangszert is árult, sőt ő maga is egész jól játszott, megajándékozta a fiát egy gitárral, majd minden reggel új akkordot vagy új fogást tanított a fiúnak, és meghagyta neki, hogy egész nap gyakoroljon. Ő pedig úgy is tett. Kiderült, hogy jó érzéke van a zenéhez, és mire véget ért a nyár, már Willie Nelson-dalokat játszott, sőt a zeneszerzésbe is belekóstolt.

Néhány év elteltével dicsőítésvezetőként szolgált különböző gyülekezetekben, pár évtizeddel később pedig már világszerte az ő dalait énekelték a legtöbben.* Ki ne gazdagodott volna már az olyan dalok által, mint a How Great Is Our God , a Whom Shall I Fear vagy az Our God ?

Chris Tomlin egész életét arra tette fel, hogy nekünk is megtanítsa azt, amire azon a nyáron eljutott: ha beüt a baj, a legjobb, ha énekelünk. Vezetésével millióan emeljük fel a tekintetünket, hogy ne csak önmagunkra és a saját „nyári nyomorúságunkra” nézzünk, hanem Atyánkra és az ő mennyei jóságára.

Rendkívül nagyra tartom Christ, és megtisztelő, hogy a barátomnak nevezhetem őt. Számtalan helyen jártunk és szolgáltunk már együtt. Ő a mi nemzedékünk egyik nagy dalnoka, aki újra és újra emlékeztet arra, hogy Isten hatalmasabb minden nehézségnél. Nagyszerű könyvében pedig most az éneklésnél még többet tesz: tanít, megmutatja, a dicsőítés által hogyan ismerhetjük meg még jobban Istent.

Az énközpontú világból istendicsőítő életre hív bennünket. Hiszen ahogy Istent egyre nagyobbnak látjuk, az énünk, sőt a gondjaink annál kisebbnek tűnnek. E könyv csupa bölcsesség, bátorítás, útmutatás. Chris mindannyiunkat arra buzdít, hogy tegyük meg, amit ő kilencévesen megtanult: öncélú törekvéseink helyett inkább összpontosítsunk Isten nagyságára.

* „Chris Tomlin Most Sung Songwriter in the World”. CBNNews. com, 2013. július 2. www.cbn.com/cbnnews/us/2013/july/chris-tomlin-most-sung-songwriter-in-the-world/?mobile=false.

Nekem nem kellett átélnem azt, amit Chrisnek, a ház falai sosem ejtettek foglyul, egy vihar azonban igen. Gyerekkorom legelső emlékei között szerepel az, amikor apámmal horgászni mentünk egy apró csónakkal a hatalmas tavon. Remek nap volt a sügérfogásra. Hirtelen azonban a semmiből vihar csapott le a tóra. Egy pillanat alatt a víz csupa tajték lett, a csónakot pedig hullámok dobálták. Szürke felleg gomolygott felettünk, villámok cikáztak, eső sorozta a vízfelszínt, tízéves szívem pedig úgy dübörgött a mellkasomban, mint cipő a szárítógépben. A félelem karmai a húsomba vágtak. Bármerre nézhettem, a látvány nem sok jót ígért. Felnéztem a viharra, le a hullámokra, előre, de a part sehol.

Ám ekkor hátrapillantottam, és megláttam az édesapámat. Ő irányította a csónakot, a tekintete nyugodt volt. Bár bőrig ázott, folyt róla a víz, valami érthetetlen okból mégis nyugalmat sugárzott. Keze a motor gázkarját fogta, és eltökélten kormányzott a part felé.

Abban a pillanatban megértettem valamit. Döntenem kell: vagy a vihart figyelem, és elborít a félelem, vagy apámat, és felemel a hit. Az apám arcát választottam. És mindannyian tehetünk így.

A vihar egyszer biztosan kitör, a baj elkerülhetetlenül megtalál minket. Hiába próbálunk, nem élhetünk viharmentes életet. Arról viszont nekünk kell határoznunk, hová nézünk, ha beüt a vész.

Köszönöm, Chris, hogy megmutatod, hogyan nézhetünk fel mennyei Atyánk arcára.

Bevezetés

Az egész világot megdöbbentette, amit látott. Coco Gauff, a tizenéves teniszfenomén az utolsó ellenfelét is legyőzte, és megnyerte a US Open teniszbajnokságot. Megkönnyebbülten rogyott a földre, majd miután gratulált versenytársának, és megölelte a szüleit, odasétált a padhoz, leült, és kitört belőle a zokogás. És hogy mit tett ezután?

Letérdelt a pad elé, és imára kulcsolta a kezét. A fotós remekül kapta el a pillanatot, a képfelirattal azonban alaposan melléfogtak: „Coco Gauff éppen próbálja felfogni, hogy megszerezte első Grand Slam-győzelmét.”

Az elismert futballedző, Tony Dungy nem hagyta anynyiban, és a következőt üzente a sajtónak: „Sajnálom, hogy tőlem kell hallanotok, kedves SportsCenter, de Coco Gauff itt nem épp »próbálja felfogni győzelmét«, hanem imádkozik. Már korábban is nyíltan vállalta keresztény hitét, szerintem egyértelmű, hogy mit csinál a képen.”

A félreértések elkerülése végett Gauff később így nyilat-

kozott: „Egyébként sosem a győzelemért imádkozom, csupán erőt kérek ahhoz, hogy a legjobbat nyújthassam. Utána lesz, ami lesz. Annyi áldást kaptam már ebben az életben, egyszerűen hálát adok most ezért a pillanatért. Őszintén szólva még a szavakat is nehezen találom.”

Kijózanító ez a kontraszt: a karrierje csúcsán lévő Coco Gauff megáll, hogy csodálattal kimondja: „Mily nagy vagy, Urunk!”, eközben a világ azt hiszi, épp önelégülten ízlelgeti a sikert. Gauff megmutatta, hogyan élhet az ember istendicsőítő életet egy énközpontú világban, és ennek a könyvnek is ugyanez a célja. Sőt én ezt tűztem ki életcélul is, hogy Isten dicséretére vezessem az embereket.

Kétség sem fér hozzá: énközpontú világban élünk. Mindenki azért törtet, hogy biztosítsa az egzisztenciáját, hogy brandet építsen és nevet szerezzen magának, pedig csak egyetlen név méltó a magasztalásra, az, amely minden név felett való: Jézusé. Ezért írok én dalokat. Csak hogy senki félre ne értsen: az istendicsőítő élet nem magukat a dalokat és az éneklést jelenti, azért is írtam ezt a könyvet, hogy ezt tisztázzuk. A dalok csak a filmzene, a cselekmény viszont maga az élet. Könyvem lapjain megosztom mindazt, amire eljutottam, és néhány dalom háttértörténetét is elárulom, de a lényeg, hogy az olvasót arra hívjam és bátorítsam, hogy ne csupán énekeljen, hanem éljen.

Bukott emberi fajunk első napjaitól kezdve a magunk dicsőségét keressük. Gyerekkorom óta érzem, milyen erőteljesen jelen van körülöttem az énközpontú lelkület, és a szívem feletti uralomra tör. Ugyanakkor olyan családban

és gyülekezetben nőttem fel, ahol Isten nagyságát hangsúlyozták. Hála az Úrnak, hogy neki még a suttogása is erősebb a világ üvöltésénél.

Egy délután épp austini lakásomban ültem ölemben a Bibliámmal, és a 104. zsoltárt olvastam. Ez a gyönyörű dicsőítő dal így kezdődik:

Uram, Istenem, igen nagy vagy, fenségbe és méltóságba öltöztél, világosságot vettél magadra, mint egy köpenyt. Ő az, aki sátorként feszítette ki az eget… (Zsoltárok 104,1–2)

A zsoltár aztán versről versre egyre fokozza Isten magasztalását, az Úr nagyságát ünnepli.

Minden dal, ami megszületik, egy-egy titok, máig sem értem, vajon honnan erednek pontosan, arra viszont nagyon is emlékszem, hogy akkor ezt a zsoltárt olvasva egyszer csak gitárt ragadtam, és elénekeltem egy egyszerű refrént:

How great is our God. Sing with me, how great is our God, and all will see how great is our God.

Mily nagy vagy, Urunk! Énekeljük: nagy vagy, Urunk!

Mind meglátjuk: nagy, mily nagy vagy, Urunk!

Emlékszem, arra gondoltam, ez túl egyszerű így, senkinek sem fog tetszeni. Néhány héttel később aztán vissza-

tértem a 104. zsoltárhoz ihletért, hogy versszakokat is írjak a refrén köré. Igyekeztem, hogy minden szövegrész Isten nagyságára mutasson, ne essen szó benne se önmagamról, se senki másról.

Természetesen helyesen tesszük, ha arról is éneklünk, milyen nagy szükségünk van segítségre és szabadításra, és kétségtelen, hogy a Bibliában is bőven találunk erre példát, azonban szintén sok az olyan prózai és költői szakasz, amely kizárólag Isten dicsőségét tárgyalja. Az első kategóriába tartozókat én a szabadítás dalainak , a másodikat a nagyság dalainak nevezem.

Az évek során feltűnt, hogy az egyház szívesebben énekel Isten szabadításáról, mint Isten nagyságáról. Ez persze érthető, hiszen valóban segítségre szorulunk. Azonban valami más is szemet szúrt: valahányszor megszólalnak viszont a nagyság dalai, a hangulat teljesen megváltozik.

Olyankor egyszerre nem önmagunkra és a szükségeinkre tekintünk, hanem kizárólag Istenre. Minél inkább tudatára ébredünk az Úr nagyságának, annál inkább megfeledkezünk önmagunkról és az életünk bonyolult kihívásairól.

Amikor istenkapcsolatunk új mélységeit fedezzük fel, a gondokhoz is más nézőpontból, más szemszögből közelítünk. Talán ezért mondta Jézus a következőt:

Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van

minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. (Máté 6,31–33)

Ez az istendicsőítő élet egyik legfőbb kulcsa: ha szeretnénk megszabadulni az énközpontú létezésből, Istennél kell kezdenünk, nem önmagunknál. Általában a dalainkat is ott kezdjük, ahol vagyunk – az elkeseredett szükségnél –, pedig ha önmagunkból indulunk ki, sosem sikerül igazán Istenre fókuszálni. Ha viszont az Úr magasztalásával indítunk, és kizárólag őrá és az ő dicsőségére összpontosítunk, titokzatos módon mégis arra eszmélünk, hogy kihívásaink súlyát könnyebbnek, sőt semmisnek érezzük. Ha először mindig őt keressük, a többiről ő majd gondoskodik. A szabadítás dalai legtöbbször természetükből adódóan a nagyság dalai nyomában találják meg a helyüket és harsannak fel.

Ez az istendicsőítő élet lényege. Mindannyian megtörten, szükséget szenvedve jövünk Istenhez, ez tény. Bűnösök vagyunk, nálunk a tömegvonzás mindig önmagunk irányába hat. Az efféle „gravitáció” teremt énközpontú világot, ahol mindenki elkeseredetten igyekszik úgy intézni mindent, hogy megoldást találjon a saját problémáira, hogy a saját szükségleteit, becsvágyát, rejtett motivációit, terveit megvalósíthassa, így a dicsőítés által is – még ha akaratlanul is – Istent is igyekszünk olyan pályára állítani, hogy a tettei a mi ténykedésünk körül forogjanak (amit ironikus módon pont az ő nevében végzünk).

Akkor élünk azonban istendicsőítő életet, ha a gravitáció Isten felé húz, ahol az életünk – annak minden tényezőjével együtt – körülötte kering. Hát nem ez a mindenek feletti valóság? A mindenség középpontja Isten, akár tudjuk, akár nem, akár akarjuk, akár nem. Az istendicsőítő élet azt jelenti, hogy egyre tisztábban látjuk ezt az igazságot, és eljutunk onnan, hogy „Azt akarom, Isten, hogy segíts!”, oda, hogy „Kérlek, Istenem, fogadj el engem!”. Rászoktunk, hogy Isten segítségét kérjük, ő pedig szívesen megadja, ugyanakkor mindennél nagyobb öröm számára, ha őt magát keressük. Mintha Jézus is mondott volna valami hasonlót: „tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle.” Azt hiszem, így már világos.

Az istendicsőítő élet „mozgalmas” élet, ahol a mozgás felfelé , befelé , majd kifelé irányul. Bizonyos, hogy ha életünket felemeljük Istenhez, a mi jónál is jobb Atyánkhoz, ő válaszul nagy erővel lép be legbelső énünk legmélyebb zugaiba, ahol a saját képmására formál át bennünket. Ez az istendicsőítő élet titka, hogy Jézus Krisztus, a dicsőítésvezető bennünk él. Ezek után az életünk megindul kifelé, és belép mások életébe is a Szentlélek személye és hatalma által.

Nézzük meg ezt annak tükrében, amit Jézus a legnagyobb parancsolatnak nevezett. Egyszer a vallási vezetők úgy próbálták őt sarokba szorítani, hogy megkérdezték tőle, melyik a legnagyobb parancsolat a törvényben. Jézust azonban nem lehetett zavarba hozni, készen állt a válasz:

Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat. (Lukács 10,27)

Hello Love! Ezt választottam 2008-ban megjelent albumom címének emlékeztetve arra, hogy Jézus ebben a történetben lényegében azt felelte: szeresd Istent, szeresd magadat, és szeresd a többieket! Erről szól az istendicsőítő élet. Felfelé, befelé, kifelé. Szeretném, ha olvasóm meghívóként tekintene erre a könyvre, amely az istendicsőítő életre szól, arra az életre, amelyet a magasba emelünk, az Atya nagyságának, szentségének, jóságának fénykörébe, amelyet belülről formál át a bennünk lakozó Jézus Krisztus, és amelyben a Szentlélek által mások felé is közvetítjük Isten szeretetét.

Ez az én reménységem. Szeretném, ha olvasóim közül minél többen megtennék az első lépést az istendicsőítő élet felé. Az énközpontú élet fárasztó, érdektelen, és végeredményben időpocsékolás. Mind tudjuk, hová vezet: véget nem érő hajszává válik valami több után, amiről mindig kiderül, hogy jóval kevesebb, mint képzeltük. Nem fáradtunk még bele, hogy így éljünk? Nem jött el végre az ideje, hogy jobb vezetőt kövessünk, aki nem hajszol, hanem elvezet Isten nagyságának dicsőséges valóságába?

És hogy hogyan tovább? Azt tanácsolom neked, az olvasómnak, hogy az elkövetkező huszonegy napban szakíts legalább napi huszonegy percet az olvasásra, ideális esetben legyen ez az első, amit megteszel reggelente. A könyv feje-

zeteit követve mindennap elolvasol majd néhány gondolatot az istendicsőítő életről, majd következik a Bridge című rész. Ehhez jó tudni, hogy az én a dalaim is versszakokból, refrénből, illetve zenei szakkifejezéssel élve „bridge”-ből, vagyis átvezetésből állnak. A bridge fonja össze és teljesíti

ki az egészet, így lesz ez az egyes fejezetekben is. Végül minden napi olvasnivalót az Énekeljünk! résszel zárunk, melyben javaslok egy-két dalt, amelyet együtt elénekelhetünk, ezek vezethetnek rá bennünket az előttünk álló napra. A dalokat a www.christomlin.com/singwithme oldalon találod lejátszási listaként, de az általad kedvelt platformon is összeállíthatod a dallistát. Mindezt még fokozhatjuk, ha megkérjük az egyik barátunkat, hogy tartson velünk, és megosztjuk egymással, mi mindennel gazdagodtunk az út során. Reményeim szerint akár egész gyülekezetek is ráléphetnek együtt az istendicsőítő élethez vezető útra.

Egy utolsó gondolat: az istendicsőítő életet bemutató huszonegy elmélkedést keretbe foglaltam. Egy meghívással kezdem, legyen ez az ajtó. Ebben a meghívásban elmesélem, hogyan jött el közénk Isten, hiszen ez az oka annak, hogy hozzá emeljük fel a szívünket. A könyv végén pedig előretekintünk arra a napra, amikor ami megtörött, mind elmúlik, és minden újjálesz.

Meghívás

Gyerekkoromban kisvárosi gyülekezetünk istentiszteleti alkalmai kivétel nélkül minden héten ugyanúgy értek véget: döntésre hívással. A lelkipásztor meghívott minden jelenlévőt, hogy úgy, ahogy vannak, lépjenek előre, bánják meg a bűneiket, és fogadják el Jézus Krisztust mint Urukat és Megváltójukat. Ezek után végigénekeltük az „Amint vagyok…” kezdetű klasszikus dicséretet, és vártuk, ki jön előre.

Bármilyen kedves emlék is ez nekem, én máshogy közelíteném meg a dolgot. Ahelyett, hogy kivárnám vele a könyv végét, kezdjük inkább rögtön a meghívással! Az istendicsőítő élet egy döntéssel kezdődik, erre hívom most olvasómat is. Térdeljünk le együtt a kereszt elé, és halljuk a meghívást: akarunk-e kapcsolatra lépni a mindenség Istenével?

Nem mehetünk el azonban a rossz hír mellett sem: amíg nem halljuk meg és nem mondunk igent a hívásra,

addig kívül vagyunk az Istennel való kapcsolaton. „De hát hogyan juthattunk idáig?” – kérdezhetnénk. „Azt hittem, Isten mindenkit szeret .” Ez így van. Nem kell sokáig keresnünk, olvassuk csak el minden igeversek leghíresebbjét, a János 3,16-ot, és rögtön kiderül:

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

De vajon Isten miért adta oda egyetlen Fiát? Röviden: mert őseink – ahogy azóta is mindenki – az énközpontú világot választották. Ha kinyitjuk a Bibliát, Mózes első könyve 1–2. fejezetében megtaláljuk a sok hihetetlen ajándékot, amellyel Isten elhalmozta az embert, akit saját képmására alkotott. Megadott nekünk mindent, amire az istendicsőítő élethez szükségünk lehet:

Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. Sarjasztott az Úristen a földből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. (1Mózes 2,8–9)

A világban kezdetektől megvolt minden, ami az istendicsőítő élethez kell. Arra teremtettünk, hogy ismerjük és szeressük az Urat, illetve hogy ő ismerjen és szeressen bennünket; hasonlóképpen teremtettünk arra is, hogy

egymást ismerjük és szeressük. Ez az élet teljessége. Ez az istendicsőítő élet.

E bőkezűség közepette pedig elhangzott egyetlen egyszerű figyelmeztetés:

Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. (1Mózes 2,15–17)

És lássuk, mi történt ezek után:

A kígyó pedig ravaszabb volt minden vadállatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? (1Mózes 3,1)

Észrevettük, hogyan csúsztat a sátán? Isten azt mondta, a kert minden fájáról ehetünk, csak az egyiktől óvott minket. A sátán és a gonosz munkamódszere, hogy elferdíti Isten szavait, azért, hogy megtévesszen bennünket. Hazugsága kövezi ki az utat az énközpontú világba. Figyeljük meg, hogyan működik mindez:

Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümöl -

cséről, amely a kert közepén áll, mondta Isten: Ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok! (1Mózes 3,2–3)

Nem két fa állt a kert közepén? Talán nem ettek többé az élet fájáról? És hogy jön ide ez a „ne is érintsétek”? Ki mondott ilyet? Mennyi kérdés! Lássuk, hogyan mélyül tovább a hazugság:

A kígyó erre így felelt az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz. (1Mózes 3,4–5)

Tessék! A hazugság atyja kimondja a hazugságok hazugságát; ez áll minden kísértés mögött: „olyanok lesztek, mint az Isten”. Isten képmására teremtettünk, mégis egyenrangúságra törekszünk vele. Íme, az énközpontú világ dióhéjban.

Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított hát a gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy meztelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak. (1Mózes 3,6–7)

Hívd be újra Istent életed középpontjába! A Grammy-díjas dicsőítőénekes, Chris Tomlin személyes hangvételű könyvében dalszövegeken és igaz történeteken keresztül mutatja be, hogy a dicsőítés több, mint csak éneklés, a mai énközpontúságban sokkal inkább egy lehetőség arra, hogy saját világunkat újra Isten köré építsük. „A dalok csak a 昀椀lmzene, a cselekmény maga az élet” – mondja.

A Mily nagy vagy, Urunk! a keresztény dicsőítő zene lényegét keresi és mutatja be. Tomlin arra hívja az olvasót, hogy huszonegy napon keresztül szánjon rá napi huszonegy percet, és olvasson el egy-egy megindító történetet a leghíresebb dicsőítődalok születéséről, gondolkodjon el az istendicsőítő élet lényegén a Biblia tükrében, majd énekelje el az énekes egy-egy, a témához tartozó dalát. A fejezetek végén elgondolkodtató kérdések mélyítik tovább az aznapi témát.

Tartsunk hát Chris Tomlinnal, elmélkedjünk együtt arról, mit jelent visszatérni a dicsőítés valódi értelméhez, és Isten dicsőségét hirdetni a gyülekezetben és azon kívül is!

Chris Tomlin: Mily nagy vagy, Urunk!

CHRIS TOMLIN J.D. WALT

MILY NAGY VAGY, URUNK!

MILY NAGY VAGY, URUNK!

KIFELÉ

Max Lucado előszava

Bevezetés