Dietrich Bonhoeffer
Börtönlevelek
Fogságban írt levelek és feljegyzések
Szerkesztette: Eberhard Bethge
Harmat Kiadó Budapest, 2016
A mű eredeti címe: Wiederstand und Ergebung: Briefe und Aufzeichnungen aus der Haft Hrsg. von Eberhard Bethge
Fordította: Boros Attila Szakmai lektor: Fónagy Miklós © 1987 by Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, in der Verlagsgruppe Random House GmbH, München Hungarian edition © Harmat Kiadói Alapítvány, 1999 Hungarian translation © Boros Attila, 1999 All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Ahol másképp nem jelöltük, a bibliai idézeteket a revideált Károli fordításból vettük át.
Fogságának első másfél esztendejét Dietrich Bonhoeffer a Berlin-Tegel-i katonai fegyházban töltötte. Ez az időszak 1943. április 5-től 1944. október 8-ig tartott, s a kezdeti nehézségek leküzdése után lehetősége nyílt arra, hogy szüleinek leveleket írjon. A könyv első részében ezekből a levelekből olvasható válogatás. A leveleket a börtöncenzor és a nyomozást irányító dr. Roeder is elolvasta, s ez a körülmény nyilvánvalóan kihatott a tartalmukra. Mégis inkább a család megnyugtatásának szándéka cseng ki belőlük.
Fél év elteltével azonban Bonhoeffernek már olyan jó barátai voltak az őrök és a szanitécek között, hogy kiterjedt levelezésbe kezdhetett – többek között e kötet szerkesztőjével is. Már csak bizonyos óvintézkedéseket kellett betartania. Rejtjelezni kellett minden utalást, amely veszélyben forgó személyekre, az ellenállási harc eseményeire vagy a vizsgálati eljárásra vonatkozott. A lényeg, hogy folytatódhatott a párbeszéd egészen addig, amíg a július 20-i Hitler-ellenes merénylet kudarca és a zosseni akták (dokumentumok, naplók, a többek között Canaris, Oster, Hans von Dohnanyi körében működő ellenállókra vonatkozó terhelő bizonyítékok) 1944. szeptemberi megtalálása után át nem vitték Bonhoeffert a PrinzAlbrecht-Strasse-i Gestapo-börtönbe. Sajnos ekkor, valamint e kötet szerkesztőjének 1944. októberi letartóztatása után óvatosságból megsemmisítésre kerültek azok a levelek, amelyeket Bonhoeffer a tegeli börtönből az utolsó hónapokban küldött. A többi levél már biztonságos helyen volt. Közülük válogattuk e kötet második részét. Dietrich Bonhoeffer itt idegen szemektől rejtve, idegen megfontolásoktól mentesen szól élményeiről, gondolatairól és érzéseiről.
Bonhoeffer különböző írásműveken dolgozott a börtönben, s leveleivel együtt ezekből is küldött részleteket: imádságokat, költeményeket, eszmefuttatásokat. A fogházban szerzett tapasztalatairól írt rövid „Beszámoló”-t nagybátyjának, von Hase tábornoknak szánta, aki akkoriban Berlin városparancsnoka volt.
E lapok olvastán tanúi lehetünk annak, ahogyan egy fölényes szellemiségű, ám érző szívű ember minden ízében átéli a fogság tapasztalatát, s legbensőbb élményeit megkapó egységbe ötvözi a rohanó világeseményekkel. Amikor a július 20-i merénylet meghiúsulásáról tudomást szerez, és immár a biztos halállal számol, akkor keletkezik ennek az egységnek legmegrázóbb összegzése: az 1944. július 21-én kelt levél, s az „Állomások a szabadság felé vezető úton” című költemény. A közügyekért való felelősségvállalást a kudarc rettenetes megrázkódtatása nyomán egy új, töretlen felelősségvállalás váltja fel: a következmények és a kettőzött fájdalmak elhordozásának elfogadása. Az utókor jobban megítélheti majd, hogy ez a második felelősségvállalás annál inkább igazolta az elsőt, s a romolhatatlan örökség pecsétjét ütötte arra. Ez az örökség szunnyadhat, ám nem megy veszendőbe.
A Prinz-Albrecht-Strassé-ban már erősen korlátozták a fogvatartottakkal való érintkezést. A teljhatalmú felügyelők kénye-kedvén múlt, hogy a börtön falai mögül kijuthat-e valami – egy-egy üdvözlet, egy-egy kérés –, vagy bejuthat-e oda bármilyen létfontosságú dolog. A család egy napon döbbenten értesült arról, hogy Dietrich eltűnt. Hogy hová, arra nézve minden felvilágosítást megtagadott a Gestapo. Ez februárban történt. Csak jóval a katasztrófa után, 1945 nyarán tudtuk meg, hogy előbb Buchenwaldba, majd Schönbergbe, s végül Flossenbürgbe vitték. S lassan az is napvilágra került, hogy mi történt ama sötét napon, 1945. április 9-én.
A kötet élén, a börtönből küldött leveleket és egyéb írásokat megelőzve a „Tíz év múlva” című feljegyzés áll. Ezt 1942–43 telén írta Bonhoeffer, néhány barátjának szánta karácsonyi ajándékul. Akkor már tudni lehetett – leginkább a Hans von Dohnanyi által kapott figyelmeztetésekből –, hogy az Állambiztonsági Főhivatal letartóztatásokra készül, s ehhez már javában gyűjti a bizonyító anyagot. Ez az írás cserepek és szarufák közé dugva maradt fenn házkutatások és bombázások közepette, hogy tanúságot tehessen arról a lelkiségről, amely előbb a cselekvés, majd pedig a szenvedés vállalását mozgatta.
Eberhard Bethge
Megjegyzések a magyar kiadáshoz
A magyar kiadás a Chr. Kaiser Verlag 1997-es, 16. kiadása alapján készült. A német könyvhöz hasonlóan igyekeztünk valamit megőrizni és visszaadni az eredeti levelezés formájából. A kihagyásokat és magyarázó betoldásokat szögletes zárójelbe tettük. Megtartottuk a nevek és néhány szó rövidítését, a dátumok formáját, az igehelyek alakját, a görög szavak írásmódját, és igyekeztünk minél kevesebb, csak a legszükségesebb lábjegyzettel megszakítani az olvasás menetét.
Az Evangélikus Egyház Sajtóosztálya 1988-ban megjelentetett egy kis kötetet: Válogatás Bonhoeffer legismertebb műveiből, amely a Wiederstand und Ergebung-ból részleteket közöl, többek között négy vers avatott fordítását is. Jelen kötetünk fiatal fordítója azonban vállalkozott a versek átültetésére is, és a szerkesztő örömmel látta, milyen értékes alkotások születtek. Hadd gazdagítsák ezek a versfordítások a magyar nyelvű istenes versek tárházát.
Néhány adat a levelek és feljegyzések keletkezésének körülményeiről: Bonhoeffer tíznaponta írhatott a szüleinek egy ív levélpapírosra, és minden sorát átnézte a cenzor. Néhány levelének a piszkozata is fennmaradt, ebből látszik, milyen alaposan megfontolt minden mondatot, hogy aggódó szüleit (édesanyja 67, édesapja 75 éves volt ekkor) a lehető legjobban megnyugtassa.
A baráthoz, Eberhard Bethgéhez letartóztatása után fél évvel írt először, amikor már voltak olyan barátai az őrök között, akik hajlandóak voltak a leveleket kicsempészni. 1943 novembere és 1944 augusztusa között mintegy 200 sűrűn teleírt oldalt küldött Bethgének, a latin betűs írást a teológiai gondolatok kifejtésénél gót betűk váltják fel.
A tegeli cellában születtek még Bonhoeffernek a menyasszonyához, Maria von Wedermeyerhez írt levelei, melyeket egy másik – magyarul még meg nem jelent – kötet, a Brautbriefe Zelle 92 tartalmaz.
A kiadó
Tíz év múltán
Számvetés az 1943. év küszöbén
Tíz esztendő nagy idő az ember életében. Az idő a rendelkezésünkre álló legdrágább, visszahozhatatlan javunk. Visszatekintve ezért nyugtalanít az idő elvesztegetésének gondolata. Csakugyan elvesztegettük volna az időt, ha nem éltünk, nem tapasztaltunk, nem tanultunk, nem alkottunk, nem ör vendtünk, nem szenvedtünk volna emberek módjára. Elvesztegetett idő a kitöltetlen, üres idő. Ám az elmúlt éveket egyáltalán nem nevezhetjük annak. Mérhetetlenül sok mindent elveszítettünk, ám az idő nem telt hiábavalóan. Igaz, hogy a felismerések és a tapasztalatok, amelyek utólag tudatosodnak bennünk, csak elvonatkoztatások a ténylegesen megélt életből. A felejtés képessége kegyelem; a felelős élethez azonban mégis hozzátartozik az emlékezés, a leckék fölelevenítése. A következő lapokon megpróbálok némileg számot vetni azzal, ami ezekben az években közös tapasztalatként és ismeretként belénk ivódott. Nem személyes élményekről kívánok szólni, nem is szisztematikusan rendezett gondolatokról, nem vitákról vagy teóriákról, hanem inkább hasonló felfogású emberek közös eredményeiről az élet dolgaival kapcsolatban. Ezeket a dolgokat csak a konkrét tapasztalat rendelte egymás mellé. Nincs bennük semmi újdonság, bizonyára a múltban is régóta ismeretesek voltak, nekünk azonban mégis új, személyes élményként adattak. Minderről egy szót sem írhatnék úgy, hogy ne a hála érzése töltsön el: hála a szellem és az élet minden –ezekben az években kipróbált és megtartott – közösségéért.
Talajtalanság
Vajon éltek-e valaha is olyan emberek, mint mi, akik a maguk jelenében ilyen bizonytalan talajon álltak; akik előtt a jelen valamennyi elérhető választási lehetősége egyaránt elviselhetetlennek, életellenesnek, értelmetlennek látszott; akik a jelen alternatíváin túl ennyire csak a múlt és a jövő dolgaiban keresték erejük forrását; s akik mégis, anélkül hogy délibábokat kergettek volna, ilyen bizakodó nyugalommal tudták várni ügyük sikerét?
Vagy inkább: éreztek-e másként valaha is egy-egy nagy történelmi fordulópont előtt álló nemzedék felelősen gondolkodó tagjai, mint ahogyan mi érzünk ma – pontosan azért, mert valami igazán új volt keletkezőben, olyan új, ami a mindenkori jelen alternatíváiból nem következett?
Ki állja meg a helyét?
A gonosz nagy színjátéka minden erkölcsi fogalmat összezavart. Hagyományos erkölcsi fogalmaink világában nevelkedett ember számára egészen zavarba ejtő, hogy a gonosz a világosság, a jó cselekedet, a történelmi szükségszerűség és a társadalmi igazságosság mezében jelenik meg; a Bibliából táplálkozó keresztény számára viszont ez is csak a gonosz feneketlen gonoszságát igazolja.
Nyilvánvaló az „értelmesek” kudarca, akik a legnagyobb jóakarattal s a valóságot együgyűen félreértve azt hiszik, hogy az eresztékeiből kifordult szerkezetet némi józan értelemmel helyre lehet billenteni. Vaksiságukban mindegyik félnek igazságot akarnak szolgáltatni, s így anélkül, hogy bármit is sikerülne véghez vinniük, szétmorzsolódnak az egymásnak csapódó hatalmak között. A világ oktalansága miatt csalódottan úgy érzik, minden igyekezet hiábavaló, s elcsüggedve félreállnak vagy tehetetlenül behódolnak az erősebbnek.
Még csúfosabb minden erkölcsi fanatizmus bukása. A fanatikus úgy gondolja, hogy ő majd egy elv tisztaságát szembeszegezi a gonosz hatalmával. De mint a bika, csak a vörös posztót döfködi, s nem azt, aki a kezében tartja, kifárad hát, s vereséget szenved. A lényegtelen dolgok között elveszíti a fonalat, és belesétál a ravaszak csapdájába.
A lelkiismeret embere magányosan küszködik a döntést követelő kényszerhelyzetek özönében. Miközben azonban semmi egyébre nem hagyatkozhat, mint önnön lelkiismeretének tanácsára, annyi konfliktusban kell döntenie, hogy szétdarabolódik. A gonosz annyiszor közelít hozzá az erény tetszetős, csábító álöltözetében, hogy lelkiismerete aggályossá válik, elbizonytalanodik, míglen odáig jut, hogy a jó lelkiismeret helyett elaltatott lelkiismerettel is megelégszik, vagyis hazudik önnön lelkiismeretének, hogy ne kelljen kétségbeesnie – mert akinek egyedüli támasza a lelkiismeret, az képtelen belátni, hogy a mardosó lelkiismeret egészségesebb és erősebb lehet a szendergő lelkiismeretnél.
A lehetséges döntések zavarba ejtő bőségéből biztos kivezető útnak tűnik a kötelesség. Amit parancsolnak, az itt maga a bizonyosság, a parancsért az viseli a felelősséget, aki adja, s nem az, aki végrehajtja. De ahol csakis kötelességből cselekednek, ott sohasem kerülhet sor a legigazibb felelősségvállalásból történő cselekvés merészségére, az egyetlen dologra, ami a gonoszt szíven találhatja és legyőzheti. A kötelesség emberének végül még az ördöggel szemben is teljesítenie kell a kötelességét. Ha viszont arra vállalkozik valaki, hogy a legteljesebb szabadságban fog helytállni, ha többre tartja a szükségszerű cselekvést, mint saját lelkiismeretének és hírnevének makulátlanságát, ha kész feláldozni egy meddő elvet a termékeny kompromisszumnak, vagy akár a középszer meddő bölcsességét a termékeny radikalizmusnak – nos, akkor őrizkedjék, nehogy szabadsága okozza bukását. Elfogadja a rosszat, hogy elejét vegye a még rosszabbnak, s nem látja már, hogy éppen az a rosszabb, amit elkerülni kíván, lehetne a jobb. Ebből fakadnak a tragédiák.
A nyílt összeütközéstől ódzkodók némelyikének sikerül eljutnia az erényesség magánérdekű azilumába. Csakhogy a körülötte lévő igazságtalanság közepette ellenzőt kell tennie a szemére, lakatot a szájára. A felelős cselekvéssel való beszennyeződést csak önámítás árán kerülheti el. Bármit is tesz, mulasztásai sohasem fogják nyugton hagyni. S ebbe vagy beleroppan, vagy a legálszentebb farizeussá válik.
Ki állja meg hát a helyét? Csak az, akinek nem a maga okossága, elvei, lelkiismerete, szabadsága, erényessége jelenti minden dolgok legvégső mértékét, hanem mindezeket kész feláldozni, amikor hitben és egyedül Istenhez való hűségben engedelmes és felelős cselekvésre van hivatva; a felelős ember, akinek élete semmi más nem akar lenni, mint felelet és válasz Isten kérdésére és hívására. Hol vannak az ilyen felelősök?
Civil kurázsi?
Vajon mi rejlik igazán a civil kurázsi hiánya miatti panasz mögött? Bátorságot és önfeláldozást sok helyütt láthattunk az utóbbi években, de civil kurázsival jószerivel sehol sem találkozhattunk, még a saját köreinkben sem. Lélektani naivitás lenne a hiányt egyszerűen személyes gyávaságból eredeztetni. Egészen más okok rejlenek mögötte. Nekünk, németeknek történelmünk hosszú ideje alatt meg kellett ismernünk az engedelmesség
szükségességét és erejét. Életünk értelmét és nagyszerűségét láttuk meg abban, hogy személyes vágyainkat és gondolatainkat alárendeljük a sajátunkként elfogadott feladatnak. Tekintetünk fölfelé irányult, nem szolgai rettegésben, hanem önkéntes bizalomban, amely a feladatban hivatást látott, a hivatásban pedig elhívást. A saját szívünkben való jogos bizalmatlanságból fakad a készség, hogy inkább a „felülről” jövő parancsot kövessük, mintsem a magunk feje után járjunk. Ki akarná a némettől elvitatni azt, hogy engedelmességben, küldetéstudatban, a hivatáshoz való hűségben minduntalan a legnagyobb bátorságot, a legvégső odaadást tanúsította? Szabadságát azonban (s a világnak vajon melyik szögletében beszéltek szenvedélyesebben a szabadságról, mint Németországban, Luthertől az idealizmus filozófiájáig?) megőrizte abban, hogy a közösség szolgálatában igyekezett az önfejűségtől megszabadulni. Hivatás és szabadság az érme két oldalát jelentették számára. Ám ezáltal félreismerte a világot; nem számolt azzal, hogy az engedelmességre, a feladat iránti odaadásra való készségével a gonosz javára vissza lehet élni. Mihelyt ez megtörtént, maga a hivatásteljesítés vált kérdésessé, s a német erkölcsiség alapfogalmai egyszeriben meginogtak. Óhatatlanul kiderült, hogy egy döntő dolgot még nem ismert föl a német: a szabad, felelős cselekvés szükségességét, szemben akár a hivatással, a feladattal is. Ennek helyét egyrészt felelőtlen gátlástalanság foglalta el, másfelől önkínzó gátlásosság, amelyből még sohasem támadt cselekvés. A civil kurázsi viszont csakis a szabad ember szabad felelősségérzetéből nőhet ki. A németek csak mostanában kezdték felfedezni azt, hogy mit is jelent a szabad felelősség. Ez a felelősség Istentől ered, aki a felelős cselekvésben a szabad hit merészségét várja el tőlünk, s ha valaki emiatt vétkessé lesz, annak megbocsátást és vigasztalást ígér.
A sikerről
Nem igaz, hogy a siker még a gonosztettet és az erkölcstelen eszközöket is igazolja, ám éppoly lehetetlen az is, hogy a sikert valami erkölcsileg teljesen közömbös dolognak tekintsük. Hiszen az élet csakis azon az alapon folytatódhat, amit a történelmi siker teremt meg; s fölöttébb kérdéses, hogy erkölcsileg felelősebb magatartás-e az új korral szemben Don Quijote módjára síkra szállni, mint vereségünket beismer ve, s végül el is fogadva, az új kornak szolgálni? Végtére is a történelmet a siker csinálja,
a történelemcsináló emberek feje fölött viszont a történelem Ura hoz ki mindig jót a gonoszból. Történelmietlenül, vagyis felelőtlenül gondolkodó, elveken lovagló emberek veszik semmibe a siker erkölcsi jelentőségét; s jót tesz, ha egyszer kénytelenek vagyunk komolyan szembenézni a siker erkölcsi kérdésével. Amíg a jó sikeres, addig megengedhetjük magunknak azt a fényűzést, hogy a sikert erkölcsileg közömbösnek tekintsük. De ha egyszer gonosz eszközök vezetnek sikerre, akkor már nem kerülhetjük meg a kérdést. Ilyen helyzetben éljük meg az olyan magatartás kudarcát, amikor az ember teoretikusan, kívülállóként kritizálva hajtogatja a maga igazát, vagyis a tényeket nem fogadja el tényeknek; ám az olyan magatartásét is, amikor az ember az opportunizmus útját követve feladja önmagát, és behódol a sikernek. Nem az a dolgunk, hogy sértődötten gáncsoskodjunk, nem is az, hogy a helyzettel megalkudjunk, hanem az, hogy felelősségünk teljes tudatában vegyünk részt a történelem alakításában – esetről esetre, pillanatról pillanatra, akár győztünk, akár alulmaradtunk. Ha semmi sem történhet, aminek következtében hajlandók volnánk ledobni magunkról a történelem alakulásáért való felelősséget, mert tudjuk, hogy ezt a felelősséget Isten rótta ránk, akkor a meddő kritikán és az éppoly meddő opportunizmuson túllépve gyümölcsöző kapcsolatot alakíthatunk ki a történelem eseményeivel. A kikerülhetetlen vereséggel szembeni hősies bukás emlegetése alapjában véve csöppet sem hősies, mert a jövőbe tekintés bátorsága hiányzik belőle. A felelősen gondolkozó ember számára nem az a végső kérdés, hogy ő maga milyen hősiesen tud kimászni a csávából, hanem az, hogy hogyan is éljen majd az utána jövő nemzedék. Termékeny megoldások csakis ebből a történelmileg felelősségteljes – bár átmenetileg esetleg igen megalázó – kérdésből fakadhatnak. Egyszóval: sokkal könnyebb a dolgokhoz elvi alapon, mintsem konkrét felelősségérzettel viszonyulni. A fiatalok csalhatatlan ösztönnel képesek ráérezni, hogy pusztán elvből vagy valódi felelősségérzetből cselekszünk-e – végtére is a saját jövőjükről van szó.
Az ostobaságról
Az ostobaság veszedelmesebb ellensége a jónak, mint a gonoszság. A gonosz ellen tiltakozni lehet, a gonosz leleplezhető, szükség esetén erőszakot lehet alkalmazni ellene, a gonosz mindig magában hordja az önmegsem-
misítés csíráját azzal, hogy legalábbis kellemetlen érzést kelt az emberben. Az ostobasággal szemben azonban tehetetlenek vagyunk. Hasztalan ellene a tiltakozás, mit sem ér az erőszak; falra hányt borsó ér veket sorakoztatni; az előítéletekkel ellentétes tényeket egyszerűen nem kötelező elhinni – ilyenkor még egyenesen az ostobának áll feljebb –, ha pedig végképp tagadhatatlanok, akkor jelentéktelen kivételeknek lehet őket nyilvánítani. Ráadásul az ostoba – a gonosztól eltérően – mindig tökéletesen meg van elégedve önmagával; sőt, veszélyessé is válhat, mivel könnyen felbőszíthető. Vele szemben ezért még nagyobb elővigyázatra van szükség, mint a gonosszal szemben. Gondolnunk sem szabad arra a hiábavaló és veszedelmes vállalkozásra, hogy az ostobát ér vekkel győzzük meg.
Ahhoz, hogy az ostobasággal megbirkózhassunk, a lényegét kell megértenünk. Annyi bizonyos, hogy lényege szerint az ostobaság nem értelmi, hanem emberi defektus. Vannak olyan rendkívül eleven értelmű emberek, akik ostobák, és vannak roppant nehézkes gondolkodású emberek, akik azért egyáltalán nem ostobák, s erre bizonyos helyzetekben meglepetésszerűen döbbenünk rá. Az ostobaság így nem annyira született, hanem inkább szerzett fogyatkozásnak tűnik, amely abból ered, hogy az embereket bizonyos körülmények között ostobává teszik, illetve az emberek hagyják magukat ostobává tenni. Azt is megfigyelhetjük, hogy társtalan vagy magányos emberek ritkábban mutatják ezt a defektust, mint a társasági életre hajló – vagy arra kárhoztatott – emberek és embercsoportok. Ilyenformán az ostobaság talán nem is annyira lélektani, mint inkább társadalmi problémának tűnik. Az ostobaság bizonyos külső tényezők lelki kísérőjelensége, sajátos formája annak, ahogyan bizonyos történelmi körülmények az emberekre hatnak. Ha jobban megnézzük, kitűnik, hogy a külső hatalom mindenféle nagy erejű kibontakozása – legyen az akár politikai, akár vallási hatalom – az emberek nagy részét ostobasággal sújtja. Ez valóságos társadalmi-lélektani tör vényszerűségnek tűnik. Ahhoz, hogy az egyik ember hatalmas legyen, a másik ember ostobaságára van szükség. Nem az történik, hogy az ember bizonyos – mondjuk intellektuális – képességei hirtelen elsatnyulnak vagy kihagynak, hanem az, hogy a hatalom kibontakozásának legyűgöző hatása alatt a belső önállóságától megfosztott ember – többé-kevésbé öntudatlanul – lemond arról, hogy az élet új helyzeteiben a maga útját kövesse. Az ostobaság gyakran jár együtt a konoksággal, ám ez ne tévesszen meg bennünket: az ostoba nem önál-
ló. Vele érintkezve érezzük is, hogy egyáltalán nem személy szerint vele magával, hanem a fölötte úrrá lett jelmondatokkal, jelszavakkal stb. van dolgunk. Meg van babonázva, el van vakítva, legszemélyesebb lényét kihasználják, bántalmazzák. Az ostoba ilyenformán akarat nélküli eszközzé válva mindenféle gonoszságra is kapható lesz, s ugyanakkor képtelen arra, hogy ezt gonosznak lássa. Itt van az ördögi megrontás veszedelme, ezáltal lehet embereket örökre tönkretenni.
Ám az is itt válik egészen világossá, hogy az ostobaságot nem a felvilágosítás, hanem csakis a felszabadítás küzdheti le. Mindamellett be kell érnünk azzal, hogy a valódi, belső felszabadítás a legtöbb esetben csak azután válik lehetségessé, ha a külső felszabadítás már megtörtént; addig viszont minden próbálkozásról le kell mondanunk arra nézve, hogy az ostobát felvilágosítsuk. Egyébként pedig azt is beláthatjuk, hogy ilyen körülmények között hasztalan igyekszünk megtudakozni, vajon mit is gondol tulajdonképpen „a nép”, s hogy ugyanakkor ez a kérdés miért is oly fölösleges a felelősen gondolkodó és cselekvő emberek számára – persze mindig csak az ilyen körülmények között. A Biblia igéje szerint Isten félelme a bölcsesség kezdete: az ostobaság fölötti egyetlen valódi győzelem az ember belső felszabadítása arra, hogy Isten előtt felelős életet éljen. Egyébként pedig van ezekben az ostobasággal kapcsolatos gondolatokban valami vigasztaló is: kizárják annak lehetőségét, hogy az emberek többségét minden körülmények között ostobának tartsuk. A dolog azon fordul meg igazán, hogy a hatalom birtokosai melyikre számítanak inkább: az emberek ostobaságára vagy belső önállóságára és okosságára?
Megvetés?
Igen nagy a veszélye annak, hogy belesodródunk emberek megvetésébe. Tudjuk jól, hogy nincs rá jogunk, tudjuk, hogy teljesen meddővé teszi az emberekhez való viszonyulásunkat. Az alábbi gondolatok megoltalmazhatnak bennünket ettől a kísértéstől.
Az emberek megvetésével pontosan az ellenfeleink legfőbb hibájába esünk bele. Aki egy embert lenéz, az sohasem lesz képes bármit is kihozni belőle. Abból, amit másokban megvetünk, semmi sem egészen idegen saját magunktól. Mily gyakran várunk el másoktól többet, mint amire saját magunk hajlandóságot mutatunk! Miért van az, hogy az emberről,
az ember megkísérthetőségéről, gyarlóságáról mindmáig oly megfontolatlanul gondolkozunk? Meg kell tanulnunk, hogy az embereket ne annak alapján ítéljük meg, amit tesznek vagy amit elmulasztanak megtenni, hanem annak alapján, amit elszenvednek. Az emberekhez – és különösen a gyengékhez – való viszonyulás egyetlen hasznos módja a szeretet, vagyis a velük való közösség fenntartásához való ragaszkodás. Maga Isten sem vetette meg az embert, hanem emberré lett érette.
Immanens igazságosság
Legmeglepőbb, de ugyanakkor legbizonyosabb tapasztalataink közé tartozik az, hogy a gonosz – sokszor meglepő hirtelenséggel – ostobának és célszerűtlennek bizonyul. Ami nem azt jelenti, hogy a büntetés minden egyes gonosztettet nyomon követ, hanem azt, hogy az isteni parancsoknak a földi önfenntartás vélt érdekében való hatályon kívül helyezése pontosan ennek az önfenntartásnak az érdekei ellen hat. E tapasztalatunkat többféleképpen értelmezhetjük. Ám azt a következtetést szinte bizonyosan levonhatjuk belőle, hogy az emberi együttélésnek vannak bizonyos tör vényei, amelyek erősebbek bárminél, amit bárki is fölébük emelhetőnek hinne, s hogy éppen ezért ezeket a tör vényeket nemcsak igazságtalanság, de oktalanság is semmibe venni. Ennek alapján érthetővé válik, miért is emelte az arisztotelészi-tomista etika az okosságot a sarkalatos erények közé. Az okosság meg az ostobaság – ellentétben azzal, amit egy újprotestáns szándéketika akart tanítani róluk – erkölcsileg korántsem közömbös fogalmak. Az okos ember a konkrét valóság teljességében és a benne foglalt lehetőségekben egyúttal az áthághatatlan korlátokat is felismeri, amelyek az emberi együttélés maradandó tör vényeiben minden cselekvésre nézve ér vényesen adva vannak, s e felismerésben cselekszik az okos jól, illetve a jó okosan.
Biztos, hogy nincs olyan történelmileg jelentős cselekvés, amely az e tör vényekben megszabott korlátokat egyszer-egyszer át ne hágná. Nem mindegy azonban, hogy a megszabott határok áthágását elvileg a korlátok megszüntetésének fogjuk-e föl, amit ilyenformán külön tör vénnyé emelünk, vagy a tör vényszegést továbbra is bűnnek – bár alkalmasint elkerülhetetlen bűnnek – tekintjük, amit csakis a tör vény és a korlát azonnali helyreállítása és tiszteletben tartása tehet menthetővé. Nem feltétlenül
képmutatás a politikai cselekvés céljaként a puszta önfenntartás helyett a jog helyreállítására hivatkozni. A világ berendezése egyszerűen olyan, hogy az élet legvégső tör vényeinek és jogainak alapvető tiszteletben tartása egyszersmind az önfenntartás szempontjából is a legkedvezőbb, s ezek a tör vények csak egészen átmeneti, kivételes, az adott esetben szükséges áthágást tűrnek, ám aki a szükségből elvet csinál, tehát külön tör vényt állít föl mellettük, arra előbb vagy utóbb – ám ellenállhatatlan erővel – lesújtanak. A történelem immanens igazságossága csak a cselekvést jutalmazza vagy bünteti, Isten örök igazságossága azonban a szíveket vizsgálja és ítéli meg.
Néhány hittétel Isten hatalmáról a történelemben
Hiszem, hogy Isten mindenből, még a legrosszabból is jót tud és akar kihozni. Ehhez olyan emberekre van szüksége, akik mindent a legjobbra fordítanak. Hiszem, hogy Isten minden bajban annyi ellenálló erőt ád, amennyire szükségünk van. De sohasem adja meg előre, hogy bizalmunkat ne önmagunkba vessük, hanem egyedül csak őbelé. Ennek a hitnek a jövőtől való minden rettegésünket le kell győznie. Hiszem, hogy vétkeink és tévedéseink sem hiábavalóak, s hogy Istennek azokkal sincs nehezebb dolga, mint vélt jó cselekedeteinkkel. Hiszem, hogy Isten nem valami időtlen végzet, hanem őszinte imádságokra és felelős tettekre vár, és válaszol is azokra.
Bizalom
Hogy mi az árulás, azt szinte valamennyien megtapasztalhattuk. Júdás, aki azelőtt annyira érthetetlennek tűnt, ma már nagyon is az ismerősünkké vált. A levegőt, amelyben élünk, szinte az elviselhetetlenségig átjárja a bizalmatlanság fullasztó mérge. Ám ott, ahol a bizalmatlanság kérgét áttörtük, olyan tapasztalatokat szerezhettünk a bizalomról, amilyenekről sejtelmünk sem volt azelőtt. Akiben bízunk, arra megtanultuk mindenestül rábízni magunkat; az életünket és cselekedeteinket körülvevő kétértelműségek közepette is megtanultunk határtalanul bízni. Tudjuk már, hogy igazán élni és dolgozni csakis ilyen bizalomban lehet, még ha ez mindig is vakmerőség, bár örömmel vállalt vakmerőség marad. Tudjuk, hogy a bizalmatlanság szítása és erősítése mélységesen elítélendő, s ahol csak lehet, inkább a bizalmat kell erősítenünk és ápolnunk. A biza-
lom mindig is az emberi közösség egyik legnagyobb, legritkább és legboldogítóbb ajándéka marad a számunkra, noha továbbra is csak a szükségszerű bizalmatlanság sötét háttere előtt ragyoghat fel. Megtanultuk, hogy a hitványakra semmiképpen se bízzuk rá magunkat, a bizalomra méltókra viszont fenntartás nélkül.
Minőségér zék
Ha nincs bátorságunk a hiteles emberi távolságtartás helyreállításáért személyesen síkra szállni, belefulladunk az emberi értékek anarchiájába. A pimaszság, amelynek lényege az emberi distanciák semmibevételében áll, éppúgy a csőcselék jellemzője, mint a belső bizonytalanság; a pimaszok kegyeinek hajhászása, a csőcselékhez való lealacsonyodás viszont saját elaljasodásunkhoz vezet. Ha nem tudjuk már, mivel tartozunk önmagunknak és másoknak, ha kialudt bennünk az emberi minőség iránti érzék, és elfogyott a távolságtartáshoz szükséges erő, akkor már közel állunk a káoszhoz. Ha az anyagi kényelem kedvéért eltűrjük a pimaszság bizalmaskodását, akkor lemondtunk önmagunkról, hagytuk, hogy a káosz árja áttörje a gátat azon a ponton, amelyet nekünk kellett őrizni és vétkessé váltunk mindabban, ami történt. Más korokban alkalmasint az volt a kereszténység dolga, hogy bizonyságot tegyen az emberek egyenlőségéről; ma viszont éppen a keresztényeknek kell szívvel-lélekkel síkra szállniuk az emberi distanciák és az emberi minőség tiszteletben tartásáért. Az evvel járó olcsó gyanúsításokat – hogy a magunk hasznát keressük, hogy antiszociálisak vagyunk – eltökélten vállalni kell. A csőcselék örökös vádjai ezek a rend ellenében. Aki ezen a ponton engedékeny és bizonytalan, az nem fogja föl, hogy mi forog kockán, sőt lehet, hogy jogosan érik a vádak. A társadalom minden rétegének elaljasodása folyik, ám ezzel egyidejűleg egy új, nemesi magatartás van születőben, amely a társadalom minden eddigi rétegéből való emberek körét kapcsolja össze. A nemesség létrejöttéhez és fennmaradásához áldozatra, bátorságra és világos ismeretre van szükség abban a tekintetben, hogy mivel tartozunk önmagunknak s mivel másoknak, valamint a nekünk járó megbecsülés magától értetődő megkövetelésére s a tisztelet éppoly magától értetődő megadására, fölöttünk és alattunk lévők esetében egyaránt. Minden tekintetben az eltemetett minőségélmények megtalálásáról van szó, egy olyan rendről, amely a
minőségen alapszik. A minőség a legerősebb ellensége mindenfajta eltömegesedésnek. Társadalmilag ez a pozíciók hajhászásáról való lemondást jelenti, a szakítást mindenfajta sztárkultusszal, szabad kitekintést minden irányban, különösen ami az ember szűkebb baráti körének megválasztását illeti, valamint a rejtett élet örömét és a nyilvános élethez való bátorságot.
Kulturális értelemben a minőség élménye visszatérést jelent az újságtól és a rádiótól a könyvhöz, a rohanástól a nyugalomhoz és a csöndességhez, a szétszórtságtól az összeszedettséghez, a szenzációhajszolástól a gondolkodáshoz, a virtuozitástól a művészethez, a sznobizmustól az egyszerűséghez, a mértéktelenségtől a mértékhez. A mennyiségek nem férnek egymástól, a minőségek kiegészítik egymást.
Részvét
Számolnunk kell azzal, hogy a legtöbb ember csak abból okul, amit a saját bőrén tapasztalt. Ez magyarázza egyrészt a legtöbb ember bámulatos képtelenségét arra, hogy a bajok megelőzése végett bármit is megtegyen: mindaddig azt hiszi, hogy majd éppen ő megússza, míg csak nem késő; másrészt ez magyarázza a mások szenvedése iránti érzéketlenséget: a részvét a közelgő vész miatt egyre fokozódó félelemmel egyenes arányban növekszik. Az ilyen magatartás mentségére számos ér vet felsorolhatunk. Erkölcsileg: nem akarunk a sors dolgába avatkozni; csak akkor tudunk a cselekvéshez kellő belső indíttatást és erőt meríteni, amikor a dolog már komolyra fordult; nem vagyunk felelősek minden igazságtalanságért és szenvedésért, ami a világon történik, és nem akarjuk a világ ítélőbírájának szerepét játszani. Lélektanilag: a képzelőerő, az érzékenység, a belső reakciókészség hiányáért kárpótol a megbízható higgadtság, a zavartalan munkabírás és a tűrőképesség. Keresztényi szemmel nézve persze mindezek a kifogások nem leplezhetik azt, hogy itt lényegében a szív tágassága hiányzik. Krisztus mindaddig kivonta magát a szenvedés alól, amíg el nem jött az órája; akkor azonban szabadon elébe állt, megragadta és legyőzte azt. Krisztus a Szentírás szerint a sajátjaként tapasztalta meg minden ember minden szenvedését – felfoghatatlanul nagyszerű gondolat! –, s önként vette magára mindezt. Természetesen mi nem vagyunk Krisztus, és nem vagyunk arra hivatva, hogy a világot saját cselekedetünkkel és saját szenvedésünkkel megváltsuk, nem kell magunkra vennünk a lehetetlent,
és nem kell azon gyötrődnünk, hogy nem bírjuk elhordozni azt; nem mi vagyunk az Úr, hanem eszközök vagyunk a történelem Urának kezében –más emberek szenvedésében csak egészen korlátozott mértékben tudunk igazán osztozni. Nem mi vagyunk Krisztus, de ha keresztények akarunk lenni, akkor Krisztus szívének tágasságával kell vállalnunk a cselekvés felelősségét a veszély órájában, s valódi, nem félelemből, hanem Krisztus szabadító és megváltó szeretetéből fakadó együttérzéssel kell odafordulnunk minden szenvedőhöz. Sem a tétlen várakozás, sem az érzéketlen bámészkodás nem keresztényhez illő magatartás. A keresztény ember nem csupán a saját tapasztalatai nyomán kezd el cselekedni, és nem a saját szenvedései váltják ki belőle a részvétet, hanem testvéreinek szenvedései –azoké, akikért Krisztus szenvedett.
A szenvedésről
Végtelenül könnyebb emberi parancsnak engedelmeskedve szenvedni, mint önként vállalni a szenvedést. Végtelenül könnyebb közösségben szenvedni, mint magányosan. Végtelenül könnyebb nyilvánosan és megbecsülésnek ör vendve szenvedni, mint elhagyatva és gyalázatban. Végtelenül könnyebb testi életünket kockáztatva szenvedni, mint lélekben szenvedni. Krisztus önkéntesen, magányosan, elhagyatva és gyalázatban szenvedett, testben és lélekben, s így szenvedett vele azóta számtalan keresztény.
Jelen és jövő
A legutóbbi időkig az ember egyik legelidegeníthetetlenebb jogának véltük, hogy hivatására és magánéletére nézve életter vet készíthessen. Ennek már vége. A körülmények alakulásával olyan helyzetbe kerültünk, amelyben le kell mondanunk arról, hogy „a holnap felől aggodalmaskodjunk”, s korántsem mindegy, hogy ezt a hit szabadságában tesszük, amint a hegyi beszéd kívánja tőlünk, vagy pedig a mindenkori pillanat által kicsikart kényszerből. A jövő ter veiről való kényszerű lemondás a legtöbb ember esetében azt jelenti, hogy a pillanat felelőtlen, könnyelmű vagy csüggedt rabjává válik, némely kevesek pedig vágyakozva álmodoznak egy szebb jövőről, és a jelenről megpróbálnak megfeledkezni. Számunkra egyaránt elfogadhatatlan mindkét magatartás. Számunkra csak az a keskeny és oly-
kor már csak üggyel-bajjal föllelhető út marad, hogy minden napot úgy fogadjunk, mintha az utolsó lenne, ám hitben és felelősségben mégis úgy éljünk, mint akik nagyszerű jövőre számítanak. „Még házakat, mezőket és szőlőket fognak venni e földön” – Jeremiásnak ezt (baljós jövendöléseivel furcsa ellentétben) közvetlenül a szent város lerombolása előtt kell hirdetnie, a teljes kilátástalanság közepette, egy nagyszerű, új jövő isteni jeléül és zálogául. Az utánunk jövőkre való tekintettel gondolkodni és cselekedni, s közben félelem és aggodalmaskodás nélkül mindennap útra készen állni – ez az a magatartás, amely gyakorlatilag kötelező a számunkra, s amelyben derekasan kitartani nem könnyű, ámde szükséges.
Optimizmus
Okosabb dolog pesszimistának lenni; így nem csalódhatunk, s nem fogunk szégyent vallani az emberek előtt. Okosok között nem szokás tehát derűlátónak lenni. Lényege szerint az optimizmus nem a fennálló helyzetről alkotott vélemény, hanem életerő, a remény ereje ott, ahol mások elcsüggednek, erő ahhoz, hogy emelt fővel járjunk akkor is, ha látszólag minden félresikeredik, erő a kedvezőtlen fordulatok elviseléséhez, olyan erő, amely a jövőt sohasem engedi át az ellenségnek, hanem maga tart rá igényt. Minden bizonnyal létezik olyan ostoba, gyáva optimizmus is, amit csakugyan kerülni kell. Ám az olyan optimizmust, amely a jövő akarása, tévedjen bár százszor is, mégsem ítélheti el senki. Ez az optimizmus az egészséges élet, melyet nem szabad, hogy a betegek megfertőzzenek. Vannak olyan emberek, akik komolytalannak, olyan keresztények, akik keresztényietlennek tartják, ha valaki a földön jobb jövőt remél és ilyenre készül. Az ilyen emberek azt hiszik, hogy annak, ami jelenleg történik, nincs más értelme, csak a káosz, a zűrzavar, a katasztrófa, s így csüggedten vagy a világtól kegyesen elmenekülve kibújnak az élet folytatása, a dolgok helyreállítása és a jövő nemzedékek iránti felelősség alól. Lehet, hogy az ítélet napja holnap lesz, s ha így lesz, akkor örömmel abba is hagyjuk majd a jobb jövőért folytatott munkát – de csakis akkor, s nem előbb.
Levelek szüleihez
[Tegel] 43.IV.14. Kedves Szüleim!
Mindenekelőtt nyugodjatok meg és higgyétek el, hogy jól vagyok. Kár, hogy ezt nem írhattam meg már korábban, de csakugyan így volt mind a tíz napon keresztül. Érdekes, hogy a fizikai kényelmetlenségek, amelyeket általában a börtönélet legnehezebb részének gondolnánk, a valóságban szinte egyáltalán nem is zavarnak. Reggelire száraz kenyérrel is jóllakhat az ember – egyébként pedig van itt mindenféle jó! –, a priccs pedig egyáltalán nem zavar, este 8-tól reggel 6-ig rengeteget lehet aludni. Különösen meglepett, hogy cigarettára az első perctől kezdve jóformán egyáltalán nem vágytam. Persze azt hiszem, mindebben a lelki tényező játssza a döntő szerepet. A hirtelen letartóztatás okozta erős belső átrendeződés, amikor az embernek teljesen új helyzetben kell megtanulnia lelkileg tájékozódni és a dolgokkal dűlőre jutni, azt jelenti, hogy a test teljesen háttérbe szorul és lényegtelenné válik, amit én roppant gazdagító élménynek találok. Végtére is az egyedüllét nekem kevésbé szokatlan, mint másoknak, és bizonyosan jó lelki „gőzfürdőként” szolgál. Nem is bánt vagy bántana más, csak az a gondolat, hogy miattam aggódtok és gyötrődtök, hogy nem tudtok rendesen enni és aludni. Bocsássatok meg, amiért gondot okozok nektek, de azt hiszem, ebben most nem én vagyok a hibás, hanem a balsors. Védekezésül viszont jót tesznek Paul Gerhardt énekei, amelyeket olvasgatok és kívülről tanulgatok. Egyébként nálam van a Bibliám meg olvasnivaló az itteni könyvtárból, s egyelőre irkalapom is van elég. [...]
Ma két hete ünnepeltük apa 75. születésnapját. Szép nap volt. A reggeli és esti korálének szólamai a hangszerek hangjaival együtt még ma is itt csengnek a fülemben: „Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát... Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett.” Így is van, s erre a továbbiakban is bízvást hagyatkozhatunk.
Most kezd igazán virítani a tavasz. Bizonyára sokat dolgoztok a kertben [...]. Itt, a börtön udvarán reggelenként s újabban esténként is gyö-
nyörűen énekel egy rigó. Az ember kicsiny dolgokért is hálát ad, s ez is nyereség! Isten veletek! [...]
[Tegel] Húsvétvasárnap, 43. IV. 25. Végre újra eljött az a tizedik nap, amikor mindig írhatok nektek, s annyira szeretném, ha tudnátok, hogy én itt is boldogan ünnepelem a húsvétot. A nagypéntek és a húsvét elragadja gondolatainkat a saját sorsunkon túli dolgokhoz, minden élet, szenvedés és esemény végső értelméhez, s nagy-nagy reménységgel tölt el bennünket. Tegnap óta ismét csodálatos csendesség uralkodik idebent. Egyre-másra hallottam, amint az emberek boldog ünnepet kívántak egymásnak, és irigység nélkül kívánom, hogy valóban teljesüljön is ez mindazok számára, akik nehéz szolgálatot teljesítenek itt. [...] Igazán köszönök mindent, amit hoztatok [...]. El sem tudjátok képzelni, mit jelent az, amikor egyszer csak azt mondják az embernek: „Most volt itt az édesanyja, a húga, a bátyja, s hagytak itt önnek valamit.” A közelség puszta ténye, a kézzelfogható jele annak, hogy folyton gondoltok rám (amit persze amúgy is tudok!), ez valami olyan boldogító érzés, hogy az egész napomat beragyogja. Nagyon-nagyon hálás vagyok mindenért! Továbbra is jól megy a sorom, egészségem jó, naponta fél órát kint tölthetek a szabadban, s miután már újra dohányozhatom is, olykor szinte meg is feledkezem arról, hogy tulajdonképpen hol vagyok! Jól bánnak velem, sokat olvasok, újságokon és regényeken kívül mindenekelőtt a Bibliát. Az igazi munkához még nem tudtam eléggé összeszedni magam, a nagyhéten azonban végül mégis elmélyedhettem a szenvedéstörténetnek abban a részében, Jézus főpapi imájában, amely, mint tudjátok, régen foglalkoztatott már, sőt Pál etikájának néhány fejezetét is átgondolhattam; ez nagyon fontos volt számomra. Vagyis igazából még mindig nagyon hálásnak kell lennem! [...]
Különös, hogy milyen gyorsan telik itt az idő. Szinte hihetetlen, hogy már három hete itt vagyok. Este nyolckor örömmel térek nyugovóra (4 órakor van a vacsora!), s örömmel várom az álmaimat. Korábban nem is tudtam, milyen nagyszerű ajándék ez: minden éjjel álmodom, s voltaképpen mindig szépeket. Elalvásig az aznap tanult igeverseket mondogatom, reggel 6-kor pedig abban lelem gyönyörűségemet, hogy zsoltárokat és énekeket olvasgatok, rátok gondolok, s tudom, hogy ti is gondoltok rám valamennyien.
Közben eltelt már a nap, s bízom abban, hogy bennetek is éppen olyan békesség honol, mint énbennem; sok jót olvastam, s szép gondolatok és remények töltöttek el. [...]
[Tegel] 43.4.5.2
[...] Most, miután már négy hetet töltöttem idebenn, a történtekbe való gyors, tudatos, belső belenyugváshoz fokozatosan egyfajta nem tudatos, természetes megszokás társul. Ez könnyebbség, de nem problémamentes, hiszen ehhez az állapothoz nem lehet és nem is szabad hozzászokni; ebben alighanem egyetértünk.
Ha részletesebben is tudni szeretnétek, hogyan is élek itt, nos: egy cellát elképzelni, ehhez igazán nem kell nagy fantázia. Sőt, minél kisebb, annál hitelesebb; ám a DAZ [Deutsche Allgemeine Zeitung] húsvéti számában egy részletet közöltek Dürer Apokalipsziséből, azt én kitettem a falra, s ráadásul M. kankalinjaiból is maradt még néhány szál! A nap 14 órájából hármat a cellában való sétálással töltök, ez jó néhány kilométer, s ehhez jön még fél óra séta az udvaron. Olvasok, tanulok, dolgozom. Ismét különös örömet szerzett Jeremias Gotthelf a maga világos, egészséges, csöndes módján. Minden rendben van, jól vagyok. S.-ék3 esküvőjének a napja már egészen közel van. Előtte már nem tudok még egyszer írni. A napokban olvastam Jean Paulnál, hogy „csak a családi tűzhely örömei állják ki az élet viharait”. [...] Szívből kívánom mindkettejüknek, hogy nagyon boldog legyen ez a nap, magam is ör vendező gondolatokkal és jókívánságokkal fogok rájuk gondolni, s szeretném, ha ők is csak vidám gondolatokkal, emlékekkel és reményekkel gondolnának rám. Amikor mi magunk nehézségek között vagyunk, akkor szeretnénk a leginkább, hogy az élet valódi örömei – márpedig egy esküvő csakugyan ezek közé tartozik – a maguk méltó helyére kerüljenek. [...] Gyakran gondolok itt arra a gyönyörű Hugo Wolf-dalra, amelyet az utóbbi időben többször énekeltünk együtt: „Napra éj, örömre bú, de észre sem veszed, mindkettő elhágy, s az Úr előtt vallást tesznek, hogyan viselted őket.” Ez a „hogyan” a lényeg, s nem az, ami kívülről történik velünk.
2. Elírás, helyesen: 43.5.4.
3. Schleicherék, Renate Schleicher és Eberhard Bethge.