C. S. Lewis: A csendes bolygó

C

. S . LEWIS

A csendes bolygó

KOZMIKUS TRILÓGIA 1.

HARMAT

Budapest, 2025

Translated from Out of the Silent Planet by C. S. Lewis

Copyright © C. S. Lewis Pte. Ltd., 1938

Published by Harmat Kiadó under license from The C. S. Lewis Company Ltd.

Hungarian edition © 2006, 2019 by Harmat Kiadó All rights reserved. Minden jog fenntartva.

Első kiadás 2006, utánnyomás 2025

Fordította: Molnár István

Felelős szerkesztő: Ferenczi Andrea

Borító: Lente István

ISBN 978-963-9564-56-5

Megjegyzés

E könyv lapjain található néhány olyan utalás, amely becsmérlő korábbi, hasonló témájú köny vekre nézve. Ezek az utalások pusztán dramatikai célt szolgálnak. A szerző sajnálná, ha bármelyik olvasója ostobábbnak tartaná őt annál, hogysem élvezze H. G. Wells fantáziavilágát, vagy hálátlanabbnak annál, hogysem elismerje iránta való lekötelezettségét.

Alighogy lehullottak a zivatar utolsó cseppjei, a turista zsebébe gyömöszölte a térképet, megigazította csomagját fáradt vállain, és a hatalmas gesztenyefa oltalma alól az út közepére lépett. Nyugat felől a naplemente erőszakos, sárga fénye ömlött át a felhők résén. A hegyek fölött azonban, amerre az út vitt, fekete volt az ég, mint a nedves pala. Fűről és fáról csepegett a víz. Az út csillogott, akár égy folyó. A turista nem fecsérelte idejét a tájra. Az olyan vándor határozottságával eredt neki, aki nemrég jött rá, hogy messzebb kell mennie, mint ahogy tervezte. Ami azt illeti, egészen pontosan ez volt a helyzet. Ha úgy döntött volna, hogy visszanéz – nem tette –, láthatta volna Much Nadderby templomtornyát, és elátkozhatta volna azt a barátságtalan kis panziót, melyben, noha nyilvánvalóan üres volt, nem kapott szállást. A panzió gazdát cserélt azóta, hogy ő utoljára errefele túrázott. A kedves öreg háziurat, akire számított, felváltotta valaki, akit a csaposlány „a lady”-ként említett. A lady szemmel láthatólag a brit panziósoknak ahhoz az ortodox iskolájához tartozott, amely a vendéget fölösleges kényelmetlenségnek tekinti. A turistának nem volt más választása, mint hogy eljusson Sterkbe, amely még vagy hat mérföldre volt, a hegyek túloldalán. A térkép szerint ott a legközelebbi fogadó. A turista elég tapasztalt volt

— 7 —

Meglehetősen sietősre vette lépteit, körül sem nézve, olyan ember módjára, aki az út unalmát valamely érdekes gondolatmenettel kívánja enyhíteni. A turista magas, enyhén hajlott hátú, harmincöt–negyven körüli férfi volt; ruhájának viseltessége messziről elárulta, hogy értelmiségi. Első pillantásra bárki orvosnak vagy tanárnak vélhette volna, bár hiányzott belőle az egyik világfisága vagy a másik fesztelensége. Ransomnak hívták, s filológus volt Cambridge-ben.

Nadderbyt elhagyva abban reménykedett, hogy szállást kaphat egy vendégszerető farmon, még Sterk előtt. A hegyeken innen azonban csaknem lakatlannak tűnt a vidék. Jellegtelen, kietlen vidék volt, amely leszámítva néhány fát és hitvány sövényt, főként káposztát és répát termett. Ez a táj nem vonzott annyi látogatót, mint a Nadderbytől délre elterülő gazdag környék. A Sterken túli ipari körzetektől hegyek védték. Ahogy leszállt az este, és elült a madárzaj, a csend még az angliai tájakon megszokottnál is fojtogatóbb lett. Még az a hang is zavaró volt, amit Ransom saját léptei keltettek a fémesen csillogó úton.

Talán két mérföldet gyalogolhatott így, amikor hirtelen világosságra lett figyelmes a távolban. Itt, a hegyek alatt már csaknem teljes volt a sötétség, és Ransom még dédelgetett magában némi reményt egy barátságos farmról, amíg elég közel nem ért a fény forrásához. A múlt századi, csúnya kis téglaházikó nyitott ajtajából kirontó asszony csaknem feldöntötte.

— 8 — ahhoz, hogy ez a hír ne keltsen benne vérmes reményeket. Elérhető távolságon belül azonban nem kínálkozott más lehetőség.

– Bocsásson meg, uram – mondta –, azt hittem, az én Harrym jött meg.

Ransom megkérdezte, vajon kaphat-e Sterk előtt bárhol szállást.

– Nem, uram – mondta az asszony –, Sterk előtt nem. Nadderbyben azonban biztosan szolgálatára állnának.

Hangjából csöndes nyugtalanság érződött, mintha gondolatai egészen máshol járnának. Ransom elmagyarázta, hogy Nadderbyben már szerencsét próbált.

– Akkor bizony nem tudom, uram – felelte az asszony –, Sterk előtt még ház se nagyon van, legalábbis olyan, amilyet maga keres. Csak a The Rise van arra, ahol az én Harrym dolgozik, s úgy tűnt, maga abból az irányból jött, ezért szaladtam ki, amikor meghallottam magát, mert azt hittem, ő az. Ilyenkor már régen itthon kellene lennie.

– The Rise – ismételte Ransom –, tulajdonképpen mi az?

Egy fogadó? Vajon befogadnának-e ott éjszakára?

– Ó, nem, uram. Tudja, most senki se lakik ott, csak a Professzor és az az úr Londonból, senki más, amióta Miss Alice meghalt. Ők bizony nem fogadnak hívatlan látogatót, uram. Még csak szolgákat sem tartanak, kivéve az én Harrymet, a fűtés, meg hasonlók miatt, és ő sem lakik a házban.

– Hogy hívják ezt a Professzort? – kérdezte Ransom, némi reménnyel.

– Azt bizony nem tudom, uram – mondta az asszony –, az egyik úriembert Mr. Devine-nak hívják, és Harry azt mondja, a másik úriember a Professzor. Nem nagyon tudhatja szegénykém, mert egy kicsit együgyű, tudja, uram, és én éppen ezért nem szeretem, hogy későn jön haza, pedig

— 9 —

Az asszony monoton hangja és korlátozott szókincse nem sok érzést fejezett ki, Ransom azonban ott állt mellette, s így észrevette, hogy az asszony remeg és majdnem sír. Felötlött benne, hogy benézhetne ehhez a rejtélyes Professzorhoz, és megkérhetné, hogy küldje haza a fiút. A következő pillanatban az is eszébe jutott, hogy ha már bent volna a házban – kollégák között –, magától értetődne, ha elfogadná vendégszeretetüket egy éjszakára. Be kellett látnia, már akkor döntött, amikor elképzelte, hogy bekopogtat a The Rise kapuján. Elmondta hát az asszonynak, hogy mit szándékozik tenni.

– Azt bizony nagyon megköszönném, uram – mondta az asszony. – És talán volna olyan kedves, és kikísérné őt a kapun, s elindítaná az úton, mielőtt továbbmegy, uram!

Ugye érti, mire gondolok? Mert ő annyira fél a Professzortól, és ha maga hátat fordít, biztos nem merne hazajönni, amennyiben ők maguk nem küldik.

Ransom tőle telhetően megnyugtatta az asszonyt, majd miután megtudta, hogy nagyjából öt perc múlva megpillantja a házat a baloldalon, búcsút intett neki. Álldogálás közben elmerevedtek az izmai, ezért lassan és fájdalmas léptekkel haladt.

Az út bal oldalán fénynek még csak jelét sem látta. A sík földeken és valami feketeségen kívül, amit Ransom csalitosnak vélt, semmit sem látott. Öt percnél tovább tartott, amíg odaért, s rájött, hogy tévedett. A feketeséget sűrű sövénykerítés választotta el az úttól, a sövény közepén fehérre festett kapu állt, és a fák, amelyek fölé magasodtak,

— 10 — megígérték, hogy mindig hazaküldik hatkor. Nem mintha egyébként nem végezne el egy jó napi munkát.

A feladat a vártnál nehezebbnek bizonyult, és jó idejébe beletelt, míg csalántól és tüskétől elgyötört testével fel tudott tápászkodni a kerítés túloldalán a nedves sötétségben.

A kapuhoz tapogatózott, felkapta a zsákját, és végre körülnézett, hogy felmérje környezetét. Itt a kocsiúton világosabb volt, mint a fák alatt, és így nem jelentett nehézséget, hogy felismerje egy jókora kőépület körvonalait a széles, elhanyagolt pázsit túloldalán. Kicsivel előrébb a kocsiút kétfelé

— 11 — ahogy szemügyre vette a kaput, nem a sarjerdő első sorát alkották, hanem csupán egyetlen sor volt; az ég áttetszett koronájukon. Ransom egészen bizonyos volt benne, hogy ez a The Rise kapuja, és hogy a fák házat és kertet vesznek körül. Megpróbált benyitni, de a kapu zárva volt. Egy percig bizonytalanul álldogált. A csönd és a sűrűsödő sötétség elbátortalanította. Kedve támadt, hogy fáradtsága ellenére folytassa útját Sterk felé, de nem tehette: vállalta a kínos feladatot az öregasszony nevében. Tudta, ha valaki nagyon elszánt, utat törhet a sövényen keresztül. Ő nem volt. Bolondot csinálna magából, ha ilyen ügyetlenül hatolna be egy visszavonult különc magányába – aki még vidéki háza kapuját is zárva tartja! –, és előadná ezt a buta mesét a hisztériás anyáról, aki zokog, mert idióta fiacskája fél órával tovább dolgozik. Nyilvánvaló volt azonban, hogy be kell jutnia, s mivel a sövényen senki sem kúszhat át zsákkal a hátán, levette a hátizsákját, és átlódította a kapun. A következő pillanatban átvillant az agyán, hogy tulajdonképpen csak most döntött igazán, hiszen már csak azért is be kell jutnia, hogy visszaszerezze poggyászát. Bosszankodott, haragudott az asszonyra és magára is, de négykézlábra ereszkedett, és hozzálátott, hogy átverekedje magát a sövényen.

— 12 — vált. A jobb oldali út enyhe ívben a bejárathoz vezetett, a bal oldali egyenesen folytatódott tovább – kétségkívül a ház mögé vezetett. Ransom észrevette, hogy ezt az utóbbi utat vízzel telt, mély keréknyomok szaggatták fel, mintha nehéz teherautók jártak volna arra. A másik utat benőtte a moha. Ransom azon indult el a ház felé, ahonnan semmi fény sem szűrődött ki. Néhány ablakot zsalugáter borított, a többi zsalu és függöny nélkül sötéten ásítozott. Csupán a ház mögött felszálló füstoszlop jelezte, hogy az épület nem lakatlan. A sűrű füst sokkal inkább sejtetett gyárkéményt, de legalábbis mosodát, mint konyhát. Nyilvánvaló volt, hogy a The Rise a legutolsó hely a világon, ahol a vándor arra számíthat, hogy szállást kínálnak neki. Ransom is szívesen hagyta volna veszni idejét, amit a ház felderítésével töltött, és odébbállt volna, ha nem kötelezi az öregasszonynak tett szerencsétlen ígérete.

Ransom felment a verandához vezető három lépcsőfokon, majd becsöngetett és várt. Kis idő múlva ismét megnyomta a csengőt, és leült a padra, amely a veranda egyik oldalán nyúlt végig. Oly sokáig ült ott, hogy a verejték lassacskán rászáradt az arcára, és hideg borzongás kúszott végig a hátán, noha az éjszaka meleg volt és csillagfényes. Nagyon fáradtnak érezte magát, s talán ez is oka volt annak, hogy nem állt fel és csöngetett be harmadszor is. Mindenesetre közrejátszott ebben a kert megnyugtató csöndje, a nyári égbolt szépsége és a baglyok huhogása is, ami mintha kizárólag azért hangzott volna fel olykor-olykor, hogy felhívja a figyelmet a környék mélységes nyugalmára. Bágyadt álmosság ereszkedett Ransomra, ám hirtelen éberré vált. Sajátságos zaj ütötte meg a fülét, dulakodás zaja, amely elvadult

– Engedjenek el! Engedjenek el! – könyörgött valaki, majd egy pillanattal később: – Nem! Nem megyek be oda! Engedjenek haza!

Ransom ledobta a csomagját, leugrott a veranda lépcsőin, és rohant a ház mögé, ahogy csak merev és fájós lábai engedték. A nedves ösvény keréknyomai és tócsái valami udvarfélére vezettek, ezt az udvart azonban szokatlanul sok melléképület vette kerül. Futás közben pillanatra feltűnt előtte egy magas kémény és egy alacsony ajtó, amely mögött vörösen világított a tűz, és egy hatalmas, gömbölyű forma, amely sötéten emelkedett a csillagos ég felé. Ransom kisebb csillagvizsgálónak vélte. Aztán mindez mellékessé vált, ahogy észrevette az egymással küzdő három férfit, akikbe csaknem beleütközött. Ransom a kezdet kezdetétől bizonyosra vette, hogy a középen lévő alak, akit a másik kettő vergődése ellenére látszik fogva tartani, nem más, mint az öregasszony Harryje. Szeretett volna mennydörgésszerűen rájuk kiáltani: – Mit akartok azzal a fiúval?! Mondani azonban csak annyit tudott, s azt is kissé bizonytalan hangon: – Hé! Ide figyeljenek!

— 13 — futballmeccsre emlékeztetett. Ransom felállt. A zaj most már félreismerhetetlen volt. Csizmát viselő emberek verekedtek, küzdöttek vagy versenyeztek egymással. Kiabáltak is, de szavaikat nem lehetett kivenni. Tisztán hallatszottak azonban a levegő után kapkodó dühös emberek egytagú, ugató kitörései. Semmit sem akart Ransom kevésbé, mint hogy valami kalandba bonyolódjék. Azonban mind szilárdabbá vált azon meggyőződése, hogy utána kell járnia a dolognak. Hirtelen az eddigieknél sokkal hangosabb kiáltozás hallatszott, ezúttal már a szavakat is értette.

A verekedők hirtelen szétugrottak, a fiú hangosan zokogott.

– Megmondaná – kérdezte meg a vastagabb és magasabb férfi –, ki az ördög maga és mit keres itt? Hangja mindazon színekben bővelkedett, amelyek oly fájdalmasan hiányoztak Ransoméból.

– Turista vagyok – felelte Ransom –, és megígértem egy szerencsétlen asszonynak…

A másik félbeszakította:

– A pokolba azzal az asszonnyal – mondta –, azt árulja el, hogy jutott be!

– A sövényen keresztül – felelte Ransom. Magabiztossága együtt növekedett ingerültségével. – Fogalmam sincs, mit akarnak attól a gyerektől, mindenesetre…

– Kár, hogy nincs kutyánk – mondta a zömökebb társának, mintha Ransom ott se lenne.

– Azt akarod mondani, ugye, hogy kár volt ragaszkodnod ahhoz, hogy Tartort elhasználjuk a kísérlethez – felelte a másik, aki mindeddig hallgatott. Csaknem olyan magas volt, mint barátja, de karcsúbb, és szemlátomást fiatalabb annál. Hangja mintha ismerős lett volna Ransomnak.

Ransom újra kezdte:

– Ide figyeljenek, én nem tudom, mi a szándékuk azzal a fiúval, de a munkaideje már rég lejárt, és legfőbb ideje, hogy hazaküldjék! A legkevésbé sem szeretnék a magánügyeikbe avatkozni, de…

– Ki maga? – ordította a zömökebb.

– A nevem Ransom, ha éppen erre kíváncsi. És…

– Atyavilág! – szakította félbe a vékony. – Csak nem az a Ransom, aki annak idején Wedenshaw-ba járt?

— 14 —

– Wedenshaw-ban tanultam – felelte Ransom.

– Mihelyst megszólaltál, sejtettem, hogy ismerlek, mondta a vékony. – A nevem Devine. Nem emlékszel rám?

– Hát persze. Hogyne emlékeznék – felelte Ransom, miközben kezet ráztak. Szívélyességük, ahogy az ilyen találkozások alkalmával szokásos, meglehetősen erőltetett volt. Ami azt illeti, Ransom ugyanannyira utálta Devine-t az iskolában, mint bárki más, akire csak vissza tudott emlékezni.

– Hát nem megható? – mondta Devine. – Szerteágazó nexusaink, íme, még a Sterk és Nadderby közötti vadont is át- meg átszövik. Nem csoda, ha gombóc nő a torkunkba, miközben visszaemlékezünk a vasárnap esti misére a jó öreg alma materban. Te talán nem is ismered Westont? – Devine tagbaszakadt, nagyhangú társa felé bökött. – Weston – tette hozzá. Biztos tudod! A híres fizikus. Reggelire Einsteint eszik a pirítósához, és Schrödinger fél liter vérével öblíti le. Weston, hadd mutassam be régi iskolatársamat, Ransomot… Dr. Elwin Ransomot. Ransom, tudod. A nagy filológus. Reggelire Jespersent eszik a pirítósához, és…

– Semmi közöm hozzá – vágott közbe Weston, aki még mindig a gallérjánál fogva tartotta szerencsétlen Harryt. – És ha arra számítasz, hogy örömmel fogom üdvözölni ezt a pasast, aki éppen behatolt a kertembe, akkor csalódnod kell. A legkevésbé sem érdekel, milyen iskolába járt, vagy hogy miféle tudománytalan bolondságokra fecsérli azt a pénzt, amit kutatásra kellene fordítani. Mindössze az érdekel, mit akar itt, aztán többé ne is lássam.

– Ne légy szamár, Weston! – Devine most komolyan beszélt. – Nagyon is kapóra jött nekünk, hogy idevetődött.

— 15 —

Devine félrevonta Ransomot. – Kicsit hibbant – súgta halkan. – Általában olyan szorgosan dolgozik, mint a hód, de olykor-olykor előveszik ezek a rohamok. Csak a mosókonyhába szeretnénk dugni úgy egy órácskára, amíg megnyugszik. Jelenlegi állapotában nem engedhetjük haza. Az ember igyekszik segíteni. Magad kísérheted haza idővel, és aztán visszajöhetsz ide aludni.

Ransom alaposan meg volt zavarodva. Az egész jelenet olyannyira gyanús és nyugtalanító volt, hogy biztosra vette: valami bűnös dologba botlott. Másfelől azonban osztotta korának és környezetének azt a mély, irracionális meg ygyőződését, hogy az ilyesmivel az átlagember legfeljebb a regényekben találkozhat, professzorok és régi iskolatársaik pedig még ott sem. Egyébként Ransom a legkevésbé sem bízott abban, hogy erőszakkal ki tudja szabadítani a fiút, még akkor sem, ha valóban kegyetlenkednének vele fogvatartói.

Amíg Ransom ezeken mélázott, Devine halkan magyarázott valamit Westonnak. Hangja nem volt csöndesebb annál, mint amikor valaki a vendég jelenlétében beszéli meg, milyen módon lássák vendégül. Weston végül beleegyezően morgott valamit. Ransom, akinek egyéb nehézségeihez most már a hívatlan vendég érthető feszengése is hozzáadódott, feléjük fordult, hogy mondjon valamit.

— 16 — Nem szabad Westontól zokon venned mogorvaságát, öregfiú. Szőrős külseje nagylelkű szívet rejt, tudod. Bejössz egy italra és egy falat harapnivalóra, ugye? – Nagyon kedves tőled – felelte Ransom. – De ami a fiút illeti…

– Ma éjszakára már elég bajt csináltál, Harry – mondta. – Egy megfelelően kormányzott országban tudnám, mit kezdjek veled. Fogd be a szád, és ne nyavalyogj! Ha nem akarsz, nem kell bemenned a mosókonyhába… – Nem is a mosókonyháról volt szó – szipogta az együgyű –, maga is tudja, hogy nem arról volt szó! Abba az izébe nem akarok még egyszer bemenni.

– A laboratóriumra gondol – vágott közbe Devine. A múltkor bemászott oda, és órákat töltött ott bezárva, mert az ajtó véletlenül becsapódott. Valamitől iszonyúan megrémült. Ó, a szegény bennszülött, hiszen tudod. – A fiúhoz fordult.

– Ide figyelj, Harry – mondta –, ez a kedves úriember pihen egy keveset, és aztán hazakísér téged. Ha most bejössz, és szép csendben leülsz a hallban, kapsz valamit, aminek örülni fogsz – és ügyesen utánozta azt a zajt, amit a palackból kihúzott dugó kelt. Ransom emlékezett rá, hogy ez Devine egyik régi trükkje. Harryból kibuggyant a gyermeteg felismerés röhögése.

– Kísérd be! – szólt Weston, miközben sarkon fordult és eltűnt a házban.

Ransom habozott, hogy kövesse-e, ám Devine biztosította: Weston igazán örül, hogy vendégül láthatja. A hazugság teljesen nyilvánvaló volt, de Ransom olyannyira vágyott egy italra és némi pihenésre, hogy összes társadalmi skrupulusa elpárolgott. Belépett a házba Devine és Harry nyomában, s egy perccel később már egy karosszékben ülve várta, hogy

Devine visszatérjen a frissítőkkel.

— 17 — Weston azonban már javában beszélt a fiúhoz.

Aszobát, amelybe bevezették, a luxus és a mocsok furcsa elegye jellemezte. A zsalugáterrel fedett ablakokon nem volt függöny, a szőnyeg nélküli, forgáccsal teleszórt padlón szerteszét csomagolóládák, újságok és könyvek hevertek; a tapétán tisztán kivehetők voltak az előző lakó képeinek és bútorainak nyomai. Másrészről viszont mindkét karosszék a lehető legdrágább típusú volt, az asztalt ellepő szemétben szivar, osztrigahéj, üres pezsgőspalack hevert a tejkonzervek, nyitott szardíniásdobozok, olcsó fajanszedények kupacain; a teáscsészékben teamaradék és cigarettacsikkek bűzölögtek.

Ransom úgy érezte, házigazdái túl soká elmarad nak. Gondolatai Devine-ra terelődtek. Devine ellen szenves volt számára, mint mindenki, akit az ember gyerekkorában csodált egy ideig, de aztán felnővén kiábrándult belőle. Devine humora pontosan fél évvel hamarabb fejlődött ki, mint a többieké. Az a fajta humor volt az övé, mely az idősebb generáció szentimentális vagy idealista kliséinek paródiájára korlátozódik. A jó öreg alma mater; a tartsuk be a társadalmi együttélés szabályait; a játsszunk tisztességesen és a többi – heteken át levett mindenkit a lábáról, beleértve Ransomot is. Ransom azonban már Wedenshaw-ban megunta Devine - t, Cambridge-ben pedig egyene sen kerülte.

— 19 —

Amennyire Ransom megállapíthatta eddigi szavaiból az udvaron, Devine vajmi keveset változott. Gondolatait az ajtó nyitása szakítatta félbe: Devine egyedül jött be, kezében tálca, rajta whisky, poharak, szódásszifon.

– Weston utánanéz valami harapnivalónak – jelentette, miközben letette a tálcát Ransom széke mellé a földre, majd figyelmét a palack kinyitásának szentelte. Ran som immár nagyon szomjas volt. Vendéglátója azon ban egyike volt, mint kiderült, azoknak az idegesítő alakoknak, akik mihelyst beszélni kezdenek, abba hagyják, amit csinálnak. Devine hozzálátott, hogy egy dugóhúzó hegyével felszakítsa a dugót borító ezüstpapírt, majd megállt, hogy megkérdezze:

– Tulajdonképpen hogy vetődtél erre a sötét vidék re?

– Gyalogtúrát teszek – mondta Ransom. – A múlt éjjel Stoke Underwoodban aludtam, és azt reméltem, ma szállást kapok Nadderbyben. Tévedtem, úgyhogy tovább kellett indulnom Sterkbe.

– Atyaég! – kiáltotta Devine. A dugóhúzó még mindig a levegőben volt. – Fizetnek ezért, vagy csak mazochista vagy?

— 20 — Tisztes távolból csodálkozott rajta, ho gy lehet ennyire sikeres valaki, kinek talmi, üres közhelyessége oly nyilvánvaló. További rejtélyt jelentett az, hogy Devine nyerte el a Leicester-ösztöndíjat, s további rejtélyt sebesen gyarapodó vagyona. Rég elhagyta Cambridge-t, s állítólag sokra vitte Londonban. Az ember olykor hallott felőle ezt-azt, s az alkalmi hírek hozói rendre így fejezték be mondandójukat: – Az a Devine a maga módján átkozottul okos! – Vagy így: – Rejtély, hogyan vihette ez az ember ilyen sokra!

– Élvezetből teszem – felelte Ransom, s a világért le nem vette volna szemét a még mindig bontatlan palackról.

– Vajh megosztható-e ez a gyönyör a be nem avatottal?

– Devine erőt vett magán, s felszakította az ezüstpapír egy darabkáját.

– Hát, nem is tudom. Először is, szeretek gyalogolni…

– Atyaég! Te aztán élvezhetted a hadsereget! Lassú futás

Hogyishívjákba és a többi, nem?

– Ó, dehogy. Ez pont az ellenkezője a hadseregnek. A hadseregre éppen az a jellemző, hogy soha nem lehetsz egyedül, és nemcsak azt nem döntheted el, hogy hova menj, hanem még azt sem, hogy az úttest melyik felén gyalogolj. A gyalogtúrán viszont teljesen szabad vagy. Megállsz, ahol akarsz, és amikor kedved tartja, folytatod az utad. Közben senki mással nem kell törődnöd és beszélgetned, csak magad vagy.

– Mindaddig, amíg a következő szállodádban egy távirat nem fogad: „Azonnal utazzék haza!” – mondta Devine, és végre eltávolította az ezüstpapírt.

– Csak ha valaki olyan bolond, hogy előre közli a szállodák címét, és még tartja is magát a listához! Velem legföljebb az eshetne meg, hogy a rádió bemondja: „Kérjük dr. Elwin Ransomot, aki valószínű leg valahol a Felföldön túrázik…”

– Kezdem érteni. – Devine pont a közepén hagyta abba a dugóhúzás fontos műveletét. – Ha üzletember volnál, ezt nem tehetnéd meg. Szerencsés fickó vagy! De hogy engedheted meg magadnak, hogy csak így eltűnj? Se család, se gyerek, se tisztességben megőszült szülő vagy ilyesmi?

– Csak a nővérem, ő is Indiába ment férjhez. Magam pedig, tudod, professzor vagyok. Emlékezhetsz rá: a hosszú

— 21 —

Az egyetem fütyül rá, hol van és mit csinál, másokat pedig még annyira se érdekel.

Devine végre-valahára kihúzta a dugót a palackból. A pukkanás szívet vidító volt.

– Szólj, ha elég! – mondta Devine. Ransom nyújtotta a poharát.

– Mégis kell, hogy valami bökkenője legyen a dolognak. Komolyan mondod, hogy senki nem tudja, hol vagy, mikor kell visszaérkezned, hol lehet elérni téged?

Ransom bólintott. Devine felkapta a szifont, és káromkodott.

– Attól tartok, ez üres – mondta. – Nem baj, ha vizet hozok? Ki kell mennem érte a konyhába. Meddig kéred?

– Tele, ha lehet – mondta Ransom. Devine néhány perc múlva visszatért, és átnyújtotta Ransomnak a hőn áhított italt. Ransom egy hajtásra félig ürítette poharát, majd elégedetten sóhajtott és megjegyezte:

– Az a mód, ahogy te lakóhelyet választasz, legalább olyan furcsa, mint az, ahogy én a szabadságomat töltöm.

– Valóban – mondta Devine. – Ám ha ismernéd Westont, belátnád: még mindig egyszerűbb oda költözni, ahova ő akarja, mint vitát nyitni róla. Vannak ilyen erélyes munkatársak.

Ransom meglepődött. – Munkatársak?

– Bizonyos értelemben. – Devine az ajtó felé pillantott, székét közelebb húzta Ransoméhoz, és bizalmasabb hangon folytatta:

– Az igazat megvallva, egészen belevaló fickó. Köztünk maradjon, befektettem némi készpénzt egy kísérletébe. Az

— 22 — nyári szünet közepén a tanár gyakorlati lag nem is létezik.

Miközben Devine beszélt, Ransom furcsán kezdte érezni magát. Eleinte úgy tűnt, hogy Devine szavainak nincs értelmük. Mintha olyasmit mondott volna, hogy „mindkét oldalán iparosodott, de nem tudott Londonban olyan kísérletet találni, ami megfelelt volna neki”. Később kiderült: Devine mondatai nem összefüggéstelenek, hanem inkább alig lehet azokat hallani, ami nem meglepő, hiszen oly messze volt – legalább egy mérföldre, bár teljesen tisztán látszott, mint amikor fordítva néz az ember a távcsőbe. Abból az irdatlan ragyogó távolságból, ahol pici székében üldögélt, megváltozott arckifejezéssel nézte Ransomot. Rezzenéstelen tekintete egyre feszélyezőbbé vált. Ransom fészkelődni próbált székében, de hiába: elvesztette uralmát saját teste fölött. Kényelmesen érezte magát, de úgy, mintha kezétlábát a székhez kötözték, s fejét pedig satuba szorították volna, remekül párnázott, de teljesen mozdíthatatlan satuba. Nem érzett félelmet, bár tisztában volt vele, hogy volna félnivalója, és később majd félni is fog. Lassan, nagyon lassan a szoba eltűnt a szemei elől.

Ransom sohase jött rá, vajon mindaz, ami ezután következett, kapcsolatban állt-e azokkal az esemé nyekkel, amelyekről e könyv beszámol, vagy összefüggéstelen álom volt-e csupán. Úgy tűnt számára, hogy mindhárman egy fallal körülvett, napsütötte kis kertben állnak: ő, Devine és Weston. A kert valósággal fürdött a napfényben, falain túl azonban csak a sötétség látszott. Megpróbáltak átmászni a falon, és Weston megkérte őket, hogy emeljék fel. Ransom hiába figyelmeztette százszor is, hogy ne menjenek át, hi -

— 23 — egész tisztességes dolog – a tudomány haladása, az emberiség üdve, miegymás –, de azért nem haszontalan.