C. S. Lewis: A rettentő erő by Harmat kiadó

J. McNeillnek

Előszó

Tündérmesének neveztem regényem, nehogy bárkit is megtévesszen az első két fejezet, aki nem kedveli a fantasyket, s folytatva az olvasást, ebből adódó csalódottságának adjon hangot. Ha megkérdezik, mégis miért kezdtem a történetet hétköznapi leírásokkal és személyekkel, ha egyszer mágusokról akartam írni, démonokról, értelmes állatokról és bolygó-angyalokról, csak azt tudom válaszolni, hogy a hagyományos tündérmese sémáját követtem. Persze ezt aligha vesszük észre, mert a vályogkunyhók, a várak, a favágók és kiskirályok világa, amivel egy átlagos mese kezdődik, a mi számunkra ugyanolyan távoli és szokatlan, mint a boszorkákat és az óriásokat tartalmazó rész, amivel folytatódik. De ne felejtsük el, hogy azok, akik legelőször lejegyezték és élvezték ezeket a történeteket, a saját mindennapjaikra ismertek bennük! Sőt, állítom, hogy ők sokkal hétköznapibbnak találták a maguk történetét, mint én Bracton College-ot: mert amíg elég német parasztnak akadhatott dolga gonosz mostohákkal, én egyetlen egyetemen sem találkoztam még olyannyira elvetemült intézménnyel, mint Bracton. Regényem a fekete mágiáról szól és komoly „tanulsággal” szolgál, ami megegyezik azzal, amit Az emberiség felszámolása (The Abolition of Man) című esszémben fejtegettem. A rettentő erő ben meg akartam mutatni, hogy milyen hatást gyakorol a fekete mágia egy hétköznapi, tiszteletreméltó személy életére. A magam hivatásával ruháztam fel hősünket, de

nem azért, mert meggyőződésem, hogy az egyetemi tanárok mindenkinél jobban korrumpálhatók, hanem egyszerűen azért, mert egyedül ezt a hivatást ismerem annyira, hogy írni tudjak róla. Egy kisebbfajta egyetemet képzeltem el, mivel ez bizonyos előnyökkel szolgál a regény szempontjából. Itt szögezném le, hogy Edgestow méretétől eltekintve semmiben nem egyezik meg Durhammel –azzal az egyetemmel, amelyet rövid benyomásom alapján egy igen szimpatikus intézménynek tartok.

Ha jól emlékszem, a mese központi gondolata egy tudós munkatársammal folytatott beszélgetés során pattant ki a fejemből, kevéssel azelőtt, hogy hasonló elképzelésre bukkantam Mr. Olaf Stapledon műveiben. Amennyiben tévednék, Mr. Stapledon ötlettára van olyan gazdag, hogy kölcsönözzön belőle, s én eléggé csodálom újszerű gondolatait ahhoz (bár ez nem mondható el a filozófiájáról is), hogy ne szégyenkezzek kölcsönözni tőle.

Azokat, akik többet szeretnének megtudni Númenorról és az Igaz Nyugatról, türelemre kell intenem, amíg könyv alakot nem ölt jó barátom, J. R. R. Tolkien professzor kézirata.

A rettentő erő valamikor a „háború után” játszódik. Ez annak a trilógiának a harmadik, s egyben befejező része, amely a Csendes bolygóval kezdődött és a Perelandrá val folytatódott, de önmagában is olvasható.

C. S. Lewis Magdalen College Oxford 1943 karácsonya

Egyetemi tulajdon értékesítése

Aházastársak arra hivatottak, hogy a házassági ígérethez való mindennapos hűség, valamint a teljes és kölcsönös önátadás által folyamatosan növekedjenek közösségükben”, motyogta Jane Studdock maga elé. Kislánykora óta nem volt templomban, csak most, hat hónappal ezelőtt, az esküvője ürügyén. Azóta sem tudta kiverni a fejéből a katekizmus szövegét.

A nyitott ajtón keresztül be lehetett látni a lakás aprócska konyhájába, ahonnan kihallatszott a falióra hangos, követelőző tiktakolása. A konyhát reggel szép rendben hagyta: az edények a szárítóban ragyogtak, a konyharuhák a tűzhely fölé kiteregetve száradtak, a padló köve frissen felmosva csillogott. Jane tudta, hogy a lakás többi szobája ugyanilyen látványt nyújtott: az ágyak bevetve, a szobák kitakarítva dicsérték a ház asszonyát. Már a piacot is megjárta, pedig a nagyóra még tizenegyet sem ütött. Este hat óráig semmi más dolga nem volt, már ha a saját ebédjét és uzsonnáját nem sorolja a tennivalók közé. Bár a hat óra is kétséges volt, Marknak ugyanis ma egyetemi értekezletre kellett mennie. Jane szinte biztosra vette, hogy férje uzsonnaidőben felhívja, hogy elhúzódik a megbeszélés, és az egyetemen vacsorázik.

Az órák éppoly üresen sorakoztak előtte, mint a lakás helyiségei. Kint ragyogott a nap, a falióra pedig egyre tiktakolt. – Még hogy növekedjenek közösségükben! – fakadt ki Jane keserűen. Mikor igazság szerint a házasság tett pontot a közösen töltött vidám időkre és őszinte barátságukra, amikor minden percüket együtt töltötték, akár munkáról, akár kikapcsolódásról volt szó. S mit kapott ehelyett? A házasság leginkább egy magánzárkára hasonlított. Ismeretségük évei alatt összesen nem volt annyit távol Mark, mint az utóbbi fél évben. De még ha otthon is volt, akkor sem beszélgetett vele. Szüntelenül fáradtnak tűnt, vagy épp fontos elintéznivalója akadt. Ismeretségük kezdetén, de később, szeretőkként is, mindketten úgy érezték, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy mindent megbeszéljenek. Most pedig? Miért is vette el Mark? Szerette még egyáltalán? Ha így is van, gondolta Jane, szerelem alatt teljesen mást ért a nő, mint a férfi. Lehetséges lenne, hogy az a rengeteg beszélgetés, ami házasságuk előtt Jane számára egyet jelentett a szerelem lényegi megnyilvánulásával, a férfi számára mindössze előjáték volt?

– Már megint elvesztegetem az egész napot az önsajnálattal – eszmélt fel Jane dühösen. – Muszáj munkához látnom!

„Munka” alatt John Donne-ról szóló doktori disszertációját értette. Mindig úgy tervezte, hogy asszonyként is folytatja tudományos karrierjét. Ezért sem szerettek volna gyerekeket, legalábbis jó ideig nem. Jane talán nem volt a legeredetibb kutató, téziseit Donne-nak az „emberi test dicsőségességéről” szóló gondolata köré építette. Mindazonáltal meg volt róla győződve, hogy ha sikerül átlapoznia a jegyzeteit, és ha belemerül a különböző kiadásokba, még visszanyerheti a

Amikor megpillantotta a hátlapon virító fényképet, rögtön bevillant éjszakai rémálma. Az emlékkel együtt felidéződtek azok a kínkeserves, végtelen órák is, mialatt álmatlanul forgolódva várta, hogy megvirradjon. Nem merte felkapcsolni a villanyt, nehogy Mark felébredjen és bosszankodjon. Ugyanakkor szinte sértve érezte magát a férfi egyenletes szuszogásától. Mark remek alvó volt, csupán egyetlen dolog tudta ébren tartani, miután nyugovóra tértek, de az sem valami sokáig.

A legtöbb rémálom elmesélve ugyan nem tűnik rémesnek, de az események későbbi alakulása miatt most mégis illene részleteznünk Jane álmát.

Egy arccal kezdődött. Egy messzi földről jött ember arcával: sárgás bőre, horgas orra és szakálla volt. Rémisztő látványt nyújtott, elsősorban mert ő maga is rémült volt. Álla leesett, szeme kikerekedett, mintha valami hirtelen sokk érte volna. Míg azonban az efféle megrázkódtatás általában csupán pár pillanatig tart, ő mintha órák óta rettegett volna. Aztán Jane mást is észrevett. Látta, hogy az arc egy szűk, fehérre meszelt falú szoba sarkában kucorgó emberhez tartozik, aki remegve várta, hogy fogva tartói valami borzasztó dolgot cselekedjenek vele. Az ajtó végül kinyílt, és egy megnyerő külsejű, szürke szakállú férfi lépett be rajta. Úgy tűnt, a fogoly felismerte, s a kettő régi ismerősként ült le és kezdett beszélgetni. Jane eddigi álmaiban mindig vagy értette, mit mondanak az álombeli figurák, vagy nem hallotta őket. Ebben az álomban azonban – és ettől lett az álom

11 téma iránti immár csupán pislákoló lelkesedését. De mivel minden kezdet nehéz, inkább az asztalon fekvő újság után nyúlt, hogy átfussa, mielőtt nekilát a munkának.

12 olyan hihetetlenül életszerű – franciául beszélgettek, és Jane pontosan annyit értett belőle, amennyit ébren is értett volna. A látogató mintha örömhírt hozott volna; a fogoly felnézett, szemében remény csillant. „Tiens… ah… ca marche”, mondta, de hangja hamar elbizonytalanodott és elcsuklott, mintha meggondolta volna magát. A látogató halk, egyenletes hangon győzködte tovább. Jó kiállású, szigorú tekintetű férfi volt. Orrán cvikkert viselt, amin úgy csillant meg a fény, hogy a szeme rejtve maradt. Ez, valamint tökéletes, fehér fogsora ellenszenvet ébresztett Jane-ben, amit csak növelt a fogoly szemmel látható, fokozódó félelme. Azt ugyan nem értette, hogy mit javasol a fogolynak a cvikkeres, de azt igen, hogy az halálra volt ítélve. Reakciójából következtetve azonban a látogató ajánlata még a halálnál is borzalmasabb alternatívának tűnt. Az álom ekkor igazi rémálommá vált: a látogató megigazította a szemüvegét, megragadta a másik fejét, és – mindvégig hűvösen mosolyogva – egy erős mozdulattal kitekerte a nyakát. Pont úgy, ahogy egy búvár leveszi a sisakját, gondolta Jane, aki az elmúlt nyáron látott ilyet. A látogató lecsavarta a fogoly fejét, és magával vitte. Aztán kicsit zavaros lett minden. Továbbra is egy fej maradt az álom középpontjában, de megváltozott: ennek a fejnek hosszú, földrögöktől csimbókos, fehér szakálla volt, és egy öregember nyakán ült, akit valami temetőben ástak ki éppen egy sírból. Furcsa aggastyánnak tűnt, egyfajta ősi brit druidának. Hosszú köpönyeget viselt, de Jane nem ijedt meg tőle, miután halottnak hitte. Hirtelen azonban feltűnt neki, hogy a hulla éledezni kezd. „Vigyázzanak – kiáltotta álmában –, hiszen él! Hagyják abba! Hagyják abba, felébresztik!” De a sírásók tovább tüsténkedtek. A vénem -

Álom volt csupán, rémisztő, mint bármely rémálom. Mégsem a felidézett képek nyomán sötétedett el Jane szeme előtt a világ. Nem, más miatt kellett gyorsan leülnie, nehogy elájuljon: az újság hátsó oldaláról az álombeli fej meredt vissza rá, a kettő közül – ha valóban kettő volt – az elsőé, a fogolyé. Vonakodva húzta közelebb a napilapot. alcasant kivégzik , hirdette a szalagcím, majd alatta: a tudós kékszakáll guillotine alatt. Nagyjából tudta, hogy miről volt szó. Alcasan egy szomszédos országban élő – de úgy mondták, arab születésű – híres radiológus volt, aki virágzó karrierjét törte kerékbe azzal, hogy megmérgezte a feleségét. Hát ezért álmodta ezt a sok furcsaságot! Lefekvés előtt biztos megakadt a szeme a fotón – igaz, ami igaz, elég jellegzetes, ronda arca volt! Nem, nem lehet, hisz a lap csak reggel érkezett. Hát akkor egy másik újságban látta, talán még hetekkel ezelőtt, amikor a napilapok tele voltak a szenzációs hírrel, csak időközben kiment a fejéből. Micsoda ostobaság, hogy ekkorát dobbant a szíve! Lássuk inkább Donne-t! Hol is tartott? Itt ni, a Love’s Alchymie című vers kétértelmű zárószakaszánál:

Hope not for minde in women; at their best Sweetnesse and wit, they are but Mummy possest.*

„Észt keresni asszonyban reménytelen.” Miért, a férfiak talán vágytak eszes asszonyra? De most nem ez volt a lényeg. „Koncentrálj, Jane, koncentrálj!” – motyogta maga elé, * Észt keresni asszonyban reménytelen, legfeljebb / kedvesség és furfang ő, de birtokolván üres. (A ford.)

13 ber felült, és mintha spanyolul szólalt volna meg. Ez valami oknál fogva úgy megrémítette Jane-t, hogy felébredt.

Öt perc se telt bele, és félresöpörte könyveit. A tükör előtt feltette kalapját, és kilépett az ajtón. Nem tudta, hova megy, de mindegy volt neki, csak el innen, ki a szobából, a lakásból, ki az egész házból!

Mindeközben Mark gondolataiba veszve Bracton College felé tartott. Észre sem vette a harmatos reggel szépségét, csak lépkedett lefelé a keskeny kis utca kövén, amely a domboldalt, ahol Mark és Jane kertvárosi laka is állt, öszszekötötte Edgestow központjával.

E ponton meg kell jegyeznem, hogy bár én Oxfordban végeztem és Cambridge is közel áll a szívemhez, véleményem szerint Edgestow mindegyiknél szebb. Először is, talán mert annyira kicsi. Edgestow városát eleddig még egyetlen kolbászgyáros vagy autóipar-mágnás sem célozta meg, szerencsére. Az egyetem pedig, amelynek a városka otthont adott, hasonlóan apró méretű. Bractonon és egy múlt századbeli női kollégiumon kívül mindössze két másik intézményből áll: Northumberland College Bracton alatt húzódik a Wynd folyó partján, Duke’s College pedig az apátsággal szemben épült. Bracton kizárólag posztgraduális stúdiumokhoz vett fel diákokat. 1300-ban alapították tíz tanult férfi számára, kik amellett, hogy kötelességük szerint imádkoztak Henry de Bracton földesúr lelkéért, Anglia törvénykönyvét tanulmányozták. A kollégium tagjainak száma azóta negyvenre emelkedett, de közülük mindössze hatan foglalkoztak joggal, és immár egyikük sem imádkozott

14 de máris azon járt az esze, hogy vajon hol láthatta korábban Alcasan arcképét. „Mondjuk, ha…”

Bracton üdvösségéért. Mark Studdock személy szerint szociológus volt, és öt évvel korábban kapta meg ezt az állást. Mostanra kezdte úgy érezni, hogy kollégái befogadják. Bár e tekintetben semmi oka nem volt kételkedni, a bizonytalanság potenciális felhője is azonnal szertefoszlott, amikor a posta előtt összefutott Curryvel, s az a világ legtermészetesebb módján folytatta útját Mark oldalán. Curry ugyanis

Bracton College igazgatóhelyettese volt.

– Igen, jól el fog húzódni – mondta Curry, az esti megbeszélésre utalva. – Talán még vacsora után is folytatnunk kell. Feltehetőleg ott lesz az összes őskövület, akik mást sem tudnak, csak az időt húzni. Még jó, hogy ebben ki is merül a képességük.

Studdock egyetértett, hanghordozásából senki ki nem találta volna, mennyire örül a Curry által használt többes számnak. Olyan sokáig volt kívülálló! Csodálattal és sokszor értetlenül bámulta „Curryt és bandáját” az egyetemi berkeken belül. Korábban ha hozzá is szólt az értekezletekhez, idegesen dadogott, s nem mondott soha semmi lényegeset. Mára azonban minden megváltozott: „Curry és bandája” többes szám első személlyé vált. Úgy nevezték magukat, hogy „az egyetem Progresszív Köre”. Mindez viszonylag hirtelen történt, és Mark még mindig szájában érezte a siker ízét.

– Gondolod, hogy sikerülni fog? – kérdezte Currytől.

– Természetesen – válaszolta Curry. – A mi oldalunkon áll az igazgató és a kincstárnok, valamint a teljes kémiai és biokémiai testület. Meggyőztem Pelhamet és Tedet, velük már nem lesz gond. Elhitettem Sanchóval, hogy érti a lényeget, és hogy támogatja az indítványt. Heveskedő Billtől

Studdock agya lázasan dolgozott. Igyekezett valamit kitalálni, hogy ne kelljen bevallania, hogy fogalma sincs, milyen Dickről beszél az igazgatóhelyettes. Az utolsó pillanatban eszébe jutott egy kevéssé ismert kolléga, akit Richardnak hívtak.

– Telford? – kérdezte tétován. Sejtette, hogy Curry Dickje nem Telford lehetett, így egy csepp humort és szarkazmust csempészett a hangjába.

– Telford? Ugyan már! – nevetett Curry. – Dehogyis. Lord Feverstone-ról beszélek, vagyis egykori nevén Dick Devine-ról.

– Meg kell vallanom, hogy furcsálltam Telfordot – nevetett Mark is. – Nagyszerű, hogy jön Feverstone. Még sosem találkoztam vele.

– Hogy lehet ez? – nézett Curry. – Tudod, mit? Vacsorázz nálam ma este, Dicket is meghívtam.

– Ezer örömmel – mondta Studdock őszintén. Egy percnyi szünet után még hozzátette: – Különben szerinted biztos Feverstone állása?

– Mit értesz ezalatt? – kérdezte Curry.

– Hát, csak azt, hogy van, aki megkérdőjelezi – emlékszel?–, hogy miképpen lehet olyasvalaki a kollégium tagja, aki szinte semmi időt nem tölt az egyetemen.

– Glossopra gondolsz meg a többi svindlisre? Ugyan, nem lesz abból semmi! Összevissza beszélnek, nem gondolod?

– Köztünk szólva, én is ezen a véleményen vagyok, de ha

16 kitelik, hogy keresztbe tesz nekünk, de úgyis mellénk áll, ha szavazásra kerül a sor. Ja, ráadásul még nem is mondtam: ott lesz Dick is. Tegnap este érkezett, és már vacsora alatt munkához látott.

– Ezzel nem tudok egyetérteni. Engem a legkevésbé sem feszélyezne, ha fel kellene tárnom a valódi okokat a publikumnak. Talán nem életbe vágóan fontos egy olyan jelentőségű akadémiai intézmény számára, mint Bracton, hogy szoros kapcsolatot ápoljon a külvilággal? Nem kizárt, hogy Dicket beválasztják a következő kormánykabinetbe. Már így is százszor több hasznot hajtott Bractonnak Dick Londonban, mint Glossop és fajtája, akik egész életükben az egyetemen kuksoltak.

– Igen, igazad van, tényleg erről van szó. Mégis, ezt nehezen tudnám előadni az egyetemi értekezleten.

– Van még egy dolog, amit tudnod kell Dickről – folytatta Curry hűvösen.

– Micsoda?

Ő szorgalmazta a kinevezésedet.

Marknak torkán akadt a szó. Ki nem állhatta, ha emlékeztették azokra az időkre, amikor nemhogy a progreszszíveknek, de még az egyetemnek sem volt a tagja. Igen, néha nagyon nem kedvelte Curryt. Más okból kereste a társaságát.

– Úgy ám – mondta Curry. – Denniston volt a riválisod.

Köztünk maradjon, de jó néhányan többre értékelték az ő munkáját a tiednél. Csak Dick ragaszkodott hozzád mindvégig, mondván, hogy te vagy a mi emberünk. Átment a Duke’s-ba is, hogy meggyőzze az ottaniakat. Azt hangoztatta, hogy a jelölt akadémiai alkalmasságánál sokkal többet

17 a nyilvánosság előtt kellene magyarázatot adnom arra, hogy miképp lehet egy olyan ember bractoni kutató, aki állandóan Londonban tartózkodik, hát, feszengenék. Merthogy a valódi okok, ahogy Watson mondaná, mérlegelhetetlenek.

– Köszönöm, ez nagyon kedves – válaszolt Studdock, és mókázva meghajolt. Megrökönyödve hallgatta, hogy milyen irányt vett a beszélgetés. Régi szabály volt Bractonban, mint általában az egyetemeken, hogy nem volt szokás megbeszélni a jelen levő munkatársak kinevezésének körülményeit.

Most döbbent rá, hogy a progresszívek ezzel a hagyománynyal is szakítani szándékoztak. Az is újdonságként hatott a számára, hogy az ösztöndíjbizottságot nem az ő akadémiai munkássága hatotta meg annyira, hogy rá esett a választásuk. Ráadásul hogy az egész egy hajszálon múlott csupán! Annyira hozzászokott már a betöltött állásához, hogy hidegzuhanyként érte mindez – mintha azt hallotta volna, hogy apja annak idején majdnem egy másik nőt vett el feleségül.

– Hát igen – folytatta Curry, de már más irányba kalandoztak gondolatai. – Most már világos, hogy Denniston tényleg rossz választás lett volna. Határozottan. Igaz, annak idején lángelme hírében állt, de amióta belekeveredett ebbe a disztributivizmusba vagy mibe, hát, nem sok hitele maradt. Azt pletykálják, hogy a végén még elszegődik szerzetesnek.

– Meglehet, de tudja, mit csinál – mondta Studdock. – Örülök, hogy lehetőséged lesz találkozni Dickkel –mondta Curry. – Most nincs erre időnk, de majd szeretnék veled beszélni valamiről.

Studdock kérdőn nézett rá.

– Arról van szó – halkította le a hangját Curry –, hogy Jamesszel és még néhány emberrel együtt úgy gondoljuk, hogy Dickből nagyszerű igazgató lenne. De erről később.

18 nyom a latba, hogy milyen ember. Igazat kellett adnom neki. És a döntést azóta sem bántam meg.

– Még nincs dél – mondta Studdock. – Mit szólnál egy sörhöz a Bristolban?

Így hát a Bristolban kötöttek ki. Nehezen lehetett volna megtartani a progresszívek kegyét az efféle apró, előzékeny gesztusok nélkül. Persze ez a stílus sokkal könnyebben ment Currynek, hiszen agglegényként, igazgatói fizetéséből jobban megengedhette magának, mint Studdock. Mindazonáltal a Bristol kellemes hely volt. Studdock társának egy dupla whiskyt, magának pedig egy pohár sört rendelt.

Életemben egyszer jártam Bractonban, az egyetem meghívására. Emlékszem, meglehetősen nehezen tudtam rábírni vendéglátómat, hogy engedjen be a Pagonyba, és engedélyezze, hogy járjak egyet. Szabadkozott, hogy be kell mögöttem lakatolnia a kaput.

Nagyon keveseknek adatott meg, hogy bebocsátást nyerhettek a Bragdoni Pagonyba. A Pagonyt széltében egy körülbelül negyedmérföldes, kelet–nyugati irányban pedig egy mérföld hosszú, magas fal kerítette körbe. Egyetlen kapuját Inigo Jones tervezte. Ha valaki az utcáról, az egyetemen keresztül közelítette meg, fokozatosan hatalmába kerítette az érzés, hogy afféle szentek szentjébe hatol be. Ahhoz, hogy célhoz érjen, először kereszteznie kellett a Newton-udvart, ami egy kopár, murvával felszórt tér volt. Négy oldalról gyönyörű, gazdagon díszített György korabeli épületek keretezték.

A látogatónak ezt követően egy hűvös, alagútszerű átjárón kellett áthaladnia, ahol, hacsak nem hagyták tárva a jobbra nyíló étkező ajtaját, még délben is teljes félhomály

20 uralkodott. Az átjáróban balra a menza tálalóablakán túlról friss kenyér illata áradt, és a kíváncsiskodó a résen át megláthatta a benti, napfénytől mintás faburkolatot. Az átjáróból kibújván a látogató a középkori egyetem területén találta magát. Az itteni kerengő, amelyet a Köztársaságról neveztek el, sokkal kisebb és zöldebb volt, mint a sivár Newton. A kőből faragott boltívek is lágyabb és élettel telibb benyomást keltettek. A közeli kápolna toronyórájának rekedt, súlyos kongása mintha közvetlenül az ember feje felett szólt volna. A kerengő folyosóját kőmaradványok, urnák és rég elhunyt bractoni személyiségek mellszobrai díszítették. Továbbhaladván az embert néhány alacsony lépcsőfok vezette le a napsütötte Lady Alice-udvarba. Jobbról és balról tizenhetedik századi építmények határolták az udvart. Szerény, otthonos stílusuk, mohával benőtt, szürke cserepes manzárdablakaik egy másik, kedves, protestáns világról tettek tanúságot. A látogató mintha Bunyan világában vagy Walton Életek című regényében járt volna. A Lady Alice negyedik oldalát nem zárta le épület: egy sor szilfa és egy fal határolta. A fal mögül kiszűrődő vízcsobogástól és az erdei galambok búgásától eltekintve itt csönd honolt, az utca zaját immár messze maga mögött hagyta a látogató. Ha valaki közelebb lépett, a falban egy kapura bukkant. A kapu egy fedett lugasba nyílt, amelynek két oldalába keskeny ablakokat vágtak. Az ablakokon kitekintve a látogató észlelhette, hogy valójában egy hídon jár, s alatta a sötéten örvénylő Wynd folyik. Most már igen közel járt a céljához. A hidat egy kiskapu választotta el a kollégiumi tagok gyepes tekepályájától, amin túl pedig már a Pagony fala magaso -

Úgy vélem, maga a fal is hozzájárult a Pagonyt övező rejtélyhez, hiszen amint valamit körülzárnak, az emberek szemében rögtön különlegessé válik. Ahogy átszeltem a puha pázsitot, olyan érzésem támadt, mintha várnának. A fák pont olyan sűrűn nőttek, hogy a távolban egybefüggőnek látszott a lombozatuk, de ahol éppen járt az ember, az tisztásnak hatott. Fejem fölött átszűrődött a napfény, míg köröttem minden árnyékba veszett. A juhokon kívül, kik szorgos fűnyíró ténykedésüket nagy ritkán félbeszakították, hogy engem megbámuljanak, egyedül voltam. Nem közönséges, szabad tér okozta egyedüllétet éreztem, hanem azt a fajta magányt, ami egy elhagyatott ház hatalmas szobájában törhet az emberre. Emlékszem, megfordult a fejemben, hogy kisgyermekként vagy féltem volna az ilyen helytől, vagy nagyon élveztem volna. De aztán arra gondoltam, hogy amikor egyedül van, igazán egyedül, minden ember gyermek, vagy talán senki sem az. A fiatalság és a kor életünk felszínét érintik csupán.

Fél mérföld nem nagy út. Mégis, hosszúnak tűnt, mire elértem a Pagony középpontját. Tudtam, hogy a szívében járok, mert rábukkantam arra, amit kerestem: a kútra. A mélyebben fekvő kúthoz lépcsőfokok vezettek, és réges-régi, már igen egyenetlen és hiányos kövezet vette körbe. Nem léptem rá, de hasra feküdtem a fűben, és ujjaimmal megérintettem. Itt volt Bracton és a Bragdoni Pagony szíve; innen eredtek a legendák és, úgy gondolom, ettől függött valaha az egyetem léte. A kút az archeológusok véleménye szerint késő brit–római eredetű mestermunka volt, s az

21 dott. Inigo Jones díszes kapuján átlesve a látogató napsütötte réteket és árnyas mélyedéseket pillanthatott meg.

In Bragdon bricht this ende dai Herde ich Merlin there he lai Singende woo and welawai.*

Ez elegendő bizonyíték arra, hogy a brit–római korban kikövezett kutat már hétszáz évvel ezelőtt Merlin kútjaként ismerték, bár maga a név először egy Erzsébet királynő korabeli dokumentumban szerepelt. Akkoriban történt, hogy a jámbor Shovel igazgató úr körbekeríttette a Pagonyt fallal, hogy ezzel vessen véget „a profán és pogány babonáknak, s mindazoknak a közönséges virrasztásoknak, majálisoknak, táncoknak, maskarádéknak és Morgankenyér-sütésnek, mely eleddig a világban csak Merlin kútjaként ismert forrás körül zajlott. Mindeme szokások gyűlöletes pápistaság, gentilizmus, fajtalanság és utálatos dőreség lévén megtagadtatnak és kitiltatnak.” Mindez persze korántsem tett pontot a hely keltette érdeklődésre. A majd száz évig * Nap végére Bragdonba értem / Hallottam, itt fektették nyugalomra Merlint / Aki bajról és bánatról énekelt. (A ford.)

22 angolszász invázió hajnalán készülhetett. Rejtély, hogy mi köze volt a bragdoni erdőnek Bractonhoz, az ügyvédhez, de úgy sejtem, hogy a Bracton család ügyesen ráérzett a hasonló nevek rokonításából eredő előnyre. Annyi bizonyos, hogy ha a szóbeszédnek a fele is igaz, már bizonyított, hogy az erdő ősibb, mint a Bracton család. Ma már kevesen ismerik Strabo Balachton című művét, ami arra indította az egyetem egy tizenhatodik századi igazgatóját, hogy kijelentse: „Nem ismerünk Britanniáról szóló ősi írást, amely ne említené Bragdont.” A középkori dal mindenesetre a tizennegyedik századba vezeti vissza a kutatót:

Terve kudarcba fulladt ugyan, de az egyetem és a cromwelli csapatok közti összecsapás során muskétalövés végzett a bragdoni erdő mélyén a tudós és szent életű Richard Croweval. Nincs ember, ki pápistasággal vagy gentilizmussal gyanúsíthatta volna Crowe-t, de a legenda úgy tartja, utolsó szavaival ekképp ostorozta támadóit a kút lépcsőjén: „Teringettét, uraim, ha Merlin, aki az ördög fattyának számított, képes volt a Király igaz szolgálatára, nem szégyellitek, hogy ti, szukafiak, lázadók és királygyilkosok lettetek?” És bár változtak az idők és múltak a századok, a hagyomány, hogy megválasztása napján az egyetem mindenkori igazgatója szertartásosan megmeríti Merlin kútjában a bractoni kincsek között legértékesebb, pompás antik kupát, és hörpint egyet a vízből, azóta is tovább él.

Ez futott át az agyamon, miközben Merlin kútja mellett feküdtem, a mellett a kút mellett, mely Merlin idejéből származott, már ha élt egyáltalán a nagy varázsló. Ott feküdtem, ahol egyszer Kenelm Digby töltött egy nyári éjszakát, és különös látomása volt, ahol Collins, a poéta pihent, és ahol III. György könnyeket ontott. Itt írta híres versét a zseniális, nagyra becsült Nathaniel Fox, három héttel azelőtt, hogy örök nyugalomra szenderült Franciaországban. Szellő sem rebbent, a lombkorona pedig olyan sűrűn tornyosodott a fejem felett, hogy elnyomott az álom, és arra riadtam, hogy barátom a távolból szólongat.

* * *

23 élő vén Shovel doktor földi porhüvelye még ki sem hűlt, amikor Cromwell egyik főgenerálisa, feladatának tekintve az uradalmi világ elpusztítását, fegyveres katonákat küldött a helyiek elrettentésére szánt, istenfélő munka elvégzésére.

Az egyetemi értekezlet legkényesebb napirendi pontjának a Bragdoni Pagony értékesítése ígérkezett. Az érdeklődő vevő a Központi Kísérleti Kutatóintézet volt, röviden a KKK. A nagybecsű intézmény építendő központjához keresett alkalmas helyet. A KKK az állam és a kutatóintézetek közötti szerves együttműködés kezdeti gyümölcse volt, azé az együttműködésé, melyre oly sokan alapozták az eljövendő jobb világba vetett hitüket. Ez az új kezdeményezés mentes volt mindattól a bürokráciától, amely eddig hátráltatta az országban a tudományos kutatást. Költségvetése hasonló szabadságról tett tanúságot, támogatói szerint egy nemzet, amely napi több milliót költ háborúra, igazán megengedheti magának, hogy havonta több milliót költsön a békebeli tudományos kutatásokra. Tervezett központi épülete mellett eltörpültek volna a New York-i felhőkarcolók, s az intézet emberek tucatjait szándékozott alkalmazni igen méltányos juttatások fejében. Edgestow önkormányzata hosszas győzködés árán és ügyes diplomáciai készségről téve tanúságot elcsábította az új intézetet Oxfordtól, Cambridge-től és Londontól. Ezeket a helyszíneket fontolgatta eleinte az intézet, időnként oly eltökéltséggel, hogy az edgestow-i progresszívek egészen elkeseredtek. De a siker immár kézben volt: a KKK kijelentette, hogy amennyiben megfelelő területet talál, Edgestow-ba költözik. Márpedig idetelepülésével végre élet áradhatna az álmos városkába, gondolta mindenki. Curry még azt is megkockáztatta, hogy Bracton akadémiai hírneve Oxfordét és Cambridge-ét is elhomályosítja majd. Ha három évvel korábban hasonló jelentőségű kérdés merült volna fel az egyetemi értekezleten, Mark Studdock hallotta volna mind a hagyomány, mind a haladás érveit,

25 valamint a szépség kontra haszon nyílt vitáját. Ma azonban, miközben elfoglalta helyét a Lady Alice-udvar déli oldalának felső emeletén elhelyezkedő hosszú Soler-teremben, nem is áltatta magát efelől. Jól tudta, hogy nem így folynak már a dolgok.

A progresszívek igen hatékonyan végezték a dolgukat. Az egymás után érkező tagok túlnyomó többsége nem is sejtette, hogy a Pagony sorsáról kell dönteniük. A kiosztott napirenden a tizenötös pontban természetesen ott állt: „Egyetemi tulajdon értékesítése”, de miután ezzel szinte minden értekezleten foglalkoztak, nem keltette fel az érdeklődésüket. Ugyanakkor jól láthatták, hogy az első számú pont „a Bragdoni Pagonnyal kapcsolatos kérdések” volt. Ezek egyike sem hozta szóba a tervezett eladást. Curry, aki igazgatóhelyettesként felvezette a témát, néhány levelet szándékozott felolvasni a testület előtt. Az elsőt egy történelmi műemlékvédelemmel foglalkozó társaság írta, bár szerintem nagy hibát követtek el azzal, hogy egy levélben két reklamációt is megfogalmaztak. Bölcsebben tették volna, ha levelükben mindössze arra szorítkoznak, hogy felhívják az egyetem figyelmét a Pagonyt körülvevő fal csúfos állapotára. De amikor a továbbiakban szorgalmazták egy védőfal építését a kút köré, sőt, még ki is emelték, hogy ezt már korábban is kérték, a kollégium tagjai kezdték megmakacsolni magukat. S mikor zárásképpen a levél írói megjegyezték, hogy az egyetem igazán megkönnyíthetné a kutat vizsgálni érkező neves régészek munkáját, a testület határozottan elutasító magatartást tanúsított. Nehezen lehetne egy olyan státusú embert, mint Curry azzal gyanúsítani, hogy szándékosan félreértelmez egy levelet. Mindazonáltal őt hallgatván kétség sem fért a levelet fogalmazók által megütött

26 hangnem céltévesztéséhez. Curry még helyet sem foglalt, az asztal körül ülők szinte mindegyikében máris forrt az indulat, hogy mielőbb a külvilág tudomására juttassa, hogy egy: a Bragdoni Pagony Bracton College tulajdona, és kettő: a külvilág foglalkozzon a maga dolgával! Curry újból szót kért, hogy felolvashassa a következő levelet. Ezt egy spiritualista társaság írta, és az egyetem jóváhagyását kérte ahhoz, hogy kivizsgálhassanak egy pagonybeli „jelenségről” szóló szóbeszédet. Miután ez a levél kapcsolódott a harmadikhoz, Curry az igazgató engedélyével felolvasta azt is. A harmadik levél egy filmgyártó cégtől érkezett, mely hallott a spiritualisták tervéről, s le szeretnék filmezni – nem is annyira a jelenséget, mint inkább a jelenséget kutató spiritualistákat. Curry azt a végzést kapta a testülettől, hogy írjon elutasító választ mindhárom levélre.

Ekkor új hang jelentkezett szólásra a terem végéből. Lord Feverstone volt az, aki teljes szívből egyetértett a fontoskodók pimasz leveleire adott válasszal. Ugyanakkor talán hamis az a felvetés, hogy a Pagony fala elkeserítő állapotban van? A résztvevők egy része – Studdock nem tartozott közéjük – úgy vélte, hogy egy „Curry és bandája” elleni puccsnak lettek váratlan szemtanúi, amely mögött nem más, mint Feverstone áll felbujtóként. Mindenki megújult érdeklődéssel húzta ki magát székében. James Busby, a kincstárnok, azonnal felugrott. Bevezetőjében megköszönte Lord Feverstone felvetését, majd előadta, hogy kincstárnoki felelősségének eleget téve nemrégiben szakértői felmérést készíttetett a Pagony falának állapotáról. Az „elkeserítő” szerinte túl enyhe jelző volt annak leírására. Egyedül az új fal szolgálhatna üdvözítő megoldásként. Hosszas rábeszé -

Lord Feverstone fagyosan visszakérdezett, hogy komolyan azt javasolja-e a kincstárnok, hogy ennyi pénzt költsenek.

Busby, egy bozótos, fekete szakállú volt lelkész felpaprikázva replikált, hogy ő ugyan nem javasolt semmit, de ha javaslatra kerülne sor, azt mindenképpen egyéb szükséges egyetemi kiadások fényében terjesztené elő, amelyeket máskülönben kötelessége a nap folyamán részletesen a testület elé tárni. Egy percre mindenki elnémult eme baljóslatú kijelentés hallatán, ám lassan, egyenként felszólaltak a „kívülállók” és a „kerékkötők”, vagyis mindazok, akik nem tartoztak a progresszívek közé. Legtöbbjük nehezen tudta elképzelni, hogy mindenképpen vadonatúj kőfalra lenne szükség. A progresszívek vagy tíz percig hagytak másokat beszélni. Ekkor újfent úgy tűnt, mintha Lord Feverstone lett volna az akadékoskodók főkolomposa. Sarokba szorította mind a kincstárnokot, mind pedig a Műemlékvédő

Tanácsot: hogyhogy nem találtak más megoldást? Tényleg nincs áthidaló megoldás egy új fal és a Bragdoni Pagony közterületté vadulása között? A kívülállók közül néhányan kezdték úgy érezni, hogy Feverstone túl durván beszél a kincstárnokkal. Busby a végén alig hallhatóan bevallotta, hogy készíttetett pár alternatív megoldásról szóló javaslatot, természetesen pusztán elméletileg. Ott van például a szögesdrót… Mondandóját itt elfojtotta az általános felháborodás. Többen hallották a vén Jewel kanonok fenyegetőzését, hogy előbb vágja ki a pagony összes fáját, mintsem hogy hagyná, hogy azt szögesdrótkalicka mögé zárják. Végül kénytelenek voltak a következő értekezletre elnapolni a témát.

27 lésre konkrét számokat húztak ki belőle, s mikor a testület meghallotta a hozzávetőleges összeget, a szívéhez kapott.

A napirend következő pontja olyasmit tárgyalt, amit a legtöbben nem értettek. Bevezetésében Curry összefoglalta a Bracton College és az egyetem szenátusa között régóta folyó tárgyalást a KKK-nak az Edgestow-i Egyetembe való lehetséges beolvasztásáról. Ezt vita követte, amelyben legtöbbször az „elkötelezettség” fogalma fordult elő. „Úgy tűnik, mondta Watson, hogy Bracton College nevében elígérkeztünk az új Intézet teljes körű támogatására.” „Úgy tűnik, mondta Feverstone, hogy meg van kötve kezünk-lábunk, míg az Egyetemi Szenátus mindenben szabadkezet kapott.” Hogy ez pontosan mit jelentett a számukra, azt egyik kívülálló sem tudta meg. Arra azonban jól emlékeztek, hogy korábbi értekezleteken keményen küzdöttek a KKK és annak tervei ellen, valamint arra is, hogy minden alkalommal alulmaradtak, de hogy milyen következményekkel járt az ő veszteségük, arra nem kaptak világos választ. Igaz, Curry lelkiismeretesen igyekezett magyarázatot adni minden érdeklődőnek, de ettől valahogy csak még jobban belezavarodtak az egyetem alapító dokumentumának kibogozhatatlan paragrafusaiba, illetve az egyetem és a Bracton College közötti viszony még rejtélyesebb szálaiba.

A megbeszélés végül egyetlen részlet kérdésében mindenkit megnyugtatott: a KKK edgestow-i letelepedésének ügye nem ejtett foltot Bracton College hírnevén.

A vita közben jó néhány tudományos munkatárs gondolata a közelgő ebéd körül kezdett forogni. De amikor egy óra előtt öt perccel Curry újból szólásra emelkedett és bevezette a harmadik napirendi pontot, feléledt a lelkesedés. A papíron a következő téma állt: „A kollégium junior tagjainak juttatásaiban rejlő anomália megoldása.” Nem lenne helyénvaló

29 konkrét összegekkel dobálózni, de tény, hogy Bracton junior kutatóinak a fizetése éppen hogy fedezte kollégiumi ellátásukat, mely viszont a tagság feltétele volt. Studdock, mivel ő nemrégiben emelkedett ki ebből a fokozatból, nagyon együtt érzett volt kartársaival. Megértette a gondterhelt arcokra kiülő nehézségeket. Ha sikerülne elfogadtatni a bérkiegészítést, abból ruházkodhatnának, elmehetnének vakációzni, húst ehetnének ebédre, és a szükséges szakkönyveknek akár a felét is megvehetnék az egyötöd helyett, amire eddig futotta. Minden szem a kincstárnokra szegeződött, amikor felállt, hogy megválaszolja Curry javaslatát. Leszögezte, hogy senki sem gondolhatta, hogy ő személy szerint egyetért azzal az 1910-ben keletkezett anomáliával, amely kizárta az egyetem tagságának legalacsonyabb fokozattal rendelkező kutatóit a XVII. rendelet XVIII. paragrafusának új záradékai által biztosított juttatásokból. Biztosra vette, hogy a jelenlévők mind kívánták volna helyesbíteni ezt a hiányosságot, de kincstárnoki kötelessége volt rámutatni, hogy a délelőtt folyamán ez immár a második, a költségvetést igen megterhelő probléma, amelyet a testület elé tártak. Egyelőre csak annyit mondhatott, amit már korábban is hangoztatott, vagyis hogy a javaslatot az egyetem jelenlegi pénzügyi helyzete ismeretének tükrében lehet csak megtárgyalni, amelyet pedig a nap folyamán szándékozik világosan részletezni. Sok megjegyzés elhangzott még, de a kincstárnok választ nem adott, így a témát elnapolták. Mikor háromnegyed kettőkor ebédszünetet rendeltek el, és a fejfájós, farkaséhes, nikotinra szomjazó kutatók kitódultak a Soler-teremből, minden egyes junior tag meg volt győződve, hogy a Pagony körüli új fal, illetve az ő fizetésemelésük egymás szigorú alternatívái lehetnek csupán.

Jegyzetek

1 Utalás Arisztotelészre, aki Stagira városában született. (A ford.)

2 Szovjet állami titkosrendőrség az 1920-as években. (A ford.)

3 Utalás George MacDonald (1624–1905) regényére. A történetben a királyt ellenségei mérgezett borral itatják, amíg a főhősök erre rá nem jönnek, és titokban ellátják a királyt jó borral és kenyérrel. (A ford.)

4 Az óriások földje Jonathan Swift Gulliver utazásai című regényében. (A ford.)

5 A Feketék és Barnák egy brit önkéntes hadtest neve volt a 1920-as években, akik azért harcoltak, hogy Írország Nagy-Britannia része maradjon. A BUF a British Union of Fascists (Brit Fasiszta Unió) rövidítése, ami 1932 és 1940 között működött bejegyzett politikai pártként Nagy-Britanniában. (A ford.)

6 Jane Austen (1775–1814) angol író negyedik regénye, amely 1814-ben jelent meg, a Büszkeség és balítélet valamint az Emma között. (A szerk.)

7 Robert Burns skót költő (1759–1796). (A ford.)

8 Lorges: Anglia régi walesi neve. (A ford.)

9 Pendragon: vezér, király – walesi eredetű szó az Artúr legendakörből. (A ford.)

10 Robert Browning (1812–1889), The Ring and the Book (A gyűrű és a könyv) X, 1235–1237. (A ford.)

11 „Minden valóságos élet – találkozás.” In: Martin Buber, Én és Te (Ford. Bíró Dániel), Európa Kiadó, Budapest, 1991. 15. old. (A szerk.)

12 C. H. Waddington (1905–1975) angol embriológus és genetikus. The Ethical Animal című műve 1960-ban jelent meg. (A szerk.)

13 Észak-ír protestáns dal. (A ford.)

14 Kőből faragott, oszlopot helyettesítő nőalak (görög). (A szerk.)

15 James Frazer (1854–1941) brit teológus tizenhárom kötetes összehasonlító teológiai műve, amely 1880–1915 között készült. Rövidített változata 1922-ben jelent meg. (A szerk.)

16 Ben Jonson A Róka (1606) című színművéből. (A ford.)

17 Shakespeare, Othello V. 2, 113–114. old.

18 Shakespeare: Rómeó és Júlia. Első felvonás 5. szín. Fordította Kosztolányi Dezső. (A szerk.)