C. S. Lewis: Perelandra

C. S. LEWIS

Perelandra

KOZMIKUS TRILÓGIA

2. HARMAT

Budapest, 2025

Translated from Perelandra by C. S. Lewis

Copyright © C. S. Lewis Pte Ltd., 1943

Published by Harmat Kiadó under license from The C. S. Lewis Company Ltd.

Hungarian edition © 2006, 2019 by Harmat Kiadó All rights reserved. Minden jog fenntartva.

Első kiadás 2006, utánnyomás 2025

Fordította: Bihari György

Felelős szerkesztő: Ferenczi Andrea Borító: Lente István

ISBN 978-963-9564-60-2

Előszó

Ez a történet, amely önmagában is megállná a helyét, Ransom, a magányos turista marsbéli – vagy ahogy lakói hívják, malacandrai – kalandjait elmesélő A csendes bolygó című könyv folytatása. Szereplői kitalált, s nem allegorikus alakok.

C. S. L.

Bizonyos hölgyek

kedvéért

Mikor elhagytam a worchesteri vasútállomást, és megindultam a Ransom házáig vezető öt kilométeres úton, arra gondoltam, hogy a peronon ácsorgók közül senki sem sejtheti az igazat arról az emberről, akit éppen most látogatok meg. Az előttem laposan elterülő hangás fenyér (mert a falu a hátam mögött van, az állomástól északra) egészen közönséges pusztának tűnt. A borongós ötórai ég olyan volt, amilyen bármely nyári délutánon. A néhány házon és a vöröses vagy sárgás facsoportokon kívül semmi figyelemre méltót nem lehetett látni. Ki gondolná, hogy ezen a kies vidéken fogok valamivel távolabb találkozni, és kezet rázni azzal az emberrel, aki egy Londontól hetvenmillió kilométerre eső helyen élt, evett és ivott, aki látta földünket onnan, ahonnan csupán zöld szikrának tetszik, és aki egy olyan lénnyel váltott szót, kinek élete akkor kezdődött, amikor bolygónk még lakhatatlan volt!

Pedig Ransom a marslakókon kívül másokkal is találkozott a bolygón. Beszélt az eldil névre hallgató teremtményekkel, nevezetesen a főeldillel, aki a Mars ura, vagy ahogy ők mondják, a Malacandra Oyarsája. Az eldilek nagyon különböztek minden más bolygólakótól. Szervezetük, ha lehet egyáltalán szervezetnek nevezni, eléggé eltér az emberekétől vagy akár a marslakókétól. Nem esznek, nem

Pillanatnyilag azért igyekeztem Ransomhoz, mert táviratot kaptam tőle a következő szöveggel: „Ha lehet, jöjjön le csütörtökön! Sürgős.” Sejtettem, miről van szó, s ezért minduntalan győzködtem magam: milyen élvezetes lesz egy éjszakát Ransomnál tölteni, mert korántsem örültem annyira a lehetőségnek, mint kellett volna. Ez az eldilek miatt volt. Azt még tudomásul vettem, hogy Ransom a Marson járt…, de találkozni egy eldillel, beszélni valakivel, aki gyakorlatilag örök életű! Már a marsbéli utazás is elég borzalmas volt. Egy ember, aki egy másik világban járt, nem jöhetett vissza úgy, ahogy elment. A különbséget nem lehet szavakba foglalni. Fájdalmas is lehet, ha ez az ember a barátod, nehéz visszazökkenni a régi kerékvágásba. Még ennél is rosszabb, hogy mind erősebben meg voltam győződve arról: Ransomot visszatérése óta sem hagyták el az eldilek. Apró jelek beszélgetés közben, apró modorosságok, véletlen elszólások, amelyekért később sután szabadkozott – mindezek arra utaltak, hogy különös társasága, ha úgy tetszik látogatói, vannak abban a házban.

Míg ballagtam a worchesteri parlagot átszelő, kerítés nélküli néptelen úton, önvizsgálattal próbáltam eloszlatni egyre

8 szaporodnak, nem lélegeznek, nem természetes halállal hunynak el, és sokkal inkább emlékeztetnek ásványokra, mint élőlényekre. Noha feltűnnek a bolygókon, sőt úgy érzékeljük őket, mintha ott is laknának, egy eldil térbeli elhelyezkedésének pontos meghatározása kemény dió. Ők maguk az űrt (vagy „mennyek”-et) tekintik valódi lakóhelyüknek, nekik a bolygók nem zárt világok, csupán mozgó pontok – talán megszakítások – a mi Naprendszerünkben, ami az ő nyelvükön Arbol földje.

9 erősödő kínos érzéseimet. Egyáltalán mitől félek? Abban a pillanatban, ahogy föltettem a kérdést, már meg is bántam. Megdöbbentem attól, hogy egyáltalán a „félelem” szót használtam gondolatban. Mindaddig igyekeztem úgy tenni, mintha csupán ellenszenvet, zavart, esetleg unalmat éreznék. De most a félelemmel elszóltam magam. Rájöttem, hogy ez az érzés nem több, nem kevesebb, nem más, mint maga a félelem. Arra is rájöttem, hogy két dologtól tartok – attól, hogy előbb-utóbb magam is találkozom egy eldillel, és attól, hogy „nincs visszaút”. Feltételezem, mindenki átélte már, milyen érzés attól félni, hogy „nincs visszaút” – az a pillanat ez, amikor az ember rájön, hogy az, amit puszta spekulációnak hitt, egyszer csak a kommunista pártba vagy az egyházba juttatta –, olyan, mintha ránk csapódna az ajtó, és mi ott maradnánk bezárva. Tisztán a balszerencse műve! Magát Ransomot is akarata ellenére, úgyszólván véletlenül vitték a Marsra (vagy Malacandrára), és én is puszta véletlenségből csöppentem a dologba. Most azonban már mindketten egyre jobban belekeveredtünk abba, amit csak bolygóközi politikának nevezhetek. Nem is tudom, képes leszek-e megértetni önökkel heves viszolygásomat az eldilekkel való kapcsolattól. Több volt ez, mint elővigyázatos ódzkodás nagyhatalmú és nagyon intelligens idegen teremtményektől. Az az igazság, hogy pontosan attól, amit róluk hallottam – megrázó módon kellett kapcsolatba hoznom egymással két olyan dolgot, amelyeket az emberi elme szét szokott választani. Hajlunk rá, hogy a nem emberi intelligenciákat két osztályba soroljuk, amelyekre a „tudományos”, illetve a „természetfölötti” címkét biggyesztjük. Másként gondolunk Mr. Wells marslakóira (akik mellesleg nem is hasonlítanak a valódi

10 malacandraiakra) vagy szelenitáira. Megint másként színezgeti fantáziánk az angyalok, kísértetek, tündérek, ilyesmik alakját. De abban a pillanatban, amikor egy teremtményről kénytelenek vagyunk elismerni, hogy mindkét osztályban létezhet, a különbségek elmosódnak, az eldileknél pedig teljesen el is tűnnek. Az eldilek nem voltak élőlények, olyannyira, hogy a második csoportba kellett őket sorolni, de volt valami anyagi közegük, amelynek meglétét (legalábbis elvben) tudományosan is lehetett igazolni. Ebben az értelemben az első csoportba tartoztak. Így persze megszűnik a természeti és a természetfölötti különbsége. Ekkor ismerjük csak fel, milyen kényelmes volt két összeköthetetlen részre osztani a világot, mennyire könnyebb lett elviselni tőle a terhet, amit a mindenség helyez a vállunkra. Hogy milyen árat kell fizetnünk a kellemes, hamis biztonságérzetért és a gondolati kuszaságért, az már más kérdés.

„Ez egy hosszú, kietlen út – gondoltam. – Hála Istennek, hogy semmit sem kellett magammal hoznom!” És ekkor hirtelen észbe kaptam, hogy itt kéne lennie a neszesszeremnek a hálóholmimmal. Káromkodtam egyet magamban. Nyilván a vonaton hagytam. Hiszik vagy sem, abban a pillanatban, amint ez eszembe jutott, rögtön ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy visszamenjek az állomásra, és „tegyek valamit”. Természetesen semmi olyat nem lehetett tenni, amit ne intézhettem volna el a házból telefonon. A vonat, a csomagokkal együtt, már mérföldekre járhat. Most már ugyanolyan világosan látom ezt, mint önök. De akkor tökéletesen nyilvánvalónak tűnt, hogy vissza kell mennem, és valóban ezt is tettem, még mielőtt a logikának engedelmeskedve baktattam volna tovább az eredeti

Minél közelebb értem, annál kevésbé tudtam másra gondolni, mint az eldilekre. Valójában mit is tud róluk Ransom?

Beszámolójából kiderült, hogy annak a fajtának, amelyikkel találkozott, nem szokása látogatni a mi bolygónkat – vagy csupán azóta kezdtek vizitálni, amióta ő visszatért a Marsról. Nekünk is megvannak a saját eldiljeink, földi eldilek, de azok egészen mások, fölöttébb ellenségesek az emberrel szemben. Igazából ez az oka, ha megszakadt érintkezésünk a többi bolygóval. Ransom úgy jellemezte a helyzetünket, hogy ostromállapotban élünk, gyakorlatilag olyan ellenséges eldilektől megszállt területen, amelyek egyszerre állnak háborúban velünk és a „mennyek” vagy az „űr” eldiljeivel. Ezek a láthatatlan makroszkopikus kórokozók a mikroszkopikus baktériumokhoz hasonlóan járják át egész életünket, és ők okozzák történelmünk fő sodrásának végzetes elhajlásait. Ha ez igaz, akkor természetesen örülnünk kell, hogy a jobbik eldilek végre áttörték a frontvonalat (ami, ahogy mondják, a Hold pályájánál húzódik), és látogatni kezdtek bennünket. Persze feltéve, ha Ransom beszámolója megfelel az igazságnak.

Csúnya dolog jutott az eszembe. És ha Ransomot becsapták? Ha valami űrlény meg akarja szállni a bolygónkat, létezik-e jobb álcázás, mint Ransomnak ez a története? Egyáltalán van-e bármilyen csekély bizonyíték arra, hogy gonosz eldilek élnek a Földön? Mi van, ha tudtán kívül

11 irányba. Eközben még inkább tudatosodott bennem, mily kedvem ellenére való továbbmenni az úton. Olyan nehéz volt megindulnom, mintha szembeszél fújt volna, pedig az a fajta csöndes, halott délután volt, amikor egyetlen ágacska sem rezdül, és finom köd ereszkedik a tájra.

Közben elértem a hangás puszta végét, és lefelé ereszkedtem egy kis dombról. Balra egy cserjés terült el, jobbra valami kihalt gyárféle. Odalent megsűrűsödött a délutáni pára.

Eleinte idegösszeomlásnak hívják, gondoltam. Van olyan elmebaj, amikor a beteg félni kezd a hétköznapi tárgyaktól? Mint én most ettől az elhagyatott gyártól? Nagy betongömbök, különös téglamumusok sandítottak rám fenyegetően a szürke víztócsáktól foltos és a keskeny, rozsdamarta sínpártól szeldelt száraz, satnya fűből. Mindez arra emlékeztetett, amiket Ransom látott a másik világban: csak ott emberek is voltak. Hosszú, orsószerű óriások, akiket sornoknak nevezett. Ami még rosszabb, jó embereknek írta le őket – sokkal

12 barátom a kapu, a trójai faló, amelyen át a lehetséges megszállók megérkeznek a Tellusra? Mivel nem volt csomagom, megint feltámadt bennem a vágy, hogy ne menjek tovább. „Fordulj vissza, fordulj vissza – szólalt meg bennem valami –, küldj neki táviratot, üzend meg, hogy beteg vagy, hogy majd máskor jössz, akármit!” Meghökkentően erős érzés volt. Néhány pillanatig csak álltam, azt hajtogattam, hogy nem vagyok bolond, és amikor továbbindultam, azon töprengtem, ez vajon nem az idegösszeomlás első jele-e. Mihelyst ez eszembe jutott, azonnal újabb érvet találtam arra, hogy ne látogassam meg Ransomot. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok alkalmas olyanfajta idegesítő „ügy”-re, mint amilyenre célzott táviratában. Még arra sem vagyok képes, hogy egy közönséges hétvégét eltöltsek távol az otthonomtól. Csak azt éreztem, hogy azonnal vissza kell fordulnom, és biztonságosan haza kell jutnom, még mielőtt elveszítem az emlékezetemet, kitör rajtam a hisztéria, és egy orvos kezére kerülök. Tiszta őrültség továbbmennem!

Az olvasó, aki nem ismeri Ransomot, nem értheti meg, mennyire ellentétben áll minden ésszerűséggel ez az ötlet. Agyam racionális fele még abban a pillanatban is tudta, hogy ha az egész világegyetem őrült és ellenséges, Ransom akkor is normális, egészséges és becsületes. És elmémnek ez a része volt az, amely végül is továbbhajtott – ám kelletlenül engedelmeskedtem neki, és olyan nehezen, hogy azt alig tudom szavakba önteni. Az a tudat mozgatott (mélyen odabent), hogy minden lépéssel közelebb kerülök egy barátomhoz: de ugyanakkor éreztem, hogy ellenségemhez közeledem – az árulóhoz, a boszorkánymesterhez, az emberhez, aki szövetséget kötött „velük”… nyitott szemmel lépek bele a csapdába, mint egy bolond. „Eleinte idegösszeomlásnak hívják – mondtam magamban –, és egy szanatóriumba küldenek, később jön a bolondokháza.”

Most már elhagytam a kihalt gyárat, lefelé ballagtam a ködben, nagyon hideg volt. Azután elkövetkezett a valódi rettegés pillanata – az első –, és az ajkamba haraptam, hogy föl ne kiáltsak. Csupán egy macska futott át az úton, de úgy éreztem, teljesen idegbeteg vagyok. „Hamarosan tényleg sikítozni fogsz – mondta belső kínzóm. – Körbe-körbe futkosol, sikoltozol, és nem fogod tudni abbahagyni.”

Üres házikó állt az út mentén, legtöbb ablaka be volt szögezve, az egyik úgy bámult rám, mint a döglött hal szeme. Kérem, értsék meg, hogy normális esetben a „kísértetjárta ház” nekem sem jelent többet, mint önöknek! Nem többet, de nem is kevesebbet! Abban a pillanatban határozottan

13 kedvesebbeknek saját fajunknál. Szövetséget kötött velük! Honnan tudhatnám, hogy nemcsak lóvá tették-e? Vagy még annál is rosszabb történt vele… Megint megálltam.

Végül megérkeztem a kis metodista templom melletti útkereszteződéshez, ahol balra kellett fordulnom a nyírfák alatt. Most már látnom kellett volna Ransom ablakainak fényét – vagy már leoltotta a lámpát? Az órám megállt, így nem tudtam, mennyi az idő. Elég sötét volt, de ez lehetett a köd és a fák miatt is. Nem a sötétségtől féltem, ugye, értik.

Valamennyien ismerünk időszakokat, amikor szinte arcuk lesz a tárgyaknak, és ennek az útszakasznak az arca nem tetszett. „Ez nem igaz – mondta az eszem –, azok, akik tényleg megőrülnek, sosem gondolják, hogy meg fognak őrülni.” És ha ezt a helyet szemelte ki az őrület, hogy lecsapjon rám? Ebben az esetben természetesen csak képzeletemben érzem a csöpögő fák fekete ellenségességét, vészjósló várakozását. De ettől semmi sem lesz jobb. Ha elgondolod, hogy a kísértet, amit látsz, csupán érzékcsalódás, attól még nem fogsz kevésbé félni tőle. Még inkább rettegsz az őrülettől, és mindennek a tetejébe a szörnyű gyanútól, hogy azok, akiket a többiek őrültnek neveznek, csupán olyan emberek, akik olyannak látják a világot, amilyen.

Éppen ez volt a helyzet most velem is. Tovabotladoztam, be a hidegbe, a sötétségbe, félig máris meggyőződve róla, hogy be kell lépnem abba, amit őrületnek hívnak. De véleményem az épelméjűségről pillanatonként változott. Mindig léteznek általánosan elfogadott szabályok – kényelmes szemellenző, a vágyálmoknak tett engedmények –, amelyek

14 éreztem, hogy kísértetek közelednek hozzám. Már maga az a szó, hogy „kísértetjárta”! „Kísértetjárta” … „kísérteties” … hogy sivít az első szótag! A gyerek, aki még sohasem hallotta ezt a szót, már magára a hangra megremeg, mikor alkonyatkor azt hallja a felnőttektől: „ez egy kísértetjárta ház”.

Hát persze, hogy ott volt a ház! Jól el volt sötétítve. Nyafogó, gyermekes gondolat jutott eszembe: mért nincs a kapuban, hogy üdvözöljön? Ezt egy még gyermetegebb gondolat követte. Lehet, hogy ott van a kertben, elrejtőzve vár rám.

Lehet, hogy hátulról ugrik rám. Lehet, hogy egy alakot fogok látni, ami úgy néz ki, mint Ransom, nekem háttal áll, és amikor rászólok, megfordul, és látni fogok egy egyáltalán nem emberi arcot…

Természetesen nem szeretnék túl sokat időzni történetem e részleténél. Olyan elmeállapotban voltam, amire szégyenkezve gondolok vissza. Átsiklottam volna rajta, ha nem gondolnám, hogy van bizonyos szerepe a későbbiek teljes megértésében – és talán még egyebekben is. Mindenesetre nem tudom leírni, hogyan értem el a ház ajtaját. Így vagy úgy, dacolva az irtózattal és a rettegéssel, amely visszahúzott, az ellenállás láthatatlan falának ütközve, minden lépésért

15 eltakarják előlünk annak a világegyetemnek az idegenségét és rosszindulatát, amelyben élni vagyunk kénytelenek. A dolgok, amiket a Ransommal való megismerkedésem óta eltelt néhány hónapban megtudtam, máris túl voltak az „épelméjűség” határán, de már túl messze mentem ahhoz, hogy irrealitásokként elutasíthassam őket. Kétségbe vonhattam Ransom értelmezését vagy jóhiszeműségét, de nem vonhattam kétségbe azoknak a dolgoknak a létezését, amelyekkel a Marson találkozott – a pfifltriggekét, a hrossákét és a sornokét –, sem a bolygóközi eldilekét. Még annak a rejtélyes lénynek a létezésében sem kételkedtem, amelyet az eldilek Maleldilnek hívnak, és amelynek olyan feltétel nélkül engedelmeskednek, mint földi diktátornak sohasem. Tudtam, hogy Ransom szerint milyen a Maleldil.

16 megküzdve, csaknem fölordítva, amikor a sövény egy ártalmatlan ága megérintette az arcom, keresztülkényszerítettem magam a kapun, föl az ösvényen. Már ott is voltam, az ajtón kopogtam, a kilincsgombot forgattam, és úgy kiabáltam, hogy eresszen be, mintha az életem múlt volna rajta.

Válasz nem érkezett – egy hang sem, leszámítva azokat, amelyeket én keltettem. Csak a kopogtatón libegett valami fehér. Sejtettem, hogy papírlap. Gyufát gyújtottam, hogy elolvassam, és ekkor vettem észre, mennyire reszket a kezem, amikor pedig a gyufa elaludt, akkor tudatosult bennem, hogy a délután estébe fordult. Néhány kísérlet után sikerült elolvasnom a levelet. „Ne haragudjon, el kellett mennem Cambridge-be. Csak az esti vonattal jövök vissza. Ennivaló a kamrában, vetett ágy szokásos szobájában. Ne várjon meg a vacsorával, hacsak nincs kedve hozzá! – E. R.” Mint addig már többször, azonnal elkapott a sürgetés, hogy forduljak vissza, de most szinte valami démoni erővel támadt rám. Volt hát kiút, amely barátságosan hívogatott. Esély kínálkozott. Ha bárki azt várja, hogy bemegyek abba a házba, és egyedül üldögélek néhány órán keresztül, az ugyancsak téved! De alig öltött formát bennem a gondolat, hogy elindulok visszafelé, megváltoztattam a szándékomat. Nem vonzott túlságosan az ötlet, hogy ismét végigmenjek az úton a nyírfák alatt (ahol most már tényleg sötét volt) ezzel a házzal a hátam mögött (az az abszurd érzésem támadt, hogy követne). Aztán, remélem, valami jobb jutott az eszembe, köszönhetően az épelméjűség maradék csírájának – meg valahogy kedvem ellenére volt itt hagyni Ransomot. Legalább megnézem, tényleg nyitva van-e az ajtó. Megtettem. Nyitva volt. A következő pillanatban, nem is tudom,

17 hogyan, odabent találtam magam, s az ajtó becsapódott mögöttem.

Sötét volt és meleg. Néhány lépést botorkáltam előre, alaposan bevertem a sípcsontomat, és elestem. Mozdulatlanul ültem néhány másodpercig, a lábamat simogatva. Azt hittem, elég jól ismerem Ransom nappalijának alaprajzát, és nem tudtam elképzelni, mibe botolhattam bele. A zsebemben tapogattam, elővettem a gyufát, és igyekeztem fényt csiholni. A gyufa feje lepattant. Rátapostam, és szimatolni kezdtem, hogy biztos legyek benne, nem égette-e ki a szőnyeget. Ahogy beleszippantottam a levegőbe, megéreztem a szobában terjengő különös szagot. Soha életemben nem tapasztaltam semmi hasonlót. Annyira elütött a rendes otthoni szagoktól, mint valami vegyszer, noha semmilyen vegyszert nem ismerek, amelynek ilyen szaga lenne. Újabb gyufát gyújtottam. Felszikrázott, és csaknem azonnal ki is aludt – nem volt ebben semmi természetfölötti, mivel ott ültem a lábtörlőn, és még a Ransoménál jobban megépített vidéki házakban is ritkaság, hogy a bejárati ajtónál ne legyen huzat. Semmit sem láttam, kivéve saját tenyerem öblét, amellyel a lángot próbáltam őrizni. Világos, hogy arrébb kell mennem az ajtótól. Óvatosan fölálltam, és előretapogatództam. Azonnal akadályba ütköztem – valami simába és nagyon hidegbe, ami följebb ért a térdemnél. Ahogy megérintettem, rájöttem, hogy ebből árad a szag. Balra kerülve elbotorkáltam mellette, és a vége felé közeledtem. Úgy éreztem, több síkja van, el nem tudtam képzelni, milyen alakú lehet. Nem lehetett asztal, mivel nem volt lapja. Egyik kezemmel alacsony falfélét tapintottam. Ha olyan fogása lett volna, mint a fának, akkor jókora ládának gondolom.

De nem fából volt. Egy pillanatig úgy rémlett, hogy nedves, azután rájöttem, hogy a hideget érzékeltem tévesen nedvességnek. Akkor odaértem a végéhez, meggyújtottam a harmadik gyufát.

Valami fehér, félig átlátszó dolgot láttam – leginkább jégszerű volt. Nagy, igen hosszú valami: amolyan dobozféle, nyitott doboz. Nyugtalanító formája volt, amit nem ismertem föl azonnal. Akkora volt, hogy elfért volna benne egy ember. Ekkor hátraléptem, magasabbra emeltem az égő gyufát, hogy jobban fölmérhessem, és azonnal belegabalyodtam valamibe, ami a hátam mögött volt. A sötétségben nem a szőnyegen találtam magam, hanem a különös szagú tárgy tetején. Hány ilyen pokoli dolog van itt?

Éppen készültem, hogy ismét fölállok, és módszeresen körülnézek a szobában gyertyáért, amikor hallottam, hogy valaki Ransomot szólítja, csaknem ezzel egy időben megpillantottam azt a dolgot, amitől olyan rég rettegtem. Hallottam kiejteni Ransom nevét, de nem úgy, mintha egy hang mondta volna. Megdöbbentően különbözött a normális hangtól. Tökéletesen tagolt, sőt azt hiszem, szép hang volt, de olyan szervetlen, ha értik. Szerintem nagyon jól meg tudjuk különböztetni az állati hangokat (beleértve az emberi állatét is) az egyéb zajoktól, noha ezt az eltérést elég nehéz meghatározni. A vér és a tüdő, a száj meleg, nedves üregei valahogy megjelölnek minden hangot. De ezt nem. A két szótag inkább olyan volt, mintha hangszeren játszották, nem pedig kimondták volna őket: mégsem hangzottak gépiesen. A gépet természetes anyagokból készítjük, ez inkább olyan volt, mintha a szikla vagy a kristály vagy a fény szólalt volna meg magától. Keresztülnyilallt a mellemtől az

18

Ezt hallottam. Látni pedig csak egy nagyon halvány fénypálcát vagy fényoszlopot láttam. Nem hiszem, hogy kört vetett volna a mennyezetre vagy a padlóra, de ebben nem vagyok biztos. A környezetét mindenesetre igen kevéssé világította meg. Eddig egy helyben lebegett. Két további tulajdonsága volt, amiket még nehezebb leírni. Az egyik a színe. Korábban, amikor megláttam egy tárgyat, nyilvánvaló volt számomra, hogy fehér vagy színes, de ennek a színére, akárhogy erőlködöm, nem emlékszem. Próbáltam kéket, aranyat, ibolyát és vöröset képzelni, de egyik sem illett rá. Hogy miként lehetséges olyan vizuális érzéklet, amelyre később nem lehet visszaemlékezni, ennek megmagyarázására nem teszek kísérletet. A másik a dőlésszöge volt. Nem a megfelelő szögben állt a padlóhoz képest. De miközben ezt mondom, sietve hozzáteszem, hogy mindez későbbi rekonstrukció. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a fényoszlop függőleges, de a padló valahogy nem vízszintes – az egész szoba megdőlni látszott, mintha egy hajó fedélzetén lett volna. Olyan benyomást keltett, mint egy földöntúli viszonyítási rendszer horizontálisa: puszta jelenléte rám kényszerítette az idegen rendszert, eltörölve a földi vízszintest.

Kétség sem fért hozzá, hogy amit láttam, az egy eldil volt, szinte minden valószínűség szerint a Mars ura, Malacandra Oyarsája. Most, hogy megtörtént, lefoszlott rólam az alantas rettegés. Igaz, hogy bizonyos értelemben nagyon kínosan éreztem magam. Mélységesen fölzaklatott az eldil nyilvánvaló szervetlenségének ténye, és a tudat, hogy ez a folyamatos fényhenger intelligenciával bír, de nincs vele olyan

19 ágyékomig, mint az a reszketés, amely az emberbe hasít, ha mellényúl a sziklán.

20 összeköttetésben, mint a mi tudatunk az agyunkkal és idegeinkkel.* Nem illett a mi kategóriánkba. Ugyanúgy nem lett volna helyénvaló élőlényként, mint élettelen tárgyként kezelni. Viszont ebben a pillanatban eltűnt minden kétségem, amit belépésem előtt éreztem, hogy ez a teremtmény barátságos-e vagy ellenséges, és hogy Ransom úttörő-e vagy csaló. Most másfajta félelem ébredt bennem. Biztosan éreztem, hogy ez a teremtmény olyasmi, amit „jó”-nak nevezünk, de nem voltam biztos benne, hogy én olyan nagyon szeretném-e ezt a „jóság”-ot. Elég szörnyű élmény volt. Amíg valami gonosztól félsz, megmaradhat a remény, hogy a jó a segítségedre jön. De tegyük föl, ha átküzdöd magad egészen a jóig, és azt is félelmetesnek találod? Mi van, ha magáról az ételről derül ki, hogy olyasmi, amit nem ehetsz meg, és az otthon az a hely, ahol nem lakhatsz, legfőbb vigasztalód az a személy, aki kényelmetlen érzéseket kelt

* A szövegben természetesen ahhoz ragaszkodtam, amit akkor gondoltam és éreztem, mivel ez az egyetlen közvetlen bizonyítékom, ám természetesen további feltételezések is lehetségesek az eldilek földi érzékelésével kapcsolatban. A probléma egyetlen komoly megközelítésével eddig csak a XVII. század elején találkoztam. További kutatások kiindulópontjaként javasolom Natvilicius alábbi szövegét (De Aethero et Aerio Corpore, Bázel, 1627, II. 12.): „Liquet simplicem flammam sensibus nostris subjectam non esse corpus proprie dictum angeli vel daemonis, sed potius aut illius corporis sensorium existentis.” („Úgy tűnik, az érzékeinkkel felfogott egynemű láng nem az angyal vagy démon tulajdonképpeni teste, hanem inkább e test érzékelhető rendszere vagy felülete, amely az égi viszonyok éteri keretéről alkotott elképzelésünkön túl létezik.”) „Az égi viszonyok éteri kerete” alatt, úgy vélem, a „többdimenziós teret” értette. Nem mintha Natvilicus bármit tudott volna a többdimenziós geometriáról, de empirikusan jutott el ugyanoda, ahová sokkal később elméleti alapon a matematika.

Azután egy másik világból érkező zajként kattant az ajtó, cipő súrolta a lábtörlőt, és az ajtónyílásban kirajzolódott az éjszaka szürke hátterén egy alak, s benne Ransomot ismertem föl. Ismét felhangzott a fényoszlop felől a nem földi hang. Ransom pedig, ahelyett hogy megmozdult volna, csak állt mozdulatlanul, és válaszolt neki. Valamilyen különös, sok szótagú nyelven beszéltek, amelyet még sohasem hallottam. Nem próbálom mentegetni érzelmeimet, amelyek elfogtak, hallván, hogyan szól e nem emberi hang barátomhoz, ki ugyanezen a nem emberi nyelven válaszol. Megbocsáthatatlan érzések voltak, de ha önök valószínűtleneknek tartják őket ily kritikus helyzetben, akkor nyíltan meg kell mondanom, hogy nem sok haszonnal olvasták a történetet, és nem ismerik a saját szívüket. Egyszerre éreztem sajnálatot, félelmet és féltékenységet. Ordítani szerettem volna: „Hagyd a démonodat, átkozott varázsló, foglalkozz velem!”

De csak ennyit mondtam: – Ó, Ransom! Hála Istennek, hogy megjött!

21 benned? Most aztán tényleg nem lehetett szó segítségről: az utolsó kártyák is ki voltak terítve. Egy-két másodpercig majdnem ilyen állapotban voltam. Itt végül is annak a világ mögötti világnak egy szilánkja tört át hozzánk, amelyről mindig azt hittem, hogy szeretem és kívánom. Nem szerettem, és nem bántam volna, ha eltűnik. Azt akartam, hogy válasszon el tőle valamilyen távolság, szakadék, függöny, paraván vagy sorompó. De nem hullottam be a szakadékba. Elég sajátos módon tehetetlenségem érzete mentett és erősített meg. Mostanra meglehetősen „kész” voltam. A küzdelemnek vége. A következő döntés nem tőlem függ.

Az ajtó becsapódott (aznap éjjel már másodszor), és pillanatnyi tapogatódzás után Ransom rátalált egy gyertyára, és meg is gyújtotta. Gyorsan körülpillantottam, de nem láttam senkit magunkon kívül. A nagy, fehér tárgy volt a legfeltűnőbb dolog a szobában. Ekkorra már elég jól föl mértem az alakját. Jókora, nyitott, koporsóra emlékeztető láda volt. Mellette a padlón hevert a teteje, semmi kétség, abba botlottam bele. Mindkettőt ugyanabból a fehér anyagból ké szítették, olyan volt, mint a jég, csak kevésbé átlátszó, és nem olyan fényes.

– Jupiterre, de boldog vagyok, hogy látom! – mondta Ransom, azzal hozzám lépett, és megrázta a kezemet. –Reméltem, hogy találkozunk az állomáson, de az utolsó pilla natban úgy alakult, hogy Cambridge-be kellett mennem. Nem akartam, hogy azt az utat egyedül tegye meg.

Nyilván látta, mennyire ostobán bámulok rá, mert hozzátette: – Úgy értem… ugye, minden rendben? Sértetlenül jutott át a zárótűzön?

– Zárótűzön? Nem értem.

– Arra gondoltam, nehézségei támadtak, amíg ideért.

– Ja, az! – válaszoltam. – Úgy érti, nemcsak az idegeim miatt volt? Tényleg van ott valami útközben?

– Igen. Azok nem akarták, hogy idejöjjön. Attól féltem,

valami fog történni, de nem volt időm, hogy bármit is tegyek. Egészen biztos voltam benne, hogy valamiképpen áttör.

– Azok az azok… a mi eldiljeink?

– Persze. Megszimatolták, mi folyik…

– Ransom – szakítottam félbe –, az igazat megvallva napról napra jobban aggódom az egész dolog miatt. Mi közben errefelé tartottam, az járt a fejemben…

– Ó, mindenfélét ültetnek az ember fejébe, ha engedi! – vágott a szavamba hanyagul Ransom. – A legjobb nem odafigyelni, csak menni tovább egyenesen. Meg ne próbáljon válaszolni nekik! Szeretnek belecsalni végeérhetetlen vitatkozásukba.

– De nézze – mondtam –, ez nem gyerekjáték! Egészen biztos benne, hogy ez a sötét úr, a Tellus elzüllött oyarsája tényleg létezik? Bizonyosan tudja, hogy két oldal van, és hogy melyik a miénk?

Hirtelen szelíd, különös módon mégis ijesztő pillantást vetett rám.

– Tényleg kételkedik bennük? – kérdezte.

– Nem – válaszoltam, és elszégyelltem magam.

– Akkor minden rendben – mondta vidáman Ransom. – Most vacsorázzunk valamit, és közben mindent elmagyarázok!

– Mi ez a koporsó itt? – kérdeztem, miközben a konyha felé mentünk.

– Ebben utazom.

– Ransom! – kiáltottam. – Ő… az… az eldil vissza akarja vinni a Malacandrára?

– Dehogy – válaszolta. – Ó, Lewis, nem érti! Vissza a

24

– Azt hívjuk mi Vénusznak, ugye?

– Igen.

– Azt mondta, küldik.

– Igen. Ha emlékszik, mielőtt elhagytam volna a Malacandrát, az Oyarsa célzott rá, hogy érkezésem teljesen új szakasz kezdetét jelenti a Naprendszer – Arbol földje életében. Akár azt is jelentheti, mondta, hogy világunk elszigeteltsége, az ostrom, a végéhez közeledik.

– Igen. Emlékszem.

– Nos, tényleg úgy tűnik, hogy készülődik valami. Egyrészt, mint emlékszik, kezd jóval világosabban kirajzolód ni a két oldal, sokkal kevésbé keverednek össze itt a Földön

25 Malacandrára? Bárcsak megtenné! Mindent odaadnék érte, amim van, ha megint lenézhetnék valamelyik völgybe, és láthatnám a kékséges kék vizet ide-oda kígyózni a fák között. Vagy ha a hegytetőről fürkészhetnék egy arra sikló sornt. Vagy ha ott lehetnék este, amikor a Jupiter fölkel, olyan vakítóan, hogy rá sem lehet nézni, az aszteroidák akár a Tejút, és minden csillag olyan fényes, ami lyennek a Vénusz látszik a Földről! És az illatok! Alig tudom kiverni a fejemből. Éjszakánként még rosszabb, ami kor a Malacandra fönt van, és valóban látom. De nem ek kor kínoz legjobban a honvágy, hanem forró nyári napokon, amikor fölnézek a mélykék égre, és az jut eszembe, hogy ebben az égben, sok millió mérföldes messzeségben, ahová soha, de soha nem mehetek vissza, van egy hely, amelyet ismerek, ahol ebben a pillanatban is nőnek a virágok Meldilorn fölött, ahol barátaim megszokott módon végzik a dolgukat, akik örülnének nekem. Nem. Nincs ilyen szerencsém. Nem a Malacandrára küldenek. A Perelandrára.

– Az jó!

– Másrészt itt van ez a fekete úr, a mi görbült oyarsánk, és valamilyen támadást készít elő a Perelandra ellen.

– Szabadon mozoghat a Naprendszerben? Kiengedik?

– Hát ez a kérdés. Nem mehet el saját személyében, saját fénytestében, vagy akárhogy hívjuk. Ide zárták vissza, mint tudja, évszázadokkal az ember földi megjelenése előtt. Ha túlmerészkedett a Hold pályáján, erővel kény szerítették vissza. Ez másfajta háború. Ön vagy én annyit segíthetnénk benne, mint egy bolha Moszkva védelmében. Nem. Valamilyen más módon próbálkozhat Perelandrával.

– És hogy kerül bele ön?

– Nos hát… egyszerűen odaküldtek.

– Mármint… mármint, úgy érti, az Oyarsa?

– Nem. A parancs sokkal magasabbról érkezett. Végső fokon valamennyiüktől.

– És mit kell csinálnia, ha ott lesz?

– Nem mondták meg.

– Az Oyarsa kíséretének tagja lesz?

– Ó, dehogy. Ő nem lesz ott. Odaszállít a Vénuszra, kézbesít. Azután, ha jól tudom, egyedül leszek.

– De hát nézze, Ransom, úgy értem… – a hangom elhalt.

– Tudom! – mondta egyedi, lefegyverző mosolyával. Őrültségnek találja. Dr. Elwin Ransom puszta kézzel küzd meg a hatalmakkal és a fejedelmekkel. Még az is eszébe juthat, nem kerítette-e hatalmába a nagyzási hóbort.

– Odáig nem mentem – válaszoltam.

26 a mi emberi dolgainkban… valamivel fölismerhetőbbek valódi színeik.

– Pedig azt gondoltam. Mindenesetre magam is így éreztem, amikor a nyakamba zúdult ez az egész. De gondolja el, mennyivel furcsább ez, mint amit naponta megteszünk? Amikor a Biblia ugyanilyen szavakkal írja le a küzdelmet a fejedelmekkel, hatalmakkal, a magasból lehullott rendkívüli lényekkel (mellesleg a mi fordításaink nagyon félrevezetők), ez azt jelenti, hogy közönséges emberek is részt vesznek ebben a harcban.

– Lehetséges – válaszoltam. – De az egészen más dolog. Az erkölcsi küzdelemre utal.

Ransom hátravetette a fejét, és fölnevetett.

– Ó, Lewis, Lewis! – mondta. – Maga utánozhatatlan, egyszerűen utánozhatatlan!

– Mondjon, amit akar, Ransom, az akkor is egészen más.

– Igen, az! De attól még nagyzási hóbortnak tűnhet a küzdelem bármely fajtája. Elmondom, én hogyan látom. Nem vette észre, hogy a saját kis földi háborúnk különböző szakaszokból áll, és az emberek minden szakaszról hajlamosak azt gondolni, hogy örökké fog tartani? Pedig mindig változnak a dolgok, és ami az idén esély vagy veszély, az tavaly még nem volt az. Most úgy gondolja, hogy az átlagember mindig csak lélektani és erkölcsi köntösben: kísértés vagy más hasonló formájában találkozik a sötét eldi lekkel, ez az eszme azonban a kozmikus háborúnak csupán egyik szakaszában érvényes: a nagy ostrom idején, abban a fázisban, amelyről Földünk a Thulcandra, a csendes boly gó nevét kapta. De ha elmúlik ez a szakasz? Lehet, hogy a következő fokozatban… nohát, valamilyen más mó don… mindenki találkozik velük…

27