C.S. Lewis: A zsoltárokról by Harmat kiadó

A zsoltárokról

HARMAT

Budapest, 2024

Bevezetés 5

„Az ítélet” a zsoltárokban 13

Az átkok 23

A halál kérdése a zsoltárokban 35

„Az Úrnak szépsége” 45

„Édesebb a méznél” 53

Engedékenység 63

A természet 73

Néhány szó a dicsőítésről 85

Többletjelentések 93

A Szentírás 103

Többletjelentések a zsoltárokban 113

A fordító megjegyzései 131

Jegyzetek 133

Austin és Katharine Farrernek1

Bevezetés

Ez a könyv nem tudományos munka. Nem vagyok sem hebraista, sem szövegkritikus, sem ókortörténész, sem régész. A laikusoknak írok olyan dolgokról, amelyekre nézvést magam is laikusnak számítok. Ha mentegetőznöm kellene (s talán kell is), valami ehhez hasonlót tudnék csak felhozni mentségemre. Gyakran megesik, hogy két iskolásfiú, ha együttműködik, hamarabb megold egy problémát, mint a tanító. Amikor a tanítóhoz fordultunk a kérdésekkel, ahogy arra mindannyian emlékszünk, nagyon szívesen elmagyarázta azt, amit már amúgy is értettünk, megtoldva egy csomó olyan tudnivalóval, amire nem voltunk kíváncsiak, de egyáltalán nem mondott semmit arról, ami bennünket nyugtalanított. Mindkét oldalról megfigyeltem ezt, ugyanis tanárként, amikor megpróbáltam választ adni a tanítványaim kérdéseire, néhány perc múltán unott arckifejezésük bizonyossá tette számomra, hogy pontosan ugyanattól a csalódottságtól szenvednek, amitől annak idején én is szenvedtem. A diáktárs többet segíthet, mint a tanító, mert kevesebbet tud. Ő is csak nemrég találkozott azzal a nehézséggel, amire szeretnénk tőle magyarázatot kapni. A szakértő viszont már oly rég szembesült vele, hogy el is felejtette. Mostanra már olyannyira más megvilágításban látja a kérdést, hogy fel sem foghatja, mi az, ami valóban izgatja a kérdezőt, tucatnyi más nehézséget

lát, amelyeknek foglalkoztatniuk kellene a tanítványt, aki mégsem ezekről kérdezi.

Így hát úgy írom e könyvet, mint egyik amatőr a másiknak, olyan nehézségekről szólok, amelyekkel magam szembesültem, vagy olyan meglátásokról, amelyekre magam jutottam a zsoltárok olvasása során, remélve, hogy valamelyest érdekelni, sőt talán még segíteni is fogja a többi nem szakértő olvasót. Csak a „jegyzeteinket” hasonlítjuk össze, oktatásra nem vállalkozom. Némelyeknek úgy tűnhet, hogy a zsoltárok csupán ürügyet szolgáltatnak arra, hogy különböző témájú esszéim sorozatát összefűzzem. Nem tudom, milyen veszéllyel fenyegetne, ha valóban így írnám meg a könyvet, s egyáltalán nem sérelmezem, ha valaki így olvassa. Szándékom azonban nem ez volt. Itt közreadott gondolataim a zsoltárok olvasása során merültek fel bennem: néha, miközben gyönyörködtem bennük, máskor meg miközben olyasmivel találkoztam, aminek először nem kifejezetten örültem.

A zsoltárokat több költő írta, más-más időpontokban. Némelyik, úgy hiszem, Dávid uralkodásának idejére nyúlik vissza, bizonyos kutatók szerint a 18. zsoltárt (amelynek egy némileg eltérő változata a 2Sámuel 22-ben olvasható) maga Dávid írta, ám közülük több a babiloni fogság utánra tehető. Egy tudományos művel először az időrend szempontjából kellene foglalkozni, ám egy efféle könyvben sem szükség, sem lehetőség nincs arra, hogy ennél többet mondjunk a keletkezés időpontjáról.

Amit viszont el kell mondanom, hogy a zsoltárok költemények, még pedig éneklésre szánt költemények: nem tanítói értekezések, még csak nem is prédikációk. Azok, akik a Bibliát „mint irodalmi művet” olvassák, szerintem olykor úgy gondolják, hogy anélkül is olvashatjuk, hogy kötődnénk

a fő dologhoz, amiről szól, mintha Burke-öt 2 a politika iránti érdeklődés nélkül vagy az Aeneis t Róma iránti érdeklődés nélkül olvasnánk. Ez számomra képtelenségnek tűnik. Van viszont egy észszerűbb magyarázata annak, hogy a Bibliát –hiszen végül is irodalom – csak irodalomként tudjuk megfelelően olvasni, és különböző részeit azon irodalmi műfajok válfajaiként, ahová sorolhatók. Hangsúlyozom, a zsoltárokat költeményekként kell olvasni, mint lírát, annak minden költői szabadságával és kötöttségével, hiperboláival, s inkább érzelmi, mint logikai összefüggéseivel együtt, amelyek a lírai költészet sajátosságai. Megértésükhöz költeményekként kell olvasnunk őket, ugyanúgy, ahogy a francia szöveget franciaként, és az angolt angolként, máskülönben elvész, ami bennük van, s olyasmit láthatunk beléjük, amiről nem szólnak.

Fő formai sajátosságuk, legnyilvánvalóbb versalakzati elemük szerencsére az, ami továbbél a fordításban. Az olvasók többsége tudja, hogy arra gondolok, amit az irodalmárok „paralelizmusnak” neveznek, azaz arra, hogy ugyanazt a dolgot kétszer mondják el, csak más szavakkal. Tökéletes példa erre a Zsoltárok 2,4: „A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja őket”, vagy ez: „világossá teszi igazságodat, jogodra fényt derít” (37,6). Ha az olvasó ebben nem ismeri fel a versformát, „bemegy az erdőbe” (ahogy számos régi prédikátor is tette) az iránti igyekezetében, hogy a vers mindkét felének külön jelentést tulajdonítson, mert másként bolondságnak tartaná. Ez valójában igen világos példája annak, amit minden forma, és így minden művészet magában hordoz. Valaki úgy határozta meg a művészet alapelvét, hogy „ugyanaz másképpen”. Így egy néptáncban hármat lépünk, aztán megint hármat, ami ugyanaz. De először jobbra, azután balra, ami más. Egy épületnek lehet egyik szárnya az egyik oldalon, és a másik a másikon,

Letört a nagyra nőni hivatott ág, Porrá hamvadt Apolló zöld babérja.3

Vagy abban a gyermekien egyszerű formában, amit a Cseresznyefa énekben találunk:

József öregember volt, öregember volt ő…4

A paralelizmus persze sokszor szándékosan kerül a szövegbe (ahogy egy képen a tömegek egymáshoz viszonyított egyensúlya is sokkal bonyolultabb lehet, mint a tökéletes szimmetria). És persze más, sokkal összetettebb motívumok is belekerülhetnek a szövegbe, mint a 107. vagy 119. zsoltárban a refrén. Csodálatos szerencse, vagy éppen Isten bölcs előrelátásának köszönhető, hogy annak a költészetnek, amelyet minden nyelvre lefordítanak majd, fő formai sajátossága olyasmi, ami nem tűnik el a fordításkor (mint például a versmérték).

Ha van némi érzékünk a költészethez, élvezni fogjuk a zsoltárok e jellegzetességét. De még azok a keresztények is, akik erre nem képesek, méltányolni fogják azt, hiszen Urunk, átitatva országának költői hagyományával, örömmel használta: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.” (Máté 7,2)

A vers második fele gondolatilag nem tesz hozzá semmit az elsőhöz, némi változtatással az elsőt visszhangozza. „Kérje -

8 de alakját tekintve mindkettő ugyanaz. A zeneszerző mondhatja a zenében, hogy ABC, aztán abc, aztán meg hogy αβγ. A rím abból áll, hogy két magánhangzót, amelyek az előttük álló mássalhangzóktól eltekintve azonos hangzásúak, egymás mellé teszünk. A paralelizmus az „ugyanaz másképpen” sajátosan héber formája, de sok angol költőnél is felbukkan, például Marlowe-nál:

9 tek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.” (7,7) A tanács az első tagmondatban hangzik el, majd megismétlődik más képekkel. Ha úgy tetszik, kizárólag praktikus és didaktikus szándékot is láthatunk ebben: hogy igazságokat, amelyeket kimondhatatlanul fontos megjegyeznünk, kiegészít ezzel a ritmikus és mondókaszerű kifejezésmóddal. Majdnem lehetetlenné tette, hogy elfelejtsük őket. Én emögött többet sejtek. Természetesnek, majdhogynem elkerülhetetlennek tartom, hogy az a hatalmas képzelőerő, amely kezdetben, saját gyönyörűségére, valamint az emberek, az angyalok és (a maguk módján) az állatok gyönyörűségére kigondolta és megalkotta az egész Természetet, alávetette magát annak, hogy emberi beszéd által fejezze ki magát, amely beszédnek néha költői formát kell öltenie. Hiszen a költészet egyfajta megtestesülés: testet ad annak, ami azelőtt nem volt látható és hallható.

Azt gondolom, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy amikor Emberré lett, magára vette az öröklődés és a korai fejlődés édes igáját. Emberileg szólva, valakitől tanulta ezt a stílust, ha mástól nem, (hiszen leginkább ő vette körül) az édesanyjától. „…hogy megszabadít ellenségeinktől, és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket, hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék szent szövetségéről.” 5 Íme, ugyanaz a párhuzamosság. (És mellékesen ez az egyetlen szempont, ami alapján azt mondhatjuk róla: „Az anyja fia”? Van egyfajta vadság, valami Debórából a Magnificatban 6 , amit a festett Madonnák kevéssé igazolnak, ami vetekszik az ő beszédeinek gyakori szigorúságával. Biztos vagyok benne, hogy a szent család magánélete sok tekintetben „szelíd” és „nyájas” volt, de talán aligha olyan értelemben, ahogy azt némely dalszerzők elképzelték. Helyenként az ember egy kevéske csípősséget

Természetesen nem állt szándékomban a teljességre törekedni e kérdésben, még a magam amatőr szintjén sem. A saját érdeklődésem határozta meg, hogy mit hangsúlyoztam, s miről nem beszéltem. Nem írok semmit a hosszú történelmi zsoltárokról, részben, mert aligha szükséges őket kommentálni. A lehető legkevesebbet beszélek azoknak a zsoltároknak a történetéről, amelyeknek a különböző templomi szolgálatokban van kiemelt szerepük, nagy téma, nem nekem való. S a zsoltárok azon jellemzőivel kezdem, amelyeknek első látásra legszívesebben hátat fordítanánk. Akik velem egykorúak, tudni fogják, miért. A mi nemzedékünket úgy nevelték, hogy együnk meg mindent, ami a tányérunkon van, és a gyerekszoba gasztronómiájának szilárd alapelve volt, hogy először a nemkívánatos dolgokat tüntessük el, és a végére hagyjuk az ínyencfalatokat.

Főként Coverdale fordítását használtam, amit az anglikánok megtalálnak Imakönyvükben.7 Még a régi fordítók között sem ő a legpontosabb, és persze egy megbízható modern bibliatudósnak a kisujjában is több hébertudás van, mint amennyi szegény Coverdale-nek az egész testében volt. De szépségben, költőiségben ő és Jeromos, a nagy latin fordító, mindenkin túltesznek, akit ismerek. Fordítását rendszeresen összevetettem dr. Moffatt8 fordításával, és néha javítottam.

Végül, mint az hamarosan minden olvasó számára nyilvánvalóvá lesz, ez nem egy úgynevezett „apologetikai mű”. Sehol nem próbálom benne meggyőzni a nem hívőket arról, hogy a kereszténység igaz. Azokhoz szólok, akik már hisznek benne, vagy készek arra, hogy olvasás közben „felfüggesszék hitetlenségüket”. Az ember nem védheti folyton az igazságot, táplálkoznia is kell belőle.

10 gyanít, és minden mást, amit Jeruzsálem lakói durva északi szójárásnak tekintettek.)

Az anglikán egyház tagjaként írtam, de amennyire lehetett, kerültem a vitás kérdéseket. Egy helyütt el kellett magyaráznom, miben térek el mind a római katolikusoktól, mind a fundamentalistáktól. Remélem, nem vesztem el emiatt egyikük jóakaratát vagy imádságait sem, nem mintha ettől tartanék. Tapasztalataim szerint a legkeményebb ellenállás nem tőlük vagy más kegyes hívőktől, és gyakran még csak nem is az ateistáktól, hanem az ilyen-olyan félig-meddig hívők irányából jön. Vannak bizonyos felvilágosult és haladó öregurak ebből a fajtából, akiket semmiféle szívélyesség nem engesztelhet ki, és semmiféle szerénység nem fegyverezhet le. De ki merem jelenteni, sokkal kellemetlenebb alak vagyok, mint gondolnám. (Vajon a purgatóriumban majd olyannak láthatjuk saját arcunkat, és hallhatjuk saját hangunkat, amilyen az valóban volt?)

„Az

ítélet” a zsoltárokban

Ha van olyan kifejezés, amelynek hallatán egy keresztény összerezzen, akkor az Isten „ítélete”: az „ítéletnap”, „a harag napja”.9 Arra kérjük Istent, hogy szabadítson meg „halálunk óráján és az ítélet napján”.10 A keresztény művészet és irodalom évszázadok óta ábrázolja eme nap borzalmait. A kereszténységnek ez a hangütése bizonyára Urunk tanítására vezethető vissza, mindenekelőtt a juhok és kecskék rettenetes példázatára.11 Senki lelkiismeretét nem hagyhatja hidegen, hiszen a „kecskéket” teljes mértékben elítéli bűnös mulasztásaikért, mintha arról akarna meggyőzni, hogy a legsúlyosabb vád nem amiatt ér mindannyiunkat, amit tettünk, hanem amit nem tettünk – s talán nem is álmodtunk arról, hogy megtegyük.

Ezért nagyon meglepett, amikor először figyeltem fel arra, hogy a zsoltárköltők miképpen szólnak Isten ítéleteiről. Így: „Örüljenek, ujjongjanak a nemzetek, mert pártatlanul ítéled a népeket” (67,5), „Ujjongjon a mező… Ujjongnak majd az erdő fái mind az Úr előtt, amikor eljön, mert eljön, hogy ítélkezzék a földön.” (96,12–13) Az ítélet szemlátomást alkalom az általános örvendezésre. Az emberek kérik: „Ítélj meg igazságod szerint, Uram, Istenem…” (35,24)

Ennek oka hamarosan feltárul. Annak idején a zsidók, akárcsak mi, a földi bíróságtól kölcsönzött fogalmakkal gondolkodtak Isten ítéletéről. A különbség abban áll, hogy a keresztény

úgy képzeli el az ítéletet, mint egy bűnügyi tárgyalást, ahol ő ül a vádlottak padján, a zsidó pedig úgy, mint egy polgári peres ügyet, ahol ő a felperes. Egyikük felmentő ítéletet vagy inkább bocsánatot remél, a másik megkérdőjelezhetetlen győzelmet jelentős kártérítéssel. Emiatt imádkozik így: „tégy igazságot peremben” (35,23). És bár Urunk, mint azt az imént mondtam, a juhok és kecskék példázatában a sajátságosan keresztény képet vázolta fel, másutt jellegzetesen zsidó terminusban beszél. Figyeljük meg, kit tekint „hamis bírónak”! Legtöbben olyasvalakit tartanánk annak, mint Jeffreys bíró12 vagy azok a bábok, akik a német bírói székekben ültek a náci rezsim alatt: valaki, aki megfélemlíti a tanúkat és az esküdtszéket azért, hogy ártatlan embereket ítélhessen el, és aztán kegyetlenül megbüntethesse őket. Ismétlem: bűnügyi perre gondolunk. Reméljük, sosem fogunk ilyen bíró előtt ülni a vádlottak padján. Ám a példázatbeli hamis bíró egészen más jellem. Egyáltalán nem áll fenn annak veszélye, hogy akaratunk ellenére kerüljünk a színe elé, épp ellenkezőleg: meglehetősen nehéz odajutni. Nyilván polgári eljárásról van szó. A szegény asszonynak (Lukács 18,1–5) volt egy darabka földje – csupán egy disznó- vagy tyúkól számára elegendő nagyságú –, amit elvett tőle egy gazdag és tekintélyes szomszéd (ma úgy fogalmaznánk, hogy a várostervező vagy más „testület”). S az asszony pontosan tudta, esete egyértelmű. Ha egyszer a bíróság elé viheti az ügyet, ahol a törvény alapján kivizsgálják, vissza kell kapnia a földjét. Azonban senki nem akarja meghallgatni, nem tudja a bíróság elé vinni az ügyet. Nem csoda, ha „ítélet” után sóvárog.

Emögött egy ősrégi és igen széles körben ismert tapasztalat áll, amit mi megspóroltunk magunknak. Különböző korokban számos helyen nagyon nehéz volt a „kisembernek” elér-

nie, hogy ügyét meghallgassák. A bírót (és kétségkívül egy-két beosztottját is) meg kellett vesztegetni. Ám ha ezt valaki nem engedhette meg magának, az ügye soha nem került a bíróság elé. Manapság a bírók már nem fogadnak el kenőpénzt (valószínűleg túlságosan is magától értetődőnek tekintjük ezt az áldást, de magától ez nem fog így maradni). Nem kell hát meglepődnünk azon, hogy a zsoltárok és a próféták könyvei tele vannak az ítélet utáni sóvárgással, s „az ítélet” eljövetelének bejelentését jó hírként kell fogadnunk. Minden tulajdonuktól megfosztott emberek ezrei, oldalukon az igazsággal, végre meghallgattatnak. Természetes, hogy nem félnek az ítélettől. Tudják, hogy ügyük vitathatatlan – csak meghallgattatásra kellene találniuk. Amikor Isten eljön ítélni, ez végre megtörténik.

Bibliai passzusok tucatjai világítanak rá erre. A 9. zsoltárban azt olvassuk, hogy Isten „igazságosan bíráskodik” (9. v.), mert „nem feledkezik meg a nyomorultak jajkiáltásáról” (13. v.), ő az „özvegyek védője” (68,6). A Zsoltárok 72,2 szerint a jó király igazságosan ítéli népét, vagyis „törvényesen a nyomorultakat”.

Amikor „ítéletet tart az Isten”, „szabadulást ad a földön az alázatosaknak” (76,10), minden félénk, tehetetlen embernek, akinek sérelmeit még soha nem orvosolták. Amikor Isten a földi bírákat álnok ítélkezéssel vádolja, azzal folytatja, hogy védelmezzék „az árvának a jogát” (82,2–3).

Tehát az „igaz” bíró elsősorban olyan személy, aki orvosolja a sérelmet egy polgári peres ügyben. Nem kétséges, hogy egy bűnügyet is igazságosan tárgyalna, de a zsoltárírók aligha erre gondoltak. A keresztények igazság helyett kegyelemért kiáltanak Istenhez, ők igazságtalanság helyett igazságért kiáltottak Istenhez. Az isteni Bíró a védelmező, a megmentő. Bibliatudósok szerint a Bírák könyvében az a szó, amit bíráknak fordítunk, a „bajnokok” szóval is visszaadható, mert bár e bírák

néha olyasmit tesznek, amit a bírói funkciók körébe kell sorolnunk, sokukat sokkal jobban foglalkoztatja, hogy fegyverek segítségével szabadítsák fel az izraelitákat a filiszteusok és mások elnyomása alól. Sokkal jobban hasonlítanak az óriással elbánó Babszem Jankóra, mint egy modern parókás bíróra. A lovagregények főhősei, akik bánatos kisasszonyokat és özvegyeket mentenek meg óriásoktól és más zsarnokoktól, majdnem azt teszik, amit a „bírák” a szó régi héber értelmében, akárcsak az a modern védőügyvéd (ismertem ilyeneket), aki szegény ügyfeleit megóvandó fizetség nélkül is vállal eseteket.

Azt gondolom, jó okunk van rá, hogy az Isten ítéletéről alkotott keresztény képet sokkal mélyebbnek és lelkünk számára sokkal megbízhatóbbnak tekintsük, mint a zsidó elképzelést, de ez nem jelenti azt, hogy a zsidó elgondolást egyszerűen el kell vetnünk. Legalábbis én úgy vélem, még mindig táplálkozhatok belőle.

A keresztény képet egy fontos ponton ki is egészíti. A keresztény elgondolásban meglehetősen riasztó számunkra a végtelen tisztaságnak az a mércéje, amelynek alapján tetteinket megítélik, miközben tudjuk, hogy egyikünk sem fog soha megfelelni ennek a kritériumnak. Mind egy csónakban evezünk. Mindannyiunknak Isten kegyelmébe és Krisztus megváltói munkájába kell vetnünk reménységünket, nem saját jóságunkba. Mármost a polgári perről való zsidó elképzelés emlékeztet bennünket arra, hogy talán nemcsak isteni mércével mérve vagyunk hibásak (ami magától értetődik), hanem egy nagyon is emberi mérték szerint is, amelyet minden józanul gondolkodó személy elismer, s amelyet mi rendszerint szeretünk másokra alkalmazni. Majdnem biztos, hogy mindegyikünkkel szemben vannak olyan emberi követelmények, amelyeknek nem tudunk megfelelni. Mert ki hiheti azt, hogy munkáltatójával

vagy alkalmazottaival, férjével vagy feleségével, szüleivel és gyermekeivel, veszekedésekben és együttműködésben mindig őszinte és becsületes volt (a könyörületességet és a nagylelkűséget most hagyjuk is)? Persze a legtöbb általunk okozott sérelmet elfelejtjük, de a sértettek nem, akkor sem, ha megbocsátanak. Amire pedig emlékszünk, már az is elég félelmetes. Csak kevesen vannak köztünk, akik mindig teljes mértékben azt adták tanítványaiknak, betegeiknek vagy ügyfeleiknek (vagy bárhogy is nevezzük „vevőinknek” ezt a csoportját), amiért fizettek. Nem mindig vettük ki a részünket egészen valamilyen fáradságos munkából, amikor találtunk egy kollégát vagy üzlettársat, akire rásózhattuk a munka dandárját.

Veszekedéseink igen jó példát szolgáltatnak arra, miben tér el egymástól a keresztény és a zsidó elgondolás, noha még így is tudatában kell lennünk mindkettőnek. Keresztényekként természetesen meg kell térnünk mindabból a haragból, rosszindulatból és akaratosságból, amely részünkről a beszélgetést veszekedéssé hagyta fajulni. De van egy sokkal alacsonyabb szinten felmerülő kérdés a vita helyénvalóságát elismerve (később visszatérünk erre): becsületesen küzdöttünk-e? Vagy úgy tettük hamissá az egész dolgot, hogy nem is voltunk tudatában? Netán mérgesnek tettettük magunkat egy kérdésben, amikor tudtuk vagy tudhattuk volna, hogy haragunknak más és kevésbé megfogalmazható oka van? Eljátszottuk- e, hogy belegázoltak törékeny érzésvilágunkba (a miénkhez hasonló finom széplelkek oly sebezhetőek), amikor saját irigységünkkel, kielégítetlen hiúságunkkal és akadékoskodó önfejűségünkkel küzdöttünk? Az ilyen taktikák sokszor sikeresek. A másik fél feladja. Nem azért, mert nem tudja, mi a bajunk, hanem éppen azért, mert már régóta jól ismer bennünket, és azt a bizonyos alvó oroszlánt csak annak árán ébreszthetné fel,

Az állandó tiltakozás a zsoltárokban azok ellen, akik elnyomják a „szegényeket”, első látásra nehezebben alkalmazható a mi társadalmunkra, mint a legtöbbre, de ez talán felületes megközelítés, talán nem az elnyomásban történt változás, hanem abban, hogy kiket nevezünk „szegények”-nek. Gyakran megtörténik, hogy barátaim olyan követelő levelet kapnak az adóhivataltól, amivel vitába szállnak. A hosszas huzakodás eredményeként előfordul, hogy azt a választ kapják, hogy csökkentették az eredeti követelést ötven vagy annál kevesebb százalékkal. Egy ügyvéd ismerősöm egy alkalommal bement a hivatalba, és megkérdezte, hogyan jött ki az eredeti követelés. A pult mögött álló alak kuncogva felelte: – Hát, sosem árt próbálkozni.

Amikor egy dörzsölt alakot próbálnak ily módon becsapni, aki tud vigyázni magára, nem nagy a kár. Időveszteséggel járt, s bizonyos mértékig mindannyiunk szégyene, hogy olyan közösséghez tartozunk, amely eltűri ezt a gyakorlatot, ám ez minden. Mindazonáltal amikor egy efféle vámszedő hasonlóan becstelen követelést küld egy szegény özvegynek, aki már amúgy is éhkoppon van keményen megadóztatott, „meg nem keresett” jövedelmével (amit valójában önmegtagadás árán szerzett meg férje oldalán), amin még az infláció is

18 hogy veszélybe sodorja egész velünk való kapcsolatát. Annak olyan bánásmódra lenne szüksége, amiről tudják, hogy sosem néznénk szembe vele. Így nyerünk hát, csalással, ám valahol mélyen érezzük, hogy ez nem helyes. Amit általában „érzékenység”-nek nevezünk, az valójában a házi zsarnokság, néha az egész életen át tartó zsarnokság leghatékonyabb eszköze. Nem vagyok benne biztos, hogyan kellene ezt kezelnünk a másikban, de ha első jelei felbukkannak bennünk, legyünk velük kíméletlenek!

Az átkok

Egyes zsoltárokból a gyűlölet szelleme úgy csap az arcunkba, mint a kemenceajtóból kiáradó forróság. Más zsoltárokban ez a szellem már nem ijesztő, pusztán azért, mert (modern gondolkodásunk számára) komikussá válik a maga naivitásában.

Az elsőre az egész Zsoltárok könyvében találhatunk példát, de talán a 109. a legrémisztőbb. A költő azért imádkozik, hogy egy bűnös ember uralkodjék ellensége fölött, és hogy „a sátán” álljon jobbja felől (6. v.).13 Ez valószínűleg nem azt jelenti, amit a keresztény olvasó természetes módon feltételez. A „sátán” a vádló, talán egy besúgó. „A törvénykezésből bűnösként kerüljön ki, még az imádsága is váljék vétekké!” (7. v.) Ez szerintem nem Istenhez való könyörgéseit jelenti, hanem egy emberi bíróhoz való esedezéseit,14 amelyek miatt még melegebb helyzetbe kerülne (megkétszereznék büntetését, mert a felezéséért könyörgött). „Kevés ideig éljen, tisztségét más kapja meg!” (8. v.) Ha meghal, árvái legyenek koldusokká! (10. v.) Hiába kutasson a világban könyörület után! (12. v.) Isten mindig emlékeztesse őt szülei vétkeire! (14. v.) Még ennél is ördögibb a máskülönben gyönyörű 137. zsoltár, ahol áldást mondanak arra, aki megragad egy babiloni csecsemőt, és kilocscsantja agyvelejét egy sziklán. (9. v.) A kifinomult rosszindulat szól hozzánk a 69,23-ból: „Váljék a saját asztaluk kelepcévé, jólétük idején is csapdává!”15

A példák, amelyek aligha csalnak mosolyt az arcunkra (az enyémre biztosan nem), a legnyugtalanítóbb módon talán azokban a zsoltárokban bukkannak fel, amelyeket szeretünk: a 143.-ban, miután 11 versen keresztül a hangnem könnyeket fakaszt, a 12. versben mintegy mellékesen hozzáteszi: „Pusztítsd el azokat, akik életemre törnek…” A 139. zsoltár még naivabban, szinte gyermeteg módon, a dicsérő himnusz közepén közbeveti (19. v.): „Bár megölnéd, Istenem, a bűnöst” – mintha meglepődne azon, hogy a Mindenhatónak nem jutott eszébe az emberi gonoszság eme egyszerű ellenszere. És ami a legroszszabb, „Az Úr az én pásztorom”-ban (23. zsoltár) a zöld legelő, a csendes vizek, az árnyékos völgyben megtapasztalt bizalom után ebbe botlunk: „Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára” (5. v.). A költő számára mostani jóléte nem lenne teljes, ha azok az utálatos ellenségek (akik valaha lenézték) nem látnák azt, és nem utálnák miatta. Ez talán nem annyira ördögi, mint a fentebb idézett szakaszok, de nehéz elviselni kicsinyességét és közönségességét, különösen ilyen szövegkörnyezetben.

Az egyetlen lehetséges viszonyulás ezekhez a borzalmas vagy – mondjuk ki – megvetendő zsoltárokhoz az, hogy nem foglalkozunk velük, ám sajnos, a kellemetlen részek, mint azt már megfigyeltük, nem „rostálhatók ki” teljesen, a legremekebbekkel is összefonódhatnak. És ha még mindig hisszük, hogy a Szentírást „a mi tanításunkra írták meg”,16 vagy hogy a zsoltárok használata a keresztény istentiszteletben nem teljesen Isten akaratával ellentétes, és ha emlékszünk arra, hogy Urunk gondolkodását és beszédét nyilvánvalóan áthatották a zsoltárok, inkább hasznunkra kellene fordítanunk őket, amenynyire lehetséges. De vajon hogyan? Erre a kérdésre addig nem adhatunk választ, amíg nem vitattuk meg az allegória kérdését. Pillanatnyilag csak azt tudom elmondani, és ez másoknak is

Eleinte biztos voltam benne, ahogy ma is, hogy nem kell magyarázatokkal próbálkoznunk, és egy pillanatra se merüljön fel bennünk az a gondolat, hogy mivel benne van a Bibliában, mindennek a bosszútól fűtött gyűlöletnek valamiképpen jónak és kegyesnek kell lennie. Mindkét ténnyel nyíltan szembe kell néznünk. A gyűlölet jelen van bennük – burjánzó, kárörvendő, leplezetlen módon –, és mi is gonoszok lennénk, ha bármiképpen elnéznénk vagy elfogadnánk vagy – ami még rosszabb –arra használnánk, hogy hasonló indulatainkat igazoljuk velük. Csak azt követően léphetünk tovább biztonságosan, miután ezt a két dolgot elismertük.

Az első dolog, ami segítségemre volt – és ez általános tapasztalat –, egy olyan megközelítésből származott, amely egyáltalán nem tűnt vallásosnak. Rájöttem, hogy ezek az átkozódások bizonyos szempontból kiemelkedően érdekesek: az ember itt egy olyan érzéssel találja szemben magát, amelyet mindannyian nagyon is jól ismerünk. A sértődöttség tökéletesen szabadon, leplezetlenül, öntudatlanul, szemérmetlenül jut kifejezésre –ahogy ma keveseknél, kivéve a gyerekeket. Természetesen nem gondoltam azt, hogy az ókori hébereknek ne lettek volna illemszabályaik vagy gátlásaik. Az ősi és keleti kultúrák sok tekintetben konvencionálisabbak, szertartásosabbak és udvariasabbak voltak, mint a miénk, csak gátlásaik másutt nyilvánultak meg. A gyűlöletet nem kellett a társasági illem vagy az attól való félelem miatt leplezni, hogy elmebetegnek fognak tartani. Ezért itt „vad”, illetve természetes állapotában láthatjuk azt.

Valaki talán azt várná tőlem, hogy ez azonnal és praktikusan a saját szívemben meglévő hasonló érzésekre irányította a figyelmemet, s ez kétségtelenül az egyik nagyon jó módja

25 segítséget jelenthet, hogy én magam lépésről lépésre és nem is tudatosan mire jutottam ez ügyben.

C. S. Lewis a zsoltárok olvasása közben tapasztalt nehézségeiről és örömeiről számol be a művelt, nem teológus olvasóközönségnek. Az irodalomtudós a tőle megszokott világos stílusban, találó hasonlatokkal és frappáns érveléssel bonyolult témákat is képes tömören, érthetően, ám mégis túlzott leegyszerűsítések nélkül elmagyarázni. Olyan kérdésekkel foglalkozik, hogy mit kezdjünk az átkokat tartalmazó versekkel, mi módon teljesedtek be a zsoltárok egyes prófétai utalásai, és miért lelkesedik a zsoltáros annyira a törvényért. A zsoltárokat mint költeményeket tárja elénk, és felismeréseit számos világirodalmi utalással egészíti ki. A műfaji sokszínűségben való gyönyörködés mellett – hiszen a zsoltárok között található hálaének, himnusz, tanítás, imádság, gyászének –a szerző segítségével az istenközelség érzését is megragadhatjuk.

C.S. Lewis: A zsoltárokról

A zsoltárokról C . S . LEWIS

C. S. LEWIS

A zsoltárokról

HARMAT

Az átkok

C

LEWIS