V ÉSSEY A SEMMI SÚLYA
VÉSSEY MIKLÓS
A SEMMI SÚLYA
Harmat Budapest, 2025
© Véssey Miklós, 2025
© Harmat Kiadó, 2025
A novellák többsége megjelent a Képmás magazinban.
ISBN 978-963-288-875-0
Kérjük, hogy a szerző jogait tiszteletben tartva a könyvet ne másolja, és a mű felhasználásához kérje a kiadó engedélyét.
A bibliai idézeteket a Szent István Társulat Bibliájából vettük (Budapest, 1973).
Tartalom
Kövess engem 7
Tavaszi nagytakarítás 11
Vasárnaptól péntekig 15
Kísértések 19
A harmadik út 22
Felületi feszültség 25
Keresztraktár 28
Lehetetlen 32
Mosom kezeimet! 35
Parancs 38
Rémálom 41
Tanúvallomás 44
Feltámadt 48
A kimondott nem ereje 52
Éjszaka 55
Az anyai szív 58
Szégyentakaró 63
Az égő áldozat 66
Két ima 69
Érintések 73
A drága fény 76
Megváltó 1.0 79
Méretek 82
A semmi súlya 85
A vagyonom felét 88
Ezt érdemled 91
A kiválasztott 94
Hétköznapi fordulat 97
Lángoló arccal 100
Kelj fel 104
Rendszerhiba 107
Végső tisztesség 111
Az új módszer 114
Az érinthetetlen 117
Csak egy mozdulat 120
Kései virágzás 123
Látogatás 127
A végső kegyelem 131
Örökbe 135
Emelkedünk 138
Kövess engem
Látott egy Máté nevű embert, amint ott ült a vámnál.
Szólt neki: „Kövess engem!” Az felállt és követte.
(Máté 9,9)
Négyszáz lóerő, vezetéstámogató rendszerek, négykerék-hajtás, ülésfűtés, harmonikus, bőrrel kárpitozott belső tér, sportos, elegáns karosszéria. Tizenöt évet melóztam azért a kocsiért, és egy családi ház árát költöttem rá, de már az első kilométeren félre kellett állnom vele. Nem romlott el benne semmi, tökéletesen működött, tette a dolgát, amire tervezték. Én nem bírtam tovább vezetni, ezért kellett lehúzódnom az útról. Nem tudtam, mi lelt, csak ültem ott, és néztem magam mellett a fűthető, négyféle beállítást memorizálni képes, mégis rettenetesen üres anyósülést.
Ekkor kopogott az ablakomon. Csak annyit mondott, hogy kövess engem, én pedig kiszálltam, és mentem utána. Talán ennek a gyors döntésnek köszön-
hetem, hogy sikerült elengednem a házat, a kocsit, a melót és az üres kapcsolataimat. Egyetlen mozdulattal téptem le magamról az addigi életemet, mint egy sebtapaszt. Még egy váltás ruhát se vittem magammal, hetekig jártam ugyanabban a kapucnis pulcsiban.
Attól a naptól mindenem közös volt, a testvéreimmel megosztottuk egymással az utolsó falatokat is.
Egy titkom azért maradt előttük, én sem lettem rögtön tökéletes. A pulóverem zsebében ugyanis még ott maradt az autó kulcsa. Éreztem a kemény, hideg fémet, akárhányszor zsebre dugtam a kezem. Csendben, titokban lapult ott, mint a kísértés magja: az utolsó darabka fényűzés a régi életemből, amit nem tudtam elengedni. Nehezebb napokon, amikor sokat
gyalogoltunk, vagy a szabad ég alatt kellett aludni, gyakran markolásztam a kulcsot, miközben alig bírtam ellenállni a vágynak, hogy megkeressem az autót, és visszatérjek oda, ahonnan jöttem. A többiek ilyenkor csak azt látták, hogy szenvedek. Nem kérdeztek semmit, inkább imádkoztak értem, és talán ennek köszönhetem, hogy képes voltam velük maradni.
Idővel teljesen el is feledkeztem az autóról. A közösség szeretete elfeledtette a mindennapok fáradalmait, és egészen megkedveltem a gyaloglást is. Egyfaj-
ta meditatív állapotba kerültem a hosszabb utakon, ilyenkor tudtam a legjobban imádkozni. Talán ezért is én voltam az egyetlen, aki nem vette észre, hogy egy testvérünknek kibicsaklott a bokája a járdaszegélyen, és nem tud továbbmenni. Hangosan kellett rám szólniuk, hogy nem tudok-e kocsit szerezni valahonnan. Rögtön eszembe jutott a sportautó, ami ráadásul onnan alig tízpercnyi gyalogútra parkolt. A zsebembe nyúltam. Még ott volt a kulcs.
A testvérek csodálattal bámulták, alig mertek beleülni. Te aztán nem voltál akárki, jegyezte meg a sérült barátom az anyósülésen, amikor beindítottam a motort. Még azt is alig merte megkérdezni, hogy felteheti-e a lábát a szélvédőre, úgy talán lejjebb megy a daganat. A hátul ülők meg azon viccelődtek, hogy ki fogunk-e tudni szállni ebből a túlvilági kényelemből.
Megkértek, hogy lépjek csak nyugodtan a gázpedálra, hadd lássuk, mit tud a gép. Csak nekem volt olyan érzésem, mintha autót lopnék. Jogilag az enyém volt a járgány, de közben mintha mégse lett volna az. Égett a fenekem alatt, pedig magamnál direkt be sem kapcsoltam az ülésfűtést.
Ezért pattantam ki olyan gyorsan belőle a kórháznál, talán még fürgébben is, mint amikor a Mester
hívott, hogy kövessem. Mondtam a többieknek, hogy ha nem baj, hazafelé gyalog mennék. Nevetve lapogatták a vállam. Ne félj, Máté, mondták, ott leszünk veled a hazaúton is, nem fogsz az autóban ragadni örökre.
Majd mi segítünk kiszállni a végén. Nem vagy egyedül.
Tavaszi nagytakarítás
Sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges.
(Lukács 10,41–42)
Mária megint az ablak előtt álmodozik, pedig ma délután vendégünk lesz, ráadásul nem akárki. Mit fog szólni, ha meglátja ezt a koszt és felfordulást? A végén be se jön, mert már a küszöbön elfogja a hányinger.
Persze a munka rám marad, mert én vagyok az egyetlen gyakorlati szemlélettel megáldott ember a családban. A felhőnézés közben fogant magasztos gondolatoktól még egy fürdőszoba sem lett illatosabb.
Izomból dörzsölöm a konyhapult felületét, az egész testem belefeszül, de a rászáradt mocsok még így sem jön le teljesen. Aztán a csempét suvickolom át, a fugába annyira beragadt a zsír, hogy úgy kell külön késsel levakarni. Aztán felmosok egyszer, kétszer, háromszor, de még így is érzem a halszagot.
Tegnap Mária kiöntött egy konzervet, és azt gondolta, elég, ha papírtörlővel felitatja. A vége megint az, hogy ezt is nyilván én fogom megoldani. Hogy is nézne ki, büdös konyhában fogadni egy ekkora személyiséget?
A fürdőszobánál az a módszerem, hogy berakok egy heavy metal albumot, és dühből vakarom végig a vécét, a mosdót és a kádat. Ez be szokott válni, a végén annyira tiszta lesz minden, hogy ebédet lehetne főzni a vécékagylóban. Itt jóval nagyobb a csempefelület, úgyhogy lemegy a nap, mire végzek az összes fugával, de a tiszta, csillogó fehérség látványa mindenért kárpótol.
Aztán büszkén végigsétálok a lakáson, csillog-villog minden, friss levendulaillat lengi be a szobákat.
Mária még mindig az ablak előtt ül, mintha meg se mozdult volna. Odaszólok neki, hogy vegye le végre a szemét a csillagos égről, inkább az utcát nézze, jön-e már az a nagykutya vendég. Erre azt mondja, hogy már elment. Próbált szólni nekem, amikor megjött, csak nem hallottam az üvöltő zenétől.
Az a vicc, hogy ezen már meg se lepődöm. Hozzászoktam, hogy én, aki az életet a hátamon viszem, általában mindenből kimaradok.
* * *
A felhőket néztem az ablaknál. Szeretem megfigyelni, ahogy folyamatos változáson mennek át, és mégis végig felhők maradnak. Aznap délután sötétlő seregbe gyűltek, úgy tűnt, vihar közeleg. Annyira elmélyültem ebben a mozdulatlan figyelemben, hogy nem hallottam se nyílni, se csukódni az ajtót. Egyszer csak ott állt mellettem. Mégsem ijedtem meg, mert olyan érzés fogott el, mintha már a kezdetektől ott állt volna.
Egy pohár vízzel sem kínáltam meg, pedig ez lett volna a vendégszeretet minimuma. De volt valami a jelenlétében, a kisugárzásában, ami azonnali vallomásra késztetett. Összevesztem a testvéremmel, ez volt az első mondatom. A második, hogy lusta vagyok, semmit sem segítek a nővéremnek, és félek a feladatoktól, a felelősségtől. A harmadik mondatnál már elsírtam magam: loptam a családi kasszából, bűnös vagyok, segítsen nekem.
Szótlanul a vállamra tette a kezét, és elmosolyodott. Ettől úgy megkönnyebbültem, hogy repülni tudtam volna. A terheim, melyeket évekig cipeltem, semmivé lettek. Hát ennyi volt az egész, kiáltottam fel vidáman. Eszembe jutott Márta, rohantam hozzá, hogy jöjjön, béküljünk ki, dobja le a terheit ő is,
örüljünk együtt. Térdelve vakarta a koszt a járólapról, az üvöltő zenétől nem hallotta a hangomat. A vállára tettem a kezem, de fel se nézett, dolgozott tovább rendületlenül.
A vendég azt mondta, lassan mennie kell, de előtte imádkozzunk együtt. Amíg csendben ültünk, a sötét felhőtakaró foszladozni kezdett. Mire a vendég felállt és elköszönt, teljesen kitisztult az ég. Sokáig néztem utána, ahogy távolodott a poros utcán.
Késő estig az ablaknál ültem. Máig emlékszem, hogy aznap éjjel milyen tisztán és élesen ragyogtak a csillagok.
Vasárnaptól péntekig
A nép közül sokan eléje terítették ruhájukat az útra, mások ágakat tördeltek a fákról, és az útra szórták. Az előtte járó s az utána tóduló tömeg így kiáltozott: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” Amikor beért Jeruzsálembe, az egész város izgalomba jött. „Ki ez?” – kérdezgették.
(Máté 21,8–10)
Virágvasárnap: Mekkora arc ez a Jézus! Saját szememmel láttam, amikor egy bénának mondta, hogy kelj fel, az meg csak úgy táncolni kezdett. Világbajnok a csávó, a szövegei is óriásiak, teljesen „aha”-élmény az összes mondata. Boldogok, akik sírnak, tiszta költészet, eredeti hang, überelhetetlen. Én is a szamara elé dobáltam a virágokat, és meghajoltam, nem vagyok egy alázatos típus, de benne tényleg van valami több, valami nagyobb, amikor elhaladt mellettem, éreztem, hogy nekem erre van szükségem, egész életemben
erre vágytam. Este óriási bulit csapunk, végre eljött a Megváltó!
Hétfő: Hú, ez a fejfájás, rég voltam ilyen másnapos, alig emlékszem valamire az estéből, mit is ünnepeltünk? Ja, a Jézus, hogy eljött a Megváltó, tényleg nem semmi, kinézek az ablakon, hát itt prédikál a ház előtt.
Nem túl jókedvű, a világ végéről magyaráz, meg hogy kövessük őt a szegénységbe, hát nem tudom, nem ezt vártam, neki vannak ilyen szuperképességei, miért nem intézi el a felszabadítást egy személyben? Mit vár tőlem, hát tudok én halottat feltámasztani? Amúgy tényleg szimpatikus forma, ütnek a hasonlatai meg minden, de hogy kövessem a forró sivatagba víz meg kaja nélkül, csak úgy csámborogni, hát nem tudom, kicsit visszaalszom, aztán meglátom, hogy vagyok.
Kedd: Végre kialudtam magam, a fejfájásom is elmúlt. Lemegyek a piacra, hátha Jézus arrafelé prédikál, bevallom, kicsit hiányzik az a virágos beszéde a mennyek országáról. A názáretit hiába keresi, mondja a hentesem, miközben egy bárányt nyúz, állítólag éjjel lelépett a tanítványaival együtt, pont annyian távoztak, amennyien jöttek. Na, ennek se volt túl sok értelme akkor, minek magyarázott ennyit, ha egyetlen embert se sikerült rávennie, hogy kövesse? Szépek a
csodák, jó a duma, de mire fel, ha semmin nem változtat? Mondjuk ez sem véletlen, hisz valami olyasmit vár el, hogy mondj le mindenről, gyakorlatilag ingyen.
Hogy cserébe megkapod a mennyek országát? Nem tudom, eléggé légből kapott ügy…
Szerda: Na, hallom a híreket, állítólag ez a Jézus is csak egy újabb eretnek szektát indított, ő is tagad egy csomó törvényt meg dogmát, ráadásul el van szállva magától, azt állítja, hogy ő a Jóisten, ez azért tényleg durva. Nem tudom, hozzám a szerény emberek közelebb állnak, nem pont ő mondta, hogy aki felmagasztalja magát, az megaláztatik, meg fordítva? Mondják itt az elöljárók, hogy megszegett három törvényt is a legszentebbek közül. Nem mondom, én se vagyok hibátlan, cserébe a világot sem akarom megváltani…
Nagycsütörtök: Azt mondja az egyik vezetőnk, hogy aki megfizeti az adót, és betartja a parancsokat, az rendes ember. Olyan jó volt ezt hallani! Igazából erre vágytam már rég, hogy valaki megszabadítson a szorongástól, amit az a kényszerképzet okoz, miszerint minden igyekezetem ellenére szar ember vagyok. Azzal a szektavezetővel is azért szimpatizáltam, mert megnyugtatott, hogy értékes vagyok, csak cserébe elvárt egy csomó mindent. Szerintem ez így nem fel-
szabadítás, hanem üzlet… De most megnyugodtam, nem vagyok én rossz, fizetem az adót, hű vagyok a feleségemhez, megtartom a szombatot, mi kell még?
Ember vagyok, nem Isten, a föld pedig oly messze van az égtől… Sokan amúgy még ennyire sem képesek!
Nagypéntek: Szabadság van, mindenki azt csinál, amit akar, amíg meg nem szegi a törvényeket. Most mondd meg, ez a Jézus is, miért nem tudott nyugton ülni a fenekén? Miért kell káromkodni, világvégével fenyegetőzni, a vezetőkkel kekeckedni? Miért nem volt jó neki a sivataga meg az a néhány őrült, aki követte? Márpedig a törvény az törvény, azért van, hogy betartsák, úgyhogy ítéljék csak el szépen, ő sem kivétel. Ugyanolyan ember, mint te meg én! Bizonyos szempontból rosszabb is, mert a beszédével mindenkit összezavar, más sem hiányzik nekünk, mint egy újabb polgárháború… Nem mondom, ez a Barabás sem egy angyal, de róla tudjuk, hogy csak egy egyszerű, őszinte gyilkos, nem hárít, bevallja. Szabadítsuk fel őt!
A szerzőtől ajánljuk
Ezek a rövid, különleges hangulatú szövegek egy újszülött apa első lépéseiről szólnak: ahogy megtanul etetni, altatni, pelenkázni, elesni, felállni, kapcsolódni. Írásai
úgy járják körbe az apai szereppel kapcsolatos sztereotípiákat és elvárásokat, hogy közben megnevettetnek és mélyen elgondolkodtatnak.
„Véssey Miklós sziporkázóan szellemes egypercesei levegőbe röpítik az apaélet mókuskerekét, és kozmikus körhintává alakítják. Ott pörög-forog benne az egész életünk. Minden egyes írás megfűszerezi, megbolondítja, fejtetőre állítja a jól ismert családos helyzeteket. Megnevettet és mélyen elgondolkodtat.”
Lackfi János
www.harmat.hu
Hanyatt feküdtem az ágyon, és a plafont bámultam unalmamban. Üres volt és fehér. Rakni kéne oda egy tévét, gondoltam, mert már elegem volt az ürességből. Ekkor jutott eszembe, miért is mentem el arra a vallási eseményre: mert azt ígérték, hogy el fog múlni az ürességérzet, és utána sokkal könnyebb lesz.
Félrészegen is rácsodálkoztam, pontos megfogalmazás ez, hogy könnyebb. Mert a semmi elvileg könnyű. Az a semmi, amit belül érzünk, mégis a legsúlyosabb dolog a világon.
Véssey Miklós virtuóz prózakötetében a Biblia nem hittanórai anyag, hanem eleven áradás, amely betör a szereplők napjaiba, és felforgatja életüket. Kapkodjuk a fejünket, kapaszkodunk és ámulunk!
Ez a könyv utazási iroda. Egy pillanat alatt szentföldi élménytúrára röpíti az embert, ki se kell mozdulni a fotelből. Ez a könyv szerepjáték. Mi leszel, ha nagy leszel? Halász, hóhér, próféta, helytartó, keresztraktáros? Az olvasó talpát csiklandozza a Genezáreti-tó frissessége, ráfröccsen a Megváltó vére, felnyög a kereszt súlya alatt, elfordul a meztelen Noé láttán, várja a halottszállítókat, akik elviszik Ábel testét. Ez a könyv szabadulószoba. Jézus örömhíre süvítve közeledik, érezzük az illatát, a sebességét, az örömét, hirtelen kijutunk a napfényre, felujjongunk, halleluja!
Lackfi János