Charles Eiseinstein - Megszentelt Gazdaságtan teljes pdf könyv letöltés

Megszentelt Gazdaságtan Charles Eisentein

Pénz, ajándék és közösség az átalakulás korában

Fordítás: Zsoldos Betty A fordítást az eredetivel egybevetette és a magyar szöveget gondozta: Rácz Anikó http://sacredeconomics.wix.com/magyar

Bevezetés E könyv célja, hogy a pénz és az emberi gazdaság ugyanolyan szentté váljon, mint amilyen szent minden a világegyetemben.

Ma a pénzt a szentségtelennek tartjuk, és okkal. Ha bármi is szent ezen a világon, bizonyára nem a pénz az. Úgy tűnik, a pénz legjobb szándékaink ellensége, ez nyilvánul meg minden alkalommal, amikor egy kedves vagy nagylelkű gesztusunkat megállítja a gondolat: “nem engedhetem meg magamnak”. Úgy tűnik, a pénz a szépség ellensége; a “kiárusítás” degradáló fogalma legalább is ezt üzeni. Úgy tűnik, a pénz minden valós társadalmi és politikai megújulás ellensége, mivel a törvényalkotást a nagyvállalatok hatalma irányítja, saját nyereségességük növelése érdekében. Úgy tűnik, a pénz tönkreteszi a Földet, hisz kiraboljuk az óceánokat, az erdőket, a termőföldet és minden fajt, hogy jóllakassunk egy kapzsiságot, amely nem ismer határokat.

Hogy valami gonoszság van a pénz körül, már legalább azóta érezzük, amióta Jézus kizavarta a pénzváltókat a Templomból. Ha a politikusokat a pénz motiválja a közjó helyett, korruptnak nevezzük őket. Az olyan szavak, mint piszkos, mocskos a pénz természetes jelzői. A szerzeteseknek érinteniük sem szabad, hisz „nem lehet egyszerre Istent és Mammont is szolgálni”.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a pénznek van egy misztikus, varázslatos tulajdonsága is, képes megváltoztatni az emberek viselkedését és irányítani tudja tevékenységüket. A gondolkodók ősidők óta ámulattal nézték, hogyan képes egy puszta jel ilyen hatalommal felruházni egy fémkorongot vagy egy darab papírt.

Sajnos azonban, világunkban szétnézve nehéz nem arra a megállapításra jutni, hogy a pénznek ez a csodája egy gonosz varázslat kell legyen.

Nyilvánvaló, hogy ha a pénzt szentté akarjuk tenni, nem kevesebbre, mint egy nagyszabású forradalomra, lényegének gyökeres átalakítására van szükség. Nem csak a pénzhez való hozzáállásunknak kell megváltoznia, ahogyan azt néhány önsegítő guru el akarja hitetni velünk; valójában a pénz olyan új fajtáit kell létrehoznunk, amelyek megtestesítik és megerősítik megváltozott gondolkodásunkat. A Megszentelt Gazdaságtan ezt az új pénzt mutatja be, és azt az új gazdaságot, amely eköré felépül. Az emberi tudatosság átalakulását is bemutatja, amely a pénz átalakulásának egyben oka és következménye is. A gondolkodásmód változása, amelyről beszélek, az emberi lét alapjáig hatol: érinti az élet értelméről való elgondolásunkat, az emberiség szerepét a bolygón, az egyén kapcsolatát az emberi és természeti közösségekkel; sőt azt is, hogy mit jelent egyénnek lenni és mi is az én.

Végtére is a pénzt (és a tulajdont) egyéniségünk kiterjesztéseként éljük meg; ezért használjuk ugyanazt a birtokos szerkezetet, amelyet a karunkkal, fejünkkel kapcsolatban is: a pénzem, a kocsim, a kezem, a májam. Vagy gondoljunk csak arra, milyen mértékben sért bennünket, ha kirabolnak, vagy becsapnak bennünket; olyan, mintha magának a személyiségünknek egy részét vették volna el.

A pénz, - ami ilyen mélyen beleépül személyiségünkbe, és ilyen központi szerepet foglal el a világ működésében - gonoszból szentté alakulásának hatása is mélyreható kell, hogy legyen. De mit jelent, hogy a pénz - vagy ha már ott tartunk, bármi más - szent? Valójában éppen az ellenkezőjét annak, mint amit ma értünk szent alatt. Az elmúlt néhány ezer évben a szakrális, a szent, az isteni egyre inkább valami olyat kezdett jelenteni, ami elkülönül a természettől, a világtól, a hústól. Három-négy ezer évvel ezelőtt az istenek kezdtek elköltözni a tavakból, erdőkből, folyókból, hegyekből, fel az égbe, ahol mindenható urai lettek a természetnek, holott korábban annak lényegi részei, esszenciái voltak. Ahogy az isteni minőség elvált a természettől, úgy lett méltatlan dolog túlságosan belefolyni a világ ügyeibe. Az emberi lény a testet öltött lélekből annak csupán anyagi csomagolásává, a szellem puszta tárolóedényévé lett. Ez a karteziánus gondolkodás tudatos porszemében csúcsosodott ki, amely szemléli a világot, de nem vesz részt benne, és Newton órásmester Istenében, aki ugyanezt teszi.

Isteninek lenni természetfelettiséget, anyagnélküliséget jelentett. Ha az Isten egyáltalán részt vett a világban, azt a csodákon keresztül tette, olyan isteni közbeavatkozásokon át, amelyek megsértik vagy felülírják a természet törvényeit.

Paradox módon, éppen ennek az elkülönült, elvont dolognak, amelyet szellemnek nevezünk, kellene élővé tenni a világot. Ha megkérdezel egy vallásos személyt, mi változik meg, amikor valaki meghal, azt fogja válaszolni, hogy a lélek elhagyja a testet. Kérdezd meg tőle, kitől jön az eső, kitől fúj a szél, és azt fogja válaszolni, Istentől. Galilei és Newton látszólag eltávolították Istent a világ ezen mindennapi működéseiből, amikor úgy írták le a világmindenséget, mintha egy hatalmas, személytelen és tömegnélküli gépezet óraműje lenne; de még nekik is szükségük volt egy Órásmesterre, aki felhúzta a szerkezetet a kezdet kezdetén, aki feltöltötte energiával az univerzumot, hogy azóta is abból működjék. Ez az elmélet még mindig velünk él, mint az Ősrobbanás elmélete, az eredendő történésé, amely a rendezetlenség forrása, amely lehetővé teszi a változást, az életet. Bárhogyan is van, kultúránkban a szellem fogalma nem evilágit jelent, hanem valami elkülönültet, amely csodás módon mégis bele tud avatkozni az anyagi folyamatokba, sőt, valamilyen rejtélyes módon élteti és irányítja azokat.

Elég ironikus, ugyanakkor nagyon fontos, hogy a pénz az, ami ma a bolygónkon leginkább emlékeztet a fent leírt isteni minőségre. Láthatatlan, halhatatlan erő, amely mindent körülvesz és irányít, mindenható és határtalan, egy „láthatatlan kéz”, amely, ahogy mondják, forgásban tartja a világot. De a pénz ma már egy elvont dolog, mely legfeljebb papíron található; sőt mára már általában csak egy elektronikus, számítógépen tárolt jel, ami az anyagi világtól teljesen különválasztott birodalomban létezik. Ebben a világban nem vonatkoznak rá a természet törvényei, hisz nem bomlik el, hogy visszatérjen a talajba, ahogyan minden más teszi, hanem nagyon is tartós: változás nélkül létezik a pincékben és a számítógépek fájljaiban, sőt az idő előrehaladtával növekszik is a kamatnak köszönhetően. Örökkön való és folyamatosan növekvő, ezek pedig meglehetősen természetellenes tulajdonságok. A természetben megtalálható anyagok közül az arany az, amely leginkább megközelíti ezeket a tulajdonságokat: nem rozsdásodik, nem színeződik el és nem bomlik le. Régen épp emiatt használták a romolhatatlan és változatlan aranyat pénzként és az isteni lélek metaforájaként egyaránt.

A pénz isteni természetű elvontsága, a dolgok valós világától való Elkülönültsége a XXI. század első éveire szélsőséges méreteket öltött, a pénzügyi gazdaság elvesztette a reálgazdasággal való minden kapcsolatát, és saját életet kezdett. A Wall Street hatalmas vagyonai semmilyen anyagi termeléssel nem állnak már kapcsolatban; úgy tűnik, hogy egy különálló világban jöttek létre és abban léteznek.

Olümposzi magasságokból letekintve a bankárok a „világegyetem urainak” hívták magukat, akik az általuk szolgált istenség hatalmát képesek irányítani, hogy azzal a tömegek számára vagyonokat teremtsenek vagy semmisítsenek meg, hogy szó szerint hegyeket mozgassanak meg, erdőket tegyenek a föld színével egyenlővé, vizek folyásirányát változtassák meg, nemzetek emelkedését és bukását okozzák.

De a pénz szeszélyes istenségnek bizonyult! Amikor ezeket a sorokat írom, úgy néz ki, hogy a pénzügyi papság által bevetett egyre hisztérikusabb szertartások is hasztalannak bizonyulnak, hogy megbékítsék Pénz istenséget. Mint egy hanyatló vallás papsága, egyre nagyobb áldozatokat várnak el követőiktől, akik eközben szerencsétlenségükért hol a bűnt (kapzsi bankárok, felelőtlen fogyasztók), hol az istenség (a pénzügyi piacok) szeszélyeit okolják. De néhányan már magukat a papokat hibáztatják.

Amit most visszaesésnek hívunk, arról egy korábbi kultúrában lehet, hogy azt mondták volna, „Isten magára hagyja a világot”. A pénz eltűnik, és vele együtt a lélek egy másik tulajdonsága is: az ereje, amellyel életben tartja az emberi világot. Írásom idején világszerte gépek tömegei állnak üresen. Gyárak álltak le, építkezéshez használt gépek állnak elhagyott telkeken, parkok és könyvtárak zárnak be, milliók éheznek és válnak földönfutóvá, miközben rengeteg üres lakás van és a raktárakban rengeteg élelmiszer romlik meg, vagy veszíti el szavatosságát. Pedig az emberi képesség és a szükséges anyagok a házak építésére, az élelmiszer elosztására, a gyárak működtetésére változatlanul megvan! Valami anyagnélküli, az éltető lélek az, ami elszállt. A pénz az, ami elillant. Az az egyetlen dolog, ami hiányzik, olyannyira nem materiális (számítógépben létező elektronikus jel), hogy nem is lehet létezőnek nevezni, mégis olyan hatalmas, hogy nélküle az emberi termelés megáll. Személyes szinten is láthatjuk a pénz hiányának demotiváló hatását. Gondoljunk csak a munkanélküli ember sztereotípiájára, aki összeomláshoz közeli állapotban, trikóban lopja a napot a TV előtt, sört iszik, alig képes felkelni a székéből. A pénz, úgy tűnik nem csak a gépeket, az embereket is életerővel tölti fel. Nélküle csüggedtek vagyunk.

Nem vesszük észre, hogy az isteniről alkotott elképzelésünk egy neki pontosan megfelelő istenséget teremtett és ruházott fel a Föld feletti rendelkezés jogával.

Ha a lelket elválasztjuk a hústól, a szellemet az anyagtól, Istent a természettől, akkor egy olyan uralkodó erőt hozunk létre, amely lelketlen, elidegenítő, istentelen és természetellenes. Tehát, amikor azt mondom, hogy a pénzt szentté kell tenni, semmiképpen sem egy természetfeletti hatalmat kívánok segítségül hívni, hogy itassa át szentséggel a természet élettelen, földi tárgyait; hanem egy korábbi időbe nyúlnék vissza, amikor a természet és a szellem még nem vált el egymástól, amikor a szentség még minden dolog sajátja volt. És mi is a szent? Két megnyilvánulása van: az egyediség és a kapcsolódás. Egy szent tárgy különleges, egyedi és megismételhetetlen! Emiatt végtelenül értékes,

pótolhatatlan. Nincs vele egyenértékű semmi, emiatt nincs meghatározható értéke, mivel egy ilyen értéket csak összehasonlítással lehetne meghatározni. A pénz, mint minden mérőeszköz, egy összehasonlítási alap.

Bármilyen egyedi is azonban, a szentség nem választható el mindattól, ami létrehozta, a történetétől, a létezők mátrixában elfoglalt helyétől. Most azt gondolhatnánk, hogy hiszen akkor minden dolog és kapcsolat szent. Ez igaz lehet, de ha intellektusunkkal el is hisszük, nem mindig érezzük így. Egyes dolgokat szentnek érzünk, míg másokat nem. Amit annak érzünk, szentnek nevezzük, és végső soron ezek feladata, hogy emlékeztessenek bennünket, hogy minden dolog szent.

Ma egy olyan világban élünk, amely jól elrejtette szentségét, igazán kevés dolog van, amitől úgy érezhetjük, hogy szent lenne ez a világ. Szabványosított tömegtermékek, egyformára öntött házak, azonosra csomagolt ételek, szervezetek tisztviselőivel való személytelen kapcsolat, mind-mind tagadják a világ egyediségét. Messzeföldön készülő tárgyaink, kapcsolataink névtelensége, a látható következmények hiánya a termelésben és tárgyaink megsemmisítésében, ez mind ellentmond a kapcsolódásnak. Így a szentség tapasztalata nélkül élünk.

Persze, az a dolog, ami leginkább tagadja az egyediséget és a kapcsolódást, az megint csak a pénz. Már maga az érme gondolata is az egységesítés céljából merült fel, hogy minden egyes drachma, sékel, stater, jüan funkcionálisan azonos legyen. Továbbá, mint a csere általánosan elfogadott és elvont eszköze, a pénz elvált eredetétől, sőt az anyaggal való kapcsolattól is. A dollár ugyanolyan dollár, bárki is adta neked. Gyerekesnek tartanánk, ha valaki, aki betett egy összeget a bankba, egy hónappal később, mikor kiveszi, azon siránkozna, hogy „hé, de hát ez nem ugyanaz a pénz, mint amit elhelyeztem! Ezek nem ugyanazok a bankjegyek!”

Természeténél fogva tehát a pénzzel átitatott élet szentségtelen, mivel a pénzből és az érte kapott dolgokból hiányzik a szentség. Mi a különbség a szupermarketben vásárolt és a szomszédom kertjében termesztett és általa nekem ajándékozott paradicsom között? Mi a különbség egy előregyártott és egy, a részvételemmel épített ház között, amelyet olyan valaki épít, aki ismer engem és az életemet? Az alapvető különbség azokból a meghatározott kapcsolatokból fakad, amelyek megtestesítik az adó és a kapó fél egyediségét. Amikor az életünk teli van ilyen, szeretettel készített dolgokkal, amelyek történetek szövevényes hálójával kapcsolódnak általunk ismert emberekhez és helyszínekhez, akkor az egy gazdag élet, egy tápláló élet. Ma az egyformaság, a személytelenség viharában élünk. Még a személyre szabott termékek is tömegtermelésből származnak, csak néhány különböző variációját képesek felajánlani az egyforma, egységes építőkockáknak. Ez az egyformaság megöli a lelket és elértékteleníti az életet.

A szentség jelenlétét megérezni olyan, mint hazatérni a mindig is létező otthonba, visszatérni a mindig is létező igazsághoz; mint például amikor egy rovart vagy egy növényt figyelek, madarak vagy békák kórusát hallgatom, érzem a sarat a lábujjaim között, megcsodálok egy szépen elkészített tárgyat, megértem egy sejt vagy egy élőhely hihetetlenül összehangolt bonyolultságát, észreveszek egy véletlen egybeesést, egy jelet az életemben, boldogan játszó gyermekeket nézek, vagy megérint egy zseni műve. Akármilyen különlegesek is ezek az élmények, semmilyen tekintetben sem különülnek el életem többi részétől. Sőt,

az erejük abból fakad, hogy bepillantást engednek a valódibb világba, a szentség világába, amely keretet ad a mi világunknak, ami áthatja azt.

Mi ez „az otthon, amely mindig ott volt”, az „igazság, amely mindig létezett”? Ez az egységérzet és a minden dolgok kölcsönös összekapcsolódásának érzete, annak az érzése, hogy valami nálunknál nagyobban veszünk részt, ami mégis mi, magunk vagyunk. A gazdaságban ez a kölcsönös egymásrautaltság elve: a túlélés érdekében minden létezőnek a körülötte levő más létezők hálójára van szüksége, amely háló aztán végül az egész bolygót átszövi. Bármely faj kihalása által kevesebbek leszünk, saját egészségünk sérül, saját magunkból, lényegünkből veszítünk .

Ha a szentség az átjáró a minden létezőt összetartó egységhez, ugyanúgy átjáró minden létező egyediségéhez és különlegességéhez. A szent tárgy megismételhetetlen, egyedi lényege van, amelyet nem lehet megragadni általános tulajdonságok készleteként. Emiatt tűnik úgy, hogy a leegyszerűsítő tudomány megfosztja a világot szentségétől, mivel szemében minden dolog néhány univerzális építőkocka ilyen vagy olyan kombinációjából épül fel. Ezt a szemléletet tükrözi jelenlegi gazdaságunk is, amely egységesített javakból, munkaköri leírásokból, folyamatokból, adatokból, be- és kimenőkből áll, és persze a legáltalánosabb, legelvontabb dologból: a pénzből. Régen ez nem így volt! A törzsi népek a létezőkre nem egy kategória elemeként tekintettek, hanem mint egyedi, szellemmel megáldott egyéniségekre. Még a sziklákról, a felhőkről és a látszatra egyforma vízcseppekről is azt tartották, hogy tudattal rendelkező egyedi létezők. Az emberi kéz alkotásai is egyediek voltak, az őket megkülönböztető szabálytalanságaikat, mint alkotójuk aláírását viselték magukon. Ebben volt a szentség két tulajdonsága: a kapcsolódás és az egyediség közötti kapocs; a tárgyak megőrizték eredetük jegyeit, egyedi helyüket a létezés mátrixában, a létezés többi résztvevőjére való ráutaltságukat. Az egységesített tárgyak, tömegtermékek egyformák, emiatt ebből a kapcsolati hálóból kiragadottak.

Ebben a könyvben egy olyan pénzrendszer és gazdaság víziójáról írok, amely szent, és amely megtestesíti a létezők egymáshoz való kapcsolódását és egyediségét. Ez a pénzrendszer többé nem szakad ki az őt körülvevő természettől sem valójában, sem ahogyan érzékeljük. Újraegyesíti az ember és a természet rég szétválasztott világát, és az élő rendszerek minden törvényét tiszteletben tartó és minden szépségét magában hordó részévé válik.

Kultúránk minden intézményében, bármilyen ronda és korrupt legyen is, ott van valami gyönyörűnek a csírája: a lehetőség ugyanannak egy oktávval feljebb való kifejeződésére. A pénz sem kivétel ez alól. Eredeti célja egyszerűen az, hogy összehozza az emberi lehetőségeket az emberi igényekkel, hogy mindannyian nagyobb bőségben élhessünk. Könyvem egyik fő kérdése, hogy hogyan lehet az, hogy a bőség helyett a pénz mégis szűkösséget teremtett, kapcsolódás helyett elkülönültséget. Annak ellenére, hogy mára mi lett belőle, a pénz mögötti eredeti ideál, a szívességek ügynöke, felcsillanthatja számunkra a reményt, hogy egy nap újra szent lesz. A szívességek cseréjét egy megszentelt alkalomnak tartjuk, emiatt ösztönösen is szertartást csinálunk az ajándékozásból. Így a szent pénz az adás eszköze lesz, olyan eszköz, amely áthatja a globális gazdaságot az ajándékozás

szellemével, amely a törzsi és falusi közösségeket irányította, és még ma is irányít ott, ahol emberek a pénzalapú gazdaság keretein kívül tesznek egymásért.

A Megszentelt gazdaságtan leírja ezt a jövőt, és felvázolja a gyakorlati utat, ahogyan el lehet ide jutni. Rég meguntam az olyan könyveket, amelyek csak kritizálják jelenlegi civilizációnkat, de nem mutatnak fel pozitív alternatívát.

Azután meguntam azokat a könyveket is, amelyek mutatnak ugyan pozitív alternatívát, de azt elérhetetlennek állítják be, mint például: „90%-kal kell csökkentenünk a szénlábnyomunkat!”. Aztán beleuntam azokba a könyvekbe is, amelyek ésszerűen elérhető alternatívát mutattak, de nem mondják meg, hogy én, személy szerint mit tehetek annak megteremtéséért.

A Megszentelt gazdaságtan mind a négy szintet megjeleníti: egy alapvető elemzést ad arról, hogy mi az, ami elromlott a pénz körül; bemutat egy szebb világot, amely egy másfajta pénzen és gazdaságon alapul; leírja, hogy milyen együttes cselekvésre van szükség, hogy megvalósítsuk ezt a világot, és hogy ehhez milyen eszközeink vannak; feltárja a világ átalakításának személyes dimenzióit, a személyiségünkben szükséges változást; azt, hogy hogyan lehet, ahogyan én hívom, „ajándékban élni”.

A pénz átalakítása nem egy, a világ minden baját meggyógyító csodaszer, nem is szabad, hogy elsőbbséget élvezzen más tevékenységekkel szemben. A számítógépekben található bitek puszta átrendezése nem törli el a meglévő anyagi és társadalmi válságokat, amelyekkel bolygónk küzd. Ugyanígy azonban a más területen végzett, másfajta gyógyító munka sem lehet teljes a pénz megfelelő átalakulása nélkül, hiszen a pénz nagyon mélyen szövi át társadalmi intézményeinket és életmódunkat. A gazdasági változások, amelyekről írok, részei egy mindent átfogó változásnak, amely az élet egyetlen területét sem hagyja érintetlenül.

Az emberiség épp csak elkezdett ráébredni az előttünk álló válság valódi méretére. Ha ez a gazdasági átalakulás, amiről írok csodának tűnik, az azért van, mert nem kevesebbre, mint csodára van szükség, hogy meggyógyítsuk világunkat. Minden területen (a politika, a technika, az orvostudomány, stb.) a pénztől a természet meggyógyításáig, olyan megoldásokra van szükségünk, amelyek meghaladják a jelenleg lehetségesnek tartott kereteket. Szerencsére azonban, ahogyan a régi világ szétesik, a lehetségesről alkotott ismereteink egyre bővülnek, és ezzel együtt nő a bátorságunk és hajlandóságunk, hogy lépjünk. A jelenlegi válságok – a pénz, energia, oktatás, egészségügy, víz, termőföld, klíma, politika, környezet válsága – egy születési krízissé állnak össze, amely a régi világból egy újba tol minket. Elkerülhetetlen, hogy ezek a válságok személyes életünkbe is behatoljanak: világunk szétesik, mi is új világra születünk, új személyiséggel. Emiatt van, hogy olyan sok ember érzékeli a bolygó válságának spirituális dimenzióját, sőt még a gazdasági válságét is. Érezzük, hogy a „normális” nem fog visszatérni, hanem egy új „normálisba” érkezünk, ahol egy új típusú társadalom, új típusú kapcsolat a Földdel, az emberi létezés újfajta megtapasztalása vár ránk.

Minden munkámat annak a szebb világnak szentelem, amelyről a szívünk azt mondja, hogy lehetséges. A szívünk, miközben az elménk sokszor azt állítja, hogy elérhetetlen. Az elménk kételkedik, hogy a dolgok valaha is nagyon különbözőek lehetnek attól, mint amit eddig megtapasztalt. Miközben olvastad elképzelésemet

a megszentelt gazdaságról, lehet, hogy cinizmust éreztél, helytelenítetted, vagy a reménytelenség hullámai törtek rád. Lehet, hogy késztetést éreztél, hogy reménytelenül idealistának bélyegezd szavaimat. Igazság szerint én magam is éreztem késztetést, hogy visszafogjam írásomat, hogy ésszerűbb legyen, felelősségteljesebb, hogy jobban összhangban legyen azokkal a mérsékelt várakozásokkal, amelyeket a világgal, az élettel szemben elérhetőnek tartunk. De ez a leegyszerűsített változat már nem lenne igaz. Tehát inkább azt tolmácsolom az elmém eszközeivel, amit a szívem diktál. A szívemben tudom, hogy képesek vagyunk létrehozni egy ilyen gyönyörű gazdaságot és társadalmat; sőt, hogy valójában minden, ami ennél kevesebb, nem méltó a számunkra. Nem lehetünk annyira összetörtek, hogy bármi kevesebbel beérjük, mint egy megszentelt világ!

1. RÉSZ: AZ ELKÜLÖNÜLTSÉG GAZDASÁGTANA A napjainkban egymást érő válságok mind egy közös tőről erednek, arról, amit Elkülönültség nek nevezhetünk. Ez az Elkülönültség civilizációnk minden részét átszövi és számos alakot ölt: az ember Elkülönültsége a természettől, a közösségek szétesése, a valóság anyagi és spirituális részre való megbontása. Nem fenntartható, hatalmas és növekvő válságokat okoz, amelyek egy új korba, az Újraegyesülés Korába tolnak ki bennünket. Az Elkülönültség nem egy végső valóság, hanem egy emberi projekció, egy ideológia, egy mese. Mint minden kultúrában, nálunk is két, egymással szorosan összefüggő részre osztható az Ember Meséje: az Egyén Meséjére és a Világ Meséjére. Az első az elkülönült egyénről szól, aki egy pszichológiai buborék; egy bőrbe zárt lélek; egy biológiai fenotípia, amelyet génjei hajtanak a szaporodás ösztönének megfelelően; egy racionális cselekvő, aki gazdasági érdekeit követi; egy fizikai megfigyelő egy objektív világegyetemben; a tudat porszeme a hús börtönében. A második a Felemelkedés meséje, arról szól, ahogyan az emberiség a tudatlanság és elesettség állapotából elindult, hogy megzabolázza a természet erőit, feszegetve a világmindenség titkait, megállíthatatlanul halad sorsa felé, hogy teljesen ura legyen a természetnek. Arról szól, hogy az emberi világ hogyan vált el a természettől, hogyan tágult ki, miközben a természetet sebesen erőforrásokká, javakká, tulajdonná és végül pénzzé változtatta. A pénz társadalmi megállapodások, jelek és szimbólumok időről időre változó rendszere.

Más szóval: az is csak egy mese, amely csak a társadalom világában létezik, ugyanúgy, mint a törvények, a nemzetek, az intézmények, a naptár és az órában mért idő, a vallás és a tudomány. A meséknek hatalmas teremtőerejük van. Rajtuk keresztül hangoljuk össze az emberi cselekvést, adunk irányt a figyelemnek és a szándéknak, határozunk meg szerepeket és mondjuk meg mi a fontos, sőt még azt is, hogy mi a valóságos. A mesék adnak célt és értelmet az életnek, így ösztönöznek cselekvésre. A pénz pedig az egyik főszereplője a civilizációnkat meghatározó Elkülönültség Meséjének.

A Megszentelt gazdaságtan első része az Elkülönültség Meséjének alapjain felépült gazdasági rendszert mutatja be. A névtelenség, az elszemélytelenedés, a gazdaság polarizálódása, a végtelen növekedés, az ökológiai szennyezés, a társadalmi elégedetlenség, az orvosolhatatlan válság… – ezek mind olyan mélyen beleépültek gazdasági rendszerünkbe, hogy semmi más, csakis a Mese újraírása hozhat rájuk gyógyírt. Szándékom, hogy az Elkülönültség gazdaságának főbb ismérveit azonosítva lehetőségünk nyíljék elképzelni az Újraegyesülés gazdaságát, amely helyreállítja darabokra esett közösségeink, kapcsolataink, kultúránk, élőhelyeink és bolygónk egészségét.

1. fejezet: A szívesség világa “Ennyi idő után sem mondja a Nap a Földnek, tartozol nekem. Nézd, mi fakad ekkora szeretetből, bevilágítja az egész eget.” - Hafiz A kezdet kezdetén volt az Ajándék. Magatehetetlen kisgyermekként születünk, olyan teremtménynek, akinek csak szükségletei vannak, és nagyon kevés, amit adni tud, mégis megetetnek, megvédenek, felöltöztetnek, elringatnak bennünket, anélkül, hogy valamivel ki kellene ezt érdemelnünk vagy valamit fel kellene ajánlanunk cserébe. Ezt minden egyes, a gyermekkort túlélő ember megtapasztalja, és ez a tapasztalat legmélyebb spirituális indíttatásunkról beszél. Az életet ajándékba kapjuk, emiatt természetes, alapvető lelkiállapotunk a hála kell, hogy legyen. Ez létezésünk alapigazsága.

Még ha borzalmakkal teli gyermekkorod is volt, ha most ezeket a sorokat olvasod, annyit mégis kaptál, hogy túléld és elérd a felnőttkort. Az életed első éveiben kapottakért nem dolgoztál meg, semmit nem hoztál létre. Minden ajándék volt. Képzeld el, hogy kilépsz az ajtón és egy idegen világban találod magad, ahol teljesen magatehetetlen vagy, nem tudsz sem enni, sem felöltözni, nem tudod használni a végtagjaidat, sőt még azt sem tudod, hol végződik a tested és hol kezdődik a külvilág.

Aztán hatalmas lények jönnek, felvesznek, etetnek, vigyáznak rád, szeretnek. Nem éreznél hálát?

Világos pillanatainkban, amikor megsuhint a halál szele, vagy amikor egy haldokló szerettünk mellett vagyunk, tudjuk, hogy az élet ajándék. Mindent elsöprő hálát érzünk, hogy élhetünk. Csodálattal tekintünk az élet ki nem érdemelt és ingyen hozzáférhető gazdagságára: a lélegzés örömére, a színek és hangok gyönyörűségére, a szomjunkat oltó víz ízére, egy szeretett arc édességére. Ez a fajta hála a szentség jelenlétét mutatja.

Ugyanezt a csodálatot és hálát érezzük, ha megsejtjük a természet nagyszerűségét, az élő rendszerek, a szervezet, a sejtek csodálatos bonyolultságát. Valószínűtlenül tökéletesek, messze túlszárnyalják elménk képességeit, képtelenek lennénk kitalálni vagy megalkotni őket, vagy akár csak egy apró kis részüknél többet felfogni belőlük. De mégis léteznek, anélkül, hogy létre kellett volna őket hoznunk. Egy egész világ ölel körül, amelynek célja, hogy életben tartson minket. Nem kell, hogy megértsük, hogyan csírázik ki a mag és hogyan szökken szárba, és az sem, hogy mi hozzuk ezt létre. Még ma is rejtély egy sejt, egy szervezet, egy élő rendszer működése. Megkapjuk a természet gyümölcseit anélkül, hogy meg kellene terveznünk, sőt, anélkül, hogy meg kellene értenünk, hogyan is jönnek létre. El tudod képzelni a csodálatot, a hálát, melyet távoli őseink éreztek, amikor eltöprengtek ezen a ki nem érdemelt gondoskodáson, amit ingyen kaptak a világegyetemtől?

Nem csoda, hogy az ősi vallásos gondolkodók azt mondták, Isten teremtette a világot, és azt, hogy Isten adta nekünk a világot. Az első a szerénység kifejezése, a második a háláé.

Szomorú, hogy idővel a teológusok kiforgatták ezt a felismerést, hogy azt értsék alatta: „Isten nekünk adta ezt a világot, hogy kihasználjuk, irányítsuk, uralkodjunk felette.” Ez a megközelítés épp ellentétes az eredeti magyarázat szellemével. A szerénység tudja, hogy ez az Ajándék nagyban meghaladja képességeinket, semhogy irányítani tudnánk. A hála

tudja, az, hogy tiszteljük-e az Ajándékozót, vagy sem, kiderül abból, ahogyan ajándékával bánunk.

A modern csillagászat megerősíti a világegyetemre mint ajándékra tekintő mitológiákat.

Az Ősrobbanás nem egy olyan valami (amiben valójában minden benne van), amit semmiért kaptunk? (1) Ezt az érzést erősíti a különböző fizikai állandók (a fény sebessége, az elektron tömege, a négy alapvető erő relatív nagysága) közelebbi vizsgálata, ezek mindegyike megmagyarázhatatlan módon éppen olyan érték, amelyre egy univerzumnak szüksége van ahhoz, hogy anyag, csillagok és élet keletkezzék benne.

Olyan, mintha az egész világmindenséget nekünk építették volna, azért, hogy mi létezhessünk.

Kezdetben - a világ archetipikus keletkezésekor, életünk kezdetekor és az emberi faj gyermekkorában - volt az Ajándék. A hála emiatt természetes, elsődleges érzés bennünk, olyan elemi érzés, amelyet nehéz meghatározni. Az az érzés amikor kapunk egy ajándékot, és szeretnénk azt viszonozni. A primitív emberek, akik még kapcsolódtak ehhez az elsődleges hálához, ki is mutatták társadalmi és gazdasági kapcsolataikban. A pénz történetének kezdetét sokan a primitív cserekereskedelemhez kötik. A vadászógyűjtögető társadalmakban azonban a csere viszonylag ritka volt. A javak áramlásának legfontosabb eszköze az ajándékozás volt.

A hála és a belőle fakadó nagylelkűség együtt léteztek az emberi természet más, kevésbé elfogadott oldalaival. Hiszek abban, hogy az ember alapvetően isteni eredetű, de azt is fel kell ismernem, hogy egy olyan hosszú utazásra jöttünk, amely során elkülönültünk ettől az istenitől és egy olyan világot alakítottunk ki, amelyben kegyetlen szociopaták emelkedhetnek hatalomra, szerezhetnek vagyont. Ez a könyv nem akar úgy tenni, mintha ilyen emberek nem léteznének, és úgy sem, mintha ezek a hajlamok nem lennének ott mindnyájunkban. Ehelyett az a célja, hogy felébressze az ajándék szintén mindenkiben ott szunnyadó szellemét, és olyan intézményeket hozzon létre, amelyek megtestesítik és bátorítják ezt a szellemet. A mai gazdasági rendszer az önzést és a kapzsiságot jutalmazza. Milyen lenne az a gazdasági rendszer, amely a nagylelkűséget jutalmazná inkább, csakúgy, mint a korai kultúrák némelyike?

Kezdjük azzal, hogy jobban megértjük az ajándékozás dinamikáját. Fent javak áramlásának neveztem, holott ez nem a pontos kifejezés az ajándékgazdaság leírására. A körforgás jobb szó lenne. Manapság gyakran cserélünk ajándékokat, de az ajándékcsere már egy lépés a cserekereskedelem felé. Az ősi közösségekben az ajándékozásnak pontosan kidolgozott szabályai voltak, és vannak ma is olyan társadalmakban, amelyek még nem vesztették el teljesen a múlttal való kapcsolatukat. Az ajándékozás köre általában szorosan összefügg a vérségi kötelékkel. A szokás diktálja, hogy ki ajándékoz kinek. Egyes rokoni kapcsolatban tőled várják, hogy adj; másokban te számíthatsz arra, hogy kapsz; megint másokban kétirányú az áramlás.

Az ajándékok lehetnek kölcsönösek, de lehet, hogy körben áramolnak. Én neked adok, te valaki másnak, ... és végül valaki nekem is ad. Egy híres példa erre a trobriand-szigeteki kula rendszer, amelyben az egyik irányban értékes nyakláncok áramolnak szigetről szigetre, a másik irányban pedig karkötők vissza. Elsőként Bronislaw Malinowski antropológus írta le részletesen a rendszert, amelynek neve: kula, szó szerint kört jelent, és amely kiinduló pontja a ajándékok és gazdasági cserék rendszerének. Marcel Mauss így ír róla: „Az ajándékozás általi csere átjárja a trobiand emberek teljes gazdasági, törzsi és erkölcsi életét. „Átitatódtak” vele, - ahogyan Malinowski nagyon szépen megfogalmazza. Egy

állandó „adok-kapok”. „A folyamatot az adott, elfogadott és viszonzott ajándékok minden irányban történő folyamatos áramlása jellemzi.” (2) Jóllehet a rendszer csúcsa a karkötők és nyakláncok törzsfők által szertartásos keretek között végzett rituális cseréje, az e körül létező ajándékrendszer kiterjed mindenféle használati cikkre, élelmiszerre, hajóra, munkára, és így tovább. Az egyértelmű cserekereskedelem Mauss szerint szokatlan. Bármilyen esetben, „általában, amit bármilyen formában ajándékképp kapott valaki, az sem marad csak az ő használatában, hacsak nem tud meglenni nélküle.”(3) Más szavakkal: az ajándékok folyamatosan áramolnak, csak akkor szakítják meg ezt az áramlásukat, ha valódi, kielégítetlen szükséglettel találkoznak. Íme Lewis Hyde költői leírása az ajándékozás elvéről: „Az ajándék az üres hely felé mozog. Ahogyan a körben megfordul, azt keresi, akinek a leghosszabb ideje üres a keze, és ha valahol feltűnik egy személy, akinek nagyobb szüksége van rá, megszakítja eredeti mozgásirányát, és ahhoz a személyhez közeledik.

Nagylelkűségünk miatt lehet, hogy üres lesz a kezünk, de ez az üresség addig fejt ki gyengéd hatást az egész rendszerre, amíg a mozgásban levő dolog ránk talál. A társadalom természete, hogy nem tűri el a vákuumot.”(4) Bár manapság határozottan megkülönböztetjük az ajándékot a kereskedelmi tranzakciótól, régen ez a megkülönböztetés nem volt ilyen éles. Egyes kultúráknak, mint például a Toaripi és a Namau, egyetlen szavuk volt a vétel, eladás, kölcsönvevés és kölcsönadás leírására (5), míg az ősi Mezopotámiában a šám szó egyaránt jelentette az adást és vételt (6). Ez az átmenet több modern nyelvben még ma is létezik. A kínai, német, dán, norvég, holland, észt, bolgár, szerb, japán és még más nyelvekben a kölcsönadásra és kölcsönvevésre ugyanazt a kifejezést használják, ami talán egy ősi idő öröksége, amikor még nem tettek különbséget a kettő közt. (7) De még az angolban is előfordul, hogy a kevésbé tanult emberek néha kölcsönvevést mondanak, kölcsönadást helyett. Hogyan lehetséges ez? Hogy lehet, hogy ugyanaz a szó vonatkozik két ellentétes irányú cselekvésre?

Erre a kérdésre a válasz az ajándékozás dinamikájában rejlik. A ritka, talán csak elméleti kivétellel, amelyet Derrida „ingyen ajándéknak” nevez, az ajándékhoz és a cseréhez érmék vagy egy erkölcsi-társadalmi kötelezettségek kapcsolódnak (vagy mindkettő). A modern pénztranzakcióktól eltérően, amelyek zártak és nem hagynak kötelezettségek maguk után, az ajándékozás nyíltvégű és egy folyamatos kapcsolatot teremt a résztvevők között. Úgyis tekinthetjük, hogy az ajándék az ajándékozó egy része, és amikor mi adunk ajándékot, magunkból adunk valamit. Ez épp az ellenkezője a mai tömegáru kereskedelemnek, amikor az eladott áru csak egy vagyontárgy, ami nem áll kapcsolatban azzal, aki árulja. Mindannyian érzékeljük a különbséget. Bizonyára neked is van néhány olyan ajándékba kapott és kincsként kezelt tárgyad, melyek tárgyilagosan nézve nem különböznek olyan tárgyaktól, amiket magad is megvehetsz. Az teszi őket különlegessé, hogy kitől kaptad. Őseink ezt egy varázserőnek, szellemnek tulajdonították, amely együtt mozog az ajándékkal.

Haszontalan tárgyak, mint kagylóhéj, szép gyöngyök, nyakláncok voltak az első pénzek.

Az, hogy valamilyen hasznos dologra lehetett cserélni őket, naivan szólva pusztán egyszerűsítette az ajándékozást, amikor valamit adtak semmiért. E tárgyak segítségével ebből „valamit-valamiért” lett, de ettől még az ajándék jelleg is megmaradt, hiszen a megtapasztalt kötelezettség fizikai formájaként adták őket: a hála érméi voltak. Innen nézve jól látszik a vétel és eladás, kölcsönvétel és kölcsönadás azonossága. Egyáltalán

nem ellentétes irányúak. Minden ajándék visszatér az ajándékozóhoz, egy másik formában. Vevők és eladók egyenlők.

Manapság aszimmetria van a kereskedelmi tranzakciókban, mivel a vevőt úgy azonosítjuk, mint aki pénzt ad és árut kap, az eladót pedig, mint aki pénzt kap és árut ad.

De azt is mondhatnánk: a vevő pénzt ad el áruért, az eladó pedig pénzt vesz áruval. Mind a nyelvészeti, mind az antropológiai bizonyíték arra utal, hogy ez az aszimmetria új keletű, sokkal újabb, mint maga a pénz. Mi történt hát a pénzzel, amitől létrejött ez az aszimmetria? A pénz a világon lévő minden más terméktől különbözik, és amint látni fogjuk, ez a különbség kulcsfontosságú volt a pénz ördögivé válásában.

Az ajándék, ahogyan a bevezetőben bemutattam, rendelkezik a szentség főbb ismérveivel. Először is egyedi: ellentétben a mai szabványosított termékekkel, amelyeket eredetüktől távol, zárt tranzakciókban pénzért vesznek. Az ajándékok annyira egyediek, amennyire az ajándékozó részei. Másodjára pedig: az egészhez kapcsol, mert az ajándék az egyének körét az egész közösségre kiterjeszti. Míg ma a pénz azt az elvet testesíti meg, hogy „ha nekem több jut, akkor neked kevesebb”, egy ajándékgazdaságban, ha neked több van, nekem is több van, mert akinek van valamije, annak adnia kell annak, aki nélkülözik. Az ajándékok biztosítják a „misztikus” megtapasztalását, ami azt jelenti, hogy valami nálunknál nagyobban veszünk részt, ami azonban nem különül el tőlünk. Az önérdek hagyományos alaptételei megváltoznak, mert az én kiterjedt és magában foglal valamit a másikból is.

A közgazdasági tankönyvekben található elfogadott magyarázat szerint a pénz kialakulása a cserekereskedelemmel kezdődött. A kezdetektől fogva egymással versengő egyének keresik, hogyan maximalizálhatják saját racionális érdeküket. Ezt az elméleti feltevést azonban nem támasztja alá az antropológia. A cserekereskedelem Mauss szerint ritka volt Polinéziában, ritka Melanéziában, a Csendes-óceán északnyugati vidékén pedig nem is hallottak róla. George Dalton gazdasági antropológus kategorikusan kijelenti: ”A cserekereskedelem, a szigorúan vett pénz nélküli árucsere, soha nem volt számottevő fontosságú vagy uralkodó tranzakciós forma egyetlen olyan jelenlegi vagy múltbeli gazdasági rendszerben sem, amelyről tárgyi információval rendelkezünk” (8). Dalton szerint a csere egyedül kis értékű, nem gyakori vagy vészhelyzetben kötött tranzakciókban szerepelt, ahogyan ma is. Ezektől eltekintve, a pénzmentes tranzakciók alig emlékeztettek a személytelen, hasznosságmaximalizáló tranzakciókra, amelyeket a közgazdászok elképzeltek, ehelyett „inkább tartós (és némileg szertartásos) személyes kapcsolatokat követeltek meg, a szokásjog és kölcsönösség mellett.”(9) Ezeket a tranzakciókat nem nevezhetjük cserekereskedelemnek, mert ezek sokkal inkább rituális ajándék cserék.

Manapság az ajándékozást és a vásárlást két külön kategóriaként kezeljük, hogy biztosak legyünk benne: gazdaság- és lélektanuk különböző. A nagyon ősi időkben azonban nem volt meg ez a kettősség, sem az üzleti és személyes kapcsolatok mai megkülönböztetése. Közgazdászok a pénz történetéről mesélve hajlamosak ezt a kettősséget kivetíteni a múltra, és így aztán olyan alapvető feltevésekkel élnek az emberi természettel, az énnel, az élet értelmével kapcsoaltban, miszerint különálló és elkülönült egyedek vagyunk, akik versengenek a szűkös erőforrásokért, miközben saját érdekeiket akarják maximalizálni. Nem akarom azt mondani, hogy ezek a feltételezések nem igazak. Részei civilizációnk meghatározó ideológiájának, korunkat jellemző Ember Meséjének, ami most a végéhez ér. Ez a könyv részben az új Ember Meséjéről szól. A

pénz átalakulása egy nagyobb átalakulás része, amely az énről, az életről és a világról alkotott, a fentiektől nagyon is eltérő feltételezéseken alapul.

A gazdaság soha nem különbözhet nagy mértékben a társadalom aktuális világképétől, vallásától, pszichéjétől. Nem csak az ősi gazdaság alapult az ajándékozáson, hanem az ősi világkép és vallás is. Napjainkban is így van: egységesített, elvont és személytelen pénzünk tulajdonságaival összhangban állnak az emberi tapasztalás egyéb területei is.

Milyen tudományos, vallási vagy lélektani szemléletmód alakulhatna ki egy másfajta pénz mellett?

Ha a pénz mégsem a közgazdászok által elképzelt kiszámított, érdek-maximalizáló cseréből alakult ki, akkor hogyan? Azt állítom, hogy megkönnyítendő az ajándékozást, a megosztás, a nagylelkűséget, vagy legalábbis, hogy ezek szellemiségéből volt benne valami. Ha helyre akarjuk állítani a megszentelt gazdaságot, a pénz eredeti szellemiségét is helyre kell állítanunk.

Eredeti lényegét tekintve a pénz egy nagyszerű ötlet. Hadd legyek egy percre nagyon naiv, hogy megmutathassam a pénznek ezt a központi elemét, spirituális (ha nem történelmi) lényegét. Van valamim, amire szükséged van, és neked akarom adni. Így is teszek, te pedig hálás vagy, és viszonzásképpen te is szeretnél adni valamit. De nincs olyanod, amire éppen szükségem lenne. Így egy érmét adsz hálád jeléül: egy haszontalan, de szép kis tárgyat, mint amilyen egy kagylónyaklánc vagy egy darabka ezüst. Az érme azt jelenti „Segítettem másokon, amikor szükségük volt rá, és kiérdemeltem hálájukat”. Később, mikor én kapok egy ajándékot valaki mástól, ezt az érmét adom neki cserébe. Az ajándékok nagy társadalmi távolságokat képesek bejárni, és olyan emberektől is kaphatok, akiknek nem tudnék mit felajánlani, mégis kifejezhetem hálámat, amelyet a kapott ajándék váltott ki belőlem.

A család, nemzetség vagy a vadászó-gyűjtögető csoport szintjén nincs szükség pénzre az ajándékgazdaság működéséhez, ahogyan a társadalmi szerveződés következő fokán, a faluban vagy a néhány száz főből álló törzsben sem. Itt ugyanis, ha most nincs szükségem semmire tőled, vagy a jövőben adsz nekem (hálából) valamit, amire szükségem lesz; vagy valaki másnak adsz, aki ad valakinek, aki nekem ad. Ez az „ajándékozási kör” a közösség alapja. Egy faluban vagy törzsben a társadalmi méretek még elég kicsik ahhoz, hogy azok, akik nekem ajándékoznak, érzékeljék az általam másoknak adott ajándékokat. De egy, a mienkhez hasonló tömegtársadalomban ez már nem működne. Ha én nagylelkűen ajándékozok is neked, a hawaii farmer, aki a gyömbéremet megtermelte, vagy a japán mérnök, aki a mobiltelefonomat tervezte, nem fog tudni róla. Tehát az ajándékok személyes elismerése helyett pénzt használunk a hála kifejezőeszközeként. Így a társadalom az ajándékozás személytelen szemtanújává válik.

A pénz akkor válik szükségessé, amikor ajándékozási körünk túlterjed az általunk személyesen ismert emberek körén. Ez történik, amikor a gazdaság keretei és a társadalmi munkamegosztás túlnyúlnak a törzs vagy falu szintjén. És valóban, az első pénzek azokban az első földművelő kultúrákban jelentek meg, amelyek az újkőkorszaki falu keretén túlterjedtek: Mezopotámiában, Egyiptomban, Kínában és Indiában. A hagyományos, decentralizált ajándékozási körök helyét átvette a központosított újraelosztás rendszere, amelynek központja először a templom, majd az uralkodó palotája volt. Nagyon is lehetséges, hogy ezek az elosztási rendszerek a potlach típusú ajándékozási hagyományokból fejlődtek ki, amelyekben az ajándék a törzsfők és egyéb vezetők felé mozgott, azután tőlük áramlott szét népükhöz. A kiterjedt, megnövekedett mértékű ajándékáramlás központjaiként jöttek létre, hamarosan azonban elszakadtak

az ajándék gondolkodásmódjától: a hozzájárulás kényszerű, meghatározott és számszerűsített lett, a nép felé történő szétosztás pedig többé nem állt beáramlással összhangban. Az ősi sumér dokumentumok már a gazdaság polarizációjáról számolnak be, gazdagokról és szegényekről, és olyan bérekről, amelyek alig voltak elegendőek a megélhetéshez. (10) Bár az áruk áramlását nem a piaci kereskedelem irányította , hanem a központi intézkedések(11), a korai földműves társadalmak használtak valamit, amit pénznek is lehet nevezni: mezőgazdasági és fém termékek szabványosított egységeit, amelyek csereeszközként, könyvelési egységként és értékőrzőként szolgáltak.

Tehát a pénz már négyezer évvel ezelőtt sem tudta teljesíteni azt a naiv elvárást, hogy mindenki számára nagyobb bőséget teremtsen azzal, hogy megkönnyíti a szívességek és az igények találkozását.

A kereskedelem megkönnyítése, a hatékony termelésre való ösztönzés és a nagyobb horderejű projektekhez szükséges tőke felhalmozása révén a pénznek gazdagítania kellene életünket: könnyedséget, szabadságot, az idegességtől való megkönnyebbülést és a javak egyenlő elosztását kellene eredményeznie. Valójában a hagyományos közgazdasági elmélet is ezeket várja el tőle. A tény, hogy a pénz ezekkel épp ellentétes dolgokat: idegességet, nehézségeket, nagy gazdasági különbségeket teremtett, egy paradoxont állít elénk.

Ha egy olyan világot akarunk, amiben van technológia, mozi és szimfonikus zenekar, távközlés és nagyszerű építészet, kozmopolita nagyvárosok és világirodalom, pénzre van szükségünk, vagy valami hasonlóra, amely képes megfelelő mértékben összehangolni az ezek létrehozásához szükséges emberi tevékenységet. Ezért írtam a könyvet, hogy bemutassak egy rendszert, amely visszaadja a pénznek az ajándék szentségét. Azért mondom, hogy “visszaadja”, mert a pénznek kezdetben volt egy szent vagy mágikus jellege. Eredetileg a templomokban tárolták és osztották újra a termésfelesleget, így azok nem csak a vallási, de a gazdasági élet központjai is voltak.

Egyes szerzők azt állítják, hogy az első szimbolikus pénzeket (ami már nem árupénz volt) a templomok bocsátották ki, és szent szexre lehetett váltani a templom prostituáltjainál (12), de bárhogy is legyen, az biztos, hogy a templomoknak komoly szerepük volt a korai érmék kibocsátásában, amelyeken szent állatok és istenségek képe szerepelt. Ez a gyakorlat ma is dívik, csak ma istenített elnökök képét láthatjuk az érméken és bankjegyeken.

Talán egy nap egyáltalán nem lesz szükségünk a pénzre ahhoz, hogy az ajándékozás gazdasága emberek milliárdjainál is működjék; talán a pénz, amiről ebben a könyvben írok, csak átmeneti jellegű. Nem vagyok “primitivista”, aki a civilizáció, a technológia, a kultúra elhagyására buzdít, hisz ezek a dolgok tesznek bennünket emberré. Az én elképzelésem az emberiség szent állapotának visszaállítása, amelyben ott van mindaz a teljesség és természettel való harmónia, amely a vadászó-gyűjtögető időket jellemezte, de egy magasabb fokú szervezettség mellett. Az elképzelésem a minket emberré tevő kéz és ész adományainak kiteljesedése, nem pedig az azokról való lemondás. Észrevetted, milyen természetesen használjuk az adomány szót ezekre a kizárólag az emberre jellemző tulajdonságokra? Az ajándék általános elveinek megfelelően ezekben az adományokban is ott van az Adományozóból egy rész. Más szóval ezek isteni adományok. A mitológiák ezt ki is mondják: Prométeusz ajándéka a tűz, Apollóé a zene, vagy a kínai mitológia uralkodója Sheng Nong adománya a mezőgazdaság. Hasonlóan, a Bibliában nem csak a világot kapjuk meg, de az életet adó lehelet és a teremtés képességét is, – hiszen a Teremtő saját “képére” alkotott bennünket.

Személyes szinten is érezzük, hogy saját adományainkat, tehetségeinket is valamilyen okból, valamilyen célra kaptuk. Sőt, ott van bennünk az ellenállhatatlan vágy, hogy ezeket a tehetségeket fejlesszük, és hogy azok segítségével megajándékozzuk a világot.

Mindenki megtapasztalta már az adás örömét és az idegenek önzetlen nagylelkűségét.

Kérj útbaigazítást egy idegen városban, és a legtöbb ember boldogan szán rá az idejéből, hogy segítsen. Senkinek sem racionális érdeke, hogy útbaigazítson egy idegent; ez a bennünk lakozó nagylelkűség egyszerű kifejeződése.

Ironikus, hogy éppen az a dolog, amely eredetileg az ajándékozás szent világából fakad, és amely eredetileg arra szolgált, hogy adományokat kapcsoljon össze szükségletekkel, éppen az gátolja ma adni vágyásunk kibontakozását; lélekölő munkahelyeken tart bennünket puszta gazdasági szükségszerűségből, és leállítja nagylelkű ötleteinket azzal, hogy “nem engedhetem meg magamnak”. Egy mindent átható szorongásban élünk: életünk a pénztől függ, az pedig szűkös jószág, ebből táplálkozik szorongásunk, ahogyan azt a „megélhetési költség” szókapcsolat is tanúsítja. Létezésünk értelmét, tehetségeink fejlesztését és teljes kifejeződését elzálogosítjuk, hogy pénzt szerezzünk, hogy megkeressük a betevőre valót, hogy életben maradjunk. Mégis, éljen bármilyen gazdagságban, biztonságban vagy kényelemben valaki, nem érezheti teljesnek az életét, ha a tehetsége nem bontakozik ki. A legjobban fizető munka is nagyon gyorsan lélekölővé válik, ha nem használhatjuk benne adottságainkat, és azt érezzük: “nem azért jöttem a Földre, hogy ezt csináljam”.

Sőt, még ha használjuk is adottságainkat, de a munka célja olyasmi, amiben nem hiszünk, ugyanaz a bénító haszontalanságérzet kerít hatalmába; az érzés, hogy nem a saját életünket éljük, hanem azt az életet, amiért megfizetnek. A „kihívást jelentő” és az “érdekes“ munka sem elég jó, mert tehetségeink szentek, és ezért szent célt kell szolgálniuk.

Valójában az, hogy valamit tenni vagyunk itt a Földön, alapvetően egy vallási meggyőződés, hiszen a hagyományos biológia azt tanítja, hogy a túlélésre fejlődtünk, hogy bármilyen erőfeszítésünk, amely nem a túlélésre vagy a szaporodásra irányul, ellentétes genetikai programunkkal. Azonban arra az ésszerű új-lamarckiánus megállapításra is juthatunk, hogy a biológiai szemlélet, amely szerint a világ milliárdnyi elkülönült és egymással versengő egyénből, szervezetből vagy „önző gén”-ből áll, nem magát a természetet, hanem mai kultúránk természetét írja le pontosan. (13) A természet leírására vannak egyéb módok is, amelyek ugyan nem hagyják figyelmen kívül a kétségtelenül jelenlevő versenyt, de az együttműködésre, a szimbiózisra és az egyes szervezetek egy nagyobb egészbe való beolvadására helyezik a hangsúlyt. Ez az új megközelítés valójában egészen ősi, és összecseng azzal, ahogyan az őslakos népek a természetet az ajándékok hálójának tekintik.

Minden szervezet és minden faj kulcsfontosságú módon járul hozzá a földi élet teljességéhez, és ez a hozzájárulás, a hagyományos evolúciós biológia feltevésével ellentétben nem kell, hogy közvetlenül szolgálja magának a szervezetnek a javát. A nitrogént megkötő baktériumok nem közvetlenül a nitrogén megkötéséből nyernek, hanem csak több áttételen keresztül: a nitrogén, amit a talajba juttatnak növényeket éltet, amelyek gyökeret növesztenek, a gyökerekben gombák nőnek, amelyek végül táplálékot biztosítanak a baktériumoknak. Az úttörő fajok előkészítik telepes fajok útját, amelyek mikroklímát teremtenek újabb fajok számára, amelyek még további fajokat éltetnek az ajándékok hálójában, amely végül körbeér, hogy a pionír fajok is nyerjenek belőle. A fák vizet szippantanak fel, hogy más növényeket öntözzenek, az algák oxigént

állítanak elő, hogy az állatok lélegezni tudjanak. Vedd ki bármelyik lényt és az egész rendszer egészsége kerül veszélybe!

Naivnak tarthatsz emiatt a sok okozati összefüggést kereső indoklásért. Azt mondhatod, puszta szerencse, hogy a dolgok így összepasszolnak: a fákat nem érdekli a körülöttük levő többi növény vízellátása, csak magukért léteznek; maximalizálják esélyeiket a túlélésre és a szaporodásra. Az, hogy más növényeket segítenek, csak egy szándékolatlan mellékhatás. Ugyanígy lehet az algák esetében is, a nitrogén-megkötő baktériumoknál, vagy a rágcsálókban élő baktériumoknál, amelyek lehetővé teszik, hogy gazdáik lebontsák a cellulózt.

Lehet, hogy azt gondolod, ezen a világon mindenki csak önmagáért létezik. A természet egymás torkának eső versengés, és természetes, hogy ilyen a gazdaság is. Szerintem viszont ez nem természetes: egy beteges eltévelyedés, egy torz, bár szükséges fázis, amely szélsőséges méreteket öltött, és most átadja a helyét egy újnak. A természetben az esztelen növekedés és nyílt verseny az éretlen ökoszisztémákra jellemző, amelyet bonyolult egymásrautaltság, szimbiózis, együttműködés és az erőforrások körfogása követ. Az emberi gazdaság következő fázisában azt fogja tükrözni, amit most kezdünk felfogni a természetből. Mindegyikünkből elő fogja hívni a tehetséget, az együttműködést fogja hangsúlyozni a versennyel szemben; a körforgást a lerablással szemben; ciklikus lesz és nem lineáris. A pénz lehet, hogy nem tűnik el hamarosan, de kisebb lesz a szerepe, ahogyan átveszi az ajándék tulajdonságait. A gazdaság összezsugorodik, életünk pedig kiteljesedik.

A pénz, ahogyan mi ismerjük, ellensége az ajándék szellemiségén nyugvó gazdaságnak, annak a gazdaságnak, amelyet megszenteltnek hívhatunk. Ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen fajta pénz lehetne megszentelt fizetőeszköz, segíthet, ha megértjük, pontosan mi teszi a pénzt azzá, ami ma: a kapzsiság, a gonoszság, a szűkösség és környezetszennyezés eszközévé.

Ahogyan a tudomány gyakran kivetíti a társadalom jellemzőit a természetre, úgy a közgazdaságtan is axiómaként fogadja el a társadalom által meghatározott feltételeket.

A szűkösség társadalmában élve (hisz annak éljük meg, amikor határt szab adottságaink kiteljesedésének, hogy „megkeressük a betevőre valót”), azt feltételezzük, hogy a gazdaság alapja is ez. Mint a biológiában, a világot is a különálló egyedek korlátozott erőforrásokért való versengéseként érzékeltük eddig. Pénzrendszerünk, ahogyan látni fogjuk, nagyon mélyen, strukturális szinten követi ezt az elképzelést. De vajon igaz ez az elképzelés? Valóban egy alapvetően szűkös világmindenségben élnénk? És ha mégsem, ha a világmindenség igazi természete a bőség és az ajándék, hogyan vált ilyen természetellenessé a pénz?

Jegyzetek 1. Az Ascent of Humanity (Az emberiség felemelkedése) című könyvem olvasói tudják, hogy jobban kedvelem a nem ősrobbanás alapú kozmológiákat, mint például Halton Arp dinamikus állandó állapotú világegyeteme, amelyben az anyag folyamatosan keletkezik, öregszik és meghal… - de ebben is spontán módon a semmiből tűnik elő, mintegy ajándékképpen.

2. Mauss, The Gift (Az ajándék), 29.

3. Ibid., 30.

4. Hyde, The Gift (Az ajándék), 23.

5. Mauss, The Gift (Az ajándék), 32.

6. Seaford, Money and the Early Greek Mind (Pénz és a korai görög elme), 323.

7. Az adásra és vevésre használt kínai kifejezések kiejtése majdnem megegyezik, és írásjelük is nagyon hasonló. A vásárlás jele, 買, eredetileg egy kagyló, a pénz egy kezdeti formájának ábrázolása volt, míg az eladás jele, 賣, később fejlődött csak ki, ezzel is azt sugallva, hogy korábban nem különböztették meg a kettőt.

8. Dalton, “Barter” (Csere) 182.

9. Seaford, Money and the Early Greek Mind (Pénz és a korai görög elme), 292.

10. Nemat-Nejat, Daily Life in Ancient Mesopotamia (Mindennapi élet az ősi Mezopotámiában), 263.

11. Seaford, Money and the Early Greek Mind (Pénz és a korai görög elme), 123. Seaford meggyőző bizonyítékokkal támasztja alá ezen állítását: korai dokumentumok, listák, felajánlásokat tevő egyének művészi ábrázolásai, stb.

12. Bernard Lietaer a The Future of Money (A pénz jövője) című művében ezt egy bronz sékelnek tulajdonítja, amiről azt állítja, hogy a legkorábbi ismert érme, Krisztus előtt 3000 éveli időkből. Kutatásaim során azonban erről másutt nem találtam említést.

Tudomásom szerint a legkorábbi érméket Lydiában és Kínában találták; az i.e. hetedik századból valók és közel egyidősek lehetnek.

13. Ezt a vitát az Ascent of Humanity című könyvem 7. fejezetében foglalom össze, Lynn Margulis, Bruce Lipton, Fred Hoyle, Elisabet Sahtouris és mások munkájára alapozva.

2. fejezet: A szűkösség illúziója Anglia földje megállíthatatlan bőségben virágzik és növekszik: aratásra érett mezőket ringat, műhelyekkel, gyárakkal teli, és 15 millió munkással büszkélkedhet, akikről tudvalevő, hogy a legerősebbek, a legdörzsöltebbek és a legdolgosabbak azok közül, akiket valaha a Föld a hátán hordott. Ezek az emberek itt vannak, az általuk elvégzett munka, a megvalósított gyümölcs itt van, bőséges és kicsordul a kezeinkből; de nézzétek csak: néhány baljóslatú rendelet a Bűvölet parancsaként felhangzott: „Ne érintsétek ti munkások, ti mesteremberek, ti mester-naplopók; egyikőtök sem érintheti ezt, közületek egy ember sem lehet jobb ennél: ez egy elvarázsolt gyümölcs!” — Thomas Carlyle, Past and Present Azt mondják, hogy a pénz, vagy legalábbis annak szeretete, minden rossz gyökere. De miért kéne, hogy az legyen? Végül is a pénz elsődleges célja az, hogy elősegítse a cserét; más szavakkal, hogy összekapcsolja az emberi ajándékokat az emberi szükségletekkel. Milyen erő, milyen gyalázatos perverzió változtatta a pénzt ennek visszájára: a szűkösség közvetítőjévé?

Mert valóban alapvetően egy bőséggel teli világban élünk, egy világban, ahol hatalmas mennyiségű élelmet, energiát és nyersanyagot pazarolunk el. A világ fele éhezik, mialatt a másik fele annyi ételt dob ki, amivel jól lakhatnának az éhezők. A harmadik világban és az itteni gettókban az emberek nem nem jutnak elegendő élelemhez, megfelelő hajlékhoz és más alapszükségletekhez, nem engedhetik meg maguknak ezeket. Közben pedig rengeteg erőforrást ölünk háborúkba, műanyag vacakokba, és megszámlálhatatlanul sok más dologba, ami nem szolgálja az emberi boldogságot. A szegénység nyilvánvalóan nem a termelőképesség hiányából fakad. Nem tudható be a segítő szándék hiányának sem: sok ember szeretné megetetni a szegényeket, helyreállítani a természet egyensúlyát, és jelentőségteljes munkát végezni, de nem teheti, mert ez nem hoz pénzt. A pénz totális kudarcot vall az adottságok és a szükségletek összekapcsolásában. Miért?

A hagyományos véleménynek megfelelően éveken keresztül én is azt gondoltam, hogy a válasz a mohóság. Miért dolgoztatnak a vállalatok éhbérért? A mohóság miatt. Miért vesznek benzin-zabáló terepjárókat? A mohóság miatt. A gyógyszergyártó cégek miért tartják titokban a kutatásokat, és miért árulnak olyan gyógyszereket, amikről tudják, hogy veszélyesek? A mohóság miatt. A trópusi halakat árusító cégek miért robbantják fel a korallzátonyokat? Üzemek miért engednek a mérgező szennyvizet a folyókba? Vállalatfelvásárlók miért fosztják ki a munkások nyugdíj alapjait? Mohóság, mohóság, mohóság!

Egy idő után azonban elkezdett nyugtalanítani ez a válasz. Először is: ugyanannak az „Elkülönültség-ideológiá”-nak része, amelyből civilizációnk minden betegsége ered. Ez az ideológia egyidős a mezőgazdasággal, mely kettéosztja a világot: háziasítottra és vadra, emberire és természetire, gabonára és gyomra. Eszerint két egymással ellentétes erő van a világban: a jó és a gonosz, és azáltal tehetjük jobbá a világot, ha a gonoszt kiírtjuk. Van valami rossz a

világban, és valami rossz bennünk magunkban is, amit gyökerestől ki kell irtani, hogy a világot biztonságos hellyé tegyük a jóság számára.

A gonosz elleni harc áthatja társadalmunk minden intézményét. A mezőgazdaságban a szándék, amely megölné a farkasokat, vegyszerrel irtaná ki az összes gyomot, és elpusztítaná az összes kártevőt. Az orvostudományban a baktériumok elleni háború, folyamatos harc egy ellenséges világ ellen. A vallásban a bűn elleni harc, az ego elleni, a hitetlenség vagy a kétség elleni harc, vagy mindezek külső kivetülései, az ördög és a hitetlenek elleni háború. Ez a mentalitás jelenik meg a megtisztításban, a tisztogatásban, az önfejlesztésben és hódításban, abban, hogy a természet fölé akarunk emelkedni és a transzcendens után vágyunk, fel akarjuk áldozzuk magunkat, hogy jók lehessünk. Mindenekelőtt ez az uralkodás gondolkodásmódja.

Eszerint, ha egyszer végleges győzelmet arattunk a gonosz felett, akkor belépünk a paradicsomba. Ha megsemmisítjük az összes terroristát, vagy áthatolhatatlan akadályt emelünk előttük, akkor biztonságban leszünk. Ha kifejlesztünk egy antibiotikumot, melynek semmilyen betegség sem képes ellenállni, és ha már mesterségesen tudjuk szabályozni a szervezet folyamatait, akkor tökéletes lesz az egészségünk. Ha lehetetlenné tesszük a bűnözést, és törvényeink mindent leszabályoznak, akkor tökéletes lesz a társadalmunk. Ha legyőzzük lustaságunkat, kényszereinket, függőségeinket, akkor tökéletes lesz az életünk.

Addig viszont keményebben kell próbálkoznunk.

Ugyanígy, a gazdasági élet problémája állítólag a mohóság: a külvilágban az összes kapzsi ember, belül pedig saját kapzsi hajlamaink formájában. Szeretjük azt képzelni magunkról, hogy mi nem vagyunk annyira mohók - talán vannak mohó impulzusaink, de ezeket kontrol alatt tartjuk. Nem úgy, mint egyesek!

Egyesek nem zabolázzák meg mohóságukat. Egyesekből hiányzik valami alapvető illendőség, alapvető jóravalóság, ami benned és bennem viszont megvan! Egyszóval: ők Rosszak. Ha nem tanulják meg féken tartani az igényeiket, ha nem érik be kevesebbel, akkor nekünk kell majd erre kényszerítenünk őket.

Nyilvánvaló, hogy a kapzsiság gondolata együtt jár a másokról való ítélkezéssel, és az önmagunkról való ítélkezéssel is. A mohók iránti önelégült dühünk és gyűlöletünk épp azt a titkos félelmünket leplezi, hogy mi sem vagyunk jobbak náluk. A képmutató a gonosz legbuzgóbb üldözője. Azért keresünk külső ellenséget, hogy utat adjunk feloldatlan dühünknek. Ez egy szinten létszükséglet: ha hagyjuk felgyülemleni a dühünket, vagy befelé irányítjuk, a következmények szörnyűek!

Aztán elérkezett az idő az életemben, amikor elegem lett a gyűlöletből, végére jutottam a magammal vívott harcnak, torkig lettem azzal, hogy jó legyek, és befejeztem annak színlelését, hogy bármi módon is különb vagyok, mint bárki más. Hiszem, hogy nemcsak én, hanem az emberiség együttesen is közelít egy ilyen időszakhoz. Végtére a kapzsiság is csak egy álca, önmagában egy tünet, és nem a mélyebb probléma oka. A kapzsiságot okolni, és egyre nagyobb önuralommal harcolni ellene, felerősíti az önmagunk ellen vívott háborút, ami egy másik fajta kifejeződése a természet elleni harcnak, a mások ellen vívott háborúnak, amely a civilizáció jelenlegi válságának oka.

A mohóságnak a szűkösség kontextusában van csak értelme. Az uralkodó ideológia is ezzel az alapfeltevéssel él: beépült az Ember általunk ismert

Meséjébe. Egy magányos én egy ellenséges vagy közömbös erők uralta univerzumban mindig közel van a megsemmisüléshez, és csak annyira lehet biztonságban, amennyire irányítani képes ezeket az erőket. Számkivetettként, egy rajtunk kívülálló, objektív világmindenségben versengenünk kell egymással a véges erőforrásokért. A Magányos Én meséjéből kiindulva mind a biológia, mind a közgazdaság alaptételként építette elméleteibe a mohóságot. A biológiában a gén az, amely saját szaporodási érdekét akarja maximalizálni; a gazdaságtanban pedig a racionális szereplő anyagi önérdekét. De mi van akkor, ha a szűkösség feltételezése hamis, csupán gondolkodásmódunk kivetülése és nem a végső igazság? Ha így van, akkor a kapzsiság nincs belekódolva biológiánkba, hanem csupán a szűkösség képzetének egy tünete.

Azt, hogy a kapzsiság egy érzetet tükröz és nem a valóságot, az is mutatja, hogy a gazdagok kevésbé hajlamosak nagylelkűnek lenni, mint a szegények.

Tapasztalatom szerint a szegények egész gyakran adnak, vagy kölcsönöznek egymásnak kisebb összegeket, amelyek arányosítva egy gazdag ember fél vagyonát is kitennék. Ezt a megfigyelést széleskörű kutatás is alátámasztja. Az Independent Sector, egy nonprofit kutató szervezet 2002-es, széleskörű felmérése szerint azok az amerikaiak, akik kevesebb mint 25.000 dollárt keresnek, jövedelmük 4,2%-át fordítják jótékonyságra, míg ez az arány a több mint 100.000 dollár jövedelemmel rendelkezőknél csak 2,7%. A közelmúltban Paul Piff, a Berkeley Egyetem pszichológusa megállapította, hogy „az alacsonyabb jövedelmű emberek nagylelkűbbek, adakozóbbak, bizakodóbbak és segítőkészebbek voltak másokkal, mint vagyonosabb társaik”. (1) Piff azt tapasztalta, hogy amikor a kísérletben résztvevőknek pénzt adtak, hogy osszák szét maguk és egy társuk közt (úgy, hogy a másik nem fogja megtudni kitől kapta), nagylelkűségük fordított arányban állt társadalmi-gazdasági státuszukkal. (2) Bár ebből könnyű lenne azt a tanulságot levonni, hogy a kapzsi emberek gazdagodtak meg, de ugyanolyan hihető magyarázat, hogy a vagyon teszi kapzsivá az embereket. De miért kell, hogy így legyen? A bőség világában értelmetlen a kapzsiság, csak a szűkösség kontextusában ésszerű. A vagyonosok ott is szűkösséget érzékelnek, ahol nincs. Mindenki másnál többet aggódnak a pénz miatt is. Lehet, hogy maga a pénz okozza a szűkösség érzetét? Lehet, hogy az a pénz, ami a biztonság kvázi szinonimája, ironikusan éppen annak ellentétjét jeleníti meg? A válasz mindkét kérdésre igen. Az egyén szintjén a gazdagok sokkal többet „fektetettek” pénzükbe és kevésbé képesek ezt elengedni („menni hagyni”). (A „könnyedén elengedni” pontosan a bőséghez való hozzáállást tükrözi.) A rendszer szintjén, ahogy látni fogjuk, a szűkösség szintén bele van építve a pénzbe, közvetlen következménye annak, ahogyan az képződik és áramlik.

A gazdaságtan két központi alaptétele közül az egyik a szűkösség feltételezése.

(A másik pedig az, hogy az emberek természetükből kifolyólag törekednek ésszerű önérdekeik maximalizálására.) Mindkettő hamis, pontosabban csak egy szűk területen érvényes; egy szűk területen, amelyről, mint a kút fenekén ücsörgő béka, tévesen azt gondoljuk, hogy az a teljes valóság. Gyakran előfordul, hogy amit objektív igazságnak gondolunk, az valójában a saját állapotunk kivetítése az „objektív” világba. Annyira belevesztünk a hiányba, hogy azt hisszük róla, ez a valóság természete. De valójában a bőség világában élünk. Az általunk

tapasztalt mindent átható szűkösség mesterségesen kreált: pénzrendszerünk, politikai rendszerünk és érzékelésünk hozza létre.

modern

Amint látni fogjuk, pénzrendszerünk, tulajdonviszonyaink és általános gazdasági rendszerünk ugyanazt az alapvető ön-érzékelést tükrözi, azt, amibe beleépült a szűkösség érzékelése. A elkülönült egyén, a descartes-i individuum: a pszichológiai buborék, akit száműztek egy közönyös világegyetembe, birtoklásra, irányításra tör, jogot akar formálni a lehető legnagyobb saját vagyonra, akit azonban pont ez, az összekapcsolódott lények gazdagságától való elszakadása vezet eleve elrendelten a „soha-semmi-sem-elég” tapasztalatához.

A kijelentés, hogy a bőség világában élünk, időnként az ellenségesség határát súroló érzelmi reakciót vált ki azokban az olvasóimban, akik azt hiszik, lehetetlen a többi élőlénnyel való harmonikus emberi együttélés a népesség számának radikális csökkentése nélkül. Az olajcsúcsot, az erőforrások kimerülését, a globális felmelegedést, termőföldjeink kizsigerelését és ökológiai lábnyomunkat hozzák fel bizonyítékként arra, hogy a Föld nem képes sokáig fenntartani az ipari civilizációt a jelenlegi népesedési szintek mellett.

Ez a könyv erre az aggodalomra kínál egy választ a megszentelt gazdaság víziójának részeként. Még fontosabb, hogy a hogyanokat is feszegeti, például, hogy hogyan jutunk innen oda. Most még csak egy részválaszt kínálok, hogy reményt adjon.

Az igaz, hogy ma az emberi tevékenység hatalmas mértékben túlterheli a földet.

A fosszilis fűtőanyagok, a vízkészletek, a humuszréteg, a természet azon képessége, hogy a szennyezés egy részét fel tudja dolgozni és az ökoszisztémák, melyek fenntartják a bioszféra életképességét, mind riasztó ütemben merülnek ki. Minden felmerült intézkedés túlságosan kevés, túlságosan elkésett, csepp a tengerben ahhoz képest, amire szükség lenne.

Másrészről viszont, ennek a tevékenységnek igen nagy része vagy felesleges, vagy ártalmas az emberi boldogság szempontjából. Gondolj először is a hadiiparra és azokra az erőforrásokra, melyeket a háború bekebelez: egy hatalmas, évente kb. 2 milliárd dollárt felemésztő tudományos monstrumra és fiatal emberek millióinak életenergiájára, mindez nem valódi szükségletet, hanem egy általunk létrehozott igényt szolgál!

Gondolj az Egyesült Államok lakásépítéseire, az elmúlt két évtized hatalmas McMansion-jei megint csak nem valós emberi igényt szolgálnak. Néhány országban egy ekkora ház 50 embernek is otthont adna. A tátongó nappalikat nem is használja senki, az emberek kényelmetlenül érzik magukat a nem emberi léptékű terekben, és a kis kuckók és reggeliző sarkok komfortját keresik. Az efféle monstrumok anyagköltsége, energiafelhasználása és fenntartása erőforrás pazarlás. Talán még ennél is nagyobb pazarlás a külvárosok elrendezése, mely lehetetlenné teszi a tömegközlekedést, és mértéktelen autóhasználatot kíván meg.

Gondolj az élelmiszeriparra, mely minden szintjén hatalmas pazarlással működik. Egy kormányzati tanulmány szerint mialatt az áru a farmról a boltba kerül 4%-a megy veszendőbe, a bolttól a vásárlóig 12%-a, a vásárlónál pedig 29%-a.(3) Továbbá, rengeteg termőföldet bioüzemanyag termelésre használnak , a gépesített mezőgazdasági termelés pedig megakadályozza a nagy munkaigényű

vegyes termelést és más intenzív termelési módokat, amelyek nagyban javítanák a terméshozamokat. (4) Ezek a számok azt sugallják, hogy amink van, 7 milliárd embernek is bőven elegendő lehetne - egy feltétellel: az elmúlt két évszázad folyamatait visszafordítva az embereknek sokkal több (egy főre eső) időt kellene élelmiszertermeléssel tölteniük! Kevesen ismerik fel, hogy a biogazdálkodás, a szerves mezőgazdaság kétszer-háromszor termelékenyebb lehet, mint a hagyományos mezőgazdaság; de persze hektáronként, és nem a ráfordított munkaórák számát tekintve. (5) Az intenzív kertművelés még ennél is termelékenyebb lehet (és még munkaigényesebb.) Ha szeretsz kertészkedni és úgy gondolod, hogy az emberek többségének javára válna, ha közelebb lenne földhöz, ez igazán jó hír. Heti néhány óra munkával egy átlagos kertvárosi telek, mindössze 300 négyzetméter, megtermeli egy család zöldségszükségletét; ha megduplázzuk a területet, akkor képes jelentős mennyiségű magas-kalóriájú növényt is megtermelni: burgonyát, édesburgonyát, sütőtököt. Tényleg szükség van a kontinenst átszelő kamionhálózatra, hogy kaliforniai salátával és sárgarépával lássuk el Amerika többi részét? Bármi módon is teljesebbé teszi ez az életet?

A pazarlás másik formája előállított árucikkeink gyatra minősége és megtervezett elavulása. Jelenleg nagyon kevés gazdasági tényező ösztönzi, jó néhány pedig kifejezetten gátolja, hogy tartós és könnyen megjavítható termékeket gyártsunk. Ez pedig abszurd módon oda vezet, hogy gyakran olcsóbb egy új készüléket vásárolni, mint a régit megjavítani. Végeredményben ez is pénzrendszerünk következménye, és gyökeresen meg fog változni a megszentelt gazdaságban.

Az utcánkban minden családnak van fűnyírója, amit talán 10 órányit használnak egy nyáron; és minden konyhában van turmixgép, amit heti 15 percet használnak. Bármely pillanatban a kocsik nagyjából fele az utcán parkol, tehát nincs használatban. A legtöbb családnak van saját sövényvágója, saját elektromos készülékeik, saját edzőgépeik. Mivel az idő nagy részében használaton kívül vannak, ezek legtöbbje felesleges. Életminőségünk ugyanolyan jó lenne feleannyi autóval, tizedannyi fűnyíróval, és utcánként két vagy három lépegető-géppel. Valójában még jobb is lenne, mivel így alkalmunk nyílna kapcsolatba kerülni egymással és megosztani, amink van. (6) Még a jelenlegi, indokolatlanul magas fogyasztásunk mellett is a világ ipari termelő kapacitásának kb. 40%-a kihasználatlanul áll. Ez a szám 80%, vagy még magasabb is lehetne, anélkül, hogy az emberi boldogság bármi csorbát szenvedne. Csak az ipari termelés okozta szennyezést és monotonitást veszítenénk el. Természetesen sok „munkahelyet” is veszítenénk, de mivel ezek egyébként sem járulnak nagyban hozzá az emberi jóléthez, ennyi erővel akár azzal is lefoglalhatjuk ezeket az embereket, hogy gödröket ásatunk velük, aztán betemettetjük. Vagy, még jobb: olyan munkaigényes területekre irányíthatnánk őket, mint pl. a permakultúra, betegek vagy idősek felügyelete, az ökoszisztéma helyreállítása, és mindazokra feladatokra, amelyek most pénz hiányában drámaian ellátatlanok.

Nem lenne szegényebb a világ háborúk nélkül, terjeszkedő kertvárosok hatalmas házai nélkül, felesleges csomagolóanyag-kupacok nélkül, óriási, profitorientált,

monokultúrás farmok nélkül, energiazabáló hipermarketek nélkül, elektronikus hirdetőtáblák nélkül, az eldobott szemét végeláthatatlan hegyei nélkül, és az olyan fogyasztói javak túlfogyasztása nélkül sem, amelyekre senkinek semmi szüksége nincsen. Nem értek egyet azokkal a környezetvédőkkel, akik azt mondják, hogy be kell érnünk kevesebbel! Valójában épp többet fogunk kapni: több szépséget, több közösségi életet, több elégedettséget, több művészetet, több zenét és olyan tárgyakat, amelyekből lehet, hogy darabszámra kevesebb lesz, de azok jobban használhatók és szebbek. Az ócskaságok, melyek ma életünket ellepik, olcsóvá teszik az életünket, bármilyen sok is legyen belőlük.

A megszentelt gazdaság által képviselt felépülés része a szellem és az anyag közötti választóvonal begyógyítása. Miután minden dolog szent, azt gondolom, hogy a materializmust sem elutasítanunk, hanem integrálnunk kell. Azt hiszem, hogy így jobban fogjuk szeretni a tárgyainkat, nem pedig kevésbé. Értékelni fogjuk anyagi javainkat, tisztelni fogjuk azt, ahonnan származnak és ahova tartanak. Ha van egy becsben tartott baseball-kesztyűd vagy egy horgászbotod, talán tudod, miről beszélek. Vagy talán a nagypapádnak volt egy kedvenc fafaragó szerszámkészlete, amit tökéletes állapotban őrzött meg 50 éven át. Ilyen tisztelettel fogunk bánni a dolgainkkal! El tudod képzelni, milyen lenne a világ, ha ilyen gondoskodással és figyelemmel illetnénk mindent, amit előállítunk? Ha minden mérnök ekkora szeretetet fektetne munkáiba? Ma az ilyen hozzáállás nem kifizetődő; nagyon ritkán áll valakinek pénzügyileg érdekében, hogy egy tárgyat szentként kezeljen. Egyszerűen csak veszel egy baseball-kesztyűt vagy egy horgászbotot, és miért is vigyáznál annyira rájuk, amikor az újak olyan olcsók?! Dolgaink olcsósága elértéktelenedésük része, ami egy olyan világba helyez bennünket, amelyben a minden másolható és eldobható.

A szuperbőség közepette még mi, a gazdag országokban élők is állandó szorongásban élünk, „anyagi biztonságra” vágyunk, és próbáljuk féken tartani a hiányt. Az alapján hozzuk meg döntéseinket (még azokat is, amelyeknek nincs közük a pénzhez), hogy mit “engedhetünk meg” magunknak, és a szabadságot gyakran összekötjük a gazdagsággal. De aztán rájövünk, hogy az anyagi szabadság paradicsoma csupán egy délibáb, szertefoszlik, ahogy közeledünk felé, és hogy már maga a szabadság hajszolása is rabszolgává tesz. Állandóan aggódunk, hogy a hiány a sarkunkban jár. Ezt a menekülést mohóságnak hívjuk.

Ez a szűkösség érzetére adott válaszunk.

Egyenlőre csak szemléltetésképp és nem tanulságképpen, hadd mutassak még egy bizonyítékot, hogy mennyire mesterséges vagy illuzórikus az általunk tapasztalt szűkösség. A közgazdaságtan, ahogyan a tankönyvek első oldalán írják, az emberi viselkedést vizsgálja a szűkösség viszonyai között. Így a közgazdaság világának kiterjesztése a szűkösség kiterjesztését is jelenti az élet azon területeire, amelyeket korábban bőség jellemzett. A gazdasági viselkedés, különösképpen az árucikkek pénzért való cseréje, ma olyan területekre terjed ki, amelyeken korábban soha nem jelent meg a pénz. Vegyük például az elmúlt évtized egyik leggyorsabban növekvő kiskereskedelmi szegmensét: a palackos vizeket. Ha van valami, ami bőséges a földön, abban az értelemben, hogy majdnem mindenütt elérhető, az a víz, mégis mára egy szűkös jószág lett, valami, amit pénzért veszünk.

A gyermekfelügyelet egy másik terület, amely igen gyors üzleti fejlődésen ment át eddigi életem során. Gyerekkoromban természetes volt, hogy barátok, szomszédok vigyáztak egymás gyerekeire pár órát iskola után, a falusi vagy törzsi idők távoli emlékeként, amikor a gyerekeket szabadon eresztették. Volt feleségem, Patsy, Taiwan vidéki részéről származik, megindítóan beszél a gyermekkoráról: a gyerekek vacsoraidőben bármelyik szomszéd házába betérhettek és bárhol kaphattak egy tál rizst. A közösség gondoskodott a gyerekekről. Más szavakkal, a gyermekfelügyelet bőséggel rendelkezésre állt, lehetetlen lett volna egy iskola utáni napközit nyitni.

Azért, hogy valamiből üzleti lehetőség legyen, először szűkössé kell tenni. A gazdaság növekedése definíció szerint azt jelenti, hogy egyre több emberi tevékenység lép be a pénz birodalmába, az árucikkek és a szolgáltatások területére. Rendszerint úgy véljük, a gazdasági növekedés együtt jár a gazdagság növekedésével, pedig tekinthetnénk rá úgy is, mint elszegényedésre, a szűkösség növekedésére. Olyan dolgokért, amikről sosem gondoltuk, hogy valaha is pénzbe fognak kerülni, ma fizetnünk kell. Mit is használunk fizetésre? Természetesen pénzt, azt a pénzt, aminek a megszerzéséért harcolunk és áldozatokat hozunk. Ha valami szűkös, a pénz biztosan az! A legtöbb ember, akit ismerek folyamatos enyhe (időnként erős) szorongásban él attól való félelmében, hogy nincs belőle elég. És mint azt a gazdagok aggodalma is alátámasztja, nincs az az összeg, ami elég lenne belőle.

Ebből a szempontból óvatosnak kell lennünk, amikor megbotránkozunk olyan adatokon, mint: „Több mint két milliárd ember él kevesebb mint napi két dollárból.” Egy pénzben kifejezett alacsony jövedelem jelentheti azt is, hogy az illető szükségletei a pénzgazdaság keretein kívül találnak megoldásra, például hagyományos, kölcsönösségre és szívességre épülő kapcsolathálókon keresztül.

A „fejlődés” ilyen esetekben úgy növeli a jövedelmet, hogy a nem pénzalapú gazdasági aktivitást betereli az áruk és szolgáltatások világába, és ezzel a szűkösség, a versengés és a - Nyugaton számunkra oly ismerős, de a pénz nélkül élő vadászó-gyűjtögető vagy önfenntartó földműves népektől oly idegen aggodalom világába.

A következő fejezetekben leírom a több száz éves folyamatnak mechanizmusait és eszközeit, amelyekkel az életet és a világot pénzre lehetett váltani, a dolgok fokozatos kereskedelmesítével. Amikor minden a pénz körébe tartozik, a pénz szűkössége szűkössé tesz mindent, beleértve az emberi élet és boldogság alapjait. Ilyen a rabszolga élete; azé, akinek minden tettét a túlélés miatt való rettegés irányítja.

Szolga mivoltunk talán az idő pénzzé tételén látszik a leginkább. Ennek a jelenségnek a gyökerei pénzrendszerünknél mélyebben vannak, hiszen előbb az időt mérhetővé kellett tenni hozzá. Egy állat vagy egy gyermek számára a világ minden ideje rendelkezésre áll. Ez igaz lehetett a kőkorszak emberére is, akinek az időről elnagyolt elképzelése volt csak, és ritkán sietett. A primitív nyelvekben gyakran nem voltak igeidők, néha még a “tegnapra” vagy a “holnapra” sem volt szavuk. Azt, hogy a primitív emberek nem foglalkoztak az idővel, még ma is láthatjuk vidéken vagy a világ hagyományokat jobban megőrző részein. Az idő gyorsabban halad a nagyvárosokban, itt mindig sietünk, mert nincs elég idő.

Régen azonban úgy éltük meg az időt, mint amiből bőségesen van.

Minél inkább pénz-központú egy társadalom, annál aggodalmaskodóbbak és sietősebbek polgárai. A világ azon tájain, amelyek még viszonylag kívül esnek a pénzalapú gazdaság hatókörén, ahol az életvitelszerű gazdálkodás még létezik, ahol a szomszédok segítik egymást, az élet ritmusa lassabb, kevésbé sietős. A vidéki Mexikóban mindent holnap (mañana) fognak majd elintézni. Helena Norberg-Hodge: Ancient Future c. filmjében egy meginterjúvolt ladakhi földműves asszony a következőket mondja a városban élő nővéréről: „Van rizsfőzője, kocsija, telefonja, mindenféle eszköze, amivel időt nyerhet. Mégis, amikor meglátogatom, mindig annyira elfoglalt, hogy alig van időnk beszélgetni egymással.”

Az állat, a gyermek, a vadászó-gyűjtögető számára az idő tulajdonképp végtelen.

Mára azonban az idő pénzalapúvá válása egyben szűkössé is tette azt, mint minden mást is. Az idő az élet. Amikor azt tapasztaljuk, hogy kevés az idő, akkor azt tapasztaljuk, hogy az élet rövid és sivár.

Ha akkor születtél, amikor a felnőttek napirendje még érintetlenül hagyta a gyerekkort és a gyerekeket még nem hordták az egyik szakkörről a másikra, talán még te is emlékszel, milyen örökkévalónak tűnt a gyermekkor, a soha véget nem érő délutánok, az élet időtlen szabadsága, mielőtt a naptár és az óra zsarnoksága kezdetét vette volna. „Órák, - írja John Zerzan - az időt szűkre szabják, és az életet rövidre.” Ha már mérik, az idő is adható és vehető, és a pénz által érintett áruk szűkössége az időre is hat. “Az idő pénz” - ahogy a mondás tartja, „Nem engedhetem meg magamnak ezt az időt”.

Ha az anyagi világ a bőség világa, a szellemi világ - az emberi elme alkotásai: a dalok, mesék, filmek, gondolatok és minden más, ami a „szellemi termék” címke alá befér-, bősége még nagyobb. Mivel a digitális korban szinte költség nélkül lehet őket másolni és terjeszteni, mesterségesen kell biztosítani szűkösségüket, hogy a pénz világában tartsák őket. Az ipar és a kormány jogvédelemmel, szabadalmakkal kényszeríti ezt ki, így téve lehetővé, hogy a jogok tulajdonosai pusztán a tulajdonlás miatt profitra tegyenek szert.

A szűkösség tehát leginkább csak illúzió, egy kulturális kreálmány. De mivel egy kulturálisan felépített világban élünk, ezt a szűkösséget meglehetősen valósnak érzékeljük, annyira valóságosnak, hogy majdnem egy milliárd ember alultáplált, és 5000 gyermek hal meg naponta éhen. Így a szűkösségre adott válaszaink: a szorongás és a kapzsiság, tökéletesen érthetőek. Ha valami bőséggel áll rendelkezésre, senki nem habozik megosztani. A bőség világában élünk, csak az érzékelésünk, a kultúránk és a bennünk öntudatlanul és mélyen ható mesék miatt tűnik másnak. Szűkösségérzetünk egy önbeteljesítő prófécia. A pénznek pedig kulcsszerepe van abban, hogy önbeteljesítő legyen ez az illúzió.

A pénz, ami a bőséget szűkösséggé változtatta, mohóságot szül. De nem a pénz, mint olyan, hanem csak az a pénz, amelyet most használunk, amely megtestesíti kultúránk énképét, tudattalan mítoszainkat, a természettel való évezredek alatt kialakított ellenséges viszonyunkat. Ma mindez változik. Nézzük meg hát, hogyan lett a pénz ennyi szomorúság forrása, hogy aztán el tudjuk képzelni, hogyan alakulhat át maga a pénzrendszer is a változások során.

Jegyzetek: 1. Warner: “The Charitable-Giving Divide.”

2. Piff et al., “Having Less, Giving More.”

3. Buzby et al., “Supermarket Loss Estimates.”

4. Ha elolvasod F. H. King 1911-ben kiadott könyvét: „Farmers of Forty Centuries”; vagy a „Permanent Agriculture in China, Korea, and Japan”-t, eddig még kiaknázatlan potenciális ötletekhez juthatsz. Az utóbbi elmagyarázza, hogy ezek a régiók hogyan tartottak el hatalmas népességet több ezer éven keresztül csöppnyi földeken, gépesítés, rovarirtók vagy műtrágya nélkül. Ehelyett kifinomult vetésforgót használtak, sorok közti más növényeket, és ökológiai kapcsolatokat mezőgazdasági növények, állatok és emberek között. Semmit sem hagytak veszendőbe menni, az emberi trágyát sem. Gazdálkodásuk rendkívül munkaigényes volt, habár, King szerint, ezt általában egy könnyed ritmusban végezték. 1907-ben Japán 50 milliós lakossága szinte önellátó volt élelmiszer tekintetében; Kína földje néhány régióban 40-50 emberből álló klánokat tartott el 3-4 hold földön; 1790-ben a kínai népesség körülbelül ugyanannyi volt, mint ma az Egyesült Államoké!

5. LaSalle et al., The Organic Green Revolution, 4., számtalan alátámasztó tanulmányt idéz. Ha ellentétes benyomásod van, gondolj arra, hogy sok tanulmány írója kimutatja, hogy a biogazdálkodás nem előnyös, viszont ezeket olyan emberek írták, akiknek csekély tapasztalatuk van az szerves gazdálkodásról és a földről, amit a több évtizedes vegyi gazdálkodás kimerített.

Az szerves módszerek nem könnyen elfogadhatók a szabályozott tanulmányok számára, mivel ezek, teljesen joggal, magukba foglalják a földműves és a föld hosszú távú kapcsolatát. Csak évek, évtizedek, sőt, generációk után válik teljesen nyilvánvalóvá a szerves mezőgazdaság igazi előnye.

6. Sajnos sokunk annyira megsebzett, hogy inkább nem kerülünk kapcsolatba és nem osztozunk másokkal, hanem távolabbi menedékekbe húzódunk: az elkülönültség poklába és a függetlenség illúziójába, amíg ennek összekuszált csomója ki nem oldódik. Ahogy egymást érik a különböző krízisek, - és ezek egyre több embert érintenek, - a közösség helyreállításának vágya növekszik.

3. fejezet: A pénz és az elme

„Amikor elszigetel bennünket az önzés, nem marad semmi más, csak por és a vihar előszele, semmi más csak sártenger.” - Benjamin Constant A pénz hatalma, amellyel a szűkösség kollektív hallucinációját képes kelteni csak az egyik mód, amelyen keresztül érzékelésünket befolyásolja. Ebben a fejezetben a pénz néhány mély pszichológiai és szellemi vonatkozását fogjuk megvizsgálni: azt, hogy hogyan hat világszemléletünkre, vallásunkra, filozófiánkra, sőt, még a tudományra is. A pénz átszövi elménket, érzékelésünket, identitásunkat. Ez az oka, hogy amikor beüt a pénzügyi válság, úgy tűnik, mintha a valóság szövete is megbomlana: maga a világ is szétesik. Ez azonban hatalmas optimizmusra is okot ad, hiszen a pénz egy társadalmi megállapodás terméke, amelyet hatalmunkban áll megváltoztatni. Milyen új fajta érzékelések és milyen új fajta kollektív tettek járnának együtt az új típusú pénzzel?

Már a 3. fejezetnél tartunk, és még nem is definiáltam a pénzt! A legtöbb közgazdász a pénzt funkciója szerint határozza meg, mint például fizetési eszköz, elszámolási egység, értékmérő és felhalmozási eszköz. Ennek megfelelően nagyon koránra teszik kialakulásának dátumát: talán 5000 évvel ezelőttre, amikor a sztenderdizált tömegáruk, mint pl. gabona, olaj, jószágok, arany töltötték be ezeket a funkciókat. Amikor pénzről beszélek, én valami egészen mást értek alatta: valamit, ami Görögországban, az időszámításunk előtti VII. században bukkant fel először. Kétségtelenül ez volt az első alkalom, amikor a pénz több lett, mint áru, a létezés külön kategóriájává vált. Innentől kezdve nem csak a feladatról beszélhetünk, amit a pénz betölt, hanem arról is, hogy mi a pénz valójában.

A közgazdasági hagyomány úgy tartja, a pénzérméket arra találták fel, hogy garantálják az alapul szolgáló fém súlyát és tisztaságát. Értékük, ahogyan e mese mondja, kizárólag abból az aranyból vagy ezüstből származott, amelyből készültek. Valójában azonban, ugyanúgy, mint a pénz árucsere eredete vagy a szűkösség feltételezése, az érmék megjelenésének ez a magyarázata is csak egy közgazdasági elképzelés. Egy nagyon is köztiszteletnek örvendő forrásból származó elképzelés! Arisztotelész ezt írja: „Valóban nem minden természetes létszükségleti cikk hordozható könnyen, azért is a cserekereskedés lebonyolítására egy olyan értékkel való adás-vételben egyeztek meg, amely amellett, hogy maga is használati cikk, azon haszonnal is járt, hogy könnyen kezelhető volt bárminő célra, mint pl. a vas, ezüst s más effajta; éspedig kezdetben egyszerűen nagysággal és súllyal határozták meg, végtére azonban ismertetőjelet is nyomtak rá, hogy ez a mindenkori méréstől mentesítse őket; a jel a mennyiség jelzésére szolgált.” (1) Ez a magyarázat logikusnak tűnik, de a történelmi bizonyítékok ellentmondani látszanak. A legelső érméket Lydiában verték, elektrumból (egy arany-ezüst ötvözet), amelynek összetétele nagyon változó volt. (2)

A pénzérmék használata gyorsan elterjedt Görögországban, ahol, még ha az érméksúlyukban és tisztaságukban viszonylag egységesek is voltak, gyakran nagyobb értéket képviseltek, mint maga az ezüst, amelyből verték őket. (3) Néhány városállam (köztük Spárta) nem is nemesfémekből vert pénzt, hanem vasból, bronzból, ólomból és ónból; az ilyen érmék belső értéke jelentéktelen volt, pénzként mégis működtek. (4) Mindkét esetben egy dombornyomott jellel ellátott érme értéke (melyet a történész Richard Seaford után bizalmi értéknek fogunk hívni) nagyobb volt, mint egy ugyanolyan, de a jelet nem viselő fémkorongé. Miért? Mi volt az a titokzatos erő, ami egy puszta jelből fakadt? Nem a súly és a tisztaság garanciája, sem az uralkodó, vagy vallási tekintély személyes erejének kiterjesztése! Seaford megjegyzi: „Amíg a pecsét-jel úgy tűnik, megtestesíti a pecsét tulajdonosának hatalmát, az érme-jelölések nem hoztak létre képzeletbeli kapcsolatot az érmék és kibocsátójuk között.”(5) Ehelyett az érmejelölések „hitelesítik a fémet, hogy az egy bizonyos értékkel bír. És ezt nem azáltal teszik, hogy átörökítik az erőt (mágikust vagy mást) a fémdarabba, hanem azáltal, hogy felruházzák egy formával, ami felismerhetően besorolja a dolgok egy megkülönböztetett kategóriájába, a hiteles pénzérmék közé. … Az érme-jelölések … valójában puszta jelként működnek.” (6) A jeleknek önmagukban nincsen hatalmuk, azt pusztán az emberi értelmezésből nyerik. Amilyen mértékben kölcsönösen elfogadott egy értelmezés egy társadalomban, akkora lesz a jel vagy szimbólum társadalmi hatalma. Az újfajta pénz, amely az ókori Görögországban megjelent, abból a társadalmi megegyezésből kapta hatalmát, amely az érméken szereplő jelet szimbólumként fogadta el.(7) Ez a megegyezés a pénz lényege. Ez ma, amikor a pénz túlnyomó részt csak elektronikusan létezik, és a maradék hozzávetőleges belső értéke is a wc-papíréval vetekszik, teljesen nyilvánvaló kellene legyen. A pénz azonban egészen az ókori görögök óta egy megállapodás volt. Azok az reformerek, akik ma az aranyérmék újbóli bevezetését szorgalmazzák, hogy visszatérjünk a régi szép napokhoz, amikor még „igazi” volt a pénz, olyasmihez próbálnak visszatérni, ami soha nem is létezett, talán csak, szinte eszményképként élő, rövid történelmi pillanatokat kivéve. Azt hiszem, az emberi pénz evolúciójának következő lépése nem a pénz egy korábbi formájához való visszatérés, hanem a pénz átalakítása, hogy megállapodásaink tudattalan megtestesítője helyett azok szándékolt képviselőjévé váljon.

5000 év alatt a pénz puszta áruból egy szimbólummá fejlődött, amely felülírja az anyagot: egy tiszta szimbólummá. A Megszentelt gazdaságtan nem azt kutatja, hogyan lehet meg nem történtté tenni ezt a fejlődést, hanem hogy hogyan lehet teljessé tenni. A pénz mögötti megállapodás nem különül el a civilizációnkat működtető többi jel- és szimbólumrendszertől. Pénzünkben most egy új megállapodást testesíthetünk meg, a bolygónkkal, a fajokkal és azokkal kapcsolatban, amiket szentnek tekintünk. Sokáig a haladást tekintettük szentnek: a tudomány és a technológia fejlődését, a természet birodalmának meghódítását.

Pénzrendszerünk ezeket a célokat támogatta. Céljaink most változnak és velük együtt azok a nagy mesék is, amelyeknek része a pénznek nevezett megállapodás: az Én Meséje, az Emberek Meséje és a Világ Meséje.

Ennek a könyvnek a célja, hogy elmondja a pénz egy új meséjét, hogy rávilágítson arra, milyen új megállapodásokat testesíthetünk meg ezekben a bizalomra épülő

talizmánokban, hogy a pénz szövetségesévé, és ne ellenségévé váljon annak a szebb világnak, amelyről a szívünk azt mondja, lehetséges.

Nem véletlen, hogy az ókori Görögország, ahonnan a jelkép pénz származik, az egyénről szóló modern elképzelés, a logika és okfejtés fogalmának és a modern elme filozófiai alapjának a bölcsője is volt. A Pénz és az ókori Görög Elme (Money and the Ancient Greek Mind) c. tudományos mesterművében Richard Seaford, a latin és görög nyelvek professzora, a pénz görög társadalomra és gondolkodásra gyakorolt hatását vizsgálja, rávilágítva azokra a jellemző vonásokra, amelyek a pénzt egyedivé teszik. Ezek közé tartozik, hogy egyszerre kézzelfogható és elvont, homogén, személytelen, egyetemes cél, egyetemes eszköz és korlátlan.

Ennek az új, egyedülálló erőnek a világban való megjelenése mélyreható következményekkel járt, mely közül sok olyan mélyen beleivódott a hitrendszerünkbe és a kultúránkba, a pszichénkbe és a társadalmunkba, hogy észrevenni is alig tudjuk őket, nemhogy megkérdőjelezni.

A pénz homogén, függetlenül az érmék közt levő fizikai különbségektől, az érmék pénzként azonosak (ha névértékük megegyezik). Új vagy régi, kopott vagy fényes, minden egy-drachmás érme egyenlő. Ez újdonság volt a Kr.e. hatodik században. Az ősi időkben Seaford megfigyelése szerint, a hatalom egyedi talizmánokhoz kötődött (pl. a jogarhoz, amiről azt mondták, hogy Zeusztól származik), ezzel szemben a pénz ereje az egységes jelben rejlik, ami felülírja az érmék tisztaságában és súlyában fennálló eltéréseket. A minőség nem fontos, csak a mennyiség. Mivel a pénz átváltható az összes többi dologra, azokat is megfertőzi ezzel a tulajdonságával, tömegtermékké változtatja őket; olyan tárgyakká, melyek addig, amíg bizonyos kritériumoknak megfelelnek, azonosnak tekinthetőek. Csak az számít, mennyi van belőlük. Seaford szerint a pénz a dolgok egyneműségének érzetét kelti. Minden dolog egyenlő, mert el lehet adni pénzért, amin cserébe bármi mást megvehetünk.

A tömegtermékek világában a dolgok egyenlőek a pénzzel, amely helyettesíteni képes őket. Elsődleges jellemzőjük az „értékük”, egy elvonatkoztatás.

Eltávolodást, hazugságot érzek a mondatban: „Bármikor vehetsz egy másikat”.

Látod, hogyan vezet ez anti-materializmushoz, hogyan szakít el a fizikai világtól, melyben minden személy, hely és tárgy különleges és egyedi? Nem csoda, hogy a kor görög filozófusai elkezdték az absztraktot a realitás fölé emelni. Ez Platon elképzelésében csúcsosodott ki, a tökéletes formák világában, amely valóságosabb, mint az érzékelt világ. Nem csoda, hogy mind a mai napig olyan hanyagul bánunk a fizikai világgal. Nem csoda, hogy a pénz-központú gondolkodásmódba való kétezer évnyi elmerülés után annyira hozzászoktunk a dolgok lecserélhetőségéhez, hogy úgy teszünk, mintha egyszerűen vehetnénk egy újat, miután tönkretettük a bolygót.

Ennek a fejezetnek A pénz és az elme címet adtam. A pénz bizalmi értékéhez hasonlóan az elme is egy fizikai dologhoz szorosan kapcsolódó elvont fogalom.

Csakúgy, mint a pénzbe vetett bizalom, a nem anyagi természetű elme gondolata is évezredek alatt alakult ki, és vezetett az anyag-nélküli tudat, a test nélküli lélek modern koncepciójához. Igazából mind a világi, mind a vallásos gondolkodásban az elvont dolog fontosabb lett, mint maga a fizikai létező, csakúgy, ahogyan egy dolog értéke sokkal fontosabb, mint fizikai tulajdonságai.

A bevezetésben említettem azt az gondolatot, hogy a pénzünk hasonlatosságára teremtettünk egy istent: egy mindent mozgató láthatatlan erőt, ami életet lehel a világba, egy „láthatatlan kezet”, ami igazgatja az emberi tevékenységet, ami nem anyagi, mégis mindenütt jelenlevő. Az Istennek vagy a léleknek ezen tulajdonságai közül sok származik a Szokratész előtti görög filozófusoktól, akik pontosan abban az időben dolgozták ki nézeteiket, amikor társadalmukban a pénz átvette a hatalmat. Seaford szerint ők voltak az elsők, akik különbséget tettek a lényeg és a megjelenés, a konkrét és az absztrakt között, amely megkülönböztetés teljesen hiányzik (még csak burkolt formában sincs meg) Homérosznál. Anaximander apeiron-jától Héraklész logosz-án keresztül a pitagoraszi doktrináig, miszerint „minden szám”, az ókori görögök az absztrakt elsődlegességét hangsúlyozták: egy láthatatlan elv, ami a világot irányítja. Ez az ideológia olyan mélyen ivódott bele civilizációnk DNS-ébe, hogy a pénzügyi szektor mérete mellett eltörpül a reálgazdaság, a származékos pénzügyi termékek összértéke tízszerese a világ bruttó össztermékének, társadalmunk a Wall-Streeti bűvészeket illeti,a legmagasabb elismeréssel, akik nem tesznek mást, csak jeleket manipulálnak. A számítógépénél ülő kereskedő számára valóban igaz Pitagorasz mondása: „Minden szám.”

Ennek a szellem-anyag elkülönültségnek egy, a szellemet előtérbe helyező megnyilvánulása a gondolat: „Igen, a gazdasági reform egy lényeges cél, de ami még ennél is sokkal fontosabb, az az emberi tudatosság átalakulása.” Úgy gondolom, téves ez a nézet, mert ez a tudatosság és a cselekvés, végső soron a lélek és az anyag rosszul értelmezett ellentétpárjaira épül. Egy mélyebb szinten, a pénz és a tudat összefonódott, teljesen egymásba épültek.

Az elvont pénzügyek kialakulása egy hatalmas, a történelmen túlmutató összefüggés része. A pénz nem fejlődhetett volna ki a szavakban és számokban megnyilvánuló absztrakció nyújtotta alapok nélkül. Már maga a szám és a címke eltávolít minket a valós világtól és megtanítja elménket az elvont gondolkodásra.

Egy főnév használata már feltételez egy, az ilyen elnevezésű dolgok közötti azonosságot; és ha azt mondjuk, hogy abból a dologból 5 darab van, mindegyiket egységnek tekintjük. Elkezdünk a tárgyakra úgy gondolni, mint egy-egy kategória képviselőire, és nem, mint önmagukban való egyedüli létezőkre. Tehát, bár az egységesített, általános kategóriák nem a pénzzel kezdődtek, a pénz nagymértékben felgyorsította ezen elképzelések uralkodóvá válását. Sőt, mi több, a pénz homogenitása együtt járt a szabványosított kereskedelmi árucikkek rohamos fejlődésével. Az ilyen egységesítés az iparosodás előtti időkben csak hozzávetőleges volt, de a ma előállított tárgyak olyan mértékben azonosak, hogy általuk igazsággá válik a pénz hazugsága.

Amikor a jövő pénzének formájáról gondolkozunk, ne felejtsük el, hogy a pénz egyneművé tesz mindent, amihez csak hozzáér. Talán a pénzt csak olyan dolgok esetében kéne használnunk, amelyek már eleve sztenderdizáltak, számszerűsíthetőek, vagy egységesek, illetve annak kellene lenniük; talán egy másfajta pénzt, vagy egyáltalán, semmilyen pénzt sem kellene használni a személyes és egyedi dolgok áramoltatásában. Mérhető mennyiségek árait tudjuk csak összehasonlítani; így, amikor többet kapunk, valami mérhetetlent, akkor olyan többletet kapunk, amiért nem fizettünk. Más szavakkal: ajándékot kapunk.

Persze, vehetünk művészeti alkotásokat, de ha ez puszta árucikk, azt érezzük, hogy túl sokat fizetünk érte, és ha pedig igazi műalkotás, végtelenül csekély

összeget. Hasonlóképpen, vehetünk szexet, de szerelmet nem; vehetünk tápértéket, de igazi táplálékot nem. Ma a mérhetetlen és megfizethetetlen dolgok hiányától szenvedünk, olyan dolgok hiányától, amelyeket nem lehet pénzen megvenni, és egyben a pénzen megvásárolható dolgok csömörétől is (habár ezek elosztása annyira egyenlőtlen, hogy sokan ezeknek a dolgoknak a hiányától is szenvednek ). (8) Ahogyan a pénz homogenizálja azokat a dolgokat, melyeket megérint, ugyanúgy homogenizálja és személyteleníti használóit is: „Elősegíti azt a fajta kereskedelmi cserét, ami elkülönül minden más kapcsolattól.” (9) Más szavakkal: az emberek pusztán üzletfelek lesznek. Ellentétben azzal, ahogyan az ajándékozás során eltérnek a motivációink, attól függően, hogy adunk vagy kapunk, egy tisztán pénzügyi tranzakcióban mind egyformák vagyunk: a legjobb üzletet akarjuk megkötni. Ez az egyformává válás a pénz hatásának következménye, a közgazdászok azonban azt feltételezik, hogy ez az ok. A pénz evolúciójának a cserével induló egész története azt feltételezi, hogy az önérdek maximalizálására való törekvés alapvető emberi tulajdonság. Ezzel azt is feltételezik, hogy az emberek ugyanolyanok. Amikor nincs érték-szabvány, különböző emberek különböző dolgokat szeretnének. Amikor a pénz bármire beváltható, akkor minden ember ugyanazt a dolgot akarja: a pénzt.

Seaford azt írja: „Megfosztva minden személyes asszociációtól, a pénz szabadossá válik, bárki által bármire cserélhető, közömbös minden személyek közötti, nem-pénzügyi kapcsolat iránt.” (10) Más tárgyaktól eltérően a pénz nem őrzi meg eredetének nyomait, és azok nyomait sem, akiknek a kezén átment.

Amíg az ajándék úgy tűnik, átvesz valamit a személyből, aki adja, bárkinek a pénze egyforma. Ha van 2000 dollárom a bankban, fele a barátomtól, fele az ellenségemtől, nem választhatom azt, hogy az ellenségem ezer dollárját költöm el először és megtartom a barátomét. Minden dollár teljesen egyforma.

Talán bölcsen, sokan elvből visszautasítják, hogy az üzlet a barátsággal keverjék, óvatosságra inti őket a pénz és a személyes kapcsolat közötti alapvető konfliktus.

A pénz elszemélyteleníti a kapcsolatot, két ember pusztán üzletfél lesz, akiket az önérdek maximalizálásának egyetemes célja vezérel. Ha a saját érdekemet akarom maximalizálni, talán épp a te károdra, hogyan lehetnénk barátok? És amikor alaposan pénziesített társadalmunkban szinte minden szükségletünket a pénz segítségével elégítjük ki, milyen személyes szívességek vannak még, amelyekből barátságot építhetnénk?

Csaknem alaptétel, hogy a profitmotiváció ellentétes bármilyen jóindulatú személyes szándékkal, innen ered a mondás is: „Ne vedd magadra, ez csak üzlet!”

Ma az etikus üzleti és etikus befektetési mozgalom azt kutatja, hogyan békíthető ki a szeretet és a profit közti ellentét. Azonban akármennyire is őszinte a szándék, az ilyen erőfeszítések gyakran átfordulnak arculatépítéssé (PR), ”zöldre mosássá” vagy önelégültséggé. Ez nem véletlen. A későbbi fejezetekben bemutatok egy végletes ellentmondást az etikus befektetési kísérletekkel kapcsolatban, de most csak vedd észre természetes kétkedésedet ezzel és általában mindennel szemben, ami azt állítja: „jótéteményeiből gazdagodott meg”.

Minden alkalommal, amikor egy látszólag emberbarát vállalkozással találkozunk, hajlamosak vagyunk arra gondolni: Hol van a csapda? Hogy csinálnak ebből pénzt titokban? Mikor fognak tőlem pénzt kérni? A gyanú: valójában ő is pénzért csinálja

– szinte általános. Gyorsan kiszúrjuk az anyagi indítékokat mindenben, amit az emberek csinálnak, és mélyen meghatódunk, amikor valaki valami olyan nemes vagy naivan nagylelkű dolgot tesz, ami nyilvánvalóan mentes az ilyen motivációtól. Irracionálisnak, sőt csodával határosnak tűnik, hogy valaki a viszonzás előre megtervezett elvárása nélkül ad. Ahogy Lewis Hyde írja: „Az uzsora birodalmában a jószívű ember szentimentalizmusa megérint minket, mert arról beszél, ami elveszett.” (11) A szinte általános gyanú, amely nyereségvágyat sejt minden mögött, azt tükrözi, hogy a pénz egy egyetemes cél. Képzeld el, hogy újra iskolás vagy és a karriertanácsadóval beszélgetsz arról, hogy miben vagy tehetséges, és hogy hogyan élj meg ebből (vagyis: hogyan fordítsd át ezeket pénzbe). Ez a gondolkodási minta mélyen gyökeredzik; amikor serdülő fiam, Jimi megmutatja nekem az általa készített számítógépes játékokat, néha azon kapom magam, hogy elgondolkodom, hogyan adhatná el ezeket, és milyen programozó készségeket fejlesszen, hogy piacképesebb legyen. Ha valakinek egy izgalmas, kreatív ötlete támad, szinte mindig azonnal megjelenik a gondolat: hogy csinálhatunk ebből pénzt? De amikor a profit a művészeti alkotás céljává válik, és nem csak annak egy járulékos hozama, az alkotás megszűnik művészetnek lenni, mi pedig eláruljuk önmagunkat. Az életre általánosan kiterjesztve ezt az elvet, Robert Graves arra figyelmezet: „Úgy választod meg a munkád, hogy biztos jövedelemhez és szabadidőhöz juss általa, hogy félállásban szolgálhasd az általad imádott Istennőt. Ki vagyok én, kérded, hogy arra figyelmeztetlek, vagy teljes szolgálatot követel tőled, vagy semmit egyáltalán.” (12) A pénz egyetemes cél léte beágyazódott a nyelvünkbe is. Ötleteink tőkésítéséről beszélünk, a „gratuitous” (ingyenes) szót pedig, amely szó szerint azt jelenti, hogy köszönettel (és nem pedig fizetséggel) fogadott, a fölösleges szinonimájaként használjuk. Természetesen ez a közgazdaságtanba is beépült, azon feltételezés formájában, hogy az emberek önérdekük, azaz a pénzfelhalmozás maximalizálására törekszenek. Még a tudományban is gyökeret eresztett, a „szaporodás ösztöne” fedőnév alatt. Ebben is az egyetemes cél eszméjét ragadták meg.

Egyáltalán az sem olyan nyilvánvaló, hogy az életnek kell, hogy legyen egy egyetemes célja (a pénz, vagy bármi más). Ez az elképzelés is akkortájt jelent meg, amikor a pénz; és talán pont a pénz sugallta a filozófusoknak. Szókratész félreérthetetlenül a pénz metaforáját használta, amikor az intelligenciát jelölte ki egyetemes célul: Csak egyetlen megfelelő pénznem van, amire be kell, hogy váltsuk az összes többi dolgot (örömet és fájdalmat): ez az intelligencia. (13) A vallásban ez a végső cél keresésének felel meg, mint például az üdvözülés vagy a megvilágosodás, melyből minden jó dolog származik. Mennyire hasonlít ez a pénz korlátlan céljára! Kíváncsi vagyok, hogyan hatna spiritualitásunkra, ha felhagynánk az egyetlen, mindenek felett álló cél hajszolásával, amiről azt hisszük, hogy megoldás mindenre. Milyen érzés lenne feladnunk a vég nélküli harcot, hogy fejlesszük magunkat, hogy az egyetlen cél felé haladjunk? Milyen lenne ehelyett csak játszani, pusztán csak létezni? Ahogyan a gazdagság, a megvilágosodás is egy olyan cél, amely nem ismer határokat, és mindkettő kergetése rabszolgává tehet. Azt gondolom, mindkét esetben a kergetett cél csak hamis helyettesítője mindazon dolgok széles körének, amelyekre az emberek igazán vágynak. (14)

Egy teljesen a pénz által mozgatott társadalomban, melyben majdnem minden árucikk vagy szolgáltatás, a pénz leegyszerűsíti a világ sokféleségét „egyetlen dologgá, ami szinte minden másnak a mértékegysége, és szinte bármi másra felcserélhető”. (15) Az apeiron, a logosz és a hasonló koncepciók egy, a minden másnak életet adó, alapvető egység különböző megfogalmazásai. Ez az, amelyből minden keletkezik, és ahová minden visszatér. Mint ilyen, majdnem megegyezik a Tao ősi kínai elgondolásával, amelyből a yin és yang, és aztán a tízezer dolog (minden más) megszületik. Érdekes, hogy a félig mondabeli taoista mester, Lao Tzu, körülbelül ugyanabban az időben élt, mint a Szokratész előtti filozófusok, ami nagyjából egybeesett az első kínai pénzérmék megjelenésének idejével.

Bárhogy is legyen, ma még mindig a pénz az, ami „tízezer dolgot” szül. Bármit akarsz építeni ezen a világon, befektetéssel és pénzzel kezded. Aztán, amikor befejezted a projektedet, eljött az idő, hogy eladd. Minden dolog pénzből ered, és minden dolog a pénzhez tér vissza. Így a pénz nemcsak egy egyetemes cél, hanem egyetemes eszköz is, és nagyrészt pont azért, mert egy egyetemes eszköz, azért lesz egyetemes cél, amelyből senkinek sem lehet túl sok. Vagy legalábbis így érzékeljük. Sokszor voltam tanúja tervezett közösség építéséről vagy más projektek indításáról folyó beszélgetéseknek, amelyek azzal a csüggesztő felismeréssel értek véget, hogy sosem fog megvalósulni, mert: Honnan fogjuk megszerezni a pénzt? A pénz érthető módon alaptényezőnek számít, amikor meghatározzuk, mit fogunk csinálni: végül is, jóformán minden árucikk kapható érte, és ráveszi az embereket, hogy gyakorlatilag bármilyen szolgáltatást elvégezzenek. „Mindennek megvan az ára”. A pénz, látszólag még kézzel meg nem fogható dolgokat is képes megvásárolni: mint például társadalmi rangot, politikai hatalmat és isteni jóindulatot (vagy, ha azt nem is, legalább a vallási hatalmasságok kegyét, amely majdnem ugyanolyan jó dolog). Eléggé hozzászoktunk, hogy a pénzre úgy tekintsünk, mint minden kívánságunk beteljesítésének kulcsára. Hány olyan álmod van, amiről feltételezed, megvalósíthatnád, ha csak (és csak, ha) lenne elég pénzed? Így zálogosítjuk el álmainkat pénzért, eszközből céllá téve azt.

Nem a pénz eltörléséért emelek szót. A pénz már túllépte helyénvaló határait, olyan dolgok megszerzésének eszközévé vált, amiket nem lenne szabad, hogy megfertőzzön a homogenitás és a személytelenség; miközben, amíg a pénzt általános eszközzé tettük, azok a dolgok, amelyeket igazából nem lehet pénzen megvenni, elérhetetlenekké váltak; nem számít, mennyi pénzünk van, ezeknek csak a látszatát szerezhetjük meg. A megoldás az, hogy helyére tesszük a pénzt, és visszaállítjuk helyénvaló szerepébe. Valóban vannak dolgok, amiket az ember kizárólag pénzzel tud megvalósítani, vagy valami ahhoz hasonló eszközzel, ami nagyban is képes összehangolni az emberi tevékenységet. Megszentelt formájában a pénz egy valóra vált történet, egy megtestesített egyezmény, ami kiosztja a szerepeket és fókuszálja a szándékot. Ehhez a témához később még visszatérek, amikor leírom, milyen lehetne a pénz egy megszentelt gazdaságban.

Mivel nincs szembetűnő határa annak, hogy mi az, ami pénzen megvehető, a pénzre való vágyódásunk is határtalan. A határtalan pénzvágy már az ókori görögöknek is feltűnt. A pénzkorszak legelején, Szolón, a nagyszerű költő és újító megfigyelte, hogy „A gazdagságnak nincs az ember számára látható határa; akiknek legnagyobb a vagyona közülünk, azon munkálkodnak, hogy megduplázzák

azt.” Arisztophanész azt írta, hogy a pénz egyedülálló, mert az összes többi dologgal (mint a kenyér, szex, stb.) el lehet telni, de a pénzzel nem. „Mennyi az elég?” – egy barátom egyszer megkérdezte egy milliomos ismerősétől.

A milliomos zavarba jött. Az ok, ami miatt nincs az a pénz, amely elég lenne: olyan szükségletek kielégítésére használjuk, amelyeket a pénz valójában nem képes kielégíteni. Így olyan, mint bármely más függőséget okozó anyag: átmenetileg eltompítja a kielégületlen szükséglet okozta fájdalmat, de nem elégíti ki magát a szükségletet. Egyre nagyobb adagokra van szükség, hogy eltompítsa a fájdalmat, de nincs az a mennyiség, amely elég lenne. Ma az emberek a kapcsolatok, az izgalom, az önbecsülés, a szabadság és még sok más dolog helyettesítésére használják a pénzt. „Ha lenne egy millió dollárom, szabad lehetnék!” Hány tehetséges ember áldozza fel fiatalságát egy korai nyugdíjazás reményében, hogy majd akkor szabadon éljen, csakhogy élete derekán ráébred, a pénz rabszolgájává vált?

Amikor a pénz elsődlegesen forgalmi eszköz szerepet tölt be, ugyanazon korlátok vonatkoznak rá, mint azokra az árucikkekre, amelyekre átváltható, és így rá való vágyakozásunknak is határt szab jóllakottságunk. Amikor ehhez még felveszi az felhalmozási eszköz funkciót is, rá való vágyódásunk határtalanná válik. Ezért az egyik kérdés, amit vizsgálni fogok, hogyan lehet elkülöníteni a pénzben a forgalmi és felhalmozási eszközt. E kérdés gyökerei ősiek, Arisztotelészig nyúlnak vissza, aki a vagyongyűjtés két fajtáját különböztette meg: a felhalmozásra irányulót és az egyéb szükségletek kielégítését megcélzót. (16) Azt mondja: az első „természetellenes”, sőt mi több, nincs határa.

A fizikai javakkal ellentétben a pénz elvont jellege elméletben lehetővé teszi, hogy határtalan mennyiséget birtokoljunk belőle. Ezért könnyű a közgazdászoknak a vég nélküli exponenciális növekedés lehetőségében hinni, ha a gazdaság méretét egyetlen szám jelképezi. A termékek és szolgáltatások összege egy szám, és mi szab határt a számok növekedésének? Az elvonatkoztatásba belefeledkezve figyelmen kívül hagyjuk a természet és a kultúra határait, csak hogy helyet teremtsünk a növekedésnek. Platont követve az elvontat reálisabbá tesszük, mint a valóságot, a Wall Street problémáit akarjuk megoldani, miközben a valós gazdaság gyengélkedik. A dolgok pénzügyi lényegét „érték”-nek nevezik, ami egy elvont, uniformizált lényeg és leredukálja a világ sokszínűségét. Mindent leredukál arra (az egy számra), amennyit ér. Ez pedig azt az illúziót táplálja, hogy a világ ugyanolyan végtelen, mint a számok. Mindenen árcímke van, bármit megvehetsz, még a veszélyeztetett fajok irháját is. (17) A pénz határnélküliségében benne foglaltatik egy másféle korlátlanság is: az emberi birodalomé, a világnak azon részéé, amely az emberekhez tartozik.

Végtére is miféle dolgokat adunk-veszünk pénzért? Birtokot; dolgokat, melyeket birtoklunk és dolgokat, melyeket hozzánk tartozónak érzékelünk. A technológia folyamatosan bővíti ezt a kört, olyan dolgok tulajdonlását teszi lehetővé, amelyek korábban nem voltak megszerezhetőek, de még csak eszünkbe sem jutott tulajdonolni őket: a föld mélyének ásványai, az elektromágneses tér sávjai, génszekvenciák, stb. Technológiai hatókörünk kiterjesztésével egyidejűleg a tulajdonban való gondolkodás is kifejlődött. Olyan fogalmak, mint a föld, a vízhez kapcsolódó jogok, a zene és a mesék is beléptek a tulajdonolható dolgok birodalmába. A pénz határnélkülisége azt sugallja, hogy a tulajdonolható dolgok

birodalma a végtelenségig nőhet és ezért az emberiség arra rendeltetett, hogy meghódítsa a világegyetemet, hogy mindent bevonjon az emberi tartományba, hogy az egész világot birtokává tegye. Ez a sors része annak, amit már leírtam a Felemelkedés mítoszaként, az Emberek Meséjének részeként. Manapság, ez a történet rohamosan idejétmúlttá válik, és ki kell találnunk egy olyan pénzrendszert, amely összhangban van az új történettel, ami ezt felváltja. (18) A pénz általam említett tulajdonságai nem szükségszerűen rosszak. Azzal, hogy segít egységesíteni vagy szabványosítani mindazt, amihez hozzáér; azzal, hogy egy egyetemes eszközként szolgál, a pénz csodákra tette képessé embert. A pénz kulcsszerepet játszott a technológiai civilizáció felemelkedésében, de talán, csakúgy, mint magát a technikát, még aligha tudjuk, hogyan kell ezt az erőteljes kreatív eszközt valódi szerepének megfelelően használni. A pénz elősegítette a szabványosított dolgok ,mint a gépek alkatrészei és a mikrochipek, fejlődését, de akarjuk-e, hogy az ételünk is ilyen egynemű legyen? A pénz személytelensége hatalmas társadalmi távolságokon átívelő együttműködést tesz lehetővé, egymást nem ismerő emberek millióinak munkáját segít összehangolni; de akarjuk-e, hogy a szomszédságunkban élő emberekkel is ilyen személytelen kapcsolatunk legyen? A pénz univerzális eszközként képessé tesz minket, hogy szinte bármit megtegyünk, de vajon azt is akarjuk-e, hogy ez legyen a kizárólagos eszköz, és nélküle szinte semmit se tudjunk tenni? Miközben az emberiség egy tudatos, akaratlagos új szerepbe lép a földön, eljött az idő, hogy uraljuk ezt az eszközt!

Jegyzetek 1. Arisztotelész. Politika, Első könyv 1, 9. , Szabó Miklós ford.

2. Seaford, Money and the Early Greek Mind, 132–3.

3. Ibid., 137.

4. Ibid., 139–45.

5. Ibid., 119.

6. Ibid.

7. Kivételt a külkereskedelemben használt érmék képeztek; az érmék, amelyek egy társadalmi megállapodás hatókörén kívül mozogtak. Az ilyen érmék valóban függtek az anyagukul szolgáló fém önmagában való értékétől. De még itt is, egy általánosabb társadalmi értékfelfogásra volt szükség, hogy értéket adjon ezeknek, mivel az ezüst és az arany eredendően nem túl jól használható fémek.

8. Ez a jóllakottság tükröződik a „kapacitásfelesleg” makacsul fennálló problémájában, amely szinte minden iparágat érint; ezért van, hogy a gazdasági válságokra adott válaszok általában magukba foglalják kereslet ösztönzését.

9. Seaford, Money and the Early Greek Mind, 151.

10. Seaford, Money and the Early Greek Mind, 155.

11. Hyde, The Gift, 182.

12. Graves, The White Goddess, 15.

13. Plato, Tht. 146d. Cited by Seaford, Money and the Early Greek Mind, 242.

14. Manapság az egyik legsúlyosabb kielégítetlen szükséglet a kapcsolódás igénye: amely a más emberekkel és a természettel való kapcsolódás vágyát egyaránt magában foglalja. Ironikus módon, a pénz elvontsága és személytelensége miatt ellehetetleníti az ezekhez való kapcsolódásunkat. A spiritualitás, amikor olyan egyéni törekvésként értelmezik, amit legjobb a világtól elzártan gyakorolni, ugyanezt teszi. El tudunk-e képzelni egy másfajta pénzt, ami az ellenkező hatást váltja ki?

15. Seaford, Money and the Early Greek Mind, 150.

16. Aristotle, Politics, 1. könyv, 9. rész 17. Az olvasó talán már észrevette a paradoxont: a bőség világában élünk, ahogyan azt a 2. fejezetben is leírtam, mégis elhasználjuk a korlátozott bioszférát. Ahhoz, hogy feloldjuk ezt az ellentétet, gondolj arra, hogy túltermelésünk és túlfogyasztásunk többnyire nem valós igényeket szolgál, hanem a természettől és a közösségtől elkülönült én szűkösségképzete és egzisztenciális magánya hajtja.

18. Ugyanez vonatkozik civilizációnk másik meghatározó történetére, az “Elkülönült Egyén” meséjére. A pénzügyi rendszer bebetonozza ezt a történetet is azzal, hogy feloldja a személyes kapcsolatokat, versengésre kényszerít, és elválaszt minket mind a közösségtől, mind a természettől.

4. fejezet: Mi a baj a tulajdonnal? „Mi történne a mennyben, ha akik először odajutnak, magántulajdont jegyeznének be a mennyország területére, és felosztanák abszolút tulajdonokra maguk között, ahogyan a föld területét is felparcelláztuk? – Henry George Nem az ember teremtette a földet, és bár természetszerűleg joga van, hogy elfoglalja, nincs joga örökös birtokaként megjelölni annak bármely részét; a föld Teremtője nem nyitott földhivatalt, ahonnan az első birtokleveleket ki kéne bocsátani.” – Thomas Paine A birtoklási vágy Eddig az Elkülönültség Korában éltünk. A közösséghez, a természethez, a helyhez való kötelékeink egymás után oldódtak el, és hirtelen egy idegen világban találtuk magunkat. Ezen kötelékek felbomlásával nem csak gazdagságunk csökkent; saját lényegünket nyirbáltuk meg. Az elszegényedés, amit érzünk, a közösségtől való leválás, a természettől való eltávolodás valójában lelkünk elszegényedése. Ez azért van, mert a közgazdaságtan, a biológia, a politikai filozófia, a pszichológia és az intézményesített vallás feltételezései ellenére nem olyan lények vagyunk, akiknek ugyan vannak kapcsolataik, de valójában elkülönültek. Maga a kapcsolat vagyunk.

Egyszer hallottam Martin Prechtelt guatemalai falujáról mesélni: „A falumban, ha elviszel egy beteg gyereket a vajákos emberhez, sohasem mondanád: Egészséges vagyok, de a gyerekem beteg. Azt mondanád: Beteg a családom. Vagy, ha a szomszédodról lenne szó, talán azt mondanád: beteg a falum.” Egy ilyen közösségben ugyanígy elképzelhetetlen lenne azt mondani: Én egészséges vagyok, de az erdő beteg. Azt gondolni, hogy bárki egészséges lehet, amíg a családja, a faluja, vagy a föld, a víz, vagy a bolygó nem az, ugyanolyan képtelenség volna, mint azt mondani: Halálos máj-betegségem van, de ez csak a májam, én viszont egészséges vagyok! Éppen úgy, ahogy az önérzékelésem a májamra is kiterjed, ezeké az embereké magába foglalja társadalmi és természeti közösségüket is.

Ezzel szemben a modern egyén elkülönült és elszigetelt létező egy olyan világegyetemben, ami más, tőle különböző. Ez az egyén Adam Smith gazdasági embere; a vallás testet öltött lelke; a biológia önző génje. Ez korszakunk egymásba érő válságainak az alapja, és a válságok mind az elszakadás témájának variációi: a természettől, a közösségtől, önmagunk elvesztett részeiről való elszakadásé. Ez áll az ökológia és az önigazgatás folyamatos tönkretételével hagyományos vádolt tényezők, valamint az emberi kapzsiság vagy a kapitalizmus mögött. Önérzékelésünkből következik a „ha nekem több jut, neked kevesebb” gondolkodás. Kamat-alapú pénzrendszerünk pontosan ezt az alapelvet testesíti meg. A korábbi, ajándék-alapú társadalmakban ennek ellenkezője volt igaz.

Az egyre növekvő birtoklási kényszer természetes válasz erre az elidegenítő ideológiára, ami elmetszi a kapcsolatokat és egyedül hagy bennünket a világegyetemben. Amikor kizárjuk a világot magunkból, a megmaradó parányi,

magányos identitásnak falánk szükséglete támad, hogy elvesztett lényéből annyit követeljen önmaga számára, amennyit csak lehet. Ha az egész világ, az egész élet és a föld többé már nem én vagyok (nem vagyok egy vele), akkor megpróbálom kompenzálni azzal, hogy magamévá teszem. A többi elszakadt lény ugyanezt teszi, ennek köszönhetően aztán a versengés és mindenütt jelenvaló aggodalom világában élünk. Ez beleépült abba, ahogyan magunkat meghatározzuk.

Beleszülettünk a létezés hiányába, a lélek hiányába.

Az én és az enyém gondolkodásának csapdájába esve elvesztett gazdagságunk kicsiny darabkáját próbáljuk visszaszerezni azáltal, hogy elkülönült lényünket és ennek kiterjesztését, a pénzt és a tulajdont növeljük és védjük. Azok, akiknek nincsenek megfelelő gazdasági eszközeik, hogy azokkal növeljék személyüket, gyakran fizikai lényüket fújják fel; ez az egyik oka, hogy az elhízás aránytalanul nagy mértékben sújtja a szegényeket. A vásárlástól, a pénztől és a szerzéstől való függés ugyanabból a forrásból fakad, mint az étel-függőség; a magányból, abból a fájdalomból, hogy pusztán csak létezünk, elvágva annak nagy részétől, amik igazán vagyunk.

A külszíni fejtésekre és a tarvágásokra, és a halál-zónákra, és a népirtásokra, és a lealacsonyító fogyasztói kultúrára pillantva, azt kérdezhetjük: Honnan jön ez a szörnyeteg, ami bedarálja a szépséget és pénzt köp ki? Az elkülönült én az alapvetően Másnak megélt világegyetemet kutatva eszközök véletlenszerű halmának tekinti a természeti és emberi világot. A világ fennmaradó, rajtam kívül álló része alapvetően nem én. Miért kellene foglalkoznom vele, azon túl, hogy megnézzem, milyen nyilvánvaló hasznom származhat belőle? Így történt, hogy Descartes, az egyén modern felfogásának egyik úttörő megfogalmazója egyben a természet „urává és tulajdonosává” válás ambícióját is megfogalmazta. Ahogy az utóbbi szó sugallja, a tulajdon fogalma magától értetődő az elkülönült én számára.

Ez a mi merev, szűk, önmagunk és a másik között különbséget tevő történetünk a végét járja, a saját elveinek lesz az áldozata. Ahogyan a misztikusok mindig is tanították, az egyén elkülönültségét átmenetileg lehet csak fenntartani, és annak hatalmas ára van. És mi hosszú ideig tartottuk fenn, ráépítettünk egy egész civilizációt, amely a természet és az emberi természet leigázására tör. A jelenlegi, egymást érő válságok pusztán ennek a célnak a hiábavalóságát leplezik le. Az általunk ma ismert civilizáció végét és az emberi lét új állapotának megteremtését jövendölik, amelyet egy átjárhatóbb, befogadóbb önérzékelés jellemez.

A tulajdon eredetét kutató elméletek egyike az autonómia, vagyis az egyén szuverenitásának eszméjével köti ezt össze, amely lassan fejlődött ki közösségi, törzsi múltunkból. Charles Avila így írja le okfejtését: „Ha én a magamé vagyok, és a munkaerőm is hozzám tartozik, akkor amit csinálok, az is az enyém”. (2) Itt tehát megvan a tulajdonlás fogalmának ideológiai előfeltétele: „én a magamé vagyok”, ami semmi esetre sem tekint egységként az emberi társadalomra. Más társadalmakban a klán, a törzs, a falu, sőt a minden élőlény közössége elsőbbséget élvez az egyén individuális koncepciójával szemben, így munkaerőd sem a tied, hanem a nagyobb közösségé. (3) A tulajdon intézménye tehát nem jelenlegi bajaink gyökere, hanem elszigetelődésünk és szétválásunk egyik tünete.

Ezért ez a könyv sem a tulajdon eltörlését akarja (hisz, ha így tenne, a tünetre

fókuszálna az ok helyett), hanem ennek átalakítását az emberi létezés átalakulásának részeként.

Más gondolkodók, nevezetesen Wilhelm Reich és Genevieve Vaughan, a tulajdon eredetét a férfi-dominancia és a patriarchális társadalom megjelenésével kötik össze. (4) Bár azt hiszem, ezeknek az érveknek van igazságalapjuk, úgy döntöttem, nem fogom itt a pénz és a tulajdon nemi dimenzióit vizsgálni, mert a téma külön tanulmányt érdemel. Az Elkülönültség Korszakának mindegyik intézménye összefüggésben áll a többivel; a természettől, a testtől és a megszentelt nőiességtől való elidegenítés a világtól való eltávolodást visszhangozza, amit a tulajdon is sugall, amikor a dolgokat a kereskedelem elidegeníthető tárgyaivá teszi.

Birtokvágyunk csökken, ahogy az összetartozás érzete és a hála növekszik bennünk, és ahogy felismerjük, hogy munkaerőnk sem a sajátunk, hogy bármit hozok létre, az nem teljesen az enyém. A munkára való képességem és maga az életem, valójában nem egy ajándék? Ezt felismerve arra vágyunk, hogy odaadhassuk alkotásainkat mindeneknek, ami és aki hozzájárult létezésünkhöz és az élet ajándékát adományozta nekünk.

Néhány szocialista filozófus aztán ebből a hála által vezérelt vágyból egy kötelezettséget kreált, hogy az egyéni munka állami kisajátítását igazolja vele.

Tartozunk a társadalomnak, és az állam lesz ennek az adósságnak a behajtója.

Kevésbé szélsőséges formájában ez igazolja a jövedelem-adót, ami szintén az egyéni munka egyfajta kisajátítása. Mindkét esetben erőszakkal kényszerítenek rá, hogy adjunk. Képesek vagyunk-e ehelyett egy olyan gazdasági rendszert létrehozni, ami szabaddá teszi, ünnepli és jutalmazza ezt a természetes késztetést, hogy adjunk? Ez az, amiről ebben a könyvben írok: egy rendszer, ami a dolgok áramoltatását értékeli azok felhalmozásával szemben, az alkotást a tulajdonlással, az adást és a birtoklással szemben.

Az eredeti rablás Az egyén szuverenitása csak az első lépés volt a tulajdon modern felfogása felé, hiszen a legtöbb dolog ezen a földön nem valakinek a munkája révén jött létre. Az „amit csinálok, az az enyém” gondolkodásmód értelmében, bármi, ami nem emberi erőfeszítés által jött létre, senkihez sem tartozhat. Jogot formálni olyan dolgokra mint a föld, a folyók, az állatok vagy a fák egyenértékű lenne a tolvajlással, éppúgy ahogyan tolvaj vagyok, ha jogot formálok valamire, amit te hoztál létre.

Ebből a felismerésből született a közgazdasági gondolkodás egy jól megkülönböztethető áramlata, melynek a legfigyelemreméltóbb képviselői P. D. Proudhon, Karl Marx, Henry George és Silvio Gesell voltak. A tulajdon rablás – hirdette Proudhon; bármely tulajdon eredetét visszavezetve a „törvényes” átruházások során át végül eljutunk az első tulajdonoshoz, aki azt egyszerűen csak elvette, kiszakította a „mienk” vagy az „Isten” birodalmából és belehelyezte az „enyém” keretébe. Ez rendszerint erőszakkal történt, mint például ÉszakAmerika hatalmas területeinek elfoglalása az elmúlt három évszázadban. Ennek a történetnek különféle változatai játszódtak le az évezredek során szerte a

világon. Végtére is, a római kor előtt nem létezett semmiféle tulajdon- vagy birtoklevél. A föld olyan volt, mint a levegő és a víz, nem lehetett birtokolni. Az első birtokosok ezért törvényesen nem tehettek rá szert. El kellett, hogy vegyék.

Gyakran érvelnek amellett, hogy a földtulajdon a mezőgazdaság természetes következménye. Amíg a vadászó-gyűjtögető vajmi keveset fektetett földjébe, a földműves munkát tett bele, hogy termékennyé tegye (azaz emberi fogyasztásra élelmiszert termesszen). Nyilvánvaló igazságtalanság lenne a földművessel szemben, hogy miután ő egész évben dolgozott, betakarításkor jönnének a gyűjtögetők és leszednék a termést. A személyes tulajdonnak arra kellene ösztönöznie az embereket, hogy műveljék a földet. De nem lenne-e jobb, ha valamilyen módon a művelés eredményét lehetne birtokolni, és nem magát a földet?

Eredetileg a földjogok majdnem mindig a közösséghez tartoztak, a falut vagy a törzset illették és nem az egyént. A nagy földművelő civilizációkban, mint például Egyiptom, Mezopotámia és a Zhou dinasztia Kínája, alig létezett a föld magántulajdonának fogalma. Minden föld a király tulajdonában volt, és mivel a király volt Isten földi helytartója, minden föld Isten tulajdona volt.

Hatalmas fogalmi különbség van aközött, hogy valaki a földhöz kapcsolódó munkájának gyümölcsét, illetve, hogy magát a földet birtokolja. Úgy tűnik, Nyugaton a föld birtokolhatóságának egész gondolata Rómából származik, és talán a görögök egyénről alkotott fogalma termékenyítette meg. Rómában a föld először domíniumba került, azaz „végső jogba, mely mögött nem volt jog, a jog, ami legitimált minden mást, mialatt önmagának nem volt szüksége legitimálásra … a ’használat, gyümölcsöztetés és elhasználat’ joga - ius utendi, fruendi, abutendi." (5) Keleten a föld kimondott tulajdonlása valamivel korábban kezdődött, legalábbis elméletben. Kínában Shang Yang Kr.e. IV. századbeli uralkodásáig nyúlik vissza. És talán még korábbra is, habár ebben az időben a földtulajdon korát megelőző idő már csak történelmi emlék volt, ahogy a konfuciánus állítások bizonygatták, az ősi időkben helytelen volt eladni a földeket. (6) Feltehetően Indiában is elismerték a föld magántulajdonát már a Kr. e. VI. században, bár a bizonyítékok némileg ellentmondóak. (7) Akárhogy is, Indiában a föld zöme közösségi tulajdonban maradt egészen az angol uralom idejéig. (8) A középkori Európában a föld nagy része vagy közösségi tulajdonban volt, vagy a feudális urak tulajdonában, akik azonban nem birtokolták a földet annak modern értelmében, elidegeníthető árucikként; vagyis nem adhatták-vehették szabadon.

Bizonyos jogaik voltak a földhöz, melyeket a hűbéresekre ruházhattak át különféle szolgálatokért, terményrészesedésért és végül pénzért cserébe.

Angliában a föld általában nem volt szabadon elidegeníthető egészen a XV. századig. (9) Azután Anglia hatalmas közösségi földjei gyorsan magántulajdonba kerültek a Bekerítési Törvénynek (Enclosure Acts) köszönhetően. Egy hasonló folyamat söpört végig a kontinensen, például a jobbágyok „felszabadításán” keresztül. Lewis Hyde azt írja: Amíg korábban az ember bármely folyóban halászhatott és bármely erdőben vadászhatott, most olyan személyekkel találkozott ott, akik azt állították, ők tulajdonosai ezeknek a közjószágoknak. A földhasználat alapja eltolódott. A középkori jobbágy nemcsak hogy nem birtokolta az ingatlant, hanem éppen

ellenkezőleg: a föld birtokolta őt. Nem költözhetett szabadon egyik helyről a másikra, mégis elidegeníthetetlen jogai voltak ahhoz a darab földhöz, melyhez kötve volt. Most bizonyos emberek jogot formáltak a föld birtoklására és felajánlották, hogy bérbe adják neki valamilyen díj fejében. Amíg a jobbágyot nem tehették ki a földjéről, a bérlőt ki lehetett lakoltatni, és nem csak akkor, ha a bérleti díjjal elmaradt, hanem a földtulajdonos puszta szeszélyéből is. (10) Ahogy oly sok társadalmi reform, a jobbágyok felszabadítása is csak egy újabb eszköz volt a gazdasági és politikai erő megszilárdítására a már hatalommal bírók kezében. Így vagy úgy, az emberek, akik generációkon keresztül szabadon legeltették a csordáikat, gyűjtötték a tűzifát és vadásztak az őket körülvevő földeken, ezt nem tehették többé. (11) Ezek a földek korábban közjavak voltak, mindenki és egyben senki tulajdonai. Ettől kezdve mindörökre magántulajdon lettek.

Ha a tulajdon rablás, akkor a magántulajdon jogainak védelmére felépített jogrendszer egy bűncselekményt állandósít. Azáltal, hogy a tulajdont szentnek és sérthetetlennek nyilvánítjuk, legitimáljuk az eredeti lopást. Ez nem is kéne, hogy meglepő legyen, ha a törvényeket maguk a tolvajok alkotják meg, hogy törvényesítsék ebül szerzett jószágaikat. És tényleg ez történt: Rómában és máshol is, a gazdagok és hatalmasok voltak azok, akik megkaparintották a földeket és egyben ugyanők hozták a törvényeket is.

Mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy menten marxista ömlengésbe kezdek, hadd tegyem gyorsan hozzá, hogy nem a magántulajdon eltörlését szorgalmazom.

Ennek egyik oka, hogy az eltörlés egész mentalitása magában foglal egy heves, hirtelen és disszonáns változást, amelyet erőszakosan kényszerítenek rá a vonakodókra. Másodsorban, a magántulajdon csak egy mélyebb bajnak a tünete, és ha ezt a tünetet, az Elkülönültséget a hódítás és a túláradó rossz gondolkodásmódjából közelítjük meg, ugyanezen gonoszságok különböző formáihoz fogunk jutni. Végül, még gazdasági szinten is, a probléma nem önmagával a magántulajdonnal van, hanem az annak birtoklásából származó tisztességtelen előnyökkel. Még ha rossz is, hogy valakinek haszna van egy valaha közös dolog puszta tulajdonlásából, abból mindenkinek előnye származik, ha az erőforrások azok felé áramlanak, akik a legjobban tudják őket használni.

Ezek közé tartozik a föld, a talaj, az ásványok, a vízkészletek, és az atmoszféra szennyezést elnyelő képessége. Olyan gazdasági rendszerre van szükségünk, amely elutasítja a tulajdonlásból származó profitot, jutalmazza viszont a vállalkozói szellemet, amely azt mondja: „tudom a módját, hogyan használjuk ezt jobban”, és amelyben ez a szellem szabad kezet kap. A marxista rendszerek nemcsak a szűkös erőforrások feletti kizárólagos rendelkezésből származó profitot számolták fel, hanem az azok hatékony használatából származót is. Az eredmény: hatékonytalanság és stagnálás. Jutalmazhatjuk-e azokat, akik az erőforrásokat a legjobban használják fel, anélkül, hogy a birtoklás puszta tényét jutalmaznánk? Ez a könyv egy olyan pénzrendszert ír le, amely megőrzi a magántulajdon szabadságát anélkül, hogy hagyná, hogy ennek tulajdonosai méltánytalan előnyökhöz jussanak.

Akárhol és akármikor is történt, a föld privatizációja nyomában szorosan ott járt a tulajdon koncentrációja. Az ókori Róma történetének elején a föld közös (nem személyes) tulajdon volt, a háztáji kis parcellákat kivéve: „A szántóföld közös

használatban volt.” (12) Ahogyan Róma a hódítások által terjeszkedni kezdett, az új föld nem maradt túl sokáig köztulajdon, hanem gyorsan a leggazdagabb családok (a patríciusok) keze közé vándorolt, és ezzel felállította a szabályokat a következő jó néhány évszázadra. Birtokaik az eredetileg plebejus kisgazdaságok kárára is nőttek, amelyek birtokosait gyakran behívták, hogy a légiókban szolgáljanak, és amelyek semmiképp sem tudtak gazdaságilag versenyezni a patrícius birtokok olcsó rabszolgamunkájával. Visszafizethetetlen adósságokat halmoztak fel, és mivel a föld elidegeníthető árucikké vált, földjeik elhagyására és ezzel koldulásra, útonállásra, vagy, ha szerencséjük volt, a városi kézművesek közé kényszerítették őket.

Amikor a Birodalom csillaga leáldozott és a rabszolga-felhozatal kiapadt, sok nagy földbirtokos a bérlő gazdálkodókhoz fordult, a gyarmati lakosokhoz, hogy műveljék meg az ő földjüket is. Az adósság által odaláncolva végül ezekből a bérlőkből lettek a középkori jobbágyok. Gondold csak el, ha képtelen vagy visszafizetni, amivel tartozol, akkor kötelességed legalább annyit törleszteni, amennyit tudsz. A munkád hozama onnantól örökre engem illet. Mennyire hasonló ez az Egyesült Államok csődjogi szabályozásához, ahogyan azt a 2005-ös „Reform” Csőd Törvény meghatározza, ami arra kényszeríti a csődöt jelentő személyt, hogy jövőbeli fizetésének egy részét átadja a hitelezőknek. (13) És mennyire hasonló a harmadik világ országainak helyzetéhez is, akiket arra kényszerítenek, hogy gazdaságukat átalakítsák és teljes gazdasági többletüket örökös adósságszolgálatra fordítsák. Ők a jobbágyok mai megfelelői, a pénz tulajdonosai számára kell dolgozniuk, hasonlóan ahhoz, ahogy a jobbágyok a föld tulajdonosának dolgoztak.

Megdöbbentő a párhuzam az ókori Róma és napjaink között. Ma, ugyanúgy, mint akkor, a gazdagság egyre inkább kevesek kezében koncentrálódik. Ma, ugyanúgy, mint akkor, embereknek életre szólóan el kell adósodniuk, csakhogy hozzájussanak az élet alapszükségleteihez; az adósságot aztán sosem tudják visszafizetni. Akkoriban ez a földhöz való hozzáférésen keresztül ment végbe, ma pedig a pénzhez való hozzáférésen keresztül történik. A rabszolgák, a jobbágyok és a bérlők egész életük munkájával a földbirtokosokat gazdagították, ma pedig a munkánkból származó jövedelem a pénz tulajdonosaihoz áramlik.

A radikális gondolkodás történetében annak felismerése, hogy a tulajdon tolvajlás, rendszerint együtt jár a tolvajok iránti dühvel és bosszúvággyal.

Azonban ez nem ilyen egyszerű. A vagyonok birtokosai, akár örökölték, akár nem, beleszülettek abba a szerepbe, amit civilizációnk nagy, láthatatlan történetei teremtettek meg és tettek szükségessé, amelyek arra kényszerítenek minket, hogy a világot tulajdonra és pénzre váltsuk, akár a tudatában vagyunk ennek a tettünknek, akár nem.

Ne pazaroljuk hát energiánkat a gazdagokkal vagy az eredeti fosztogatókkal szembeni gyűlöletre! Az ő helyükben mi is ugyanazt a szerepet vettük volna fel.

Igazság szerint legtöbbünk, ilyen vagy olyan módon, de részt vesz a közösségi javak jelenleg is folyó meglopásában. Ne gyűlölködjünk, nehogy még tovább nyújtsuk az Elkülönültség Korszakát és nehogy, mint a bolsevikok, egy sekélyes forradalmat vigyünk véghez, amely arra elegendő csak, hogy újrateremtse a régi rendszert egy újabb, eltorzult formában. Ezzel együtt, ne veszítsük szem elől a

tulajdon nem tudatos bűntettének természetét és hatását, hogy visszajuttathassuk világunkat annak eredeti és még mindig rejtőző bőségébe.

A föld hasznához való jogból a föld kifejezett tulajdonlásáig az átmenet fokozatos volt, utolsó állomása a föld pénzért való eladásának gyakorlata lett. Ne felejtsük el, hogy ez egy elvi átalakulás (a föld nem ismeri el, hogy birtokolni lehessen), egy emberi kivetítés. A földtulajdonlás (és tulajdonképp a birtoklás összes formája) többet mond arról, ahogyan a világot érzékeljük, mint a birtokolt dolgok valódi természetéről. Kezdetben a föld birtoklása még épp oly elképzelhetetlen volt, mint az égé, a Napé vagy a Holdé, de mára a Föld majdnem minden négyzetmétere ilyen vagy olyan tulajdon alá esik. Ez az átalakulás azonban csak a saját világegyetemben elfoglalt helyünkről való elképzelésünk változása.

Henry George hagyatéka A használat joga és a kifejezett tulajdonjog közötti választóvonal az emberi erőfeszítés által létrejövő és a már eleve meglévő dolgok közötti eredendő különbséget emeli ki. Ez a különbség ma is fennáll az „ingatlan” és „ingó” tulajdon közötti különbségben, és ez az alapja több ezer évnyi reformista gondolkodásnak.

Mivel a Római Birodalom teremtette meg a tulajdonjog általunk ma ismert törvényi kereteit, nem meglepő, hogy a tulajdon első bírálóit is ez a kor adta. A III. és a IV. században a keresztény egyház korai vezetői különösen tisztában voltak azzal, hogy a föld javaiból mindenkinek részesülnie kell. Szent Ambrus azt írta: „Gazdag és szegény egyaránt élvezi a világegyetem pompás ékességeit… Isten háza közös gazdagnak, szegénynek” és „A mi Urunk, Istenünk azt kívánja, hogy ez a világ mindenki közös birtoka legyen és gyümölcse mindenkit tápláljon.” Valahol máshol azt írja, hogy a magántulajdon „nem a természet rendje szerint való, mert a természet minden dolgot mindenki számára teremtett. Így Isten olyan módon teremtett mindent, hogy az összes dolgot közösen birtokoljuk. A természet ezért a közös jogok anyja; a privát jog: bitorlás.” (15) A keresztény atyák közül néhányan, nevezetesen Aranyszájú Szent János, Szent Ágoston, Nagy Szent Vazul és Alexandriai Kelemen hasonló nézetekkel hozakodtak elő, Jézus tanításainak szó szerinti követésére bíztatták a híveket, arra, hogy minden vagyonukat a szegényeknek adják. Filozófiájuk nem vált el a gyakorlattól: közülük sokan pontosan ezt is tették. Szent Ambrus, Szent Vazul és Szent Ágoston jelentős vagyonnal rendelkeztek mielőtt beléptek a klérusba, és az egészet szétosztották.

Az alapítók tanításainak ellenére maga az Egyház végül tekintélyes vagyonra tett szert, és császári hatalommal ruházta fel magát. Jézus tanításai túlvilági ideálok lettek, melyeket nem ajánlottak komolyansenkinek sem, és Isten Királyságát áttelepítették a Földről a mennybe. Ez egy fontos lépés volt a szellem és az anyag fogalmi szétválasztásában, ami aztán hozzájárult a materializmus, különösen pedig a pénz profánná válásához. Még ironikusabb, hogy ma a legtöbb ember, aki azt vallja, hogy a keresztény tanításokat követi, mindent visszájára fordítva a szocializmust az ateizmussal köti össze, a magánvagyont pedig Istennek tetsző dolognak tartja.

A korai keresztény atyák gyakran utaltak az azon dolgok közötti különbségre, amit az emberek a saját erejükből hoznak létre, és amit Isten adott az egész emberiség közös használatára. Az elmúlt évszázadokban sok társadalom- és gazdaságkritikus háborodott fel újra a közjavak kisajátítása miatt, és kreatív javaslatokat dolgoztak ki ennek orvoslására. Az egyik ilyen korai bíráló, Thomas Paine, azt írta: És ahogy nem lehetséges elválasztani a művelés jelentette fejlesztést magától a földtől, amelyen a fejlődés megtörtént, a földtulajdon ötlete ebből a példázatkapcsolatból nőtt ki; de ez mindazonáltal igaz, hogy csak a fejlesztés értéke, és nem a föld maga, amely személyes tulajdon… Minden megművelt föld tulajdonosa ezért a közösségnek tartozik terület-bérlettel (nem tudok jobb elnevezést, amely kifejezi ezt az ötletet) a nála levő a föld után. (16) Henry George volt az első közgazdász, aki részletesen kidolgozta ezt az elképzelést 1879-es klasszikusában, a „Progress and Poverty”-ben (Fejlődés és szegénység). Alapjában véve ugyanazzal a feltevéssel kezdi, mint Paine és a korai keresztények: De ki hozta létre a földet, hogy bárki emberfia ilyen tulajdont követelhessen belőle, vagy bármely részéből, vagy jogot, hogy adja, vegye vagy örökül hagyja? Mivel a földet nem mi teremtettük, hanem ez egy átmeneti lakóhely, melyen az emberek egyik generációja követi a másikat, mivel itt találjuk magunkat, nyilvánvalóan az Alkotó ugyanolyan engedélyével vagyunk itt, kézenfekvő, hogy senkinek sem lehet semmilyen kizárólagos joga a föld birtoklására, és hogy minden ember földhöz való joga egyforma és elidegeníthetetlen. Kell, hogy legyen a föld birtoklásának egy kizárólagos joga, azon ember számára, aki azt használja, a föld birtoklása védelem alatt kell, hogy legyen azért, hogy munkája gyümölcsét learathassa. De a birtoklás ezen jogának határt kell szabjon, hogy mindenki egyenlő joggal rendelkezik, és ezért feltételéül kell szabni, hogy a birtokos a neki biztosított értékes különjogok mértékének megfelelően fizessen a közösségnek. (17) Miért kéne valakinek hasznot húzni a föld használati értékéből pusztán amiatt, hogy az ő tulajdonában van, különösen, ha a tulajdon származása egy ősi igazságtalanságon alapul? Ennek megfelelően javasolta Henry George a híres Egyetlen Adót (Single Tax), lényegében egy, a földből származó „gazdasági járulék”-ra kivetett 100%-os mértékű adót. A föld a rajta megvalósított fejlesztésektől megtisztított értékének megadóztatását javasolta; például, a földet adóztatnák, de a rajta levő épületeket vagy terményeket nem. „Egyetlen”-nek nevezte, mert szorgalmazta minden más adó elvetését, azzal az indokkal, hogy éppen akkora lopás megadóztatni a legitim személyes tulajdont, mint hasznot húzni valamiből, ami mindenkié. George írásai hatalmas politikai mozgolódást indítottak el. Majdnem New York polgármesterévé választották, de természetesen a hatalmon levő pénzemberek minden fordulóban ellene voltak.

(18) Eszméi nagy hatást gyakoroltak a közgazdasági gondolkodásra, a világ egyes részein pedig szórványosan meg is valósították őket (azon a két helyen például, ahol életem javát töltöttem: Taiwanon és Pennsylvaniában, a föld magában vett értékének alapján vetik ki adót).

Egyik csodálója, Silvio Gesell, George földérték adójához nagyon hasonló javaslatot tett: legyen az összes föld köztulajdonban, de ki lehessen bérelni egy a gazdasági járadék értékét megközelítő díj ellenében. (19) Gesell okfejtése

lenyűgöző és figyelemreméltóan előremutató az ökológia és a hozzá kapcsolódó egyén megértését illetően. Ez a rendkívüli szakasz 1906-ban íródott: Gyakran halljuk a kifejezést: Az embernek természetes joga van a földhöz. Azonban ez abszurd, mert ezen az alapon azt is mondhatnánk: az embernek joga van a végtagjaihoz. Ha jogokról beszélünk ebben az összefüggésben, azt is kell, hogy mondjuk, hogy a fenyőfának joga van gyökeret ereszteni a földbe. Töltheti egy ember az életét léggömbben? A föld az emberé, és szerves része neki. Nem tudunk elképzelni egy embert föld nélkül ugyanúgy, mint fej vagy gyomor nélkül. A föld éppen annyira az ember egy része, egy szerve, mint a feje. Hol kezdődnek és hol végződnek egy ember emésztőszervei? Nincsen elejük és végük, hanem egy zárt rendszert képeznek kezdet és vég nélkül. Azok az alkotóelemek, melyekre az embernek szüksége van, hogy fenntartsa életét, emészthetetlenek nyers állapotukban és át kell, hogy menjenek egy előkészítő emésztési folyamaton. Ezt az előkészítő munkát nem a szánk, hanem a növény végzi el. A növény az, ami összegyűjti és átalakítja a tápanyagot, hogy az táplálékul szolgálhasson további folyamatokban, az emésztőcsatornában. A növények és a hely, melyet ezek elfoglalnak, ugyanannyira részei az embernek, mint a szája, fogai és a gyomra.

Akkor hogyan tűrhetjük el, hogy bizonyos egyének kisajátítsák a földet, mint kizárólagos tulajdont, határokat állítsanak fel és őrzőkutyák és betanított szolgák segítségével távol tartsanak minket földterületektől, önmagunk részeitől, teljes egészbenkitépjék azokat, amik voltak: testünk végtagjai? Nem olyan ez, mint az öncsonkítás? (20) Gesell nagyszerű retorikai felütéssel folytatja, azt mondva, hogy ez a csonkítás még rosszabb, mint a testrész amputációja, mert a test sebei meggyógyulnak, de „a földdarab kimetszésével ejtett seb örökre megmarad … elfekélyesedik, és sohasem forr be. Az esedékes bérlet fizetésének napján minden alkalommal megnyílik, és arany vér ömlik ki rajta. Az embert sápadtra véreztetik és tántorogva megy tovább. A földdarab kimetszése a testünkből az összes műtét közül a legvéresebb; egy tátongó gennyes seb, amely nem gyógyulhat be, hacsak az ellopott végtagot újból belé nem oltják.”

Azt gondolom, hogy ez az a seb, amit mindannyian érzékelünk, és nemcsak a bérleti díjon keresztül, amely minden megvásárolt dolog árába beleépül, hanem spirituális jogfosztásként is. Nemrég egy francia hölggyel autóztam KözépPennsylvania vidéki útjain. A szelíd dombok és széles völgyek csalogattak minket, hát elhatároztuk, hogy sétálunk egyet. Úgy tűnt, mintha a föld könyörögne a talpunknak, azt kérve, hogy járjunk rajta. Eldöntöttük, hogy keresünk egy helyet, ott hagyjuk a kocsit és sétálunk. Egy órányit mentünk és nem találtunk egy mezőt vagy erdőt, ahol ne lett volna ott a tábla: „Tilos az átjárás”. Minden alkalommal, ha ilyet látok, szívembe markol a veszteség fájdalma. Bármelyik mókus, bármelyik őz szabadabb, mint én. Ezek a táblák csak az emberre vonatkoznak. Itt egy egyetemes alapelv: a tulajdon uralma, a birtokolhatatlan bekerítése mindegyikünket szegényebbé tett. Pusztán csak délibáb volt a szabadság ígérete, ami abban a széles, zöldellő tájban rejlik. Woody Guthrie szavai igazul csengtek: Egy nagy, magas fal próbált megállítani Festett tábla rajta, hogy magántulajdon

De hátoldalára nem volt írva semmi Ezt szánták rád és rám vonatkozni. (21) Három évszázad gazdasági növekedése után annyira elszegényedtünk, hogy még egy mókus gazdagságával és szabadságával sem rendelkezünk. A bennszülöttek, akik az európaiak érkezése előtt itt éltek, kedvükre belakhatták a földet.

Egyszerűen jogukban állt azt mondani: „Másszuk meg azt a hegyet, ússzunk abban a tóban, halásszuk abban a folyóban.” Ma, még a leggazdagabbjainknak sem áll ez módjukban. Még egy milliárd-dolláros földbirtok is kisebb, mint a vadászó-gyűjtögetők birodalma. (22) Más a helyzet Európa nagy részén: Svédországban például az Allemansrätt, a nyilvános hozzáférés joga megengedi, hogy az egyének sétáljanak, virágot szedjenek, egy-két napig táborozzanak, ússzanak vagy síeljenek magánterületeken (de nem túl közel mások lakóhelyéhez). Találkoztam egy lórajongóval, aki elmondta, hogy Írországban a magánterületek útjainak és legelőinek kapuit nem zárják be. A birtokháborítás fogalma ismeretlen, a föld mindenki számára nyitva áll. Cserébe a lovasok tiszteletben tartják a gazdát és a földet, a birtok szélén maradnak, hogy ne háborgassák se az állatokat, se a legelőket. Erről a rendszerről hallva, azt gondolom, hogy egyetlen amerikai sem tekinthet az ország kapukkal, kerítésekkel és birtokháborítás feliratokkal kényszerűen elszigetelt hatalmas területeire a veszteség érzete nélkül. Érzed Gesell „seb”-ét; azt, hogy a földet lehasították rólunk?

Gesell fontos új gondolata, amellyel túlhaladta George-ét, az volt, hogy a párhuzamos gondolkodást a földről a pénzre is kiterjesztette, egy újfajta pénzrendszert talált fel, amit, a kellő alapok lefektetése után, bemutatok majd ebben a könyvben, mint a megszentelt gazdaságtan kulcselemét.

Már korának haladó gondolkodói is vitatták, amihez Henry George ragaszkodott: csak a földet adóztatni; ma pedig ennek még kevesebb értelme lenne, mert mára oly sok más közjószág is a magántulajdon birodalmába került. (23) A Hyde által a „korábban el nem idegeníthető tulajdonok értékesítésé”-nek nevezett fogalom messze túlhaladt a földön, hogy bekebelezzen majdnem mindent, ami az emberi létezéshez és az emberi boldogsághoz szükséges. A természethez, a kultúrához és a közösséghez való kapcsolatunkat szétrombolták, elszakították, hogy aztán pénzért adják vissza. Eddig a földre koncentráltam, de csaknem minden közjószágnak ugyanez lett a sorsa. A szellemi tulajdon a legkézenfekvőbb példa, az ennek birtoklásából származó szerzői díjak a föld bérleti díjához hasonló szerepet játszanak. (Ha azt gondolod, hogy a szellemi tulajdon különbözik a földtulajdontól, mert ezt emberek alkották, kérlek, olvass tovább!) Azonban van a tulajdonnak egy fajtája, amely magába foglalja és meghaladja az összes többit, ez pedig a pénz. A pénzügyek birodalmában a kamat játsza a szerzői díjak és bérleti díjak szerepét, biztosítva, hogy az emberi alkotókészségből és munkából fakadó gazdagság alapvetően azokhoz áramoljon, akik a pénzt birtokolják. A pénz származása ugyanúgy bűncselekményhez kötődik, ahogyan a tulajdon más formáié, egy folyamatos rablás, ami megtestesíti és egyben ösztönzi is a közjavak kisajátítását.

Azért, hogy helyreállítsuk a gazdaság szentségét, jóvá kell tennünk ezt a rablást: mert ez végső soron rablás és az isteni ajándék elbitorlása, azáltal, hogy árucikké silányítottuk azt, ami valaha szent, egyedülálló és személyes volt. Első ránézésre

nem nyilvánvaló, hogy a pénz puszta tulajdonlásából fakadó nyereség éppen olyan törvényellenes, mint a föld puszta tulajdonlásából fakadó profit. Végül is a pénzt, ellentétben a földdel, az ember alkotta. A pénzt emberi tehetségünk, energiánk, időnk és kreativitásunk kiaknázásával keressük meg. Nyilvánvaló, hogy az ilyen munkából származó bevételek jogosan illetik meg a munkást, ugye?

Ezért aztán nem lehet az összes pénz eredendően törvénytelen, igaz?

Ez a szemlélet naiv. Valójában a pénz mélyen és visszavonhatatlanul összefonódott a Föld közjavainak magántulajdonba vonásával, ami a folyamat utolsó és meghatározó szakaszára szabadon adható-vehető közönséges árucikké alacsonyította ezeket a javakat. Ugyanúgy természeti és kulturális örökségünk sok más elemét is „bekerítették”, tulajdonná, és végül „áru és szolgáltatás”-ként pénzzé tették. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy erkölcstelen pénzért dolgozni, inkább az az erkölcstelen, hogy a pénz dolgozzon neked. Ami a bérleti díj a földön, az a kamat a pénzen. A pénz a közjavak teteme, mindannak a megtestesítője, ami egyszer közös és ingyenes volt, de mára tulajdon lett, annak legletisztultabb formájában. A következő néhány fejezet igazolni fogja ezt az állítást, pontosan leírva, hogy a kamatozó pénz természetéből kifolyólag hogyan és miért bitorolja a közjavakat, rombolja le a bolygót, és hajtja rabszolgaságba az emberiség túlnyomó többségét.

Jegyzetek 1. Amint fent, úgy lent. Miután a természetet ellenséggé tettük, vagy legjobb esetben „erőforrások” halmává, nem csoda, hogy ugyanilyen kapcsolatot élünk meg a testünkben is. Korunk meghatározó betegségei az autoimmun betegségek, az én és a másik közötti kapcsolat összezavarodásának testi tünetté válásai.

Ahogyan a faluról, a városról és a bolygóról, mindannyiunk elválaszthatatlan részeiről tévesen azt gondoljuk, hogy nem tartoznak hozzánk, ugyanúgy utasítja el immunrendszerünk is saját testünk szöveteit. Amit a természettel teszünk, azt önmagunkkal tesszük!

2. Avila, Ownership, 5.

3. Még ma is van valami spirituális fogalmunk arról, hogy a munkaerőnk valójában nem a mienk. Azon vágyunkon keresztül érhető ez tetten, hogy szeretnénk valami önmagunknál nagyobbért dolgozni, vagyis, hogy munkánkat egy olyan ügynek szenteljük, amely túlmutat racionális önérdekünk keretein. A vallásos emberek talán úgy írnák ezt le, hogy „valaki Istennek áldozza az életét”.

Másképp megfogalmazva: szükségünk van arra, hogy ajándékot hozzunk létre munkánkkal és annak gyümölcseiből, és az összes szakértelemből és tehetségből; ekkor érezzük magunkat kiteljesedettnek, békésnek, tudva, betöltjük küldetésünket itt a Földön. Ösztönösen tudjuk, hogy az ajándékainkat oda kell adnunk, nem pedig felhalmoznunk az elkülönült egyén kurta és illuzórikus gyarapodására.

4. Például Reich's Sex-Pol és Vaughan's "Gift Giving as the Female Principle vs.

Patriarchal Capitalism." c. műveiben nézhetsz utána.

5. Avila, Ownership, 20.

6. Xu, Ancient China in Transition, 112. Ez a könyv a konfuciánus álláspontot a tulajdonviszony koncentrációjának kritikájaként igyekszik értelmezni. Deng "A Comparative Study on Land Ownership," 12. Deng szerint korábban tilos volt a föld elidegenítése, mivel minden föld a király tulajdonában állt. Deng azt is állítja, hogy a gyakorlatban a föld általában nem volt elidegeníthető vagy helyettesíthető, legalábbis a középkori Song Dinasztia idejében.

7. Altekar, State and Government in Ancient India, 273-4.

8. Kuhnen, Man and Land, Sec. 2.1.1 and 2.1.2.

9. Deng, "A Comparative Study on Land Ownership," 10.

10. Hyde, The Gift, 121.

11. Természetesen a parasztok ellenálltak, mikor a közjavakat elvették tőlük, ez véres harcokhoz vezetett, amelyeket parasztháború néven emlegetünk. Ez a küzdelem időről-időre fellángol a bolygónkon, valahányszor az emberek ellenállnak annak, hogy a tulajdonjogok behatoljanak egy másik emberi kapcsolati szférába. Ahogy Hyde írja: „a parasztháború ugyanolyan háború volt, mint amit az amerikai indiánok vívtak az európaiakkal szemben, egy háború a korábban elidegeníthetetlen tulajdon piacosítása ellen.”

12. Avila, Ownership, 16, idézet a korai forrásból H. F. Jolowicztól és Barry Nicholastól, Historical Introduction to the Study of Roman Law, 139.

13. Sőt mi több, az adósság sokféle típusára, mint pl. az adótartozás, tartásdíj és a diákhitel nem terjed ki a csődvédelem. Jelen írás születésekor a diákhitel állománya az Egyesült Államokban meghaladja a hitelkártya-adósságot, hatalmas terhet róva a hallgatókra.

14. In Psalmum CXVIII Expositio, 8, 22, PL 15:1303, idézve Avila, Ownership, 72.

15. Avila, Ownership, 74.

16. Paine, Agrarian Justice, par. 11-12.

17. George "The Single Tax." 18. George politikai vereségének másik oka, hogy mereven dogmatikus volt, visszautasította a politikai szövetséget bárkivel, aki nem helyeselte kompromisszumok nélkül az Egyetlen Adót.

19. A gazdasági járadék a tulajdonból származó hasznokra utal, mint pl.: bérleti díjak, jogdíjak, osztalékok és kamatok.

20. Gesell, The Natural Economic Order, 2. rész, 5. fejezet "The Case for the Nationalization of Land."

21. This Land is Your Land-ből. Ezt a versszakot általában kihagyják az énekkönyvekből.

22. Az olvasó talán felhozza az állatok területhez tartozását, azt, hogy sok állat nem kóborol szabadon. Nem mindegyik állat kötődik területhez, amelyek mégis, gyakran csoportként és nem egyedenként őrzik azt. Ugyanez volt a helyzet az emberekkel is létezésünk fennállásának nagy részében. De legalább is minden egyes személy számára szabadon rendelkezésre állt az egész törzsi terület. Ma

zsugorítsuk-e le ezt a területet a kiscsaládokra, vagy inkább terjesszük ki közösségünket, hogy magába foglalja az egész Földet?

23. Van egy másik jelentős probléma George programjával. Nagyon nehéz leválasztani a föld értékét az ezen végzett fejlesztések értékétől; különösen, mert a föld magában vett értékét nem csak a fizikai jellemzői határozzák meg, hanem a más, emberi fejlesztés alatt levő földterületekhez képesti elhelyezkedése is.

Azáltal, hogy építesz a földeden, másokat is odavonzol, hogy építsenek a közelben, így a te saját földed értékét emeled és megvonod az esélyét, hogy először ők építsenek. Ez egy olyan ok, ami miatt Silvio Gesell jobban ragaszkodik a bérlet-megközelítéshez, hogy a gazdasági járulék problémája megoldódjon.

5. Fejezet : A közjavak teteme „Megbotránkozunk a feudális földesúron, aki megtiltotta a parasztnak, hogy egyetlen rögöt is megmozdítson, hacsak a termés egynegyedét be nem szolgáltatta urának. Barbár időknek tartjuk ezeket. Ha a formák meg is változtak, a viszonyok ugyanolyanok maradtak, és a munkást is rákényszerítik, szabad szerződés címén, hogy feudális kötelezettségeket fogadjon el. És forduljon ahova csak akar, nem fog jobb feltételeket találni.

Minden magántulajdonná vált, és ezt el kell fogadnia, különben éhen hal.” – Peter Kropotkin „Minden óriási vagyon alapja egy óriási bűncselekmény.” – Lev Tolsztoj Annak ellenére, hogy emberi munkától függetlenül létezik, a föld mégsem különbözik túlságosan a tulajdon bármilyen más fajtájától. Gondoljunk először az anyagi javakra: bármire, ami fémből, fából, műanyagból, növényből, állatból, ásványból, vagy más egyébből készült. Vajon nem a föld részei ezek is, csak épp az emberi munkának köszönhetően megváltozott állapotukban? A föld és a földön végzett fejlesztések közötti különbségtétel, különbség a között, ami már létezik és a között, amit az emberi munka hoz létre, ugyanolyan mértékben érvényes a földre, mint más anyagi javakra. Minden, amit használunk és minden, amit birtoklunk, a föld megváltoztatott kis darabkáit tartalmazza. Együttesen ezek alkotják a természeti tőkét, azt a gazdagságot és jóságot, amit a természet örökül hagyott ránk. Eredetileg ezek egyike sem volt tulajdon, de bekerültek annak birodalmába; mivel a technológia által képesek lettünk rájuk tenni a mancsunkat, az Elkülönültség gondolkodásmódja pedig felszította birtoklási vágyunkat. Mára a természeti tőke olyan formái is tulajdonná váltak, amelyek létezéséről alig volt tudomásunk: az elektromágneses spektrum, a DNSszekvenciák, közvetve az ökológiai sokféleség is és a Föld azon képessége, hogy elnyelje az ipari szennyezést. (1) Az eredeti Nagy Közjavakat már kiárusították: először tulajdont, majd pénzt csináltak belőlük, akár a tulajdon közvetlen tárgyává tették, mint például a földet, az olajat és a fákat, akár még mindig közös tulajdonban állnak, amit igénybe vehetünk, hogy más tulajdont származtassunk belőlük, mint például a nyílt tenger. Ez az utolsó lépés erősíti meg, hogy valaminek a tulajdonná alakulása befejeződött. Az, hogy valamit szabadon adhatunk-vehetünk, azt jelenti, hogy előbb le kellett azt választani kapcsolatainak eredeti mátrixáról; más szavakkal, elidegeníthetővé kellett tenni. Ezért lett a pénz a föld és minden más tulajdon helyettesítője, és ezért van, hogy a használatáért kivetett bérleti díj (kamat) ugyanúgy hat és ugyanazt az ősi igazságtalanságot tükrözi, mint a földre kivetett bérleti díj.

Kulturális és spirituális tőke A közjavakat négy nagy csoportra oszthatjuk: természeti, társadalmi, kulturális és spirituális tőkére. Mindegyik olyan dolgokból áll, melyek valamikor az

önellátás vagy az ajándék-gazdaság részeként ingyenesek voltak, most viszont fizetünk értük. Így nem csak az anyaföld megrablása folyik, hanem az anyakultúráé is.

A tőke ezen egyéb fajtái közül a közgazdasági értekezésekben a legismertebb a kulturális tőke, amelyet szellemi tulajdonnak neveznek. A régi korokban a történetek, ötletek, énekek, művészeti motívumok, képek és technikai találmányok hatalmas gyűjteménye olyan közjószág volt, amelyhez mindenki szabadon hozzáfért akár kedvtelésből, akár munkavégzés céljából, vagy azért, hogy továbbfejlessze azokat. A középkorban a dalnokok meghallgatták egymás énekét és kölcsönvettek egymástól új, nekik tetsző dallamokat, megváltoztatták őket és visszaáramoltatták ezeket a zene közjószágai közé. Ma a művészek és a mögöttük álló vállalatok harcolnak a jogvédelemért, és levédetnek minden egyes alkotást, buzgón perelve azokat, akik megpróbálják ezeket az énekeket a sajátjukba építeni. Ugyanez történik minden más alkotói műfajban is. (2) A szellemi tulajdon erkölcsi igazolása tehát: „Ha én a magam ura vagyok, és a munkaerőm hozzám tartozik, akkor az, amit csinálok, az enyém.” De még ha meg is engedjük azt az előfeltételt, hogy „én a magam ura vagyok”, teljesen abszurd az a burkolt feltételezés, miszerint a művészi és intellektuális alkotások ex nihilo (a semmiből) pattannak ki az alkotó fejéből, függetlenül a kulturális kontextustól.

Bármilyen szellemi alkotás (beleértve ezt a könyvet is) a minket körülvevő kultúra tengerének apró darabkáiból merít, képek, dallamok, ötletek forrástárából, amely mélyen beleivódott az emberi pszichébe, vagy talán azzal együtt született. Ahogy Lewis Mumford mondja: „A szabadalom egy olyan eszköz, amely lehetővé teszi egy személy számára, hogy különleges anyagi elismerést követeljen azért, mert ő az utolsó láncszem abban a bonyolult társadalmi folyamatban, amely megalkotta a találmányt.” (3) Ugyanez igaz az énekekre, a történetekre, és minden más kulturális újdonságra. Azáltal, hogy magántulajdonná tesszük őket, elkerítünk valamit, ami nem a mienk: ellopunk valamit a kulturális közösből. És mivel ugyanúgy, mint a föld, a kulturális köztulajdon darabjai maguk is folyamatos gazdagodást biztosítanak, ez a lopás is egy folyamatos bűncselekmény, és hozzájárul a megosztottsághoz, ami a birtoklók és a nem-birtoklók, a tulajdonosok és a bérlők, a hitelezők és az adósok között fennáll. Az orosz anarchista Peter Kropotkin ékesszólóan mutatott rá: Minden gépnek ugyanaz a története. Álmatlan éjszakák és szegénység, a reményvesztettség és az örömök hosszú sora, részfejlesztések sora, amelyekre névtelen dolgozók több generációja jött rá, akik ezekkel a kis semmiségekkel járultak hozzá az eredeti újításhoz, és nélkülük a legtermékenyebb ötlet sem hozna gyümölcsöt. Többről van szó! Minden új találmány szintézis, a mechanika és az ipar hatalmas területén korábban véghezvitt megszámlálhatatlanul sok újítás eredője.

A tudomány és az ipar, a tudás és az alkalmazás, a felfedezés és az új felfedezésekhez vezető gyakorlati megvalósítás, az agy és a kéz fortélya, az elme és az izmok vesződsége – mindezek összedolgoznak. Minden egyes felfedezés, minden előrelépés, az emberi nem teljes gazdagságának minden növekedése a múlt és jelen fizikai és mentális vajúdásainak köszönhető.

Akkor milyen jogon sajátíthat ki bárki bármit, akár csak a legkisebb morzsányit is ebből a mérhetetlen egészből, és mondhatná: „Ez az enyém, és nem a tied”? (4)

Ilyen megfontolások hajtanak, hogy a könyvemet szabadon hozzáférhetővé tegyem elektronikus formában és lemondjak a megszokott szerzői jogok egy részéről. Nem írhattam volna meg ezt a könyvet a gondolatok óriási szerves mátrixán, a kulturális tőke közvagyonán kívül, amelyből nincs jogom bármit is kiszakítani. (5) A spirituális tőke még kifinomultabb. Mentális és érzéki befogadóképességünkre utal, például a koncentrációs képességre, a képzeletbeli világok megalkotásának, az élet megtapasztalásából származó öröm érzékelésének képességére.

Gyerekkoromban már meg voltak számlálva a korszak napjai, amikor az amerikai gyermekek életét még nem uralta a televízió és a videojátékok. Tekervényes történeteinkkel mi magunk teremtettük meg a saját világunkat, azokat a technikákat gyakorolva, amelyekkel a felnőttek is alakítani tudják életüket és kollektív valóságukat; képzeletbeli világokat formáltunk, azokról szóló történeteket meséltünk, bennük szerepeket teremtettünk és játszottunk el. Ma ezeket a képzeletbeli világokat készen kapjuk a televízió-stúdiókból és a szoftvergyárakból, és a gyerekek távoli idegenek alkotta, olcsó, rikító és gyakran erőszakos világokban kóborolnak. Ezek előre legyártott képeket adnak, így az a képesség, hogy saját képeket alkossanak (ezt a képességet hívjuk képzelőerőnek) elsorvad. A gyerek nem tud elképzelni egy új világot, és úgy nő fel, hogy hozzászokik ahhoz, hogy elfogadjon bármilyen valóságot, amit elétesznek. (6) Lehet, hogy ez is hozzájárult az amerikai nép politikai passzivitáshoz?

A spirituális tőke kiszipolyozásának egy másik módja az érzékszervek intenzív stimulálása, amit az elektronikus média végez. A modern akciófilmek például olyan gyorsan zajlanak, annyira hangosak, annyira durván izgatóak, hogy velük összehasonlítva a régebbi filmek unalmasnak tűnnek, nem is beszélve a könyvekről, vagy a természet világáról. Minden erőfeszítésem ellenére, amivel igyekeztem megóvni őket a modern média túlzásaitól, gyerekeim éppen csak elviselik, ha bármilyen 1975 előtti filmet kell nézniük. Ha egyszer hozzászoktunk az intenzív izgatáshoz, ennek hiányában elvonási tünetünk lesz, amit unalomnak hívunk. Függővé válunk és így fizetnünk kell, hogy szert tegyünk valamire, ami egyszer rendelkezésünkre állt pusztán az élet ajándékaként. Egy kisbabát vagy egy vadászó-gyűjtögetőt elkápráztatnak a természet lassú folyamatai: egy vízen lebegő gally, egy virágra szálló méhecske és más dolgok, melyeket a modern felnőttek leépült figyelme észre sem vesz. Éppen úgy, ahogy a római földbérlőknek fizetniük kellett a túlélésükhöz szükséges föld használatáért, úgy a legtöbb embernek ma fizetnie kell érzékszervei intenzív izgatásáért a média és a tőke tulajdonosainak, hogy élőnek érezhesse magát.

Talán nem annyira nyilvánvaló, hogy a spirituális tőke is a közjavak része. Ami igazán ki lett sajátítva, az, ahol ez a figyelem lakozik. Az emberi elme teljesítőképessége, amit spirituális tőkének hívok, nem létezik elszigetelten; neveltetésünk, kultúránk, kulturális környezetünk táplálja és irányítja. Az, hogy képesek vagyunk képeket alkotni és érzékelésünkön keresztül elégedettséget érezni, nagyrészben egy kollektív képesség, amelyet ma már nem gyakorolhatunk az elme és a természet szabadon rendelkezésre álló erőforrásaiból, hanem új tulajdonosaiktól kell megvásárolnunk.

Az emberi faj kollektív figyelme közjószág, olyan, mint a föld vagy a levegő.

Ezekhez hasonlóan az emberi alkotás nyersanyaga. Az, hogy készíts egy eszközt,

elvégezz bármilyen munkát, vagy egyáltalán bármit is tegyél, megkívánja, hogy arra a feladatra figyelj és ne valami másra. Azzal, hogy a társadalmunkban mindenütt ott levő hirdetések és média beszippantják a kollektív emberi figyelmet, eltékozolják isteni hagyatékunkat. Az úton, bárhova nézek, mindenütt hirdetőtáblák vannak. A metrón, az interneten, az utcán kereskedelmi üzenetek nyúlnak felénk, hogy foglyul ejtsék figyelmünket. Áthatják gondolatainkat, elbeszéléseinket, belső dialógusainkat és ezeken keresztül érzelmeinket, vágyainkat és hitünket, mindent a termékek és a profit felé hajtanak. A figyelmünk most már aligha a sajátunk, olyan könnyen manipulálja a politikai és kereskedelmi hatalom.

Miután a figyelmünket olyan régóta manipulálták, szétdarabolták, hozzászoktatták az intenzív ingerekhez és az egyik szenzációhajhász, de üres tárgytól a másikba taszigálták, annyira széttöredezett, hogy nem tudjuk elég hosszú ideig fenntartani, hogy a minket körülvevő programoktól függetlenül alkossunk bármit is. Elveszítjük a képességünket, hogy megtartsunk egy gondolatot, felfogjuk az árnyalatokat vagy más helyébe képzeljük magunkat.

Mivel nyitottak vagyunk bármely egyértelmű érzelmi töltettel rendelkező egyszerű történetre, könnyű célpontjává váltunk nem csak a reklámnak, de a propagandának, a demagógiának és a fasizmusnak is. Ezek mindegyike a pénzhatalmat szolgálja különféle módon.

A közösség kifosztása Gondolatmenetünk szempontjából a tőke legfontosabb típusa a társadalmi tőke.

A társadalmi tőke elsősorban a kapcsolatokra és készségekre utal, valamint a „szolgáltatások”-ra, amit az emberek valaha maguk és egymás számára nyújtottak az ajándékgazdaságban: mint pl. a főzés, a gyermekvigyázás, az egészségvédelem, a vendéglátás, a szórakozás, a tanácsadás, az élelmiszertermelés, a ruhakészítés és a házépítés. Csupán egy-két generációval ezelőtt ezek nagy része még jóval kevésbé volt árucikk, mint ma. Amikor gyerek voltam, az általam ismert legtöbb ember ritkán evett étteremben, és a szomszédok vigyáztak egymás gyerekeire iskola után. A technológia közrejátszott abban, hogy az emberi kapcsolatokat behozzuk a „szolgáltatások” birodalmába, éppen úgy, ahogy a földterületeket is mélyebben és rejtettebb módon vonta be az árucikkek birodalmába. Például a gramofon és a rádió technológiája segített a zenét átformálni valamiből, amit az emberek maguk hoztak létre valamivé, amiért fizetnek. A szállítási és raktározási technológiák ugyanezt tették az ételek előállításával. Általában véve, a technológia által lehetővé tett kifinomult munkamegosztás révén legtöbb szükségletünk ellátásában idegenektől váltunk függővé, és kevéssé valószínű, hogy a szomszédunk bármiben is épp tőlünk függ, vagy attól, amit előállítunk. A gazdasági kötelékek így elváltak a társadalmi kötelékektől, és alig maradt valami, amit felajánlhatunk a szomszédainknak; és alig maradt alkalom, hogy találkozzunk velük.

A társadalmi tőke pénzesítése a közösségi értékek kifosztását jelenti. Nem kéne, hogy meglepő legyen, hogy a pénz nagyban felelős a közösség széteséséért, hiszen a pénz a személytelenség megtestesítője. Válts át két különböző erdőt pénzre, és ugyanolyanokká válnak. A kultúrákra vonatkoztatva ugyanez az

alapelv gyorsan egy globális monokultúrát teremt, ahol minden szolgáltatás fizetett szolgáltatás. Amikor a pénz közvetít minden kapcsolatunkban, mi magunk is elveszítjük az egyediségünket, szabványosított áruk és szolgáltatások egyforma fogyasztóivá, illetve más szolgáltatásokat nyújtó egyforma funkcionáriusokká válunk. Egyetlen személyes gazdasági kapcsolat sem fontos, mert bármikor „fizethetünk valaki másnak, hogy elvégezze”. Nem csoda, hogy akármennyire is igyekszünk, nagyon nehéznek találjuk a közösségépítést. Nem csoda, hogy annyira kiszolgáltatottnak, annyira helyettesíthetőnek érezzük magunkat! Ez mind amiatt van, mert az egyedit és szentet pénzalapúvá és általánossá változtattuk, ahogyan majd látni fogjuk, a kamat által. Az The Ascent of Humanity-ban azt írtam: „Nincs igazán szükségünk egymásra.” ... Hogyan lehetne pontosabban leírni a közösség elvesztését a mai világban? Nincs igazán szükségünk egymásra. Nem kell tudnunk, hogy ki az a személy, aki megtermeli, szállítja, elkészíti az ételünket, varrja a ruháinkat, építi a házunkat, szerzi a zenénket, összeállítja vagy szereli az autónkat; nem szükséges ismernünk azt a személyt, aki vigyáz a babánkra, amíg dolgozunk. Függünk a szerepektől, de csak közvetve attól a személytől, aki azt a szerepet betölti. Bármiről is legyen szó, egyszerűen megfizethetünk valakit (vagy valaki mást) azért, hogy megtegye, egészen addig, amíg van pénzünk. És honnan vesszük a pénzt? Azáltal, hogy betöltünk valamilyen másik specializált szerepet, amiért nagy valószínűséggel valaki más fizet nekünk, hogy megtegyünk…

Az élethez szükséges dolgok szakemberek kezében vannak, így nekünk (a saját szakterületünkön kívül) nem marad semmi fontos tennivalónk, csak hogy szórakoztassuk magunkat. Közben, a mindennapi élet ránk maradó feladatait is többnyire magányosan végezzük: magányosan vezetünk, vásárolunk, fizetjük a számlákat, készítünk gyors ételeket, végezzük a házimunkát. Ezek egyike sem igényli a szomszédok, rokonok vagy barátok segítségét. Szeretnénk közelebb lenni a szomszédokhoz; azt gondoljuk magunkról, barátságos emberek vagyunk, akik örömmel segítenének nekik. De kevés dologban segíthetünk.

Dobozházainkban önellátóak vagyunk. Vagy inkább: függetlenek vagyunk az általunk ismert emberektől, de vadidegenektől jobban függünk, mint valaha, olyanoktól, akik több ezer mérföldnyire élnek tőlünk.

A társadalmi kapcsolatok árucikké tétele után nem marad más közös tevékenység számunkra, csak a fogyasztás. A közös fogyasztás azonban nem tud közösséget építeni, mert nincs szüksége ajándékra. Gyakran panaszkodunk, hogy a társasági összejövetelek nagy része milyen üres. Szerintem ez abból ered, hogy ösztönösen érezzük, nincs szükségünk a másikra. Nincs szükségem arra, hogy segíts elfogyasztani az ételt, italt, drogot, vagy szórakozz velem. A fogyasztáshoz nincs szükség senkinek a tehetségére, nem hívja elő senkinek sem az igazi lényét.

Közösség és intimitás közös fogyasztásból nem, csakis ajándékokból és közös alkotásból épülhet.

Amikor a szabad akarat tanait vallók a magántulajdon szentségére hivatkoznak, akaratlanul is megteremtik az igényt a nagyon Nagy Kormányra, melyet annyira megvetnek. Mert közösségi kötelékek hiányában a darabokra hullt individuumok egy távoli hatóságtól, egy jogszabályokkal fenntartott államtól függenek, hogy az lásson el számos olyan társadalmi feladatot, amelyet korábban a közösség

szerveződései láttak el, mint például a közbiztonság, a viták kezelése, és a kollektív társadalmi tőke elosztása. A gazdasági birodalom tulajdonosítása és privatizációja, reménytelenül függetlenné tesz bennünket, - függetlenné bárkitől, akit ismerünk, - és függővé a messziről kormányzó, személytelen, korlátozó intézményektől.

Amikor arról kérdezek embereket, hogy mi hiányzik leginkább az életükből, a leggyakoribb válasz a „közösség”. De hogyan építhetünk közösséget, amikor minden építőelemét - vagyis azokat a dolgokat, melyeket egymásért teszünk már pénzre váltottuk? A közösséget az ajándékok fűzik össze. Ellentétben a pénzen és a cserén alapuló ügyletekkel, amelyekben a tranzakciót követően nem marad kötelezettség, az ajándékok mindig jövőbeni ajándékokat vonnak maguk után. Ha kapunk, tartozunk, a hála azt jelenti, tudjuk, hogy kaptunk és vágyunk rá, hogy viszonozzuk. De mi az, amit ma adni lehet? Az élethez szükséges dolgok (az étel, a fedél vagy a ruházat, a szórakozás, a történetek, az egészség megőrzése) egyikét sem, mert ezeket mindenki úgy vásárolja meg. Ebből fakad a vágy, hogy kiszabaduljunk és visszatérjünk az önellátó élethez, ahol a saját házunkat mi építjük fel, és megtermeljük saját ételünket és megvarrjuk a ruháinkat – közösségben. Értékes ez a mozgalom, mégis kétlem, hogy sok ember fogja a nehezebb utat választani, csak azért, hogy közösséget építsen. A munka szakosodásának és a modern kor gépeken alapuló hatékonyságának visszafordítása mellett van azonban egy másik megoldás is; és ez abból a tényből fakad, hogy a pénz nagyon sok igényünket egyáltalán nem elégíti ki. Nagyon fontos szükségletek szenvednek ma hiányt, és a pénz személytelen természetéből fakadóan képtelen ezeket betölteni. A jövő közössége azokból a szükségletekből fog megszületni, amelyeket a pénz eredendően nem tud kielégíteni.

Már láthatod, hogy miért hívom a pénzt „a közjavak tetemének”. A pénz ereje a természeti, kulturális, társadalmi és spirituális tőke pénzre váltásából ered.

Richard Seaford azt mondja, a pénz homogenizál mindent, amit megérint. „Az individualitás homogén személytelenségre zsugorításában a pénz hatalma a halál hatalmára emlékeztet.” (7) Valóban, amikor minden erdőből hajópadlót csináltunk, amikor minden életteret lebetonoztunk, amikor minden emberi kapcsolatot szolgáltatással helyettesítettünk, a bolygó és a társadalom életfolyamatai fognak leállni. Ami hátramarad, az mindössze hideg, halott pénz, ahogyan Midász király legendája előre figyelmeztetett sok évszázaddal ezelőtt.

Halottak, ámbár nagyon-nagyon gazdagok leszünk...

Mesterséges szükségletek A közgazdászok azt mondanák, hogy olyan dolgok, mint a gramofon, a buldózer és a technológia többi vívmánya gazdagabbá tettek minket, mert olyan árucikkeket és szolgáltatásokat hoztak létre, amelyek korábban nem léteztek.

Egy mélyebb szinten azonban az ezeket kielégítő emberi szükségletek egyáltalán nem újak. Ezek a dolgok csak új módon elégítik ki az igényeket: olyan módon, hogy fizetnünk kelljen értük!

Vegyük például a távközlést. Az embereknek nincs szükségük önmagában arra, hogy óriási távolságokból kommunikáljanak. Arra van szükségünk, hogy

kapcsolatban maradjanak azokkal az emberekkel, akikkel - érzelmileg és gazdaságilag -kölcsönösen kötődnek egymáshoz. Régen ezek a személyek rendszerint egymás közelében éltek. Egy vadászó-gyűjtögető vagy egy XIV. századbeli orosz paraszt számára a telefon kevéssé lett volna hasznos. A telefon csak akkor kezdett el szükségletet kielégíteni, amikor más technológiai és kulturális fejlesztések feldarabolták a nagycsaládokat, a helyi közösségeket, és az emberek messze sodródtak egymástól. Az alapszükséglet, amelyet kielégítenek, nem új a nap alatt.

Vegyünk egy másik, a technológia által nyújtott „megoldást”, ami, nagy megrökönyödésemre, ellenállhatatlanul vonzza gyermekeimet: a hatalmas, sokszereplős online fantázia-szerepjátékok. Nem új szükséglet az sem, amit ezek kielégítenek. A kiskamaszokban-kamaszokban erős az igény a felfedezésre, arra, hogy kalandokban vegyenek részt, és hogy a társaikkal való interakciókon keresztül felépítsenek egy identitást, amely utal ezekre a felfedezésekre és kalandokra. A múltban ez a szabad ég alatt játszódott le. Gyerekkoromban már mi sem éltünk olyan szabadságban, mint a minket megelőző generációk, mint amiről például a Tom Sawyer-ben olvashattál, mégis barátaimmal időnként mérföldeket barangoltunk egy szurdokhoz vagy egy használaton kívüli kőfejtőhöz, egy mások által elkerült hegycsúcsra, vagy a vasúti sínek mentén.

Manapság ritkán találkozhatunk bóklászó gyerekcsapattal; a földeket bekerítették, átjárást tiltó táblákat tettek ki, a társadalom a biztonság megszállottja lett, a gyerekek ideje túlságosan be van osztva, és teljesítménykényszer nyomasztja őket. A technológia és a kultúra elrabolt valamit a gyerekektől, amire pedig nagy szükségük van, hogy aztán videojátékok formájában pénzért adja nekik vissza.

Emlékszem arra a napra, amikor ráébredtem, hogy mi is folyik. Történetesen a Pokémon televízió-sorozat egyik epizódját néztem. Három kóborló gyermekről szól, akik varázslatos kalandokba keverednek. Ezeknek a képernyőn megjelenő, kitalált, levédett karaktereknek olyan bűvös kalandjaik voltak, mint az igazi gyerekeknek valaha. A mai gyerekeknek pedig fizetniük kell (a reklámokon keresztül), hogy egyáltalán nézhessék ezeket a kalandokat. De a GDP növekedett. Új „árukat és szolgáltatásokat” (definíció szerint: dolgok, melyek a pénz-gazdaság részei) hoztak létre, hogy olyan igényeget elégítsenek ki, amelyek korábban ingyen teljesültek.

Egy kis rálátással rájöhetünk, hogy majdnem minden ma elérhető áru és szolgáltatás olyan igényeket elégít ki, melyek egykor ingyen teljesültek. Mi a helyzet a fejlett egészségügyi technológiával? Hasonlítsd össze a saját gyenge egészségi állapotodat a vadászó-gyűjtögetők és a primitív földművelők kicsattanó egészségével, és máris egyértelmű: mi drága pénzen vásároljuk meg, hogy fizikailag működőképes állapotban legyünk. Gyermekmegőrzés? Élelmiszer előállítás? Szállítás? Textil-ipar? Nincs elég helyem, hogy egyenként kifejtsem, mit loptak el tőlünk, hogy aztán pénzért adják el nekünk. Még egy bizonyítékot hozok fel: ha a pénzgazdaság növekedése valóban az új szükségletek technológiai és kulturális kielégítését ösztönözné, nem kellene elégedettebbnek lennünk, mint az emberek valaha is voltak?

Boldogabbak-e, teljesebbek-e az emberek most, hogy filmjeink vannak törzsi mesemondók helyett; és MP3 lejátszóink, ahelyett, hogy körülülnénk a zongorát?

Boldogabbak vagyunk-e, hogy tömeg-gyártott ételeket eszünk, a szomszéd földjén vagy a saját kertünkben termesztettek helyett? Boldogabbak-e az emberek az előregyártott házakban, vagy a McMansion-ük hatalmas tereiben, mint a régi New England kőből épült tanyáiban vagy kunyhóiban? Boldogabbak vagyunk? Kielégült valami új szükséglet?

Még ha nem is, nem dobnám ki a technológia teljes tárházát, még a természetben és az emberiségben véghezvitt rengeteg pusztítás ellenére sem. Valójában a tudomány és a technológia vívmányai fontos szükségleteket elégítenek ki, olyanokat, melyek a megszentelt gazdaság hajtóerői. Magukban foglalják a felfedezés, a játék, az ismeret és az alkotás igényét, azt, amit az Új Gazdasági mozgalomban úgy hívunk, hogy: „igazán jó dolog”. Egy megszentelt gazdaságban, a tudomány és a technológia, valamint a munka velük járó szakosodása, a jövőben is e szükségletek kielégítésének közvetítője lesz. Már láthatjuk a tudománynak és a technológiának ezt a magasabb célját. Olyan, mint egy recesszív gén, ami elfojthatatlanul bukkan fel a vég nélküli elüzletiesedés ellenére. Minden igazi tudós és feltaláló szívében ott van a rácsodálkozás és az izgalom szelleme, valamint az új iránti lelkesedés. A régi világ minden intézményének megvan a másolata az új világban, ugyanazok a hangjegyek egy magasabb oktávon. Nem forradalmat akarunk, ami eltörli a régit és létrehoz egy újat a semmiből! Erre korábban már voltak próbálkozások, minden alkalommal ugyanazzal az eredménnyel, mert mentalitásuk a régi világ részét képezte. A megszentelt gazdaság egy teljesen másféle forradalom része: egy átalakulás és nem egy tisztogatás. Ebben a forradalomban a vesztesek még azt sem fogják észrevenni, hogy vesztettek.

Mostanáig gazdaságunk és technológiánk termékei közül nagyon kevés szolgálta a fent említett szükségleteket. Nemcsak hogy a játék, a kutatás és a rácsodálkozás iránti igényünk beteljesületlen, de fizikai szükségleteink kielégítése is nagy aggodalommal és küzdelemmel jár. Ez ellentmond a közgazdászok feltevésének, miszerint még akkor is, ha az új szükségletek nincsenek kielégítve, a technológia és a munkamegosztás lehetővé teszi számunkra, hogy a meglevő igényeket hatékonyabban elégítsük ki. Azt mondják, hogy egy gép ezer ember munkáját is elvégezheti, egy számítógép ezer gép munkáját is koordinálhatja. Ennek megfelelően a futuristák már a XVIII. század óta azt jósolják, hogy a küszöbön áll a pihenés kora. Az a kor még nem jött el, és valójában az utóbbi 35 évben egyre távolibbnak tűnt. Valami nyilvánvalóan nem működik.

A közgazdaságtan két alapvető feltételezése közül az egyik az, hogy az emberi lények természetszerűleg saját racionális önérdeküknek megfelelően cselekszenek, a másik, hogy ez az önérdek megfeleltethető a pénznek. Két ember között egy csere (pl.: pénzért való vásárlás) csak akkor megy végbe, ha mindkettejük érdeke azt kívánja. Minél több csere zajlik, annál nagyobb haszonra tesznek szert. A közgazdászok ezért összekötik a pénzt a Bentham által megfogalmazott „hasznosság”-gal, azaz a jóval. Ez az egyik ok, amiért a gazdasági növekedés a gazdaságpolitika megkérdőjelezhetetlen szent grálja: amikor a gazdaság növekszik, feltételezzük, hogy a világ jóság szintje is nő. Melyik politikus ne akarná, hogy a gazdasági növekedését kössék a nevéhez?

A közgazdaságtan logikája szerint, ha megjelenik egy új áru vagy szolgáltatás és valaki hajlandó fizetni érte, azt jelenti, hogy van, aki számára az hasznos. Egy

bizonyos, szűk értelemben ez igaz is. Ha ellopom a kocsid kulcsát, talán hasznosnak érzed visszavásárolni tőlem. Ha ellopom a földedet, hasznodra válik, ha bérbe veszed tőlem, hogy életben maradj. De azt mondani, hogy a pénzalapú tranzakció a növekvő hasznosság egy általános bizonyítéka, abszurd, ahogyan az is, hogy eredetileg kielégítetlenek voltak azok a szükségletek, amiket aztán kielégített. Ha a növekedés pusztán csak azt jelenti, fizetnünk kell valamiért, ami valaha az önellátáson és az ajándék gazdaságon keresztül adott volt, akkor a gazdasági növekedés logikája hibás. Egy rejtett ideológiai motiváció bújik meg benne, az a feltételezés, hogy a primitív élet, Hobbes szavaival: „magányos, szegény, piszkos, brutális és rövid” volt. Egy ilyen múlt igazolná a jelent, amely valójában Hobbes jelzőinek mindegyikével leírható, különféle módokon. Milyen az élet a kertvárosok nagy házaiban, ha nem magányos? Milyen az élet az egyenlítői Afrikában, ha nem rövid? (8) És volt-e valaha kor, amely vetekedhet a múlt század mocskosságával és brutalitásával? Talán Hobbes szemlélete, amely szerint a múltban keményen kellett harcolni a túlélésért, jelenlegi körülményeink ideológiai kivetítése.

Ahhoz, hogy a gazdaság növekedjék, a pénzesített árucikkek és szolgáltatások birodalmának is növekednie kell. A pénz egyre több igényünket kell, hogy kielégítse. Végül is a bruttó hazai termék meghatározása: a nemzet által létrehozott árucikkek és szolgáltatások teljes összege. Csak az számít bele, ami pénzért cserél gazdát!

Azt, ha ingyen vigyázok a gyerekedre, a közgazdászok nem ismerik el szolgáltatásként, és nem adják hozzá a GDP-hez. Nem lehet pénzbeli adósság fizetésére használni, sem pedig arra, hogy bemenjek a boltba és azt mondjam: „Ma reggel vigyáztam a szomszéd gyerekeire, tehát kérem, adjanak nekem ételt.”

De ha nyitok egy napközit és pénzt kérek érte, akkor létrehoztam egy „szolgáltatást”. A GDP növekszik és a közgazdászok szerint a társadalom gazdagabbá válik. Növeltem a gazdaságot és a világ javainak a szintjét is emeltem. A „javak” azok a dolgok, melyekért fizetsz. Pénz = Jó. Ez volt mostanáig korunk egyenlete.

Ugyanez igaz, ha kivágok egy erdőt és eladom a faárut. Addig, amíg az erdő áll és nem hozzáférhető, addig nem árucikk, nem jószág. Csak akkor válik „jó”-vá, áruvá, amikor a fakitermeléshez utat építek, munkaerőt bérlek, kivágom, és elszállítom a vásárlóhoz. Átváltom az erdőt faáruvá, árucikké, és a GDP nő.

Hasonlóképpen, ha egy új dalt írok, és ingyen közzéteszem, a GDP nem emelkedik, és nem gondoljuk, hogy a társadalom gazdagabb lett; ha viszont levédetem a jogokat s pénzért árulom, akkor jósággá válik. Találhatok egy hagyományos, gyógyfüvekkel és sámánnal gyógyító társadalmat, lerombolhatom a kultúrájukat és függővé tehetem őket a gyógyszergyártók szereitől, melyeket meg kell venniük, vagy elűzhetem őket a földjükről, így nem tudják fenntartani magukat a területükről és ételt kell venniük, és letarolhatom a földjeiket, és felbérelhetem őket, hogy a banánültetvényeken dolgozzanak: és akkor gazdagabbá tettem a világot; mert különféle feladatokat, kapcsolatokat és természeti erőforrásokat vontam be a pénz birodalmába.

Bármikor, ha valaki fizet valamiért, amit valaha ajándékként kapott, vagy ő maga adott, a világ „jóság” szintje növekszik. Minden egyes fa, amit kivágnak és amiből papírt készítenek; minden ötlet, amit levédenek, hogy szellemi tulajdont

kreáljanak belőle; minden gyerek, aki videojátékokat használ ahelyett, hogy a képzeletbeli világot teremtene; minden emberi kapcsolat, amelyből fizetett szolgáltatást csinálnak, mind a természeti, a kulturális, a spirituális és a társadalmi közjavak egy-egy darabkáját meríti ki és váltja át pénzzé.

Munkaórában kifejezve tényleg hatékonyabb, ha szakképzett óvónők vigyáznak egyszerre három tucat gyerekre, mint ha egy csapat otthon maradó szülő tenné ugyanezt. Ezerhektáros földeket hatalmas traktorokkal és vegyi anyagokkal művelve szintén hatékonyabban lehet előállítani egységnyi élelmiszert, mint kézi műveléssel száz kicsi birtokon. Ez a fajta hatékonyság azonban nem adott nekünk több szabadidőt, sem nem elégített ki új, alapvető igényeket. Ez a hatékonyság oda vezet, hogy a régi igényeket végtelenül aljas megfontoltsággal elégíti ki, végül olyan szélsőséges helyzetet eredményez, mint amilyen egy alig használt ruhákkal és cipőkkel teli gardrób, amit kidobnak.

Az emberi szükségletek korlátozott mivolta az iparosodás kezdetétől fogva problémát jelentett, és először a textiliparban vált nyilvánvalóvá. Végtére is, hány öltözet ruhára van egy embernek igazán szüksége? A túltermelés fenyegető krízisét azzal oldották meg, hogy rávették az embereket, hogy a szükségesnél több ruhát vegyenek. Létrejött a divatipar, ami meglepően tudatos és cinikus módon ösztönözte a leendő piperkőcöket, hogy tartsanak lépést a divattal. Az egyik ok, amiért az emberek ezt elfogadták, mert a ruházat különleges helyet foglal el minden kultúrában: különféle szent, örömteli, komor és játékos szükségleteket elégít ki, és nagyban hozzájárul a társadalmi identitás mélyebb szükségleteihez. Ugyanolyan természetes testünk feldíszítése, mint ételünk megfűszerezése. A lényeg az, hogy új igény nem lett kielégítve. Egyre több kapacitást állítanak ugyanazon igények kielégítésének szolgálatába, és ezt vég nélkül finomítják.

Sőt, a textil tömeggyártását megteremtő iparosodás társadalmi széthullást is okozott, szétzilálta a hagyományos közösségeket, és az embereket a divatipar bábjává tette. Egy kicsit tágabb összefüggésben így írtam erről a The Ascent of Humanity-ben: Ahhoz, hogy egy korábban elszigetelt kultúrába bevezethessük a fogyasztói mentalitást, először le kell rombolni annak identitástudatát. Íme, így kell csinálni: szakítsd meg a kölcsönösség hálózatát azzal, hogy kívülről jövő fogyasztási javakat kínálsz. Zúzd össze önbecsülésüket a Nyugat elbűvölő képeivel. Tedd nevetségessé hitvilágukat a misszionáriusokon és tudományos nevelésen keresztül. Szedd szét a helyi ismereteik átadásnak hagyományos módjait azzal, hogy idegen tantervek szerinti iskoláztatást vezetsz be. Rombold le a nyelvüket azzal, hogy az oktatásban az angolt vagy más nemzeti vagy világnyelvet teszel kötelezővé. Csonkítsd meg a földhöz való kötődésüket, azzal, hogy olcsó élelmiszereket importálsz, hogy a helyi mezőgazdaságot ráfizetésessé tedd. Így olyan embereket teremtettél, akik éheznek a friss húsra.

A túltermelési válságot, amely akkor jelentkezik, ha egy szükséglet általában kielégült, valamely más igény területére való belépéssel lehet feloldani. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a természeti, társadalmi, kulturális és spirituális közjavak egyik elemét a másik után váltjuk pénzre és tulajdonná. Amikor a ruhakészítés társadalmi tőkéje (azaz a képességek, a hagyományok, valamint ezek átadásának eszközei) árucikké vált, és senki sem készít már ruhákat a pénz

gazdaságon kívül, akkor itt az ideje, hogy még több ruhát adjunk el azáltal, hogy leromboljuk az identitás megőrzésének egyéb társadalmi lehetőségeit. Az identitás áruvá válik, a ruhák és más fogyasztási cikkek ennek helyettesítőivé.

Az ajándék társadalmi ökológiája, a közös készségek, a szokások és a társadalmi struktúrák, amelyekkel egymás igényeit elégítjük ki, éppen olyan gazdag bőségforrások, és éppen annyi kincset rejtenek, mint a természeti ökológia és az ennek alapjául szolgáló föld. A kérdés az, mi történik, amikor a közös tőke e formáit teljes mértékben kiszipolyozták? Mi történik, amikor már nincs több hal, amit étellé, nincs több erdő, amit papírrá, nincs több termőtalaj, amit kukoricasziruppá lehet alakítani, és többé már semmit sem tesznek meg az emberek egymásnak ingyen?

Ennek tükrében, egyáltalán nem kéne, hogy válságnak lássuk, ami most van.

Miért kellene tovább nőnünk? Ha minden szükségletünk egyre hatékonyabban elégül ki, miért ne dolgozhatnánk kevesebbet? Miért van az, hogy az ígért pihenés kora nem jött még el? Ahogy látni fogjuk, a jelenlegi pénzrendszerben soha nem is fog eljönni. Nincs olyan technológiai csoda, ami elég lenne. A ránk hagyományozott pénzrendszer mindig is arra ösztönöz minket, hogy a növekedést válasszuk a szabadidő helyett.

Azt lehetne mondani, hogy a pénz kielégített egy igényt, mely korábban tényleg kielégítetlen volt: azt az igényt, hogy az emberiség növekedjen és milliós vagy milliárdos skálán működjön. Élelmiszerre, zenére, történetekre, gyógyszerekre való igényünk talán nem kielégítettebb, mint a kőkorszakban, de most először olyan dolgokat hozhatunk létre, amelyek megkövetelik a Földön egymástól távol élő szakemberek millióinak összehangolt erőfeszítéseit. A pénz elősegítette, hogy az emberi faj kollektív testének 7 milliárd sejtjéből egy emberfeletti szervezet fejlődjék ki. Olyan, mint egy ingerületátvivő molekula: összehangolja az egyének és a szervezetek munkáját olyan célok érdekében, amelyeket kisebb csoport sosem érhetett el. Mindazok a szükségletek, melyeket a pénz teremtett vagy váltott át a személyesről az egységes vagy általános szintre, ennek az organikus fejlődésnek a részei. Még a divatvilág is része volt ennek, mint az identitásalkotás és a valahova tartozás társadalmi távolságokon átnyúló eszköze.

Ugyanúgy, mint egy többsejtű szervezetnek, kollektív lényként az emberiségnek is szüksége van szervekre, szervrendszerekre és azokat összehangoló eszközökre. A pénz a szimbolikus kultúrával, a kommunikációs technológiával, az oktatással együtt működött közre ezek fejlesztésében. Olyan volt, mint egy növekedési hormon: ösztönözte a növekedést, és azt is irányította, hogy hogyan fejeződjék ki ez a növekedés. Ma, úgy tűnik, elérkeztünk a növekedés határaihoz, és ezzel az emberiség gyermekkorának végéhez. Minden szerv teljesen kifejlődött; néhány már túl is élte a hasznos élettartamát, és akár vissza is fejlődhetne. Éretté váltunk. Talán éppen a milliárdok újonnan felfedezett kreatív erejét készülünk érett célokra fordítani. Talán éppen ezért másfajta pénzre van szükségünk, arra, amely továbbra is összehangolja a mérhetetlenül bonyolult emberfeletti szervezetet, de már nem kényszeríti növekedésre.

A pénz hatalma A tulajdon ma létező számtalan formájának van egy meghatározó közös jellemzője: pénzért adni-venni lehet őket. Mindegyik a pénz egyenértékese, hisz bárki, akinek pénze van, a tőke bármilyen más formáját és a vele járó teremtő erőt is birtokolhatja. Ne felejtsd el, hogy e formák mindegyike a közjavakból emelkedett ki; valaha egyetlen személy sem birtokolta őket, míg végül kiszakították a közjavak közül és tulajdont csináltak belőlük. Ami a földdel történt, megtörtént minden mással, és a gazdagság és a hatalom ugyanolyan koncentráltan került a tulajdonosok kezébe. A korai keresztény filozófusokhoz hasonlóan Proudhon, Marx és George is tudták, hogy erkölcstelen elrabolni valakitől a tulajdonát, és aztán fizettetni vele annak használatáért. Mégis, mindig ez történik, amikor bérleti díjat szedsz a földed után, vagy kamatot kérsz a pénzedre. Nem véletlen, hogy majdnem az összes vallás tiltja az uzsorát. Senki se húzzon hasznot abból, hogy pusztán birtokol-bitorol valamit, ami már a tulajdonlás előtt létezett. A pénz ma mindannak a megtestesítője, ami a tulajdon előtt is már létezett: a tulajdon desztillált lényege.

Ugyanakkor a kamatmentes pénzrendszerekre, melyekre javaslatot teszek és leírok ebben a könyvben, nem csupán az erkölcs miatt van szükség. A kamat több mint egy bűncselekmény haszna, több egy már elkövetett bűncselekményből származó folyamatos bevételnél. A folyamatos rablás motorja is; egy olyan erő, amely arra kényszerít mindnyájunkat, hogy bármilyen jók is szándékaink, akarva-akaratlanul bűnrészesek legyünk a föld kifosztásában.

Utazásaim során, először belső utazóként, majd előadóként és íróként, gyakran találkoztam a mély aggodalommal és tehetetlenséggel, amelyet a világot felfaló, mindenütt jelenlevő gépezet vált ki és az, hogy szinte lehetetlen elkerülni a benne való részvételt. Hogy egyetlen példát említsek a millió közül: az emberek dühösek a Wal-Mart-ra, de mégis ott vagy más olyan áruházakban vásárolnak, amelyek ugyanúgy a globális ragadozólánc részei, mert úgy érzik, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy kétszer olyan drágán vagy egyáltalán ne vásároljanak meg valamit. És mi van a villamos-energiával, ami árammal látja el a házamat, de közben olyan szénből állították elő, amelyet kiloptak a hegyekből?

Mi van a gázzal, amelyet a közlekedéshez vagy szállításhoz igénybe veszek, ha én magam le is jövök a hálózatról? Csökkenthetem a részvételemet a világot felfaló gépezetben, de teljesen elkerülni nem tudom! Miközben az emberek kezdenek ráébredni, hogy csupán azzal, hogy ebben a társadalomban élnek, hozzájárulnak a világ gonoszságaihoz, gyakran keresztülmennek egy fázison, amikor azt kívánják, bárcsak találnának egy teljesen elszigetelt és önellátásra törekvő közösséget. De mit ér ez, ha Róma lángokban áll? Mit ér, ha te a magad kicsi részével nem is járulsz hozzá ahhoz a szennyezéshez, ami rohamléptekkel haladva bekebelezi a földet, akár erdőben élsz gyökereken és bogyókon, akár egy kertvárosban és Kaliforniából szállított ételt fogyasztasz. (9) A vágy a társadalom bűnei alóli személyes felmentésre egyfajta fétis, hasonlóan egy ezer négyzetméteres ház tetején lévő napelemhez.

Dicséretes lehet lendületük, de a Wal-Mart bojkottjára, az egészségügy, az oktatás, a politika, vagy bármi más reformjára felszólító mozgalmak gyorsan hiábavaló próbálkozássá válnak, amint a pénz erejével találják magukat szembe.

Bármilyen kis hatás elérése is egy árral szembeni, kimerítő úszásnak tűnik, és

aztán, mihelyst megpihenünk, valami új merénylet, valami új horror elsöpör minket, valami új letarolja a természetet, a közösséget, az egészséget, és a lelket, pusztán a pénzért.

Mi is pontosan a „pénz hatalma”? Nem az, aminek időnként tűnhet: nem a bankárok gonosz összeesküvése, akik ellenőrzésük alatt tartják a világot a Bilderberg Tanácson, a Trilaterális Bizottságon és az Illuminátusok más eszközein keresztül! Levelezéseimben és utazásaim során időnként olyan emberekkel találkozom, akik David Icke és mások könyveit olvassák, melyek meggyőző történetekkel támasztják alá az „Új Világrendnek” szentelt ősi globális összeesküvés elméletet. Ezt a piramis tetején található mindent-látó szem jelképezi, amely minden kormányt és minden intézményt ellenőrzése alatt tart; a színfalak mögött pedig kicsi, titkos, pénzéhes szörnyek olyan csoportosulása tartja fenn, akik még a Rothschildokat és a Rockefellereket is a bábjaik között tartják számon. Bizonyára nagyon naiv vagy tudatlan vagyok, hogy nem értem meg a probléma igazi lényegét.

Bevallom, tényleg naiv vagyok, de nem tudatlan! Ezen írások közül sokat olvastam, és nagyon csalódottan fordultam el tőlük. Miközben egyértelmű, hogy az olyan események, mint szeptember 11 és a Kennedy-merényletek sokkal többről szólnak, mint amit elmondtak nekünk, és hogy a pénzügyi szektor, a szervezett bűnözés és a politikai hatalom szorosan összefügg, azt gondolom, hogy általában véve az összeesküvés-elméletek túlságosan sokat képzelnek az emberi képességről ahhoz, hogy sikeresen kezelni és irányítani tudjanak ilyen összetett rendszereket. Valami titokzatos dolog biztosan folyik, és a véletlen egybeesésekre, amelyeket az olyan szerzők, mint Icke is említenek, nincs hagyományos magyarázat. Viszont, ha megengedsz egy pillanatnyi metafizikai kitekintést, azt hiszem, végül is az történik, hogy a mi mély ideológiáink és hitrendszerünk, valamint ezek tudatalatti árnyékai a szinkronicitások mátrixát hozzák létre, amely nagyon is összeesküvésnek tűnik. Valójában egy összeesküvők nélküli összeesküvés. Mindenki bábu, de nincsenek bábjátékosok.

Sőt, a rendszerint megcáfolhatatlan összeesküvés-elméletek vonzereje éppen annyira pszichés, mint empirikus. Van egy sötét varázsuk, mert rátapint az ősi dühünkre, mutat valamit, amire azt ráirányíthatjuk, amit lehet hibáztatni és gyűlölni. Sajnos, ahogyan azt sok, királyokat megbuktató forradalmár felismerte, a gyűlöletet rossz helyre irányítjuk. Az igazi bűnös sokkal mélyebben és sokkal szétterjedtebben található. Túllép a tudatos emberi tevékenységen, és még a bankárok és az oligarchák is csak az ő rabszolgái. Az igazi bűnösök a földönkívüli hűbérurak, akik a repülő csészealjaikból uralják a világot. Csak viccelek. (10) Az igazi bűnös, az igazi báb-játékos, aki elitjeinket manipulálja a színfalak mögül, az a pénzrendszer maga: a hitel-alapú, kamat-vezérelt rendszer, az elkülönültség ősi hullámából ered, amely versenyt, polarizációt és mohóságot gerjeszt; ami kikényszeríti a végtelen exponenciális növekedést, amely, és ez a legfontosabb, korunkban a végét járja, mert a növekedés üzemanyaga – a társadalmi, természeti, kulturális és spirituális tőkénk - kimerül.

A következő néhány fejezet ezt a folyamatot és a kamat dinamikáját mutatja be, a jelenlegi gazdasági válságot pedig egy évszázadok óta formálódó trend csúcspontjaként értelmezi. Ezt felfedve jobban érthetjük, hogyan kell nemcsak egy új pénzrendszert, hanem egy új fajta pénzrendszert megalkotni, olyat,

amelynek hatásai a maiéval ellentétesek: osztozás a kapzsiság helyett, egyenlőség a polarizáció helyett, a közjavak gazdagítása azok kifosztása helyett, és fenntarthatóság a növekedés helyett. Ez az új pénzrendszer egy mélyebb változást is meg fog testesíteni, azt, ami már ma is nyomon követhető: az emberi identitás elmozdulását a kapcsolódó én felé, mely az ajándékok hálózatában minden lénnyel összeköttetésben áll. Bármilyen pénz, amely ennek az Újraegyesülésnek, ennek a Nagy Fordulatnak a része biztosan megérdemli, hogy szentnek nevezzük.

Jegyzetek 1. A szennyezés-kvóták és hasonló rendszerek a Föld befogadóképességét is igyekeznek tulajdonná alakítani. Azonban, ezek nélkül is láthatatlan módon beágyazott része már minden gyártott terméknek, egy alapvető nyersanyag, amelynek korlátozott a kínálata. Még kifejezett tulajdonjog nélkül is a közvagyontól vonják el ezt a befogadóképességet.

2. Például a filmeseknek egész „jogi és törvényességi osztály”-ra van szükségük, hogy megbizonyosodjanak, hogy figyelmetlenségből nem használnak-e jogvédett képet a filmben. Ezek közé tartozhatnak dizájn bútorok, épületek, márka logók és ruhák, majdnem minden épített környezetben. Ez megfojtja a kreativitást és száműzi a legérdekesebb művészet legtöbbjét. (Ez pedig elkerülhetetlen, amikor a művészet az élet dolgait használja körülöttünk tárgyként, és azt, ami már a tulajdon birodalmában van.)

3. Mumford, Technics and Civilization, 142. Természetesen, az a személy, aki a találmányi folyamat utolsó állomásán van, találékonyságáért és fáradozásáért jutalmat érdemel, de a társadalmi kontextust is el kell ismerni. Ez egyre kevésbé történik meg, ahogyan a szabadalmi és szerzői jogi védelmi időszakok az eredetileg 1-2 évtizedről, bizonyos esetekben akár 100 évre is kiterjednek.

4. Kropotkin, The Conquest of Bread, 1. fejezet 5. A szellemi tulajdonjogok részletes kifejtése túlmutat ennek a könyvnek a keretein. Természetesen, én is hozzájárultam az ötletek mátrixához (legalábbis azt hiszem), és megérdemlem, hogy elismerjék munkámat. Azonban, fösvénységnek tűnik megakadályozni másokat abban, hogy írásomat és más alkotásokat felhasználjanak saját új alkotásaikhoz. Gyakorlatilag elmondható, hogy a „fair használat” elv elterjesztését, valamint a szerzői jogok és a szabadalmak hatókörének drámai szűkítését támogatom.

6. Vagy egyáltalán nem fogadja el a valóságot, figyelmen kívül hagyva mindent, pontosan úgy, mint sok képet és szimbólumot. Egyrészről ez lehetővé teszi számára, hogy „átlásson a hülyeségen”, másrészről, cinikussá és tompává teszi.

7. Seaford, Money and the Early Greek Mind, 157.

8. A modern élet is rövid: a viszonylagosan hosszú élettartam ellenére az élet rövid egy elfoglalt, rohanó ember számára.

9. Mindazonáltal, rituális szinten nagyon fontosak azok az erőfeszítések, amelyeket emberek tesznek, hogy lecsökkentsék a világ tönkretételében való részvételüket. A rítusok lényege, hogy szimbólumok mozgatásával próbáljuk a

valóságot alakítani - a pénz is egy szertartás eszköze -, és ebből fakad nagy gyakorlati erejük. Tehát kérlek, ne hagyd, hogy lebeszéljelek téged a Wal-Mart bojkottjáról. Ennek mélyebb kifejtéséhez, nézd meg az interneten elérhető „Rituals for Lover Earth” című esszémet, lehetőleg miután elolvastad ennek a könyvnek a 8. fejezetét.

10. Nos, nem teljesen. A földönkívüli vagy démoni entitások aljas irányításának gyanúja megalapozott betekintést kódol: a világunkban a gonosz forrása meghaladja a tudatos emberi hatóerőt. Vannak bábjátékosok, de ezek rendszerek és ideológiák, nem emberek. Ami a földönkívülieket illeti, gondot okoz a kérdés megválaszolása, hogy hiszek-e bennük. Talán a kérdés, hogy „léteznek-e”, ontológiai feltevéseket csempész be, melyek nem igazak, különösen azt, hogy van egy objektív háttér, amelyben a dolgok objektíven vagy léteznek, vagy nem léteznek. Szóval általában, ha rövidre akarom zárni, azt felelem, hogy igen.

6. fejezet: Az uzsora gazdaságtana „Az emberek szent ígéretei ellenére, miszerint egyszer és mindenkorra száműzik a háborút, milliók „soha többé háborút” kiáltása ellenére, minden jobb jövőbe vetett remény ellenére azt kell mondanom: ha a jelenlegi, kamatra és kamatos kamatra épülő monetáris rendszer továbbra is fennmarad, merem állítani, hogy kevesebb, mint 25 éven belül egy új, még borzalmasabb háború elé nézünk. Világosan látom a közelgő fejleményeket. A technológiai haladás jelenlegi mértéke hamarosan rekordteljesítményekhez vezet az iparban. A háború alatt elszenvedett óriási veszteségek ellenére a tőkefelhalmozás gyors lesz, és a (pénz) túlkínálat miatt a kamatlábat csökkenteni fogják (amíg a spekulánsok el nem utasítják a további kamatláb csökkentéseket). A pénz ezután felhalmozódik (kiszámítható deflációt okozva), a gazdasági aktivitás csökken, és a munkanélküliek egyre növekvő számban özönlik el az utcákat, … ebben az elégedetlen tömegben, vad, forradalmi ötletek ütik fel a fejüket és a „Szuper Nacionalizmus” mételye is elszaporodik.

Egyik ország sem fogja érteni a másikat, és ennek a vége újból csak háború lehet.”– Silvio Gesell (1918) Egy paradoxonnal állunk szemben. Egyrészről a pénz teljesen helyénvaló módon a hála és a bizalom szimbóluma, elősegíti az ajándékok és a szükségletek találkozását, a csere közvetítője azok között, akik máskülönben nem tudnának cserélni. Mint ilyen, mindnyájunkat gazdagabbá kéne tennie. De mégsem így történt. Bizonytalanságot, szegénységet hozott, valamint a kulturális és természeti közjavaink elherdálását. Miért?

Ennek oka a jelenlegi pénzrendszer lényegében rejlik. Abban, ahogyan ma a pénzt teremtjük és forgatjuk. A rendszer központi eleme az uzsora, vagy közismert nevén a kamat. Az uzsora az ajándék szöges ellentéte, mivel ahelyett, hogy másoknak adna, ha neki a szükségesnél többje van, az uzsora a birtoklás hatalmát arra próbálja felhasználni, hogy még többet szerezzen: elvesz másoktól, ahelyett, hogy adna. Ahogy látni fogjuk, hatásaiban ugyanúgy az ajándékozás szöges ellentéte, mint indítékában.

Az uzsora beépült a pénz szövedékébe, keletkezésének pillanatától fogva. Pénz úgy keletkezik, ha a Federal Reserve (Fed), vagyis az Egyesült Államok központi bankja, (vagy az ECB, az Európai Központi Bank, illetve más jegybank) kamatozó értékpapírt (hagyományosan kincstárjegyeket, de mostanában mindenféle jelzálog-kötvényt és más pénzügyi bóvlit is) vásárol a nyílt piacon. Ezt az új pénzt a Fed vagy a jegybank a semmiből hozza létre egy tollvonással (illetve egy billentyű megnyomásával). Például, amikor a Fed 290 milliárd dollárért vásárolt jelzálogkötvényt a Deutsche Banktól 2008-ban, ehhez nem már meglévő pénzt használt, hanem új pénzt hozott létre a Deutsche Bank bankszámláján megjelenő könyvelési tételként. Ez az első lépés a pénz-gyártásban. Bármit vásárol a Fed vagy a jegybank, az mindig kamatozó értékpapír. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a teremtett pénzzel egy ennek megfelelő adósság jár együtt, és az adósság mindig nagyobb, mint a teremtett pénzmennyiség.

Ez a most bemutatott pénz közismert nevén a „monetáris bázis”, vagy M0. Banki tartalékként (és készpénzként) létezik. A második lépés akkor következik be, amikor egy bank (kereskedelmi bank) kölcsönt ad vállalatoknak vagy

magánszemélyeknek. Itt megint új pénz keletkezik a hitelfelvevő számláján megjelenő könyvelési tételként. Amikor a bank egy vállalatnak 1 millió dollár kölcsönt ad, nem más számlákról emeli le ezt az összeget, hanem egyszerűen csak jóváírja, így 1 millió dollárnyi új pénz jön létre, és több mint 1 millió dollárnyi adósság. (1) Ezt M1-ként vagy M2-ként ismerjük (attól függően, hogy milyen számlán van). Ez az a pénz, amit árucikkekre, szolgáltatásokra, tőkejavakra, munkabérre, stb. költenek.

Bár széles körben elfogadott a pénzteremtés fent leírt folyamata, nem teljesen pontos. A jegyzetekben részletezem, hogy miért nem. Itt viszont, az uzsora hatásainak bemutatásához egyenlőre elegendő.

Egy gazdasági tanmese Az uzsora gerjeszti a ma fertőző szűkösségét és hajtja a folytonos növekedés világot felfaló motorját. Hogy ezt elmagyarázzam, a különleges gazdasági látnok, Bernard Lietaer „The Future of Money” (A pénz jövője) c. könyvében szereplő „A tizenegyedik kör” című példázatával kezdem.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy isten háta mögötti kis falu, ahol az emberek a cserét használták minden egymás közötti ügyletük során. Minden piaci napon körbesétáltak csirkékkel, tojásokkal, sonkákkal és cipókkal, hogy hosszas és bonyolult alkuk során elcseréljék ezeket arra, amire szükségük volt.

Az év fontosabb időszakaiban, mint például betakarításkor, vagy amikor valamelyikük csűrjét egy-egy vihar után meg kellett javítani, segítettek egymásnak, felelevenítve a hagyományt, melyet még régi országukból hozták.

Tudták, hogy ha egy napon nekik lesz gondjuk, viszonzásképp a többiek is segíteni fognak.

Egy piaci napon egy elegáns, fehér kalapos idegen jelent meg, fénylő, fekete cipőben, és kaján mosollyal figyelte, mi történik. Amikor észrevette, hogy az egyik gazda hogyan igyekszik összeterelni hat csirkét, amiket egy nagy sonkára akart elcserélni, nem tudta visszatartani nevetését. „Szegény emberek! – mondta.

Milyen primitívek!” A gazda felesége meghallotta, és kérdőre vonta: „Gondolja, hogy maga jobban tudna bánni a csirkékkel?” „A csirkékkel? Nem, – felelte az idegen - de van egy sokkal jobb ötletem, hogy ezt az egész bohóckodást elkerüljük.” „Igen, és mégis mi?” – kérdezte az asszony. „Látja ott azt a fát? – kérdezte a férfi – Nos, ott fogok várni, hozzanak nekem egy nagy tehénbőrt.

Aztán minden család jöjjön oda. Elmagyarázom a jobb módszert.” Így is történt. Fogta a marhabőrt, kis darabokat kerekített ki belőle és mindegyik darabkára egy cifra, csinos jelet rótt. Mindegyik családnak 10 darabot adott belőle, és elmagyarázta, hogy ezek mindegyike egy csirkét ér. „Mostantól ezekkel a körökkel könnyebben kereskedhettek és alkudozhattok, mint a szerteszét szaladó csirkékkel.” – mondta. Okos dolognak tűnt. Mindenki el volt ragadtatva az érdekes kalapos, ragyogó cipőjű férfitől. „Jut eszembe - tette hozzá, miután minden család megkapta a maga 10 körét, egy év múlva visszajövök, leülök ugyanide, a fa alá. Azt akarom, hogy mindegyikőtök 11 kört adjon vissza nekem. A tizenegyedik az elismerésetek jele, azért a fejlődésért, melyet most lehetővé tettem az életetekben.” „De honnan lesz

tizenegyedik körünk?” – kérdezte az a gazda, aki korábban hat csirkéjét terelgette. „Majd meglátod.” – mondta a férfi megnyugtató mosollyal.

Feltételezve, hogy a népesség és az évente megtermelt javak mennyisége változatlan maradt a következő évben, mit gondolsz, minek kellett történnie? Ne felejtsd el, hogy a 11. kör soha nem készült el. Ezért, végeredményben, minden 11 család közül egynek el kellett veszítenie az összes körét, még akkor is, ha mindenki jól végezte a dolgát; azért, hogy a másik 10 család hozzájusson a 11. körhöz. Így amikor vihar fenyegette az egyik család termését, a többiek már nem siettek olyan lelkesen a segítségükre, hogy behordják, mielőtt a katasztrófa lesújt. Bár sokkal kényelmesebb volt a csirkék helyett köröket cserélgetni a piaci napokon, az új játéknak egy nem tervezett mellékhatása is megnyilvánult: a faluban hagyományosan zajló spontán együttműködés elé komoly akadályokat gördített.

Együttműködés helyett a résztvevők közötti versengés rendszerének alapjait fektette le.

A példázat idáig azt szemlélteti, hogyan itatódott át gazdaságunk versengéssel, bizonytalansággal és mohósággal a kamat hatására. Nem is lehet kiűzni ezeket, amíg az életszükségletek kamatozó pénzben vannak kifejezve. De folytassuk most a történetet, hogy azt is lássuk, hogyan fejt ki a kamat folytonos nyomást az állandó gazdasági növekedés elősegítésére.

Alapjában véve háromféleképpen végződhet Lietaer története: fizetésképtelenséggel, a pénzkínálat növekedésével vagy a vagyon újraelosztásával. Vagyis: minden tizenegy család közül egy tönkremegy és átadja gazdaságát a kalapos férfinek (vagyis a bankárnak); vagy a bankár hoz egy másik tehénbőrt és több fizetőeszközt csinál; vagy az emberek szurokkal öntik le és tollban hempergetik meg a bankárt és megtagadják a fizetést. Ugyanezek a választási lehetőségek állnak rendelkezésre bármilyen uzsora-alapú gazdaságban.

Tehát képzeld el, hogy a falubeliek összegyűlnek, és azt mondják a kalapos embernek: „Uram, tudna nekünk még néhány kört adni, hogy egyikünk se menjen tönkre?”

Az ember pedig azt mondja: „Persze, de csak azoknak, akik biztosítani tudnak arról, hogy vissza is fizetik. Mivel mindegyik kis kör egy csirkét ér, azoknak kölcsönzök, akiknek több csirkéjük van, mint ahány körrel tartoznak nekem. Így, ha nem fizetnek, elvehetem a csirkéiket. Ó, és mivel egyébként annyira rendes fickó vagyok, azoknak is hajlandó vagyok új köröket adni, akiknek most még nincs több csirkéjük, ha meg tudnak róla győzni, hogy a jövőben több csirkét nevelnek majd. Tehát, mutassátok csak az üzleti terveiteket! Bizonyítsátok be, hogy megbízhatóak vagytok (egy falubelitek hitelminősítéseket is készíthetne, hogy így segítsen benneteket). 10%-on adok kölcsön, de ha jó tenyésztők vagytok, évenként 20%-kal is növelhetitek az állományotokat, visszafizetitek a kölcsönt és még ti is meggazdagodtok.”

Erre a falusiak: „Ez jól hangzik, de mivel maga minden új kör után is elvár 10% kamatot, végül megint nem lesz elegendő kör, hogy mindet vissza tudjuk fizetni.” „Ezzel nem lesz gond, – mondja az ember, - látjátok, amikor eljön az idő, még több kört csinálok, és amikor azok esedékessé válnak, megint újakat. Mindig

hajlandó leszek új köröket teremteni, hogy kölcsönadjam nektek őket.

Természetesen, nektek mindig több csirkét kell nevelnetek, de addig, amíg növekszik a csirkeállomány, nem lesz semmi baj.”

Ekkor egy gyermek megy oda hozzá és azt mondja: „Bocsásson meg, uram, a családom beteg, és nincsen elég körünk, hogy ételt vegyünk. Csinálna néhány új kört nekem?” „Sajnálom, - mondja a férfi, - de nem tehetem. Láthatod, hogy csak azoknak adok köröket, akiktől várhatóan vissza is kapom. Ha a családodnak vannak csirkéi biztosítékként, vagy ha bebizonyítod, hogy képes vagy kicsit keményebben dolgozni, hogy több csirkét nevelj, akkor viszont örömmel adok.”

Néhány sajnálatos kivételtől eltekintve a rendszer egy darabig jól működött. A falusiak elég gyorsan nevelték a csirkéket ahhoz, hogy további köröket szerezzenek, és így törleszteni tudjanak a kalapos férfinek. Néhányan, különböző okokból kifolyólag, balszerencséből vagy alkalmatlanságukból, valóban tönkrementek. Szerencsésebb, sikeresebb szomszédjaik átvették a földjeiket és bérmunkásként alkalmazták őket. A falu egészét nézve azonban a csirkék száma évente 10%-kal növekedett, ahogyan a pénzmennyiség is. A falu és a csirkeállomány olyan mértékű növekedésnek indult, hogy a kalapos emberhez több hasonló alak is társult, alig győztek új köröket kikanyarítani, hogy azok rendelkezésére bocsássák, akik jó tervekkel álltak elő a csirkenevelésre.

Azonban időről-időre problémák ütötték fel a fejüket. Először is nyilvánvalóvá vált, hogy senkinek sincs szüksége ennyi csirkére. „Már rá sem bírunk nézni a tojásokra.” - panaszkodtak a gyerekek. „A ház minden szobájában pihepárnáktól roskadoznak az ágyak.” – panaszolták a háziasszonyok. Azért, hogy a csirkével kapcsolatos termékek fogyasztása növekedjék, a falusiak mindenféle fogást kiagyaltak. Divat lett havonta új tollmatracot venni, nagyobb házat, hogy legyen hol tartani ezeket, valamint egyre több csirkével teli udvart fenntartani. Ha vitába keveredtek más falvakkal, ezeket nagy tojás-dobáló csatákkal rendezték le. „Fel kell keltenünk az igényt még több csirke iránt!”- hangoztatta a polgármester, aki a kalapos férfi sógora volt. „Ez a módja annak, hogy mind meggazdagodjunk.”

Egy nap, a falu egyik öregje egy másik problémára lett figyelmes. A környező mezők egykor zöldek és termékenyek voltak, most viszont barnák és szennyezettek. Minden növényt kiírtottak róluk, hogy szemestakarmányt termesszenek a csirkéknek. A kis tavacskák és patakok, melyek valaha tele voltak hallal, bűzlő pöcegödrökké váltak. Azt mondta: „Ez nem mehet így tovább! Ha tovább növeljük az állományt, hamarosan belefulladunk a csirketrágyába.”

A kalapos ember félrevonta őt és megnyugtató hangon azt mondta: „Ne aggódj, van egy másik falu itt az út végén, rengeteg termékeny földjük van. A falunkban élő férfiak azt tervezik, hogy a csirke-termelést áttelepítik oda. És ha kifogásuk lenne ez ellen, … nos, mi vagyunk az erősebbek. Egyébként, nem mondhatod komolyan, hogy hagyjuk abba a növekedést. Miért is? És akkor a szomszédjaid hogyan fogják kifizetni az adósságukat? És én, hogyan tudnék új köröket teremteni? Még én is tönkremennék!” Így aztán az összes falu, egyik a másik után, hatalmas csirketömegekkel körülvett, bűzlő pöcegödörré változott. Ezekre a jószágokra senkinek sem volt

igazán szüksége, és a falvak harcba keveredtek egymással a néhány megmaradt talpalatnyi zöldért, amelyekkel további néhány év növekedést tudtak biztosítani maguknak. Azonban, a növekedésért folytatott legnagyobb erőfeszítéseik ellenére is, annak üteme csökkenni kezdett. Ahogy a növekedés lassult, a jövedelemhez viszonyított adósság elkezdett növekedni, egészen odáig, amíg jó pár embernek az összes rendelkezésre álló körére szüksége volt, hogy ki tudja fizetni a kalapos embert. Sokan csődbe jutottak és éhbérért kellett dolgozniuk olyan munkáltatóknál, akik maguk is alig tudtak eleget tenni a kalapos ember felé fennálló kötelezettségüknek. Egyre kevesebb ember engedhette meg, hogy csirketermékeket vegyen, ami még inkább nehezítette a kereslet és a növekedés fenntartását. A csirkék környezetromboló szuper-áradatának köszönhetően egyre több embernek csökkent le az élettere, ami a szükség a bőség közepette paradoxonhoz vezetett. És ez az a pont, ahol ma tartunk.

A növekedés parancsa Remélem, érthető, hogy ez a történet hogyan tükrözi a valós gazdaságot. A kamat miatt, egy adott pillanatban a tartozások összege mindig nagyobb, mint a már létező teljes pénzmennyiség. Ahhoz, hogy új pénzt hozzunk létre, hogy az működésben tartsa az egész rendszert, több csirkét kell nevelnünk, más szavakkal: több árut és szolgáltatást kell előállítanunk. Ennek az elsődleges módja, hogy valami olyat kell elkezdeni pénzért árusítani, ami addig ingyenes volt. Például az erdőt át kell alakítani faáruvá, a zenét termékké, az ötleteket szellemi tulajdonná, a társadalmi kölcsönösséget fizetett szolgáltatásokká.

A technológia segítségével a korábban nem pénzért gazdát cserélő javak és szolgáltatások áruba bocsátása felgyorsult az elmúlt néhány évszázadban, és mára oda jutottunk, hogy nagyon kevés dolog maradt a pénz birodalmán kívül.

Rengeteg közjószágot - mind a földhöz, mind a kultúrához kapcsolódókat-, kerítettek be és árusítottak ki; mindezt csak azért, hogy lépést tartsunk a pénz exponenciális növekedésével. Ez a mélyebb oka annak, hogy az erdőket faárura váltjuk, a dalokat pedig szellemi termékre, stb. Ez az oka, hogy az összes amerikai étel kétharmadát házon kívül állítják elő. Ez az oka, hogy a népi gyógymódok átadták helyüket a gyógyszeriparnak, hogy a gyermekfelügyelet fizetett szolgáltatás lett, hogy az ivóvíz az italok kiskereskedelmi forgalmának leggyorsabban növekvő kategóriájává vált.

Az állandó növekedés parancsa, amely kimondatlanul ott rejtőzik a kamat-alapú pénzben, irányítja az élet, a világ és a lélek könyörtelen pénzzé tételét. Az ördögi kört bezárva: minél több „életet” váltunk pénzre, annál nagyobb szükségünk van a pénzre az élethez. Az uzsora, nem pedig a közmondás szerinti pénz minden rossz gyökere!

Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, hogy is történik ez. Éppúgy, mint a kalapos ember, a bank vagy más hitelező is csak akkor fog kölcsönadni neked, ha ésszerűen elvárható, hogy a kölcsönt vissza is fizeted. A bank ezen várakozása elvárt jövőbeli jövedelmen, biztosítékon vagy egy jó hitelminősítésen nyugodhat.

A fizetésképtelenségnek komoly következményei vannak, ezért van szükség a biztosítékokra. Az adósság visszafizetése nem csak az arra való képesség

függvénye, hanem a társadalmi, gazdasági és törvényi kényszerítő erő különböző formáié is. A bíróság elrendelheti a vagyontárgyak lefoglalását, hogy kielégítsék a szerződéskötéssel biztosított adósságot, és jóllehet már nem létezik az adósok börtöne (2), a kötelességmulasztó adósok a végrehajtó cégek állandó zaklatásának vannak kitéve, és megtagadják tőlük a lakásbérlést, a munkahelyet és az erkölcsi bizonyítványt. Sokan erkölcsi kötelezettséget is éreznek, hogy visszafizessék adósságukat. Ez természetes, az ajándék gazdaságban épp így van: azok, akik kaptak, társadalmi és erkölcsi kényszer alatt állnak, hogy ők is adjanak.

A tőke és a kamat visszafizetésére fordított pénz vagy a javak és szolgáltatások értékesítéséből vagy újabb hitelből származik. Bármikor, ha pénzt használsz, alapjában garantálod azt, hogy annak megfelelő értékében elvégeztél egy szolgáltatást vagy átadtál egy árut. Bármikor, ha pénzt kérsz kölcsön, azt mondod, hogy ezzel egyenértékű dolgot vagy szolgáltatást adsz majd a jövőben.

Elméletben ez mindenkinek hasznára válik, mert a felajánlások és a szükségletek összekapcsolódását nem csak különböző helyek és szakmák között teszi lehetővé, hanem különböző időpontok között is. A hitel-alapú pénz mostani árut jövőbeni árura cserél. Ez nem mond ellent az ajándék alapelveinek. Most kapok, később adok.

A baj a kamattal kezdődik. Mivel minden új pénzhez kamatozó adósság kapcsolódik, az adósság összege bármely pillanatban meghaladja a létező pénz összegét. Az, hogy nincs elég pénz egymással való versengésre késztet, és kiszolgáltat minket egy állandó, a rendszerbe kódolt szűkösségnek. Olyan ez, mint a székfoglalós játék: soha nincs elég hely mindenkinek. Az adósságnyomás a rendszer sajátossága. Lehet, hogy néhányan visszafizetik az adósságukat, de a teljes képet nézve a rendszernek szüksége van az eladósodás általános és növekvő állapotára.

Az állandó, és a rendszer alapjaiban rejlő adósság-nyomás azt jelenti, hogy mindig lesznek bizonytalanságban vagy reménytelenségben élő emberek, olyanok, akik csak azért, hogy túléljenek, hajlandóak kivágni az utolsó fát, kifogni az utolsó halat, kiárusítani akármilyen társadalmi, természeti, kulturális vagy spirituális tőkét, ami még rendelkezésre áll. Sohasem érhetjük el az „elég” szintjét, mert egy kamatalapú adósságrendszerben a hitel nem csak „jelenbeni javakat cserél jövőbeni javakra”, hanem „jelenbeni javakat - több jövőbeni jószágra”. Az adósságszolgálathoz, vagy csak hogy épp életben maradj, vagy valaki mástól veszed el a létező vagyont (és így ez egy verseny), vagy te teremtesz „új” vagyont azáltal, hogy a közjavakból veszel el. Íme egy konkrét példa ennek a működésére. Tételezzük fel, hogy bemész a bankba, és azt mondod: „Bankár úr, szeretnék egy millió dollárt, hogy megvegyem ezt az erdőt és megvédjem a kivágástól. Nem származik jövedelmem belőle, így nem fogok tudni kamatot fizetni sem. De ha önnek szüksége lesz a pénzre, eladhatom az erdőt és visszafizetem önnek az egy milliót.” Sajnos, a bankár el kell, hogy utasítsa az ajánlatodat, még akkor is, ha a szíve mélyén igent mondana. De ha bemész a bankba és azt mondod: „Szeretnék egy millió dollárt, hogy megvegyem ezt az erdőt, földgyalukat béreljek, letaroljam és eladjam a faárut 2 millió dollárért, melyből 12%-os kamatot is tudok fizetni önöknek és még csinos kis profitom is lesz rajta” – akkor az agyafúrt bankár elfogadja

ajánlatoddal. Az első példában nem keletkeznek új áruk és szolgáltatások, így nem bocsátanak rendelkezésedre pénzt. A pénz azokhoz áramlik, akik új árucikket és szolgáltatást hoznak létre. Ez az oka, hogy sok a fizetett állás olyan dolgok elvégzésére, amelyek bűnpártolásnak minősülnek a természeti és társadalmi tőke pénzzétételében, és kevés fizetett állás van a közjavak visszaszerzésére, a természeti és kulturális kincsek megóvására. Általánosságban, az adósokra nehezedő könyörtelen kényszer, hogy javakat és szolgáltatásokat nyújtsanak, egy szerves erő, amely a gazdasági növekedés (amit úgy definiálhatunk, hogy a pénzre váltott javak és szolgáltatások összegének növekedése) irányába hat. Nézhetjük másként is: mivel az adósság mindig magasabb, mint a pénzkínálat, a pénzteremtés egyben a még több pénz iránti jövőbeni szükségletet is megteremti. A pénz mennyiségének növekednie kell az idő előrehaladtával; az új pénz azokhoz áramlik, akik javakat és szolgáltatásokat hoznak létre; ezért ezek mennyiségének is törvényszerűen nőnie kell.

Tehát nem csak a pénz az ókori görög időktől megfigyelt, látszólagos határtalansága az, amely lehetővé teszi számunkra, hogy higgyünk az örökkévaló növekedés lehetőségében. Valójában a pénzrendszerünk teszi szükségessé és kényszerűvé ezt a növekedést. A legtöbb közgazdász azt gondolja, hogy ez a rendszerbe épített növekedési kényszer jó dolog. Azt mondják, ez teremti meg motivációt az innovációra, a haladásra, az igények minél hatékonyabb kielégítésére. Egy kamatalapú gazdaság alapvetően és megváltoztathatatlanul növekedési gazdaság, és a nagyon radikális szélsőségesek kivételével a legtöbb közgazdász, és feltehetően az összes döntéshozó, a gazdasági növekedést tartja a siker fokmérőjének.

A kamatozó pénz rendszere egészen addig jól működik, amíg a pénzért megvásárolható javak és szolgáltatások mennyisége lépést tud tartani a pénz növekedésével. De mi történik, ha nem tud? Más szavakkal, mi történik, ha a gazdasági növekedés üteme alacsonyabb, mint a kamat mértéke? Ugyanúgy, mint a példázatban említett embereknek, nekünk is át kell ezt gondolnunk egy olyan világban, amelyben a növekedés, úgy tűnik, eléri határait.

A vagyon koncentrációja Mivel a gazdasági növekedés majdnem mindig alacsonyabb, mint a kamatláb, nem titok, hogy mi történik általában ilyen körülmények között. Ha az adósok összessége nem tudja a kamatot kifizetni az általuk újonnan létrehozott vagyonból, meglévő javaikból kell többet és többet átadniuk hitelezőiknek és/vagy egyre nagyobb részt kell biztosítani jelenlegi és jövőbeli jövedelmükből az adósságszolgálatra. Amikor vagyonuk és szabadon felhasználható jövedelmük kimerül, elmaradnak a teljesítéssel. Nem történhet ez másképp, ha a befektetés átlagos megtérülése alacsonyabb, mint a befektetett tőke után fizetett átlagos kamatláb. A hitelfelvevők egy bizonyos százaléka számára elkerülhetetlen a fizetésképtelenség.

A fizetésképtelenség nem feltétlenül rossz, legalábbis elméletileg, szembesít azon döntések negatív következményeivel, melyek nem viszik előrébb az általános jót, vagyis nem eredményezik az emberek által keresett áruk hatékony termelését. A hitelezők óvatosabbak és nem adnak kölcsönt olyan személynek,

aki valószínűleg nem fog hozzájárulni a gazdasághoz, és a kölcsönt felvevők nyomás alatt lesznek, hogy hozzájáruljanak. Még egy nulla-kamatú rendszerben is fizetésképtelenné válhatnak emberek, ha ostoba döntéseket hoznak, de ebben az esetben a nemteljesítés nem beépített, organikus szükségszerűség.

A közgazdászokon kívül azonban senki más nem szereti a teljesítés elmaradását, a hitelezők a legkevésbé, mivel az ő pénzük vész el. Az egyik módja, hogy ezt, legalábbis átmenetileg, megakadályozzák, hogy még több pénzt adnak kölcsön a hitelfelvevőknek, hogy az eredeti kölcsönüket tovább törleszthessék. Ez indokoltnak látszik, ha az adós átmeneti nehézséggel küzd, vagy ha oka van azt hinni, hogy elég magas termelékenység-javulás előtt áll, ahhoz, hogy később visszafizesse az összes kölcsönt. Gyakran előfordul azonban, hogy a hitelezők így jó pénzt dobnak a rossz után, csak mert nem akarják egyből leírni a nemteljesítésből származó veszteségeiket, ami végül őket magukat is csődbe juttathatja. Amíg a hitelfelvevő fizet, a hitelező úgy tehet, mintha minden rendben lenne.

Tulajdonképp ez történt a világgazdaságban az elmúlt néhány évben. A kamatlábak évek vagy évtizedek óta messze meghaladták a gazdasági növekedés ütemét, miközben a fizetésképtelenség nem nőtt ennek megfelelően, így most egy hatalmas adósságbuborékkal kell szembenéznünk. A kormány a pénzipar (azaz a hitelezők, a pénz tulajdonosai) parancsára megtesz minden tőle telhetőt, hogy elkerülje a fizetésképtelenséget, és hogy az adósságot a teljes értéken tartsa a könyvekben. Közben azt reméli, hogy a megújult gazdasági növekedés lehetővé teszi majd a további adósságszolgálatot. (3) „Kinőjük magunkat az adósságból” – reménykednek.

Ahogy az egyének, vagy vállalkozások szintjén, a politika szintjén is ugyanúgy jelentkezik a „gazdasági növekedés” kényszere. Az adósnak el kell adnia valamit, ha csak a munkaerejét is, hogy megszerezze a pénzt az adósság törlesztésére.

Alapjában a növekedéspárti politikák is ezt teszik: megkönnyítik a „valaminek az eladását”, vagyis elősegítik a természeti, társadalmi és más tőke pénzre váltását.

Amikor lazábbá tesszük a szennyezések ellenőrzését, megkönnyítjük az életet fenntartó atmoszféra pénzre váltását. Amikor buja erdőket átszelő utak építését támogatjuk, elősegítjük az ökoszisztéma pénzzé tételét. Amikor a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) arra kényszeríti a kormányokat, hogy privatizálják szociális ellátórendszerük szolgáltatásait és csökkentsék kiadásaikat, valójában a társadalmi tőke pénzre váltását erőlteti.

Ez az oka annak, hogy Amerikában a demokraták és a republikánusok egyaránt szorgalmazzák az „új piacok nyitását”, a „szellemi tulajdonjogok érvényre juttatását”, és a többit. Annak is ez az oka, hogy a közjavak azon része, amelyet nem lehet kiaknázni, mint például az olaj Alaszka természetvédelmi területén (Wildlife Refuge), a vámmal védett helyi élelmiszer-gazdaságok, vagy Afrika természeti kincsei a politikusok, a nagyvállalatok, vagy az orvvadászok állandó támadásának van kitéve. Ha a pénz birodalma megáll a terjeszkedésben, a fizetésképtelenség és a vagyon polarizációja közötti átjáró teljesen összezsugorodik. Ez társadalmi feszültségekhez, végül felkeléshez vezet.

Növekedés nélkül nincs más alternatíva ha az adósságok exponenciálisan nőnek egy véges világban.

Ha ez a növekedés, azaz a közjavak pénzre váltása a kamat mértékét meghaladó ütemben történik, akkor minden rendben van (legalábbis pénzügyi tekintetben, de nem emberi vagy ökológiai szempontból). Ha elegendő a kereslet a csirkék iránt, és elegendő természeti erőforrás áll rendelkezésre, hogy etessék őket, a falusiak hitelt vehetnek fel 10%-os kamat mellett, hogy 20%-kal növeljék csirkeállományukat. Közgazdaságilag ez azt jelenti, hogy a befektetés a tőkeköltséget meghaladó mértékű megtérülést hoz; ezért a hitelfelvevő miután kifizette hitelezőit, maga is gyarapodik anyagilag. Ez történt a kezdeti időkben, amikor sok volt a gazdátlan dolog, amit el lehetett venni. Még mindig ez történik egy olyan társadalomban, ahol a közösségi viszonyok nem teljesen pénzesítettek, ezeket nevezik a gazdasági zsargonban „fejletlen piacnak”. Csak a gazdasági növekedéssel járhat jól mindenki: a hitelezők egyre gazdagabbá válnak és a hitelfelvevők is gyarapodhatnak.

A növekedés még bőséges időkben is ritkán elég gyors ahhoz, hogy lépést tartson a kamattal. Képzeld el, hogy a falusiak csak évi 5%-kal tudják növelni az állatállományt. Ahelyett, hogy az új növekedés csak egy részét adnák át a bankároknak, ennek egészét oda kell adniuk, plusz még meglévő vagyonuk és/vagy a jövőbeli keresetük egy részét is. A vagyon koncentrációja (mind a jövedelemé, mind az eszközöké/vagyontárgyaké) az adósság elkerülhetetlen folyománya, ha az gyorsabban nő, mint az áruk és a szolgáltatások tömege.

A gazdasági gondolkodók már Arisztotelész korában felismerték az alapvető problémát. Arisztotelész megállapította, hogy mivel a pénz „meddő” (vagyis, nem hagy hátra utódot, mint a szarvasmarha vagy a gabona), igazságtalan kamatra kölcsönadni. A vagyon koncentrálódását már Kr.e. 350-t megelőzően is gyakran meg lehetett figyelni, és azt követően is sokszor bekövetkezett. A római időkben szintén. Amíg a birodalom gyorsan növekedett, új földekre és új sarcokra szert téve, minden meglehetősen jól működött, és nem volt túlzott a vagyon koncentrációja. Csak amikor a birodalom növekedése lelassult, akkor kezdett el fokozódni a vagyonfelhalmozás és a légiók gerincét kitevő kisgazdálkodók valamikori széles tömege adósrabszolgaságba süllyedt. Nem sok időbe tellett, hogy a birodalom rabszolgagazdasággá vált.

Nem szükséges hangsúlyoznom a párhuzamot a Római Birodalom és a világ mai helyzete között. Ahogy a növekedés lelassult, ma is sokan, egyének és nemzetek, kerülnek a római adósrabszolgasághoz hasonló helyzetbe. Jövedelmük egyre nagyobb hányadát fordítják adósságszolgálatra, és amikor az nem elegendő, a meglévő eszközeiket teszik zálogba, vesztik el, amíg a végén semmijük sem marad. Ezért van, hogy az amerikai lakástulajdonlás fél évszázada megszakítás nélkül csökken, az 1950-es a 85%-ról kb. 40%-ra (beleértve azt az egyharmadot is, akiknek teljesen tehermentes a házuk). Más szavakkal: az emberek már nem tulajdonosai saját otthonuknak. A legtöbb ismerősöm, nem tulajdonosa az általa használt autónak sem, hanem a bankoktól bérli azt gépjármű hiteleken keresztül.

Még a vállalatok is példátlan tőkeáttétel mellett működnek, így árbevételük nagy része a bankokhoz és a kötvénytulajdonosokhoz áramlik. Ugyanez igaz a legtöbb nemzetre, GDP-hez mért adósságmutatóik az egekbe szöktek. Minden szinten és növekvő mértékben az adósság rabszolgái lettünk, munkánk gyümölcse a hitelezőkhöz áramlik.

Még ha nincs is adósságod, a kamatköltségek beleépülnek majdnem mindennek az árába, amit megvásárolsz. Az amerikai kormány kiadásainak (tehát az adódollároknak) körülbelül 10%-át viszi el az államadósság után fizetett kamat.

Ha béreled a házadat, a bérleti díj a bérbeadó legnagyobb kiadását, a jelzálogkölcsönt fedezi. Ha egy étteremben vacsorázol, az árak az étteremtulajdonos kamatköltségét is tükrözik. Sőt, az étterem áram, élelmiszer és bérleti költségei szintén magukba foglalják a beszállítók kamatköltségét, és így tovább. Mindez egyféle sarc; adó mindenen, amit megveszünk, és ami a pénz tulajdonosaihoz áramlik.

A kamat nagyjából hat alkotóelemből áll, ezek a következők: a kockázati felár, a kölcsön költsége, az inflációs felár, a likviditási prémium, a lejárati prémium és a kockázatmentes kamat. (4) A kamat hatásainak részletekbe menőbb fejtegetése különbséget tenne ezen alkotóelemek között és levonhatná azt a következtetést, hogy csak az utolsó három, és főként a legutolsó, az uzsora. Nélkülük a vagyon koncentrációja már nem egy adottság, mert a pénznek ez a része nem marad a hitelezők kezében. (A növekedési kényszer azonban továbbra is fennáll.)

Jelenlegi rendszerünkben azonban, mind a hat elem hozzájárul a fennálló kamatlábakhoz. Ez azt jelenti, hogy azok, akiknek van pénzük, növelni tudják a vagyonukat pusztán azáltal, hogy virtuálisan pénzt birtokolnak. Ha a hitelfelvevők nem növelhetik a vagyonukat éppen olyan gyorsan, ami csak egy terjeszkedő gazdaságban lehetséges, a vagyon a hitelezők kezében halmozódik fel.

Hadd egyszerűsítsem le; a kamatláb egy része azt jelenti: „Nekem van pénzem, neked szükséged van rá, tehát, hogy hozzá juss, díjat rovok rád; csak mert megtehetem, mert nekem van, és neked nincs.” Azért, hogy a gazdagság polarizációját elkerüljük, ennek a résznek alacsonyabbnak kell lennie, mint a gazdasági növekedés üteme, máskülönben a pénz puszta birtoklása lehetővé teszi, hogy a birtokos gyorsabban gazdagodjon, mint a termelő tőkebefektetés átlagos határhaszna. Más szavakkal: gyorsabban gazdagodsz azáltal, ha birtokolsz, mint ha termelsz. A gyakorlatban majdnem mindig ez történik, mivel ha a gazdasági növekedés felgyorsul, a hatóságok megemelik a kamatlábat. Ezt azzal indokolják, hogy meg kell akadályozni az inflációt, viszont ez egyben a pénz tulajdonosainak hatalmát és gazdagságát is növeli. (5) Újraelosztási mechanizmusok hiányában a vagyon koncentrációja jó és rossz időkben egyaránt fokozódik. Általános szabály, minél több pénzed van, annál kevésbé sürgős, hogy elköltsd.

Emiatt az ókori görögök óta van az embereknek egy, ahogyan Keynes nevezte, „likviditási preferenciájuk”, azaz jobban szeretik a pénzt az árucikkeknél, kivéve, ha azokra sürgősen szükségük van. Ez a preferencia magától értetődő, amióta a pénz egy univerzális eszközzé és céllá lett. A kamat megerősíti a likviditási preferenciát, és azokat, akiknek van pénzük, ennek megtartására ösztönzi.

Akiknek most van szükségük a pénzre, fizetniük kell annak használatért azoknak, akik most mellőzni tudják. Ennek, azaz a kölcsön kamatának a jövőbeli jövedelemből kell származnia. Ez egy másik módja annak, hogy megértsük, hogyan szivárogtatja a kamat a pénzt a szegényektől a gazdagokhoz.

Talán igazolni lehet a kamatfizetés jogosságát a hosszúlejáratú, lekötött, kockázatos befektetésekre, mivel az ilyen kamat valóban a likviditásról való

lemondást kompenzálja valamiképpen. Ez összhangban van az ajándékozás alapszabályaival is, abban az értelemben, hogy amikor egy ajándékot adsz, gyakran nagyobb ajándékot kapsz vissza cserébe (de nem mindig és sohasem lehetsz teljesen biztos benne, így ez egy kockázat). Viszont a jelenlegi rendszerben, még az államilag biztosított látra szóló betétek és a rövidlejáratú kockázatmentes államkötvények is kamatoznak, és lehetővé teszik, hogy a „befektetők” nyereségre tegyenek szert, miközben alapjában véve megtartják a pénzüket maguknak. Ez a kockázatmentes komponens rejtett díjként adódik hozzá az összes más kölcsönhöz, azt biztosítva, hogy azoknak, akiknek van, egyre több legyen. (6) A pénz birodalmának növekedése és a vagyon polarizációja felé ható kettős nyomás, amiről már beszéltem, ugyanannak az erőnek a két megnyilvánulása. A pénz vagy a nem-pénzesített birodalom bekebelezésével növekszik, vagy felemészti önmagát. Amint az előbbi kimerül, az utóbbi nyomása növekszik, és a vagyon koncentrációja fokozódik. Amikor ez történik, egy másik erő jelenik meg, hogy megmentse a rendszert: a vagyon újraelosztása. Elvégre sem a vagyon polarizációjának örökös növekedése, sem a nyomor nem fenntartható.

A vagyon újraelosztása és az osztályharc Egy kamatozó, adósság-alapú pénzrendszerben a jövedelmek újraelosztása nélkül a társadalmi káosz elkerülhetetlen, különösen, amikor a növekedés lelassul. Mindazonáltal, a jövedelmek újraelosztása mindig a vagyonosok tiltakozása ellenére következik be, hisz az ő jövedelmüket osztják szét. A gazdaságpolitika ezért a vagyon újraelosztása és megőrzése között egyensúlyoz, és hajlamos idővel a társadalmi rend fennmaradásához minimálisan szükséges újraelosztás mértékét megcélozni.

A liberális kormányok a jövedelem koncentrációját rendszerint olyan újraelosztási eszközökkel igyekeznek kezelni, mint például a progresszív jövedelemadók, ingatlan-adók, szociális jóléti programok, magas minimálbérek, mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás, ingyenes felsőoktatás, és más szociális programok. Ezek az eszközök újraelosztók, mivel az adóterhek nagyrészt a jómódúakat sújtják, a kiadásokból és a programokból viszont mindenki egyaránt részesül, illetve a szegények még egy kicsit nagyobb mértékben is.

Ezek ellensúlyozzák a kamat-alapú rendszer jövedelemkoncentráció felé ható természetes folyamatait. Rövidtávon legalábbis a gazdagok érdekei ellen hatnak, és ez az, amiért a jelenlegi konzervatív politikai légkörben az ilyen politikát osztályharcnak titulálják.

Az újraelosztási politikát ellenző konzervatív kormányok, úgy tűnik, jónak tartják a jövedelemkoncentrációt. Talán te is, ha gazdag vagy, mert a jövedelem koncentrációja azt jelenti, hogy neked több van, míg mindenki másnak kevesebb.

A bérmunka olcsóbb. Viszonylagos gazdagságod, hatalmad és előjogaid nagyobbak. (7) A gazdagok (rövidtávú) érdekeit szolgáló kormányok ezért a fent említett elosztási eszközökkel ellentétes hatású eszköztárat kedvelik: az egykulcsos jövedelemadót, az ingatlanadók csökkentését, a társadalmi programok megnyirbálását, a privatizált egészségügyi szolgáltatásokat, stb.

Az 1930-as években az Egyesült Államok és több más ország választás előtt állt: vagy óvatos jövedelem-újraelosztásba kezdenek a költségvetési kiadásokon és a gazdagok megadóztatásán keresztül, vagy hagyják, hogy a jövedelemkoncentráció elérje azt a pontot, ahol felkelést és erőszakos újraelosztást eredményez. Az 1950-es évekre a legtöbb ország megvalósította azt a társadalmi kompromisszumot, ami a New Deal-ben (a Roosevelt-féle új gazdaságpolitikában) öltött formát: a gazdagok fent maradhatnak a csúcson, de adójukon keresztül akkora összegről kell lemondaniuk, mely ellensúlyozza a tőke tulajdonlásából szerzett profitot. Ez a kompromisszum egy ideig, úgy a 70-es évek elejéig, amíg a növekedés magas maradt, működött is.

Azonban, még ez a szelíd megoldás is sok nem kívánt következménnyel járt. A magas jövedelemadók inkább azokat sújtják, akik sokat keresnek, sem mint azokat, akik pusztán sokat birtokolnak. Egy vég nélküli harcot is elindított az adóhatóságok és a polgárok közötti, akik rendszerint megtalálják a módját, hogy legalább részben elkerüljék az adófizetést, miközben ezzel sok tízezer ügyvédnek és könyvelőnek adnak munkát. Vajon ez az emberi erőforrásaink leghatékonyabb használata? Továbbá, ebben a rendszerben egyik kezünkkel adunk a pénz tulajdonosainak, a másikkal pedig elveszünk tőlük.

Egy kamat-alapú rendszerben az osztályharc elkerülhetetlen, akár látens, akár látható formában, de jelen van. A vagyont kezükben tartók rövidtávú érdekei szemben állnak az adós osztály érdekeivel. Ma, amikor ezeket írom, a mérleg elbillent a gazdagok felé, mivel a nyugati országokban politikai képviselőik darabjaira szedték az újraelosztás harmincas években felépített társadalmi programjait. A II. világháborút követő időszakban a magas növekedés egy ideig elfedte a rendszerben rejlő osztályharcot, azonban ennek a korszaknak vége.

Amíg a pénzrendszer át nem megy egy alapvető változáson, számíthatunk arra, hogy az osztályharc erősödni fog a következő években. Könyvem célja, hogy megváltoztassa az alapszabályokat és teljesen megszüntesse az osztályharc alapjait.

Ahogy az 1930-as években kovácsolt társadalmi szerződés összeomlik, és az eladósodottság válságos mértéket ölt, radikálisabb intézkedések válhatnak szükségessé. Az ókorban néhány társadalom a vagyon polarizációjának kérdését az adósság periodikus eltörlésével oldotta meg. Ilyen volt a Seisachtheia, vagyis a Szolón által elrendelt „teherlerázás”, melyben eltörölték az adósságokat és az adós-rabszolgaságot, valamint az ókori héberek Jóbel-je, azaz hetedik éve. „Minden hetedik esztendőben szabadságot engedj. Ez legyen pedig a szabadságnak módja: Minden hitelező, aki kölcsönt adánd az ő kezéből felebarátjának, engedje el azt néki a melyet megvehetne rajta: vissza ne kérje azt az ő felebarátjától, vagy az ő attyafiától: mert megkiáltatott az Úr szabadságának esztendeje.” (Mózes V. könyve 15:1-2) Mindkét ősi gyakorlat sokkal radikálisabb volt, mint a csődeljárás, mivel az adós megtartotta a tulajdonát és a biztosítékokat. Szolón uralkodása alatt még a földeket is visszaadták eredeti tulajdonosaiknak.

Az adósság elengedésének egy új keletű példája az elszegényedett, katasztrófasújtott országok külföldi adósságállományának részbeni elengedése. Például 2008-ban az IMF, a Világbank, és az Inter-American Development Bank (Amerikai Fejlesztési Bank) elengedte Haiti külföldi adósságát. Egy szélesebb

mozgalom évtizedeken keresztül küzdött a harmadik világ adósságainak megszüntetéséért, mindeddig kevés sikerrel.

Az újraelosztás egy másik formája a csőd, melyben az adós felszabadul a kötelezettség alól, rendszerint miután a hitelezők elkobozzák tulajdonának legnagyobb részét. Ennek ellenére ez egy, a hitelezőtől az adós felé áramló névleges jövedelemtranszfer, mivel a tulajdon értéke kevesebb, mint a fennálló adósságé. Mostanában sokkal nehezebbé vált az Egyesült Államokban valódi személyi csődöt jelenteni, mivel az új törvények (melyeket a hitelkártya kibocsátók utasítására írtak át) arra kényszerítik az adóst, hogy egy fizetési tervet készítsen, amely alapján jövedelmének egy részét a hitelezőnek engedi át egészen a távoli jövőbe menően. (8) Az adósságtól való megszabadulás egyre inkább lehetetlenné válik, élethosszig tartó követelést rónak az adós munkaerejére, aki ezzel a rabszolgaság állapotába kerül. A Seisachtheia-val és a Jóbel-lel ellentétben a csőd a vagyontárgyakat a hitelezőnek engedi át, aki aztán mind a fizikai, mind a pénzügyi tőke felett rendelkezik. Az egykori adósnak nincs más választása, mint újra eladósodni. A csőd a jövedelemkoncentrációban pusztán átmeneti megtorpanást okoz.

Egy szélsőségesebb megoldás a kifejezett adósságmegtagadás: a törlesztés vagy a biztosíték a hitelező részére történő átadásának megtagadása. A hitelező, természetesen perelhet és segítségül hívhatja az állam kényszerítő erejét, hogy az adós tulajdonát megszerezze. Csak akkor lehetséges a személyes adósságot megtagadni, ha a törvényes rendszer és az állam legitimitása kezd szétesni. (9) Egy ilyen összeomlás felfedi, hogy a pénz és a tulajdon kizárólag társadalmi megállapodásokként léteznek. Ha mindazt eltávolítjuk, ami a szimbólumok elfogadott értelmezésén alapul, kiderül, hogy Warren Buffett sem gazdagabb nálam, talán csak a háza nagyobb. De amennyiben az is csak egy okirat értelmében az övé, akkor az megint csak megállapodás kérdése.

Jelenleg az adósságfizetés megtagadása nem járható út az egyének számára, egy szuverén nemzet esetében azonban teljesen másnak tűnik a helyzet. Elméletben azon országok, melyek rugalmas belső gazdasággal és erőforrásokkal rendelkeznek, cserekereskedelmet folytathatnak szomszédjaikkal, államadósságukra fizetésképtelenséget jelenthetnének be és késedelemben lehetnének adósságszolgálatuk teljesítésekor. A gyakorlatban azonban ez ritkán fordul elő. A hatalmon levők, akár demokratikus választások során kerültek oda, akár nem, rendszerint szövetséget kötnek a globális pénzügyi intézményekkel, és gazdag jutalmat is kapnak cserébe. Ha viszont megtagadják a törlesztést, mindenféle ellenségességgel találják magukat szemben. A sajtó és a kötvénypiac ellenük fordul, „felelőtlennek”, „baloldalinak”, „demokrácia-ellenesnek” bélyegzik őket, politikai ellenzékük a globális erők támogatását fogja élvezni, de akár még egy puccs vagy invázió célpontjává is válhatnak. Ha egy kormány megtagadja országa társadalmi és természeti tőkéjének pénzre váltását, nyomás alá kerül és megbüntetik. Ez történt Haitin, amikor Aristide elutasította a neoliberális politikát és egy csínyben megbuktatták 1991-ben, aztán 2004-ben ismét, majd Hondurasban 2009-ben. Szerte a világon megtörtént már, száz és száz alkalommal. (Nem sikerült nekik Kubában és a közelmúltban Venezuelában, mely ez idáig elkerülte a megszállást.) Vagy legutóbb, 2010 októberében Ecuadorban is hajszálon múlt, hogy sikeres nem lett egy puccskísérlet, Ecuadorban, amely 2008-ban a 3,9 milliárd dollár adósság visszafizetését tagadta meg,

majd dolláronként 35 centen strukturálta újra. Bármely, az adósság-rezsimnek ellenálló nemzetre ez a sors vár.

John Perkins, volt közgazdász írja le az alapstratégiát a Confessions of an Economic Hit Man (Egy gazdasági verőlegény vallomásai) c. könyvében: kenőpénz a hatalmon levőknek, aztán fenyegetések, aztán puccs, aztán ha minden kötél szakad, megszállás. A cél az, hogy az ország belemenjen, hogy visszafizeti a hiteleket, hogy eladósodjon és úgy is maradjon. Ahogy a magánszemélyek, úgy a nemzetek esetében is az adósság gyakran egy túlméretezett projekttel kezdődik: egy repülőtér, egy úthálózat, egy felhőkarcoló, egy lakásfelújítás, egy főiskola, vagy valami más képében, amely nagy jövőbeni jutalommal kecsegtet, de valójában a külső hatalmakat gazdagítja és beindítja az adósság-csapdát. A régi időkben a katonai erő és a kikényszerített tized voltak a birodalom eszközei, ma pedig az adósság. Az adósság arra kényszeríti a nemzeteket és az egyéneket, hogy termelőképességüket a pénz igájába hajtsák.

Az egyének lemondanak az álmaikról, és állást vállalnak, hogy ki tudják fizetni adósságaikat. A nemzetek a devizát nem termelő, de őket ellátó mezőgazdaságot és helyi önfenntartást cserélik le exportálható tömegterményekre és ipari rabszolgaságra, melyek devizát termelnek. (10) Haitinek 1825 óta van adóssága, amikor kénytelen volt kárpótolni Franciaországot vagyonáért (t.i. a rabszolgákért), amelyet az 1804-es rabszolgafelkelésben vesztett el. Mikor fogja visszafizeti ezt az adósságát? Soha. (11) Mikor fogja a harmadik világ bármelyik országa visszafizetni adósságát, hogy saját termelőképességét saját népének boldogulására szentelhesse? Soha. Mikor fogja legtöbbetek visszafizetni diákhitelét, hitelkártya-tartozását vagy a jelzálogát? Soha.

Mindazonáltal, akár nemzeti, akár személyes szinten, az adósságvisszafizetés megtagadásának ideje talán közelebb van, mint gondolnánk. A jelenleg fennálló és elfogadott helyzet legitimitása egyre fogy, és ha lesz néhány adós, aki megtagadja a fizetést, a többiek követni fogják őket. Az adósságmegtagadásnak van még egy erős jogi alapja: a tisztességtelen adósság elve, amely kimondja, hogy a csalárd módon keletkezett adósság érvénytelen. A nemzetek megtámadhatják az olyan diktátoroknak köszönhető adósságukat, akik összejátszottak a hitelezőkkel, csakhogy cimboráikkal együtt meggazdagodjanak, miközben hasznavehetetlen megaprojekteket építettek, amelyek nem szolgálták a nemzetet. A magánszemélyek vitathatják a fogyasztási és lakáscélú hiteleket, melyeket megtévesztő hitelezési gyakorlat során adtak el nekik. Talán közeleg az idő, amikor lerázzuk terheinket.

Az infláció A vagyon újraelosztása végül megvalósulhat az infláción keresztül is. Ennek tükrében az infláció egy menedék, az adósság eltörlésének részleges formája, mivel lehetővé teszi, hogy a törlesztésre az eredeti kölcsön felvételekori pénzhez képest kevesebbet érő pénzben kerüljön sor. Egy olyan kiegyenlítő erő, amely idővel lefaragja mind a pénz, mind az adósság értékét. Ugyanakkor a dolgok nem olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak. Egyrészt, az inflációval általában emelkedő kamatlábak járnak együtt, részben mert a monetáris hatóságok megemelik a kamatlábat, hogy „legyőzzék az inflációt”, másrészt mivel a

lehetséges hitelezők inkább infláció-védett javakba fektetnek, mintsem hogy az infláció mértékénél alacsonyabb kamatra kölcsönözzenek pénzt. (12) A hagyományos közgazdaságtan szerint az infláció a pénzkínálat olyan növekedéséből ered, amelyet nem követ a javak kínálatának megfelelő mértékű növekedése. Akkor hogyan kellene emelni a pénzkínálatot? 2008-2009-ben a Federal Reserve nulla közeli szintre csökkentette a kamatlábakat és jelentősen megnövelte a monetáris bázist, anélkül, hogy érzékelhető inflációt okozott volna.

Ez azért történt, mert a bankok nem növelték a hitelezést, nem adták az emberek és vállalkozások kezébe a pénzt, hogy elköltsék. Ehelyett az összes új pénz banki többlettartalékként ücsörgött vagy a részvénypiacon landolt, emiatt emelkedtek a részvényárak 2009. márciusa és augusztusa között. (13) Hitelképes adósok és gazdasági növekedés hiányában nem csoda, hogy az alacsony kamatlábak nemigen ösztönözték a hitelezést. Ha a Fed felvásárolna minden kincstárjegyet a piacon, tízszeresére növelve a monetáris bázist, talán még az sem eredményezne inflációt. Az inflációhoz a pénznek olyan emberek kezébe kell kerülnie, akik elköltik. Pénz az, amelyet senki sem költ el? Ha egy zsugori ember elássa a pénzét és ottfelejti, attól az még pénz marad? (14) A newtoni-karteziánus gondolkodás tárgyként értelmezi a pénzt, valójában azonban a pénz egy kapcsolat. Ha kevesek kezében összpontosul, kevésbé kapcsolódhatunk egymáshoz és kevésbé olyan dolgokhoz, melyek fenntartják és gazdagítják az életet.

A Fed szanálási programjai többnyire a bankok kezébe adták a pénzt, és az ott is maradt. A gazdasági recesszió idején, a pénz csak úgy tud eljutni az emberekhez, akik elköltik, ha kikerüli a magánhitelezés folyamatát, amely azt mondja: „Csak akkor juthatsz pénzhez, ha még többet csinálsz belőle.” Ennek fő módja a fiskális ösztönzésen, azaz kormányzati kiadások növelésén keresztül valósul meg. Az ilyen kiadások valóban inflációgerjesztő hatásúak lehetnek. Miért rossz az infláció? Senki sem szeret emelkedő árakat látni, de ha a jövedelmek is éppen olyan gyorsan növekednek, milyen kár származna ebből? Csak azoknak származik káruk, akiknek megtakarításaik vannak, azok pedig, akiknek adósságuk van, valójában hasznot húznak belőle. A hétköznapi emberek rettegnek az árinflációtól, ha az bérinfláció nélkül jár. Ha az árak és a bérek egyaránt emelkednek, akkor az infláció lényegében egy adó a tétlen pénzen, a vagyon újraelosztásának eszköze, amely a gazdagoktól vesz el és ellensúlyozza a kamat hatásait. (15) Később visszatérünk az infláció eme jótékony aspektusához, amikor a negatív-kamatozású pénzrendszereket vizsgáljuk.

Az általánosan elfogadott elmélet azt mondja, hogy a kormány finanszírozhat inflációs hatású kiadásokat akár az adókból, akár a deficiten keresztül. Miért lenne az adóból finanszírozott kiadás inflációs hatású? Végtére is csak elvesz pénzt bizonyos emberektől és másoknak adja. Csak akkor válik inflációssá, ha a gazdagoktól veszi el és a szegényeknek adja; olyanoknak, akik gyorsan elköltik.

Hasonlóan, a deficit csak akkor inflációs hatású, ha a pénz azokhoz áramlik, akik elköltik, és nem a nagy bankokhoz például. Mindkét esetben az infláció sokkal inkább a vagyon újraelosztásának következménye vagy tünete, mintsem elérésének eszköze. (16) Az infláció tehát nem különíthető el a vagyon újraelosztásának alapvető formáitól.

Nem véletlen, hogy a politikai konzervatívok, a gazdagok

hagyományos védelmezői a leglelkesebb „hiány héják”. Ellenzik a deficitből finanszírozott állami kiadásokat, melyek hajlamosak azok kezébe adni a pénzt, akik tartoznak, nem pedig azokéba, akiknek már van. Ha nem járnak sikerrel, és mégis hiány keletkezik, a megszorítások, a kamatemelés és az államadósság visszafizetése mellett érvelnek, amely lényegében ellentétes a vagyon újraelosztásával. Megidézve az infláció kísértetét, még akkor is azzal érvelnek, ha semmi jele a tényleges inflációnak.

Elvileg bármelyik saját devizával rendelkező kormány korlátlan mennyiségű pénzt hozhat létre, anélkül, hogy adót kellene kivetnie; egyszerűen a nyomtatás révén vagy azzal, hogy kényszeríti a központi bankot nulla kamatozású kötvények vásárlására. Igen, ez inflációval járna: a bérek és az árak emelkednének és a megtakarítások relatív értéke esne. Az, hogy a kormányok mégis a kamatozó kötvények mechanizmusát használják inkább a pénzteremtésre, pénzrendszerünk természetének legfontosabb ismérve. A kormány éppen itt, szuverén hatalmának szívében borul térdre a pénz tulajdonosai előtt.

Miért kéne a kormánynak kamatot fizetnie a gazdagoknak a pénzkibocsátás szuverén privilégiumáért? Az érmék kibocsátásnak jogát ősidők óta szent vagy politikai feladatnak tekintették, amely hatalomnak elfogadott társadalmi helye volt. Nyilvánvaló, hogy ma hol található ez a hatalom. „Engedjék meg nekem, hogy kibocsássam és irányítsam a nemzet pénzét és engem nem zavar, hogy ki hozza a törvényeit.” – mondta Meyer Rothschild. Ma a pénz a magánvagyont szolgálja. Ez valójában az uzsora elemi alapszabálya. Azonban az uzsora kora a végéhez közeledik, és a pénz hamarosan egy másik úr szolgálatába fog állni.

Több neked - kevesebb nekem A kapzsiság, a versengés és a szorongás manapság elterjedt, rendszerbe-kódolt okai pedig ellentmondanak egyes New Age tanításoknak, melyekkel rendszeresen találkozok: „a pénz csak az energia egy formája”, „mindenki részesülhet pénzbeli bőségben, ha egyszerűen csak elfogadja a bőség gondolkodásmódját.” Amikor a New Age tanárok azt mondják, hogy „engedd el a pénzről szóló korlátozó hiedelmeiteket ”, „felejtsd el a szűkösség mentalitását”, „nyisd meg magad a bőség áramlásának” vagy „válj gazdaggá a pozitív gondolkodás ereje által”, egy nagyon fontos kérdést figyelmen kívül hagynak.

Valós forrásból merítik az ötleteiket, felismerik, hogy világunkban a szűkösség kollektív hitrendszerünk terméke és nem az alapvető valóság; azonban ezek a tanítások mégsem összeegyeztethetőek a pénzrendszerrel, amelyben élünk. Íme egy jól megfogalmazott példa erre a gondolkodásmódra Lynn Twist: The Soul of Money (A pénz lelke) c. írásából: A pénz önmagában nem rossz vagy jó, a pénznek nem önmagában van vagy nincs hatalma. Az igazi baj azzal van, ahogyan gondolkodunk a pénzről, ahogyan kölcsönhatásba kerülünk vele, és ebben találhatunk valódi lehetőséget önmagunk felfedezésére és személyes átalakítására is. (17) Lynn Twist egy látnok emberbarát, aki sokakat inspirált, hogy a pénzt jó ügy érdekében használják. De el tudod képzelni, hogyan hangozhatnak ezek a szavak

egy olyan ember számára, aki pénz híján nyomorog? Amikor néhány éve le voltam égve, jól emlékszem, mennyire felbosszantott, amikor egy jó szándékú spirituális barátom azt mondta, hogy annyi csak a problémám, hogy a „hiány gondolkodásmódjában” vagyok. Amikor egy egész ország, mint Lettország vagy Görögország gazdasága összeomlik és milliók jutnak csődbe, hibáztassuk-e őket a hozzáállásuk miatt? És mi a helyzet a szegény, éhező gyerekekkel, nekik is hiány-mentalitásuk van?

Később a könyvében, Twist így ismerteti a mérgező hiány-gondolkodásmódot: „Olyan ez, mint a székfoglaló gyerekjáték: egy székkel kevesebb van, mint ahányan játszanak. Arra koncentrálsz, hogy ne te veszíts, hogy ne te legyél az, aki a tülekedés végén ülőhely nélkül marad.” (18) Mint már írtam, a pénzrendszer valóban olyan, mint egy székfoglaló-játék, egy őrült tolongás, amelyben egyesek szükségszerűen kiesnek. Egy mélyebb szinten Twist-nek igaza van. Egyetértek vele abban, hogy pénzrendszerünk szűkösségmentalitásunk folyománya, ami egy még mélyebb alapon nyugszik: civilizációnk alapmítoszain és alapideológiáin, amit az Egyén Meséjének és a Világ Meséjének hívok. Azonban nem tudjuk csak a pénzhez való hozzáállásunkat megváltoztatni, meg kell változtatni a pénzt is, ami végső soron a hozzáállásunk megtestesülése.

Végtére is a magunkon végzett munka elválaszthatatlan a világon végzett munkától. Mindegyik a másikat tükrözi, mindegyik segíti a másikat. Amikor magunkat megváltoztatjuk, az értékeink és a cselekedeteink is megváltoznak.

Amikor „kívül” dolgozunk, belső kérdések merülnek fel, melyekkel szembe kell néznünk és melyeket meg kell oldanunk. Ezért van az, hogy a bolygó válságának spirituális dimenzióját is érzékeljük, amely, ahogyan Andrew Harvey nevezi, „Megszentelt Aktivizmus”-ért kiált.

A mai pénzrendszer a hiány gondolkodásmódjának megnyilvánulása, ami évszázadok óta uralja civilizációnkat. Amikor ez a gondolkodás megváltozik, a pénzügyi rendszer is változni fog, hogy az új tudatosságot megtestesítse.

Jelenlegi pénzrendszerünkben matematikailag lehetetlen, hogy az emberek kis csoportján kívül többen éljenek bőségben, mert a pénzteremtés folyamatát a rendszer hiány-szemlélete tartja fenn. Egy ember gazdagsága egy másik ember szegénységét jelenti.

A „bőség program” egyik alapelve az, hogy elengedjük a bűntudatot, ami abból származik, hogy csak akkor lehetsz gazdag, ha a másik szegény, vagyis több jut nekem, ha neked kevesebb van. A gond az, hogy a mai rendszer viszonyai között ez így van! A „nekem több” azt jelenti, hogy neked kevesebb lesz! A pénz birodalma a természet, a kultúra, az egészségügy és a szellem rovására bővül. A bűntudat, amit a pénz körül érzünk, meglehetősen indokolt. Természetesen gyönyörű dolgokat tudunk alkotni, csodás szervezeteket létrehozni és nemes célokat szolgálni a pénz segítségével, de ha ezeket szem előtt tartva akarunk pénzt keresni, akkor valamilyen szinten megraboljuk Pétert, hogy kifizessük Pált.

Kérlek, értsd meg, nem áll szándékomban megakadályozni téged abban, hogy megnyílj a bőség áramlása előtt. Éppen ellenkezőleg, mivel ha elegen tesszük ezt, a pénzrendszer megváltozik, hogy megfeleljen ennek az új hitnek. A mai pénzrendszer az Elkülönültség alapjain áll. Ez épp annyira okozata, mint oka a gondolkodásmódunknak, mely szerint elkülönült lények vagyunk egy világegyetemben, ahol minden Más. A bőség előtti megnyílás csak akkor

következhet be, ha elengedjük az ezzel való azonosulást és az igazi, összekapcsolódott énünk gazdagságának is megnyílunk. Ez az új én nem kér az uzsorából. Íme, egy szélsőséges példa, amely bemutatja a hibát a „jólét-programozásban” és közvetve a jelenlegi pénzrendszerben. Néhány évvel ezelőtt egy hölgy mesélt nekem egy nagyon különleges szervezetről, melyhez csatlakozott, és amelyet „Ajándékozásnak” hívnak. Alapvetően úgy működik, hogy először 10.000 dollárt ajándékozol annak, aki meghívott téged. Aztán keresel négy embert, aki neked ajándékoz ugyanennyit, és aztán ők is megtalálják a maguk négy emberét, akit meghívnak a rendszerbe és 10,000 dollárt „ajándékoznak”. Végül mindenkinek nettó 30.000 dollárja van. A program leírása ezt az egyetemes bőség megnyilvánulásával magyarázza. Mindössze csak megfelelően nyitott hozzáállásra van szükség. Mondanom sem kell, azonnal éltem a lehetőséggel. Csak viccelek! Igazából megkérdeztem a hölgyet: „Ezzel pénzt veszel el a barátaidtól, nem?” „Nem, - felelte, - mert a végén 30.000 dollárjuk lesz, mindaddig, amíg abszolút hisznek az ajándékozás elveiben.”„De ők meg a saját barátaiktól veszik el a pénzt.

Végül elfogynak az emberek és az utolsóként csatlakozók elveszítik a 10.000 dollárjukat. Végeredményben tőlük veszed el, lopod el, és erre azt a szót használod, hogy ajándékozás!”

Talán meglepő, de soha többé nem hallottam a hölgyről. Felháborodása és tagadása a pénzgazdaság minden kedvezményezettjeinek méltatlankodását tükrözi, amely pénzgazdaság maga is piramisjátékra emlékeztet felépítésében.

Hogy ezt belásd, képzeld el, hogy minden 10.000 dolláros belépő kamatozó adósságként keletkezett (ami igaz is). Több embert kell bevonnod, különben elveszíted a tulajdonod. Az egyetlen mód az „alul lévők” számára a nyomor elkerülésére, ha még több embert vonnak be a pénzgazdaságba, például a kolonizáción keresztül – igen, úgy értem, hogy „új piacot nyitni a szabad kereskedelem előtt” – és a gazdasági növekedésen keresztül: a kapcsolatok, kultúra, természet, stb. pénzre váltása által. Ez késlelteti az elkerülhetetlent, és a sorsszerű, az egyre intenzívebb vagyon-polarizáció egyből felüti ocsmány fejét, ha a növekedés lelassul. Akik a végére maradnak az adósságzsákjukat szorongatva, nem találnak módot a fizetésre, nincs már senki, akitől elvegyék a pénzt és nincs semmi, amit pénzzé válthatnának. Látnunk kell, ez annak a gazdasági, társadalmi és ökológiai válságnak a gyökere, amellyel ma civilizációnk szembenéz.

Jegyzetek 1. Szándékosan hagytam ki olyan kérdéseket ebből a fejezetből, mint például a marginális tartalékképzési követelmények, tőkekövetelmények, stb., melyek korlátozzák a bankok hitelnyújtási képességét, mivel nem lényegesek a fejezetben taglalt kamat szempontjából.

2. Valójában burkoltan visszahozzák néhány amerikai államban, amikor embereket börtönöznek be, amiért nem vették komolyan a bírósági felszólításokat a tartozásaik fizetésére. Bővebben: White „America’s New Debtor Prison”

3. Még azután is, hogy nyilvánvalóvá vált, ezek az adósság-alapú eszközök bóvlik és az adósságot sohasem tudják visszafizetni, a hatóságok mindent megtesznek, hogy ezt a tényt elrejtsék, és fenntartsák a névértéket.

4. Igazából a kamat nem az „alkotórészekből áll”, ez egy elméleti feltevés, de most tegyünk úgy, mintha igaz lenne. A legtöbb hatóság csak 3-5 kamat-komponenst sorol fel. Nem hozok most ezekre definíciókat (te magad is utánanézhetsz), kivéve a legfontosabbat: a kockázatmentes kamatot. Ez egyenértékű a rövidlejáratú amerikai állampapírok (kincstárjegyek) kamatlábával, amely lényegében nulla-kockázatú és teljesen likvid. Azt lehetne mondani, hogy ezek esetében is áll fenn kockázat, de ha a dolgok eljutnak addig a pontig, hogy az Egyesült Államok már nem képes pénzt kibocsátani, akkor egyetlen befektetési eszköz sem nyújtana már biztonságot.

5. A Fed új eszköze, hogy a kamatokat a növekedés üteme felett tartsa, hogy a banki tartalékokra kamatot ajánl. Jelenleg ez majdnem nulla, és a Fed azt tervezi, hogy megemeli ezeket a kamatlábakat, amint a gazdaság elkezd növekedni (lásd például Keister és McAndrews: „Why are Banks Holding So Many Excess Reserves?” (Miért tartanak a bankok olyan sok többlet tartalékot?) Ez biztosítja azt, hogy az új, gazdasági növekedés által létrehozott vagyon felszaporodik a banknál és a kötvénytulajdonosoknál, akik hasznot húznak a Fed likviditási „ajándékaiból”.

6. A helyzet sokat romlott az utóbbi években, mivel a kockázatmentes befektetések kategóriája kiterjedt és magában foglal mindenféle pénzügyi szemetet, amire a kormány fedezetet nyújt. Azáltal, hogy biztosítja a kockázatmentes fizetőképességet, valamint a pénzintézetek és a pénzügyi lehetőségeik likviditását, a kormány hatékonyan megnövelte saját pénzének kockázat-mentes jutalmát és felgyorsította a jövedelem koncentrációját. Már nem a Fed Alapok vagy a kincstárjegyek határozzák meg a kockázatmentes kamat szintjét! Az erkölcsi kockázat koncepciója, ami a pénzintézetek „túl nagy a bukáshoz” kontextusában megjelent, nemcsak morális kérdés. Ha a kockázatos, magas kamatozású fogadások valójában nem is kockázatosak, akkor azok, akik a pénz birtokosai, ilyen fogadásokat kötnek, messze gyorsabban növelik a vagyonukat, mint bárki más (akiknek a kárára növelik). Az erkölcsi hazárdírozás a vagyon szélsőséges koncentrációjához vezető legrövidebb út.

7. A konzervatív érv, hogy a gazdagok kezében lévő pénz ösztönzőleg hat a beruházások, munkahelyek és jólét növekedésére mindenki számára, csak akkor igaz, ha a tőkét úgy fektetik be, hogy hozama meghaladja a kockázat nélküli pénzügyi befektetésen elérhető kamatlábat. Mint ahogy az újraelosztás hiányában megvalósuló könyörtelen jövedelemkoncentráció is bizonyítja, az ilyen helyzetek ritkák és még ritkábban lesznek, hacsak nem fogynak el teljesen, ahogy a növekedés határai felé közelítünk.

8. Sőt, bizonyos típusú tartozásokra, mint például a diákhitelekre és az adótartozásokra, nem is jelentető be csőd.

9. Ilyen tisztánlátás kezdetére utaló jelek vannak a 2010-es amerikai jelzáloghitel krízisében is. Itt a megállapodások hálója kérdőjeleződött meg, ami a jelzálogot képezi. A jelzálog olyan sok darabra hullt, hogy nehéz bizonyítani, hogy valójában ki birtokolta az ingatlant. A szerződések, törvények, rendeletek és

dokumentumok praxisának teste elkezdett rogyadozni a saját komplexitásának súlya alatt.

10. Nem véletlen, hogy a Világbank mezőgazdasági hiteleket kizárólag exportképes növények termesztésére ad. A növények, melyek belföldön kerülnek elfogyasztásra, nem termelnek devizát, amit adósságfizetésre lehetne fordítani.

11. Amióta ezt a fejezetet megírtam, Haiti külföldi adósságát lenullázta a borzalmas a földrengés által kiváltott együttérzés. Most az országnak szabad jövedelme és vagyona van, ami tökéletes fedezet újabb adósságra.

12. Sőt, ezenkívül számos hitel változó kamatozású, gyakran indexált inflációs (most már vannak infláció-indexált államkötvények is).

13. A 2008 júliusát követő egy éven belül a monetáris bázis megduplázódott: $838 milliárdról $1.6 billióra; az M1 mégis kevesebb mint 20 %-kal, az M2 pedig kevesebb mint 10 %-kal nőtt. Az M1 és M2 valójában a pénzkészlet elég gyenge mérőeszközei, a Fed azonban most már nem publikál statisztikákat a teljesebb M3-ra. Néhány külsős közgazdász mégis megpróbálja ezeket nyomon követni, mint például John Williams (www.shadowstats.com) is, aki úgy becsüli, hogy az M3 növekedése 5 % volt ugyanabban az időszakban. Most, amikor ezt a fejezetet írom, a pénzkínálat növekedésének stagnálása fennmaradni látszik.

14. Közgazdászok a „pénz forgási sebességén” keresztül próbálnak foglalkozni ezzel kérdéssel. Ahogy a függelék is írja, a pénzkészlet és a pénz sebessége közti különbség alapos vizsgálat során összeomlik.

15. Az inflációnak vannak más negatív hatásai is, mint például a „menü költségek” (a változó árak nyomon követésének igénye), számviteli nehézségek, és egyebek. A nagyon magas infláció, ami az árucikkek „fix költsége” (állandó költsége) felett van, felhalmozáshoz vezethet. Ezek a megfontolások szerepet játszanak a negatív kamatozású pénzrendszerek víziójában.

16. Az egyetlen infláció, mely nem a vagyon újraelosztásából ered, az az áruk hiányának köszönhető, háború vagy embargó esetén. Ebben a forgatókönyvben, amely időnként hiperinflációhoz vezet, nincs kiegyenlítő hatás, mivel a gazdagok egyszerűen csak felhalmozzák az infláció-biztos árukat.

17. Twist, 19.

18. Ibid., 49.

7. fejezet: A civilizáció válsága „Nagyobb házaink vannak, de kisebb családjaink, nagyobb kényelmünk, de kevesebb időnk; több végzettségünk, de kevesebb józan eszünk, több ismeretünk, de alacsonyabb ítélőképességünk; több szakértőnk van, és több problémánk, több gyógyszerünk, de kevesebb egészségünk.

Már megtettük az utat a Holdig és vissza, de gondot jelent átmenni az utca túloldalára, hogy találkozzunk az új szomszéddal.

Számítógépeket építettünk, hogy több adatot tárolhassunk mint valaha, de jóval kevesebb köztünk a valódi kommunikáció.

Bővében vagyunk a mennyiségnek, és szűkén a minőségnek.

A gyorsételek és lassú emésztés kora van, a magas embereké és a sekélyes jellemeké, a bőséges profité, de a felszínes kapcsolatoké.

Ez az a kor, amikor fenn az ernyő, nincsen kas.”

- Ismeretlen szerző A minket ma körülvevő pénzügyi válság abból fakad, hogy már nem maradt több társadalmi, kulturális és spirituális tőke, amelyet pénzre lehetne váltani. Az évszázadokon át tartó szinte folyamatos pénzteremtés olyannyira nincstelenné tett bennünket, hogy nem maradt semmink, amit eladhatnánk. Erdőink helyrehozhatatlan károkat szenvedtek, a talaj kimerült és a tengerbe mosta az eső, a vizeinket túlhalásztuk, és a föld megújuló képessége, amely fel tudja dolgozni hulladékainkat, telítődött. Kulturális kincsestárunkat: a zenét, történeteket, képeket és jelképeket kisajátították és jogvédetté tették. Bármilyen okos mondás, ami eszedbe jut – már védjeggyel ellátott szlogen. Valódi emberi kapcsolatainkat és képességeinket elvették tőlünk, aztán eladták nekünk, hogy most idegenektől, és így a pénztől függjünk olyan dolgok kapcsán, amelyekért a történelem során egészen a közelmúltig kevesen fizettek pénzzel: ilyen például az élelem, a menedék, a ruházat, a szórakozás, a gyerekvigyázás és a főzés. Az élet maga is egy fogyasztási cikké vált.

Ma isteni adottságaink utolsó maradványait is kiárusítjuk: az egészségünket, a bioszférát, a genomot és még a saját elménket is. Pitagorasz mondása: „Minden dolog szám” mára majdnem valóság lett, azzal, hogy világot pénzre váltottuk. Ez a folyamat ma tetőfokára hág. Már majdnem be is fejeződött, főként Amerikában és a „fejlett” világban. A „fejlődő” világban (figyeljük meg, hogyan rejlik a kifejezésben az a feltételezés, amely szerint a mi gazdasági rendszerünk az elérendő cél mások számára) még mindig vannak, akik alapjában ajándék kultúrában élnek, ahol a természeti és a társadalmi vagyon még nem képezi a tulajdon tárgyát. A globalizáció az a folyamat, amely során elveszik ezeket az értékeket, csak hogy a pénz telhetetlen gépezetének létszükségletét képező

növekedést táplálják. Ma már ez, a „más földjének kifosztása” is korlátokba ütközik, egyrészt mert már ott is alig maradt elvehető dolog, másrészt egyre szaporodnak az ellenállás hatékony központjai.

Az eredmény az, hogy a pénzkínálat, és az ennek megfelelő mértékű adósság, már több évtizede felülmúlja az általa megtermelni ígért javak és szolgáltatások mennyiségét. Ez szorosan kapcsolódik a klasszikus közgazdaságtan többletkapacitás problémájához. Ahhoz, hogy a tőke marxi válságát, vagyis a csökkenő profitok és bérek, pangó fogyasztás és az érett iparágakban megvalósuló túltermelés ördögi körét időben kitoljuk, folyamatosan új, magasprofitú iparágakat és piacokat kell létrehoznunk. A kapitalizmus fennmaradása, abban a formájában, ahogy ma ismerjük - az új iparágak folyamatos megjelenésétől függ, mely lényegében pénzre kell, hogy konvertálja a társadalmi, természeti, kulturális és szellemi tőke végtelen birodalmát. A gond az, hogy ezek az erőforrások végesek, és minél közelebb kerülnek a kimerüléshez, annál fájdalmasabb a kitermelésük. Ezért a pénzügyi válsággal egyidejűleg az ökológiai válság és az egészségügyi válság is megjelenik. A válságok szorosan összekapcsolódnak. Nem tudunk már sokkal több földet, vagy sokkal több egészséget pénzzé tenni, anélkül, hogy magát az élet alapját is veszély ne fenyegetné.

Egy ősi kínai legenda segít megvilágítani, mi is történik. Volt egyszer egy szörnyeteg, úgy mondják, a neve Tao Tie, étvágya pedig kielégíthetetlen. Minden teremtényt megevett maga körül, még a föld sem volt kivétel, de még így is éhes maradt. Végül a saját teste következett: megette a saját karját, lábát, törzsét, míg végül nem maradt más, csak a feje.

Test nélkül a fej sem élhet. Szembesülve a pénzre váltható közjavak elfogytával, a pénzügyi tőke a saját teste ellen fordul, felfalja az ipari gazdaságot, melyet szolgálni lenne hivatott. Ha a javakból és szolgáltatásokból származó jövedelem nem elegendő az adósságszolgálatra, akkor a hitelezők a (termelési) eszközöket foglalják le helyette. Ez történik most mind az amerikai, mind a világgazdaságban. A jelzálog például eredetileg annak az egyszerű útja volt, hogy egyszer saját, tehermentes házunk lehessen, akár már 20%-os kezdeti önrésszel.

Manapság viszont az emberek már nem is álmodoznak arról, hogy egy nap valóban képesek lesznek visszafizetni a jelzáloghitelt, ehelyett legfeljebb újra- és újrafinanszírozzák, valójában tehát a banktól bérlik a házat. Globálisan a harmadik világbeli országok hasonló helyzetben találják magukat, mivel arra kényszerültek, hogy eladják nemzeti vagyonukat és belső szociális szolgáltatásaikat az IMF megszorító csomagjainak engedelmeskedve. Azt érezheted, hogy minden produktív munkád az adósság visszafizetését szolgálja, épp így az ő teljes gazdaságuk is árucikkek előállításának szolgálatába kényszerül, hogy törleszteni tudják a külföldi adósságot.

Az IMF megszorító intézkedései pontosan megfeleltethetőek egy, a bíróság által kiszabott adósság-fizetési tervnek. Azt mondják: „Keményebben kell dolgoznod, de kevesebbel kell majd beérned és a jövedelmed nagyobb részét kell adósságszolgálatra fordítanod. Mindent odaadsz nekem, amid csak van, és az összes jövőbeli keresetedet is nekem adod át.” Munkavállalói nyugdíjak, tanári fizetések, ásványkincsek, kőolaj - minden adósságszolgálattá válik. A rabszolgaság formái megváltoztak az évek során, de az alapvető irányelv nem. A

sors fintora, hogy hosszú távon a megszorító intézkedések nem kedveznek a hitelezőknek: a fogyasztás, a kereslet és az üzleti befektetési lehetőségek csökkentésével elfojtják a gazdasági növekedést. Eltűnnek a munkahelyek, a nyersanyagárak esnek, így aztán az adósok és a nemzetek minden eddiginél kevésbé tudnak eleget tenni fizetési kötelezettségeiknek.

A pénzérdek szereti a megszorításokat, mivel képtelen a rövid távon túlra tekinteni, hiszen az adós lényegében azt mondja: „Többet fogunk dolgozni és a forrásaink nagyobb részét szenteljük az adósság fizetésére.” Ez lehetővé teszi, hogy a törleszthetetlen adósságokat egy kicsit később törlesszék. Ez történik ma (2010-ben) Európában, amikor a kormányok csökkentik a nyugdíjakat és beleegyeznek a szociális ellátórendszer privatizálásába, csak hogy biztosíthassák a kötvénytulajdonosokat, hogy azok pénzükhöz fognak jutni. A megszorítások miatti felhördülés itt, Amerikában is hallható, a szövetségi költségvetési hiány miatti felháborodás formájában. A kötvénypiacok és a költségvetési hiány logikájából kiindulva a nagyobb fiskális felelősség szükségszerűsége vitathatatlan. De ha nem ezzel a logikával nézzük, akkor abszurd: valóban puszta számok, bitek puszta értelmezése kényszerít bennünket, hogy tömegek életszínvonalát csökkentsük, annak érdekében, hogy egy szűk csoport megtarthassa vagyonát?

Végül aztán az adósoknak nem lesz több rendelkezésre álló jövedelmük és elvehető vagyonuk. A ma játszódó összeomlásnak tulajdonképpen sok évvel ezelőtt be kellett volna következnie, csakhogy különböző hamis és felfújt nyereségeket hoztak létre, hogy egy kicsit tovább tartson, amíg a pénzügyi „Tao Tie” felfalja önmagát, adósságot-adósságra halmozva. Ennek az építménynek a megtámasztására irányuló erőfeszítések nem járhatnak sikerrel, mivel mindenáron növekednie kell; az összes adósságot kamat terheli. Ám a hatóságok mégis próbálkoznak. Amikor azt hallod: „a pénzügyi rendszer megmentése”, így fordítsd le magadban: „tartsuk fenn az adósságot a könyvekben”. Próbálják megtalálni a módot számodra (és az adós nemzetek számára is), hogy fizethess és az adósság fennmaradjon. Az adósságpiramis nem nőhet örökké, mivel végül, miután az összes adós értéktárgya elfogyott és a rendelkezésükre álló összes jövedelmet adósságszolgálatra fordították, a hitelezőknek nincs más választásuk csak az, hogy kölcsönadjanak az adósoknak a tartozásaik további rendezésére.

Hamarosan a tartozások összege olyan magas lesz, hogy az adósoknak már a kamatfizetéshez is kölcsönre lesz szükségük, ami azt jelenti, hogy a pénz már nem áramlik, mert nem tud áramolni az adóstól a hitelezőig. Ez az utolsó állapot rendszerint nagyon rövid, bár a Wall Street pénzügyi „bűvészkedései” ezt hosszabbítják meg napjainkban. A kölcsönök és minden rájuk épülő származékos termék, elkezdik elveszteni az értéküket, és adósságdefláció következik be.

Lényegében a pénzügyi válság és a civilizáció mélyebb növekedési válsága kétféle módon kapcsolódik. A kamatalapú hitelpénz növekedésbe kényszeríti a gazdaságot; és a hitelválság csupán egy tünet, amely megjelenik, amikor a növekedés lelassul.

A jelenlegi válság az 1930-as években kezdődött folyamat utolsó állomása.

Megoldások sorát vettették be, hogy a kamat miatt állandóan növekvő pénzzel lépést lehessen tartani, de ez a sor mára kimerült. Az első hatékony megoldás a háború volt, egy olyan állapot, mely 1940 óta folyamatosan fennáll. Sajnos, vagy

inkább szerencsére, a nukleáris fegyverek és az emberi tudatban bekövetkezett változás határt szabtak a vég nélküli katonai fenyegetés alkalmazásának. A nagyhatalmak közti háború már nem lehetséges. Más megoldások, mint például a globalizáció, a technológia által lehetővé tett új javak és szolgáltatások - amelyek korábban soha áruvá nem tett emberi feladatokat látnak el - kifejlesztése, korábban elzárt természeti erőforrások a technológia által lehetővé tett kifosztása, végül a pénzügyi ön-kannibalizmus, ugyancsak a végüket járják.

Hacsak nincsenek olyan birodalmai a gazdagságnak, melyeket eddig nem vettem figyelembe, vagy nem merülünk el a szegénység, a nyomor és az elidegenedés új mélységeibe, az elkerülhetetlent nem lehet már sokáig halasztani.

A hitelbuborék, amelyet a jelenlegi gazdasági bajokért okolnak, a problémáknak egyáltalán nem az oka, hanem csupán a tünete. Amikor a hetvenes évek elején a tőkebefektetések megtérülése elkezdett csökkenni, a tőke kétségbeesetten kezdte kutatni, milyen módon tarthatná fenn terjeszkedését. Azonnal a következő befektetési eszközbe áramlott, fenntartva a gazdasági növekedés illúzióját minden egyes buborék -a hetvenes évek végén az árutőzsde, az megtakarítási és hitelintézményi ingatlanbefektetések a nyolcvanas években, a dot-com részvények a kilencvenes években és az ingatlanpiaci és pénzügyi derivatívák a 2000-es években -kipukkanásakor. A reálgazdaság azonban stagnált. Nem volt elegendő szükséglet a termelési többletkapacitásokhoz képest, és nem maradt elég pézre váltható társadalmi és természeti tőke.

Ahhoz, hogy a pénz exponenciális növekedése fennmaradjon, vagy a javak és szolgáltatások mennyiségének kell tudni lépést tartani vele, vagy az imperializmusnak és a háborúnak kell korlátlanul terjeszkednie. Azonban minden elérte a határt. Már nincs hova fordulni.

A természetet árucikké, a kapcsolatokat szolgáltatásokká változtató képességünk zsákutcába jutott, és ez nem egy átmeneti patthelyzet. Nagyon kevés dolog maradt, amit pénzre lehetne váltani. A technológiai fejlődés és az ipari módszerek finomhangolása sem fognak segíteni abban, hogy még több halat fogjunk a tengerekből, mivel a halak eltűntek. Több fát sem segítenek kitermelni, mert az erdők termőképességük határán vannak. Több olajat sem szivattyúzhatunk, mert a tartalékok kifogyóban vannak. Nem bővíthetjük a szolgáltatási szektort; alig maradt már bármi, amit egymásnak teszünk és még nem fizetünk érte. A gazdasági növekedésnek, abban az értelemben, ahogy eddig ismertük, már nincs több tere, vagyis: az élet pénzre váltására már nincs több lehetőség. Ezért, még ha a radikálisabb, baloldali receptet is követünk, azt remélve, hogy az adósságok eltörlése és a jövedelmek újraelosztása újra beindítja a gazdasági növekedést, annak sikere csak azt jelentené, hogy továbbra is kiszipolyozzuk a természet, a kultúra és a közösség isteni hagyatékának maradékát.

A gazdaságélénkítés a legjobb esetben is csak egy szerény, rövid életű bővülést tesz lehetővé, amíg újra visszakerülnek oda azok a feladatok, melyeket a recesszió során kivontak a pénz uralma alól. Például a gazdasági helyzet miatt néhány barátommal vigyázunk egymás gyermekeire, míg kevésbé ínséges időkben talán iskolai előkészítőbe küldtük volna őket. Kölcsönös szívességünk lehetőséget ad a gazdasági növekedésre, fizetős szolgáltatássá lehet tenni azt, amit egyébként ingyen megteszünk egymásért. Kiterjesztve ezt az egész

társadalomra, ez csak egy lehetőség, hogy visszatérjünk oda, ahol korábban voltunk, ahol ugyanaz a válság jelenik meg újra. „Zsugorodj, hogy aztán növekedhess”, a háború és a defláció lényege, csak akkor hatékony, és csak csökkenő mértékben az, mintegy feltartóztató műveletként, amíg a még pénzzé nem tett társadalmi és természeti tőkének maradtak bevonható részei.

A jelenlegi probléma tehát sokkal mélyebb, mint ahogy erről a ma elfogadott vélekedés tartja. Vegyük ezt a tipikus példát egy pénzügyi folyóiratból: „(Paul) Volckernek igaza van. A fedezett hitel-kötelezettségek, a fedezett jelzálogalapú értékpapírok és az egyéb számítógép-szülte összetett értékpapírok és játékszerek nem a gazdasági alapszükségletekre, hanem a Wall Street csillapíthatatlan kapzsiságára jelentettek megoldást. Ezek nélkül a bankoknak nem lett volna más választásuk, minthogy a tőkéjüket és tehetségüket továbbra is az üzletek és a fogyasztók valós igényeinek szolgálatába állítsák. Így nem lett volna válság, összeomlás és recesszió.” (1) Ez csak egy mélyebb probléma felszínét érinti, a szintetikus fedezett adósságkötelezvények (CDO-k) és egyéb eszközök ennek pusztán tünetei. A mélyebb probléma az, hogy nem volt elegendő „tényleges szükséglet”, melyekhez a bankok a tőkéjüket adhatták volna, mivel csak azok a szükségletek bizonyulnak valódi hitelezési lehetőségnek, melyek kamatot meghaladó profitot generálnak.

Egy túltermeléssel küzdő gazdaságban ritkák az ilyen lehetőségek. Tehát a pénzipar „szám-játékokat” játszik inkább. A CDO-k és a hasonló pénzügyi termékek tünetei és nem okai voltak a pénzügyi válságnak, amely abból adódott, hogy a gazdasági növekedés nem tudott lépést tartani a kamattal.

Több elemző is megállapította, hogy Bernard Madoff Ponzi rendszere nem különbözött jelentősen a pénzipar jelzálog-alapú származékos vagy egyéb eszközeinek piramisától, amelyek ugyanúgy buborékot képeztek, ami, mint Madoff rendszere, a töretlen és valóban exponenciálisan növekvő összegű új pénz beáramlásán keresztül tudta csak fenntartani magát. Ez korunk egyik szimbóluma, jellemzőbb, mint ahogy az emberek azt feltételezik. Nemcsak a Wall Street kaszinógazdasága fenntarthatatlan piramisjáték. A nagyobb gazdasági rendszer, mivel a véges közjavak végtelen pénzre váltásán alapul, ugyanúgy fenntarthatatlan. Olyan, mint egy tábortűz, amelynek egyre magasabbra kell, hogy csapjon a lángja, egészen addig, amíg az összes rendelkezésre álló tüzelőanyagot felemészti. Csak egy bolond hiszi, hogy a tűz egyre és egyre erősebben loboghat, ha a tüzelőanyag-ellátás véges. Ezt a hasonlatot kiterjesztve, az hogy az utóbbi időben gazdaságban kevesebb lett a termelőipar és több a pénzipar olyan, mintha a hőenergiát arra használnánk, hogy több üzemanyagot termeljen. A termodinamika második törvénye szerint a létrehozott energiamennyiség mindig kevesebb, mint a létrehozására fordított mennyiség.

Nyilvánvaló, hogy az a gyakorlat, amelyben új pénzt adnak kölcsön, hogy a régi adósságok kamatát és tőkéjét törleszteni tudják, nem tarthat sokáig, mégis gazdaság egésze működött ígyaz elmúlt tíz évben.

Még ha ezt az ostobaságot figyelmen kívül is hagyjuk, szembe kell néznünk a tüzelőanyagok kimerülésével (ne felejtsük el, hogy itt nem szó szerint értem az energiaforrásokat, hanem a természet vagy a kultúra bármilyen részét, amiből árucikket lehet csinálni). A jelenlegi gazdasági válságra válaszként adott legtöbb javaslat a még több üzemanyag felkutatásában látja a megoldást. Legyen ez még

több olajkút fúrása, még több zöld felület lebetonozása vagy a fogyasztói költekezések ösztönzése, a cél a gazdasági növekedés újraindítása, vagyis az áruk és a szolgáltatások birodalmának további kiterjesztése. Ez azt jelenti, hogy új dolgokat kell találni, amiért fizetnünk kell. Ma már a vízért és a dalokért is fizetünk, ez elképzelhetetlen volt az elődeink számára. Mi maradt még, ami pénzre konvertálható?

Tudomásom szerint, az első közgazdász, aki felismerte az alapvető problémát és ennek a pénzrendszerrel való kapcsolatát, Frederick Soddy volt, a nukleáris kémia Nobel-díjasa és úttörője, aki az 1920-as években a közgazdaságtan felé fordult. Soddy az elsők között volt, akik Thomas Malthus népesedéssel kapcsolatos érvelését a gazdaságra kiterjesztve leleplezték a végtelen exponenciális gazdasági növekedés mitoszát. Herman Daly tömören így ír Soddy álláspontjáról: „Az az elképzelés, hogy az emberek a kölcsönös eladósodásuk kamatából megélhetnek ... csak egy újabb örökmozgó rendszer – egy nagyszabású érzéki csalódás. Úgy tűnik, Soddy azt mondja, hogy ami nyilvánvalóan lehetetlen az egész közösség számára - hogy mindenki a kamatokból éljen, - azt az egyének szintjén meg kellene tiltani, mert a becsületesség alapszabálya ezt kívánja. Ha nem tiltják be, vagy legalábbis nem korlátozzák valami módon, akkor egy bizonyos ponton a hitelezők zálogjoga a véges bevételekhez viszonyítva nagyobb lesz, mint amit a bevételek jövőbeli megtermelői hajlandóak vagy képesek elfogadni, ebből pedig konfliktus keletkezik. A konfliktus az adósságfizetés megtagadásának formájában testesül meg. Az adósság kamatos kamattal növekszik, és ez, mint tisztán matematikai mennyiség, nem ütközik határokba, hogy lassulnia kelljen. A gazdagság is növekszik egy ideig a kamatos kamat miatt, de mivel fizikai kiterjedése van, növekedése előbb-utóbb korlátokba ütközik.” (2) A gazdasági növekedés az erőforrások elfogyasztásával való összekapcsolása különösen gyakori ma az Olaj-csúcs elméleteket kidolgozók körében, akik gazdasági összeomlást jósolnak, mihelyt az olajkitermelés „hosszú lejtő”-re kerül.

Kritikusaik úgy vélik, hogy a gazdaság az energiafelhasználástól függetlenül képes növekedni és ezt meg is teszi, a technológiának, a miniatürizálásnak, a hatékonyság javításának, stb. köszönhetően. 1960 óta az Egyesült Államok gazdasági növekedése meghaladta energiafelhasználásának növekedését, és ez a trend csak erősödött az 1980-as években. (Lásd 1. ábra) Németország még ezt is túlszárnyalja: 1991 óta jelentős gazdasági növekedést mutat annak ellenére, hogy energiafelhasználása alapvetően nem változott. Azonban ez még egy dologra utal: valóban fenn lehet tartani a gazdasági növekedést azáltal, hogy a fogyasztást az egyik közjószágról a másikra irányítjuk; például olaj helyett gázt használunk, vagy fizetőssé tesszük az emberi szolgáltatásokat vagy a szellemi tulajdont a tőkehal-halászat helyett, de összességében, a társadalmi, természeti, kulturális és szellemi közvagyon egészére érvényes az Olaj-csúcs alapvető meglátása. „Olaj-csúcs” helyett a „Minden-csúcs” problémájával nézünk szembe.

A 2008-as pénzügyi válságra a kormány első válasza a bankmentés és a monetáris ösztönzés volt, amellyel megpróbálták fenntartani a reálgazdasági alapokat már messze túlhaladó adóssághalmazt. Így látszólagos sikerük csak átmeneti volt, elhalasztotta az elkerülhetetlent: „színlelj és hosszabbítsd meg” – ahogyan némelyek a Wall Streeten mondják. A gazdaságélénkítés alternatívája egy mélyebb okból kifolyólag van halálra ítélve. Nem fog sikerülni, mert a végsőkig feszített állapotban vagyunk: a végsőkig kihasználtuk a természetnek az a kapacitását, hogy szennyezéseinket még a civilizációnk ökológiai alapjának lerombolása nélkül tudja kezelni; kimerült a társadalmi képességünk, hogy kibírja a közösségek és a kapcsolatok további veszteségeit; kimerült az erdő, nem visel el még több tarvágást, és kimerült az emberi szervezetnek az a képessége, hogy egy kiszipolyozott, mérgező világban is életben maradjon. Az, hogy a hiteleink is kimerültek, csupán csak azt mutatja, hogy már semmi pénzre válthatónk nincs. Tényleg szükségünk van új utakra és hidakra? (3) Fenn tudunk tartani többet is ezekből a velük járó iparral együtt? A kormányzati ösztönző programok a legjobb esetben is csak 2-3 évvel tudják meghosszabbítani a fennálló rendszer élettartamát, és talán közben még rövid növekedési időszakot is fel tudnak mutatni, ahogyan a természet, a lélek, a test és a kultúra kifosztása teljessé válik. Amikor ezeknek a közjavaknak az utolsó morzsái is eltűnnek, semmi sem tudja majd megállítani a pénzrendszer szétesését.

Bár ennek a szétesésnek részleteit és időzítését lehetetlen megjósolni, azt hiszem, hogy először tartós deflációt, stagnálást, jóléti polarizációt fogunk tapasztalni, melyet társadalmi zavargások, hiperinfláció és valutaösszeomlások követnek majd. Ekkor jön majd el azoknak az alternatíváknak az ideje, melyeket ma kutatunk, és lehetőséget kapunk az új és megszentelt gazdaság felépítésére.

Minél jobban közeledünk az összeomlás felé, annál vonzóbbá válnak ennek a könyvnek a javaslatai.

A küszöbön álló válsággal szembesülve az emberek gyakran kérdezik, mit tehetnek önmaguk védelmében. „Vegyek aranyat? Konzerveket halmozzak fel?

Építsek egy körülbástyázott házat egy távoli helyen? Mit tegyek?” Egy másfajta kérdésfeltevést szeretnék javasolni: „Mi a legszebb, amit tehetek?” Látod, a növekvő krízis egy óriási lehetőséget jelent. A defláció, a pénz megsemmisülése csak akkor kategorikusan rossz, ha a pénz létrejötte kategorikusan jó. Azonban a már említett példákból láthatod, hogy a pénz kialakulása sokféle módon szegényített el minket. Tehát megfordítva: a pénz megsemmisülésében ott a lehetőség, hogy gazdagítson minket. Lehetőséget nyújt, hogy az elvesztett közjavak egy részét visszaszerezzük a tulajdon és a pénz birodalmából.

Gazdasági recesszió idején mindig ezt tapasztaljuk. Az emberek már nem tudnak fizetni a különböző javakért és szolgáltatásokért, így helyette a barátokra és szomszédokra kell támaszkodniuk. Ahol nincs pénz a cserék lebonyolításához, az ajándékgazdaság újból felbukkan és a pénz új fajtái jönnek létre. Általában azonban az emberek és az intézmények megpróbálnak addig kapaszkodni, amíg csak lehetséges. A gazdasági válságra adott szokásos első válasz: még több pénzt teremteni és megtartani, vagyis felgyorsítani a „minden pénzre váltásának” folyamatát. Rendszerszinten az adósság megugrása óriási nyomást gyakorol, hogy minél több közjószágot alakítsunk árucikké. Láthatjuk, ez történik amikor alaszkai vagy mélytengeri fúrásokkal akarnak olajat nyerni. Azonban elérkezett az idő, hogy egy ellentétes folyamat kezdődjön komolyabb szinten, hogy eltávolítsunk dolgokat az áruk és szolgáltatások birodalmából és visszahelyezzük őket az ajándékok területére: a kölcsönösség, az önellátás és a közösségi osztozás helyére. Jegyezzük meg jól: valójában ez mindenképp meg fog történni a pénz összeomlásakor, amikor az emberek elveszítik munkájukat vagy túl szegénnyé válnak ahhoz, hogy megvehessenek dolgokat. Az emberek segíteni fognak egymásnak és újból valódi közösségek jönnek létre.

Még ha leginkább csak a saját jövőd biztonsága érdekel, akkor is valószínűleg a közösség a legjobb befektetés. Ha a pénzügyi rendszer felbomlik, a legtöbb befektetés puszta papírdarabbá vagy elektronikus adattá válik. Értékük pusztán az őket magában foglaló és értelmező társadalmi megállapodások hálójából származik. Még a kézzelfogható arany sem nyújt sok biztonságot, ha a dolgok tényleg rosszra fordulnak. Rendkívüli válságok idején a kormányok rendszerint elkobozzák a magánkézben levő aranytartalékokat is: Hitler, Lenin és Roosevelt is ezt tették. És ha még a kormányok is szétesnek, a felfegyverkezett emberek kényszerítik ki az arany és bármilyen felhalmozott vagyon átadását.

Időnként olvasom a Zero Hedge pénzügyi honlapot, mivel igen érdekes betekintést nyújt a pénzügyi hatalmi elit fondorlataiba és machinációiba. A honlap borús álláspontja szerint a fizikai arany és más fizikai árucikkek kivételével ma nincsen olyan befektetési eszköztípus, amely biztonságos lenne.

Ennyiben egyet is értek ezzel a logikával, csak az a baj, hogy nem megy elég messzire. Ha a rendszer a hiperinfláció egy pontján összeomlik, akkor a tulajdon intézménye – ami éppolyan társadalmi megállapodás, mint a pénz – szintén összeomlik. Társadalmi zűrzavar idején el sem tudok képzelni veszélyesebbet annál, hogy néhány kiló arany legyen a tulajdonomban. Valójában az egyetlen biztos hely a közösség: a hála, a kapcsolatok és a körülötted levő emberek támogatása. Ha most vagyonos vagy, befektetési tanácsadódként ajánlom, használd azt arra, hogy maradandó módon gazdagítsd a környezetedben élő embereket.

Addig is, a jelenlegi rendszer összeomlásáig bármit teszünk, ami megvédi a természeti vagy társadalmi forrásokat a pénzre váltástól, az siettetni fogja az összeomlást, ugyanakkor enyhíti annak súlyosságát. Minden erdő, amelyet megvédesz a kitermeléstől; minden útépítés, melyet megállítasz; minden közösségi játszótér, melyet létrehozol; minden ember, akinek megtanítod, hogyan gyógyítsa meg önmagát, hogyan építsen magának házat, főzze meg saját ételét, varrjon magának ruhát; bármi amit létrehozol vagy hozzáadsz a nyilvánosan hozzáférhető javak gyűjteményéhez; minden, amit megmentesz a világ-faló Gépezet elől, lecsökkenti a Gépezet élettartamát. És amikor a pénzrendszer összeomlik, ha az életed szükségleteinek és örömeinek egy része már nem függ a pénztől, akkor a pénz összeomlásának folyamata sokkal kevesebb nehézséget fog jelenteni számodra. Ugyanez igaz társadalmi szinten. A természeti gazdagság bármilyen formája, legyen az a biológiai sokféleség, a termékeny talaj, a tiszta víz és bármilyen közösségi vagy társadalmi intézmény, amely nem az élet pénzzé tételének eszköze, fennmarad és az életet gazdagítani fogja a pénz után is.

A pénz után, amit ma ismerünk. Hamarosan bemutatok egy pénzrendszert, ami nem vezet az összes jó, igaz és szép dolog pénzre való váltásához. Ez a ma uralkodó emberi identitástudattól, az én mai érzékelésétől alapvetően különböző tudatot teremt meg. Többé már nem lesz igaz a „több nekem, kevesebb neked”.

Személyes szinten a lehető legmélyebb forradalom, melyet megvalósíthatunk, én-érzékelésünk, öntudatunk forradalmi átalakítása. Descartes és Adam Smith elkülönült és elszeparált egyén fogalmának ideje lejárt, elavulttá vált.

Folyamatosan fedezzük fel egymástól és az élet teljességétől való elválaszthatatlanságunkat. Az uzsora tagadja ezt az egységet, mert célja az elkülönült én növekedése valami külső, valami más kárára. Talán mindenki, aki ezt a könyvet olvassa, egyetért a „minden mindennel kölcsönhatásban van” alapszabállyal akár spirituális, akár ökológiai szempontból. Eljött az idő, hogy ezt meg is éljük. Itt az idő, hogy belépjünk az ajándékozás lelkületébe, ami megtestesíti az el-nem-különültséget, az átélt egységet. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a „neked kevesebb” (minden dimenziójában) azt jelenti, hogy nekem is kevesebb jut. A folyamatos gyarapodás ideológiája a szegénység állapotát hozta el nekünk, ami annyira fojtogató, hogy csak kapkodunk a levegőért. Ez az ideológia, és a ráépített civilizáció az, ami ma omladozik.

Az összeomlásnak ellenállni, vagy azt elodázni csak ront a helyzeten. Új módszereket találni a gazdaság növelésére csak felemészti azt, ami a gazdagságunkból még megmaradt. Ne álljunk tovább ellent az emberi lét forradalmának. Ha a manapság kibontakozó egymást érő válságok után is életben akarunk maradni, ne azt nézzük, hogyan tudjuk túlélni őket. Ez ugyanis az elkülönültség gondolkodásmódja; ez az ellenállás, a haldokló múlthoz való ragaszkodás. Ehelyett helyezzük át a figyelmünket az újraegyesítésre és abban gondolkodjunk, hogy mi mit adhatunk. Mivel tudunk mi, egyénenként hozzájárulni egy szebb világhoz? Ez az egyedüli felelősségünk és biztonságunk egyetlen záloga.

A könyvben később kifejtem ezt a témát: mit gondolok a helyes életmódról és helyes befektetésről. Most választhatunk, hogy szándékos, céltudatos módon járulunk hozzá a pénz széteséséhez, ahelyett, hogy annak tudattalan résztvevői

legyünk a gazdaság most zajló összeomlása során. Ha még mindig van befektetni való pénzed, tedd olyan vállalkozásokba, melyek kifejezetten közösségépítőek, védik a természetet és őrzik a kulturális közjavakat. Nulla vagy negatív megtérüléssel számolj, ha befektettél, hisz ez annak a jele, hogy szándékolatlanul sem változtatod a világ maradékát pénzzé. Akár van, akár nincs befektetendő pénzed, visszaszerezheted, amit már eladtak, azáltal, hogy lépéseket teszel a pénz-gazdaságból kifelé. Ha megtanulod, hogyan hozhatsz létre bármit magadnak vagy másoknak anélkül, hogy fizetni kellene érte; ha bármilyen kidobott vagy újrahasznosítható anyagot felhasználsz; ha bármit magad készítesz el, ahelyett, hogy megvennéd; ha adsz ahelyett, hogy eladnál; ha bármilyen új készséget, új éneket vagy új művészetet tanulsz meg vagy tanítasz meg másnak, mindezekkel csökkented a pénz uralmát és erősíted az ajándék gazdaságot, amellyel fenntarthatjuk magunkat a közelgő átalakulások alatt. Az Ajándék világa, ami a primitív ajándékozó társadalmakat, az ökológiai hálót és a korok spirituális tanításait visszhangozza, közel van hozzánk. Szívünk húrjain játszik és nagylelkűségünket ébresztgeti. Mi lenne, ha odafigyelnénk hívására mielőtt a föld maradék szépségét is feléljük?

Jegyzetek 1. Coxe, 13.

2. Daly, "The Economic Thought of Frederick Soddy": „Frederick Soddy gazdasági gondolkodása” 475.

3. Egyesek azt mondják, hogy a harmadik világbeli országoknak tényleg szükségük van utakra és hidakra, hogy javuljon életszínvonaluk. Fontoljuk meg azonban, hogy a nagy infrastrukturális projektek, mint például a Világbank beruházásai, kulcsfontosságú szerepet játszottak abban, hogy a korábban önellátó gazdaságok integrálódnak a globális árucikkek gazdaságába. Talán nem a több út és híd az, amire szükségük van. Talán inkább védelemre van szükségük a globális árugazdaság romboló hatásai ellen, melyhez ezek az utak és hidak vezetnek.

8. fejezet: A változás kora „Még legalább száz évig azt kell színlelnünk magunk és mindenki előtt, hogy ami helyes, az bolondság, és ami bolondság, az helyes. A fösvénység, az uzsora és az elővigyázatosság bálványaink kell maradjanak még egy kis ideig”. – John Maynard Keynes (1931) A pénz: Mese és Mágia Ahogyan a gazdasági összeomlás a következő szakaszába lép, sok mindenről, amit korábban igaznak gondoltunk, felismerjük, hogy valótlan. Két generáció valósága kérdőjeleződik meg, és a folyamatos reménykedés helyett, miszerint rövidesen minden visszazökken a normális kerékvágásba „a vártnál kicsit lassabban”, vagy „2012 közepére”, ránk köszönt a felismerés, hogy az a „normális” sosem jön már vissza.

Amikor az egyén személyes valóságának hirtelen változásával szembesül, például egy szeretett személy halála miatt vagy mert a Gestapo megszállja a várost, rendszerint az első reakciója a tagadás. Ha tragédiával találkozom, az első válaszom: „Nem hiszem el, hogy ez történt.” Ennek tudatában nem ért meglepetésként, amikor politikai és gazdasági vezetőink hosszú időn keresztül tagadták, hogy válság van kibontakozóban. Vegyünk néhány 2007-es idézetet: „Az ország gazdasági alapjai szilárdak” – mondta George W. Bush. „Nem gondolom, hogy a másodlagos jelzáloghitel-piac problémái súlyos gondot okoznának. Azt gondolom, hogy ezek legnagyobb részét kezelni tudjuk.” – mondta Henry Paulson pénzügyminiszter. „A gazdasági visszaesés valószínűsége csekély.” „A lakásépítési szektorban korrekció tapasztalható.” „Amerika nincs recesszióban.” „Valószínűsíthető, hogy a lakásárak 2009 eleje előtt nem fogják elérni a korábbi szintet.” Ma a hatóságok a 2010-2015 közötti időszakra egy 5%-os gazdasági növekedést jósolgatnak (valójában a szavak mágiájával próbálják azt megteremteni). (1) Természetesen e kijelentések közül sok a várakozások menedzselése céljából tett őszintétlen erőfeszítés volt. A hatóságok azt remélték, hogy a közvélemény valóságképének alakításával magát a valóságot tudják befolyásolni, vagyis, hogy a szimbólumok manipulálásával az általuk képviselt valóságot is manipulálhatják. Ez lényegében egyenértékű azzal, amit az antropológusok „mágikus-vallásos gondolkodás”-nak hívnak. Nem ok nélkül mondjuk pénzügyi elitünkre, hogy papság. Ünnepi ruhákban feszítenek, misztikus nyelven beszélnek, titokzatos írásokat használnak, pusztán egy szóval vagy csak egy tollvonással nemzeteket emelhetnek fel vagy dönthetnek nyomorba. És látod, a mágikus-vallásos gondolkodás általában működik. Legyen szó akár egy sámánisztikus rítusról, egy törvénytervezet aláírásáról vagy a számlaegyenleg kiküldéséről, ha a rituálé be van ágyazva egy olyan történetbe, amiben az emberek hisznek, akkor annak megfelelően fognak cselekedni: a történet által megszabott szerepüket játsszák el, és arra a valóságra reagálnak, amit a történet meghatároz. Korábban, amikor egy sámán szertartásról azt látták, hogy nem működik, mindenki tudta, hogy egy fontos esemény következett be, amely az Emberek addigi Meséjének végét jelzi, és talán egy új kezdetét.

Ebből a szempontból, vajon mi a jelentősége a pénzügyi rítusok felgyorsuló kudarcának?

Vannak akik kinevetik a primitív barlanglakókat, akik azt képzelték, hogy a barlangfalak állatrajzai mágikusan befolyásolhatják a vadászatot. Ma mégis, mi is elkészítjük a magunk talizmánjait, a magunk mágikus szimbólumrendszerét, és ezeken keresztül valóban hatunk a fizikai valóságra. Itt-ott megváltozik néhány szám, és munkások ezrei felhőkarcolót építenek. Más számok változnak és egy köztiszteletben álló üzlet becsukja kapuit. Egy harmadik világbeli ország külföldi adóssága, ismét csak egy puszta számítógépes adathalmaz, mely végtelen szolgaságba hajtja az embereit, hogy külföldre eladható árukat termeljenek.

Lelkes végzősök megtagadják álmaikat és rohannak munkába állni, hogy kifizethessék a diákhiteleiket, választásukat egy papírlapra festett mágikus szimbólum (számla-bizonylat) befolyásolja, melyet minden holdtöltekor kézhez kapnak, mint valami mágikus üzenetet a vudu kultúrában. (2) Ezek a cetlik, amit pénznek nevezünk és ezek az elektronikus jelek valóban hatalmas varázserővel bírnak!

Hogy működik a varázslat? A rituálék és a talizmánok megerősítik és állandósítják azokat a közmegegyezéses történeteket, melyekben mind részt veszünk, amelyek valóságunkat alakítják, amelyek összehangolják a munkaerőnket és megszervezik életünket. Csak kivételes alkalmakkor nem működnek: amikor az emberek meséje összedől. Ma egy ilyen korba lépünk. A 2008-ban kezdődött válság kezelésére életbe léptetett gazdasági intézkedések csak átmenetileg működtek. Nem mentek elég mélyre. Az egyetlen reform, amely esetleg hatékony lehet, az, amely létrehozza, megerősíti és állandósítja az emberek új meséjét. Hogy lássuk, miről szólhat ez a mese, ássunk le az összeomló valóság rétegeibe és ezeknek a pénzhez fűződő kapcsolataiba.

Amikor a kormánynak a 2008-as válságra adott első reakciója: a „tagadás” hiábavalónak bizonyult, a Federal Reserve és a Pénzügyminisztérium újabb módszerekkel próbálta meg befolyásolni a várakozásokat. Misztikus varázsigék arzenálját alkalmazták, és jelezték, a kormány nem hagyja, hogy olyan fontos pénzügyi intézmények, mint például a Fannie Mae, megbukjanak. Azt remélték, hogy biztosítékaik elegendők lesznek az ezekbe az eszközökbe vetett bizalom fenntartására, amely nagymértékben függött ezen cégek folyamatos fizetőképességétől és virágzásától. Hatásos is lett volna, ha a mese, amelyet ezek a szimbolikus intézkedések megidéztek, még működne. De nem működik.

Különösen az a mese nem, amelyik értékkel ruházta fel a jelzálog-fedezetű értékpapírokat és egyéb visszafizethetetlen hitelekre alapuló származékos termékeket. Ellentétben a tevékkel vagy a véka gabonával, a modern pénzek mindegyikének csak attól van értéke, hogy az emberek elhiszik, hogy van.

Ráadásul ez nem egy elszigetelt hit, hanem elválaszthatatlanul összekapcsolódik más hitek, konvenciók, szokások, megállapodások és rituálék millióival.

A következő lépés az volt, hogy hatalmas mennyiségű pénzt pumpáltak bukás szélén álló pénzügyi intézményekbe vagy méltányosságból ( valójában államosítva őket, mint ahogy a Fannie Mae, Freddie Mac, és az AIG esetében is történt), vagy tulajdonképpen a semmiért cserébe, mint a TARP programban. Az utóbbiban a Pénzügyminisztérium garantálta vagy vásárolta meg a bankok „mérgező eszközeit”, abban a reményben, hogy javítani fogja a mérlegüket, hogy

újból hitelezni tudjanak, és így még nagyobbra fújják a hitelbuborékot. Nem működött. A bankok megtartották a pénzt (kivéve azt, amit kifizettek vezetőiknek bónuszként), hogy abból fedezzék további, bevallatlan összegű kétes eszközöknek való kitettségüket, vagy arra használták, hogy kisebb, egészségesebb bankokat vegyenek meg. A recesszió torkában eszükbe sem jutott olyan fogyasztóknak hitelezni, akiknek már semmijük sincs, vagy olyan vállalkozásoknak, akik már így is túlságosan eladósodtak. Az ingatlanok értéke tovább csökkent, a bedőlő hitelek aránya tovább emelkedett és az ezekre épülő származékos termékek egész rendszere tovább omladozott. A fogyasztás és az üzleti aktivitás zuhant, a munkanélküliség az egekbe szökött, az európaiak utcai zavargásokba kezdtek. És miért? Csak mert néhány szám megváltozott néhány számítógépen. Igazán lenyűgöző. Ennek csak akkor van értelme, ha megegyezéseket megtestesítő talizmánoknak tekinted ezeket a számokat. Ásványi anyagokat bányász a földből egy szállító, és elküldi egy üzemnek, cserébe – miért is? Egy pár fecniért, vagy még inkább számítógépen megjelenő bitért cserébe, amit ráadásul még egy (hitelt nyújtó) banknak is jóvá kell hagynia.

Mielőtt túlságosan megrémülnénk amiatt, hogy dollárok milliárdjait osztják szét a gazdagoknak, térjünk vissza a földre, újból a pénz valóságához.

Tulajdonképpen mi is történik, amikor ezt a pénzt szétosztják? Szinte semmi, csak a számítógépeken megjelenő bitek változnak; és az a néhány ember, aki ezeket értelmezi, kijelenti, hogy a pénzt átutalták. Ezek a bitek egy a mesével kapcsolatos megállapodás jelképei. Ez a mese megszabja, hogy ki a gazdag és ki a szegény, ki birtokol és ki tartozik. Azt mondják, hogy a gyermekeink és az unokáink is fizetni fogják ezeket a szanálásokat és gazdaságélénkítő hiteleket, de ugyanúgy megtörténhetne az is, hogy egyszerűen nem-létezőnek nyilvánítják ezeket. Hisz csak épp annyira valóságosak, amennyire a mese, amelyhez tartoznak, amiben megegyeztünk, hogy elhisszük. Az unokáink csak akkor fogják ezeket a hiteleket törleszteni, ha a jelentések rendszere, amelyben ezeknek az adósságoknak értelmük van, még mindig érvényben lesz. Azt gondolom azonban, hogy egyre több és több ember veszi észre, hogy az államadósságot, az USA külföldi adósságát és sok privát jelzálog és hitelkártya adósságát soha nem fogják visszafizetni. Úgy gondoljuk, hogy a Wall Street-i mágnások kereket oldottak a milliárdokkal, de mik ezek a milliárdok? Ezek is csupán számítógépen szereplő számok, és elméletileg egy paranccsal törölhetőek. Ugyanez a helyzet azzal a pénzzel, mellyel Amerika tartozik Kínának, vagy a harmadik világbeli országok a bankoknak. Egy egyszerű nyilatkozattal el lehetne ezeket engedni. Így a különböző pénzügyi megmentési programokban átadott hatalmas összegeket a várakozások kezelésének egy másik módjának is tekinthetjük, bár ezúttal ez egy nem tudatos módszer. Ezek az átadott összegek rituális cselekedetek, melyek megkísérlik állandósítani a mesét, a megállapodások mátrixát és az ezt körülvevő emberi tetteket. A vudu mágia bűvös hatalmának fenntartására tett kísérletek, hogy a főiskolai végzőst a karrier ösvényén tartsák, a középkorú férfit pedig a jelzálogához láncolják, keveseknek szó szerint hegyeket megmozgató erőt adnak, míg sokakat láncra vernek.

Ha már Kínánál tartunk, tanulságos megvizsgálni a Kínával szemben fennálló kereskedelmi egyensúlyhiány mögötti fizikai valóságot. Alapvetően az a helyzet, hogy Kína hatalmas mennyiségű árucikket szállít nekünk: ruhákat, játékokat,

elektronikát, szinte mindent, ami a Wal-Martban kapható, és ezért mi átrendezünk néhány adatot a számítógépen. Eközben a kínai munkások ugyanolyan keményen dolgoznak, mint mi, azonban a napi bérükért sokkal kevesebbet tudnak vásárolni. A régi, nagy birodalmak idején Kínát „hűbéres állam”-nak nevezték volna, és amit nekünk küld, azt „tizednek”. (3) Mégis, Kína is el fog követni mindent, hogy a Pénz jelenlegi Meséjét fenntartsa, lényegében ugyanazokból az okokból, mint mi: az elit réteg hasznot húz belőle. Éppen úgy, mint az ókori Rómában. A birodalmi főváros és a provinciák elitjei az emberek nyomorúságán gyarapodtak, ami az idő múlásával csak fokozódott.

Engedelmesnek és ostobának kell idomítani őket, a tömegeknek adott kenyérrel és cirkusszal: olcsó étel, olcsó izgalmak, celeb hírek és Super Bowl.

Akár mi jelentjük ki róla, hogy vége, akár magától ér véget, a pénz története sok mindent magával fog rántani. Ez az oka, hogy az Egyesült Államok nem hagyja egyszerűen csak bedőlni adósságát. Ha nem fizetne, a mese – melyben a KözépKelet olajat szállít nekünk, Japán elektronikát, India textilt és Kína műanyagot – véget érne. Sajnos, vagy inkább szerencsére, a mesét nem lehet a végtelenségig folytatni. Az alapvető ok az, hogy ez a történet a véges világban lévő exponenciálisan növekvő adósság fenntartásától függ.

Amikor a pénz elpárolog, ahogy ez az adósságdefláció jelenlegi ciklusában éppen történik, a fizikai világban nem sok azonnali változás következik be. Nem gyulladnak meg valuta-kazlak, nem robbannak fel gyárak, nem állnak le a gépek, az olajkutak sem száradnak ki, és az emberek gazdasági képességei sem tűnnek el. Az összes anyag és készség, amely ma az emberi gazdaságban áramlik, melynek eredményeként élelmiszerhez, lakáshoz, közlekedési és szórakozási lehetőségekhez, stb. jutunk, ugyanúgy léteznek, mint korábban. Ami eltűnik, az a tevékenységeink összehangolásának és a közös erőfeszítésre való összpontosításnak a képessége. Még mindig képesek leszünk egy új repülőteret vizionálni, de már nem tudjuk megépíteni. A mágikus talizmán „itt egy repülőteret kell építeni” anyagi valóságban realizálódni képes sugallata elveszti erejét. Az emberi kéz, elme és gépezet megtartja összes képességét, többé mégsem tudjuk megtenni azt, amit korábban. Az egyetlen dolog, ami változott, a felfogásunk.

Ezért tekinthetjük a pénzügyi szanálást, a mennyiségi lazítást és más, a gazdaság megmentésére tett pénzügyi intézkedéseket a várakozások menedzselése kiterjesztett gyakorlatának, amelyek azonban egy mélyebb, kevésbé tudatos szinten zajlanak. Mert mi is a pénz egyébként? A pénz csupán egy társadalmi megegyezés, egy mese, ami jelentést és szerepeket kölcsönöz. A pénz klasszikus definíciója - csereeszköz, felhalmozási-eszköz, elszámolási egység - csak azt írja le, hogy mit tesz a pénz, nem pedig azt, hogy mi az. Fizikailag úgyszólván semmi.

Társadalmilag szinte minden: az emberi tevékenység koordinálásának és a kollektív emberi szándék összpontosításának elsődleges ügynöke.

A kormány dollár billiárdokat vetett be, de ez alig különbözik a korábbi üres szavak alkalmazásától. Egyik sem több mint a szimbólumok különböző típusainak manipulálása, és mindkettő azonos okból vall kudarcot: a mesének, amit állandósítani próbálnak, lejárt az ideje. Az, amit normálisnak hittünk, fenntarthatatlan volt. Fenntarthatatlan két szinten is. A „normális” első szintje az adósságpiramis, a pénz exponenciális növekedése, amely elkerülhetetlenül

meghaladja a reálgazdaságét. A megoldás ezen a szinten az, amit a liberális közgazdászok (akik általában keynesianusokként azonosítják magukat) javasolnak: a vagyon újraelosztása, fiskális ösztönzés, az adósságok leírása, és így tovább. Ezeken keresztül remélik újraindítani a gazdasági növekedést, ami a „normális” másik szintje, amely nincs többé.

Az emberiség felnőtté válásának próbatétele A történet, amely napjainkban véget ér, sokkal mélyebb, mint pusztán a pénz meséje. Úgy hívom, hogy az Emberiség Felemelkedésének története. Ez a végtelen növekedés meséje; mai pénzrendszerünk ennek a történetnek a megtestesülése, amely lehetővé teszi és egyre hajszolja a természet birodalmának emberi birodalommá változtatását. Évezredekkel ezelőtt kezdődött, amikor az emberek megszelídítették a tüzet és először készítettek eszközöket; felgyorsult, amikor ezen eszközök segítségével állatokat és növényeket kezdtünk háziasítani, és elkezdtük meghódítani a vadont, hogy magunkévá tegyük a világot. Dicsősége csúcspontját a Gépek korában érte el, amikor létrehoztunk egy teljesen mesterséges világot, minden természeti erőt a szolgálatunkba állítottunk, és azt képzeltük, hogy mi vagyunk azok urai és birtokosai. És most, a történet a végéhez közeledik, mivel a könyörtelen felismerés rávilágít, hogy ez a mese nem igaz. Attól, hogy úgy tettünk, a világ még nem lett a mienk, illúziónk ellenére nem tudjuk irányítani. Ahogyan a technika nem kívánt következményei szaporodnak, ahogyan közösségeink, egészségünk és civilizációnk ökológiai alapjai gyengülnek, ahogyan a nyomor, az erőszak és az elidegenedés új mélységeit ismerjük meg, a történet végső szakaszába lépünk: válság, csúcspont és végkifejlet. Mesemondóink rituáléi hiábavalóak. Nincs történet, mely a saját végén túl is folytatódna.

De ahogyan az élet nem ér véget a kamaszkorral, civilizációnk fejlődése sem áll meg a növekedési szakasz lezárultával. Egy olyan átmenet közepén vagyunk, amely nagyon hasonlít a kamaszkorból a felnőttkorba való átlépéshez. A fizikai növekedés megáll, az éltető erőforrások befelé fordulnak, hogy más területeken indítsák be a fejlődést.

A gyermekből felnőtté válásnak két fontos fejlődési jegye van az egyén és a fajok szintjén egyaránt. Az első, hogy szerelmesek leszünk és ez a szeretetkapcsolat más, mint ami anya és gyermeke között van. Gyermekkorban a szeretetkapcsolat elsődlegesen az elvételen alapul. Boldog vagyok, hogy minden tőlem telhetőt megadhatok a gyerekeimnek, és szeretném, hogy mindezt korlátozások nélkül el is vegyék. A gyereknek joga van megtenni mindent, ami a növekedéshez szükséges, mind fizikailag, mind mentálisan. A jó szülő biztosítja ezeket a forrásokat a növekedéshez, ahogy Földanyánk is biztosította számunkra.

Eddig mi, emberek, a földdel való kapcsolatunkban gyermekek voltunk.

Magzatként a halászó-gyűjtögető létezésből indultunk, ahol nem tettünk különbséget az ember és a természet között, hanem annak méhében éltünk. A csecsemő nem tudja jól megkülönböztetni az „én-t” a „nem én”-től, időbe telik, míg kialakítja öntudatát, az egót, és megtanulja, hogy a világ nem önmaga kiterjesztése. Ez ugyanígy történt az emberiség esetében is. Míg a vadászógyűjtögető ember nem alkotott külön fogalmat a „természet” és az „ember”

számára, a földműves, akinek megélhetése a természet tárgyiasításától és alakításától függ, elkülönült kategóriaként kezdett gondolni a természetre. Az emberiség gyermekkorában a földművelő társadalom egy elkülönült identitást fejlesztett ki és növesztett nagyra. Aztán serdülőkori rohamos növekedésbe kezdtünk az iparral, mentális síkon ekkor jelent meg a descartes-i tudományon keresztül a fiatal tizenéves szélsőséges elkülönültsége, teljesen kifejlett egoja és a hiper-racionalitása; a fiatal tinédzseré, aki - mint az emberiség is a Tudomány Korában - befejezi a kognitív fejlődés az elvonttal való foglalkozást magába foglaló „formális műveleti” szakaszát. Mivel azonban ahogyan a szélsőséges yang magában hordozza a yin születését, úgy a szélsőséges elkülönültség állapotában is ott rejtőznek a következő fázis, az újraegyesülés magvai.

Serdülőként szerelmesek leszünk, tökéletesen ésszerű és tökéletesen önző világunk szétesik, amint az egyén kiterjed, hogy a szeretett lényt személyisége határain belülre fogadhassa. A szeretet-kapcsolat új fajtája alakul ki: már nemcsak azon alapul, hogy elveszünk, hanem adunk is, és együtt teremtünk benne.

A Másikba teljesen különálló egyénként szeretünk belé,megtapasztalhatjuk az újraegyesülést az eredeti egységélménynél is mélyebben, mert már ismerjük az elkülönülés teljes útját.

Az új szerelem-tudatosság első tömeges ébredése az 1960-as években a környezetvédelmi mozgalom születésével indult meg. Elkülönültségünk csúcspontján, a természet látszólagos leigázásának diadalmas szemlélésekor ráébredtünk, hogy mennyit kaptunk tőle; ráébredtünk fájdalmaira, sebeire és már nemcsak arra vágytunk, hogy elvegyünk a Földtől, hanem hogy adjunk neki, megvédjük és dédelgessük is. Ez a vágy nem a kihalás miatti félelmen alapult (ez csak később jött), hanem szereteten. Beleszerettünk a Földbe. Abban az évtizedben készültek bolygónkról az első fotók, ahogyan a keringő műholdakról látni, és elkápráztatott minket a Föld szépsége. A Föld kívülről való szemlélése volt a természettől való elkülönülés utolsó előtti lépése; a legvégső lépés pedig, amikor az űrhajósok felszálltak, fizikailag is hátrahagyva a természetet. Ők is beleszerettek a földbe. Rusty Schweickart űrhajós szavaival: A Holdról nézve a Föld olyan apró, és olyan törékeny, és olyan drága kicsi pont abban az Univerzumban, hogy a hüvelykujjaddal eltakarhatod. Aztán rájössz, hogy azon a ponton, azon a kicsi kékes és fehéres dolgon, ott van minden, ami valamit is jelent számodra: a történelem, a zene, a költészet, a művészet, a halál, a születés, a szerelem, a könnyek, az öröm, a játékok, minden. Mindez pontosan itt van ezen a kicsiny kis ponton, melyet letakarhatsz a hüvelykujjaddal. Aztán ráébredsz ebből a szemszögből, hogy örökre megváltoztál, hogy van itt valami új, hogy a kapcsolat már nem az, ami volt.

A felnőtté válás második mérföldköve egy próbatétel. Az ősi törzsi kultúráknak különféle nagykorúsági rituáléik és próbatételeik voltak, melyek során elszigeteltséggel, fájdalommal, böjttel, pszichedelikus növényekkel, vagy más eszközökkel szándékosan szétzúzták a kicsi én személyiségét, majd újraépítették és egy nagyobb, transzperszonális identitásba olvasztották. Bár ösztönösen keressük ezt az ivásban, a kábítószerekben, a baráti társaságokban, a katonaságban és egyéb formákban, a modern férfiak és nők rendszerint ennek a folyamatnak csak részleges élményét szerzik meg; így örökre serdülőkorban maradunk, amely akkor ér véget, ha a sors beavatkozik és szétrombolja

világunkat. Csak ekkor léphetünk be a kiterjesztett személyiségbe, melyben adni éppen olyan természetes, mint a kapni. Miután átmentünk a felnőttkorba vezető átjárón, a férfi vagy a nő tehetségeinek teljes birtokába kerül és arra törekszik, hogy azokkal hozzájáruljon mindenki jólétéhez a törzs teljes jogú tagjaként.

Napjainkban az emberiség egy hasonló próbatételen megy keresztül. Az egymást érő válságok próbatételt jelentenek személyiségünk magja számára, egy próbát, melyben nincs biztosíték még a túlélésre sem. Olyan képességeket hív elő bennünk, amelyekről nem is tudtunk, és arra kényszerít minket, hogy új módon viszonyuljunk a világhoz. A kétségbeesés, amelyet az érzékeny emberek éreznek a válsággal szembesülve, a próbatétel része. (4) Ugyanúgy, mint egy törzsi beavatás után, ha mi, az emberi nem kikerülünk belőle, az élet „törzsének” teljes jogú tagjaként fogunk csatlakozni a minden létező közösségéhez. Technológiánk és a kultúránk egyedülálló képességeit pedig mindenki javára fogjuk használni.

Az emberiség gyermekkorában az a pénzrendszer, amely létrehozta és kikövetelte a növekedést, hogy egyre többet vegyünk el a Földtől, talán még helyénvaló is volt. A Felemelkedés meséjének szerves része. Ma azonban gyors ütemben avul el. Nem egyeztethető össze a felnőtt szeretettel, a közösen teremtő társkapcsolattal, sem a felnőtté válással együtt járó Adakozóvá éréssel. Ez a valódi oka annak, hogy egyetlen olyan pénzügyi és gazdasági reform sem fog tudni működni, amely nem egy újfajta pénzre épül. Az új pénznek egy új mesét kell megtestesítenie, olyat, amely nemcsak anyaként, hanem szeretőként tekint a természetre. Még hosszú ideig szükségünk lesz a pénzre, mert szükségünk van mágikus szimbólumokra az Emberek Meséjének megvalósításához, hogy azt, mint egy kreatív mintát alkalmazzuk a fizikai világra. A pénz lényeges jellemzője nem változik: mágikus jelekből fog állni, legyen az fizikai vagy elektronikus, melyekkel szerepeket jelölünk ki, szándékokat összpontosítunk és összehangoljuk emberek tevékenységét.

A könyv következő része egy ilyen pénzrendszert ismertet, valamint a vele járó gazdaságot és lélektant. A mesék közelgő átalakulásának van egy személyes, néhányak szerint spirituális dimenziója. A ma uzsora-pénze az Elkülönültség történetéhez tartozik, melyben a „több nekem - kevesebb neked” érvényes. Ez a kamat lényege: csak akkor fogom a pénzemet „megosztani” veled, ha a végén cserébe nekem még több lesz. A pénz kamata rendszerszinten ugyancsak versenyhelyzetet, szorongást és nagy vagyonkülönbségeket generál. Eközben, a „több nekem - kevesebb neked” szólás az ego mottója is, és egy közhely, ha elfogadjuk a modern közgazdaságtan, biológia és filozófia elkülönült és leválasztott egyénét.

Csak amikor önérzékelésünk a szereteten keresztül kiterjed, hogy magába fogadja a többieket, akkor fordul át a közhely az ellentétjébe: „A több neked azt is jelenti, hogy több nekem.” Ez az alapvető igazság, amely a világ hiteles spirituális tanításaiban megtestesül, kezdve Jézus aranyszabályával, amelyet félreértelmeztek és így kellene érteni: „Amit másoknak cselekszel, azt saját magaddal teszed” - a karma buddhista doktrinájáig. Azonban ezen tanítások puszta megértése és a velük való egyetértés nem elég; sokan vonalat húzunk a közé amit hiszünk és amit élünk. Annak a módnak, ahogyan a létezést megtapasztaljuk a valódi átalakítására van most szükség,, és ez az átalakulás nagyjából ugyanúgy valósul meg, ahogyan kollektív átalakulásunk jelenleg zajlik:

az eddigi Világ Meséjének és Egyén Meséjének összeomlásán és az új mesék születésén keresztül. Hiszen a személyiség is végsősoron egy történet, kezdettel és véggel. Átmentél-e valaha olyan tapasztaláson, mely után szinte azt sem tudtad, ki is vagy valójában?

Az érett, kapcsolódó és mindennel együtt létező egyén egyensúlyt teremt az adás és az elfogadás között. Ebben az állapotban akár egy személy, akár egy teljes faj vagy, a képességeid szerint adsz, és mivel hasonló lelkületűekkel vagy kapcsolatban, igényeid szerint kapsz.

Nem véletlen, hogy épp az imént fogalmaztam újra a szocializmus alapvető tételét: „Mindenkitől a képességei szerint, mindenkinek az igényei szerint”. Ez jól leír bármilyen ajándék-hálózatot, akár az emberi test, az ökoszisztéma, vagy a törzsi ajándék-kultúra szintjén. Ahogy később leírom, a megszentelt gazdaságra is érvényes ez az alapszabály. Ennek fizetőeszköze az Emberek, az Egyén és a Világ az uzsora-pénz által megtestesített Meséitől nagyon különböző történeteit hozza létre. Inkább ciklikus, mint exponenciális, mindig visszatér a forrásához; a természet kifosztása helyett annak védelmét és gazdagítását ösztönzi; újraértelmezi a gazdagságot, aszerint, hogy az egyén mennyire nagylelkű és nem, hogy mennyit halmozott fel; a bőség megnyilvánulása, és nem a szűkösségé.

Képes globális szinten újrateremteni a primitív társadalmak ajándékdinamikáját, előhívni az emberi tehetségeket és a bolygó igényei felé terelni azokat.

Emlékszem, hogy kamaszként Ayn Rand „Atlasz vállat von”-ját olvastam, feketefehér karakterei, hiper-ésszerűsége és erkölcsi abszolutizmusa nagyon tetszett serdülő elmémnek. A könyv az elkülönült és a levált egyén, a zsoldos ego kiáltványa, és a mai napig vonzerőt gyakorol a serdülők elméjére. A könyv a legmaróbb gúnnyal illeti a kifejezést: „Mindenkitől a képességei szerint, mindenkinek az igényei szerint”, egy olyan képet fest, amelyen az emberek rászorultabbnak mutatják magukat csak azért, hogy az erőforrások nagyobb részét osszák ki számukra, miközben a termelőknek nincs motivációjuk termelni.

Ez a forgatókönyv, melyet el is játszottak a kommunista blokkban, a hiányraidomított modern én ösztönös félelmét visszhangozza: mi van, ha én adok, de semmit sem kapok cserébe? Az, hogy biztosítékot szeretnénk a viszonzásra, hogy kompenzáljanak a nagylelkűségemmel vállalt kockázatért, az érdek alapvető gondolkodásmódja, egy kamasz gondolkodmódja, amelyet kiszorít a kiterjesztettebb felnőtt én, amely éretté vált, hogy a létezők közösségének teljes jogú tagja legyen. Azért vagyunk itt, hogy megmutassuk tehetségünket; ez legbensőbb vágyaink egyike; enélkül nem élhetünk teljes életet.

Mára a legtöbb emberi szükségletet pénz alapúvá tették, míg az ezek kielégítéséhez szükséges munka mennyisége folyamatosan csökken. Ezért annak érdekében, hogy az emberi tehetség teljes mértékben kifejeződhessen, ennek a fel nem használt kreativitásnak másfelé kell fordulnia, olyan szükségletek és szándékok felé, melyek idegenek az Elkülönültség pénze számára. Mert kétségtelen, hogy a pénz rendszere tönkretett és folyamatosan tönkretesz sok mindent, ami gyönyörű: valójában minden közösségi jót, melyet nem lehet kisajátítani. Íme, néhány példa: a fényszennyezéstől mentes csillagos éjszakai égbolt; a közlekedés zajától mentes vidéki táj; pezsgő multikulturális helyi városi gazdaság; szennyezetlen tavak, folyók és tengerek; az emberi civilizáció ökológiai

alapja. Sokunknak van olyan tehetsége, amely ezek mindegyikéhez hozzájárulhatna, mégsem fizet senki, hogy átadjuk ezeket. Ez azért van, mert a pénz, abban a formában, ahogy mi ismerjük, végső soron a közösségi értékek a privátba való átváltásán alapul. Az új pénz ennek ellenkezőjét ösztönzi majd, és ezzel az ideáink és a gyakorlati pénzügyi realitás közötti konfliktus véget ér.

Az uzsora-pénz a növekedés pénze, és tökéletes is volt az emberiség növekedési szakaszában és a Felemelkedés Meséje során, a dominancia és az uralom történetének keretében. A következő lépés az együtt teremtő kapcsolat a Földdel. Az erre az új szakaszra érvényes Emberek Meséje most áll össze. Szövői olyan területek látnokai, mint a permakultúra, holisztikus gyógyászat, megújuló energia, gombagyógyászat, helyi valuták, resztoratív igazságszolgáltatás, kötődő nevelés és millió egyéb terület. Ahhoz, hogy meg nem történtté tegyük a kárt, amit az Uzsora Kora okozott a természetben, a kultúrában, az egészségben és a lélekben, az összes bennünket emberré tevő adottságra szükség lesz, és ez valójában annyira nagy feladat, amely az összes tehetséget a fejlettség egy magasabb szintjére emeli.

Ez talán reménytelenül naivnak, homályosnak és idealistának hangzik. Néhány érvelést már kifejtettem a The Ascent of Humanity (Az Emberiség Felemelkedése) könyvemben, és még részletesebben kifejtem ennek a könyvnek a második felében. Mostantól figyeld idealista és cinikus énjeid egymással versengő hangját és kérdezd meg magadtól: „El tudom viselni, hogy bármi kevesebbel beérjem?” El tudod viselni, hogy elfogadd a nagy és növekvő rútság világát? Meg tudod állni, hogy elhidd, hogy ez elkerülhetetlen? Nem tudod. Az ilyen hit lassan, de biztosan megöli a lelkedet. Az elme szereti a cinizmust, annak kényelmét és biztonságát, és habozik elhinni bármi rendkívülit, de a szív másra késztet, a szépségre ösztönöz, és csakis a szív hívását meghallva merhetjük megalkotni az Emberek új Meséjét.

Azért vagyunk itt, hogy valami szépségeset hozzunk létre, én úgy hívom: „egy gyönyörűbb világot, amelyről a szívünk súgja, hogy lehetséges”. Amint ennek az igazsága egyre jobban és egyre mélyebbre beépül, és ahogyan az egymást érő válságok kitolnak bennünket a régi világból, magától értetődően egyre többen fognak a következő igazságok szerint élni: ha több van neked, az nem jelent kevesebben nekem; amit veled teszek, azt magammal teszem; úgy élj, hogy add oda, amit csak tudsz, és azt vedd el, amire szükséged van. Ezeket most azonnal elkezdhetjük! Félünk, de amikor tényleg elkezdünk így élni, akkor a világ válaszol igényeinkre és még többet is ad. Az elkülönültség meséjéről, amit az általunk ismert pénz testesít meg, belátjuk, hogy nem igaz és soha nem is volt az. Az elmúlt tízezer év mégsem volt hiábavaló. Időnként szükség van a hazugságlegteljesebb megélésére, mielőtt készek lennénk megtenni a következő lépést az igazság felé. Az elkülönültség hazugsága ma, az uzsora korában már teljes. Megtapasztaltuk a maga teljességében, a legmesszemenőbb szélsőségében, és láttuk, amit mindez kovácsolt: a sivatagokat és a börtönöket, a koncentrációs táborokat és a háborúkat; a jóság, az igazság és a szépség eltékozlását. Most a képességek, melyeket felemelkedésünk hosszú útján kifejlesztettünk, jó szolgálatot tesznek majd nekünk a küszöbön álló Újraegyesülés Korában.

Jegyzetek 1. Az Egyesült Államok államadósságról” 2010. június

Pénzügyminisztériuma,

“Éves

jelentés

az

2. Ezzel nem áll szándékomban elítélni a vudu kultuszt, sem pedig a primitív hókusz-pókusz példájaként említeni. Valójában a hókusz-pókuszt sem áll szándékomban elítélni. Legyen az a modern pénzügyi rendszer vagy a vudu szertartás, a jelképek mágiája ugyanazon alapelvek mentén működik. Modern rendszerünk szertartásai nagyon kevéssé különböznek a primitív szertartásoktól.

3. Néha a hatalom eltolódik a hűbéresek felé, mivel az uralkodó hatalom hanyatlani kezd, és olyan mértékig támaszkodik az importált cikkekre, hogy elveszíti azt a képességét, hogy maga hozzon létre értéket. Úgy tűnik, ma ez történik Kínával. Lehet, hogy Kína csak átmenetileg játssza a hűbéresi szerepet egy másik végkifejlet érdekében.

4. Tulajdonképpen minden rendben van: a válság a maga evolúciós feladatát látja el, de ne hagyd, hogy ez lehűtse a nyugtalanságodat. Minden rendben van, csak érezékelésünk súgja azt, hogy minden rettenetes.

2. RÉSZ: AZ ÚJRAEGYESÜLÉS GAZDASÁGTANA

9. fejezet: Az érték meséje Ahogyan elkülönültségünk időszaka a végéhez közeledik, és újra eggyé válunk a természettel, többé nem viselkedünk úgy, mintha a természet törvényei ránk nem vonatkoznának. A környezetvédelmi mozgalom évtizedek óta hangoztatja: „Mi sem vagyunk kivételek a természet törvényei alól.” Most egyre növekvő mértékben és fájdalmasan tapasztaljuk meg ennek igazságát. Ahogyan a gyermek elvesz az anyjától, gondtalanságában észre sem véve annak önfeláldozását és fájdalmát, úgy vettünk el mi is a Földtől az emberi faj hosszúra nyúlt gyermekkora alatt. Pénzrendszerünk, gazdasági ideológiánk ennek az elvételnek az eszköze volt jó és rossz időkben egyaránt. Most, hogy a Földdel való kapcsolatunk szerető-kapcsolattá alakul, fokozottan tudatába kerülünk az általunk okozott károknak. Egy szerelmi kapcsolatban visszaköszön ahogy a társaddal viselkedsz; az ő fájdalma a tied is.

Miközben az emberiség a válságok jelentette nagykorúsági próbatételekkel szembesül és felnőtté válik, egy új gazdasági rendszer van kialakulóban, amely megtestesíti a kapcsolódó, a Földdel teremtő kapcsolatban élő egyén új emberi identitását. Gazdasági- és pénzrendszerünk többé már nem az elvétel, a kizsákmányolás, az elkülönült egyén felhizlalásának eszköze, hanem az adásé, az alkotásé, a szolgálaté és a bőségé. A következő fejezetek ennek a megszentelt gazdaságnak az elemeit mutatják be, melyek mindegyike, bár rejtetten, de már kétségtelenül jelen van a régi intézményekben, sőt, belőlük születtek! Ezért ez nem egy klasszikus értelemben vett forradalom, nem egy tisztogatás, a régi kisöprése; hanem inkább egy átalakulás. Az Újraegyesülés Kora már rég megfogant az Elkülönültség intézményein belül. Ma világrajövetele veszi kezdetét.

Régi történet volt, és már nem volt igaz… Tudod, az igazság elszállhat a mesékből.

Ami igaz volt, értelmetlenné válik, sőt hazugsággá, mert az igazság egy másik mesébe költözött. A forrás vize egy másik helyen fakad. – Ursula K. Le Guin A pénz elválaszthatatlanul beleszövődött a civilizációnkat meghatározó mesékbe: az egyénébe és az emberiségébe egyaránt. A növekedés ideológiájának és mechanizmusának, az emberiség a bolygó leigázására törő „felemelkedésének” elválaszthatatlan része, és központi szerepet játszott a természethez és a közösséghez fűződő kötelékek felbomlásában. Ahogyan ezek a történetek foszladoznak és monetáris dimenziójuk is rohamosan összeomlik, lehetőségünk nyílik, hogy a pénzt folyamatosan átitassuk azokkal a tulajdonságokkal, amelyek az új mesékben: az összekapcsolódott, a Földdel teremtő párkapcsolatban élő egyén meséiben szerepelnek. De hogyan kell átitatni a pénzt egy történettel?

Több ezer éves történelme során a pénz formája egy egyre gyorsuló fejlődésen ment át. Az első szakasz az árupénz volt: gabona, olaj, lábasjószág, fém és sok más dolog, amely a csere eszközeként működött anélkül, hogy bármilyen bizalmi értékkel rendelkezett volna. Ez a szakasz évezredekig tartott. A következő lépés az érmepénz volt, ami egy bizalmi értéket adott hozzá az arany és az ezüst belső fémértékéhez. A pénz innentől két összetevőből állt: egy anyagi és egy jelképes értékből.

Teljesen természetes volt, hogy a jelkép végül el fog válni a fémtől: pontosan ez történt a hitel-pénz középkori megjelenésekor, sőt már ezt megelőzően is.

Kínában az első papírpénz (valójában egyfajta banki bizonylat) már a IX. században használatban volt és egészen Perzsiáig eljutott. (1) Az arab világban a csekk egyik formája ugyancsak szélesebb körben elterjedt ekkorra. Olasz kereskedők már a XII. században használtak váltókat, és ez a gyakorlat gyorsan elterjedt. Ezt a kereskedelmi bankok pénzteremtésének rendszere követte a XVI.-XVII. században. (2) Fontos újítás volt, mivel függetlenítette a pénzkínálatot a fémkínálattól, és lehetővé tette a pénzkínálat a gazdasági tevékenységnek megfelelő, szerves növekedését. A pénz fémtől történő leválása fokozatosan ment végbe. A kereskedelmi bankok pénzteremtésének több évszázada tartó korszakában a bankjegyek mögött még mindig - legalábbis elméletben - fémből készült fedezet állt.

Mára a kereskedelmi bankok pénzteremtésének korszaka véget ért, és a pénz tisztán hitelpénzzé változott. Ezt kevesen ismerték még fel. A hatóságok, beleértve a legtöbb gazdasági tankönyvet és magát a Federal Reserve-t is (3), továbbra is fenntartják azt a látszatot, hogy a tartalékok a pénzteremtés korlátozó tényezői, a gyakorlatban viszont szinte sosem azok. (4) A bankok valódi korlátja a pénzteremtésben a saját tőkéjük mértéke, és az, hogy hitelfelvételre hajlandó, hitelképes ügyfeleket találjanak, olyanokat, akiknek vagy biztos jövedelemszerzési lehetőségeik vannak, vagy a vagyonuk biztosítékként használható. Más szóval: a pénzteremtést társadalmi megállapodások szabályozzák , melyek közül a legfontosabb a kamatba kódolt parancs, miszerint a pénznek azokhoz kell áramolnia, akik a jövőben még többet hoznak létre belőle.

A mai pénzt, ahogyan majd bemutatom, a növekedés tartja fent, és amikor ez lelassul, mint napjainkban, a teljes pénzügyi építmény omladozni kezd.

A pénz és a technológia párhuzamosan fejlődött, és mindkettő ugyanazokkal a hibákkal küzd. Mindkettő könyörtelen növekedési kényszerben van: a technológia a technológiai megoldások ideológiája miatt, vagyis, hogy még több technológia használatával akarja orvosolni a meglévő technológia által okozott problémákat; a pénz pedig a kamat dinamikája miatt (melyet már kifejtettem): több hitelt kell kibocsátani, hogy vissza lehessen fizetni a meglévő hitelekre rakodó kamatot. A párhuzam elég pontos. Egy másik hasonlóság, hogy mindkettő olyan területeket bitorol, melyek a kapcsolatok más fajtáihoz tartoznak. De egyik esetében sem azt akarom mondani, hogy vissza kellene menni az időben! Mind a technológia, mind a pénz okkal vette fel mai formáját: a hitelpénz a pénz tisztán bizalmi érték, puszta megállapodás felé tartó fejlődésének természetes végállomása. Ide eljutva módunkban áll tartalommal feltölteni ezt a megállapodást. Olyanok vagyunk, mint egy kamasz, aki, miután fizikai és mentális képességeit a gyermekkor játékai során megedzette, most készen áll, hogy ezeket a képességeket az igazi cél szolgálatába állítsa.

Látva a mai, hitelalapú pénz katasztrofális következményeit, néhányan azt javasolják, hogy térjünk vissza a régi szép napokhoz, amikor a pénz mögött még kézzelfogható fedezet, például az arany, állt. Azzal érvelnek, hogy az áru-fedezetű pénz nem inflálódna, vagy megszüntetné a korlátlan növekedés kényszerét. Azt hiszem, hogy a „keményvaluta” vagy a „valódi pénz” szószólói közül néhányat megérintett az ösztönös vágy, hogy visszatérjünk az egyszerűbb időkhöz, amikor a dolgok azok voltak, amik. Ők a világot két kategóriára osztják, az objektívan

valósra és a megállapodáson nyugvóra, és úgy vélik, hogy a hitelpénz illúzió, hazugság, amelynek meggátolhatatlanul össze kell omolnia minden csődciklussal. Valójában ez a kettősség maga is illúzió, mélyebb hitvilágokat mint például az objektivitás tanai a fizikában, - tükröző struktúra, melynek alapjai ma szintén repedeznek.

A különbség a fedezetlen és a fedezettel bíró pénz között nem is olyan nagy, mint gondolnánk. Első pillantásra nagyon különbözőnek tűnnek: a fedezett pénz értéke valami valóságosból származik, míg a fedezetlen pénznek csak azért van értéke, mert az emberek megegyeztek abban, hogy legyen. Ez a megkülönböztetés téves: végső soron a pénz értéke mögött mindkét esetben az őt körülvevő történet, társadalmi, kulturális és jogi megállapodások egész rendszere áll.

Ezen a ponton a „valódi pénz” vagyis a fedezettel bíró valuta szószólója talán azt kifogásolja: „A lényeg éppen az, hogy a fedezett valuta értéke az annak alapjául szolgáló áruból származik, nem pedig megállapodásokból.”

Tévedés!

Először is gondoljunk az elmélet hívei által„valódi pénznek” tartott az alapvető példára: a tiszta arany és ezüst érmékre. Azt mondják, attól értékesek, mert maga az anyag, amelyből készültek értékes. Ez az értékük forrása, és az ezekbe vésett jelölés garanciaként szerepel, szavatolja tömegüket és tisztaságukat. Azonban a hajdan volt valódi pénz utáni nosztalgia ellenére, történelmi tény, hogy sok arany és ezüst érmére nem illik ez a leírás, mivel értékük túllépte a mögöttes áru értékét (lásd 3. fejezet). Ezzel pedig a papírpénztől csak az eltérés mértékében és nem annak lényegét tekintve különböznek. A papír és az elektronikus pénz nem a fémvaluta megszüntetését, hanem annak kiterjesztését jelenti.

Hogy bonyolultabbá tegyük a képet, nézzük meg, mi is ez az „áruérték”.

Ugyanúgy, mint a pénz, a tulajdon is egy társadalmi megállapodás. Mit jelent tulajdonolni valamit? A fizikai birtoklás csak akkor jelent tulajdonviszonyt, ha az társadalmilag legitim; ha legitim, akkor viszont a fizikai birtoklásra sincs szükség. Végtére is a mai árupiacokon a legtöbb befektető még csak meg sem érinti a dolgokat, amiket vásárol. Ügyleteik csupán egy sor rituálé és szimbolikus manipuláció, amelyeket a közös hitrendszer ruház fel hatalommal. A tulajdonjog fiktív természete nem új keletű jelenség. A Yap szigetlakók híres kőpénze (hatalmas kőgyűrűk) túl nehéz, hogy mozgatni lehetne , mégis könnyen gazdát cserél, amikor mindenki egyetért abban, hogy ez és ez az új tulajdonos. Az aranynak soha nem kell elhagyni a páncéltermet. Valójában soha nem kellene elhagynia a föld mélyét sem. Még ha el is fogadnánk az aranysztenderd rendszert, a legtöbb ügyletben továbbra is csak papírt és digitális szimbólumokat használnánk. Csak a történet lenne más, amely értékkel ruházza fel ezeket a szimbólumokat.

Ezenfelül, az áruk értéke is társadalmi megállapodásoktól függ. Ez különösen igaz az aranyra, aminek a valódi árupénzektől (mint például a szarvasmarha vagy a teve) eltérően nagyon kicsi a használati értéke. Szép dísztárgyat készíthetsz belőle, de ipari hasznosíthatósága sokkal csekélyebb más nemesfémekénél , mint mondjuk az ezüst vagy a platina. Ez azt jelenti, hogy az arany értéke a megegyezéstől függ. Emiatt az arany nagyon furcsa választás, ha

valaki megállapodásoktól független pénzt akar, olyan pénzt, mely „igazi” értéket képvisel.

Ami igaz az aranyra, az érvényes más árukra is. Egy társadalomban, ahol ilyen magas fokú a munkamegosztás mint nálunk, a legtöbb áru hasznossága, ugyanúgy, mint a pénzé, a társadalmi megállapodások hálójától függ. Mennyire hasznos számodra egy vasöntvény? Egy hordó nyersolaj? Egy tonna ipari minőségű nátrium-hidroxid? Egy véka szójabab? Eltérő mértékben, de ezek mind kizárólag azon emberek tömegének értékesek, akik specializált, egymással összefüggő szerepeiket betöltve felhasználják őket. Más szóval, az árucikkeknek, ugyanúgy mint a pénznek szintén van bizalmi értékük amellett, hogy van egy önmagukból fakadó, belső értékük is; és valójában, egy alapos vizsgálat után a különbség szinte teljesen eltűnik.

Gondoljunk bele kicsit alaposabban, mit is jelent az, hogy a pénznek fedezete van.

Felületesen nézve ez egyértelmű. Hogy az 1972 előtti USA-dollár példáját vegyük, ez azt jelentette: „Elvihetsz egy dollárt a Federal Reserve-hez és beválthatod egy-harmincad (vagy bármi is volt az arány) uncia aranyra.”

Azonban ez az egyszerű kép tele van bonyodalmakkal. A dollár legtöbb használója számára, még ha lehetséges is volt, a gyakorlatban nem volt kivitelezhető, hogy besétáljanak a Federal Reserve legközelebbi páncéltermébe.

Tudomásom szerint az aranyat fizikailag szinte soha nem szállították, még a bankok közötti fizetési elszámolások rendezésekor sem. A bankok aranyát a Federal Reserve bankjaiban tartották, tulajdonlásuk könyvekben vezetett bejegyzéseket jelentett, és nem a fizikai birtoklást. A rendszer akkor is működött volna, ha fizikailag nincs ott az arany. A külföldi bankok kivételével soha senki sem váltott be dollárt aranyra. Miért akart volna bárki is, ha egyszer a dollárt, és nem az aranyat használták pénzként? Azt gondoljuk, hogy a dollár (az aranysztenderd korszakban) azért volt értékes, mert aranyra lehetett cserélni, de az ellenkezője talán nem igazabb, hogy az arany azért volt értékes, mert dollárra lehetett váltani?

Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a fedezett papír- vagy elektronikus pénzrendszerben a fedezet az igazi pénz, és a papír ennek csak a megjelenítési formája. Valójában a papír az igazi pénz. Az, hogy az arannyal kötötték össze csak a jelentésének kivetítése volt, szinte mint egy varázsige, megengedte nekünk, hogy higgyünk az érték meséjében. A mese teremti az értéket. Valójában soha sem volt lehetséges mindenki számára, hogy a papírpénzt aranyra váltsa. Ha túl sokan próbálták volna meg, a központi bank egyszerűen kijelenthette (és sokszor meg is tette), hogy már nem váltja át. (5) Amit kőbevésett valóságnak gondolunk, hogy a papír átváltható egy bizonyos mennyiségű aranyra, egy kényelmes fikció, mely a társadalmi megállapodások és közös gondolatok hálójától függ.

Hasonlóképpen, mielőtt az Egyesült Államok felfüggesztette a Bretton-Woods-i egyezményt a 1970-es évek elején, a világ valutáinak árfolyama az amerikai dollárhoz volt rögzítve, az pedig az aranyhoz. Ha egy ország amerikai dollárban halmozta fel tartalékait, átválthatta ezeket azáltal, hogy néhány tonna aranyat hozatott magának a Federal Reserve-től. Ez nem jelentett nagy problémát közvetlenül a II. világháború után, viszont az 1960-as évek végére szinte az összes amerikai aranytartalék a tengerentúlra került, ami csőddel fenyegette a Fed-et. Így az Egyesült Államok egyszerűen bejelentette, hogy már nem vált több

dollárt aranyra a nemzetközi bankrendszeren belül, mint ahogy ezt belföldön is megszüntette jó négy évtizeddel korábban, felfedve, hogy az aranysztenderd rendszer egy kényelmes fikció volt.

Az az állítás, hogy a pénznek fedezete van, alig különbözik a rituális varázsigéktől abban, hogy erejét a kollektív emberi hitből meríti. Bármennyire is igaz volt ez az aranyra, még igazabb azokra a mostani kifinomult javaslatokra, amelyek egy új, fedezettel bíró pénzről szólnak, mint például Bernard Lietaer terra (The Trade Reference Currency, TRC) valutája, vagy az IMF valuta, az SDR (különleges lehívási jogok) felülvizsgálatára tett javaslat, hogy egy olyan árukosár álljon fedezetként a pénz mögött, amely az általános gazdasági tevékenységet tükrözi.

Nagyon jó ez a megközelítés, sőt abba az irányba mutat, melyet felvázolok ebben a könyvben. Ez a fedezet azonban nyilvánvalóan fikció: senki soha sem fogja elcserélni a terrá-ját fizikailag leszállított olajra, gabonára, széndioxid kvótára, sertés dagadóra, vasöntvényre, vagy a listán szereplő többi dolog a képletnek megfelelő kombinációjára. Nincs olyan magánember, aki valaha is szükségét érezné, hogy ezek közül bármi is a személyes birtokába kerüljön. Ezek értéke kizárólag a gazdasági kapcsolatok kollektív, hatalmas hálóján belül érvényesül.

De ez teljesen rendben van! A tényleges gyakorlati beválthatóság nem szükséges tulajdonsága a fedezettel bíró valutának. Igen, az átválthatóság egy fikció, egy mese, de a meséknek hatalmuk van. Minden pénz egy mese. Nincs más alternatívánk, mint hogy a történetek mátrixán belül hozzunk létre pénzt. Az, amiről írtam, egyáltalán nem zárja ki a fedezettel bíró valutát! Viszont ha ezt választjuk, legyünk tisztában az okokkal. Nem azért tesszük, hogy „valódivá” tegyük a pénzt, valódibbá, mint a fedezetlen valuták. Hanem azért, hogy pénzt egy olyan érték meséjével itassuk át, amilyen értéket létre szeretnénk hozni.

A fedezet meséje felhasználható arra, hogy korlátozza és irányítsa a pénzteremtést. Ma ezt a jogot a bankokra bízzuk és a nyereség célja irányítja, ami miatt a pénz azokhoz áramlik, akik még többet csinálnak belőle. Történelmi szempontból a pénzkibocsátás egy különleges, szent feladat, nem kell, hogy ilyen könnyedén lemondjunk róla. A pénz a jel mágikus hatalmát hordozza, és az egész társadalom megállapodását testesíti meg. A társadalom lelkének része él benne, teremtésének hatalmát olyan féltve kell őrizni, ahogy a sámán őrzi gyógyfüves zsákocskáját. Olyan hatalom, ami rossz kezekben rabszolgaságot teremthet.

Tagadható-e, hogy ez történt eddig is? Tagadható-e, hogy emberek és egész nemzetek váltak mára a hitelezők rabszolgáivá?

Nemcsak hogy természetes módon kötjük össze a pénzt a szentséggel, de bármi, amit pénzként használunk, elkezd szentté válni: „Ahol a kincsed, ott van a szíved is” (Máté 6:21). Így történt, hogy az emberek az aranyat kezdték imádni. Persze, nem vallották ezt be, de szavak helyett a tetteik beszélnek. Az arany volt az, ami után sóvárogtak, aminek áldozatot mutattak be, amit nagyra becsültek, amit természetfeletti hatalommal és különleges szent státusszal ruháztak fel. Ugyanez történt a szarvasmarhával is az ezzel kereskedő kultúrákban és a búzával vagy az olívaolajjal olyan kultúrákban, ahol ezeket használták árupénzként. Más árucikkektől eltávolodva szent státuszt vettek fel.

Az elmúlt száz év fokozatosan a fedezetlen valuta korszakává vált, és egy olyan korrá, amelyben semmi sem szent. Mint a bevezetőben említettem, ha bármi is szent ma, akkor az maga a pénz, mivel ennek vannak meg azok a tulajdonságai,

melyeket a dualizmus testetlen istenségével azonosítunk: mindenütt jelenlevő, elvont, anyagnélküli, de mégis képes arra, hogy beavatkozzon az anyagi folyamatokba; hogy alkosson vagy pusztítson. Ahhoz, hogy az istenséget teljesen eltávolítsuk az anyagból, úgy kell tekinteni, hogy semmi sem szent, semmi sem valós, semmi sem kézzel fogható. A szentség hiánya azonban illúzió: mint sokan rámutattak, a tudomány vált az új vallássá, a maga keletkezéselméletével, a világ működésének titokzatos és misztikus nyelvezetbe foglalt magyarázatával, papjaival és tolmácsaival, hierarchiájával, beavatási szertartásaival (mint például a PhD-védés), értékrendszerével és sok minden mással. Hasonlóképpen, a fedezet látszólagos hiánya is csak illúzió. A hitelpénz (a fedezettel bíró pénzétől különböző társadalmi megállapodással, de akkor is egy megállapodással) mögötti fedezet a gazdaság áruinak és szolgáltatásainak összessége és még mélyebben, maga a növekedés. (6) Kamatozó adósságként hozták létre, értékének megmaradása az áruk és a szolgáltatások birodalmának végtelen növekedésétől függ. Bármi is szolgál a pénz fedezeteként, szenté válik. Ennek megfelelően a növekedés megszentelt státuszt élvezett évszázadokon keresztül, a Felemelkedés meséjének különböző álruháiba bújva, mint a haladás, a természeti erők befogása, a végső határok legyőzése és a természet feletti uralom; egy szent keresztes-hadjáratot folytattunk a szaporodás és sokasodás nevében. Azonban a növekedés számunkra már nem szent többé.

Ebben a könyvben leírom egy konkrét módját annak, hogy miként állíthatunk fedezetként olyan dolgokat a pénz mögé, melyek ma szentté válnak számunkra.

Mik is ezek? Azon dolgok, amelyeket az emberek önzetlen erőfeszítéssel igyekeznek megteremteni és megőrizni. A jövő pénzének az fog fedezetéül szolgálni, amit mi táplálni, alkotni és fenntartani szeretnénk: beépítetlen földterületek, tiszta víz és levegő, nagyszerű művészeti és építészeti alkotások, a biodiverzitás és a genetikai közjavak, a fel nem használt fejlesztési jogok, a fel nem használt széndioxid kvóták, a beszedetlen szabadalmi jogdíjak, a szolgáltatásokká nem váltott kapcsolatok, és javakká nem váltott természeti erőforrások. Sőt, még az eddig ki nem bányászott arany is.

A pénzzel való kapcsolat (és ezért az elvont „értékhez” fűződő is) nemcsak, hogy a szentség szintjére emel egy dolgot, hanem arra ösztönöz bennünket, hogy egyre többet s többet teremtsünk belőle. Az arany pénzzel való kapcsolata folyamatos (és nagyon környezetromboló) erőfeszítésre késztet, hogy még több aranyat bányásszunk. Lyukakat fúrni a földbe, majd ezeket feltölteni elvesztegetett munka, de lényegében ez az, ami az aranybányászat során történik; hatalmas erőfeszítéssel aranyércet ásunk ki a földből, elszállítjuk, finomítjuk és végül más földbe ásott lyukakba helyezzük, melyet páncélteremnek hívunk. Ez az erőfeszítés és az arany ritkasága, a pénzkínálat szabályozásának egyféle (nagyon esetleges) módja, de miért nem szabályozzuk inkább céltudatos társadalmi és politikai megállapodásokon keresztül, vagy néhány más szervesebb folyamat által, hogy ne kelljen azokat a lyukakat kiásni?

A fent említett arannyal kapcsolatos probléma kiterjed más árucikkekre is.

Azokon a helyeken, ahol a szarvasmarha látja el a pénz szerepét, olyan értékkel bír, ami meghaladja a tej és a hús hasznosságát, amiből adódóan az emberek nagyobb állományokat tartanak, mint amire valóban szükségük van. Ahogyan az aranybányászattal, ezzel is emberi munkát pazarolnak és terheket rónak a környezetre. Attól tartok, hogy bármilyen árupénznek ugyanilyen hatása lenne.

Ha ez olaj, akkor még több olaj kiszivattyúzását ösztönözné; amire üzemanyagként szükség van, plusz egy további mennyiség, amelyből pénz származik. Általánosan érvényes az alapelv: „Bárminek a pénzként való használata megnövelni annak a dolognak a kínálatát.”

A 11. fejezet erre az alapelvre építve olyan pénzügyi rendszert akar teremteni, amely azoknak a dolgoknak a kínálatát növeli, amelyekben egyetértünk, hogy hasznosak az emberiség és a bolygó számára. Mi lenne, ha a pénz fedezete a tiszta víz, a szennyezetlen levegő, az egészséges ökoszisztémák és a kulturális közjavak lennének? Van mód azt ösztönözni, hogy ezekből hozzunk létre többet és többet, hasonlóan ahhoz, ahogy az arany értékéről való társadalmi megegyezés hatására egyre többet és többet bányászunk belőle? Ahogy az arany pénzként való használata sóvárgásra és még több arany előállítására késztet minket, valamint arra, hogy csak az igazi, sürgető szükségletünk kielégítése céljából váljunk meg tőle, úgy talán ezeknek a dolgoknak a pénzként való használata is arra indít, hogy még többet teremtsünk belőlük, hogy egy még szebb földet teremtsünk, és csak alapos okkal áldozzuk fel; csak igazi szükségletre adott válaszul, csak ha valami legalább ugyanolyan értékeset hozunk létre, mint amit elpusztítunk érte. Ma sok mindent tönkreteszünk a pénz miatt, de magát a pénzt nem akarjuk lerombolni. És legyen is ez így.

A fedezettel bíró pénz témaköre szerteágazóbb és alapvetőbb kérdésekhez vezet minket: Ki teremthet pénzt, és milyen folyamaton keresztül? Milyen korlátok szabályozzák a teremtett mennyiséget? Melyek azok a megállapodások, amelyeket a pénz megtestesít? Általánosabban, mi annak az értéknek a meséje, amit a pénznek tulajdonítunk?

Az ókori görögök óta a pénz mindig egy megállapodást testesített meg. Általában azonban ez a megállapodás nem volt szándékolt. Az emberek hittek abban, hogy az arany értékes, és ritkán gondolkodtak el azon, hogy ez az érték egy megállapodás. Később az állam által kibocsátott papírpénzek nyilvánvalóan megállapodáson alapultak, de tudomásom szerint senki sem egy sajátos társadalmi célt szem előtt tartva tervezte meg a kibocsátásukat, azon túlmenően, hogy a csere eszközei legyenek. Sosem tették fel a kérdést: „A világ milyen történetét alakítjuk, és milyen pénz fogja megtestesíteni és megerősíteni ezt a történetet?” Senki sem döntött úgy, hogy létrehozza a kereskedelmi bankok pénzteremtésének rendszerét az emberi birodalom kiterjesztésének tudatos szándékával. Most először van alkalmunk arra, hogy egy kis tudatosságot vigyünk az általunk választott pénzbe. Itt az idő, hogy megkérdezzük magunktól: milyen kollektív mesét szeretnénk, hogy az alakítsa a világot és milyen pénzrendszert, ami igazodik ahhoz a történethez.

A könyv többi részében egy olyan pénzrendszer átfogó körvonalait fogom felvázolni, amely megtestesíti az emberiség önmagával és a Földdel most alakuló új kapcsolatát; egy olyan pénzrendszerét, ami tükrözi és táplálja azokat a dolgokat, melyek szentté válnak számunkra. Ötleteket is kínálok arra, hogyan juthatunk el oda a mostani helyzetből mind személyes, mind kollektív szinten. Ez a megszentelt gazdaság a következő jellegzetességekkel rendelkezik: 

Visszaállítja az ajándék-gondolkodásmódot a hivatásokba és a gazdasági életbe.



Visszafordítja a társadalom pénz okozta homogenizálódását és elszemélytelenedését.  Fenntartja az ökoszisztémát, mivel ez szerves része.  Támogatja a helyi gazdaságot és újjáéleszti a közösséget.  Ösztönözni a kezdeményezőkészséget és jutalmazza a vállalkozói szellemet.  Összhangban van a zéró növekedéssel, mégis elősegíti egyedülálló emberi adottságaink folyamatos fejlesztését.  Előmozdítja a vagyon méltányos elosztását.  Elősegíti az új materializmust, amely szentként kezeli a világot.  Összhangba hozza a politikai egyenlőséget és az emberi hatalmat, és nem idéz elő nagyobb központosított ellenőrzést.  Helyreállítja a természeti, társadalmi, kulturális és szellemi tőke birodalmát. És ami a legfontosabb: olyan valami, amit most rögtön el tudunk kezdeni létrehozni!

A következő néhány fejezet bemutatja és összegezi az Érték új Meséjének különböző témáit, amelyek meghatározzák a jövőbeni pénzrendszert. Ezeket összeszőve egy olyan gazdaság képe fog megjelenni, amely nagyon különbözik attól, amit ma ismerünk.

Jegyzetek 1. Temple, The Genius of China, 117, 119.

2. Vallely, "How Islamic Inventors Changed the World."

3. Lásd például a Chicago Federal Reserve: "Modern Money Mechanics," c. publikációját, amely könnyen megtalálható az interneten.

4. Ha egy bank kötelező tartaléka nem elegendő az előírt szint teljesítésére, egyszerűen kölcsönveszi a szükséges készpénzt a Fedtől, vagy a pénzpiacról. Ha rendszer-szintű elégtelenség van a tartalékokban, a Fed nyíltpiaci műveleteken keresztül megnöveli a monetáris bázist. Ezért az M0 (monetáris bázis) növekedése jellemzően hónapokig elmarad az M1 és M2-étől, pont az ellenkezője történik, mint amit az ember elvárna a multiplikátor-hatástól, ha a kereskedelmi bankok pénzteremtésének rendszerben élnénk (lásd Keen "A Roving Cavaliers a Credit"). Ez az oka annak, hogy a Fed és más központi bankok közelmúltbeli "mennyiségi lazításai" nem sokat jelentettek a pénz-kínálat növelésében.

5. Ez valójában sokszor megtörtént, a nagy gazdasági világválság idején szinte minden országban. A pénzzel rendelkezők aranyat követeltek a bankoktól, végső soron a központi banktól, amely végül is nemet mondott. Az Egyesült Államokban az 1930-as években Roosevelt rendelete szerint (Roosevelt Executive Order 6102) ténylegesen illegálissá vált nagyobb mennyiségű aranyat otthon tartani. Ám a dollár, amelynek értéke állítólag az aranytól függött, nem értéktelenedett el.

6. Nézd ebből a szemszögből: a bank által adott hitel fedezettel rendelkezik: vagy a hitel biztosítéka, vagy fedezetlen hitel esetében a hitelfelvevő jövőbeli bevételei képezik a fedezetet. A teljes gazdaság szintjén aztán a kibocsátott hitelpénz

összessége mögött a meglévő és jövőbeli gazdasági javak és szolgáltatások összege és a várt növekedés áll fedezetként. Egy másik mód, ahogyan belátható: növekedés nélkül a nem-teljesítési arány emelkedni fog, a pénzkínálat pedig zsugorodik.

10. fejezet: A természetes körforgás törvénye „A szocializmus megbukott, mert nem ismerte fel a gazdaság igazságát, a kapitalizmus elbukhat, mert nem ismeri fel az ökológia igazságát.” – Lester Brown Egy biztos: egy véges bolygón az erőforrások vég nélkül való elpocsékolása nem fenntartható; az exponenciális növekedés - legyen az erőforrások felhasználásáé, a pénzé vagy a népességé - pedig még kevésbé az.

Nemcsak hogy nem fenntartható, hanem természetellenes is. A természetben nincs faj, amely olyan végterméket hozna létre, amit valamely más faj ne tudna hasznosítani. Nincs más faj, amely egyre több, a többi élő számára mérgező anyagot, például dioxint, PCB-t és radioaktív hulladékot termelne.

Lineárisan/exponenciálisan növekvő gazdaságunk nyilvánvalóan megsérti a természet körforgásának törvényét, az erőforrások körforgásáét.

A megszentelt gazdaság a természet kiterjesztése, engedelmeskedik minden szabályának, többek között a körforgás törvényének is. Ez konkrétan azt jelenti, hogy minden, az ipari termelés vagy egyéb emberi tevékenység következtében keletkező anyag vagy valamilyen más emberi tevékenység alapanyaga lesz, vagy visszatér a természetbe olyan formában és olyan mértékben, hogy más létezők hasznosítani tudják. (1) Azt jelenti, hogy nem keletkezik ipari hulladék, és életciklusa végével minden visszatér forrásához. Csakúgy, mint a természetben minden, a mi hulladékunk is valaki más táplálékává válik.

Miért is nevezem az ilyen gazdaságot "megszenteltnek", ahelyett, hogy természetinek vagy ökológiainak hívnám? Az ajándék szentsége miatt. A körforgás törvényének való engedelmeskedés azt jelenti, hogy az Ajándék lelkülete előtt hajtunk fejet, elfogadjuk, amit adtak nekünk, és abból az ajándékból adunk mi is tovább. Az Ajándékok lényege, hogy tovább kell őket adni. Vagy megtartjuk egy darabig, és azután adjuk tovább, vagy használjuk, átalakítjuk, integráljuk, majd módosult formájában adjuk tovább. Mind hívő, mind ateista szemszögből világos, hogy ez egy szent felelősség.

Az istenhívő szemszögéből nézve gondolj a rendelkezésünkre bocsátott világ forrására. Súlyos hiba lenne azt mondani, amit néhány protestáns mondott nekem: „nincs azzal gond, hogy a természetet destruktívan használjuk, elvégre az Isten nekünk adta”. Az ajándék elpocsékolása, rosszul való használata becsméreli az ajándékot és sérti az ajándékozót. Ha megajándékozol valakit és ő a szemed láttára kidobja az ajándékodat, valószínűleg megsértődsz vagy csalódott leszel, és biztosan nem adsz neki több ajándékot. Azt hiszem, ha valaki valóban hisz Istenben, nem merne így bánni a Teremtéssel, inkább a lehető legszebb módon használná az életet, a Földet és rajta mindent. Azt jelentené, hogy isteni ajándékként kezeljük; annak, ami. Hálásak vagyunk, jól használjuk és mi is adunk valamit cserébe. Istenhívő fejjel gondolkodva emiatt hívom megszenteltnek a hulladékmentes gazdaságot.

Ateista szempontból a hulladékmentes gazdaság a minden lény összekapcsoltságának gazdasági vetülete. Annak igazságát testesíti meg, hogy amint mással teszek, önmagammal teszem. Amilyen mértékben ráébredünk az

egységre, annyira vágyunk rá, hogy átadjuk ajándékainkat, hogy ne tegyünk kárt másban, és hogy úgy szeressünk másokat, ahogy magunkat szeretjük.

Gyakorlati szinten a megszentelt gazdaság víziója a közgazdászok által "externáliáknak" hívott dolgok megszüntetését teszi szükségessé. Az externalizált költségek a termelés azon költségei, amelyeket valaki más fizet meg.

Például az egyik ok, amiért a kaliforniai Central Valley zöldségeit Pennsylvaniában a helyi termékeknél olcsóbban lehet megvásárolni, hogy ezek ára nem tartalmazza az előállítás teljes költségét. Mivel a termelők nem kötelesek fizetni a víztartalék kimerüléséért, a rovarirtókkal való mérgezésért, talaj elszikesítéséért, és gazdálkodási módszereik egyéb jelenlegi és jövőbeli költségeiért, ezek a költségek nem épülnek be a saláta árába. Emellett a termék kontinensen keresztüli szállításának költségeit is nagymértékben támogatják.

Egy tank üzemanyag ára nem tartalmazza a felhasználásával keletkező szennyezés költségét, sem a háborúkét, melyeket megszerzésért vívtak, sem pedig az olajszennyezések költségeit. A szállítási költségekben nem jelenik meg az autópályák építési és karbantartási költsége. Ha mindezek a költségek megjelennének egy fej saláta árában, a kaliforniai saláta megfizethetetlen lenne Pennsylvaniában. Csak rendkívül különleges dolgokat vásárolnánk távoli helyekről.

Sok iparág ma csak azért működőképes, mert költségeit externálizálták. Például, az olajszennyezésekért és a nukleáris katasztrófákért való felelősség törvényben való maximalizálása működtetőik számára nyereségessé teszi a tengeri olajkitermelést és a nukleáris energiát még akkor is, ha ezek nettó hatása a társadalom egészére nézve negatív. Még ha tönkre is megy bele a BP, akkor sem fogja tudni megfizetni a Mexikói-öböl olajszennyezésének teljes költségét. A társadalom fizeti ennek költségét, azzal, hogy a közösség vagyonát a cég tulajdonosaira ruházza át. (2) Bármely esetlegesen katasztrófát okozó iparág törvényesen vesz el közösből és juttatja azt magánkézbe: a sokaktól a keveseknek. Ezek az iparágak egy ingyenes biztosítással működnek. Övék a nyereség, mi vállaljuk a kockázatot. Ez ugyanígy van a pénzügyi ágazatban, ahol a legnagyobb szereplők hatalmas kockázatokat hajlandóak bevállalni, tudván, hogy majd szanálják, kisegítik őket, ha elbuknak. Az externalizált költségek gazdaságossá tesznek olyan dolgokat, melyek valójában gazdaságtalanok, mint például a mélytengeri olajfúrás és a nukleáris energia.

Az externáliák megszüntetése ellehetetleníti korunk tipikus üzleti tervét, mely szerint: "Enyém a bevétel és valaki más fizeti a költségeket." Én szórok nitrogénes műtrágyát a földemre, és a folyón lentebb dolgozó garnélarákhalászokat terheli az eutrofizáció. Én égetek szenet, hogy villamos energiához jussak, a társadalmat terhelik a higanykibocsátás okozta betegségek orvosi költségei és a savas eső okozta környezeti károk. Mindezen stratégiák változatok a már kifejtett témára: a közvagyon pénzzé tételére. A föld kapacitása, hogy különféle hulladékokat elnyeljen, a közösségi javak egyik formája, ugyanúgy, mint a talaj, a tengerek és a felszín alatti vizek gazdagsága. A társadalom kollektív szabadidejét szintén közvagyonként lehet értelmezni, amely kimerül, ha a szennyezők zavart okoznak, és ezt a többieknek kell helyreállítani. „Enyém a bevétel és valaki mást terhelnek a költségek” – ez az elkülönült egyén gondolkodásmódja, amiben a másik jóléte alapvetően elválik az enyémtől. Mit

számít nekem, hogy veled mi történik? Ha te szegény, beteg, rab vagy, mit számít az nekem, amíg eléggé el tudom szigetelni magam a külvilág társadalmi és környezeti problémáitól? Mit számít nekem, ha a Mexikói-öböl haldoklik olajfolt miatt? Majd valahol máshol fogok élni. Mit számít nekem, hogy egy ezer mérföld széles műanyag gyűrű van a Csendes-óceánon? Az elkülönültség szemszögéből nem számít: elvileg el tudjuk magunkat szigetelni tetteink hatásaitól. Ennek a szemléletnek szerves része az externalizált költségekből származó profit. A földdel és másokkal összekapcsolódott egyén szempontjából viszont a te jóléted elválaszthatatlan az enyémtől, mert te és én alapvetően egyek vagyunk. Az összes költség internalizálása egyszerűen az összekapcsolódás elvének gazdasági megtestesítése: „Amit másokkal teszel, magaddal teszed azt.”

A költségek internalizálása az ajándék kultúra felfogását is tükrözi. Az ajándék körében a te szerencséd az én szerencsém is, a te veszteséged az én veszteségem is, mert ennek megfelelően többet vagy kevesebbet tudsz adni. Ebből a világnézetből kiindulva már csak józan belátás kérdése, hogy a társadalomban vagy a természetben okozott károkat is figyelembe vegyük a mérlegben. Ha függök a tőled kapott ajándékoktól, akkor nem logikus, hogy azáltal akarjam gazdagítani magam, hogy téged szegényebbé teszlek. Egy ilyen világban, a legjobb üzleti döntés az, ami mindenkit gazdagít: a társadalmat és a bolygót is.

Egy megszentelt gazdaság ezt az elvet kell, hogy megtestesítse, összehangolja a profitot és a közös jólétet.

Ezen elvet megértve néhány látnok üzletember megkísérelte ezt önként megvalósítani olyan elgondolásokon keresztül, mint a "hármas optimalizálás” („triple bottom line") és a "teljes-költség elszámolás". Elképzelésük szerint vállalataik nem csak saját nyereségüket igyekeznek maximalizálni, hanem az emberek, a bolygó és a nyereség hármasságát (people, planet, profit: 3P) – ez a három fő sor a számítások végén. A probléma az, hogy ezeknek a vállalatoknak olyanokkal kell versenyezniük, akik épp az ellenkezőjét teszik: a költségeiket az emberekre és a bolygóra hárítják. A hármas optimalizálás és a teljes költség elszámolás hasznosak az állami programok értékelésekor (mivel ezek nem csak a gazdasági előnyöket veszik figyelembe), de a magánvállalkozások esetében az első két P (azaz „people”, az emberek és „planet”, a bolygó) gyakran szembekerül a harmadikkal. Ha halászként fenntartható módon próbálok halászni, 100 mérföld hosszú ipari vonóhálós hajókkal versenyezve magasabb költségeim miatt képtelen leszek versenyben maradni. Ezért van szükség a költségek internalizálását kikényszerítő eszközökre, és a három fő sor egyetlen, mindhármat magában foglaló sorrá történő összeolvasztására. Nem elég csak reménykednünk, hogy az emberek "megértik". Egy olyan rendszert kell teremtenünk, amely az önérdeket összhangba hozza minden létező javával.

Az egyik módja az externális költségek (és az externális előnyök) mérlegbe kerülésének a kvótakereskedelmi rendszerek és az egyéb értékesíthető kibocsátási jogok bevezetése. (3) Noha az ilyen rendszerek a gyakorlatban vegyes eredményekkel jártak (a kén-dioxid határértékek esetében viszonylag sikeresek voltak, míg az EU szén-dioxid kibocsátási limitek esetében hatásuk katasztrofális volt), elvileg lehetővé teszik, hogy érvényt szerezzenek a kollektív megállapodásnak arról, hogy mennyi az elég. Az "elég" a bolygó, vagy az adott élőhely azon kapacitásától függ, hogy mennyit tud feldolgozni a szóban forgó anyagból. Európában és Amerikában talán más-más kén-dioxid határértéket kell

megállapítani, hogy elkerüljük a savas esőket, Los Angelesnek talán saját ózon vagy nitrogén-oxid határértéke van, és a bolygónak talán egyetlen CO2 és CFC határa. Az összesített határérték érvényesítése kijátssza a Jevon paradoxont, mely szerint a hatékonyságbeli fejlesztések nem szükségszerűen vezetnek alacsonyabb fogyasztáshoz, sőt az árak csökkenésével magasabb fogyasztást eredményeznek, miközben a felszabaduló tőke hatására nő a termelés. (4) A jelenlegi kvótakereskedelmi javaslatokat komoly vita övezi, és nagyjából egyet is értek a kritikusokkal. Igazán hatékony emissziós program egy olyan aukciós rendszer lenne, amelyben nincs ellensúlyozás, nincs ingyen kredit, nincs apróbetűs kivétel és amely szigorú szankciókat alkalmaz az ellenszegülő országokkal szemben. Még így is megmaradnának olyan problémák, mint az áringadozás, a spekulatív származékos kereskedés és a korrupció. A kényszerítés különösen kritikus probléma, mert kvótakereskedelmi rendszer nagy előnyhöz juttatja az olyan helyeken gyártókat, ahol laza a végrehajtás. Ez összességében még több szennyezést eredményezhet, mint a jelenlegi szabályozási rendszer.

(5) További probléma, hogy a kvótakereskedelmi rendszerben az önkorlátozás erőforrásokat, illetve kvótát szabadít fel, amelyet valaki más fog felhasználni, ez pedig a személyes tehetetlenség érzéséhez vezet.

A kvótakereskedelemmel kapcsolatos problémák egy másik megközelítés felé mutatnak: a szennyezésre közvetlen adókat kell kivetni; ilyen például Paul Hawken szénadója. A fosszilis tüzelőanyagok importját meg lehetne adóztatni, és a beszedett összeget visszajuttatni a közösségnek. A költségek internalizálásának kikényszerítése különösen olyan helyzetekben lenne megfelelő, amikor a társadalmi és környezeti költségek könnyen számszerűsíthetők és orvosolhatók.

Ugyanúgy, mint a kvótakereskedelem esetében, a nemzetközi jogérvényesítés itt is nagy probléma, mivel a gyártás nyereségesebbé válna azokban az országokban, melyek megtagadják az adó kivetését, vagy nem hatékonyan szedik azt be. Az is lehet, hogy az adó mértékét gyakran kell kiigazítani, hogy megfeleljen a kívánt határértéknek.

Azok az olvasók, akik visszahőkölnek egy újabb adó bevezetésének hallatán, kérem, gondolják végig, a két említett mechanizmus: a kvótakereskedelmi rendszer és a zöld adók, a társadalom számára valójában nem új terhek.

Valakinek ki kell fizetnie a környezeti pusztítás költségeit, akármibe is kerül. A jelenlegi rendszerben, ez a "valaki" vagy a vétlen szemlélő, vagy a jövő generációja. Ezek a javaslatok pusztán azokra hárítanák a költségeket, akik miatt felmerülnek, akik most profitálnak belőlük.

Azonban ez csak akkor valósítható meg, ha a szennyezés költségei internalizáltak, és az üzletileg legjobb döntés összhangba kerül a környezeti szempontból legjobb döntéssel. Tegyük fel, hogy feltaláló vagy és előállsz egy nagyszerű ötlettel, amellyel a gyár 90%-kal kevesebb szennyezést bocsáthat ki anélkül, hogy romlana a termelékenysége. Ma semmi sem ösztönzi a gyárat, hogy megvalósítsa az ötletedet, mivel nem kell megfizetnie a szennyezés költségeit. Ha azonban ezeket a költségeket internalizálnák, kapkodnának a találmányod után.

A költségek internalizálásából egy sor új gazdasági ösztönző fakad. A szívünk vágya, hogy a szennyezést lecsökkentsük akkor is, ha ez nem gazdaságos, többé nem kellene, hogy harcba szálljon a pénz nyomásával.

Mivel mind a kvótakereskedelmi programok, mind a környezetszennyezési adók szerepet játszanak a társadalmi és ökológiai költségek internalizálásában, be is építhetnénk őket a pénz struktúrájába; abba a szándékolt pénzbe, mely megtestesíti a föld iránti tiszteletünket, az emberiség egyre inkább felismert szerepét és célját a földön. Egyesíti a költségek internalizálását a tulajdon 4. fejezetben már leírt nagy igazságtalanságának helyrehozatalával, a közvagyon visszaadásával, miközben teret enged a vállalkozói szellem megnyilvánulásának.

Alkalmazza a 9. fejezet elvét: szenteld meg a pénzt azzal, hogy már megszentelt dolgokat állítasz mögé fedezetül. Ezek között pontosan olyan dolgok vannak, mint amiket a zöld adók és hasonló intézkedések meg akarnak őrizni. Míg a kvótakereskedelem részleteihez, a valuta kibocsátáshoz, és hasonlókhoz technokrata érzések társulnak, a mögöttes impulzus, melyet a következő fejezet taglal, összehangolja a pénzt olyan dolgokkal, melyeket megszenteltnek tartunk.

Akár hagyományos adózással, akár kvótakereskedelemmel, vagy magába a pénzbe való beépítésen keresztül valósítjuk meg, alapvetően megváltoztatja a Földdel való kapcsolatunkat. A Felemelkedés napjaiban az emberi birodalom növekedésének történetében, a vadvilág legyőzésekor, az emberiség gyermekkorának idején, amikor úgy tűnt, hogy a világban végtelen tér áll rendelkezésünkre a növekedéshez, nem volt szükség kollektív megegyezésre, hogy mennyi halat fogjanak, mennyi fát vágjanak ki, mennyi ércet bányásszanak vagy a légkör mennyi szennyezést képes elnyelni. Ma a természet többi részével való kapcsolatunk alapjaiban változik meg, mivel lehetetlen figyelmen kívül hagyni a környezet határait. A halászat, az erdők, a tiszta víz és a tiszta levegő nyilvánvalóan mind közel van a kimerüléshez. Képesek vagyunk elpusztítani a Földet, vagy legalábbis súlyos sebet ejteni rajta. Sebezhetővé vált miattunk, mint a szerelmes kedvese miatt. Ebben az értelemben már nem helyénvaló csak FöldAnyaként gondolni rá. Egy önző gyermek nem veszi figyelembe anyja korlátait. A szerelmesek között ez másképp van. Ezért olyan jövőt látok, melyben betartjuk a helyi, regionális és globális határértékeket a különböző erőforrások használatakor. A halászatot, a felszín alatti vizek használatát, a szén-dioxid kibocsátást, a fakitermelést, a termőtalaj kimerülését, és sok más dolgot figyelemmel fogunk kísérni és fenntartható szinten tartjuk. Ezek az erőforrások olyan mértékben válnak megszenteltté számunkra, hogy kétlem, „erőforrásként” fogunk rájuk tekinteni - vagy nem jobban, mint amennyire saját létfontosságú szerveinkre erőforrásként tekintünk - és kifosztásukat tervezzük.

Valójában visszaélünk a saját létfontosságú szerveinkkel is, hasonló célok miatt, mint amik miatt kiszipolyozzuk a föld létfontosságú szerveit. Bárki elvárhatná, hogy egy kapcsolódott egyén megértse: amit a földdel teszünk, azt magunkkal tesszük. Mélyek ezek a párhuzamok, és most csak egy példát hozok fel: a földben tárolt fosszilis tüzelőanyag felélése és a mellékvesék kémiai és pszichológiai stimulánsokkal való kimerítése közötti hasonlóságot. A hagyományos kínai orvosi gondolkodás szerint a mellékvesék a vese szervrendszerének részét képezik, amelyekben a velünk született csí, azaz életerő tárolódik, valamint egy átjárót is képeznek a megszerzett csí folyamatosan elérhető készletéhez. Amikor összhangban vagyunk életcélunkkal, ezek az életerőhöz vezető kapuk kitárulnak és folyamatos energiaellátást biztosítanak. De ha elveszítjük ezt az összhangot, egyre erőszakosabb módszerekhez kell folyamodnunk (kávé, motivációs technikák, fenyegetések), hogy életerőt facsarjunk ki mellékveséinkből.

Hasonlóképpen a fosszilis tüzelőanyagokhoz való hozzáférést biztosító technológiák is egyre erőszakosabbak lettek – hidraulikus rétegrepesztés, hegycsúcs levágás, olajhomok kitermelés, és így tovább – miközben a tüzelőanyagot könnyelműen vagy destruktív célokra használjuk, melyek nyilvánvalóan nem szolgálják az emberi faj földi létének célját. Az egyén és a Föld egymást tükrözi. A kapcsolat több mint puszta analógia: az, amire a kávéval és a külső motivációval (pl. pénz) kényszerítjük magunkat, pontosan az a fajta munka, amely hozzájárul a bolygó kirablásához. Nem igazán akarjuk ezt tenni a testünkkel, és nem igazán akarjuk ezt tenni a világgal sem.

Nemcsak elvenni, hanem adni is szeretnénk a Földdel való kapcsolatunkban. Ezt szem előtt tartva kitérek a természetes körforgás törvényének még egy aspektusára és az adás-kapás kozmikus egységére. Úgy tűnhet, van a természetben egy a körforgás törvénye alóli kiugró kivétel, valami, amit az ökoszisztémák nem keringetnek, valami, ami állandóan újként lép be, és veszteségként lép ki. Ez a valami az energia. A Napból sugárzik, a növények befogják, a tápláléklánc mentén egyik formából a másikba alakul át, visszafordíthatatlanul halad végső rendeltetési helye felé: hulladék hő lesz belőle. Előbb-utóbb a Napból jövő összes alacsony entrópiájú elektromágneses sugárzás a _Földről magas-entrópiájú hőként tükröződik vissza. (6) Nem csodálkozom, hogy az ősi népek imádták a Napot, az egyetlen általunk ismert dolgot, amely elvárás nélkül, sőt a viszonzás lehetősége nélkül is adott. A Nap a nagylelkűség megnyilvánulása. Erővel tölti fel az élet egész birodalmát, sőt fosszilis üzemanyagok, a nap-, szél- és vízenergia formájában még a gépek birodalmát is táplálni tudja. Csodálva a szabadon elérhető energia e szinte korlátlan forrását, át tudom érezni a tökéletes, szinte gyermeki hálát, amit az ősi napimádók érezhettek.

De többről van szó! Bizonyos szellemi hagyományok szerint mi is adunk a Napnak, sőt, a Nap csak a mi hálánkon keresztül képes ragyogni. (7) Az ókori Nap-rítusok célja nem csak az volt, hogy köszönetet mondjanak a Napnak, hanem hogy fenntartsák ragyogását. A Nap energiája a földi szeretet fényének visszatükröződése. Itt is működik az ajándékozás köre. Egyek vagyunk még a Nappal is, ezért érezhetjük néha azt, hogy egy belső Nap ragyog bennünk, a nagylelkűség melegét és fényét sugározva körülöttünk mindenkire.

Jegyzetek 1. Ez azt jelenti, hogy bizonyos anyagok, még ha biológiailag le is bomlanak, megsértik a törvényt, ha túlzott mennyiségben állítják elő őket.

2. Még ha a vállalat csődbe is megy és a jelenlegi részvény- és kötvénytulajdonosai veszteséget szenvednek is, a korábbi befektetők már zsebre tették a profitot.

3. Az ilyen rendszerekben a teljes kibocsátás határértékét határozzák meg, és a kibocsátás jogát szétosztják az országok vagy a vállalatok között. Szennyezési jogokat vehetnek és adhatnak el; így, ha egy gyár csökkenti kibocsátását, akkor a fel nem használt kvótáját eladhatja valaki másnak.

4. Például, amikor a világítás költsége lecsökken a CFC égők bevezetésének köszönhetően, néhány létesítmény erre válaszul növeli a kültéri világítás használatát. Ha a számítógépmemória olcsóbb lesz, a fejlesztők olyan szoftvert írnak, ami több memóriát igényel. Amikor bármilyen erőforrást hatékonyabban használunk, csökken a kereslet, alacsonyabb lesz az ár, amely viszont növeli a keresletet.

5. A laza végrehajtású országok szennyezői eladhatják a szennyezésiengedélyüket a szigorú végrehajtású ország szennyezőinek, lehetővé téve az utóbbiak számára, hogy alacsony költséggel szennyezzenek, míg az előbbiek szennyezése túllépheti a kibocsátási határértéket.

6. Az „utóbb” több százmillió évet is jelenthet, például amikor szenet égettünk.

7. Érdekes, ahogy az elmúlt harminc évben a hálátlanság kora elérte a csúcspontját, a Nap sugárzása érezhetően megváltozott, és a helioszféra ereje jelentősen csökkent. Lehet, hogy csak a képzeletemben van így, de úgy emlékszem, a Nap sárgább volt gyerekkoromban. 2008 és 2010 között a napfolttevékenység példátlan mértékben lecsökkent (lásd például Clark „Absence of Sunspots” (A napfoltok hiánya). Lehetséges, hogy a Nap, a nagylelkűség megtestesítője egy viharos szakaszba lépett, mely tükrözi a földi pénzügyi válságot, ami végső soron az adás-kapás válsága?

11. fejezet: A közjavak pénze „A pénz csak hit kérdése.” — Adam Smith A természetes bőség bolygóján élünk, amely az élethez szükséges ajándékok forrása mindannyiunk számára. Ahogy azt a 4. fejezetben részleteztem, a bolygó gazdagságát, a talajt, a vizet, a levegőt, az ásványi anyagokat, a genomot nem az ember alkotta és ezért ember nem is tulajdonolhatná őket, hanem minden lénynek közösen kellene vigyáznia rájuk. Ugyanez vonatkozik a felhalmozott emberi technológiára és kultúrára, ami közös őseink hagyatéka, a gazdagság olyan forrása, melyet egyetlen ember sem érdemel meg a többieknél jobban vagy kevésbé.

De mihez kezdjünk ezzel a felismeréssel? Ezek az igazságok szorosan összefüggnek a tulajdon marxista és anarchista kritikájával, viszont a marxista megoldás - vagyis a termelési eszközök az állam által felügyelt közös tulajdonlása - nem megy elég mélyre, és nem foglalkozik az igazi problémával sem. (1) Az igazi probléma az, hogy mind a kommunista, mind a kapitalista rendszerben a hatalmi elit dönti el, hogyan használják a társadalom javait, és az elit húz hasznot ezekből a döntésekből. A tulajdon intézményét, legyen az közös vagy magán, mindkét esetben arra használják, hogy a vagyon és a hatalom elosztását igazolják és lehetővé tegyék.

Gazdaságunk folyamatban lévő átalakulása még a mi életünkben mélyebbre megy, mint a marxista forradalom, mivel az általa szőtt Emberek Meséje nem pusztán a tulajdonjog egy új fikciója lesz, hanem maga a felismerés, hogy a tulajdon fiktív és megállapodáson alapul. Mi a tulajdon, ha nem egy társadalmi megegyezés arról, hogy bizonyos személyeknek joga van bizonyos dolgok használatára egy előre meghatározott módon? A tulajdon a valóságnak nem egy objektív tulajdonsága, ha valódivá és alapvetővé tesszük, ahogy a kapitalista és a kommunista elmélet egyaránt tette, öntudatlanul a tulajdont kitaláló történet rabszolgáivá válunk. Nem hiszem, hogy a megszentelt közgazdaság elindulhat úgy, hogy a tulajdont alapvető adottságként fogadja el! Ez a koncepció ugyanis egy olyan világnézeten alapul, az egyén és a világ olyan meséjén, ami az egyént elkülönültnek tartja egy objektív világegyetemben, tehát nem igaz, vagy többé már nem lesz igaz. Ahelyett, hogy azt mondanánk, ahogy a marxisták tennék, hogy a természet és a kultúra hagyatékát közösen kell birtokolnunk, egyáltalán ne használjuk többé a tulajdon fogalmát ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, inkább gondolkodjuk arról, hogyan kell igazságosan, kreatívan és gyönyörűen megmutatni értékeiket egy gazdasági rendszerben.

Ma a hitel révén a pénz azokhoz kerül, akik az áruk és a szolgáltatások birodalmát fogják bővíteni. Egy megszentelt gazdaságban a pénz azokhoz kerül, akik egy szebb világért dolgoznak. Lehet, hogy nem mindannyian értünk abban egyet, hogy ez a világ hogyan is néz ki, de sok fontos közös érték van alakulóban.

Hálás vagyok, hogy a politikai paletta minden részét képviselő emberekkel való beszélgetéseim során felfedezhettem egy szinte egyetemes tiszteletet a közösség, a természet és az emberi kultúra gyönyörű termékei iránt. Ezekből a közös értékekből, melyeket a politikai kommunikáció hajlamos elködösíteni, felülírva

őket a közös emberi mivoltunkat megosztó dolgokkal, a megszentelt gazdaság valutája belőlük fog kifejlődni.

Ebben a fejezetben a valuta-kibocsátással kapcsolatban a „kormányra” fogok utalni, de ne felejtsd el, hogy mint minden intézményünk, a kormány is drámai változásokon fog keresztülmenni az elkövetkező években. Ennek végén a politikai szándék egy decentralizált, önszerveződő, emergens, partnerségen alapuló, ökológiailag integrált kifejeződését látom magam előtt. Ezzel párhuzamosan egy ökológiai pénzt is látok, egy olyan gazdasági rendszert, melyben a forgalomnak és a cserének új formái működnek. Ezek között megjelennek az ajándékozás újabb formái, amelyek felszabadítják a munkát a kényszer alól, és mindenki számára garantálják az élethez szükséges javakat.

Bármilyen formát is ölt, a kormány egyik alapvető feladata, vagy talán “az” alapvető feladata, hogy a közjavakat gondnokként szolgálja. A közjavakba beletartozik a föld felszíne, a föld alatti ásványok, a felszíni és a föld alatti vizek, a termőtalaj gazdagsága, az elektromágneses spektrum, a bolygó teljes génkészlete, a helyi és a globális ökológiai életközösségek, a légkör, az évszázadok alatt felhalmozott emberi tudás és technológia, valamint őseink művészeti, zenei és irodalmi kincsei. Amint azt a társadalmi reformerek több mint kétezer éve hangoztatják: nincs egyetlen ember sem, aki jogosan követelhetné magának ezek közül bármelyiket is.

Korábban talán azt mondtam volna, hogy a kormány feladata ezeket a kincseket minden ember javának megfelelően kezelni. Ez kezdetnek ugyan jó, de ma, amikor a Földdel szerelmi kapcsolatba lépünk, inkább azt mondom, hogy a kormány ezen értékek kollektív gondnokaként magának a Földnek - amely magában foglalja az emberiséget, mint legújabb szervét - a nevében kell, hogy fellépjen. Nem tekinthetünk úgy az emberiségre, mint egy földi életformára a sok közül, mivel nekünk hatalmunkban áll megváltoztatni, akár tönkretenni is a bolygót, sokkal inkább, mint bármilyen más fajnak.

Mi képezhetne jobb alapot egy pénzrendszer, vagyis az értékről szóló mese számára, mint ezek a dolgok, melyek annyira értékesek, olyan szentek? Ennek megfelelően a kibocsátandó megszentelt pénz mögött részben azon dolgok állnak majd, melyeknek kollektív gondnokai vagyunk. Egyik mód, ahogy működhet: először is közös, politikailag támogatott megállapodásra jutunk arról, hogy a természet mekkora részét használhatjuk emberi célokra: mennyit a tenger teremtményeiből, a talaj terményeiből, a vízből, a légkör hulladékelnyelő és átalakító képességéből, a bányászat ütötte sebekből való felépülés képességéből, a fosszilis energiahordozók ajándékából, az ércekből és más gazdagságból, a természet gépek zaja által nem zavart csendjéből, a város fényeitől mentes, sötét éjszakai égboltból. Ezek a döntések gyakran tudományos megközelítésen kell, hogy alapuljanak, de ugyanolyan gyakran testesítenek meg értékítéleteket is. Mindkettő hozzájárul kollektív szerződésünkhöz arról, hogy mennyi természeti tőkét fogyaszthatunk el.

Egy ilyen megegyezés új a föld színén. Persze a kormányok ma is próbálják rendeletekkel és adókkal megállítani vagy lelassítani a közvagyon bizonyos részeinek felhasználását, de még sohasem tettük fel együtt a kérdést: „Mennyi az elég?” Az ősi falvak a közösségi javaikat a hagyományokon, szokásokon és a társadalmi nyomáson keresztül védelmezték (a „közlegelők tragédiája”

nagyrészt kitalált dolog (2)), de a társadalom mai állapotában szükségünk van egy politikai folyamatra, hogy konszenzusra jussunk és meg is valósítsuk azt. Ez a folyamat figyelembe venné a tudományos konszenzust arról, hogy a közjavak milyen mértékű használata fenntartható, valamint a társadalmi konszenzust, mondjuk a belső égésű motorok munkaerő megtakarításának relatív fontosságáról egy csendes őszi nap örömeivel szemben.

Ha már eldöntöttük, hogy egyes közjavakból mennyi legyen hozzáférhető, kibocsájthatjuk a pénzt, ami mögött ez áll „fedezetként”. Például, talán úgy döntünk, hogy a légkör évi két millió tonna kén-dioxid kibocsátást tud elviselni.

Ezt a kibocsátási jogot használhatjuk aztán a valuta fedezeteként. Ugyanez vonatkozik a többi közjószágra. Az eredmény egy hosszú lista lenne, amely a közjavak minden elemét tartalmazza, melyekben egyetértettünk, hogy gazdasági célokra használjuk. Elméletileg valahogy így nézne ki: A pénzünk értéke abból származik, hogy a jogunk van 300.000 tonna tőkehal kihalászására Újfundlandon, jogunk, hogy havonta 113.000 köbméter vizet nyerjünk az Ogallala víztározóból, jogunk van 10 milliárd tonna CO2 kibocsátására, jogunk, hogy 2 millió hordó olajat nyerjünk ki a földből, jogunk az elektromágneses spektrum X-mikrohertzes sávjának használatára…

Hogyan kell végrehajtani ezt a gyakorlatban? Az egyik módja az lenne, hogy a kormány egyszerűen csak pénzt teremt és elkölti a gazdaságban, ugyanúgy, ahogy ma az adóbevételeit elkölti. A pénz végigáramolna a gazdaságon és végül úgy jutna vissza a kormányhoz, hogy a gyártók a fedezetéül szolgáló javakra váltják be. Ez történhet árverésen keresztül, vagy úgy, hogy előre meghatározzák a fedezetül szolgáló javak relatív árfolyamát és azt azután minden évben a másodlagos piac aktuális áraihoz igazítják. Bármelyik módon a pénz a fedezetéül szolgáló árukra való beváltása ugyanúgy működne, mint az erőforrásokra vagy a szennyezésre kivetett adók.

Nézzünk egy konkrét példát! A helyi önkormányzat fizetést ad a rendőröknek, a tűzoltóknak és a helyi ökológiai „rendfenntartó személyzetnek”. Egyikük a fizetését élelmiszerre, áramra költi, és vásárol egy új sebességváltót az autójába.

Az élelmiszer egy helyi gazdaságból származik, amely a bevételének egy részét arra a jogra költi, hogy évente 11 ezer köbméter vizet kiszivattyúzhasson a helyi víztározóból. Ezt a helyi önkormányzatnak fizeti, amely a közjavak e részének gondnoka.

Eközben a sebességváltóért kifizetett pénz egy része egy gyárba kerül, amely részben abból fizeti ki a működéséhez szükséges szennyezési kvótát. Ezt a költséget beleépítették a sebességváltó árába, ugyanúgy, mint a szállításhoz felhasznált üzemanyag szennyezési jogának, és az acélhoz felhasznált vasérc kitermelési jogának költségeit, és így tovább. Ezek a pénzek a közjavak különféle - néhány helyi, néhány regionális, valamelyik nemzeti vagy globális – gondnokaihoz kerülnek. Ha egy gyár rájön, hogyan használhatna kevesebbet a közvagyonból – például, hogy kevesebb szennyezést okozzon, vagy újrafelhasználható fémet nyerjen roncstelepekről – képes lesz költségeit csökkenteni és így nagyobb nyereséget termelni. A profitérdekeltség ezáltal szövetségese, nem pedig ellensége lesz vágyunknak, hogy meggyógyuljon a Föld.

Emlékezzünk csak vissza, bármely áru, amit pénzként használunk, értékessé válik, tehát igyekszünk belőle többet szerezni. Ha az arany pénz, több aranyat

bányászunk, többet, mint amennyire fizikailag szükség lenne. Azokban a társadalmakban, ahol a szarvasmarha pénz, az emberek nagyobb csordákat tartanak, mint amire szükségük lenne. Ha olajat vagy energiát használunk a pénz fedezeteként, akkor megpróbálunk több olajat kitermelni és felhalmozni. De mi lenne, ha a pénz fedezeteként olyan olajat használnánk, mely még a föld mélyén van, olyan aranyat, mely még a hegyekben van és olyan erdőket, melyek még érintetlenek? Nem értékeljük-e többre így őket, nem akarunk-e majd egyre többet belőlük? A mechanizmus egyáltalán nem olyan rejtélyes. Ha neked kell megfizetned az olajkitermelés teljes környezeti költségét, akkor szorgalmasan fogod keresni annak a módját, hogyan tartsd inkább a földben. Ha fizetned kell a szennyezés minden egyes eleméért, törekedni fogsz arra, hogy kevesebbet szennyezz.

Egy másik lehetőség, hogy a kormány hitel-pénzt hoz létre úgy, hogy a központi banktól kamatmentes kölcsönt vesz fel, és abból a pénzből fizeti vissza, amit a kezelésében levő közjószágok egy részének értékesítéséből szerez. A kormány kötvényeket is kibocsáthat a befektetők számára és a központi bank monetáris politikát gyakorolhat, ahogy ma is, a nyílt piacon ad és vesz különböző mennyiségeket ezekből a kötvényekből. Nagyon fontos, hogy ezek a kötvények kamatmentesek (vagy negatív kamatozásúak – ezt a következő két fejezetben fogom elmagyarázni) legyenek! Ellenkező esetben a rendszer a közjavak egyre növekvő mértékű használatára való igényt generálna.

Bármelyik módon is valósulna meg, a termelők anyagi értelemben ösztönözve lennének, hogy a közjavak használatát lecsökkentsék. Ma nincs ilyen ösztönző, vagy ha van, csak véletlenszerűen működik. Ez a rendszer teljesen internalizálná a társadalmi és az ökológiai költségeket. Ma, amikor egy bányászati vállalat lecsapol egy víztározót, vagy egy vonóhálós flotta túlhalássza a tengert, a társadalom és a bolygó költségei nem jelennek meg a termelő saját pénzügyi kimutatásaiban. Ebben a rendszerben többé ez nem fordulhatna elő. Mivel ezek a költségek a feldolgozóiparra és végül a fogyasztókra hárulnának, az emberek többé már nem szembesülnének a jelenlegi dilemmával, hogy a legolcsóbb termékek okozzák a legtöbb társadalmi és környezeti kárt, míg a fair-trade (tisztességes kereskedelem) és a környezetbarát termékek sokkal drágábbak.

Ehelyett azok a termékek lennének olcsóbbak, amelyek előállításuk során kevésbé szennyezték a környezetet, mivel a környezetszennyezési kvóták egy csomó pénzbe kerülnének. A termékek ára arányban lenne az előállításuk során felhasznált természeti közjavak mennyiségével.

Néhányan talán kifogásolják, hogy ez a rendszer hatalmas bürokráciát és adminisztrációt tenne szükségessé, mivel megköveteli, hogy minden szennyezőt és a termelés során keletkezett minden társadalmi költséget nyomon kövessenek. Kétféle válaszom is van erre. Először is, ez a rendszer a környezeti felelősség új hozzáállását testesíti meg, ami ismerni akarja tetteink másokra gyakorolt hatását és felelősséget kíván vállalni értük. Nézd meg, mi történik a földdel, amikor megfeledkezünk az olajszivárgás és a nukleáris katasztrófák kockázatáról. Egyre inkább szeretnénk tudni, hogy mit csinálunk, ismerni szeretnénk tetteink minden következményét, és felelősséget akarunk vállalni értük. Ez a hozzáállás teljesen természetes a kapcsolódott egyén számára, aki tudja: „Amit mással teszek, magammal teszem.”

Másodszor, amit leírtam, valójában sokkal kevésbé bonyolult, mint a mai bizánci típusú és gazdaságtalan szabályozási rendszer, amely szembeállítja egymással a környezeti felelősséget és a pénzügyi profitot. A felhasználó szempontjából ez csupán egy másfajta adózás: az árbevételre és a jövedelemre kivetett adók helyett a nyersanyagok és a környezetszennyezés után kell adót fizetni. A gyártóknak fizetniük kellene azokért a dolgokért, amelyek most „ingyenesek” – legalábbis számukra. Úgy is lehet ezt tekinteni, mint egyfajta közvetett adóztatást, azonban van egy másik szemszög is, melyből úgy látszik, a gyártók egyszerűen azokért a dolgokért fizetnek, amit elvesznek a közjavakból; a dolgokért, melyeket mindnyájunktól elvesznek. Ez teljesen rendben van. Azt is mondhatjuk, hogy az ilyen adóztatás annak az elvnek a beiktatása, hogy "azok, akik az élet nagyobb közössége révén előnyhöz jutnak, hozzá is kell, hogy járuljanak az élet nagyobb közösségéhez”. Azoknak, akik a közjavakből elvesznek, ezzel egyenlő mértékben hozzá is kell járulniuk a közjóhoz.

A ma létező adófajták és a közös javakra kivetett terhek majdnem az ellenkezőjét érik el annak, amit létre akarunk hozni a világban. Elvehetünk a közvagyonból (melyet senki sem birtokolhatna) anélkül, hogy fizetni kellene érte, az egyetlen dolog, amelyről kijelenthetnénk, hogy a mienk, a saját produktív munkaerőnk – arra viszont terhet vetnek ki, jövedelemadó formájában. Közben kénytelenek vagyunk adót fizetni a megvásárolt áruk után forgalmi adó formájában, míg a felhalmozott, forgalomban nem levő vagyont nem terheli adó. Pont fordítva működik, mint kellene. A pénzrendszer, melyről ebben a fejezetben írok, áttolja a jövedelemadót arról, amit keresel, arra, amit elveszel. A következő fejezetben írok a forgalmi adó egy hasonló átalakításáról, amely a fogyasztásról a felhalmozásra helyezi a terhet.

Liberális politikai beállítottságú otthonban nőttem fel, ahol a jövedelemadót jogosnak tartották, mert azokra ró nagyobb adóterhet, akik leginkább képesek fizetni. Én ennek ellenére mindig is egyfajta ősi felháborodást éreztem a jövedelemadóval szemben, számomra igazságtalannak tűnt. Miért kéne a legtermékenyebb vagy legszorgalmasabb embereknek többet fizetni? Sokkal több értelme van, ha az emberek azért fizetnek, amit valóban elvesznek.

Azoknak az olvasóknak, akik nem járatosak a nem ortodox szellemű közgazdasági gondolkodásban, szeretném hangsúlyozni, hogy e javaslat mögött egy tiszteletre méltó történelmi háttér áll: különböző elemek szintézise. Azt az elképzelést, hogy az adókat a környezetszennyezőkre és az erőforrásfelhasználásra vessük ki A. C. Pigou fejlesztette ki a huszadik század elején, és olyan emberek, mint Herman Daly, Paul Hawken, és más környezetvédők vitték tovább. A közjavak bitorlásából származó profit megszüntetésének ötlete visszanyúlik Henry George hagyatékához, ahogy már bemutattam a 4. fejezetben.

Számos közelmúltbeli gondolkodó javasolta, hogy a pénz mögött az energia és egyéb erőforrások álljanak fedezetül (bár amennyire tudom, nem olyan energiára és erőforrásokra gondoltak, melyek még mindig a földben vannak).

Amit ebben a fejezetben leírok az Henry George és Silvio Gesell elképzeléseinek természetes kiterjesztése az ökológiai korban, aminek szilárd alapjai vannak a két vagy három összefonódó korábbi eszmekörben.

A közösségi javak legfontosabb eleme kétségkívül maga a föld, a tulajdonnal szemben megfogalmazott eredeti kritikai tárgya. George és Gesell javaslatai,

melyek ebből a kritikából fakadnak, fennakadás nélkül beleillenek abba a pénzrendszerbe, amit már leírtam. Mert mi George "egyetlen adója", ha nem egy, a közjószág (föld) használati jogáért fizetett díj? Ez az adó, melyet a földterület alapjául szolgáló értékre vetnek ki, attól függetlenül, hogy milyen fejlesztéseket alkalmaztak ezen (4), a lízing vagy a „használati jogdíj” formáját is felveheti.

Nyilvánvaló, hogy mivel a földterületek fejlesztései immobilisak és gyakran évekbe vagy évtizedekbe telik, míg megindul az építés, a bérlőnek előjogot kellene élvezni a megújításra. Sok fokozatos és kíméletes módját javasolták már, hogy a föld visszakerüljön a közjavak közé. Nem arra van szükség, hogy elkobozzák az ingatlanállományt, hanem az elvet kell elfogadni, hogy a föld mindenkié. (5) Ez azt jelenti, hogy senki se jusson anyagi előnyhöz azáltal, hogy föld van a tulajdonában.

Ugyanez vonatkozik az elektromágneses spektrumra, a földben rejlő ásványi anyagokra, a génállományra és az emberi tudás felhalmozott tőkéjére. Ezek bérleményként és nem tulajdonjogként állhatnak csak rendelkezésünkre, és a közösség kell, hogy kapja a bérleti díjakat. Feltételezhető, hogy akik ezeket az eszközöket a lehető legjobban tudják felhasználni, azok bérelnék a legszívesebben. Ezzel maradna tere a vállalkozásnak, több is mint ma, mivel a forrásokhoz való hozzáférés nem a korábbi tulajdonviszonyon alapulna, hanem a tulajdon leghatékonyabb felhasználásán. Nem lehetne többé hasznot húzni abból, hogy "nekem van, neked meg nincs".

Az előzőekben felvázolt valutakibocsátás talán azt a benyomást keltette, hogy a szövetségi kormány teremti a legtöbb pénzt. De nem így látom. A közjavak nagy részét, mely a pénz fedezetét fogja képezni, a legjobban bioregiókra osztva lehet igazgatni. Sok szennyező anyag leginkább a helyi ökoszisztémákra fejti ki pusztító hatását, és csak közvetve a bolygó egészére. Nem sok jóval kecsegtet, ha az ózon kibocsátást globálisan korlátozzák, amikor területi koncentrációja sújtja az ott élő embereket és a fákat. Lehet Kalifornia állama, vagy akár ennek egy kisebb politikai egysége, amely az ózon kibocsátási határértékkel fedezett pénzt kibocsátja. Egyes esetekben, amikor átfedés van a helyi és a globális hatások között, előfordulhat, hogy szennyezőknek két különböző kvótáért kell fizetniük ugyanazon szennyező anyag után.

A legfontosabb közjószág, a föld, nyilvánvalóan helyi, hiszen épp a föld adja a „hely” pontos meghatározását. Összességében a pénz közjavakkal való fedezete a pénzügyi és végső soron a politikai hatalom helyi szintű alkalmazását jelenti.

Természetesen van néhány olyan közjószág és néhány olyan emberi törekvés, ami az egész bolygóra kiterjed, és így elkerülhetetlenül kell, hogy legyen egy globális szintű politikai hatalom, amely az emberi tevékenységet, talán a pénz használatát is, koordinálja. De a globális és a nemzeti kormányok ne kormányozhassák a közjavak semmilyen, természeténél fogva regionális vagy helyi formáját. Mivel a közjavak legnagyobb része helyi, mint például a föld, a vízgyűjtők, az ásványi anyagok, a halászat és az ökoszisztéma környezetszennyezést tűrő kapacitása, az általam leírt pénzrendszer gyakorlatilag a politikai hatalom a központosítottból a helyi szintre helyezésének felel meg. A helyi önkormányzatok tudnak majd valódi javak által fedezett pénzt kibocsátani.

Eddig arról írtam, hogy a nemzeti és a helyi önkormányzatok kibocsáthatnak olyan pénzt, amely a közösség, az emberiség és a föld nevében a kezelésükre bízott természeti vagyonon alapul. Azonban a gazdagság nem minden forrása származik a kollektív közjavakból. A tulajdon kritikusai a korai keresztény atyáktól kezdve elismerték, hogy egy személy saját idejét, munkáját és életét igenis birtokolja. Végtére is, semmi mással nem rendelkezünk születésünkkor, és még ezt sem viszünk magunkkal a sírba. Ha bármi is a mienk, az csak a saját életünk. Akkor viszont az egyének ne bocsáthassanak ki pénzt, vagy ne juthassanak hitelhez a saját termelési erőforrásaik fedezete mellett?

Mi már ezt tesszük, amikor a magánvállalkozások és az egyének a bankhitelen keresztül pénzt hoznak létre. Akár mondhatjuk, akár nem, hogy mi „birtokoljuk” az életünket, egészen biztosan mi vagyunk az időnk, az energiánk és a bennünk lakozó kreatív erő gazdái. Ha egy kormány kibocsáthat olyan pénzt, ami a reá bízott termelési javakon alapul, miért ne tehetné ezt meg egy magánszemély?

Azért teszem fel ezt a kérdést, mert néhány pénz-reformer úgy gondolja, hogy ez rossz ötlet, és egész gazdasági filozófiákat építettek az arany- vagy a papírpénzrendszerek köré, amelyekben a kereskedemi bankok pénzteremtése és a hitel-pénz egyéni létrehozása tilos. Alaposabban foglalkozni fogok ezzel a kérdéssel, mert fontos szerepet játszik az Új Gazdaságtan gondolkodásmódjában.

Stephen Zarlenga monetáris történész újabb javaslatai támogatásra találtak az amerikai politikai élet peremén, különösen Ron Paul kongresszusi képviselőnél.

A kereskedemi bankok pénzteremtésének eltörlése a társadalmi hitelmozgalom bizonyos követői, az osztrák gazdasági iskola (Austrian School of Economics), és mások filozófiájának is része. Nagyon alapos elemzését adják a huszadik század derekától (amikor a pénz elszakadt az aranytól) bekövetkezett adósságnövekedés katasztrofális hatásainak. A 100 százalékos tartalékráta rendszere, állítják, megakadályozná, hogy az adósság túlnője a pénzt, de hogyan akadályozza meg a jövedelem koncentrációját, ha a kamat fennmarad?

Az Osztrák Iskolát kivéve a 100 százalékos tartalék legtöbb támogatója valamilyen gazdasági újraelosztást vagy monetáris expanziót is támogat, mint például azt, hogy a kormány pénzt juttasson a gazdaságba azért, hogy az adósok elég pénzhez jussanak, hogy a adósságaik tőkéjét és kamatát visszafizethessék.

Frederick Soddy - a modern közgazdászok közül az egyik első, aki felismerte, hogy lehetetlen a korlátok nélküli exponenciális növekedés és hogy különbség van a pénz és a gazdagság között, - 100%-os tartalékképzési kötelezettséget javasolt a bankok számára, kizárva őket a pénzteremtés üzletéből, de azt is feltételezte, hogy a kormány a deflációt megakadályozó mértékben teremt pénzt.

Irving Fisher, a matematikai közgazdaságtan megalapítója, és kétségtelenül Amerika legnagyobb közgazdásza, egy nagyon hasonló javaslatot terjesztett elő, amit ő „100-százalákos pénz”-nek hívott. Major Douglas még tovább ment azt szorgalmazva, hogy társadalmi osztalékot kell fizetni minden polgár számára.

Jó darabig próbáltam megtalálni a választ arra, hogy a kereskedelmi bankok pénzteremtésének rendszere vagy a teljes tartalékú bankrendszer áll-e összhangban a megszentelt közgazdaságtannal. Miután sokáig birkóztam ezzel az elképesztően bonyolult kérdéssel és visszalapoztam a szakirodalomban egészen az 1930-as évekig, majd egy nap feladtam és lefeküdtem a kanapéra, ahol elég kiszámítható módon és némi bosszúságomra felderengett bennem, hogy a két

rendszer nem is különbözik annyira, mint ahogy a legtöbb ember gondolja. A zavar, ami elterjedt az interneten, egy olyan szintről származik, ami egy leegyszerűsítő és téves következtetést von le a tartalékgazdálkodású bank tényleges működéséről, valamint egy mélyebb szintről, ahol egy mesterséges és lényegtelen módon megkülönböztetik a megállapodáson alapulót és a valóst. A függelékben bemutatok egy alternatív nézetet.

Itt csak utalnék rá, hogy ennek a könyvnek a javaslatai bármelyik rendszerbe beleillenek. Összességében számomra inkább egy olyan rendszer szimpatikus, amely magában foglalja a magánhitelt, először is azért, mert lehetővé teszi, hogy a szerves, endogén pénzteremtés független legyen egy központi hatóságtól.

Másodszor azért, mert könnyebben magába fogadja a gazdasági együttműködés izgalmas új módjait, mint például a kereskedelmi barter köröket és a kölcsönös hitelrendszereket. Harmadsorban azért, mert sokkal nagyobb rugalmasságot tesz lehetővé a pénzügyi közvetítésben és a tőke előteremtésében. Negyedszer, mert egyszerűsíti a bankközi hitelelszámolásokat. Továbbá, ahogy az 1930-as években Irving Fisher néhány társa kezdte felismerni, szinte lehetetlen megakadályozni, hogy a frakcionált-tartalékú betétek rejtve maradjanak. (6) Ezt a pontot kifejtem a függelékben, de gondold végig: ha írsz egy elismervényt a tartozásodról egy barátodnak, és ő ezt átadja egy másik barátjának készpénzért cserébe, akkor növelted a pénzkínálatot.

Bármi legyen is a hitelen keresztüli magán pénzteremtés előnye és hátránya, és a kormány akár készpénzt bocsát ki, vagy hitellel teremt pénzt együttműködve a központi bankkal, a mainál sokkal nagyobb arányban származik majd a pénz a kereskedelmibanki rendszeren kívülről. Az ok nagyon egyszerű: a természeti közjavak nagy része, ami ma a magánhitel létrehozásának alapjául szolgál, közösségivé válna. Például, egy vállalat többé már nem tudna üzleti kölcsönt felvenni egy víztározó kiszipolyozásából származó jövőbeni bevételére. A kimerítés miatt jelentkező jövőbeni költségeket internalizálják, és megtérítik a közösségnek azáltal, hogy fizetnek a használat jogáért. Talán még mindig lesz lehetőség a nyereségre, például ha valaki talál egy hatékonyabb vagy produktívabb megoldást ugyanazon mennyiségű víz felhasználására. Ezek a dolgok törvényes alapot nyújtanak a magánhitel teremtésére; ami illegitim az, hogy létrehozzanak pénzt, amivel abból vesznek el, ami mindenkié.

A közösségi javak mai koncentrált magántulajdonlása miatt a pusztán a tulajdonlásból származó nyereség szintén erősen koncentrált. Ha a gyártók (és végső soron a fogyasztók) megfizetik a befektetett energia és a nyersanyagok teljes költségét, valamint a föld és más közjavak utáni tisztességes bérleti díjat, a vagyon, melynek nagy része csak néhányak kezében halmozódik fel, a közjavak kezelőihez jut. A helyzet hasonló lesz ahhoz, mint ami az olajmezőiket államosító országokban, Venezuelában vagy Bolíviában történt. Továbbra is a külföldi cégek működtetik az olajmezőket, de a nyereségük csak az olajkitermeléshez kapcsolódó szolgáltatásokból származik, nem magából az olajvagyonból. Az abból származó bevétel az országot illeti. Hogy mi történik azzal a pénzzel, az már a politikától függ – lehet, hogy korrupt tisztviselők klikkjei teszik zsebre, vagy állami projekteket valósíthatnak meg belőle, vagy egyfajta bányajárulékként közvetlenül kifizethetik az embereknek (mint Alaszkában, ahol minden lakos több ezer dollárt kap így évente). Kiterjesztve ezt az olajon túl minden közjószágra, az adóztatás jelenlegi formáit felváltó hatalmas bevételt

jelent a kormányzat különböző szintjein, különösen helyben és a biorégiók szintjén.

A közjószág-alapú valuta egy másik következménye, hogy sokkal többet fogunk fizetni számos, manapság olcsón megszerezhető dologért, mivel áruk olyan költségeket is tartalmaz majd, amelyeket ma másokra, vagy jövő generációira hárítunk. Az árucikkek drágábbak lennének a szolgáltatásokhoz képest, ezzel is ösztönözve a javítást, az újra felhasználást és az újrahasznosítást. Eltűnne az a beteges gazdasági gondolkodás, melyben jobban megéri új televíziót venni, mint megjavítani a régit. Eltűnnének a tervezett elavulás jelenlegi pénzügyi ösztönzői is. Egy új (egyes iparágakban már felbukkant) üzleti modell teljesedne ki: rendkívül tartós, könnyen javítható gépek gyártása, melyeket inkább bérbe adnak a fogyasztóknak, nem pedig értékesítenek.

Mindössze két generációval ezelőtt még az olyan egyszerű készülékeket is, mint a kenyérpirító, elvittük megjavítatni. A cipőket és a ruhákat is megjavíttattuk. Ezek a szolgáltatások nemcsak, hogy helyben állnak rendelkezésre, így segítve a helyi gazdaság élénkítését, de hozzájárulnak a tárgyaink iránti, és kiterjesztve a materializmus egésze iránti tisztelet megteremtéséhez is. Egy eldobható cuccokkal teli élet nem egy gazdag élet. Hogy lehetne megszentelt a gazdaságunk, ha nem kezeljük tisztelettel a tárgyakat, azokat a dolgokat, melyeket emberek hoztak létre és adnak egymásnak? Nagyon megnyugtatónak találom, hogy a pénzrendszer, ami a természet óvó tiszteletén alapul, egyéni szinten ugyanazt a tiszteletteljes hozzáállást ébressze a természet nyersanyagaiból készülő dolgok iránt is.

Kollektív szinten ez a tisztelet a kormányzati kiadások eddigitől nagyban különböző elosztásában fog megmutatkozni. A közjavak visszaszerzése által a közösség számára rendelkezésre álló hatalmas erőforrások azoknak a sebeknek a begyógyítását segítik elő, melyeket az ugyanezen közjavakkal való visszaélés okozott az elmúlt évszázadok során. Az ökológiai katasztrófák figyelmünket könyörtelenül az erdők, vizes élőhelyek, óceánok, a légkör, és minden más, az ipari kor által tönkretett ökoszisztéma sürgős helyreállítására fogják fordítani. Ez a sürgető igény elvonja energiánkat a fogyasztástól és a háborúktól.

A háború egy növekedést kikényszerítő gazdasági rendszer elkerülhetetlen velejárója. Folyamatosan a társadalmi és a természeti tőke új forrásaihoz akarunk hozzáférni, akár a gyarmatosításon, akár a népek leigázásán keresztül, hogy a pénz gépezetét etetni tudjuk. A háborúk növelik a fogyasztást is, és enyhítik a korábban leírt túltermelési válságot. Tehát a huszadik században a nagyhatalmak egymást közt folyó és a gyarmatosításnak és az imperializmusnak ellenálló országok ellen indított háborúinak egyaránt az erőforrásokért és a piacokért folyó verseny volt az elsődleges motorja. Egy nem-növekvő, vagy épp csökkenő gazdaság egyik pillére az erőforrás-felhasználás korlátozása, amely kikapcsolja a háborúk ezen elsődleges motivációját, és hatalmas erőforrásokat szabadít fel a bolygó gyógyítására.

A pénzrendszer, amelyről írtam, óriási lépés, hogy a tulajdonnal kapcsolatos ősi igazságtalanságokat jóvátegyük, ezen kívül megakadályozza, hogy kevesek elvegyenek sokaktól, és a közjavak jövőbeni kizsákmányolása ellen hat. Azonban valami még mindig hiányzik, ahogy az 5. fejezetben megállapítottuk: ugyanaz az igazságtalanság, ami a vagyonban rejlik, ott van a pénzben is. Írtam az érték új

meséjéről és arról, hogyan kell ezt a pénzben megjeleníteni, de eddig még nem érintettem a pénz növekedést vagy jövedelemkoncentrációt (vagy mindkettőt) kikényszerítő erejéről, amely független az érték történetétől. Lehetséges-e a pénzt a földhöz vagy a légkörhöz hasonló közjószágként kezelni? Van-e lehetőség a kamat mechanizmusának visszafordítására, amely, hasonlóan a közjavak kisajátításához, lehetővé teszi a tulajdonnal rendelkezők számára a nyereséget pusztán a tulajdonlásnak köszönhetően? A következőkben ezt az alapkérdést fogjuk megvizsgálni.

Jegyzetek 1. El kell ismernem, hogy a tiszta marxista elmélet az állami tulajdont nem a kommunizmus végső megvalósulásának tekinti, hanem azt mondja, hogy az állam végül megszűnik, és feltehetően ezzel egyidejűleg a tulajdon fogalma is.

2. A közlegelők tragédiája egy ál-történelmi példázat a potyautas probléma bemutatására. Lényege, hogy a falu közös rétje kopár lett, mert minden falusinak megérte annyi birkát ott legeltetni, amennyit csak tudott. Amikor mindenki csak a saját érdekét nézte, az túllegeltetést eredményezett és mindenki veszített vele.

3. A bérleti díjak tisztességtelenségét és gazdasági eredménytelenségét a klasszikus közgazdászok, Adam Smith, David Ricardo, John Stuart Mill is felismerték, és írásaikban bírálták is. Lásd: Hudson „Deficit Commission Follies" 4. Valójában ez a különbségtétel problémát vet fel. A föld értékét és a föld „fejlesztésének” értékét nem mindig lehet kettéválasztani. Először is, az emberi tevékenység tartósan megváltoztathatja a földet és annak „mögöttes értékét”.

Másodszor, a fejlesztések másokat is odavonzhatnak arra a területre, általában növelve a földárakat, a fejlesztésektől függetlenül. Így paradox módon, a fejlesztett terület növelheti a fejlesztetlen föld mögöttes értékét, ami aztán elrettentheti a fejlesztéseket. Azt hiszem, ezek a nehézségek, amelyek valamilyen mértékben a természeti tőke más típusaira is igazak, feloldhatóak, de ennek részletezése túlmutat e könyv keretein.

5. Például a föld fokozatosan kivásárolható lenne a magántulajdon intézményéből egy 3%-os földérték adó bevezetésével, melyet a meglévő tulajdon után fizetnek azért, hogy a tulajdonosoknak csak 33 évvel később kelljen elkezdeni az adófizetést.

6. Henry Simons közgazdász azt írta Fishernek 1934-ben: „A takarékbetétek, a kincstárjegyek, és még a rövid lejáratú vállalati kötvények is majdnem olyan közel állnak a látraszóló betétekhez, mint amilyen közel a látraszóló betétek a törvényes fizetőeszközökhöz. Az egész probléma, amit mi most a kereskedelmi bankokkal hozunk összefüggésbe, talán újra felbukkanna a pénzügyi berendezkedés más formái mellett is. .... Keveset nyernénk azáltal, hogy a látra szóló banki betétek után 100%-os rátát alkalmaznánk, ha ezt a változást az kísérné, hogy egyre több lekötött betét formájában levő likvid tartalékot akarnának tartani. Hogy ezek a betétek nem szolgálhatnak fizetőeszközként, nem döntő tényező, mert a készpénzegyenlegek hatékony helyettesítői. A lekötött betétek növekedése, a fizetőeszközök a „készletekből" való felszabadítása által, lehet, hogy ugyanolyan inflációs hatású lenne, mint látraszóló betétek

növekedése és a szűkülésük is ugyanolyan deflációs lenne.” Allentől idézve: „Irving Fisher", 708-9.

12. fejezet: A negatív kamatú gazdaság „Az adósság örökké fennmaradhat; a vagyon nem, mert annak fizikai vetületére hat az entrópia destruktív ereje”. – Frederick Soddy Tegyük fel, hogy van 12 vekni kenyerem, te pedig éhes vagy. Nem tudok ennyi kenyeret megenni mielőtt rámszáradna, tehát szívesen adok neked, ha kérsz. „Tessék, itt van 6 vekni, amikor tudod, majd megadod” - mondom. Adok most 6 friss cipót, és te ugyanígy adsz nekem majd egyszer.

Egy olyan világban, ahol az életünkhöz szükséges és használatos dolgok tönkremennek, az osztozás természetes. Aki irigy, végül magányosan ücsöröghet majd száraz kenyérhalmok, rozsdás szerszámok és rothadt gyümölcskupacok tetején és senki sem fog segíteni neki, mert ő sem segített senkin. A mai pénz azonban nem úgy működik, mint a kenyér, a gyümölcs, vagy bármilyen természetbeli dolog. Ritka kivételt képez a természetes körforgás törvénye alól, az élet, halál és újjászületés törvénye alól, amelynek értelmében végül minden visszatér a forrásához. A pénz nem romlik meg az idő múlásával, hanem, mivel a fizikaitól való elvontságában létezik, változatlan marad, vagy épp exponenciálisan növekszik a kamat hatására.

A pénzt szorosan társítjuk az egyén fogalmával. Az „enyém” azt sugallja, hogy a pénzünkre úgy tekintünk, mint önmagunk kiterjesztésére, és ezért érezzük magunkat kifosztva, ha elveszik tőlünk. Így a pénz nemcsak a természetes körforgás törvényét sérti, hanem a múlandóság spirituális törvényét is. Valami maradandót és az idő előrehaladtával növekvőt összekapcsolni az öregedő és halandó „énnel”, amely visszatér a földbe, illúziót kelt . Bár tudjuk, hogy nem így van, mégis azt képzeljük, hogy valami módon a vagyonunk gyarapításával önmagunkat gyarapítjuk és a pénz romolhatatlansága bennünket is azzá tesz.

Felhalmozunk öreg napjainkra, mintha ezzel megelőzhetnénk saját pusztulásunkat. Hogyan hatna egy olyan a pénz, ami, mint minden más, elpusztulna és visszatérne a forrásához?

Az exponenciálisan növekvő pénzt olyan egyénhez és világhoz kapcsoltuk, amelynek növekedése nem exponenciális, sőt még csak nem is lineáris, hanem ciklikus. Mint már leírtam, ennek eredménye a versengés, a szűkösség és a vagyon koncentrációja. A kérdésre, amit már korábban feltettem: „Hogyan romlott el ez a gyönyörű, az emberi ajándékokat az emberi szükségletekkel összehangolni képes idea, amit pénznek nevezünk?” - a válasz lényegében a kamatra, az uzsorára vezethető vissza. Azonban maga az uzsora nem egy elszigetelt jelenség, ami másképp is alakulhatott volna, ha bölcsebb döntést hozunk valamikor az idők folyamán. Kitéphetetlenül belefonódott az önmagunkról alkotott képbe, amely szerint elkülönült egyének vagyunk egy objektív világegyetemben, aminek az evolúciója párhuzamos a pénz evolúciójával. Nem véletlen, hogy az első erősen pénzesített társadalom, az ókori Görögország volt az egyén modern fogalmának bölcsője.

Ez a szoros kapcsolat a pénz és létezésünk között tulajdonképpen jó hír, hiszen napjainkban az emberi önmagáról alkotott képe hatalmas átalakuláson megy

keresztül. Milyen pénz felel meg a kapcsolódott új egyénnek és a világnak, amelyben egyre inkább felismerjük a minden-mindennel való összefüggésének igazságát, azt, hogy a „több neked” azt jelenti, „nekem is több van”? A kamat meghatározó szerepe miatt az első megfontolandó alternatív pénzrendszer az, amelyik struktúrájában törli el a kamatot, vagy épp egy, a kamattal ellentétes dolgot alkalmaz. Végül is, ha a kamat versengéshez, szűkösséghez és polarizációhoz vezet, akkor ellentétje nem teremthetne-e együttműködést, bőséget és közösséget? És ha a kamat a közjavak ősidők óta tartó megrablásából származó jövedelem, ellentétje nem gyarapíthatná-e a közjavakat?

Hogy nézne ki ez az ellentétes dolog? Egy olyan pénz lenne, ami, csakúgy, mint a kenyér, az idő múlásával veszítene értékéből. Más szavakkal olyan pénz lenne, ami romlik, olyan pénz, amelyre negatív kamatot alkalmaznak, amit „álláspénz”nek is nevezhetünk. (1) E könyv egyik központi gondolata a romlandó pénz, de mielőtt ennek történetére, alkalmazására, gazdasági elméletére és következményeire rátérek, szeretnék egy kicsit a „hanyatlás” kifejezésről beszélni, mellyel kapcsolatban sokan tanácsolták, hogy kerüljem használatát, annak negatív mellékzöngéje miatt.

Miért tűnik a „hanyatlás” valami rossznak és a „megmaradás” erénynek? Ez a látásmód megint csak a Felemelkedés meséjéből származik, melyben az emberiség sorsa az, hogy a természet fölé emelkedjék, hogy diadalt arasson az entrópia, a káosz és a pusztulás fölött, valamint hogy egy rendezett világot hozzon létre, mely tudományos, racionális, tiszta és ellenőrzött. Ezt egészíti ki az elkülönültség szellemisége, melyben egy anyagnélküli, örök, halhatatlan, isteni lélek egy mulandó, halandó, profán testben lakozik. Így aztán arra törekedtünk, hogy legyőzzük a testet, a világot és feltartóztassuk a hanyatlás folyamatát.

Sajnos ezáltal feltartóztatjuk azt a nagyobb folyamatot is, amelynek a hanyatlás egy része: a megújulást, újjászületést, újrahasznosulást és a spirális fejlődést, ami egy sokkal magasabb fejlettségi szint felé halad. Szerencsére az Elkülönültség és a Felemelkedés meséi a végükhöz közelednek. Itt az ideje, hogy mind a gondolkodásunkban, mind gazdaságunkban visszaállítsuk a hanyatlás szükségességét és szépségét.

Története és háttere Az árupénz korai formái, a gabona, a szarvasmarha és a hasonló áruk természetesen mind romlandók voltak: a gabona tönkremegy, az állatállomány elöregszik és elpusztul, még a művelés alá vont földet is visszaveszi a természet, ha elhanyagolják. A fémpénzek közt is volt olyan, amely a romlás jeleit mutatta egyfajta beépített negatív kamatláb következtében. Az ilyen rendszer egyik durva példája a középkori Európában széles körben elterjedt „Brakteaten” rendszer, melyben a pénzérméket bizonyos időnként visszavonták és vékonyabb érméket bocsátottak ki helyettük. (2) Angliában a szász királyok hatévenként újraverték az ezüst filléreket; minden négy bevont pénzérme után három újat bocsátottak ki, ami körülbelül évi négy százalékos negatív kamatlábnak felelt meg. (3) Ez hatékonyan büntette a pénz felhalmozását, elősegítette annak áramlását és a működőtőke-befektetéseket. Ha több pénzed volt, mint amennyit felhasználtál, boldogan adtad kölcsön akár kamatmentesen is, mivel az érméid veszítettek értékükből, ha túl sokáig tartogattad őket. Vegyük észre azonban,

hogy a pénzkínálat nem feltétlen zsugorodott ebben a rendszerben, mivel a földesúr feltehetően a különbséget is visszajuttatta a gazdaságba, hogy fedezze saját költségeit. Ez a negatív kamat így egyfajta adó volt.

A negatív kamatozású pénzt elméletének úttörője, Silvio Gesell, német-argentin üzletember, „szabadpénz”-nek (Freigeld) nevezte el. Iránta való tiszteletből én is ezt az elnevezést fogom használni. A rendszer, amit 1906-os remekművében, a „The Natural Economic Order”-ben (A természetes gazdasági rend) felvázolt, papírpénzt használna, amelyet meghatározott időnként le kell pecsételtetni a bankjegy értékének töredékéért cserében. Ez hatékonyan oldja meg, hogy a pénzben tartott vagonhoz fenntartási költség kapcsolódjék. Mint bármely más fizikai áru, a pénz is „megromlik” (az érvényesítéséhez szükséges bélyegzés díja által meghatározott ütemben). Például, ha az egy dolláros bankjegyet havonta kell érvényesíteni, és a bélyegzés 1 centbe kerül, akkor éves szinten 12 százalékkal csökken az értéke. (4) Gesell a pénztartásra kirovandó teher ötletére más irányból jutott, mint én. Ő egy olyan korszakban alkotott, amikor szinte senki sem kérdőjelezte meg a gazdasági növekedés kívánatosságát, és bármennyire is látnok volt, Gesell (amennyire én tudom) sosem vonta kétségbe, hogy a föld vagy a technológia ne lenne képes lehetővé tenni a végtelen növekedést. (5) Legfőbb gondja az volt, hogy gyógyírt találjon saját korának méltánytalan és igazságtalan gazdasági elosztására, a soha nem látott bőség közepette megjelenő soha nem látott szegénységre. Gesell ezt annak a hatalmas tisztességtelen előnynek tulajdonította, mellyel a pénz birtokosai rendelkeztek: birtokukban volt egy „felhalmozható árucikk, melyek egyúttal pénzként is szolgál”. Más árucikkek (talán a föld kivételével) nem halmozhatóak fel ugyanúgy, mint az arany vagy más valuta: elrohadnak, megeszi őket a rozsda, elbomlanak, ellophatják őket vagy elavulhatnak, tárolásuk és szállításuk költségekkel jár, és így tovább. Az írta: „Az arany nincs összhangban más áruink természetével. Az arany és a szalma, az arany és a benzin, az arany és a guánó, az arany és a tégla, az arany és a vas, az arany és a bőr! Csak a vad képzelet, egy hatalmas hallucináció, csak az „érték” doktrinája hidalhatja át a szakadékot. A szalma, a benzin, a guánó és a javak általában csak akkor cserélhetők ki bizonyosan, ha mindenkinek közömbös, hogy pénzzel vagy áruval bír, és ez csak akkor lehetséges, ha a pénzben is megvan áruink összes hibája. Ez nyilvánvaló. Javaink rothadnak, romlanak, törnek, rozsdásodnak, tehát csak, ha a pénz is ugyanilyen nem kívánatos, veszteséggel járó tulajdonságokkal bír, akkor hozhat létre gyors, biztonságos és olcsó cserét. Az ilyen pénzt soha, semmilyen okból sem tartanák más javaknál kívánatosabbnak.

Csak az a pénz, ami elavul, mint a napilap; megrohad, mint a burgonya; megrozsdásodik, mint a vas; elpárolog, mint az éter, képes kiállni a próbát a burgonya, a napilap, a vas, és az éter cseréjének eszközeként. Mert az ilyen pénzt sem a vásárló, sem az eladó nem részesíti előnyben a termékek rovására. Akkor csak azért válunk meg áruinktól pénzért cserébe, mert szükségünk van pénzre a csere eszközeként, nem pedig mert a birtoklásából származó előnyöket keressük.”

(6) De ma, ugyanúgy mint Gesell idejében, a pénzt előnyben részesítjük más javakkal szemben. Az, hogy a pénz birtokosai képesek visszatartani a csere eszközét, lehetővé teszi a számukra, hogy kamatot vessenek ki; ők kivételezettebb

helyzetben vannak, mint a valódi tőke tulajdonosai, (és sokkal kivételezettebben, mint azok, akik idejüket adják el, egy olyan árut, amely 100 százalékban elvész minden nap, ha nem sikerül eladni). Az eredmény a vagyon növekvő polarizációja, mivel alapvetően mindenki díjat fizet a pénz tulajdonosainak.

Gesell szerint nem igazságos, ha fizetnünk kell a csere lebonyolításához szükséges eszközért. Gesell úgy vélte, hogy csupán a csere szándékának elegendőnek kell lennie. Ha van valami, amit adnék és amire neked szükséged van, miért kellene fizetnünk egy eszközért, ami lehetővé teszi, hogy adjunk illetve kapjunk? Miért kellene fizetni az ajándékhoz jutás kiváltságáért? Ez az egyik szempont, amiért Gesell pénze megérdemli a „szabad” jelzőt. Ahogy látni fogjuk, a leértékelődő pénzre alapuló hitelrendszer lehetővé teszi a zéró kamatozású hiteleket. Miközben továbbra is törlesztjük a hiteleket, már nem kell értük fizetnünk. Ebben az értelemben a pénz ingyenessé, szabaddá válik.

Gesell a pénzromlást a pénz értékőrző és csereeszköz funkcióinak elkülönítésére javasolta alkalmazni. A pénz nem lenne kívánatosabb, mint a fizikai tőke. Azt jósolta, hogy ennek eredményeként megszűnne a mesterséges hiány és az a fajta gazdasági válság, ami abból adódik, hogy rengeteg áru vár cserére, de a csere eszközéül szolgáló pénz hiányzik. Javaslata áramlásra késztetné a pénzt. A pénz tulajdonosait többé semmi sem ösztönözné annak gazdaságból való visszatartására, hogy arra várjanak, amikor a hiány oly nagy lesz, hogy a reálbefektetések hozama meghaladja a kamatlábat. Ez a második ok, amiért „szabadpénznek” hívjuk: kiszabadítva a vagyon kontrollja alól a pénz szabadon áramolhat ahelyett, hogy hatalmas, pangó medencékben poshadna, mint manapság.

Gesell a kamatozó pénzt a jólét kerékkötőjének látta. Amint az árubőség hatására a tőkebefektetés hozama alacsonyabb lesz, mint a legalacsonyabb kamatláb, a pénztulajdonosok visszatartják pénzüket a befektetésektől. A tranzakciók végrehajtásához szükséges pénz eltűnik a forgalomból és a többletkapacitás ismerős krízise jelenik meg, amely paradox módon a legtöbb ember számára az árucikkek szűkösségével jár együtt.

1906-ban a pénzrendszer egészen más volt, mint ma. A legtöbb valuta mögött, legalább is elméletben, még mindig nemesfém fedezet állt, és szó sem volt a monetáris bázishoz képesti hatalmas hitelbőségről, amivel ma állunk szemben.

Gesell a hitelt pénzhelyettesítőnek tekintette, egy eszköznek arra, hogy pénz hiányában a vállalkozások ügyleteket köthessenek. Ma azonban a hitel és a pénz már majdnem ugyanaz. A jelenlegi gazdasági elmélet a hitel pénzként való használatát pozitív fejlődésként értelmezi; részben, mert lehetővé teszi, hogy a pénzkínálat szervesen bővüljön vagy csökkenjen válaszul a csereeszköz iránti kereslet változására. Azonban, mint már láttuk, a kamatozó hitel nemcsak reagál pénzgazdaság növekedésére, hanem ki is kényszeríti azt. Sőt, a jelenlegi formájában nem kevésbé szűkös cikk, mint a pénz volt Gesell idejében.

Bár Gesell elgondolásai gyakorlatilag szinte ismeretlen voltak a XX. század második felében, az 1920-as és 30-as években széles körben találtak követőkre és olyan vezető közgazdászokra voltak hatással, mint Irving Fisher és John Maynard Keynes. Fisher aktívan hirdette Gesell elképzeléseit az Egyesült Államokban, Keynes pedig tőle szokatlan módon dicsérte, őt „indokolatlanul elhanyagolt prófétának”, munkáját pedig „mélyen eredetinek” nevezte. (7) Az I.

világháborút követő zavaros időkben még pénzügyminiszternek is kinevezték a balsorsú Bajor Köztársaságban, amely azonban kevesebb mint egy évig állt fenn.

Az 1920-as években Gesell egy barátja ideiglenes, bélyegzett papírpénzt, wará-t bocsátott ki, mely Németországban volt forgalomban, azonban ott is, csakúgy, mint máshol, gazdasági válság kellett hozzá, hogy igazán elterjedjen. A közéletben, ugyanúgy, mint a magánéletben, igazi változás ritkán következik be válság nélkül.

1931-ben egy német szénbánya üzemeltetője úgy döntött, megnyitja bezárt bányáját, úgy, hogy alkalmazottainak wará-ban fizet. Belement abba is, hogy az ideiglenes papírpénzt a mindenki által használható szénre lehessen beváltani nála, ez pedig meggyőzte a helyi kereskedőket és nagykereskedőket is, hogy elfogadják. A bányaváros virágzott, és egy éven belül legalább ezer üzlet döntött a wara elfogadása mellett Németország-szerte, de még a bankok is elkezdtek wará-ban nyilvántartott betéteket elfogadni. (8) Ezzel aztán a valuta a hatóságok látókörébe került. A német kormány fenyegetve érezte magát, megpróbálta illegálissá nyilváníttatni a wará-t a bíróságon; amikor ez nem sikerült, egyszerűen betiltották egy szükségrendelettel. (9) A következő évben Gesell és a wara sikere által ihletve a válságtól szenvedő osztrák város: Wörgl kibocsátotta saját „bélyeg pénzét”. A Wörgl-pénz minden tekintetben hatalmas siker lett. (10) Utakat, hidakat építettek és befizették az elmaradt adókat. A munkanélküliségi ráta zuhant, a gazdaság virágzott, a megoldás a közeli városok figyelmét is felkeltette. Szerte a világból polgármesterek és tisztviselők jöttek, hogy megnézzék Wörgl-t, amíg, akár csak Németországban, a központi kormány el nem törölte a Wörgl-pénzt és a város visszacsúszott a válságba.

Mind a wara, mind a Wörgl-pénz havi egy százalékos leértékelési rátát alkalmazott. A korabeli beszámolók ennek tulajdonították a pénz nagyon magas forgási sebességét. Ahelyett, hogy kamatot termelt és így növekedett volna, a vagyon felhalmozása teherré vált, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan a tulajdon terhet jelent a nomád vadászó-gyűjtögetők számára. Ahogyan Gesell elmélete is leírta, a veszteséget okozó tulajdonságokkal megterhelt pénz megszűnik más árucikkeknél kívánatosabb felhalmozási eszköz lenni. Lehetetlen azonban bebizonyítani, hogy ezen pénzek élénkítő hatása a pénztartás költségéből és nem a pénzkínálat növeléséből eredt, vagy a helyi valuta helyi gazdaságot erősítő hatásából, például a Wörgl-ben.

Egy másik, ez idő tájt megjelent pénz még ma is használatban van, ez pedig a svájci WIR. Egy szövetkezet bocsátotta ki, és fedezetként pusztán az áll mögötte, hogy a tagok megegyeztek, elfogadják fizetőeszközként. A Gesell-elméletek hívei által alapított valutára is kiróttak eredetileg egy álláspénzt, ami a II. világháborút követő gyors növekedés időszakában megszűnt. (11) Ahogy ezt meg fogom magyarázni, egy magas növekedési rátájú környezetben nincs szükség negatív kamatra; viszont újból vonzó lehet ma, amikor egy egyensúlyi-állapotú gazdaság felé haladunk és egy új fejlődési szakaszba lépünk.

Az Egyesült Államokban sok úgynevezett „válság valutát” bocsátottak ki az 1930as évek elején. A bankcsődök következtében eltűnt a gazdaságból a nemzeti valuta, a polgárok és a helyi önkormányzatok saját pénzt teremtettek. Az eredmény vegyes volt, közülük nagyon kevés felelt meg Gesell elképzelésének,

inkább egy ügyletenkénti díjat szabtak ki a heti vagy a havi díj helyett. (12) Ez az álláspénzzel ellentétes hatást vált ki, mert a felhalmozás helyett a forgalomba kerülést bünteti. Azonban 1933-ban legalább 100 város készült kibocsátani saját bélyegpénzt, közülük sokan a helyes, Gesell-típusút. (13) Továbbá, Irving Fisher támogatásával egy törvényjavaslatot bocsátottak a képviselőház és a szenátus elé, ami összesen egymilliárd dollárnyi bélyegpénzt bocsátott volna ki. Ezt és a javasolt állami és helyi valuták nagy részét egy sokkal-sokkal nagyobb álláspénz heti 2 százalék – mellett bocsátották volna ki, azaz lényegében egy év alatt felszámolta volna magát. Ez egy teljesen más műfaj, mint a Wörgl-pénz és a legtöbb jelenlegi javaslat, viszont azt mutatja, hogy az alapkoncepciót komolyan fontolóra vették. Íme egy részlet a Costigan-LaFollette munkanélküliségi segélyről szóló 1933-as törvényhez (S. 5125) benyújtott Bankhead-Pettengill módosításból: „A pénzügyminiszter rendelje el az Egyesült Államok számára a pénz vésését és nyomtatását pecsételt pénztanúsítványok formájában. Az említett tanúsítványok mindegyike 1 dollár névértékű legyen, és a kibocsátás teljes összege nem haladhatja meg az egy milliárd dollárt. Az említett tanúsítványoknak megfelelő méretűeknek kell lenniük, elegendő hellyel a hátoldalukon, amelyre a bélyegzőt rá lehet nyomni. … Az említett tanúsítványok elölnézetén a következő legyen: „Ez a tanúsítvány 1 dollár értékű törvényes fizetőeszköz bármilyen állami - vám, illeték és adó - vagy magán adósság és tartozás rendezésére, feltéve, hogy az átruházás dátumakor egy 2 centes bélyeg kerül ráragasztásra, minden az átadás időpontját megelőző, a hátoldalon meghatározott ütemterv szerinti dátumra.”

A fenti, 5125. számú szenátusi törvényjavaslatról végül soha nem szavaztak. Egy hónappal később Roosevelt elindította a New Deal-t és egy rendelettel betiltott minden "válság pénzt". Bernard Lietaer szerint ezt nem azért tette, mert a helyi és az állami pénzek nem lettek volna elég hatékonyak a válság megszüntetésében, hanem mert a központi kormányzat hatalmának megnyirbálását jelentették volna. (14) Ma egy hasonló válság küszöbén és egy hasonló választás előtt állunk; átmenetileg megerősíthetjük a régi világot a központosított ellenőrzés fokozásával, vagy az ellenőrzést elengedve beléphetünk az újba. Félreértés ne essék: a szabadpénz rendszerének következményei mélyrehatóak lennének, érintenék a gazdasági, társadalmi, pszichológiai és spirituális dimenziókat. A pénz olyan sarkalatos pont, annyira meghatározó civilizációnkban, hogy naivitás lenne bármilyen hiteles társadalmi változásban reménykedni, amely nem jár együtt a pénz alapvető átalakulásával.

A szabadpénz modern alkalmazása és elmélete A szabadpénz mögötti eszme, mely annyira népszerű volt a XX. század elején, az elmúlt 60 évben feledésbe merült. Most feléled, ahogy a gazdasági válság lerombolja az elmúlt fél évszázad bizonyosságait, és előhívja a Nagy Világválság során kialakult gondolkodásmódot. Ez részben a keynesianizmus egyfajta újjáéledése, mivel a csökkenő kamatlábak és a gazdaságélénkítést szolgáló államkötvény-vásárlások monetarista receptje elért egy határt: a központi bankok nem engedhetik a kamatlábat „nulla” alá. A sztenderd keynesiánus válasz

(amely azonban Keynes műveinek részleges ismeretén alapul) a fiskális élénkítés, a háztartások lankadó fogyasztásának helyettesítése kormányzati kiadásokkal. Barack Obama elnök első gazdaságélénkítő tette egy keynesiánus intézkedés volt, bár valószínűleg még azon a paradigmán belül sem elég erőteljes.

A zéró kamatláb elérésének problémája néhány főáramhoz tartozó közgazdászt is elgondolkodtatott a negatív kamatlábbal kapcsolatban: ez irányú kutatásom során rábukkantam egy, a Federal Reserve egyik közgazdászától származó tanulmányra (15), egy, a Harvardon tanító közgazdaságtan professzor New York Times-ban megjelent cikkére (16) és egy, a The Economist magazinban megjelent cikkre. (17) A keynesiánus ösztönzés kudarca (amely végső soron azért következik be, mert a közjavakat kimerítették, ahogyan azt korábban bemutattam) lehetővé teszi, hogy a romló pénz jelentette sokkal radikálisabb megoldás feltűnjön a radar képernyőjén. Jelenleg úgy tűnik, a gazdaság némileg erőre kap, és a normálishoz való visszatérés téveszméjének reményét még fent lehet tartani. Viszont a közjavak különböző formáinak majdnem-kimerülése miatt a fellendülés valószínűleg vérszegény lesz, és a „normális” a múlt ködébe vész.

A keynesi ösztönzés első nyilvánvaló kudarca Japánban következett be, ahol az 1990-es évek hatalmas infrastrukturális kiadásai sem tudták újraindítani a gazdasági növekedést. Bármely magasan fejlett gazdaságban kevés a lehetőség a további belső növekedésre. Már legalább húsz éve az a megoldás, hogy gyakorlatilag a fejlődő országokból importálunk növekedést, azáltal, hogy azok társadalmi és természeti közvagyonát tesszük pénzzé, hogy a saját adósság piramisunkat megtámogassuk. Ez többféle formában történhet: lehet adósrabszolgaság, amikor a nemzet kénytelen áttérni az önfenntartó termelésről és az önellátásról az árutermelésre, hogy törleszteni tudja a külföldi hiteleket, vagy dollárhegemónia, amelyben a magas termelékenységű országoknak, mint Kína nincs más választásuk, mint finanszírozni az amerikai magán- és államadósságot (mert mi mást kezdhetnének külkereskedelmi többletből származó dollárjukkal?). Végül azonban az importált növekedés megoldásának is el kell buknia, mivel a fejlődő országok és a bolygó egésze eléri ugyanazokat a korlátokat, mint amiket a fejlett országok már elértek.

A hivatalos gazdasági statisztikák elfedték annak lehetőségét, hogy a nyugati gazdaságok nulla-növekedésű fázisban tengődnének már legalább húsz éve.

Bármekkora növekedés is volt azóta, nagyrészt olyan dolgokból származott, mint az ingatlanbuborék, a börtönipar, az egészségügyi kiadások, a biztosítási és a pénzügyi szolgáltatások, az oktatási kiadások, a hadiipar, és így tovább. Minél többet költöttek ezekre, annál nagyobb volt a gazdaság feltételezett növekedése.

A bővülés területein, mint az internet, nagyrészt az importált növekedés egy rejtett formája jelent meg. Az internet-alapú bevételek főként az értékesítésből és hirdetésekből származnak, nem pedig valami új létrehozásából: például hatékonyabban olajozzuk az árukat Kínából a Nyugatra szállító futószalag fogaskerekeit. Bárhogyan is legyen, a fejlődő országok nem tudják a növekedés gépezetét örökké működésben tartani. Minél inkább lelassul, annál nagyobb szükség lesz arra, hogy a kamatláb nulla közeli szintre kerüljön.

Bár a pénzre nyomott bélyegző ötlete furcsának tűnik, a közelmúltban néhány prominens közgazdász ennek modern alternatíváival állt elő. Mivel a pénz legnagyobb része amúgy is elektronikus, a legfontosabb intézkedés vagy valamilyen likviditási adó (ahogy Irving Fisher már 1935-ben javasolta), vagy ami azzal egyenértékű, a Federal Reserve-ben elhelyezett betétekre kirótt negatív kamatláb lenne. Az utóbbi intézkedést Willem Buiter közgazdász professzor (jelenleg a Citibank vezető közgazdásza) javasolta egy 2003-es Economic Journal-ban, majd a Financial Times-ban 2009-ben (lásd a bibliográfiát). A Harvard közgazdaságtan professzora, Greg Mankiw és az American Economics Association elnöke, Robert Hall is felvetették (18), sőt, a Federal Reserve közgazdászai is megvitatták. (19) Remélem, hogy ezek a nevek egyértelművé teszik, hogy ez nem egy elszállt javaslat.

Természetesen a fizikai formában létező pénzre ugyanolyan leértékelési rátának kell vonatkoznia, mint a tartalékokra. Ezt el lehetne elérni akár Gesell módszerével: úgy, hogy lejárati dátumok jelennek meg pénzen; vagy azzal, hogy negatív kamatozású bemutatóra szóló kötvényekre cserélik (vagy akként definiálják újra); vagy a hivatalos elszámolási egységtől különböző készpénz valuta használatával; vagy azáltal, hogy a banki tartalékok és a készpénz közötti átváltási arányt lebegtetik. (20) Egy másik lehetőség az lenne, hogy teljesen betiltják a hivatalos fizikai formában megjelenő pénzt, ami jelentősen növelné a kormány hatalmát, mivel minden elektronikus tranzakciónak nyoma marad. Ez elég ijesztő mindazok számára (beleértve engem is), akik bizalmatlanok a megfigyelő állammal szemben. A válaszom erre az aggodalomra az, hogy „túl késő”. Ma már egyébként is szinte minden fontos tranzakció elektronikusan zajlik, az illegális kábítószerekhez kapcsolódó tranzakciók figyelemre méltó kivételével. A készpénzt széles körben használják az adók elkerülésének eszközeként is az informális gazdaságban. Ez az indíték megszűnne, ha az adó ahogyan javaslom - nem a jövedelmet, hanem a forrásokat terhelné.

Sőt, nincs elvi akadálya, hogy nem hivatalos pénzek virágozzanak a hivatalos, negatív kamatozású elektronikus pénz mellett. Ezek alkalmazásuktól függően egyaránt lehetnek elektronikus vagy papír alapúak: a kereskedelmi barter körök és a hitel-elszámolási szövetkezetek valószínűleg az elektronikus pénzt használnák, miközben a helyi, közösségi pénzek inkább papíralapúak lennének.

Bárhogyan is, az ezeket a valutákat használó tranzakciók a központi kormányzat hatáskörén kívülre kerülnének. Használóik köre határozná meg, hogy milyen mértékű nyilvántartást kívánnak alkalmazni pénzükkel kapcsolatban. A teljes mértékben a helyi gazdasághoz kötődő emberek, mint például a hippik, a farmokra visszatérők, és sok más, hozzám közel álló ember gazdasági működése a központi hatóságok számára láthatatlan lenne. Egyéb okokból azonban az összes tranzakciónak és pénzügyi nyilvántartásnak nyilvánosnak kell lennie, nemcsak a kormány, hanem mindenki számára. Ezt a felügyeletet gyakorló állam ellenszereként általánosságban is javasolják: legyen a megfigyelés technológiája nyilvános és mindenütt elérhető, és éppen ez történik a videokamerák, a mobiltelefonok, kézi játékkonzolok és egyéb eszközök elterjedésével. Amikor a kormány tevékenysége ugyanolyan átlátható lesz az emberek számára, mint az emberek tevékenysége a kormány számára, akkor valóban nyitott társadalomban fogunk élni.

Szeretném felhívni a figyelmet a modern „negatív kamat” javaslatok gyakorlati megvalósíthatóságára. Míg a Gesell-féle bélyegzős pénz anakronisztikus vágyálomnak tűnik, mely komoly felfordulást okozna a gazdasági életben, egy, a tartalékok után fizetendő díj szinte semmilyen új pénzügyi infrastruktúrát nem igényelne. Ez valójában csak a monetáris politika jelenlegi rendszerének kiterjesztése lenne. A Federal Reserve, a mai központi bankok, a jelenlegi bankrendszer alapjai mind megmaradhatnának. Bevezetését természetesen mélyreható változások követnék, de ezek szervesen építkező változások lennének, amelyekkel a társadalom elkerülheti a pénzügyi rendszer darabokra hullását és a teljes újrakezdést. Ahogy az 5. fejezetben írtam: "A megszentelt közgazdaságtan egy teljesen másfajta forradalom része: átalakulás és nem tisztogatás."

Néhány központi bank már kacérkodott a negatív kamatláb gondolatával. 2009 júliusában a Riksbank (a svéd központi bank) vitte a kamatot negatív tartományba, 0,25 százalékos díjat számítva fel a tartalékok után, és ezen a szinten is tartotta 2010 februárjáig. (21) A nullától való különbség alig észlelhető, de az indoklás, amivel erre a szintre csökkentették további csökkentésre is magyarázatul szolgálhat. A Riksbank, Buiter, Mankiw és a negatív kamat más, a főáramhoz tartozó hívei ideiglenes intézkedésnek tekintik, amely arra kényszeríti a bankokat, hogy újraindítsák a hitelezést, olcsó hiteleket nyújtva, amíg a gazdaság elkezd növekedni, amikor is a kamatláb feltehetően visszatér a pozitív tartományba. Ha azonban belépünk egy tartósan nemnövekvő, vagy csökkenő gazdasági érába, a negatív kamatlábak is állandósulhatnának.

A kamatláb megfelelő mértéke, legyen az pozitív vagy negatív, annak függvénye, hogy a gazdaság növekszik vagy csökken. A régi gondolkodásmód szerint a monetáris politika célja, hogy ösztönözze vagy egy fenntartható szinten tartsa a gazdasági növekedést. Az új gondolkodásmód szerint a monetáris politika arra törekszik, hogy összehangolja az alapkamatot a gazdasági növekedés (vagy nemnövekedés) mértékével. Keynes becslése szerint ennek "nagyjából egyenlőnek kell lennie a tőke a teljes foglalkoztatáshoz szükséges új beruházások mellett elérhető határhatékonysága és a többlet pénz mértékének különbségével". Ezt a szabályt módosítani kellene (ahogy javaslom is a 14. fejezetben), ha a teljes idős fizetett munkaviszonyt többé nem tekintjük pozitív társadalmi jónak (az egyensúlyi állapotban levő gazdaságban ez szükségszerűen bekövetkezik, és nem is annyira félelmetes, ha életbe lép a társadalmi osztalék). Lényegében azonban Keynes javaslata szerint a likviditási adót úgy kell megállapítani, hogy kompenzálja a működőtőke-befektetések átlagos megtérülésén túli kamattöbbletet; más szavakkal: egy olyan szinten kell megállapítani, hogy ne származzon előny a vagyon megtartásából a vagyon használatával szemben.

Buiter és Mankiw nem liberálisok, ami azért fontos, mert javaslataik ellentétesek a konzervatívok által tipikusan képviselt hitelező osztály érdekeivel. A liberális közgazdászok néha egy, az álláspénzzel közel egyenértékű dolgot szorgalmaznak: az inflációt. Az infláció hatása matematikailag nagyon hasonló a romló pénzéhez, annyiban, hogy a pénz áramlását ösztönzi, a felhalmozást nem támogatja és megkönnyíti az adósságok visszafizetését. A szabadpénznek azonban számos fontos előnye van. Amellett, hogy megszünteti az infláció klasszikus költségeit (menü költségek, cipőtalp költségek, stb.), nem szegényíti el

a fix-jövedelmű embereket. Íme, egy tipikus infláció melletti érvelés Dean Bakertől, a Center for Economic and Policy Research-ből (Gazdasági és Politikai Kutató Központ): Ha politikai okokból lehetetlen a deficit növelése, akkor a monetáris politika egy másik lehetséges eszközt biztosít a kereslet fellendítésére. A Federal Reserve testülete túlléphet saját mennyiségi lazítási programján, azzal, hogy kimondva megcéloz egy mérsékelt (például 3-4%-os) inflációt, ezáltal negatívvá téve a reálkamatot. Ez egyben a jelzálog hatalmas terhét is csökkentené, mellyel sokmillió lakástulajdonos küzd a kipukkadt ingatlanbuboréknak köszönhetően. (22) A kérdés az, hogy deflációs környezetben, amikor a bankok nem hiteleznek, a Fed hogyan teremthet inflációt? Ez a legnagyobb probléma az inflációs megoldással túlzott eladósodottság és kihasználatlan kapacitások esetén. A mennyiségi lazítás egy magas likviditású eszközt (monetáris alap, tartalékok) cserél ki kevésbé likvid eszközökre (pl. különböző pénzügyi derivatívák), de ez nem okoz ár- vagy bér inflációt, ha az új pénztömeg nem éri el azokat az embereket, akik el is költik. (23) Még ha a Fed minden állami és magántartozást monetizálna is, az alapvető probléma továbbra is fennállna. A zéró kamatláb likviditási csapdájának köszönhetően a Fed elvesztette hatalmát, hogy az infláción keresztül találjon kiutat az adósságcsapdából 2008-ban és 2009-ben. Itt vissza is térhetünk a szabadpénz eredeti motivációjához: a pénz áramoltatásához.

Egy negatív kamatozású tartalékrendszerben a bankok nem szívesen tartalékolnának. Ha a negatív kamatláb 5 és 8% közötti mértékű lenne (ahogyan azt Gesell, Fisher és más közgazdászok javasolták), akkor a bankoknak is érdekükben állna, hogy kamatmentes (zéró kamatú) hiteleket adjanak, sőt akár még negatív kamatozású kölcsönöket is. Talán azt kérdezed, hogy akkor miből lesz pénzük? Lényegében mindent ugyanúgy csinálnának, mint ma. (24) A betétekre is vonatkozna a negatív kamatláb, csak kisebb mértékű, mint a tartalékra vonatkozó. A bankok elfogadnának látra szóló betéteket, mondjuk –7 %-os kamatra, talán –5%-os vagy –3%-os kamat lenne a tartós betéteket és –1 vagy 0 %-os kamat mellett adnának kölcsönt. (Most már láthatod, miért kell a készpénznek is romlania, máskülönben miért helyezné el bárki negatív kamatozású betétben a pénzét? ) A tartalékokra kivetett negatív kamat összeegyeztethető a jelenlegi pénzügyi infrastruktúrával: ugyanaz a kötvénypiac, ugyanaz a bankközi pénzpiac, és ha akarjuk, ugyanaz az értékpapírosítás és derivatív rendszer. Egyedül a kamatláb változott meg. A fenti intézmények mindegyike rendelkezik egy magasabb céllal, ami ott szunnyad benne, mint egy recesszív gén, várva, hogy eljön az ideje. Ez igaz a legtöbbet kárhoztatott intézményekre is, a pénzügyi rendszerek „szíveire”: a Federal Reserve-re és más központi bankokra.

Ellentétben a bevett hiedelemmel, a szív feladata nem az, hogy keresztülpumpálja vért a rendszeren, hanem hogy fogadja, megfigyelje, és újból visszaküldje. (25) A szív az észlelés szerve: a szerint, hogy mit érzékel a vérből, hormonok garmadáját állítja elő, melyek közül sokat csak a közelmúltban fedeztek fel. A szív által termelt hormonok ugyanúgy kommunikálnak a test többi részével, ahogyan a szív sejtjeire is hatnak a kívülről érkező hormonok. A szívnek ez a megfigyelő, moduláló szerepe egy nagyon eltérő megvilágításba helyezi a

központi monetáris hatóság szerepét is: odafigyel és reagál a rendszer igényeire, ahelyett, hogy pénzt pumpálna át rajta. A Fed-től azt várhatnánk el, hogy figyeljen a gazdaság impulzusaira, hogy szabályozni tudja a pénzkínálatot a kamat megfelelő szinten tartása érdekében. (26) Új pénzt ugyanúgy lehetne a gazdaságba injekciózni, ahogy ma: nyílt piaci műveletekkel, vagy állami pénzek elköltésén keresztül, attól függően, hogy a közvagyon felhasználásának melyik bérletét alkalmazzuk. Általánosságban elmondható, hogy az álláspénzként beszedett díjat, függetlenül attól, hogy szükség van-e a pénzre a gazdasági aktivitás élénkítéséhez, vissza kell juttatni a gazdaságba, különben a tartalékok mértéke évről évre csökkenni fog. Ez pedig ugyanolyan fizetésképtelenséghez, szűkösséghez és a vagyon koncentrációjához vezetne, mint ami ma fenyeget bennünket. Ezért továbbra is szükségünk van egy pénzügyi szívre, amely figyeli a vért és annak jelzéseit, hogy többet (vagy kevesebbet) teremtsen belőle.

A figyelmes olvasó megjegyezheti, hogy ha a készpénz és a bankbetétek negatív kamatozásúak, az emberek valamilyen más csereeszközre váltanak, ami jobb értékőrző, például aranyra vagy értékpapírra. Jó úton jársz, ha ez felmerült benned. John Maynard Keynes dicsérettel illette Gesell gondolatait, de a következő fenntartással: „Így, ha a bélyegzés rendszere megfosztaná a bankjegyeket likviditási prémiumuktól, a(z ezeket) helyettesítők hosszú sora foglalná el helyüket: bank-pénz, látra szóló követelések, külföldi pénz, ékszerek és nemesfémek, stb.” (27) Ezt a kifogást több oldalról is lehet kezelni (Keynes sem látta ezt leküzdhetetlen akadályként, csak pusztán „nehézségként”, amivel Gesell „nem szembesült”). A bankpénz a fent leírtak szerint ugyanolyan értékcsökkenésnek lenne kitéve, mint a fizikai formában létező pénz. A látra szóló adósságok után egy kockázati prémiumot várnak el, amely pótolná a likviditási prémiumot. (28) Az árucikkek, az ékszerek és így tovább, magas tartási költségekkel járnak. A legfontosabb azonban, hogy a pénz végső soron egy társadalmi megállapodás, amelyet törvények, szokások és egyéb, a törvényes fizetőeszközzel kapcsolatos konszenzusok segítségével tudatosan lehet megválasztani és alkalmazni. Végső soron Keynes úgy ítélte: „A bélyegpénz mögötti elképzelés logikus.”

A gyakorlatban az anyagi világban és a társadalomban mindennek van tartási költsége, mint arra Gesell is rámutatott az újságok, burgonya, stb. példáján keresztül. A gépek és berendezések elromlanak, karbantartást igényelnek, és elavulttá válnak. Még az a nagyon kevés kémiai elem is, amely nem oxidálódik, mint például az arany és a platina, szállítást, őrzést, és lopás elleni biztosítást igényelnek, és az értékes nemesfém érméket is meg lehet karcolni vagy csorbítani. A pénz a természet körforgás egyetemes törvénye alóli kivétel, a természettel szemben kivételezettnek tekintett ember tágabb ideológiájának része. A pénz hanyatlása ezért nem pusztán trükk, hanem a valóság elismerése.

Az ókori görögök öntudatlanul az új, pénznek nevezett dolog tulajdonságai alapján alkották meg a szellem egy koncepcióját, amely ugyanúgy a természeti törvények felett álló, örök, elvont és anyagmentes. A végéhez közeledik a világnak ez a szellemre és anyagra való széttagolása, és az, hogy ennek következtében úgy bánunk a világgal, mintha nem lenne szent. Ezzel pedig az a fajta pénz is eltűnik, ami létrehozta a megosztottságot. A pénz nem lesz többé kivétel a múlandóság egyetemes törvénye alól.

A Keynes által említett „nehézség” kiemeli annak fontosságát, hogy ne teremtsünk mesterséges felhalmozási eszközöket, mint amilyen ma a pénz, mert ezek sértik a természet törvényeit. Az egyik példa a föld, amely hagyományosan a vagyon felhalmozásának a pénzhez hasonló eszköze volt. A pénzre kirótt negatív kamat mellett a földre is ki kell szabni egy george-i vagy a gesell-i adót, és valójában „gazdasági bérletek” minden egyéb formájára ugyanúgy. A föld, a genom, az ökoszisztéma és az elektromágneses spektrum fizikai jószágait, akárcsak az ötletek, találmányok, a zene és a történetek kulturális közjavait ugyanolyan tartási költségeknek kell terhelniük mint a pénzt, máskülönben Keynes aggodalma valóra válik. Szerencsére, a jóság és a logika itt véletlenül közelít egymáshoz, a közvagyon használatával járó társadalmi kötelezettség likviditási adóvá duplázódik a pénz mint felhalmozási eszköz bármilyen helyettesítőjén. Alapvetően akár a pénzre, akár a közvagyonra alkalmazzuk, az elv ugyanaz: csak akkor kapunk valamit használatra, ha azt társadalmilag produktív módon használjuk. Ha pusztán tartogatjuk, el fogjuk veszíteni.

Nem mindenki járna jól a szabadpénzzel, legalábbis rövidtávon. Ugyanúgy, mint az infláció, az amortizálódó pénz is az adósoknak kedvez és kárt okoz a hitelezőknek. Az inflációról írva, ez a kommentátor jól összefoglalja: A nagyon alacsony infláció vágyának forrása a kötvénytulajdonos osztályok azon vágya, hogy hozamot érjenek el a kockázatmentes befektetéseken és a betéteken.

Botrányos, hogy az embereknek kamatot kell fizetni a pénz után, amit annak a központi banknak kölcsönöznek, amely azt kibocsátotta. A gazdag emberek, akiket enyhén adóztatnak, megengedhetik, hogy kockáztassanak, és így elvárható, hogy a reálgazdaságba tegyenek pénzt, vigyenek befektetéseket és növekedést. Ha portfóliójuk egy részét kockázatmentes betétben kívánják tartani, nem kellene elvárniuk, hogy ez fenntartsa viszonylagos gazdagságukat. (29) Ez az érvelés egészen George és Gesell gondolatához nyúlik vissza, amely, ahogy korábban felvázoltam, rávilágít arra, hogy az embereknek nem származhat nyereségük a tulajdonlás puszta tényéből. Akiknél a vagyon van, azok gondnokai, sáfárai annak, és ha nem bocsátják a társadalom számára előnyös használatba, akkor a vagyon végül olyanokhoz áramlik, akik ezt majd megteszik.

A múltban a forradalmárok, felismerve a felhalmozott vagyon zömének törvénytelen mivoltát, vagyonelkobzással és újraelosztással akartak tiszta helyzetet teremteni. Én egy szelídebb, fokozatosabb megközelítés mellett vagyok. Tekinthetjük úgy, mint egy, a pénz tartására kirótt adót, amely biztosítja, hogy a vagyon kizárólag úgy maradjon meg, ha kockázat mellett fektetik be; vagy úgyis mondhatnánk, ha bölcs döntéseket hoznak az emberi kreativitás varázslatos folyamának irányításában. Természetesen ez egy olyan képesség, ami jutalmat érdemel, és ebben rejlik a marxista értékelméletek alapvető hiányossága, hogy figyelmen kívül hagyják a tőkeelhelyezés vállalkozói dimenzióját.

Az általam említett merész, mégis a főáramhoz tartozó közgazdászok a negatív kamatot ideiglenes válasznak tekintik a hitelezés előmozdítására és a deflációs likviditási csapdára, de valódi jelentősége sokkal mélyebb. A likviditási csapda nem egy ideiglenes rendellenesség, amit a buborék kipukkadása okoz, hanem egy, a tőke a technológiai fejlődés és verseny miatt csökkenő határhasznából következő, állandóan jelenlevő alapállapot (30). Mint Keynes megjegyezte:

Amikor a kamattal legalább megegyező határhasznú eszközök állománya növekedésnek indul, határhasznuk (a korábban bemutatott, meglehetősen nyilvánvaló okok miatt) hajlamos csökkenni. Majd elérkezik a pont, ahol már nem kifizetődő ezek előállítása, hacsak nem csökken a kamatláb is ugyanabban az ütemben. Ha nincs olyan eszköz, melynek határhaszna elérné a kamatlábat, a tőkeeszközök keletkezése megtorpan. (31) Mint már mondtam, ezt a végkimenetet sokáig késleltette, hogy a technológia és az imperializmus további árukat és a szolgáltatásokat szakított ki a közjavakból és tett át a pénz gazdaságába. Most, hogy a közjavak kimerültek, a kamatláb korlátjának eltávolítása iránti igény tovább fokozódik. Keynes véleménye előremutató: "Így azok a reformerek, akik abban keresik az orvosságot, hogy mesterséges tartási költséget rójanak a pénzre, a törvényes fizetőeszközre kirótt meghatározott költségű, időszakos bélyegzési kötelezettséggel, hogy az megőrizze pénz mivoltát, vagy azzal egyenértékű módon, jó úton járnak, és javaslataik gyakorlati értéke megfontolandó.” (32) Egy ilyen intézkedés (és az általam bemutatott modern megfelelője), megengedné a negatív határhasznú tőkebefektetéseket, más szavakkal: a bankok hajlandóak lennének kölcsönözni olyan vállalkozásoknak, amelyek nulla vagy annál valamivel kisebb hozamot érnek el.

Mivel gazdasági válságunk gyökere az elkerülhetetlenül lassuló növekedés, és mivel egy ökológiai, egyensúlyi állapotú gazdaság felé haladunk, a romló pénzre vonatkozó javaslatok nem pusztán átmeneti gyorssegélyt jelentenek a stagnáló gazdaság számára; hanem a folyamatosan nem-növekvő gazdaság fenntartható, hosszú távú alapjait ígérik. A történelem során a gazdasági visszaesés vagy a stagnálás nyomorúságot jelentett az embereknek: a vagyon polarizációját és élesedő szakadékot a tehetősek és a nincstelenek között. A szabadpénz megakadályozza ezt, utat nyit a pénz áramlására anélkül, hogy növekedés-függő hitelezésre lenne szükség.

Az ebben a könyvben leírt más változtatásokkal együtt a szabadpénznek komoly hatásai lesznek az emberi gazdaságra és pszichére. Annyira hozzászoktunk az uzsorapénz világához, hogy annak sok hatását hisszük tévesen a gazdasági és emberi természet alaptörvényének. Ahogy majd bemutatom, az új egyént és az emberek új történetét, a kapcsolódott, a Földdel teremtő közösségben élő embert megtestesítő pénzrendszernek teljesen más hatásai lesznek. Évszázadok alatt kifejlődött megérzéseink nem lesznek többé érvényesek. Többé már nem a kapzsiság, a hiány, a dolgok számszerűsítése és áruvá váltása, az azonnali fogyasztás, a jövő feláldozása a jelen kedvéért, az anyagi érdek és a közjó közötti ellentét, vagy a felhalmozás-alapú biztonság lesz a kétségbevonhatatlan alaptétel.

Adósság-válság: Lehetőség az átalakulásra A negatív-kamatozású pénzre való áttérés kiváló lehetőségét hozta el az „adósság bomba”, ami 2008-ban majdnem tönkretette a világgazdaságot. Az államadósság, jelzáloghitelek, hitelkártya-tartozások, diákhitelek és más tartozások visszafizethetetlenül magas állománya jelentette adósság bombát nem hatástalanították, csupán elodázták annak robbanását. Új hiteleket folyósítottak, hogy az adósok képesek legyenek visszafizetni régi kölcsöneiket, de

természetesen, ha a hitelfelvevők jövedelme nem nő, - ami csak a gazdasági növekedéssel következhetne be, - ez csak eltolja a problémát a jövőbe, és súlyosbítja a helyzetet. Egy ponton túl a fizetésképtelenség elkerülhetetlen. Vane kiút?

Van. A válasz Szolón 2600 évvel ezelőtti gazdasági reformjának modern változatában rejlik: az adósság elengedésében, valamint a pénz és a tulajdon megszokott fogalmának reformjában. Egy ponton szükséges lesz szembenézni a valósággal: az adósságokat sosem fizetik vissza. Vagy mindenképp fenntartják őket, és az adósokat, személyeket és államokat egyaránt örök szolgaságban tartják, vagy el kell engedni az adósságot és tiszta lappal kezdeni újra. Ez utóbbival az a probléma, hogy gazdaság egészét nézve az adóssággal szemben megtakarítások állnak, így ártatlan megtakarítókat és befektetőket is lenullázna és az egész pénzügyi rendszer összeomlana. Egy hirtelen összeomlás széleskörű társadalmi zavargásokhoz, háborúhoz, forradalomhoz, éhezéshez vezetne. Ezt elkerülendő, egy köztes alternatíva, hogy fokozatosan csökkentsük az adósságot.

A 2008-as pénzügyi válság felfedte, hogy ez miképpen történhet meg a negatív kamatgazdaságba való átmenet részeként. Amikor a válság fizetésképtelenséggel fenyegette a jelentősebb pénzügyi intézményeket, a Federal Reserve válasza az volt, hogy monetizálta a behajthatatlan követeléseket. Ez azt jelentette, hogy felvásárolta azokat, vagyis készpénzt adott a „mérgező pénzügyi eszközökért”.

Azzal folytatta, hogy az államadósságot (melyet szintén nagyon kevéssé valószínű, hogy valaha is visszafizetnek) is monetizálta a mennyiségi lazítás programján keresztül. Egy bizonyos ponton, hogy elkerüljék a teljes összeomlást, a jövőben hasonló, de még nagyobb léptékű intézkedésekre lesz szükség.

A probléma az, hogy ezzel az összes pénz a hitelezőkhöz, és nem az adósokhoz került. Az adósok nem lettek fizetőképesebbek, és a hitelezők hajlandósága sem nőtt, hogy kölcsönözzenek. A Fed akciója heves kritikát váltott ki, mert gyakorlatilag a kizsákmányoló pénzintézeteknek friss, ropogós készpénzt adott bóvli befektetéseikért, melyeket felelőtlenül hoztak létre és adtak-vettek, amelyek piaci értéke valószínűleg elenyésző töredéke lehetett a névértéknek.

Megkapták értük a névértéket, majd a kapott készpénzt orcátlan módon kockázatmentes kötvényekbe fektették, bónuszként fizették ki vezetőiknek, vagy kisebb intézményeket vásároltak fel belőle. Eközben semmiféle mögöttes tartozást sem engedtek el adósaiknak. Így tehát a program nem tett semmit, hogy enyhítse a vagyon polarizációját.

Mi történne, ha a tartozást szabadpénzre váltanák? A hitelezők nem veszítenék el pénzüket egyik napról a másikra, mint ahogy a fizetésképtelenség során vagy a pénzügyi rendszer összeomlásakor, de a mentőakció nem is gazdagítaná tovább őket, mivel egy értékvesztő eszközt kapnának. Ami az adósokat illeti, a monetáris hatóság bármekkora összeggel (amelyet valószínűleg egy politikai alku révén szabnak meg) csökkentheti vagy el is törölheti tartozásaikat. Ez talán magában foglalja a kamatláb nullára csökkentését, sőt még a tőke összegének csökkentését is. Így lehetne például a diákhitel kamatát nullára csökkenteni, a jelzáloghitelek tőkéjét a buborékot megelőző szintre levinni és a harmadik világ államadósságát teljesen elengedni.

Az adósság ilyen fajta monetizálása jelentősen növelheti a monetáris bázist, de az álláspénz miatt ez a növekmény magától el is tűnne az idő múlásával; a

monetáris hatóság azonban ezt gyorsabban is leapaszthatná a restrukturált hitelek nyíltpiaci értékesítésével.

Negatív kamat vagy az itt leírt adósság-elengedés nélkül a Fed mentőakciói „ingyen pénzt” (és nem szabadpénzt) jelentenek azoknak, akiknek amúgy is a legtöbb van belőle. Ha a nagy bankok és a finanszírozók megtarthatják a hasznukat, a legkevesebb, hogy cserébe elfogadjanak egy olyan rendszert, ami a további felhalmozás ellen irányul. Igen, a pénzügyi érdek ebben a javaslatban vesztésre áll, még ha fokozatosan is, de mi is az alternatíva? A vagyon növekvő polarizációja nem tartható fenn.

A 2008-as a lehetőség meg fog ismétlődni, mivel az adósságválság nem múlik el (egy csodával határos gazdasági növekedés nélkül). A megoldás minden alkalommal még több adósság, ami a magánszemélyektől és a vállalatoktól az államokhoz kerül, majd vissza, állandóan növekedve. Például, amikor az írországi bankok 2010-ben a csőd szélén álltak, a kormány kisegítette őket, miközben áttolta a problémát a saját mérlegére és egy államadósság-válságot szült. A katasztrófa elhárítására az IMF és az EKB 6%-os kamatú kölcsönt adott Írországnak, hogy az visszafizesse korábbi hiteleit. Hacsak az ír gazdaság nem növekszik több mint évi 6 %-kal (ami lehetetlen a kemény megszorító intézkedéseknek mellett, melyeket a hitelek feltételéül szabták), a probléma néhány éven belül újra felüti fejét, sőt, még nagyobb lesz. Tehát csak elodázták a bajt.

A kötvénytulajdonosok nem fogadják el a veszteségeket. Egyre többet és többet szeretnének maguknak. (33) Hosszú távon matematikailag is lehetetlen teljesíteni ezt a kívánságot. Csak addig lehet fenntartani, amíg a társadalom többi tagja hajlandó elfogadni a romló feltételeket: több szigort, nagyobb szegénységet és a jövedelem növekvő részének adósságszolgálatra való fordítását.

Egy ponton társadalmunk egybehangzóan fogja azt mondani: Elég! A bankmentés továbbra is szükséges lehet, mert egy hirtelen fellépő rendszerszintű hiba következményei katasztrofálisak lennének. De amikor ez történik – és ez egyidejűleg több adósság kategóriában is megtörténhet – nézzünk szembe a valósággal. A vagyon koncentrációjának és a mögötte lévő uzsorának véget kell vetni. Talán nincs más választásunk, mint hogy megmententsük a gazdagokat, mivel a globális gazdaság minden egyes része kapcsolódik az összes többihez, de legyen ára ennek a megmentésnek: a társadalom adósság alóli fokozatos felszabadítása.

A jövő szempontjai szerint gondolkodva A pénz és pénzügyek mindenféle technikai részletei között se veszítsük azonban szem elől a törekvés lényegét: tegyük helyére a pénzt, hogy valódi céljának megfelelő legyen, vagyis az ajándékok és igények összekapcsolója és mágikus talizmán, mely összehangolja az emberi kreativitást egy közös cél érdekében.

Fura kimondani, hogy a pénz fontos része a szívem által lehetségesnek tartott gyönyörűbb világnak, mivel, mint oly sok pusztítás és gonoszság nyilvánvaló oka, hosszú ideje taszított.

Azonban a pénz iránti ellenszenvünk azon alapul, amivé a pénz vált, és nem azon, ami lehetne. A negatív kamatozású pénz, mely mögött szent dolgok állnak fedezetként egy ökologiai gazdaságban, a feje tetejére állítja az Uzsora Korának intézményeit. Abszolút forradalmi és alapvetően megváltoztatja az emberi tapasztalást. Ez az átalakulás minden szinten rezonál: kintről befelé, és a gazdaságitól a spirituális felé.

A 9. fejezetben elmagyaráztam, hogy a pénzteremtésről szóló jelenlegi társadalmi megállapodás az, hogy: „Csak azoknak adj pénzt, akik még többet keresnek vele” – amely végül is az áruk és szolgáltatások birodalmának kiterjesztésben való részvételre kényszerít. A társadalmi energia arra irányul, ami tovább bővíti a pénz és a tulajdon birodalmát és az ember által birtokolt tartományt. Ez a természet feletti uralomra törő Emberiség Felemelkedésének meséjéhez tartozik . A kamatok zéró szint alá való csökkentése lehetővé tesz olyan beruházásokat, amelyek hozama nulla vagy negatív. Idegen számodra ezt az ötlet? Úgy tűnik, hogy ellentmond a „befektetés” koncepciójának? Ellentétes ösztöneinkkel, de csak azért, mert ösztöneinket a növekedés évszázadok óta tartó kultúrája idomította arra, hogy alig tudjuk elképzelni a pénz másfajta funkcióit, másfajta üzleti modellt, olyat, ami nem függ a profittól. (Természetesen vannak non-profit szervezetek, de ezek alapvetően különböznek a for-profit vállalkozásoktól. Ez a különbség fog fokozatosan eltűnni.)

Itt egy példa arra, hogy ez mennyire ellentétes ösztöneinkkel. Képzeld el, hogy bemész a bankba és azt mondod: „Szeretnék hitelt felvenni a vállalkozásomhoz.

Tessék, itt az üzleti tervem. Látja, ha ad nekem 1 millió dollárt, akkor 900 ezret keresek négy éven belül. Tehát, azt szeretném, hogy adjon kölcsön 1 milliót dollárt negatív kamatra és négy év alatt részletekben visszafizetek önöknek 900 ezer dollárt. „Tetszik az ötlet” – mondja a bank. „Itt a pénz.”

Miért fogadják el? Mert az 1 millió dollár, ha készpénzben áll, többet veszít értékéből, mondjuk évi 7 százalékot, tehát négy év után körülbelül 740 ezer dollár maradna belőle. A bank számára előnyösebb, ha a fent leírtak szerint kölcsönad. Úgy is nézhetjük a romló pénz dinamikáját, hogy az inflációhoz hasonlóan ez is megfordítja a jövőbeni pénzáramlás diszkontálását. A „The Ascent of Humanity”ban a következő példát hozom erre: Míg a kamat a jövőbeni pénzáramlás diszkontálására öszönöz, addig az álláspénz a hosszú távú gondolkodásra. Napjaink logikája szerint egy erdő, mely évente egy millió dollárt hoz fenntartható módon, többet ér, ha 50 millió dolláros nyereségért azonnal letaroljuk. (A fenntartható erdő „nettó jelenértéke” 5 százalékos diszkontrátával számolva csak 20 millió dollár.) A jövőbeni eredmények diszkontálása a vállalatok rövidlátó magatartása, mely feláldozza még saját hosszú távú jólétüket is a pénzügyi negyedév rövidtávú eredményeiért. Az ilyen viselkedés teljesen ésszerű a kamat-alapú gazdaságban, de egy álláspénz rendszerben a tiszta önérdek is az erdő megtartását diktálná. Már nem motiválna a mohóság a jövőt kifosztására a jelen hasznáért. Mivel a jövőbeni pénzáramlás exponenciális diszkontálása a teljes föld „pénzzé tevését” vonja magával, az álláspénznek ez a tulajdonsága nagyon vonzó.

Képzeld el, hogy te vagy a világ elnöke és a következő ajánlatot kapod a földönkívüliektől: „Legfelsőbb vezető, a fenntartható bruttó világtermék (GWP)

évi 10 billió dollár. Egy ajánlatot szeretnénk tenni önnek: 600 billió dollár a teljes Földért. Igaz, hogy azt tervezzük, hogy az összes energiaforrását kiaknázzuk, tönkretesszük a talaját, beszennyezzük óceánjait, az erdőit sivataggá változtatjuk és radioaktív hulladékok temetőjeként használjuk. De gondoljon csak bele: 600 billió dollár! Mindannyian gazdagok lesznek!” Természetesen nemet mondanál, de ma valójában kollektívan felelünk „igen”-nel erre az ajánlatra. Végrehajtjuk az idegenek tervét és a következő évben talán 600 billió dollárt nyerünk (a jelenlegi GWP évi 60 billió dollár). Minden nap ezernyi pici döntésünkön keresztül tesszük pénzzé a Földet. És mindezt logikusan. A jelenlegi ráták mellett a 600 billió dollár legalább évi a 20 billió dolláros jövedelmet jelent. Az „Ascent”-ben több prominens közgazdászt idéztem, akik azzal érvelnek, hogy mivel a mezőgazdaság csupán a GDP 3 %-át teszi ki, a globális felmelegedés, vagy egy 50 %-os mezőgazdasági visszaesés nem sokat számítana. Legföljebb a GDP (a teljes „jóság” szint, ne felejtsd el!) 1,5 %kal csökkenne. Abszurdnak tűnik, de az uzsora logikai felépítményén belül ez elég racionális. Egy 1997-es „Nature” cikkben Robert Costanza ökológiai közgazdász a globális ökoszisztémát 33 billiárd dollárra értékelte, csak 20%-kal magasabbra, mint az az évi GWP. Jót akart, abban a reményben, hogy (az erkölcsi okok mellett) gazdasági okot is adjon, hogy megőrizzük a bolygót, viszont ugyanezen logika, az érték logikája szerint, érdekünk nem a megőrzés lenne, ha egy jobb ajánlatot kapnánk.

Továbbá, nem találod csüggesztőnek, hogy a pénz miatt kellene megőriznünk az ökoszisztémát, amit így meg tudunk takarítani? Ez az érv elfogadja alapfeltevésként, ami annyi bajnak eredendő oka: a pénz az érték megfelelő mérőeszköze; minden dolgot mérhetővé és számszerűsíthetővé lehet és kell is tenni; akkor dönthetünk a legjobban, ha összeadjuk a számokat.

A „fenntarthatóság” oly régóta használt szlogen, hogy szinte már közhellyé vált.

Mégis, annak ellenére, hogy mindenki támogatja, a fenntarthatóság vesztésre áll a profittal szemben vívott harcban. Az erdők pusztulnak, a tavak száradnak, a sivatagok terjednek, és az esőerdők továbbra is tarvágás áldozatául esnek – olyan ütemben, amely alig lassult a környezetvédők négy évtizedes kemény erőfeszítései ellenére. Minden alkalommal harcolni kell a pénz hatalmával, mely reménytelenül hajszolja a rövid távú nyereséget még a saját hosszú távú életben maradásával szemben is. Ahogy Lenin írta egy némileg más összefüggésben: „A kapitalisták fogják eladni nekünk azt a kötelet, amivel majd felakasztjuk őket.”

Egy mélyebb szinten, a tőke rövidlátása a kamatnak köszönhető, mely szükségessé teszi a jövőbeni pénzáramlás diszkontálását.

Negatív kamatok esetén egy ellentétes gondolkodásmód lép érvénybe. Képzeld el újra, hogy te vagy a világ ura. Az idegenek ajánlata már nem tűnik olyan vonzónak. Negatív kamat esetén valójában nincs az a pénz, ami elég lenne a világ felvásárlására, mivel a jövőbeni pénz értékesebb, mint egy jelenbeni ugyanakkora összeg, és jövőbeni értéke az idővel exponenciálisan növekszik. Azt mondanád az idegeneknek: „Semmilyen áron sem adjuk el a földet.”

Nem ezt kellene mondanunk ma, amikor a gazdaság ragaszkodik ahhoz, hogy a civilizáció ökológiai alapját és magát az életet beárazza? Nem ezt kellene mondanunk ma, amikor a végtelenül értékeset véges összegű pénzre váltjuk? Azt

hiszem, eljött az ideje, hogy megállítsuk a szépség, az élet, az egészség és a gyermekeink jövőjének pénzzé tételét.

Tudom, hogy a Föld pénzzé tételére vonatkozó példám erőltetett és bárki vitába szállhat vele gazdasági érveket felhozva. A lényeg az, hogy a negatív kamat alapvetően változtatja meg, hogy milyen viselkedés a „gazdaságos”. Az olyan tevékenységeket, melyek harminc, ötven, vagy száz év múlva, - tehát valóban majd csak a hetedik generációnak számára - hoznak hasznot, gazdasági motivációt kapnának, szemben a mai helyzettel, amikor csak egy idealista ember döntene mellettük. Negatív kamat és leértékelődő valuta mellett eszméink többé nem fognak harcot vívni gazdasági önérdekünkkel.

Gyakorlati példaként tegyük fel, fontolgatod, hogy napkollektort telepítesz, hogy áramot biztosíts a vállalkozásod számára. A beruhzás költsége legyen 100 000 dollár, és az ezzel elérhető éves megtakarításod 1000 dollár. Jelenleg gazdaságtalan lenne a telepítés, mivel az évi 1000 dollár jelenértéke sokkal kevesebb, mint 100 000 dollár (még alacsony kamat esetén is). Viszont, ha a kamat nulla, vagy negatív, a beruházás gazdaságossá válik. Ma az emberek már hoznak olyan döntéseket, amelyek nem érnék meg, de a szívükben hordozott igazság felülírja a gazdasági logikát. Mélyen belül tudjuk, hogy téves az az ideológia, amely egyenlőségjelet tesz a pénz és a jóság közé. Össze kell hangolnunk a pénzt és a jóságot.

Még egy példa: tegyük fel, hogy van egy erdőd. Eladhatod egy 1 millió dolláros azonnali haszonért, hogy kivágják és kőfejtőt létesítsenek a helyén, vagy fenntartható erdőgazdálkodásba kezdhetsz, ami évi 10 ezer dollárt hoz az idők végezetéig. Nos, az 1 millió dollár kamata legkevesebb a duplája a fenntartható fakitermeléssel elérhető jövedelemnek, akár be is zsebelhetnéd. Viszont, ha a kamatláb negatív, akkor már nem érvényes ez a gondolkodásmód.

A figyelembe nem vett költségek internalizálása hozzájárulna, hogy a romlandó pénz bevezetésével a pénz a jóra való törekvés ügynöke legyen. Az internalizálás összehangolja az egyéni érdeket a közérdekkel; a pénz romlandósága pedig elősegíti a hosszú távú gondolkodást a rövidtávú szemlélettel szemben. Bár mindkettő javítana a jelenlegi rendszeren, önmagában egyik sem garantál egy fenntartható világot. Együtt viszont képesek összehangolni a gazdasági döntéseket a társadalom és a bolygó hosszú távú érdekeivel.

Természetesen, vannak esetek, amikor a hosszú távú gondolkodás nem megfelelő. Sok olyan igényünk van, amit jobban szeretnénk most kielégíteni, mint a jövőben. Ha éhesek vagyunk, ma szeretnénk enni, és nem száz év múlva. , A neoklasszikus közgazdaságtan, de különösen az osztrák iskola ezekből a példákból extrapolálva állítja, hogy az emberi természet a lehető legtöbbet akarja azonnal elfogyasztani. Véleményük szerint a kamat egyfajta kompenzáció a fogyasztás elhalasztásáért, vagyis egyfajta jutalom a késleltetésért. Más szavakkal, te, kedves olvasó, úgy szeretnéd maximalizálni a hasznodat, hogy most azonnal elköltöd az összes pénzed, de rávesznek, hogy ne tedd, mert tudod, hogy később a kamatoknak köszönhetően többet költhetsz. Ez a közgazdaságtanban „időpreferencia posztulátum”-ként ismert. Az időpreferencia – feltételezett preferenciánk az azonnali fogyasztásra – kulcsfontosságú a Paul Samuleson által az 1930-as években megalkotott diszkontált hasznosság modellben, amely a mai főáramú közgazdasági elméletek zömének alapját

képezi. Szintén fontos elem Keynes sok mai kritikusánál. Ezen kívül, az általam fellelt egyetlen álláspénzzel foglalkozó matematikai alapú közgazdasági cikkben is az egyik kulcsváltozó volt az időpreferencia posztulátum amikor – tévesen – bemutatták, hogy egy ilyen pénz káros lenne a közjó szempontjából. (34) A keynesi logika, amit bemutattam, minimalizálja az időpreferenciát. Keynes sem vetette el teljesen, de azt mondta, hogy az emberek természetüknél fogva hajlamosak jövedelmük kisebb részét elkölteni, amikor jövedelmük növekszik.

Elég nyilvánvalónak tűnik, ha éhezel, akkor azonnal ételre költöd minden jövedelmed; ha elegendő pénzed van, hogy a sürgős igényeidet kielégítsd, akkor talán a fölösleg egy részét könyvekre, vagy szórakozásra fordítod; és ha azokat az igényeket is kielégítetted, esetleg Rolls-Royce-t veszel. De minél több a jövedelmed, annál kevésbé sürgető, hogy elköltsd. Keynes ezért úgy gondolta, hogy az emberek hajlamosak megtakarítani, a fogyasztás elhalasztására való külön ösztönzés (kamat) nélkül is. Valójában úgy gondolta, hogy ez a megtakarítási hajlandóság romboló lehet, ha a vagyon koncentrálódásához vezet.

Ezért rokonszenvezett az alacsony, illetve a negatív kamatlábakkal.

Néhány, az 1930-as évek végéről és 40-es évekből származó cikket olvasva teljesen szíven ütött a az intézményesült közgazdászok felől Keynes ellen irányuló kritika intenzitása és alig leplezett érzelgőssége. (35) Ez a fajta arcátlanság tipikus minden vitában, amikor az ortodox intézmény azt érzi, hogy egy új elmélet megkérdőjelezi területének meghatározó feltevéseit. Keynes elmélete legalább kettő, nagyon komoly kihívást támasztott. Az első, hogy elgondolása szerint a megtakarításra való természetes hajlamunk azt jelenti, hogy a pénzre önmagában is vonatkozik a csökkenő határhaszon elve: minél több van belőle, annál kevésbé hasznos minden további dollár. (36) Ez nyilvánvalónak tűnik számomra, de úgy tűnik, hogy nem az a klasszikus közgazdászok számára, akik lineáris egyenlőségjelet tesznek a pénz és az egyén, illetve a társadalom hasznossága közé. Valójában, ők így is határozzák meg és állítják fel alapfeltételezésüket, hogy az emberi lények önérdekük maximalizálását a pénz maximalizálásával akarják elérni.

Ha elutasítjuk a pénz és a hasznosság (vagyis a „jó”) közötti lineáris egyenlőséget, elvetjük azt a dédelgetett ideológiát is, hogy a legnagyobb közjót a gazdasági növekedés maximalizálása által érhetjük el. A vagyon-maximalizáló kapitalizmus utilitarista érvét szintén tagadjuk, és inkább olyan eszméknek adunk teret, melyek a vagyon egyenlő elosztását hangsúlyozzák. Matematikailag, ha a pénzre vonatkozik a csökkenő határhaszon elve, a pénz optimális elosztása az, ha amennyire lehet, ugyanannyi jut belőle mindenkinek. Ezzel megindokolja, miért szükséges a vagyon a gazdagoktól elvevő újraelosztása, így a keynesi gondolat természetesen szitokszó a gazdagok ideológusai számára.

Keynes likviditási preferencia szemlélete azonban még egy ennél komolyabb kihívást is jelent. Gondolj újra az ellentétes szemléletre, amit az osztrák iskola és a klasszikus közgazdászok hirdetnek, miszerint az ember természeténél fogva erkölcstelen. Ahogy a XIX. századi közgazdász, N.W. Senior mondja: „az általunk elérhető élvezetektől való tartózkodás, és az, hogy későbbi, sem mint azonnali eredményekre vágyjunk – az emberi akarat legfájdalmasabb erőfeszítései közé tartozik.” (37) És itt van egy újabb példa, amit von Mises egyik követője mondott:

Kölcsönözhető összegek kínálata nem létezhetne előzetes megtakarítások, azaz a jelenlegi javak lehetséges elfogyasztásától való tartózkodás nélkül (a jelenben megtermelt javak egy részét nem fogyasztjuk el a jelenben)… Nem lenne kamat vagy bármi időpreferencia ráta. Vagyis inkább a kamatláb végtelenül magas lenne, ami bárhol az Éden kertjén kívül egyenértékű lenne a pusztán állati létezéssel, vagyis azzal egészítené ki primitív létezésünket, hogy a valósággal szembenézve csak a csupasz kezünket látnánk és egy vágyat az azonnali kielégülésre. (38) A kamat így a takarékosság és az önmérséklet jutalma lesz. Ebben a látásmódban ott visszhangzik civilizációnk mélyén meghúzódó, rejtett ideológiáink némelyike; például hogy az ember spirituális és anyagi fejlődése a természet elleni győzedelmes háborún keresztül érhető el, melyet kívül a természeti erőkkel, belül pedig a vággyal, az örömmel és az állati ösztönökkel vívunk. Az önsanyargatás hatalmas erénnyé válik, az ideológia szerint e nélkül nem vagyunk különbek az állatoknál. Nem emelkedtünk volna fel egy elkülönült és jobb emberi birodalomba, kiválva a természetből. Karl Marx így ír erről: A pénz kultuszának megvan a maga aszkézise, önmegtagadása, önfeláldozása – gazdaság és takarékosság, megvetni az evilágit, a mulandót és az elillanó örömöket; az örök kincsek nyomában járni. Innen származik a kapcsolat az angol puritanizmus, vagy a holland protestantizmus és a pénz-csinálás között. (39) Ez a mentalitás áthatja a kultúránkat. Késleltetned kell a kielégülést. Vissza kell szorítani a vágyaidat jövőbeni jutalmak reményében. A fájdalom vigaszdíjjal kecsegtet. Csináld meg a házi feladatodat egy jobb osztályzatért. Dolgozz meg a fizetésedért. Eddzél, hogy egészséges légy. Diétázz, hogy karcsúvá válj. Szenteld az életedet valaminek, ami jól fizet, még akkor is, ha ez nem a szenvedélyed, így legalább kényelmes nyugdíjad lesz. Ezek mindegyékében ott bujkál a fenyegetés és az ösztönzés rendszere, ami azért van beépítve, hogy legyőzzük lustaságunkat és önzésünket. A kamat motiváló tényezővé válik az önmagunk elleni háborúban, buja könnyelműségünk legyőzésében.

De tényleg ilyen lenne az emberi természet? Igaz lenne, hogy természetünkből kifolyólag csak fogyasztani és túlfogyasztani akarunk anélkül, hogy gondolnánk a többi emberre, más lényekre vagy a saját jövőnkre? Nem! Ezt nagyon jól tudták az ókori görögök, akik pedig nem alkottak túlságosan hízelgő képet az emberi természetről. Miként Arisztophanész mondta, minden dologgal, a kenyérrel, a borral, a szexszel és a többivel együtt jár a telítettség érzése. Szükségleteink korlátosak, és ha eljutunk odáig, más dolgok felé fordulunk, és nagylelkűvé válunk. „De a pénzből nem tudjuk, mi az elég.” Nem a fogyasztásra irányuló hajlamunk az, ami nem ismer határokat; épp ellenkezőleg, a határtalan vágy csak a pénzzel jelenik meg. A fogyasztási cikkekkel való eltelítődés után az ember maga a pénz után kezd sóvárogni, nem a dolgok után, amiket megvehetne rajta, és ez a vágy már nem ismer határokat. A neoklasszikus közgazdászok (és az osztrák iskola) megfordítják ezt, és Gesell és Keynes nagyon helyesen azt keresi, hogyan lehetne megfosztani a pénzt legalább néhány egyedi jellemzőjétől, amik ilyen a határtalan vágyat ébresztenek iránta. Keynes tudatában volt annak, és ezt egyértelműen ki is fejezte, hogy a likviditási preferencia elsődleges az idő preferenciával szemben; ez volt a teóriájának alapfeltevése is, amit ő pszichológiai törvénynek nevezett.

Persze vannak emberek, mint például az ételfüggők, a szexmániások, az alkoholisták, akik nem érik el a telítettséget az Arisztophanész által felsorolt dolgokban. Vajon ez azt bizonyítja, hogy az emberi lények végső soron mohók?

Valójában a függőség példája világít rá arra, hogy mi is a baj a pénzzel. Függőség akkor alakul ki, ha valami pótlékot keresünk ahelyett, amit igazán szeretnénk, vagy amire szükségünk lenne. Az étel például a kapcsolódást helyettesíti, a szex pedig az érzelmi intimitást. A pénz univerzális eszközként rengeteg dolog helyettesítőjévé válik, beleértve legfőképpen azokat, amiket a pénzgazdaság lerombolt: a közösséget, a helyhez való kapcsolódást, a természettel való kapcsolatot, a szabadidőt és így tovább.

Amikor a pénz „likviditásáról” beszélünk, ez azt jelenti csupán, hogy könnyen elcserélhetjük bármire, amit szeretnénk. A pénzgazdaságban valójában egy árucikket cserélünk el valamilyen más árucikkre, de nem ilyen közvetlenül, hanem a csere eszközén (a pénzen) keresztül. Akkor miért kellene előnyben részesíteni a pénzt bármi más áruval szemben? Azokat az eseteket kivéve, amikor gyorsan kell kielégíteni szükségletünket, amikor valóban indokolttá teszi, hogy a csereeszköz egy szerény összege a zsebünkben legyen, az egyetlen ok, amiért inkább a pénzt választjuk az, hogy tartásának nincs komoly költségvonzata. A pénzt romolhatatlansága nem csupán egy egyetemes eszközzé, hanem egy egyetemes céllá is teszi. Azáltal, hogy a pénzt romlandóvá tesszük, megtartjuk eszközként, de nem célként, és miközben így teszünk, a vagyonról alkotott egy, az eddig általunk ismertektől radikálisan eltérő elképzelés kialakulását segítjük elő.

Gazdagságom téged is gazdagít A szabadpénz bevezetésével a pénzt lealacsonyították egy a szükség esetén kölcsönkérhető esernyő szintjére: a barátok és ismerősök természetesen segítik egymást a pénz kölcsönzésével. Senki sem tart, vagy tarthat készleteket belőle, mert a pénznek áramolnia kell. És mivel senki sem képezhet pénztartalékokat, nincs is szükség azokra. Hiszen a pénzáramlás rendszeres és folyamatos. – Silvio Gesell A modern közgazdaságtanban az „egyetemes eszközt” illetve az „egyetemes célt” „csereeszköz” és „értékőrző” funkciónak nevezik. A negatív kamat hatásának úgy is éretlmezhetjük, hogy ezt a két funkciót szétválasztja. Ez nagyon mélyreható változás. A legtöbb közgazdász azt gondolja, hogy a csereeszköz és az értékőrzés a pénz meghatározó funkciói. Nem vezet azonban jóra ezt a két funkciót együtt kezelni, mivel hogy hasznos legyen, egy csereeszköznek áramolnia kell, míg az értékőrzőt épp a forgalomtól távol kell tárolni. Ez az ellentmondás szülte az egyén vagyona és a társadalmi vagyon között évszázadok, vagy még hosszabb idő óta fennálló ellentétet.

Az egyéni és a társadalmi vagyon közötti feszültség az atomizált egyénről alkotott szemléletet tükrözi, amely napjainkra uralkodóvá vált. A pénzrendszer, amely feloldja ezt a feszültséget, az emberi tudatosságban is mélyreható következményeket ígér. Az 1. fejezetben azt írtam: „Míg ma a pénz azt az elvet testesíti meg, hogy ha nekem több jut, akkor neked kevesebb, egy ajándékgazdaságban, ha neked több van, nekem is több van, mert akinek van

valamije, annak adnia kell annak, aki nélkülözik. Az ajándékok biztosítják a misztikus megtapasztalását, ami azt jelenti, hogy valami nálunknál nagyobban veszünk részt, ami azonban nem különül el tőlünk. Az önérdek hagyományos alaptételei megváltoznak, mert az én kiterjed és magában foglal valamit a másikból is.” Megtölthetjük-e a pénzt az ajándék tulajdonságaival?

Egy szabadpénz-alapú gazdaságban a vagyon valami egészen mást jelent, mint ma, és valójában nagyon hasonlót, mint amit a primitív, ajándék-alapú társadalmakban jelentett. A halászó-gyűjtögető társadalmakban, melyek általában nomádok voltak, a tulajdon a szó szoros értelmében teher volt. A „tartási költség”, ami ma a pénz kivételével mindent terhel, teljesen valóságos volt. A letelepült agrártársadalmakban a tulajdon, - a szarvasmarha és gabonakészletek, - még ha kívánatos is volt, nem nyújtotta a biztonság olyan magas fokát, mint az adás-kapás társadalmi kapcsolatának gazdag hálójába való beágyazódás. A gabona megrohadhat, a szarvasmarha elpusztulhat, de ha nagylelkűen megosztottad gazdagságodat a közösséggel, nincs mitől tartanod.

A szabadpénz visszaállítja a vadászó-gyűjtögető gazdaság szemléletét. A mai rendszerben sokkal jobb, ha van ezer dollárod, mint ha tíz ember tartozik neked száz-száz dollárral. A negatív kamatú rendszerben, hacsak nem kell elköltened a pénzt most azonnal, ennek ellenkezője lesz igaz. Mivel a pénz romlik az idő haladtával, ha van olyan pénzem, amit nem használok, boldogan adom kölcsön neked, ugyanúgy, mint ha kenyerem lenne több, mint amit meg tudok enni. Ha a jövőben szükségem lesz rá, kérhetek azoktól, akiknek már adtam, vagy új kötelezettséget hozhatok létre azzal, hogy a közösségemhez tartozó bármely személytől kérek, akinek többje van, mint amennyire pillanatnyilag szüksége van. Ugyanígy, amikor egy primitív vadász elejtett egy nagy állatot, a hús zömét elajándékozta rokonainak, azoknak, akiket kedvelt, vagy akik rászorultak. Mint a romló pénznél, sokkal jobb volt, ha sok ember “tartozott neked egy szívességgel”, mint egy halom rothadó hús; de még a szárított húsnál is, amit cipelni, vagy őrizni kellett. Miért is akarnád hogy ez máshogy legyen, hiszen a közösség többi tagja éppoly nagylelkű veled, mint te ővelük? A biztonság az osztozásból fakadt.

A szomszédod jó szerencséje a te szerencséd is volt. Ha hirtelen a gazdagság egy bőséges forrására akadnál, hatalmas bulit csapnál. A Pirahã törzs egyik tagja az étel-tárolással kapcsolatos kérdésre ezt válaszolta: „Itt tárolom, a testvérem hasában!” (40) Vagy gondolj a !Kung nép (egy bushman népcsoport) vagyon fogalmára, ahogy Richard Lee antropológus és egy !Kung ember, !Xoma közötti párbeszédből megismerheted: !Xoma, - kérdeztem - mitől lesz egy ember gazdag (//kaiha ) – ha sok zsák üveggyöngye ( //kai ) van a kunyhójában?

“Ha //kai-t tart valaki, attól nem lesz //kaiha, - válaszolta !Xoma. Ha valaki sok árut küld körbe, akkor hívhatjuk //kaiha-nak.” Úgy tűnik !Xoma azt akarta mondani, hogy nem az általad birtokolt javak száma határozza meg gazdagságodat, hanem a barátaid száma. A gazdag embert tranzakcióinak gyakorisága és nem a kezében levő áruk raktárkészlete alapján mérik.”

A gazdagság egy szabadpénz rendszerben a Csendes-óceán északnyugati szigetein vagy a Melanéziában tapasztalható modellhez válhat hasonlóvá, melyben a főnök „úgy viselkedik, mint egy rendező pályaudvar, aki az árukat

oda-vissza áramoltatja saját csoportja és a társadalom más hasonló csoportjai között.” (42) A társadalmi rangot nem a felhalmozott pénz vagy tulajdon alapozta meg, hanem a nagylelkűséget fenntartó hatalmas felelősség. El tudsz képzelni egy társadalmat, melyben a legnagyobb tekintélyt, hatalmat és vezető pozíciót azok élvezik, akik leginkább hajlandóak és képesek adni?

Ez volt a helyzet az archaikus társadalmakban. A státusz a nagylelkűségen keresztül alakult ki, a nagylelkűség hálát és kötelezettséget teremtett. Ahhoz, hogy valaki úr, vagy király legyen, pazar lakomákat kellett tartania és bőséges ajándékokkal elhalmoznia társait és alattvalóit. Ezt különösen jól példázza a Nibelung-ének, a német középkor virágkorának hősi eposza, ami egy sokkal korábbi forrásanyagból merít: Amikor Krimhilda, a hős Szigfrid özvegye elkezdte bőkezűen osztogatni a férje után rámaradt kincseket, a király annyira fenyegetve érezte magát, hogy megölette, és a kincset a Rajnába dobatta (s ott van a mai napig!). A királyi tekintélyt az ajándékok tartották fenn, és ezt a tekintélyt ásta alá, ha más nagyobb ajándékokat adott, mint ő.

A zéró kamatú kölcsönök a szabadpénz gazdaságban hasonlóak a hajdani ajándékokhoz. Bár látszólag megsértik az ajándékozás azon elvét, hogy a viszontajándék ne legyen előre meghatározva, mégis ajándékok: hisz nem a pénz az ajándék, hanem használatának joga. Az ókorban az ajándék által generált kötelezettségeket és elvárásokat társadalmilag határozták meg. Ugyanez igaz itt is: a társadalmi meghatározottságot szerződések, megállapodások, törvények jelenítik meg. E formák mögött ugyanaz a dinamika áll: akiknek a nekik szükségesnél több van, adnak másoknak. Ennyire egyszerű az emberi lény veleszületett nagylelkűségének egy kifejeződése, amint azt az 1. fejezetben leírtam. Mindössze csak egy olyan pénzrendszerre van szükségünk, ami bátorítja, nem pedig eltántorítja ezt a nagylelkűséget. Nincs szükség arra, hogy az emberi természet valamiféle varázslatos változáson menjen át. Ahogy a „The Ascent of Humanity”-ben írtam: Míg egy kamatalapú rendszerben a biztonság a pénz felhalmozásából származik, egy álláspénz rendszerben abból, ha vannak termékeny csatornáink, amelyeken keresztül áramoltatni tudjuk; vagyis a gazdagság áramának csomópontjává, és nem felhalmozási ponttá válunk. Más szavakkal: a hangsúly a kapcsolatokon, és nem a „birtokláson” van. Ez összecseng az egyén másfajta érzékelésével, mely nem azáltal erősíti meg magát, hogy többet akar a világból az „én” és az „enyém” keretei közé zárni, hanem azáltal, hogy a többiekkel való kapcsolatát fejleszti és mélyíti. Ösztönzi a viszonzást, az osztozást és a vagyon gyors körforgását.

Felmerülhet a kérdés, a negatív kamatú pénz az inflációhoz hasonló módon nem ösztönöz-e még nagyobb fogyasztásra. Közgazdasági értelemben ez csak akkor történhetne meg, ha a negatív kamat mértéke túl magas lenne, és ez oda vezetne, hogy a pénz helyett inkább árukat használnának értékőrzésre. (43) A pénznek és az árunak egyformán vonzónak kell lennie. Azonban vizsgáljuk meg ezt a kérdést kicsit mélyebben. Amikor a bőség valutájáról írok, az emberek így tiltakoznak: „De mi tényleg a szűkösség világában élünk. Természeti erőforrásaink végesek, és már majdnem teljesen kifosztottuk őket. Az a baj, hogy úgy kezeltük őket, mintha korlátlan mennyiségben állnának rendelkezésre.” Eszerint bárki azt gondolhatná, hogy a bőség szemlélete és pénze az utolsó, amire szükségünk van.

Erre az aggodalomra válaszként először vizsgáljuk meg, hogy hiány-pénzünk valójában korlátozta-e a szűkös erőforrásaink felélését. Nem. A pénz hiánya súlyosbította ezek pénzre váltását. A hiány-, és nem a bőség-szemlélet az, ami a természeti közjavak kimerítéséhez vezetett. A verseny és a szükségleteinket meghaladó felhalmozása a természetes válasz az erőforrások észlelt szűkösségére. Társadalmunk orcátlan túlfogyasztása és pocsékolása a szegénységünkből támadt: az elkülönült és levált egyént bántó hiányérzet, a pénz szűkössége a kamat-alapú rendszerben, kapcsolataink a közösségünktől és a természettől való elszakadásunkból származó szegénysége, az irgalmatlan nyomás az állandó cselekvésre, a bármit tevésre, csak hogy eleget keressünk.

Ezzel szemben a bőség légkörére a nagylelkűség és az osztozás a természetes válasz; beleértve az emberi birodalmon belüli és azon túli osztozást. Honnan fakad ez az őrült versengés, hogy a természetet olyan árukká váltsuk, melyek nem is elégítenek ki valódi igényeket, ha nem a bizonytalanságból?

Gondolj bele: a szűkösség vagy a bőség mentalitásából vesz valaki ötven pár cipőt? Biztonságban, vagy bizonytalanságban érzi-e magát az a személy, aki a harmadik sportkocsiját veszi és egy ezer négyzetméteres házat? Honnan ez a késztetés a birtoklásra, az uralkodásra, az irányításra?! Egy ellenséges, fösvény világban élő egyén magányából, nyomorából.

A szabadpénz a bőség, az összekapcsolódás és a múlandóság spirituális tanításait testesíti meg. Ezek a tanítások azonban egy olyan igazságot jelentenek, ami ellentétes a hiedelmeinkkel, különösképpen a pénz meséjét alkotó hitrendszerünk által létrehozott világunkkal. Itt az idő, hogy hozzászokjunk egy új világhoz, melyben már nem azáltal próbálunk meggazdagodni, hogy megtartunk, felhalmozunk, birtoklunk. Ebben a világban az adás által gyarapodunk. A New Age „jólétet programozó” tanárai, akiket a 6. fejezetben kritizáltam, valójában egy fontos igazságot hirdetnek. Valóban szükségünk van arra, hogy a bőség hozzáállását megtanuljuk és egy olyan világot teremtsünk, amely ezt megtestesíti.

Kedves olvasóm, gondolj bele, valóban te mondod: „Kölcsönadok, de csak akkor, ha többet adsz vissza”? Ha pénzre van szükségünk az élethez, ez nem egyenes úte a rabszolgasághoz? Lényeges, hogy az adósság elengedését, melyről Szolón híres lett, az támogatta, hogy a népesség egyre nagyobb része jutott adós rabszolgaságra. Ma a fiatalok főiskolai hiteleik, házukra felvett jelzáloguk miatt érzik magukat rabszolgának, a harmadik világbeli országok pedig külföldi adósságaik miatt. A kamat rabszolgaság! És mivel a rabszolgaság ugyanarra a szintre alacsonyítja le a rabszolgatartót, mint a szolgát, szívünkből utasítjuk ezt vissza.

Ha kölcsönadsz valakinek, tényleg te vagy, aki ragaszkodik a kötelezettséghez, és újra és újra kopogsz az adós ajtaján? A kamat felerősíti a kényszert a visszafizetésre, mivel azzal fenyeget: „Ha nem fizeted vissza, egyre csak növekszik.” A zéró-kamatú vagy a negatív kamatú kölcsön ezt egy bizonyos szabadsággal kezeli. Hiányzik belőle az élethosszig tartó adósrabszolgaság fenyegetettsége. (44) A negatív kamatot teljesen természetesnek találom. Ha kölcsönadok egy barátnak és nem fizeti vissza, végül azt akarom mondani: „Felejtsd el, nem akarom, hogy örökre a fejed fölött lebegjen.” Nem akarok ragaszkodni régi dolgokhoz, régi adóssághoz. Egy negatív kamatú pénzrendszer

megerősíti ezt az üdvös, mindnyájunkban ott lakozó tendenciát, az elengedést, a múlt feloldását, a továbblépést.

Jegyzetek 1. Az álláspénz (demurrage) eredetileg az áruk raktározásának költségét jelentette, ami hozzáadódott például az árufuvarozás szállítási költségeihez. A kifejezést természetszerűen lehet alkalmazni a romló pénzre is, mert a pénzre, mint értékőrzőre vonatkozik. Az áruknak, amelyekre elcserélhető, fenntartási, szállítási, tárolási költségei vannak, ezért a pénznek is kell, hogy ilyen költségei legyenek. Ez a kifejezés talán nem a legjobb, mivel a legtöbb ember számára semmitmondó és nehéz értelmezni. Az amortizálódó valuta azon alapul, hogy pénz értéke csökken az idő múlásával. Sajnos, ez könnyen félreérhető, mintha a valuta vásárlóerejének csökkenését jelentené, és nem magának a bankjegynek az értékvesztését. A leértékelődés általában a valuta más pénznemhez viszonyított értékvesztésére utal. A „negatív kamat” kifejezés nagyon hatékonyan közvetíti az alapötletet; különösen azért, mert a rendszert egészként kezeli. Azonban ez is zavart okozhat, mivel a kamat rendszerint a pénz kölcsönzésére vonatkozik és nem magára a pénzre. Ezeket a különböző fogalmakat szinonimaként fogom alkalmazni ebben a könyvben, Silvio Gesell „szabadpénz” kifejezésével együtt.

2. Kennedy, Interest and Inflation-Free Money, 40.

3. Zarlenga, Lost Science of Money, 253.

4. Bélyegző nélkül ténylegesen 88 centet érne.

5. Gesell írásai közül csak néhányat fordítottak le angolra. Kíváncsi vagyok, hogy ökológiai témákat is érint-e sokkötetnyi német nyelvű írásaiban.

6. Gesell: The Natural Economic Order, 4. fejezet, l.

7. Keynes a „General Theory of Money, Employment and Interest” c. művének 23. fejezetében beszél Gesellről. Úgy gondolja, hogy Gesell okfejtése helytálló, de nem teljes: „nem megy le a dolgok lényegéig”. Vissza fogok térni erre a kritikára, hogy Gesell figyelmen kívül hagyja a pénz más formáinak likviditási prémiumát.

8. A korabeli hírek beszámolói szerint (például: Cohrssen: „Wara”).

9. Fisher: „Stamp Scrip”, 4. fejezet 10. Thomas Greco három kortárs beszámolót idéz, ami az 1934-es „Annals of Collective Economy”-ban jelent meg: Alexander von Muralt, “The Wörgl Experiment with Depreciating Money”; M. Claude Bourdet, “A French View of the Wörgl Experiment: A New Economic Mecca”; and Michael Unterguggenberger, “The End Results of the Wörgl Experiment.” Greco vitatja azt az állítást, hogy a valuta sikere az álláspénznek tulajdonítható.

11. Wüthrich, “Alternatives to Globalization.”

12. Champ, “Stamp Scrip.”

13. Fisher, Stamp Scrip, 5. Fejezet 14. Lietaer, The Future of Money, 156–160.

15. Champ, “Stamp Scrip.”

16. Mankiw, “It May Be Time.”

17. “The Money-Go-Round,” Economist, January 22, 2009.

18. Hall and Woodward, “The Fed Needs to Make a Policy Statement.”

19. Koenig and Dolmas, “Monetary Policy in a Zero-Interest Economy.”

20. A két utolsó opciót Buiter tárgyalja a „Negative Interest Rates”-ben.

21. A Riksbank hivatalos oldaláról: www.riksbank.com/swedishstat/ 22. Baker, “No Way Out.” 23. Valójában árinflációt okozhat a termelő befektetési lehetőségek hiányában a nyersanyagárak spekulatív árfelhajtásának köszönhetően.

24. Néhány tájékozottabb olvasó biztosan tiltakozni fog, mondván, hogy tévhit, miszerint a bankok a kamatkülönbözeten keresnek. Azt mondhatják, amikor a bank hitelt nyújt, nem a betétesek pénzét adja ki, hanem inkább új pénzt, hitelpénzt hoz létre egy egyszerű könyvelési tételen keresztül. Sajnos ez is a pénz fejlődésének torzulása. A Függelékben majd elmagyarázom a „Kvantum pénz és a tartalék-kérdés”-nél. Most csak annyit, hogy a negatív kamat melletti banki működés alapvetően sok tekintetben hasonló a mai bankoláshoz (legalábbis, ahhoz, amilyen a „kaszinógazdaság” hatalomátvétele előtt volt) 25. A szív legtöbb fiziológiás leírása egy pumpához hasonlítja, de a szív egyáltalán nem fejt ki hajtóerőt a vérkeringésre. Lehetetlen, hogy egy 300 grammos szerv viszkózus folyadékot szivattyúzzon hajszálerek ezer mérföldjein keresztül. Valójában az embrionális keringés még az előtt beindul, hogy a működő szív egyáltalán megjelenne, és saját belső hajtóereje van, melyet a teljes keringési rendszerrel és az egész testtel való kapcsolat tart fenn. A szív átmenetileg megállítja az áramlást, mely felduzzasztja a pitvart, mielőtt kiengedné a vért a kamrában. Ez inkább hasonlít egy hidraulikus dugattyúhoz, mint egy pumpához, melyhez még egy csavaró-forgató funkció is társul, hogy fenntarthassa a vér spirális mozgását.

26. Tulajdonképpen a Fed már most is igyekszik gyakorolni ezt a figyelő, modulációs funkciót. Meredith Walker, a korábbi Fed közgazdász leírja, hogy munkája mekkora részét tette az ki, hogy felkészüljön a Nyíltpiaci Bizottság üléseire, ami magában foglalta a számtalan kereskedelmi és pénzügyi intézménnyel való kommunikációt, azaz valójában a gazdaság pulzálásának figyelését. A monetáris politika természetes válasz volt a megfigyelésekre, kivéve, amikor a politikai beavatkozás megakadályozta a természetes választ és elvitte a Fed-et az irányító szerep felé, ami hasonló a szivattyúéhoz.

27. Keynes, The General Theory of Employment, Interest, and Money, 4. könyv, 23. fejezet, 4. rész 28. Emellett, ebben a rendszerben a magas likviditású látraszóló adósság kamata az álláspénz felé közelít.

29.

Egy névtelen hozzászólás: http://blogs.ft.com/maverecon/2009/05/negative-interest-rates-when-are-t....

30. A tőke határhaszna minden egyes dollárnyi új beruházás várható hozamára utal.

31. Keynes, The General Theory of Employment, Interest, and Money, 17. fejezet, 2. rész 32. Ibid., sec. 3.

33. Amikor a kamatláb meghaladja a gazdasági növekedés mértékét, a társadalom gazdagságának egyre nagyobb részét követeli a maga számára – és nincs kockázat a mentőakcióknak köszönhetően.

34. Rösl (2006).

35. Lásd például Holden: „Mr. Keynes’ Consumption Function and the Time Preference Postulate.” Ez a tanulmány „pszichológiai törvények”-ként megfogalmazottan mutatja be azokat az ideológiai elveket, melyek kockán forognak.

36. A csökkenő határhasznot gyakran a műtrágya alkalmazásával szemléltetik.

Az első tonna megduplázza a hozamot, a következő tonna 10 százalékkal növeli a hozamot, a következő már csak 1 százalékkal és így tovább. Ez egy nagyon általános elv. Miért is ne vonatkozzon a pénzre is?

37. Senior, Outline of the Science of Political Economy, idézve Handon és Yosifon, “The Situational Character,” 76 Nem lehet nem észrevenni azt az célzást, hogy az akaratból kifejtett erőfeszítés fájdalmainak elviselése valójában csodálatra méltó erény.

38. Hoppe: „The Misesian 39. Marx, Grundrisse, 230.

Case against

Keynes”

–

kiemelés tőlem.

40. Everett, “Cultural Constraints on Grammar and Cognition in Pirahã.”

41. Lee, The Dobe !Kung, 101.

42. Sahlins, Stone Age Economics, 209.

43. Ha az álláspénz mértéke túl magas, spekulatív tőkebefektetések is történhetnek, amelyek többletkapacitáshoz, inflációhoz és fellendülés-válság ciklushoz vezethetnek. A Fednek vagy a központi banknak ugyanazokat a funkciókat kellene gyakorolni, amit (állítólag) ma csinál, kamatemeléssel (az álláspénz mértékét közelebb hozni a nullához) csillapítva a gazdaság túlhevülését. Még olyan idők is jöhetnek a jövőben, amikor helyénvaló, hogy a kamat visszamenjen a pozitív tartományba. Ilyen alkalom egy gyors gazdasági növekedéskor következne be. Így a kockázatmentes kamatláb kisebb lenne, mint a gazdasági növekedés üteme, ami elejét veszi a vagyon koncentrációjának, amely rendszerint a kamatnak köszönhető. Úgy gondolom azonban, hogy amikor a növekedést már nem támogatja a természeti erők fenntarthatatlan kifosztása és amikor a társadalmi tőke visszaállítása beszűkítette a fizetett szolgáltatások birodalmát, nem valószínű egy ilyen forgatókönyv.

44. Ez nem jelenti azt, hogy a hitelezők nem tudták megragadni a biztosítékot vagy nem tudták rávenni a bíróságot, hogy végrehajtassák az adósokkal szembeni, az esedékesség napjáig történő követeléseiket. Azt azonban igen, hogy minél többet vártak, annál kevesebbet tudnak behajtani.

13. fejezet: Az egyensúlyi állapot és a nem-növekedés gazdaságtana „Az anyagi fogyasztás végtelen bővülése lehetetlen egy véges világban.” – E.F. Schumacher A fenntarthatóság újraértelmezése Az utóbbi két fejezet egy olyan gazdaságot vázolt fel, ami fenntartható, figyelembe veszi a bolygó ökológiai korlátait, és a fogyasztás végtelen növekedésének alapvető kényszere nélkül is virágzik. De vajon legfőbb célunknak a fenntarthatóságnak kell lennie?

Rég nem vagyok kibékülve a „fenntarthatósággal”, mintha ez önmagában cél lehetne. Nem azon kellene inkább gondolkodnunk, hogy mit is akarunk fenntartani és mit akarunk ennek érdekében létrehozni? Sok gyönyörű és lényeges dolog nem fenntartható, ilyen például a várandósság. Örülök annak, hogy mostanában a gondolkodás fókusza a fenntarthatóságról az átalakulásra helyeződött. Az az állapot, ami felé haladunk jelenlegi életformánknál jóval fenntarthatóbb lesz, de nem az a végcél, mint ahogy az élet végső célja sem csupán az életben maradás.

A megszentelt közgazdaság központi gondolata az ökológia kiterjesztése, nem pedig az annak törvényei alól való kibúvás. Tegyük fel hát a kérdést: a természet vajon alapvetően stabil és fenntartható vagy pedig harmonikus? Rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, melyeket szeretnénk, hogy a társadalmat jellemezzék? Vannak, akik szerint a természet nem harmonikus és kiegyensúlyozott, ehelyett annak kegyetlen, versengő és pazarló megnyilvánulásait hangsúlyozzák. E szemléletnek mélyen gyökerező ideológiai vonatkozásai igazolják a Felemelkedés programját, amely szerint a tudományon és a technológián keresztül uralni kell a természetet. Azok, akik egyetértenek ezzel a szemlélettel, általában az emberi természetre és a primitív társadalomra a Hobbes-i megközelítésből tekintenek, a civilizációt pedig úgy látják, mint a társadalmi kontrol különböző módszereinek győzelmét a brutális és primitív korok felett. Ez része a Felemelkedés történetének: állati természetünk felemelkedik egy kizárólagosan emberi birodalomba.

A természetet egy hatalmas arénaként, a különálló versengő organizmusok túlélésért folyó darwini harcaként értelmező nézet áthatja az egész gazdasági elméletet. A biológiában egyre több kritika éri ezt a szemléletet, de annak gazdasági leképeződése még mindig az elsődlegesen uralkodó nézet a gazdasági szakemberek és a politikai döntéshozók körében. Ahogy a darwini "önző génektől" elvárják, hogy maximalizálják reproduktív önérdeküket, úgy Adam Smith "gazdasági embere" is a saját gazdasági önérdekének maximalizálását keresi. Ezzel az alapvető közgazdasági feltételezéssel élnek a kereslet és a kínálat törvényeinek megfogalmazásakor.

Az elmúlt két évtizedben jelentős szemléletváltás ment végbe a biológiában, amely az egyedi szervezeteken túlmutató teljes rendszerek együttműködésére, szimbiózisára és homeosztázisára helyezi a hangsúlyt. Továbbá, maga a genetikai integritás fogalma is megkérdőjeleződött, mivel új felfedezések bizonyítják, mennyire fontos, a gének megosztása a szervezetek és a fajok határain túl . A

versengő, elszigetelt egyedek paradigmájának a biológia területén megindult hanyatlása hasonló folyamatokhoz vezetett a pszichológiában, a szociológiában, és – igen, még – a közgazdaságtanban is. A versengés és a „legrátermettebbek túlélése” már nem megkérdőjelezhetetlen alaptétel semmilyen területen sem.

Ez nem azt jelenti, hogy a verseny nem fontos, vagy, hogy a természet változatlan! Tényleg zajlanak fenntarthatatlan folyamatok a természetben, és ezek nem rendellenesek. Azt a célt szolgálják, hogy egy rendszert egyik állapotából egy másikba fordítsanak át.

Nemrég egy konferencián valaki a körforgás törvényéről szóló nézeteimet kritizálta. Azzal érvelt, hogy a természeti rendszerek néha nagy mennyiségű hulladékot állítanak elő, amit más organizmusok sem tudnak hasznosítani, és amely, így mindenki számára mérgezővé válik. Lehet, hogy a prekambiumi oxigén katasztrófára gondolt, amikor fotoszintetizáló organizmusok alakultak ki és „mérgezték” a légkört a belőlük keletkező hulladéktermékkel, az oxigénnel. A klasszikus megközelítés szerint a természet e hibája a földi élet végét jelentette volna, ha az aerob organizmusok rendkívül szerencsés megjelenése nem vonta volna ki az oxigént a légkörből. Ez pedig nem a természet harmóniájának, hanem egy igen valószínűtlen véletlen mutációnak volt köszönhető. A tanulság pedig, hogy nem bízhatunk a természet harmóniájában, folyamatosan valamilyen katasztrófahelyzet közelében vagyunk; és ezért van szükség arra, hogy a technológia irányítsa a természetet, az emberi testet és az emberi természetet.

Ez a Felemelkedés ideológiája, amely összecseng a növekedés gazdasági ideológiájával és szemben áll az egyensúlyi állapotban levő gazdasággal. A kérdést felvető nem ment el idáig, alapvetően csak azt akarta mondani, hogy „ne alkalmazzam a természet törvényeit az egyensúlyi állapotú gazdaság igazolására.”

Szeretném a katasztrófa-jelenséget nagyobb összefüggésben vizsgálni. A természetben igenis megtalálhatóak a pozitív-visszacsatolási körök, mint a prekambiumi oxigén katasztrófa. Azonban ezek csak kivételes alkalmakkor, az átalakulás időszakában jelentkeznek. Például egy erős pozitív visszacsatolás a szülési folyamat beindításához szükséges hormonok öngerjesztő termelődése. A vajúdás nem fenntartható, megölné az anyát, ha túl sokáig tartana, és mihelyt eléri a célját, az anya visszatér a homeosztázisba. A pozitív visszacsatolási szakaszok egy szervezetet vagy ökoszisztémát egy régi egyensúlyi állapotból egy újba juttatnak.

Pontosan így tekinthetünk a pénzre is. A pénz a technológiával együtt az emberi metaorganizmus egyik legfontosabb „hormonja”, ami egy fenntarthatatlan folyamaton keresztül egy új állapot felé vezet bennünket. A technológia a múlt technológiájára épül, és olyan problémákat hoz létre, amelyek még több technológiát tesznek szükségessé. A tőke a múlt tőkéjére épül, és a kamatozó adósság hozza létre, amely a jövőben exponenciálisan növekvő tőkét igényel.

Igen, fenntarthatatlan, de csak akkor természetellenes, ha megpróbáljuk fenntartani, amikor már lejárt az ideje. A pozitív visszacsatolások mindig korlátokba ütköznek. A Föld összehúzódásai egy bizonyos pontig erősödnek aztán megszületik a baba. Az, amit riadtan exponenciálisan növekvő görbének látunk, valójában egy fázisátmeneti görbe része.

Átmenet az Egyensúlyi Állapotba: koccanás vagy ütközés?

A 2.-5. ábra ezt szemlélteti. A folyamatos vonal a pénz, a népesség, az energiafogyasztás, az erőforrás-felhasználás, a CO2-kibocsátás és sok más növekedését mutatja napjainkig. Ez egy exponenciális görbe. A pontozott vonalak négy jövőbeli lehetőséget vázolnak fel. A 2. ábra a Felemelkedés techno-topiai mítoszát mutatja be, amely szerint az exponenciális növekedés örökké tarthat és tartani is fog, ahogyan meghódítjuk a galaxist és az univerzumot. Eszerint, ha a növekedésünk túllépi a Föld határait, akkor csillagokat és földszerű új planétákat fogunk gyarmatosítani; az univerzum végtelensége helyet ad végtelen exponenciális növekedésünknek.

A jelenlegi gazdaságpolitika még mindig a 2. ábra íve szerint cselekszik. Bár ma már sokan felismerik, hogy a további exponenciális növekedés alapjaiban fenyegeti a földi életet, ez a felismerés még nem szivárgott be a közgazdasági gondolkodás fő áramlatába, az még mindig a növekedést helyezi a középpontba.

A pesszimisták félelme, hogy a mostanáig tapasztalt exponenciális görbe folytatása csakis a 3. ábrán látható katasztrofális összeomlás, a kiindulási értékhez való visszaesés lehet. Ez lényegében a civilizációellenes és olaj-csúcs mozgalmak „összeomlás-híveinek” jóslata, akik jelenlegi állapotunkat a sáskafélék népesedési folyamataihoz hasonlítják: hatalmas népességrobbanásuk következtében számuk messze meghaladja a terület eltartóképességét, majd a populáció összeomlik. Azt vallják, hogy mi ugyanígy messze túllépjük a Föld teherbíró képességét, és így a népesség visszaesése elkerülhetetlen.

A gyászos végzetnek, az összeomlás-hívők forgatókönyveinek, mint például az Armageddon, a széles körben elterjesztett 2012-re vonatkozó próféciáknak vagy más kataklizmikus világvége eseményeknek van egy bizonyos érzelmi vonzereje, melyet, be kell vallanom, én magam is éreztem időnként. Azt éreztem, hogy egy részem ki akar szállni. És ezzel nem vagyok egyedül. Sokunknak van elege a modern világból: az erőszakból, elidegenedésből, szegénységből és a közönyből, és lemondtunk már arról is, hogy ezt valaha megváltozhatnánk. Nagyon vonzó lehetőség tehát egy világmegváltó esemény, amely megteszi ezt helyettünk, legyen az akár egy technológiai csoda, vagy maga Jézus, vagy az ufók, sőt akár valamilyen földtani, társadalmi vagy gazdasági kataklizma. Sok összeomlás-hívőt vonz az is, ami az összeomlás után esetleg következhet: egyszerű technológia, a természettel, a szellemmel és az ősi módszerekkel kapcsolódó közzösségi társadalom. Ezenkívül a gazdasági és környezeti összeomlás lehetősége elégtételül szolgál bosszúszomjas részünknek, amely azt súgja: „én megmondtam!” – és látni akarja, hogy a gonoszok megbűnhődnek.

Sajnos, az összeomlás forgatókönyvek mérhetetlen szenvedéssel, százmilliónyi vagy milliárdnyi halálos áldozattal járnának, sőt a civilizáció egész építményének összeomlásával, amelyben a rosszal együtt a jó is eltűnik. Ez rendben is lenne, ha a technológia és a kultúra valóban tévedés lenne, de azt hiszem, hogy hasonlóan minden teremtményhez, tehetségeinknek célja van; olyan értelme, amit még fel kell fedeznünk. Most ébredünk fel gyermekkorunkból, és a válság, amit teremtettünk, most először kínál lehetőséget arra, hogy rendeltetésének megfelelően használjuk tehetségünket. Más szavakkal: az Elkülönültség gondolkodásmódjában tehetségeinket teljes mértékben elvetni ugyanúgy az Elkülönültség gondolkodásmódjának felel meg, mint a természet többi része fölé

helyezni őket. Mindkettő egyfajta emberközpontú kivételezettség. Nem tudnánk inkább érett lényekként újra egyesülni a természettel?

Ezt szem előtt tartva, felhívnám a figyelmet két további ábrára, melyek egyformán illeszkednek az görbe eddig tapasztalt pontjaihoz. A 4. ábra egy meglehetősen gyakori természeti jelenséget szemléltet: a gyors növekedés végül lelassul és megközelít egy állandósult, egyensúlyi állapotot. Ez az ábra szemléltethetné egy kamasz növekedését; a terméketlen talajon megújuló vegetáció teljes biomasszájának alakulását; vagy egy baktérium populációt, amit egy tápanyaggal folyamatosan ellátott Petri-csészébe helyeznek. Az 5. ábra egy másik gyakori mintázatot szemléltet: a hosszútávon fenntartható szint fölötti csúcsot egy, az egyensúlyi állapot felé tartó fokozatos csökkenés követ.

Nagyon gyakoriak a természetben a növekedés verseny által vezérelt, gyors szakaszai, melyeket az egyensúlyi állapotba való átmenet követ. Gondolj például egy fejletlen ökoszisztémára, amelyben a gyomok és a csemeték versengenek a napfényért. Ez csak egy része a folyamatnak, amely egy szimbiotikus, összetett, több szintből álló erdőben teljesedik ki. A fejletlen ökoszisztémának megfelelő szintű gazdaságban és gondolkodásmódban élve az esztelen versengést láttuk természetesnek. De hátha az emberiség is fejlődik, szimbiotikus egységbe szervezi önmagát, ahol már nem a versengés és a növekedés lesz az elsődleges.

Ami azt illeti, a legfrissebb demográfiai statisztikák nem épp népességösszeomlást mutatnak, hanem a növekedés gyors lassulását. Innen vagy a népesség stagnálása következik valahol a 8-9 milliárdos szint körül (4. ábra), vagy pedig elér egy csúcsot körülbelül ezen a szinten, amit egy egyensúlyi helyzetnek megfelelő néhány milliárd főre való csökkenés követ (5. ábra).

Gazdasági szempontból értelmezve ezeket az ábrákat, az élet pénzzé tétele vagy lelassul és megáll (vagyis a gazdasági növekedés fokozatosan lelassul addig, amíg el nem ér egy egyensúlyi állapotot, illetve a nem növekvő gazdaságot) vagy először összezsugorodik egy kicsit, hogy egy, a mainál alacsonyabb szinten (alacsonyabb egy főre jutó GDP) stabilizálódjék. A 4. ábra az első forgatókönyvet mutatja, az 5. ábra a másodikat. Én mind a népesség, mind a gazdaság alakulását tekintve az utóbbit tartom valószínűbbnek.

A demográfiai statisztikák alátámasztják ezt a várakozásomat. Amikor egy ország a teljes iparosodottság állapota felé közeledik, a születési ráta lecsökken, a legtöbb esetben a halálozási ráta alá. Ez a népesség lassú természetes fogyását vetíti előre, nem pedig egy katasztrofális tömegpusztulást. Úgy gondolom, hogy egy gyógyuló bolygón, mind a GDP, mind a népesség eléri maximumát a következő három évtizedben, onnantól szinten marad, majd évtizedenként néhány százalékkal csökken, amíg fenntartható szintre nem jut. (1) Ez a tendencia már elkezdődött: a 2006-os ENSZ előrejelzés szerint a világ termékenységi rátája, azaz az egy nőre jutó élveszületések száma 2,65-ről 2,55re csökkent az elmúlt évtizedben. Az elmúlt fél évszázadot tekintve a termékenységi ráta a leginkább iparosodott országokban drámai mértékben csökkent, a legtöbb esetben jócskán a 2,1-es szint alá. Érdekes, hogy egy nemzet emberi fejlődési indexe (HDI, a jólét olyan mérőszáma, ami mentes a GDP számos hibájától) és termékenységi rátája közötti fordított korreláció az elmúlt néhány évben megfordult a HDI mutató szélsőséges csúcsértékei mellett. Más szóval: a termékenységi ráta visszatér a szülők, az idő előtt elhunytak és a nem

szaporodóképes egyének pótlását biztosító szintet megközelítő szintre, ahogyan a gazdasági fejlődés a teljesség állapota felé közelít. (2) Nem gondolom, hogy ezek a statisztikák lehetséges kimeneteknél többek lennének. Nem próbálom megjósolni a jövőt, de azt hiszem, hogy az Elkülönültség pusztításai, mint például az egészség pénzzé tétele, drasztikusan csökkenő termékenységet és növekvő halandóságot fog okozni az elkövetkező fél évszázadban. A világ népessége 2100 körül valószínűleg egy kicsit kevesebb lesz a mainál. Ami a gazdaságot illeti, a pénzzé tett, privatizált javak birodalmának nagy részét visszaszerezzük a közjavak és az ajándék számára. Sok minden, ami ma árucikk, többé már nem lesz az, mivel új, együttműködő gazdasági formák jelennek meg, hogy kielégítsék a helyi szükségleteket.

Az 5. ábrán látható „ütközés” súlyossága attól függ, hogy mennyire lépjük túl a fenntartható szintet. Úgy gondolom, hogy a könnyed átmenet (4. ábra) lehetőségét elszalasztottuk az 1960-as években, amely időszak az Elkülönültség Korszakának természetes tetőpontját jelentette; viszont elkaptunk egy pillanatot belőle: rápillanthattunk egy szebb világra, ami nagyon közel volt. A hippik látták, néhány ragyogó pillanatig meg is élték, de a régi mesék túl erősek voltak.

Ahelyett, hogy a hippik magukkal húztak volna minket egy új világba, mi húztuk vissza őket a miénkbe.

Minél tovább marad fenn az Elkülönültség korszaka, annál fájdalmasabb lesz az átmenet, és minél később következik be, annál nagyobb lesz a fenntartható szintre való zuhanás. Szélsőséges esetben olyan is lehet, mint a 3. ábrán szereplő összeomlás. Ezért olyan fontos, hogy amit csak tudunk, megvédjünk a közvagyon maradékából, hogy korlátozzuk a növekedést és megőrizzük a valódi gazdagságot az élet fenntartásához az ütközés után – „hogy sürgessük az ütközést és enyhítsük ennek súlyosságát.” Még ma, 40 eltékozolt évvel az 1960as évek Nagy Ébredése után sincs túl késő a puha földet éréshez.

Zsugorodó pénz, növekvő gazdagság A gazdasági visszaesés ma a politikai döntéshozók mumusa, akik teljesen érthetően ezt a munkanélküliséggel, a szegénységgel és a társadalmi zavargásokkal kapcsolják össze. Már elmagyaráztam, hogy a negatív kamat rendszere hogyan teszi lehetővé, hogy a hitel egy zsugorodó gazdaságban is működhessen, elkerülve ezzel a vagyon polarizációját és a deflációs spirált. Még így is sok ember megdöbbenne, amiért negatív gazdasági növekedést javasolok azt gondolva, hogy ez definíció szerint a társadalom elszegényedését és a mindenki számára elérhető áruk és szolgáltatások mennyiségének csökkenését jelenti.

Nem, nem jelenti azt! A negatív gazdasági növekedés egyáltalán nem jár együtt a gazdagság csökkenésével, sem pedig a „termékeknek és szolgáltatásoknak” hívott dolgok szűkösebb elérhetőségével. Ne felejtsd el, az áruk és szolgáltatások a mai meghatározásuk szerint olyan dolgok, melyeket pénzért cserélünk. Ha ezek valamilyen más módon, pénz nélkül megszerezhetőek, akkor a statisztika szerinti „gazdaság” még úgy is zsugorodhat, hogy a valódi gazdaság – az emberek egymásért végzett tevékenysége - egyre növekszik.

Nem köntörfalazok: ebben a könyvben a gazdasági nem-növekedés mellett emelek szót, a gazdaság évtizedekig vagy évszázadokig tartó zsugorodása, a recesszió mellett. Nyilvánvaló, hogy a "recesszió" szónak ma negatív felhangjai vannak, bár valójában csak az összehúzódás időszakát jelenti. Egyáltalán nem azt mondom, hogy életminőségünket fel kell áldoznunk bolygónk érdekében, hanem azt, hogy csökkenteni kell a pénz szerepét. Ha a jövőben megjelennek az emberek közötti osztozás változatos módjai, a gazdasági növekedés többé már nem fogja azt jelenteni, amit ma. Nem kell önzetlenebbé és önfeláldozóbbá válnunk, lemondanunk saját igényeinkről mások javára. Mennyire ragaszkodunk a pénz és az önérdek közötti egyenlőségjelhez! De többé már nem lesz így. Hadd illusztráljam néhány példán keresztül, hogyan válhatunk mindannyian gazdagabbá, miközben a pénz birodalma zsugorodik.

Már ma is létezik egy kiterjedt szoftver-ipar, ami nagyon kevés pénzzel működik.

Ezt a könyvet OpenOffice-ban írom. Ez egy önkéntes adományokból fenntartott szoftvercsomag, amit nem fizetett programozók közössége írt. Azt is lehetne mondani, hogy ezek a programozók nem pénzben "kaptak fizetséget", hanem társaik megbecsülésén keresztül, vagyis egyfajta társadalmi pénznemben. Én szívesebben tekintem tevékenységüket az ajándék gazdaság részének, ami természetes módon tiszteletet és hálát ébreszt a közösség tagjaiban. Akárhogy is van, ez a termelési mód nem jelenik meg a GDP-statisztikában. Könnyen lehetne hát zsugorodó a "gazdaságunk", miközben egyre több és egyre jobb ilyen termék áll rendelkezésünkre. És minél több ilyen van, annál kevesebb pénzre van szükségünk; és minél kevésbé van szükségünk pénzre, annál több szabadidőnk van; és minél több szabadidőnk van, annál inkább megengedhetjük magunknak, hogy megtegyük saját felajánlásainkat az ajándék gazdaság számára.

Sok áru termelési határköltsége ma már gyakorlatilag nulla. Ez igaz szinte minden digitális termékre, mint például a szoftverekre, zenékre, filmekre...

Jelentős költségekkel jár az első darab előállítása, de azután az egységköltség lényegében nulla. Az ipar ezért megpróbált mesterséges hiányt létrehozni a szerzői jogvédelmen, digitális jogok kezelésén és hasonlókon keresztül. Teljesen irracionális, hogy az egyetlen módja annak, hogy jutalmazni tudjuk a digitális tartalmak alkotóit, ha kevesebb emberhez engedjük eljutni a terméküket, mint ahánynak javára válna. Mindenkinek lehetne hozzáférése minden létező filmhez, zenéhez és szoftverhez, és az sem kerülne többe a producereknek, mint manapság. Pénz hiányában nem kéne fizetnünk olyan termékért, melyekben egyébként bővelkedünk. Valójában sok bőségesen rendelkezésre álló áru előállítói már felhagytak a próbálkozással, hogy fenntartsák a mesterséges hiányt és pénzt termeljenek. Ehelyett inkább önkéntes fizetésekre, eladható hirdetésekre, technikai támogatásokra, képzésekre vagy élő koncertekre hagyatkoznak. Az idő, a figyelem, a tér egy koncert helyszínén, és így tovább, mind szűkös erőforrások, és sokkal könnyebben beleillenek a pénz világába.

Ennek ellenére a nettó eredmény a gazdasági nem-növekvés: ahogy egy író mondja: Alapötletük nagyszerű, amíg működik, az ingyenes tartalmakhoz kapcsolva fizetős kiegészítő szolgáltatásokat kínálnak: a Linux disztribúciók technikai támogatást és egyedi igényekre való igazítást nyújtanak, zenei cégek hiteles autentikus másolatot értékesítenek, ami a megfelelő helyen áll rendelkezésre, Phish koncertjegyeket adnak el, stb. Egy dolgot azonban nem tudnak megfelelően kezelni: azt, hogy a

kisegítő szolgáltatásokból rendelkezésre álló teljes összegű pénz kevesebb, mint amit a védett tartalom hozna. Az Encarta eladások nem hoztak annyi pénzt, mint amennyivel csökkentették a Britannica et al eladásokat. A Wikipédia pedig milliárdos veszteséget okozott mind a kemény-kötésű enciklopédiák, mind az Encarta számára. (3) Ha ez a tendencia folytatódik (és úgy tűnik, hogy terjed, ahogyan egyre több hagyományos média válik online elérhetővé), akkor valóban a nagyobb gazdagság - kisebb (pénz)gazdaság tökéletes példáját láthatjuk benne.

A digitális javak egy sokkal általánosabb jelenség szélsőséges példái. Sok más termék határköltsége is a nullához tart. A legtöbb gyógyszer tényleges termelési határköltsége pirulánként filléreket jelent. De még az ömlesztett ipari nyersanyagok, mint például a csavarok is sokkal kevesebbe kerülnek, mint korábban, és nem csupán pénzben és emberi munkában, de néha még energiaigényükben is. Ez az évtizedek vagy évszázadok alatt felhalmozódott innovációnak köszönhető. Ez isteni örökségünk egy másik megjelenési formája ebben az esetben a kultúra, nem pedig természet, - amelyből minden emberi lény egyformán megérdemli, hogy részesüljön.

A megszentelt közgazdaság felé tartó evolúció egy általános civilizációs átalakulás része. Párhuzamos változások zajlanak a gyógyászatban, az oktatásban, a mezőgazdaságban, a kormányzatban, a tudományban és kultúránk minden más intézményében. Bármely terület változása segíti a többiét is. Így van ez a természetes gyógymódok felé való elmozdulás gazdasági hatásaival is. Alig egy vagy két évszázada nagyon kevesen fizettek az egészségügyi ellátásért, azt népi gyógyítók, füves-emberek, javas-asszonyok vagy a gyakoribb betegségek esetén a nagyanyók és szomszédok informális hálózata nyújtotta. A füvek ismerete széles körben elterjedt és rendszerint nem kellett fizetni alkalmazásáért. Még ha teljes mértékben le is szabályoznák, a gyógynövény üzletben (és a természetes gyógymódok sok formájában) rejlő profitlehetőség sokkal kisebb, mint a fejlett technológiával előállított gyógyszerekkel elérhető nyereség. Összehasonlítva a komplex, nagy technológia-igényű folyamattal, mely során gyógyászati szer válik belőle, a gyógynövény előállítása olcsó. A legjobb gyógynövények többnyire szinte mindenhol fellelhető gyomok. A gyógynövények, a homeopátiás gyógyszerek, és a számtalan, ma virágzó holisztikus megközelítésű gyógymód nem-növekvő gazdaságot ígérnek, de mégsem járnak az életminőségünk csökkenésével. (4) A gazdasági nem-növekedés egy másik területe az építészet és a várostervezés.

Amellett, hogy elvágjuk magunkat a közösségtől, a természettől és a helytől, az elmúlt két generáció burjánzó, elidegenítő külvárosai hatalmas erőforrás-igényt is teremtettek. Most azonban a tervezők és az építők újra felfedezik a nagy népsűrűségű városok erényeit: mint például a kisebb lakások, tömegek közlekedését segítő elrendezések és olyan többfunkciós fejlesztések, melyek nem igényelnek autós közlekedést. Mindezen változások a gazdaság zsugorodásához vezethetnek, mivel kevesebb "jószágra" (utakra, benzinre, fűrészárura, stb.) van szükség. Sőt, ha élénkebbek a közterületek, az emberek kevésbé igénylik, hogy hatalmas privát terekben éljenek. Közösségben élve nem függünk annyira a mesterséges szórakoztatástól, mivel több alkalmunk van arra, hogy ténylegesen

részt vegyünk egymás életében. Mindez azt jelenti, hogy csökken a pénz által közvetített tevékenység.

A közvetítői szerep vége és P2P (szinergiás együttműködés) forradalma A gazdaság zsugorodásának egy másik oka, hogy az internet feleslegessé tette a közvetítő szerepeket. Ez arra utal, hogy nincs szükség az ügynökökre, brókerekre, közvetítő emberekre. Gondoljunk a Craigslist-re, amely egy becslés szerint 10 milliárd dollárnyi éves bevételtől fosztotta meg az apróhirdetések piacát, és ehelyett csak 100 millió dollár saját bevételt termelt. (5) A Google szintén hatékonyabbá (olcsóbbá) tette a hirdetést, és nem csupán a már meglévő médiától vont el bevételeket, hanem az egész iparág hirdetési kiadásait lecsökkentette. (A teljes hirdetési költség 9 százalékkal esett vissza 2009-ben.)

Természetesen, ahogyan a reklám olcsóbb lett, úgy terjedt el egyre inkább; a teljes reklámipar csúcsot döntött; ami azt jelenti, hogy már túl vagyunk a „reklám csúcson”, mivel a közfigyelem már telítődött. Remélem, nem szomorít el túlságosan a reklám terjedésének alkonya, amely azonban jelentősen hozzájárult a GDP növekedéséhez. Eközben a hirdetések és a marketing hagyományos funkciói közül több, melyek egykor fizetett szolgáltatások voltak, most a közösségi médián keresztül valósulnak meg. Hasonlóképpen a blogszféra is átvette a hagyományos hírek közzétételének sok funkcióját: szintén sokkal kisebb költséggel. Ugyanez igaz az utazási irodákra, a tőzsdézésre és sok más iparágra, ahol a brókerek és az ügynökök már feleslegessé váltak. Mindezek a tényezők hozzájárulnak a gazdaság zsugorodásához.

A közvetítők eltűnése és a nyílt forráskódú szoftverek egyaránt egy általánosabb jelenség részei: a P2P (peer-to-peer) forradalmát jelentik. A forgalmazás, a terjesztés, és a termelés régebbi hierarchikus és centralizált struktúrái rengeteg pénzt és emberi erőfeszítést igényeltek. Ezen túlmenően, jellegüknél fogva elszigetelték a szűk területre specializált embereket egymástól, lehetetlenné téve az ajándékcserét.

A közvetítők eltűnése még a hitelezési rendszerre is hatással van, és aláaknázza a bankok hagyományos pénzügyi közvetítői szerepét a befektetők és a hitelfelvevők összekapcsolásában. A vállalatok megkerülik a bankokat azáltal, hogy a finanszírozást közvetlenül a pénzpiacokról szerzik meg, míg az új P2P hitelezési weboldalak, mint például a LendingClub and Prosper.com most már lehetővé teszik az egyének számára, hogy közvetlenül egymástól kérjenek kölcsön. A kereskedelmi hitelelszámolási körök, kölcsönös faktoring rendszerek és a kereskedelmi barter hálózatok, amelyekről később beszélek, további módok, amelyekkel az információs technológia gyengíti a központi közvetítő intézmények szerepét. Ezek a fejlemények is csökkentik a GDP-t, hiszen a "pénzügyi szolgáltatásokkal" kapcsolatos kiadások is csökkennek.

Mivel ezek az egyre olcsóbbá váló "információ gazdasági" szolgáltatások termelési tényezővé váltak szinte minden más ágazatban is, a nem-növekedés ragályossá vált. Ez még azokban az ágazatokban is igaz, melyekre növekedő iparágként tekintünk. 2000-ben például 371 milliárd dollárt költöttek PC hardverre, beleértve a nyomtatókat, a szervizelést, és az adattárolást. 2009-re ez az összeg 326 milliárd dollárra esett vissza. Nyilvánvaló, hogy ez nem azért

történt, mert kevesebb számítógépet vásárolunk, hanem mert a költségek drasztikusan csökkentek.

A leggyakoribb profit modell az interneten a hirdetések megjelenítése, ami lényegében lekorlátozza a teljes digitális gazdaság méretét arra a szintre, amennyi hirdetési költséget a fizikai gazdaság elbír. Azonban az internet még önmagát is bekebelezi: a weboldalak, melyek ingyenes termékismertetőt és árösszehasonlításokat ajánlanak, éppen azt a reklámot teszik feleslegessé, amely fenntartaná őket.

Az történik, hogy az emberiség egész eddigi történelme során működő üzleti modell (találj valamit, amit az emberek egymásnak vagy maguknak tesznek meg az ajándék gazdaságban, vedd el tőlük, és áruld nekik pénzért a továbbiakban) visszájára fordul. Az internet lehetővé teszi, hogy az emberek újra megtehessenek dolgokat egymásnak vagy maguknak, anélkül, hogy fizetni kellene érte. Eric Reasons azt mondja: Talán azért van annyi nehézségünk azzal, hogy kitaláljuk a különböző internetes szolgáltatások, mint a Twitter, a Facebook és a YouTube pénzre váltását, mert ezeket nem lehet pénzzé tenni ... vagy legalábbis nem azoknak az iparágaknak és szolgáltatásoknak a helyettesítési rátáján, melyeket ezek kiszorítanak. Ez pontosan az, ami a nyomtatott médiát kemény kihívások elé állítja, miközben próbál online modellre váltani. (6) Az internet egy részvételi ajándék gazdaság, egy P2P hálózat, amelyben nem különböztethető meg a termelő és a fogyasztó. Amikor az online hálózatokon keresztül megosztjuk a híreket, a termékajánlásokat, a dalokat, és így tovább, nem számolunk fel senkitől semmit az "információs szolgáltatásainkért." Ez egy ajándék gazdaság. A legtöbb honlap tartalma ugyancsak ingyenes. Reasons a következőkre jutott: Azt mondják, hogy higgyünk a jövőnkben, egy tudás-alapú gazdaságban, de senki sem találta ki pontosan, hogy kell ebből igazi pénzt csinálni. Akik ebből élnek (Craigslist, Google), a korábbi piac dollárjaiból csak centeket keresnek meg, miközben a régi piacokat felforgatták vagy gyakorlatilag el is tüntették fejlesztéseikkel. Ez nem azért van így, mert nem találtuk még ki a jó bevételi modellt, hanem, mert az innováció a hatékonysághoz és nem növekedéshez vezet, és ez deflációs hatást gyakorol a felduzzasztott iparágakban. Sőt, nagy részben nekünk köszönhető: mi, a végfelhasználók saját szabadidőnkben alkotni és megosztani akarunk, nem pedig csak fogyasztani.

Bár a részvételi ajándék-gazdaság felé fordulás új; a többletkapacitás és az alulfoglalkoztatottság fenyegetése már évszázadok óta kísérti a kapitalizmust, jelezve, nem kellene ilyen keményen dolgoznunk, hogy fenntartsuk az emberi életet. Valóban, a szabadidő korának hajnala előttünk lebegett amióta csak elkezdtünk gépeket használni az iparbn, „melyek akár ezer ember munkáját is képesek elvégezni”. A benne foglalt ígéret, miszerint hamarosan csak ezred ennyire keményen kell dolgoznunk, csak nem akar valóra válni. És most én is ezt ígérem. Ez az elképzelés is újra csak egy délibáb? Nem. A legfontosabb különbség az, hogy nem egyedül a technológia hatékonyságjavító fejlesztéseitől várjuk, hogy több szabadidőnk legyen. A kulcs a nem-növekedés, nem pedig a hatékonyság. Ösztöneinknek ez nagyon idegennek tűnik: a nem-növekedés, a gazdasági recesszió lesz, ami sokakat bevezet az igazi jómódba.

A növekedésorientált gazdaságban a technológiai fejlődésnek köszönhetően felszabaduló munkát arra használják fel, hogy még több árut állítsanak elő. Ha 1870-ben 10 munkaórába került a háztartás szükségleteit előállítani, és ma 1 munkaórát vesz igénybe azonos mennyiségű áru előállítása, akkor a rendszerünk összeesküvése az, ami rávesz, hogy annyit fogyasszunk, mint 10 háztartás 1870ben. Hallhatjuk, az amerikai fogyasztóról úgy beszélnek, mint a globális gazdasági növekedés motorjáról. Kimondatlanul a gazdagságot a vég nélkül gyorsuló fogyasztással azonosították. Havonta új számítógép, évenként új autó, ötévenként egy nagyobb ház: új, több, nagyobb, jobb. Őrültnek tűnik, de a jelenlegi rendszerünkben ez gazdaságilag szükségszerű, mivel a defláció dinamikája ott ólálkodik, várva a napot, amikor a fogyasztás lemarad a termelékenység növekedésétől.

Nem gondolom, hogy gyors lesz az átmenet abba a gazdaságba, melyről írok.

Hagyjuk magunkat szelíden belemerülni az elképzeléseinkbe, és fogadjuk el, hogy a rabszolgaság beidegződései régóta fennállnak, talán eltelik egy kis idő, mire felszámoljuk őket. Egy körülbelül 2 százalékos éves csökkenést jósolok, ezzel a nyersanyag-felhasználás, a levegő és a víz-szennyezés valamint a pénzért (és nem szenvedéllyel) végzett munkával töltött idő generációnként megfeleződne, amíg végül a csökkenés üteme lelassul, miközben néhány száz év múlva a gazdaság a bolygóval való kapcsolata megközelíti az egyensúlyi szintet.

Az általam leírt rendszer alternatívát kínál a „nagyobbat, jobbat, többet” katasztrofális összeomlás felé tartó jövőképével szemben. A negatív kamat lehetővé teszi a termelő beruházások megvalósítását és a pénz áramlását, akkor is, ha a tőke határhaszna nulla vagy kevesebb; míg a közjószág-fedezetű pénz lehetővé teszi a nem fogyasztási célú munkavégzést. A következőkben az általunk szőtt történet harmadik száláról fogok írni: a társadalmi osztalékról, amely megszabadítja a munkavállalók vásárlóerejét a pénz gazdaságban szükséges teljes foglalkoztatottságtól.

Jegyzetek 1. A GDP valószínűleg gyorsabban és a népességfogyásnál kevésbé egyenletesen lassul 1-2 százalékkal évente, hogy generációnként megfeleződjön. Ezt globálisan értem. Néhány országban a növekedés tovább fennmarad.

2. Yong, Ed. “Fertility Rates Climb Back Up in the Most Developed Countries.”

August 5, 2009. ScienceBlogs.

3. Caron, Kevin. “Abundance Creates Utility but Destroys Exchange Value.”

2/2/2010 4. Természetesen vannak olyan területek, amelyekben a gyógyszer kitűnő. Az embereket sújtó legtöbb krónikus állapotban a gyógynövényes kezelésnél kevésbé hatékonyak, de vészhelyzetben felülmúlhatatlanok. Nem a megszüntetésüket támogatom, hanem azt, hogy a megfelelő helyen kezeljék őket.

Ugyanez vonatkozik sok más, társadalmunk felett uralkodó felduzzasztott intézményre.

5. Jarvis, Jeff. “When Innovation Yields Efficiency.” Buzz Machine, June 12, 2009.

6. Reasons, Eric. “Innovative Deflation.” July 5, 2009.

14. fejezet: A társadalmi osztalék „A legtöbb ember sértésnek venné, ha olyan állást ajánlanának neki, ahol csak, hogy fizetést kapjon, köveket kellene átdobálnia egy falon, majd vissza.

Sokan azonban most sem végeznek értelmesebb munkát. – Henry David Thoreau Nyilvánvalóan azok a legszerencsétlenebb emberek, akiknek újra és újra, minden percben, vagy talán percenként húszszor is ugyanazt kell tenniük. A legrövidebb munkaidőt és legmagasabb fizetést ők érdemlik.” – John Kenneth Galbraith

A szabadidő paradoxona A technológia története jórészt munkaerő megtakarítást célzó eszközök története. Egy dízel kotrógép 500 lapátoló ember munkáját képes elvégezni. Egy bulldózer 500 fejszével dolgozó favágóét. Egy számítógép 500 hajdani könyvelő papíron tollal végzett munkáját. Az évszázadok óta tartó technológiai fejlődés után, hogy lehetséges, hogy éppen olyan sokat dolgozunk, mint régen? A földön élő legtöbb ember miért lát még mindig szükséget napi szinten? A futuristák évszázadok óta jósolják, hogy közeleg szabadidő kora. Miért nem jött még el?

Azért, mert minden alkalommal úgy döntöttünk, inkább többet termelünk, mintsem kevesebbet dolgozzunk. Képtelenek voltunk arra, hogy másképp döntsünk.

A jelenlegi rendszerben nem lehet több szabadidőnk a vagyon valamilyen újraelosztása nélkül. Képzeld el, mi történne, ha hirtelen feltalálnának egy varázslatos technológiát, ami minden dolgozó termelékenységét megduplázná. Így ugyanannyi árut feleannyi munkával elő tudnánk állítani. Ha a kereslet nem nő - ahogyan egy egyensúlyi vagy nem-növekvő gazdaságban-, a munkavállalók fele feleslegessé válik. Ahhoz, hogy egy cég versenyképes maradjon, alkalmazottai felét el kellene bocsátania, részmunkaidőben foglalkoztatnia, vagy kevesebb fizetést adnia nekik. Az összesített bértömeg a felére csökkenne, mivel senki sem fizetne többet a munkásoknak, mint amekkora bevételt a munkaadó számára megtermelnek. Az elbocsátott dolgozóknak nem lenne pénzük megvenni a termékeket, annak ellenére, hogy ezek úgy 50%-kal olcsóbbak lennének. Végül, hiába állna rendelkezésre kevesebb erőfeszítéssel előállított több áru, a pénz, amelyen megvehetnék azokat, nem jutna el az emberekhez.

Több lenne a szabadidő, az biztos, de ezt "munkanélküliség"-nek nevezik, és a hatás katasztrofális: a vagyon gyors koncentrációja, defláció, csődök, és így tovább, ahogyan 6. fejezetben leírtam.

Az ebből következő társadalmi-gazdasági problémák elhárításának két módja van: a vagyon újraelosztása vagy a növekedés. Az előbbihez egyszerűen pénzt vehetünk el a foglalkoztatottaktól, hogy odaadjuk a munkanélkülieknek; támogathatjuk a vállalkozásokat, hogy megtartsák felesleges alkalmazottaikat vagy mindenkinek fizethetünk egy szociális bért, függetlenül attól, hogy dolgozik vagy sem. Ezek az újraelosztási módszerek csökkentik a pénz birtokosainak

relatív gazdagságát és hatalmát. A fenti forgatókönyv mellett a másik megoldás a kereslet megduplázásán keresztül fenntartott teljes foglalkoztatottság lenne.

Mivel általánosságban a gazdagok tartják kezükben a dolgok irányítását, ők pedig nem akarják vagyonukat újraosztani, a túltermelés és az alulfoglalkoztatottság problémájára adott hagyományos válasz: bármi áron fenntartani a gazdasági növekedést, azaz az új termékek és szolgáltatások iránti növekvő keresletet.

Ennek egyik módja az export; de ez a megoldás nyilvánvalóan nem működhet a bolygó egészét tekintve. A kereslet növelésének másik módja, mint már részletesen kifejtettem, a nem-pénzesített birodalom gyarmatosítása: rávenni az embereket, hogy megvásárolják, ami egykor ingyenes volt. Végül a termelési többletet egyszerűen meg is semmisíthetjük, háborúval vagy azzal, hogy kidobjuk. Ezek az intézkedések mindenkit kemény munkára fognak, még akkor is, amikor a természetes igények már rég kielégültek.

A növekedés ideológiája, a Felemelkedés meséje azt mondja, hogy a természetes igényeket sosem lehet kielégíteni, mert ezek (felfelé) végtelenül rugalmasak. Azt feltételezi, hogy új piacok, új szükségletek és új vágyak vég nélkül állnak rendelkezésre. Azonban, ahogy megfigyeltem, a vágy egyetlen tárgya, amellyel nem lehet jóllakni, a pénz. A szükségletek és ebből kifolyólag a kereslet korlátlanságának feltételezése áll a ma tapasztalt őrület és azt alátámasztó gazdasági gondolkodásmód mögött. (1) A múltban mindig volt lehetőségünk választani, hogy mit tegyünk a hatékonyságjavulásból fakadó nyereséggel: kevesebbet dolgozzunk, vagy többet fogyasszunk. A növekedés-függő pénzrendszer kényszere alatt következetesen az utóbbit választottuk. Ahelyett, hogy kevesebbet dolgozva könnyebben elégítettük volna ki a meglévő igényeket, folyamatosan új szükségleteket hoztunk létre, vagy még inkább az ajándékból a pénz világába vittük át a szükségleteket, illetve a véges dolgoktól vártuk a végtelen igények kielégülését.

Ezek irányították a fejlődésünket, kezünk és elménk tehetségének alakulását. Bár elég nagy árat fizetett és fizet a természet, a kultúra, a szellem és az emberiség, ez a fejlődés sem volt hiábavaló. Ma, amikor a természeti és kulturális közjavak kimerülnek, a választás - többet fogyasszunk vagy kevesebbet dolgozzunk kontextusa is megváltozik. A felemelkedés kora lezárul, mi pedig igyekszünk kifejlesztett tehetségeinket azok valódi célja szerint használni a Földdel való új kapcsolatunkban. Lejárt a növekedés kora. John Maynard Keynes a korszakváltás sejtelméről így ír a „A békeszerződés gazdasági következményei” c. munkájában: „Egyrészt a dolgozó osztályok elfogadtak ... egy olyan helyzetet, amelyben ők nagyon kis szeletre jogosultak a tortából, amit a Természettel és a tőkésekkel együtt hoznak létre. Másrészről megengedték a tőkésosztálynak, hogy a torta legjobb része legyen az övék és elméletileg szabadon fogyaszthassák, azzal a hallgatólagos feltétellel, hogy a gyakorlatban nagyon keveset fogyasztanakel belőle. A „megtakarítás” kötelessége lett az erény kilenctizede és a torta növekedése az igaz vallás tárgya. A torta el nem fogyasztása köré nőtt a puritanizmus minden ösztöne, amely más korokban kivonta magát a világból és a termelés művészetét ugyanúgy elhanyagolta, mint az élvezetét. És így a torta egyre nagyobb lett, de hogy hová vezet, nem gondolták át. Az egyéneket nem a teljes megtartóztatásra buzdították, hanem az elodázásra, és arra, hogy a biztonság és előrelátás örömeit gyakorolják. Megtakarítani öreg napjaidra és a gyermekeid számára, ez volt a cél,

de csak elméletben , mivel a torta értéke épp abban állt, hogy sosem volt szabad elfogyasztani, sem neked, sem a gyermekeidnek”. (2) Kollektív szinten a torta nem elfogyasztása a növekedés választását jelenti a szabadidővel szemben. A hatékonyabb termelési technológia lehetővé teszi számunkra, hogy kevesebbet dolgozzunk, vagy ugyanannyi munkával több terméket hozzunk létre. Gazdasági rendszerünk megköveteli és meg is testesíti az utóbbi választását. Annak ellenére, hogy ma a keynesiánus közgazdaságtant a fiskális ösztönzéssel kapcsolják össze, Keynes maga sohasem vélte úgy, hogy az ösztönzés tartós megoldás lenne. Társadalmunk már 70 éve mesterségesen ösztönzi a keresletet a katonai kiadásokon, autópálya-építéseken, valamint a bányászat, az építőipar, fogyasztás és az imperializmus támogatásán keresztül. A gazdasági növekedés fenntartására és a tőke határhasznának a kamatot meghaladó szinten tartására törekedve a „termeljünk egyre többet, akár szükségünk van rá, akár nem” csapdájába ejtettük magunkat. A gazdasági gondolkodás pedig ehhez a csapdához alkalmazkodott, azt állítja, hogy az igények végtelenek; hogy mindig „szükségünk van rá”; állandóan egyre többet kell termelni, ha nem az egyik, akkor a másik iparágban. Ezt a folyamatot én másként írtam le: egymás után meríti ki a természeti, társadalmi, kulturális és szellemi tőke birodalmát. Keynes nem mondta ki ezt ennyire egyértelműen, hisz a Felemelkedés ideológiájának korában élt, de ösztönösen érezte. Az, hogy a fenti idézetben múlt időt használt, azt sugallja (legalábbis számomra), hogy eljön az a nap, amikor a tortát el lehet fogyasztani: a kevesebb munkát választani a több dologgal szemben.

A pozitív kockázatmentes kamatláb a Keynes által „a biztonság és a előrelátás örömeinek gyakorlására való buzdítás”-ként leírt folyamat gazdasági vetülete, vagy, az én szavaimmal: a jelen pillanat a jövőnek való elzálogosításáé, azé, hogy a biztonságot, vagy legalább is ennek látszatát választjuk a szabadsággal szemben. Látod, a gazdasági logikának, amiről írtam, van egy személyes dimenziója is. A múltban arra késztetettek minket, hogy a munkát válasszuk a szabadidő helyett, akkor is, ha nem volt szükségünk a pénzre, mivel a kamat azt ígéri, hogy a pénzünkön még több szabadidőt vásárolhatunk majd a jövőben.

Tartózkodva az örömtől és a pihenéstől, sőt nagyon gyakran a legjobb impulzusainktól is, akár még a gazdasági mennyországot is elérhetjük: a korai nyugdíjba vonulást. Azonban, csakúgy mint gyakran a vallásokban is, a paradicsom ígérete csak azt szolgálja, hogy elviseljük láncainkat. Szolgaságunk ideje lejárt. A bolygó állapota most már sürgősen megköveteli, hogy a figyelmünket elfordítsuk „a torta növeléséről”.

Az „állások” elavulása Az ipari forradalom hajnala óta állandóan ott motoszkál bennünk a félelem, hogy gépekkel helyettesítenek minket. Sokakkal valóban meg is történt, hiszen a gépek olyan feladatokat vesznek át, melyeket korábban emberek végeztek. A teljes foglalkoztatás fenntartásának egyetlen módja a növekedés volt, én meg most azt mondom, vessenek véget a növekedésnek és ezzel a teljes (pénzért történő) foglalkoztatásnak is. Így, mivel ez a régi félelem újra fenyeget bennünket, nézzük meg, pontosan mit jelent, hogy a munkánkat egy gép veszi át.

Annak, hogy egy gép átvehesse a munkát, első feltétele, hogy az elvégzendő feladat mechanikus legyen. A társadalom egésze egyre gépiesebbé vált, egyre több munka lett egyöntetűen, rutinszerűen és a szabványosítottan gépies. Ez elkerülhetetlen volt olyan munkákban, ahol gépeket kellett működtetni vagy ahol be kellett kapcsolódni a gépek által uralt folyamatokba. Szorongásunk forrása sokkal mélyebb: nem az, hogy a gépek felváltanak minket, hanem, hogy mi magunk válunk géppé, úgy fogunk élni és dolgozni, mint a gépek.

A leghíresebb gépellenes mozgalom tagjai, a luddisták már a tizenkilencedik század elején tudatában voltak ennek. Kutatójuk, Kirkpatrick Sale szerint nem vak, babonás gyűlöletet tápláltak a gépek iránt, hanem úgy gondolták, hogy a gépeknek megvan a maguk helye. A mozgalom tagjait nem csak megélhetésük elvesztése dühítette fel, hanem a gyárak silány termékei, zsibbasztó unalma, az állandó veszély és az embertelen körülmények. A munka gépiesítése ellen tiltakoztak. Ha a magas képzettséget igénylő, önrendelkező alkotási folyamatot megalázó, veszélyes gyári munkával helyettesítik, az sérti az emberi szellemet.

Az együttérző gazdaság célja tehát nem „munkahelyek” biztosítása, ahogyan azt a legtöbb liberális politikus gondolja. Miután a munka mechanikussá vált, bizonyos értelemben már túl késő, embertelen munkát gépekkel is el lehet végeztetni.

Nem állhatom meg, hogy ne nevezzem ostobának azokat a gazdasági programokat, amelyek több munkahelyet akarnak teremteni, mintha még mindig több árura és szolgáltatásra lenne szükségünk. Miért akarunk még több munkahelyet teremteni? Csak azért, hogy az emberek pénzt kereshessenek.

Emiatt pedig akár gödröket is áshatnának a földbe, majd betemethetnék ezeket, hogy Keynes híres példájával éljek. A jelenlegi gazdaságpolitikák éppen erre tesznek kísérletet: figyeld meg, hogyan próbálják beindítani a lakásépítést, miközben 19 millió üres lakás van az Egyesült Államokban! (3) Nem lenne jobb inkább azért fizetni az embereket, hogy egyáltalán ne csináljanak semmit, hogy felszabadíthassák a kreatív energiáikat, és azzal a világ égető szükségleteire találjanak válaszokat?

Könnyen beláthatjuk a kisebb növekedés, a kevesebb munka szükségességét, és vannak eszközeink, hogy az energiáinkat más dolgokra fordíthassuk. Itt az ideje, hogy beváltsuk az ipar régi ígéretét, amely szerint a technológia lehetővé teszi, hogy a munkahét drámaian csökkenjen, és belépjünk „a szabadidő korába”.

Sajnos, a szabadidő kifejezéshez a könnyelműség és az elvesztegetett idő mellékzöngéje társul, amely összeegyeztethetetlen a bolygó és az emberiség sürgető igényeivel a változás korában. Rengeteg fontos feladatot kell elvégezni; olyan munkát, amely összhangban van a nem-növekedéssel, mert nem feltétlenül termel eladható terméket. Erdőket kell újratelepíteni, beteg embereket kell gondozni és meg kell gyógyítani egy egész bolygót. Szerintem nagyon is elfoglaltak leszünk. Keményen fogunk dolgozni, értelmes dolgokat fogunk tenni, és már nem kell szélmalomharcot vívnunk a pénz működésével és a növekedés parancsával. Ugyanakkor azt is gondolom, több valódi szabadidőnk lesz, mint ma; vagyis megtapasztalhatjuk az idő bőségét. Az idő szűkössége az egyik oka annak, hogy a kelleténél többet fogyasztunk, ugyanis megpróbáljuk kompenzálni az ebben a legalapvetőbb tulajdonunkban elszenvedett veszteséget. Az idő élet.

Ahhoz, hogy igazán gazdagok lehessünk, korlátlan urai kell legyünk a saját időnknek.

Eddig egy olyan rendszerről írtam, amely a pénzügyi ösztönzőket az ökoszisztéma és a többi közjószág megőrzése és bővítése felé fordítja, lehetővé téve, hogy a pénz növekedés hiányában is eljusson azokhoz, akiknek szükségük van rá. De van egy még radikálisabb módja annak, hogy véget vessünk a modern banki rendszerek alapját képező az „azokhoz áramoljon a pénz, akik szaporítani tudják” gyakorlatnak. Miért nem adunk csak úgy pénzt az embereknek?

Mindenkinek. (4) A „társadalmi osztalék” vagy a „társadalmi bér” ötletét Major Douglas, a szociális hitel mozgalom alapítója vetette fel az 1920-as években.

Ennek a gondolatnak gazdasági és morális alapja is van. Douglas, egy brit mérnök, ugyanazt figyelte meg, mint Marx: a munkások a bevételek egyre kisebb részét kapják meg, ahogyan az ipar egyre kevesebb munkaerőt, de egyre több tőkét igényel, ami végül szegénységhez, vagyonkoncentrációhoz és a csökkenő kereslet miatt gazdasági válsághoz vezet. Ennek orvoslására azt javasolta, hogy minden polgár számára elegendő pénzt bocsássanak ki, hogy megvásárolhassák saját munkájuk termékeit, személyenkénti közvetlen kifizetésként és a vásárlások után járó kedvezményként, egyfajta negatív forgalmi adóként. Ez a javaslat nem áll olyan messze a gazdasági gondolkodás fő áramlatától mint gondolnánk: az ösztönző csekkek, melyeket az összes amerikai háztartásba eljuttattak 2008-ban, a társadalmi osztalék felhígított formái voltak és éppen azt a hatást célozták meg, amit Douglas elképzelt: azokhoz juttatni a pénzt, akik elköltik és így ellensúlyozni a gazdasági válságot. (5) Nem jóléti csekkek voltak, amelyeket csak a szegények kaptak, hanem mindenkinek kiosztott, növekedésösztönző csekkek.

A szabadidő és az újraelosztás alternatívája a növekedéssel szemben egyre elfogadottabbá válik, ahogyan a gazdasági lejtmenet folytatódik. A Németországban bevezetett Kurzarbeit, vagy „rövidített munka” program rövidebb munkahetet tesz lehetővé, hogy ezzel csökkentse a munkanélküliséget, feltűnő cáfolata az úgynevezett fix munka-mennyiség téveszmének. Egy cég ahelyett, hogy elbocsátaná foglalkoztatottai 20 százalékát, munkaidejüket csökkenti 20 százalékkal. A munkavállalók pedig kieső bérük nagy részét az államtól kapják meg támogatásként. Megmarad az állásuk, 20%-kal kevesebbet dolgoznak, miközben bérük mindössze 4-8%-kal csökken. (6) Az eredmények meggyőzőek: a német munkanélküliség a vártnál alacsonyabb maradt a recesszió idején, valamint az autóipar, ahol ezt a programot a leginkább alkalmazták, a termelésben egyetlen teljes-munkaidős munkahelyet sem vesztett 2009 első felében. (7) A Kurzarbeit program olyan, mint a társadalmi osztalék kicsiben, gazdasági és humanitárius motivációja is hasonló.

Világnézeti vagy morális alapja is van a társadalmi osztaléknak, amit tinédzserként ismertem fel, amikor Philip Jose Farmer: Riders of the Purple Wage című történetét olvastam. Douglast visszhangozva Farmer azzal érvelt, hogy az ipari technológia az emberiség számára hozzáférést biztosított e hatalmas, szinte erőfeszítés nélkül elérhető gazdagsághoz, hogy senkinek se kelljen nagyon keményen dolgoznia életszükségletei kielégítéséhez. Ez a könnyed bőség, amit a technológia és a föld természeti gazdagsága tett lehetővé, az egész emberi faj közös kincse; és minden embernek születési joga, hogy részesüljön belőle. Természetesen senkinek sincs joga több hasznot húzni bárki másnál, mondjuk Robert Boyle vagy Thomas Edison találmányaiból, még kevésbé abból a hatalmas kulturális kontextusból, amely az ő munkájukat

lehetővé tette. Neked vagy nekem sincs több jogunk ehhez a kulturális vagyonhoz, mint amennyi a földhöz vagy a genomhoz. Az emberiség egészének szóló ajándékként jutunk hozzá, őseink ajándéka, ahogyan a föld is Földünk, a Természet vagy a Teremtő adománya.

Legyünk kritikusak a fenti közhely hallatán: „a technológia tette lehetővé a gondtalan bőséget”. Ez a frázis elfogadja a Felemelkedés ideológiáját, mely, ahogy korábban kifejtettem, összeforr a korlátlan gazdasági növekedés elméletével.

Valahogyan, több évszázadnyi munkaerő hatékonyságot növelő technológia után sincs több szabadidőnk, mint a vadászó-gyűjtögetőknek, az újkőkorszaki falusiaknak vagy a középkori parasztoknak volt. Ennek oka, hogy túl sokat termelünk és fogyasztunk a technológia által előállítható dolgokból, és túl keveset azokból, amelyeket a technológia nem tud előállítani. Általában az utóbbiak pontosan azok, melyek szembeszállnak a pénz homogenizáló, elszemélytelenítő törvényeivel: minden, ami egyedi, intim és személyes. Később még visszatérek erre a témára, most csupán figyeljük meg, hogy minden olyan igényünk, amely számszerűsíthető, könnyen teljesíthető is. Nem kell sokat dolgozni, hogy fizikai szükségleteink, például hogy legyen mit ennünk, legyen ruhánk és fedél a fejünk fölött, teljesüljenek. Biztosan nem kell többet dolgoznunk annál az átlagos húsz óránál, mint amennyit a kalahári őslakosok a megélhetésükre fordítottak kőkorszaki szerszámaikkal a sivatag mostoha körülményei között 1970-ben. Biztosan nem kell kevésbé biztonságban éreznünk magunkat és többet aggódnunk a megélhetésünk miatt, mint a késő középkori parasztoknak, akik évente 150 szentet ünnepeltek munkaszüneti nappal.

A munkára való hajlandóság Micsoda őrültség, hogy inkább még több felesleges házat építünk, ahelyett, hogy mondjuk tengeri teknős tojásokat mentenénk meg az olajszivárgástól? Minden arra vezethető vissza, hogy a közjavak elfogyasztása nyereséget hoz, míg azok helyreállítása önzetlenség kérdése. Az e könyvben javasoltak megfordítják ezt a dinamikát. A költségek internalizálása a pénz áramlásának és az emberi tevékenység fókuszának irányát a fogyasztásról a szentség felé fordítja. A negatív kamatú pénz lehetővé teszi, hogy a tőke olyan helyre kerüljön, ahol nem termel a befektetettnél több pénzt, de véget vet a jövő kiárusításának. Ezek az intézkedések azonban önmagukban nem elégségesek, mert a világ meggyógyításához szükséges feladatok egy része alapvetően nem gazdaságos.

(8) A kérdés tehát az, hogyan lehet megteremteni annak feltételeit, hogy az emberek fontos, de gazdasági értelemben vett hasznot nem hozó munkát végezzenek.

Mint a javak újraelosztásának, ennek is alapvetően két módja van. Az egyik a társadalmi osztalék, ahogy leírtam, ami hígított formájában ma is létezik, ösztönző csekkekként, adókedvezményekként, szociális támogatásokként és így tovább. Ez anyagi szabadságot ad az embereknek, hogy olyan tevékenységet végezhessenek, amivel senki sem bízná meg őket (mivel nem termel jövedelmet a munkáltatónak) és ami nem hoz létre semmi eladhatót.

A gazdasági nyereséget nem termelő munka támogatásának másik módja, hogy a kormány (vagy más szervezet) fizet az embereknek a szép és valóban szükséges dolgok megteremtéséért, amelyek értékessé váltak számunkra. Ennek előfutárát láthatjuk a New Deal-ben, amikor munkanélküliek millióit alkalmazták nem csak infrastrukturális beruházásokra, amelyek egy napon majd gazdasági megtérülést hoznak, hanem olyan feladatokra is, mint a népzene gyűjtése és feldolgozása, valamint pihenő övezetek létrehozása. Továbbmenve, ez lényegében az államszocializmus víziója. A központi tervezés azonban gyakran elvéti a fontos szükségleteket, lehetőséget ad a hatalommal való totalitárius visszaélésre és nem képes felhasználni az egyének és a helyi szerveződések kreativitását. A társadalmi osztalék alkalmazásával abban bízhatunk, hogy az emberek a gazdasági szükségszerűség által többé nem korlátozva, hanem magától értetődő módon a jó és a szükséges feladatokat választják. Ezek a szabad, nem korlátozott döntések - a szabadjára engedett vágy eredményei - segíteni fognak a szent feladatok megtalálásában.

Az emberi természetről alkotott két elképzelés verseng egymással, és így kétféle látásmód van azzal kapcsolatban is, hogyan kell működtetni a társadalmat. Az egyik azt mondja: „Szabadítsátok fel az embereket a gazdasági kényszer alól, és gyönyörű munkát fognak végezni.” A másik azt mondja: „Adjatok szép feladatokat, és gazdasági kényszerrel bírjátok rá az embereket ezek elvégzésére."

Az első bízik az emberek természetes alkotóvágyában, és hogy képesek magukat ennek szolgálatába állítani; a második a politikai döntéshozók kezébe adja a döntést, hogyan allokálják az emberi munkaerőt. Úgy gondolom, hogy mindkettő fennmarad még egy jó ideig, és végül, ahogyan a politikai folyamatok egyre befogadóbbá, alulról és önmagukat szerveződővé válnak, a kettő egybeolvad.

A társadalmi osztalékkal és hasonló juttatásokkal szembeni egyik ellenvetés, hogy az embereknek nem lenne motivációjuk dolgozni. Úgy gondolkodunk: „ha valamiképpen nem kényszerítjük rá az emberekre a munkát, akkor egyáltalán nem csinálnak semmit, tehát szükség van valamilyen ösztönzőre”. Miért is dolgoznánk, ha az alapvető szükségletek munka nélkül is kielégülhetnek?

Eszerint a hiány, sőt a mesterségesen előidézett hiány, egy pozitív dolognak tűnik, mert ellensúlyozza az emberi lény veleszületett lustaságát. Ez a gondolkodásmód ismét az ellenőrzés, az uralom és az egyénnel szemben vívott háború nézőpontjából fakad. De vajon valóban olyan az emberi természet, hogy nem vágyik alkotni? Tényleg szükségünk van jutalomra, hogy rávegyen a munkára és szankciókra, melyek büntetik tunyaságunkat?

Vagy másképp fogalmazva, az emberi természet nem vágyik adni, csak elvenni?

Szerintem ez nem így van. Életem legfájdalmasabb időszakai azok voltak, amikor nem éreztem teljesnek magam a munkámban, amikor nem olyan célokra használtam a tehetségemet, melyekben hittem volna. Talán te is tapasztaltál hasonlót. Nagyon jól emlékszem egy tajvani szoftver cég értekezletére, ahol fordítóként és üzleti tanácsadóként dolgoztam huszonévesen. Valamilyen új technológiáról, 3D-s hangzásról, vagy valami hasonlóról beszélgettünk, és úgy tűnt, a teremben mindenki rettenetesen aggódik amiatt, hogy az hogyan érinti a terméküket. Hirtelen felmerült bennem a kérdés: „Várjatok egy percet, úgy értitek, hogy ez tényleg érdekli az embereket? Mert én egyáltalán nem törődöm azzal, hogy ennek, vagy bármely más terméknek van-e 3D-s hangja.” A következő

érzés a sötét kétségbeesés volt, mert rájöttem, hogy azért érdekelt, mert megfizettek, hogy érdekeljen, és nem tudtam elképzelni más reális alternatívát.

Ilyeneken töprengtem: „Fogom-e valaha is azt tenni, ami tényleg foglalkoztat?

Mikor fogok eljutni oda, hogy tényleg az életemet éljem, és ne egy olyat, amiért megfizetnek?”

Ennek a könyvnek alapvető feltevése, hogy az emberek természetükből fakadóan szeretnek adni. Beleszületünk a hálába: tudjuk, hogy kaptunk és arra vágyunk, hogy viszonzásképp adhassunk. A mai gazdaság messze van attól, hogy vonakodó embereket noszogasson, lustaságuk ellenére adjanak másoknak; a mai gazdaság arra kényszerít minket, hogy megtagadjuk a velünk született nagylelkűséget és tehetségeinkkel egy olyan rendszert tartsunk fenn, amely szinte senkit sem szolgál. A megszentelt gazdaság felszabadítja munkakedvünket és vágyunkat, hogy adhassunk. Bármelyik ismerősöm rengeteget tudna adni, de legtöbbjük úgy érzi, nem lehet, mert nincs benne pénz. És nem arról van szó, hogy ne lenne szükség arra, amit adhatnak! Rengeteg szép feladat van. Az általunk ismert pénz nem tudja összekapcsolni az ajándékokat és az igényeket. Miért kell mindenkinek keményen dolgozni az életben maradásért, miközben annak szükségleteit könnyen ki lehetne elégíteni (akár a technológiának köszönhetően, vagy ettől függetlenül) nagyon kevés emberi munkával? Ez a szűkösség miatt van, amit a pénz természete gerjeszt.

A feltételezés, hogy az emberek nem akarnak dolgozni, nagyon mélyen beágyazódott a közgazdaságtanba, gyökerei pedig még mélyebbre nyúlnak, egészen a Különálló Én meséjébe. Ha a több neked, azt jelenti, hogy kevesebb jut nekem, és ha a te jóléted számomra közömbös, vagy kedvezőtlen, miért is vágynék arra, hogy bármit adjak bárkinek? A biológia „önző génje”, mely szaporodásának önérdekét igyekszik maximalizálni, megfeleltethető a közgazdaságtan „racionális szereplő”-jének, aki pénzügyi önérdekét akarja maximalizálni. Azt feltételezi rólunk, hogy semmilyen munkát sem akarunk elvégezni, melynek mások látják hasznát, kivéve, ha az nekünk is érdekünk. Azt, hogy nem igazán szeretünk adni, tehát kényszeríteni kell bennünket erre azzal, hogy megfizetnek.

A közgazdasági tankönyvek a munka „haszontalanságáról” beszélnek, azt feltételezve, hogy ha ezt nem „kompenzálják” bérekkel, az emberek természetüknél fogva helyette inkább ... inkább mit is csinálnának? Inkább fogyasztanak? Inkább nem tesznek semmit? Vagy szórakoznak? A szűkösségen alapuló gazdasági rendszer igazolása beépült ennek alaptételébe, magában foglalja az emberi természettel szembeni mély előítéletet. Ez a könyv viszont másfajta feltételezéssel él az emberi természetről: alapvetően isteni, kreatív, nagylelkű lények vagyunk, egyik legnagyobb vágyunk adni és alkotni. Ahhoz, hogy ez a szemlélet megjelenjen a pénzrendszerben, meg kell találnunk a módját, hogy gazdagon megjutalmazzuk a társadalomnak adott ajándékokat anélkül, hogy ez a jutalom az elnyomás vagy a szolgaság egy formájává váljék.

Az általunk megtapasztalt hiány pénzrendszerünk mesterséges terméke, ugyanúgy, ahogy az emberi alaptermészetnek tartott lustaság is csak az e rendszer által teremtett munkára adott megfelelő válasz. Ha azon kapod magad, hogy lusta vagy, halogató, munkádat felületesen végzed, állandóan késésben vagy, szétszórt és így tovább, meglehet, hogy a probléma nem a te jellemedben

van: talán így lázad a lelked a „nem-szeretem” munka ellen. Ez egy üzenet: „Ideje, hogy megtaláld az igazi munkád; azt, amelyben képességeidet valami értelmes dologra használhatod.” Hagyd csak figyelmen kívül ezt az üzenetet, és a tudatalattid depresszión, önszabotázson, betegségen vagy baleseten keresztül fogja kikényszeríteni, lehetetlenné teszi, hogy olyan életet élj, amely nincs összhangban nagylelkű lényeddel.

Egy megszentelt gazdaságban az emberek továbbra is sokat dolgoznak; nem azért, mert muszáj, hanem, mert dolgozni akarnak. Akartál-e valaha is adni az idődből vagy az energiádból egy jó ügy érdekében, de mégsem tetted, mert „nem engedhetted meg magadnak”? A társadalmi osztalék lehetővé teszi az ajándékok szabad áramlását a szükségletek felé és összehangolja munkánkat szenvedélyünkkel, nagylelkűségünkkel és művészi képességeinkkel.

Sok ember fog fizetett állást vállalni még így is, vagy azért, hogy kiegészítsék a társadalmi osztalékot (amely valószínűleg a létminimumhoz lesz elég), vagy azért mert munkájukat önmagáért is szeretik. De ezt saját döntésük alapján, nem pedig kényszerből teszik. A „megélhetéshez szükséges pénzkereset” kényszerítő mechanizmusának hiányában a megalázó és unalmas munka piaca beszűkülne.

Ahhoz, hogy dolgozókat csábítsanak magukhoz, a munkáltatóknak értelmes munkát kell felajánlaniuk és olyan munkafeltételeket, melyek tiszteletben tartják az emberi méltóságot. Sok ilyen munka lesz, mert a közjószág-alapú pénzrendszer által finanszírozott munka nagy része természetéből fakadóan értelmes (hisz a pénzügyi öszöntzők a megőrzést és helyreállítást ösztönzik).

Lényeges, hogy az emberek társadalmi osztalék hiányában is rengeteg munkát végeznek ellenszolgáltatás nélkül. Az internet nagy része önkéntes munkán alapul, a nyílt forráskódú szerver szoftvertől az ingyenes tartalmakig.

Szervezetek működnek úgy, hogy összes munkatársuk keményen dolgozó önkéntes. Nincs szükségünk pénzügyi ösztönzőkre a munkához, sőt valójában akkor nyújtjuk a tőlünk telhető legtöbbet, amikor a pénz szóba sem kerül. (9) Milyen lenne a világ, ha az emberek támogatást kapnának, hogy csodás dolgokat vigyenek véghez, melyeket ma a gazdasági szükségszerűséggel küzdve nem tesznek meg?

A megszentelt gazdaságtan egy olyan világot vizionál, ahol az emberek szeretetből, nem pedig a pénz miatt cselekszenek. Te mit tennél egy ilyen gazdaságban? Megtisztítanál egy mérgező hulladékkal szennyezett területet?

Problémás serdülők „nagy testvére” lennél? Menedéket építenél az emberkereskedelem áldozatai számára? Visszatelepítenéd a veszélyeztetett fajokat a vadonba? Városi kerteket építenél? Nyilvános előadásokon lépnél fel?

Segítséget nyújtanál leszerelt veteránoknak, hogy visszataláljanak a civil életbe?

Mit tennél a pénz alóli rabszolgaságból felszabadulva? Hogy nézne ki a saját életed, az igazi? A látszatélet alatt, amit azért élünk, mert megfizetik, ott szunnyad az igazi élet, a te életed.

Ahhoz, hogy élettelivé válj, követned kell a kérdés iránymutatását: „Miért vagyok itt?” Ma a legtöbb állás megtagadja ezt az érzést, hiszen nyilvánvalóan nem azért vagyunk itt, hogy egy futószalag mellett dolgozzunk, ráerőltessünk másokra valamilyen terméket vagy, hogy bűnrészessé váljunk emberek elszegényítésében vagy a környezet pusztításában. Igazából senki sem akar ilyen munkát végezni, és egy nap nem is kell majd senkinek.

Ki vigye el a szemetet?

Reális ez a kijelentés? Hadd osszak meg veled egy gondolatfoszlányt, melyet tavaly tavasszal írtam.

Egy szolgalelkű világ Épp egy nagy repülőtéren írok. Emberek ezrei dolgoznak itt, és munkájuk közül kevés méltó ténylegesen az emberi léthez.

Szállodai transzferrel mentem ki a repülőtérre. Útközben meséltem a sofőrnek, egy perui bevándorlónak, a hétvégi előadásomról és a szebb világról szóló víziómról, és egy ponton szemléltetésképp megjegyeztem: „Itt van ön is, egész nap oda-vissza autózik a reptér és a szálloda közt, biztos vannak pillanatok, amikor azt gondolja: „Nem azért jöttem a Földre, hogy ezt csináljam!” „Persze, ez így van”- mondta.

Nem tudok nem ugyanerre gondolni, ahogy elnézem a pénztárost a reptéri boltban, miközben beüti a tételeket, átadja a visszajárót és azt mondja: „Köszönöm uram, szép napot kívánok”. Vagy a néma, mogorva, pléharcú férfit, aki végigjárja a szemeteskukákat, a tartalmukat egy kosarába gyűjti és kicseréli a műanyag zacskót. Milyen világot hoztunk létre, melyben egy emberi lény ilyen feladatokat végez egész nap? Mivé váltunk, hogy még csak fel sem háborodunk emiatt?

A jegypénztáraknál és a kapuknál dolgozó férfiak és nők valamivel érdekesebb munkát végeznek, amelynek betanulása nem néhány óra, hanem néhány nap vagy hét, de még így is, munkájuk messze nem használja ki egy emberi lény képességeit és kreativitását (bár lehet, hogy van olyan szempont, amelyből ez a munka kielégítő, „mások szolgálata”, az emberek felvidítása, vagy találkozás másokkal, stb.). Ugyanez vonatkozik az utaskísérőkre is. Csak a pilóták, a légiforgalmi irányítók és a szerelők végeznek olyan munkát, ami valóban lekötheti az emberi elme tanulási kapacitását néhány hónapnál hosszabb ideig is.

Furcsa számomra, hogy a legrosszabb és a legkegyetlenebb munkát fizetik meg legkevésbé. Értem én ennek a gazdasági vetületét, de valami lázad bennem ez ellen a logika ellen, és azt akarja, hogy a poggyászrakodók, a járművezetők és a pénztárosok több, nem pedig kevesebb fizetést kapjanak, mint a pilóták.

Az ő rabszolgamunkájuk nélkül a repülőtér és a társadalom nem működhetne jelenlegi formájában. Utazásom az ő munkájuktól függ, a munkájuktól, amelyért olyan kevés fizetést kapnak, hogy alig tudnak megélni. És miért vállalnak el ilyen munkákat? Természetesen nem azért, mert ebben látnák életük értelmét. Ha alkalmad van megkérdezni őket erről, és nem bántja meg őket a kérdés, elmondják: „Ezt kell tennem. Meg kell élnem valamiből, és ez a legjobb munka, amit találtam.”

Tehát mai utam csak azért valósulhat meg, mert vannak emberek, akik olyan munkát végeznek, amit nem akarnak, csak hogy életben maradjanak. Ez az, amit a „megélhetés” takar. Ha veszélyben az életben maradásuk, az lényegében olyan, mintha pisztolyt szorítanának a fejükhöz. Ha arra kényszerítelek, hogy dolgozz nekem, különben meghalsz, akkor a szolgám vagy. Amennyiben világunk sok ember méltóságon aluli munkájára épül, persze nemcsak a repülőtereken, hanem

gyárakban, üzemekben, ültetvényeken és szinte mindenhol, akkor egy rabszolgatartó világban élünk. Bármiért, ami a rabszolgamunkából származik, elviselhetetlen lelki árat fizetünk: fájdalmas űrt érzünk valahol legbelül, amitől szégyellünk a többiek szemébe nézni.

El tudjuk viselni, egy vállrándítással belenyugodni, hogy egy rabszolgatartó világban élünk? Azt akarom, hogy képes legyek belenézni minden férfi és nő szemébe, tudván, hogy nem az ő megaláztatásuk árán jutok előbbre. *** Van egy önzőbb indítékom is, amiért nem akarok egy szolgaságba hajtott világban élni: a rabszolgamunka termékeibe beleköltözik az a lelkület. Csak egy rabszolga képes ilyen gagyi, lélektelen, mérgező, csúnya és olcsó tárgyakat és épületeket előállítani mint amilyenek ma körülvesznek minket. Csak egy rabszolga lehet ilyen sértődött és kelletlen, miközben kiszolgál. (10) A „termékeink és szolgáltatásaink” túlnyomó többségét olyan emberek állítják elő, akik csak a pénzért, csak „muszájból” teszik a dolgukat. Olyan világban akarok élni, ahol a munkájukat szerető emberek gyönyörű dolgokat hoznak létre.

Bárki, akibe belecsontosodott az az előítélet, miszerint a munka valami nem kívánatos dolog, naivnak gondol, amiért egy olyan rendszert javasolok, amelyben senki sincs rákényszerítve, hogy dolgozzon. Akkor ki termelné meg az ételt? Ki vinné el a szemetet? Ki söpörné az utcát? Ki dolgozna a gyárakban? Nem azt javaslom, hogy szüntessünk meg minden kellemetlen munkát a közeljövőben, csak azt, hogy egyre kevesebb legyen ezekből. Már ma is, annak ellenére, hogy a politikusok mindent megtesznek, hogy több ilyen munkahelyet teremtsenek, és mi is mindent megteszünk, hogy a fogyasztás folyamatosan bővüljön, kevesebb ilyen „munkahely” van.

De ki fogja elvinni a szemetet? El kell-e fogadnunk azt a társadalmat, amelyben a legrosszabb munka a legkevésbé szerencsésekre marad? Amelyben az emberek egy részének alantas munkát kell végeznie, mivel a túlélés pénz-alapú nyomása erre kényszeríti? Ha egyetértünk azzal, hogy szükség van néhány megalázó állásra és egy olyan gazdaságra, amely ráerőlteti néhány emberre ezen munkák elvégzését (mert különben hajléktalanok lennének és éheznének), akkor lényegében elfogadjuk a rabszolgaságot: „Megteszed, vagy meghalsz.” Vajon lehetséges, hogy olyan modern gazdaságot hozzunk létre, amely kifinomult munkamegosztásával feleslegessé teszi a vécépucoló és kukás életpályákat?

Vizsgáljuk meg a megalázó munka kérdését kicsit részletesebben a kukások példáján keresztül. (11) Először is, miért van egyáltalán szükségünk kukásokra? Miért is van olyan sok összegyűjtendő szemét? Mert rengeteg eldobható ócskaságot vásárolunk, mert nem komposztáljuk az ételmaradékot és mert rengeteg csomagoló anyagot használunk, újrahasznosítás nélkül. Eldobható termék és csomagolás azért létezhet, mert mesterségesen olcsón tartják. A csomagolás előállításához szükséges nyersanyagok és a feldolgozás költségeinek nagyobb része externalizált, csakúgy, mint a hulladéklerakók és a hulladékégetők költsége.

Amikor, ahogy a 12. fejezetben javasoltam, ezeket a költségeket internalizálják, az eldobható dolgok előállítása egyre kevésbé lesz gazdaságos, és az olyan dolgok, mint például az utántölthető tartály, a környezetvédelmi szempontokon túl gazdaságilag is indokolttá válnak. Hasonló megfontolások vonatkoznak az

ételmaradék komposztálására is, ahogyan a távoli mega-mezőgazdaság rejtett támogatásainak (közlekedés, víz, vegyi anyagok, stb.) megszűntével az otthoni kertészkedés jobban megéri majd. Valójában nincs is rá okunk, hogy ennyi szemetet állítsunk elő. (12) Ami a szemétszállítással történik részleteiben különbözni fog attól, ami a gyári munkával, a gondnoki szolgáltatásokkal, a szupermarket pénztárosi munkával vagy bármilyen más sokszor kellemetlen és megalázó, de a világ mai működéséhez szükséges munkával történik. Ezen állások mindegyike más-más módon fog visszaszorulni vagy megszűnni. A kicsi, sok terményt előállító gazdaságok megszüntetik a megalázó rabszolgamunka nagy részét. A kis fogadók, a vendégházak, valamint a szívességi vendéglátás miatt kevesebb szükség lesz profi szállodai szobalányokra. A technológia, a gépesítés és a robotika tovább csökkenti a futószalag melletti munkát. A kevesebb, de tartós termékek előállításának ösztönzésével csökken a gyártás, de nő a karbantartási és javítási munkák mennyisége, amelyek sokkal kevésbé rutinszerűek, több bennük a kihívás. Az ipari formatervezés pedig a költségek minimalizálása helyett az unalmasságot akarja majd minimalizálni, mivel az ilyen állásokat az emberek jókedvükben és nem szükségből töltik be.

Kevés ember hajlandó nyolc órán át dolgozni a futószalag mellett, végtelen paradicsomsorokat szüretelni vagy vécét takarítani egész nap, kivéve, ha úgy érzi, hogy nincs más választása. Azonban mindenki számára lesz választási lehetőség, ezért a gazdaságnak úgy kell fejlődnie, hogy néhány kivételtől eltekintve megszüntesse az ilyen szerepeket, ha nem is teljesen. A mosogatás, a vécétisztítás, vagy a hasonló feladatok is csak akkor unalmasak és lealacsonyítók, ha túl sokáig tartanak. Dolgoztam a bátyám kis biofarmján és egy kis építési vállalkozásnál. Egyik munka sem volt nyomasztó, mert a különböző feladatokat kicsiben és csak rövid ideig csináltuk. Persze, vannak unalmas tennivalók, mint kiásni három sor krumplit, vagy nyílást vágni 200 dúcba, de ezek nem voltak mindennapos megpróbáltatások és közben rendszerint tréfálkoztunk, vagy lehetőség adódott elmélyült gondolkodásra. Naponta néhány órás szemétgyűjtés, mosogatás, hamburgercsomagolás vagy szállodai szobatakarítás egy-két szezonon keresztül nem annyira nyomasztó. Sőt, vannak olyan időszakok az ember életében, amikor jól esik megpihenni valamilyen monoton munkában.

Voltak ilyen időszakaim, amikor a rutinszerű fizikai munka gyógyír volt a lelkemnek.

Nem fog minket tétlenné tenni, ha kevesebb lesz abból, amit ma „munkának” hívunk, és nem fogjuk az időnket ízetlen örömökre fecsérelni. Már említettem, hogy az emberi szükségletek végesek, de természetesen vannak olyan igények, amelyek bizonyos értelemben végtelenek. Az, hogy kapcsolódjunk a természethez, szeressünk, játszunk és alkossunk, az igény, hogy megismerjünk másokat és megismerjenek bennünket - egyiket sem lehet kielégíteni azzal, hogy több dolgot vásárolunk. A végtelen szükségleteket megpróbáljuk úgy kielégíteni, hogy egyre több véges dolgot halmozunk fel. Olyan ez, mintha egy égre törő tornyot próbálnánk építeni.

A nem-pénzesített világban megjelenik minden, amit nem lehet számszerűsíteni.

Ma a számszerűsíthető dolgok bőségében dúskálunk, és hiányt szenvedünk a nem számszerűsíthetőkből: hatalmas, de ronda épületek, bőséges, ám üres

kalóriák, mindenütt jelenlevő, de ócska szórakoztatás vesz körül minket. Ugye egyetértesz: a pénz birodalmának csökkentése frissítő változást jelentene?

A véges szükségletek – táplálék, fedél, ruházat, és így tovább - számszerűsíthető igények, és így természetes módon illeszkednek az áruk, és vele a pénz birodalmába is. Könnyen kielégíthetőek, sőt a technológiának köszönhetően, egyre könnyebben. (13) Magától értetődő lenne, hogy kevesebbet és kevésbé keményen kelljen dolgoznunk, hogy kielégítsük véges igényeinket, és így az emberi időt és energiát egyre nagyobb arányban fordíthatnánk a végtelen igényekre: a művészetre, a szerelemre, a tudásra, a tudományra és a szépségre.

Ennek megfelelően az is egyértelmű, hogy az emberi tevékenység egyre kisebb része maradna a pénz és a munka világában.

Ehelyett egészen eddig arra törekedtünk, hogy a végtelent végessé tegyük, és ezáltal lealacsonyítottuk a művészetet, a szerelmet, a tudást, a tudományt és az összes szépséget. Kiárusítottuk őket. Amikor a kereskedelmi alkalmazhatóság vezérli a tudományt, akkor nem tudás, hanem valami hamis birtokosai leszünk a végén, ami valójában áltudomány a profit szolgálatában. Amikor a művészet a pénzt veszi célba, akkor „művészet” lesz a művészet helyett: egy öntudatos önkarikatúra. Hasonló perverziók adódnak, ha a tudást alárendelik a hatalomnak, ha a szépséget egy termék eladására használják, és ha vagyonnal próbálnak szerelemet vásárolni vagy a szerelmet vagyonszerzésre használják. A kiárusítás kora azonban lezárult.

A mindent pénzzé tevő világ hosszú felemelkedése a végéhez közeledik, munkánkban és életünkben betöltött szerepe megváltozik, felkavarja a régóta visszatartott megérzéseket, félelmeket és korlátokat. Az ókori görögök óta a pénz egyre növekvő mértékben vált egyetemes eszközzé és egyetemes céllá, vagyis határtalan vágy tárgyává. Ennek már vége. Térvesztése már elkezdődött, és egyre több energiánkat fogjuk azoknak a területeknek szentelni, ahova a pénz nem juthat el. A szabadidő növekedése, vagy pontosabban, a szenvedéllyel végzett munka kéz a kézben jár a pénzgazdaság nem-növekedésével. Az emberiség felnőttkorba lép, egy olyan korba, amikor a fizikai növekedés véget ér, és figyelmünket arra fordítjuk, amit adni akarunk.

Jegyzetek 1. A kereslet végtelen rugalmassága magyarázza például, hogy a szabadidő gazdaságának korát örökké elodázzuk a fix munka-mennyiség téveszme alapján.

Ezt valójában a fix munka-mennyiség téveszme téveszméjének kellene átneveznem, mert ez a megtévesztő téveszme azt állítja, hogy a gazdaság által igényelt munka mennyisége örökké növekedni képes, így aztán a technológiai fejlesztések nem teszik lehetővé a rövidebb munkahetet, sem a termelésre szánt idő csökkentését.

A Jevon paradoxon egy ugyanezen alapvető feltételezésen nyugvó, hasonló érvelés, amely szerint a hatékonyság javulása nem vezet az adott erőforrás (beleértve munka) felhasználásának csökkenéséhez, hanem éppen azt növeli.

Például, ha a világítás olcsóbbá válik, többet fogunk használni belőle. Ha a korábbi áramfogyasztás ötödét fogyasztó kompakt fénycsövekre váltunk, ötször többet szerelünk majd fel belőlük. És mivel olyan olcsók, lehet, hogy még a hátsó

udvarba is teszünk, a következő nyári kerti-partikra gondolva. Az általam fentebb leírt növekedésgátló tényezőkre alkalmazva a Jevon’s paradoxon szerint az olcsóbb hirdetési lehetőség azt jelentené, hogy még többet költünk rá. De ez megint csak a kereslet felfelé való végtelen rugalmasságát feltételezi: azt, hogy képesek vagyunk végtelen mennyiséget felhasználni a világításból, a hirdetésből és így tovább. Az érvelés egy kidolgozottabb változata szerint még ha a kereslet teljesen kielégítetté válik is egy területen, a hatékonyság bármely további javulása által felszabadított pénzt valamely más területen költik el. Vagyis azt feltételezzük, hogy általánosságban a szükségleteink végtelenek. Ezzel együtt jár egy másik feltételezés is: a természet, a kultúra és a többi területen korlátlanul mindent bevonhatunk a pénz birodalmába. A korábbi időkben úgy tűnt, mintha a természet erőforrásai valóban korlátlanok lennének, de ma már nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. A gazdaságilag művelt olvasó alkalmazhatja a párhuzamos logikát a klasszikus közgazdaságtan más fogalmaira is, mint például a Say törvény, a törött ablak elmélet és így tovább. Mindez a Felemelkedés meséjének része, miszerint felemelkedünk, hogy örökkön-örökké uralkodhassunk a természet fölött.

2. Keynes, J. Maynard. Economic Consequences of the Peace, 20; A kiemelés tőlem származik. Erre a szakaszra itt hívták fel a figyelmemet: www.lump-of-labor.org 3. Sőt, házak milliói a kelleténél sokkal nagyobbak. Néhány országban harminc ember is egész boldogan él akkora térben, mint amekkorát egy felsőközéposztálybeli amerikai család elfoglal. Érdekes, hogy a gazdasági válság elkezdi visszafordítani ezt az elszigeteltség és a családok széthullása felé tartó tendenciát, mivel a felnőtt gyerekek kénytelenek visszaköltözni a szüleikhez, vagy a szülők a gyerekekhez.

4. Ez nem vezet tartós inflációhoz, hacsak a teljes pénzkínálatot meg nem emelik.

Az itt körvonalazott rendszerben azonban számos módja van a monetáris bázis csökkentésének, amely lehetővé teszi a pénzkínálat szempontjából semleges társadalmi osztalékot. A hagyományos módszerek, mint például az adózás és a központi bank nyíltpiaci műveletei mellett erőforrás-fedezetű pénz kibocsátásával is lehetne szabályozni a pénzkínálatot. Végül, a romló pénz és banki tartalékokra kivetett negatív kamat csökkentik a pénzkínálatot a negatív kamat rátájának megfelelő mértékben. A jelenlegi pénzkészletet egy 5 százalékos negatív kamat mellett háztartásonként évi 1000 dollár kifizetését tenné lehetővé a pénzkínálat szempontjából semleges módon. Ha a bankmentési akciók során nagy mennyiségű egyéb hitelviszonyt megtestesítő eszközt tesznek pénzzé, ami szükségessé válhat, hogy megmentsék a pénzügyi infrastruktúrát, az álláspénzből származó ilyen kifizetés akár tízszer ekkora is lehet.

5. Természetesen ugyanakkor sokkal több állami pénzt pazarolnak olyan pénzintézetekre, melyek bűnösek a válság kirobbanásában.

6. Hassett, Kevin. “U.S. Should Try Germany’s Unemployment Medicine.”

Bloomberg. November 9, 2009 7. James, Frank. “Unemployment Cure Could Lie in German-Style Job Sharing.”

NPR.org. December 3, 2009.

8. Gazdaságtalan alatt azt értem, hogy a pénzügyi befektetéssel negatív megtérülést lehet csak elérni, még a negatív kamathoz képest is kevesebb pénz jön vissza. Felvethetnéd gazdasági érvként, hogy ha az összes költséget internalizálnánk és a társadalomra és az ökoszisztémára gyakorolt összes hatást számszerűsítenénk, akkor minden hasznos tevékenység gazdaságossá válna.

Azonban, ha mindent számszerűsíteni akarunk, az is a probléma része. Jobb meghagyni a világ egy részét a megszámlálhatatlan területén, az ajándék birodalmában.

9. Számos szociológus és közgazdász szerint a pénz csak a rutinszerű, gondolkodást nem igénylő feladatoknál hatékony motiváló eszköz. Bárminél, ami kreativitást és elvont gondolkodást igényel, a monetáris ösztönzők bevezetése még vissza is fogja a teljesítményt. Ez elég nyilvánvalónak tűnik, mivel elvonják a figyelmet a feladatról. E témáról többet megtudhatunk Dan Pink műveiből.

10. Az a tény, hogy az ilyen állásokat betöltő emberek gyakran barátságosak és kellemesek, az emberi szellem kiolthatatlan nemességéről tanúskodik.

11. Megalázó, vagyis mi annak találjuk. Bármely munka, amely nem alkalmaz erőszakot másokkal szemben, végezhető méltósággal, játékossággal és szeretettel.

12. Maga a szemét jelensége is viszonylag új keletű. Volt feleségem az 1970-es években Tajvan vidéki részén nőtt fel, emlékszik, hogy nem volt szemeteskocsi a falujukban. Mindent felhasználtak, újrahasznosítottak, komposztáltak vagy elégettek. Még ma is, Harrisburgban, Pennsylvániában, az újrahasznosítást vagy az újrafelhasználást támogató különösebb infrastruktúra nélkül is, körülbelül negyedannyi háztartási hulladék keletkezik nálam, mint a szomszédaimnál.

Tehát azt hiszem, tökéletesen ésszerű azt feltételezni, hogy egy nemzedéken belül talán a mai tizedére csökkenhet a szemétszállítás.

13. A tény, hogy emberek milliárdjai nem jutnak hozzá az élet puszta szükségleteihez, nem azért van, mert nem tudjuk kielégíteni ezeket, hanem mert nem elégítjük ki ezeket. (lásd 2. fejezet) Az ok egy olyan gazdasági rendszer, amely serkenti a mesterséges hiányt és eltéríti a munkaerő és az erőforrások áramlását.

15. fejezet: Helyi és kiegészítő pénzek Egy valódi közösség, ne feledjük, egyben közjószág is: hely, erőforrás, gazdaság.

Képes kielégíteni tagjainak igényeit, a gyakorlatiakat ugyanúgy, mint a társadalmi és spirituális szükségleteket, beleértve az egymásra való utaltság iránti vágyat is. A közösség és a gazdaság identitásának helyreállítása az, ami megoldást nyújt a politikai hatalom jelenlegi pénzzel való összefonódására. - Wendell Berry A megszentelt életmód összekapcsol minket a körülöttünk lévő emberekkel és helyekkel. Ez azt jelenti, hogy egy megszentelt gazdaságnak nagyrészt helyi gazdaságnak kell lennie, melyben többdimenziós és személyes kapcsolat fűz bennünket a földhöz és az emberekhez, akikkel kölcsönösen szolgáljuk egymás szükségleteit. Máskülönben szenvedünk a társadalmi és az anyagi világ megosztottságától, melyben társas kapcsolataink nélkülözik a lényeget, gazdasági kapcsolataink pedig személytelenek. Amikor távoli idegenek által nyújtott uniformizált szolgáltatásokat és messzi helyekről származó uniformizált termékeket vásárolunk, elkerülhetetlenül megérezzük a kapcsolat hiányát, az elidegenedést, és azt, hogy ezekhez a tárgyakhoz hasonlóan, mi is helyettesíthetőek vagyunk. Amilyen mértékben uniformizált és személytelen amit adunk, pont annyira vagyunk helyettesíthetők.

Az egységes nemzeti vagy globális valuta egyik hatása a kultúra egységesítése.

Ahogyan a pénz birodalma az anyagi és a társadalmi élet egyre nagyobb részét kebelezi be, tárgyaink és kapcsolataink szabványosított árucikkekké válnak, mindenütt ugyanazzá, ahol csak hozzájuk ér a pénz. Nincs olyan hely, ahol ez nyilvánvalóbb lenne, mint az Egyesült Államokban, mely a „lehajtók tája”, ahol ugyanolyan raktárak, ugyanolyan éttermek és ugyanaz az építészet ural minden települést. Mindenütt ugyanolyan dolgozók és fogyasztók vagyunk, akik a távoli gazdasági hatalmasságok szolgálatában élnek. Eltűnnek a helyi sajátosságok, az önrendelkezés és a gazdasági lehetőségek. Az üzleti nyereséget elszívja egy távoli cégközpont, végső soron pedig a Wall Street. Életerős, gazdaságilag sokszínű, saját helyi jellegzetességekkel rendelkező közösségek helyett egész világunk egyetlen monokultúrává vált.

A könyvben eddig leírt pénzrendszer számos akadályt hárít el a helyi gazdasági szuverenitás elől és gyengíti a globalizáció nyomását. Íme ennek három módja: 1. A globális kereskedelem nagy része csak a rejtett társadalmi és ökológiai támogatások miatt gazdaságos, ezeket pedig a költségek internalizálásával meg lehetne szüntetni.

2. A közjószág-fedezetű pénz újra helyhez köti a gazdasági hatalmat, mivel a természetben a közjavak nagy része helyhez vagy biorégióhoz köthető.

3. A negatív kamatozású pénz megszünteti a nyomást, hogy a helyi viszonyok és a más területek természeti gazdagságának árucikké való váltásán keresztül is fenntartsuk a növekedést. Végső soron a helyi sajátosságok a kiárusítás útjába állnak, és így a növekedésnek is gátat vetnek.

Mivel azonban a helyi gazdaság infrastruktúrája és szokásai nagyrészt eltűntek, további lépésekre van szükség, hogy újraépítsük a közösség-alapú, helyhez

kötődő gazdaságokat. Ez a fejezet ezeknek a lépéseknek egyikét vizsgálja: magának a pénznek a helyivé tételét.

Nem a globális kereskedelem felszámolását hirdetem. Bár sok olyan dolog vált globálizálttá, aminek helyinek kellene lennie, mint például az élelmiszer, a kollektív emberi kreativitás számos területe természetéből kifolyólag megkívánja a munka globális összehangolását. Sőt, nem teljesen alaptalanok a közgazdászok méretgazdaságosságról és komparatív előnyökről szóló elméletei sem (azaz bizonyos helyek és kultúrák sokkal alkalmasabbak bizonyos típusú termelésre). (1) Általában azonban a megszentelt gazdaság sok helyi eredetű árucikket foglal majd magába, melyeket ma óceánokon át szállítanak egyik kontinensről a másikra.

Bár az eddig leírt változások a globalizációt kevésbé teszik gazdaságossá, a helyi gazdaság iránti vonzalmamat elsősorban nem a megtérülési szempontok táplálják, nem a jólét valamilyen mérhető vetületének maximalizálása. Inkább a közösség iránti vágyból fakad. A közösséget formáló szálaknak két fajtája van: az ajándék és a történet, mint lánc és szövedék. Röviden, egy erős közösség együtt szövi a társadalmi és gazdasági kötelékeket. Azoktól az emberektől függünk, és azok függenek tőlünk, akiket ismerünk, és akik ismernek minket. Ez ilyen egyszerű. Ugyanez vonatkozik a minden létezőt magába foglaló közösségre: a Földre és az ökoszisztémákra. Közösség híján lényünk fájdalmas hiánytól szenved, mivel ezek a többdimenziós kötelékek határozzák meg azt, hogy kik vagyunk, és ezek tesznek bennünket többé, mint egy szerencsétlen, magányos, elkülönült ego, egy „a hús börtönébe zárt pszichológiai buborék”. Sóvárgunk elveszett kapcsolataink, elvesztett lényünk után.

A helyi gazdaság visszafordítja a kultúra egynemüsítését célzó ezredéves törekvéseket és összekapcsol minket azokkal az emberekkel és helyekkel, akikkel minden nap találkozunk. Nemcsak beteljesíti közösség iránti vágyunkat, de a társadalomnak és a környezetnek is hasznára válik. Nemcsak alacsonyabb energiafelhasználással jár, de megnehezíti, hogy a gazdasági döntések társadalmi és ökológiai következményeit figyelmen kívül hagyjuk. Ma tényleg nagyon könnyű úgy tenni, mintha gazdasági döntéseink nem hatnának a jövőre. A ma átgondolatlanul használt dolgaink szerves kiváltó okai a kínai városokban tapasztalt születési rendellenességeknek, a nyugat-virginiai hegyek külszíni bányáinak és a korábban buja növényzetű régiók elsivatagosodásának. Ezek a hatások azonban távoliak, csak a televízió képernyőjén keresztül érnek el hozzánk. Teljesen természetes, hogy továbbra is úgy élünk, mintha nem is léteznének. Ha azok, akik az élelmiszeredet megtermelik, vagy a tárgyaidat készítik Haitin, Kínában vagy Pakisztánban élnek, jólétük vagy szenvedésük számodra láthatatlan. Ha viszont a közeledben élnek, talán továbbra is kihasználod őket, de nem tehetsz úgy, mintha nem tudnál róla. A helyi gazdaság arra késztet, hogy szembenézzünk tetteink következményeivel, szűkíti a karma körét, és elősegít egy olyan önérzékelést, mely a többieket is magában foglalja. A helyi gazdaság ezért összhangban van korunk mély spirituális átalakulásával.

A 22-es csapdája a helyi pénzek esetében Gyakran javasolják a helyi pénz használatát, hogy új lendületet adjon a helyi gazdaságoknak, megvédje ezeket a globális piaci erőktől és újjáépítse a közösségeket. A világon több ezer ilyen, az átlagpolgárok csoportjai által kibocsátott valuta létezik. Elméletileg a helyi valuta többféle gazdasági előnnyel jár: 1. Arra ösztönzi az embereket, hogy a helyi vállalkozóknál vásároljanak, mivel csak ők hajlandók elfogadni és használni a helyi pénzt.

2. Növeli a helyi pénzkínálatot, amely növeli a keresletet és serkenti a helyi termelést és foglalkoztatást.

3. A pénzt a közösségen belül tartja, távoli vállalatok nem tudják ezt elszívni.

4. Az egyének és vállalkozások számára lehetővé teszi, hogy megkerüljék a hagyományos hitelezési csatornákat, és így a tőke alternatív forrását kínálja fel, melyben a kamat (ha van egyáltalán) a közösségen belül marad.

5. Megkönnyíti az áruk és szolgáltatások áramlását azok között, akik talán nem jutnak hozzá elegendő nemzeti valutához, de van idejük és képességük, melyeket felajánlhatnak.

Tegyük fel például, hogy hamburgert akarsz venni és helyi pénzed van. Lehet, hogy inkább egy helyi tulajdonú étteremben veszed meg és nem a McDonald’snál, még ha drágább is, mert a McDonald’s nem fogadja el a helyi pénzt. Mit csinál a helyi hamburgeres a helyi pénzzel? Nos, nem vehet rajta marhahúst egy országos beszállító lánctól, de vehet egy helyi gazdától, vagy alkalmazottai bérének egy részét fizetheti ebben. És mit tehet ezzel a gazdálkodó vagy az alkalmazott? Más helyi szállítóktól vásárolhat, beleértve azokat is, akik a hamburgeresnél esznek. Így erősíti a helyi valuta a helyi gazdaságot.

Sajnos a helyi pénz gyakorlati eredményei kiábrándítóak. Az egyik gyakori jelenség, hogy nagy lelkesedéssel bocsátják ki, és addig működik, amíg az alapítók áramoltatják. De végül kiég, az újdonság ereje elmúlik, és abbahagyják használatát. Egy 2005-ben készült tanulmány szerint az 1991 után kibocsátott helyi valuták 80 százaléka már nem működött. (2) Egy másik gyakori jelenség az, hogy a helyi pénz néhány helyi kiskereskedő kezében halmozódik fel, akik hajlandók elfogadni, de aztán nem tudják, hogyan költsék el. Végül, még ha a helyi pénz viszonylag sikeres is, a teljes gazdasági tevékenység jelentéktelen hányadában használják. (3) Ha valaha élvezni akarjuk a helyi pénz elméleti előnyeit, el kell ismernünk, hogy ma nem működik, és tudnunk kell, hogy miért nem. Végtére is a XIX. és a XX. században elég jól működött. A XIX. században a papírpénz „bankjegyekből” állt, melyet helyi bankok bocsátottak ki és csak abban a gazdasági régióban fogadták el, ahol a bank volt. Az 1930-as években a helyi pénzek olyan sikeresek voltak, hogy a központi kormányok betiltották őket. Mi történt azóta, hogy (néhány figyelemreméltó kivételtől eltekintve) játékszerré vált a társadalmi idealisták kezében? (4) Számos tényező működik közre. Az első, hogy a gazdaság olyannyira globalizáltá vált, hogy nehéz a helyi pénzeket keringésben tartani. Egy németországi bolttulajdonos így nyilatkozott az egyik legsikeresebb helyi valutáról, a „Chiemgauer”-ről: „Elfogadjuk, de nem tudjuk, mit tegyünk vele.” Vonakodott elfogadni, ami érhető, hiszen kevés volt a helyi beszállítója. A helyi valuták csak

annyiban életképesek, amennyiben a termelők olyan árukat és szolgáltatásokat állítanak elő, melyeket helyben vásárolnak meg olyan emberek, akik maguk is helyi termékeket és szolgáltatásokat árulnak. Az 1930-as években a gazdaságok még mindig meglehetősen helyi jellegűek voltak. Az embereknek elcserélendő áruik és szolgáltatásaik voltak, de nem volt csereeszközként használható pénzük, a bankcsődök és a felhalmozási láz miatt. Ma egészen más a helyzet. A legtöbb ember olyan szolgáltatást nyújt, ami csak a hatalmas, gyakran globális munkamegosztásban nyer értelmet. A helyi valuta nem tudja elősegíteni egy olyan ellátási és termelési lánc működését, amely több ezer helyen élő több millió embert foglal magában.

Vannak termékek, például az elektronikai cikkek, melyek a gyártás természetéből kifolyólag eredendően globális jellegűek, sok olyan termék van azonban, amit lehetne helyben készíteni, ma mégis a globális termelési rendszer részét képezik. Ez azt jelenti, hogy jelentős kiaknázatlan lehetőség van a helyi pénz használatában. Sajnos a helyi termelés és elosztás infrastruktúrájának nagy része eltűnt. A helyi pénz részt vehet ennek újjáépítésében, de önmagában nem elegendő hozzá. Ha semmi más nem változik, akkor a neki szánt szerep elhanyagolható, nem éri el a kritikus szintet. A dolgok jelenlegi állása szerint a helyi pénz nem igazán hasznos számunkra, mivel szinte mindent a régiónkon kívülről szerzünk be.

Kezdjük azzal, miért is akarna bárki helyi pénzt használni? Az egyik ok az idealizmus, viszont ha csak ebbe akar kapaszkodni, akkor miért ne alkalmazná ezt a már létező valutára, és használná arra, hogy helyit vásároljon? Minek vesződne egy kiegészítő valutával? Azt akarjuk, hogy eszméink összhangban legyenek azzal, ami megvalósítható, nem pedig, hogy bonyolultabb legyen az életet. Emellett a kiegészítő valuták közelmúltbeli történelme azt sugallja, hogy az idealizmus nem elég, stagnálnak és eltűnnek, amikor a kezdeti lángolás elmúlik. A kérdés tehát az, hogyan lehet a helyi valutát összehangolni a gazdasági önérdekkel?

A helyi pénzt egy általánosabb gazdasági kontextusban kell értelmeznünk. Ha egy régiónak saját valutája van, de annyira beágyazódott a globális árugazdaságba, hogy majdnem minden termékét a régión kívül értékesíti, és fogyasztásának nagy része a régión kívülről származik, akár ne is vesződjön a saját pénz kibocsátásával. Ilyen körülmények között a valutának szabadon átválthatónak kell lennie (mivel a gazdasági vérkeringés a globális piachoz fűzi), amitől éppen csak, hogy több lesz, mint az uralkodó nemzetközi elszámolási egység (jelenleg az USA-dollár) helyettesítője. Egy ilyen térség alig több mint egy gyarmat, és valóban ezzé vált sok hely, különösen az Egyesült Államokban, ahol a városok elvesztették helyi jellegzetességeiket és a globális gazdaság termelési és fogyasztási pontjaiként működnek. Ahhoz, hogy egy régiónak, egy városnak vagy egy országnak erős saját pénze legyen, erőteljes saját gazdaságának is lennie kell.

Ennek létrehozásában létfontosságú, amit Jane Jacobs közgazdász „importhelyettesítésnek” hív, azaz az alapanyagok és szolgáltatások helyi beszerzése, és a szükséges képességek és infrastruktúra fejlesztése. Ellenkező esetben a régió ki van téve a globális pénzügyi szeszélyeknek és olyan áraktól függ, melyek alakulásába nincs beleszólása.

A „fejlődő” országokban, ahol még mindig erős a helyi gazdasági infrastruktúra, a helyi valuták segítenek megőrizni ezt az infrastruktúrát, és megvédik a globális pénzügyi ragadozókkal szemben. A nemzeti és nemzetek feletti pénzek által uralt fejlett gazdaságokban azonban bárki, aki a helyi pénz létrehozásának lehetőségét keresi, a 22-es csapdájába eshet. A helyi pénz csak akkor működik, ha megvan a termelés helyi rendszere, amelyben a pénz képes a cserét közvetíteni. Egy ilyen rendszernek ahhoz, hogy erősödni tudjon és a globális árugazdaság nyomásainak ellen tudjon állni, szüksége van egy védett helyi pénzre. Az import-helyettesítés nem valósulhat meg, ha a helyi termelőknek korlátozás nélküli, olcsó importtal kell küzdeniük. Emiatt egy ilyen gazdaság csak tudatos választás által jöhet létre, melyet az Emberek új Történetének közös jövőképe, értékekei és céljai motiválnak. Más szavakkal, ez csak tömeges kezdeményezések formáján keresztül fog létrejönni, valamint egy olyan kormány közreműködésével, mely polgárai akaratára, és nem a nemzetközi bankok, befektetők és kötvénypiac követeléseire reagál. Ezek az erők mindig készek felkínálni az emberek régi történetét a verseny, a növekedés, az elkülönülés, a hódítás és a felemelkedés eszközein keresztül.

Számos történelmi példa világít rá erre. Hasonlítsd csak össze az elmúlt években piacukat a „szabad kereskedelem előtt megnyitó” országok katasztrofális eredményeit Tajvan, Dél-Korea, Japán korábbi sikereivel. Ez utóbbiak tudatosan támogatták a helyi ipart, import-helyettesítéssel, vámtarifával és ipari tervezéssel, miközben korlátozták valutáik konvertibilitását. Legjobban Tajvan esetét ismerem, mivel az 1990-es években a tajvani kis és középvállalkozások történetéről szóló könyveket fordítottam. (5) Az 1950-es és 60-as években Tajvan szigorú feltételekhez kötötte a külföldi befektetéseket. A külföldi tulajdonú gyáraktól megkövetelték, hogy nagy arányban helyi beszállítókra támaszkodjanak, ezzel segítve a helyi ipar fejlődését. Japánban, Dél-Koreában és Szingapúrban ugyanígy formális és informális mechanizmusok teremtettek kiváltságos helyzetet a helyi vállalkozások számára. (6) Ugyanakkor valutakontrolt alkalmaztak és korlátozták a nyereség hazatelepítésének lehetőségét. A külföldi befektetők szabadon válthatták át valutáikat tajvani dollárra, de vissza már nem válthatták ugyanilyen szabadon. Ma ezekben az országokban erős a középosztály, világszínvonalúak az ipari létesítmények és általában is nagy a gazdagság, annak ellenére, hogy a II. világháború után óriási szegénységből indultak.

Hasonlítsd össze ezen országok politikáját Mexikóéval. Mexikó lehetővé tette, hogy külföldiek gyárat alapítsanak a Maquiladora övezetben, adómentességet biztosított számukra, nem korlátozta a profit kivitelét és nem írt elő helyi beszállítókra vonatkozó követelményeket. Amikor Mexikó és más országok ilyen „szabad kereskedelmi övezeteket” ajánlanak, valójában olcsó munkaerőt és a környezetvédelmi korlátozásoktól való mentességet biztosítanak, lényegében természeti és társadalmi tőkéjüket árusítják ki anélkül, hogy számottevő knowhow-t vagy infrastruktúrát kapnának érte cserébe. Gazdaságuk gyarapítása helyett kivéreztetik azt. Az üzemeket a tulajdonosok később elköltöztetik, hogy valahol máshol húzzanak hasznot a még olcsóbb munkaerőből. A GATT, majd a NAFTA és a WTO, valamint az EMU országról országra rombolta le a védelmet, amely azt biztosította, hogy a helyi gazdaságok ne váljanak a globális fogyasztás és áru-export kiszolgáltatott gyarmataivá. Egyedül a helyi elit járt jól, akik

viszonylag függetlenek a helyi gazdaságtól. Ellentétben a tömegekkel, ők importálni tudják azt, amire szükségük van és el tudnak költözni, ha a körülmények túlságosan rosszra fordulnak.

A pénzügyi függetlenség a politikai szuverenitás fontos eleme. Végtére is, a politikai autonómia semmit sem jelent, ha a külföldi vállalatok kifoszthatják a közösség természeti és társadalmi erőforrásait, szaktudását és munkaerejét, és kivihetik ezeket a globális piacra. Jelenleg Brazília, Thaiföld és több más ország próbálja megvédeni gazdaságát a Fed mennyiségi lazításának eredményeképp előálló olcsó USA dollár özönével szemben. Ha ellenőrzés nélkül hagyják, ezek a dollárok lehetővé teszik a külföldiek számára, hogy belföldi részvényeket, bányákat, gyárakat, közműveket és más ingatlanokat vásároljanak fel. Ezek az országok felismerték, hogy a gazdasági szuverenitás jelent igazi szuverenitást.

Ami igaz a nemzetekre, az igaz a kisebb régiókra is. A kamatláb nulla alá való lépcsőzetes csökkentésével összehasonlítva az a javaslat, hogy a helyi és a regionális önkormányzatok saját pénzt bocsássanak ki, talán naivnak és keresztülvihetetlennek tűnik. Valójában nagyon is járható út, amelyet azonban folyamatosan aláaknáznak. Habár törvény tiltja, hogy az államok pénzt bocsássanak ki az Egyesült Államokban és sok más országban is, az emberek megtalálják a kiskapukat, ha a szükség úgy kívánja.

Argentína 2001-2002-es pénzügyi válsága nagyon tanulságos. Amikor a tartományi kormányoknak teljesen elfogyott a pénzük, és nem tudtak fizetni alkalmazottaiknak és vállalkozóiknak, alacsony címletű kötvényekben (egy és öt pesos kötvények, stb.) fizették ki őket A helyi vállalkozások és polgárok készek voltak elfogadni ezeket a kötvényeket, senki sem számított ugyan arra, hogy valaha is beválthatók lesznek keményvalutára, de a tartományi adókat és bírságokat ki lehetett velük fizetni. Az, hogy alkalmasak voltak adófizetésre, javította a kötvények értékének társadalmi megítélését, és mint minden pénz esetében, az érték és az értékről alkotott ítélet egyenértékű. A fizetőeszközök, melyek mindegyikét közös elszámolási egységben határozták meg, kibocsátásuk helyétől messze is elterjedtek. Újjáélesztették a korábban leállt gazdasági tevékenységet, mivel az emberek még mindig képesek voltak olyan árut termelni és szolgáltatást végezni, melyekre másnak szüksége volt, csak éppen a cseréhez szükséges eszközeik hiányoztak. Ez csak azért volt lehetséges, mert Argentína alapvetően egy gazdag ország, mely nem állt még át teljesen az exportra készülő áruk termelésre. Ugyanakkor Argentína kormánya megtagadta külföldi adósságának törlesztését, amivel átmenetileg elvágta magát az importtól és növelte az igényt a helyi önellátásra. Ezen a ponton belépett az IMF sürgősségi hiteleivel, hogy az ország adósságát ne kelljen leírni.

2009-ben Kalifornia állammal hajszál híján ugyanez történt. Szembesülve költségvetésének válságával, amely miatt nem tudta az adó-visszatérítéseket és a beszállítóinak járó pénzeket kifizetni, az állam informális váltókat, „IOU”-kat bocsátott ki. A kötvényekhez hasonlóan ezek is visszaválthatóak voltak egy későbbi időpontban a névérték kamattal növelt összegén, illetve az állami adók befizetésére is lehetett használni őket. Habár az „IOU”-kat USA dollárban bocsátották ki, a bankok azzal fenyegetőztek, hogy nem váltják be őket, ami azt jelentette volna, hogy külön pénznemmé válnak. A programot azonban körülbelül egy hónappal később leállították, amikor az állam rövid lejáratú hitelt

kapott a bankoktól. Ez az epizód azt mutatja, hogy közvetlenül a felszín alatt ott vannak a másfajta pénzrendszer felé ható erők. Normális időkben (azaz az exponenciális növekedés szempontjából normális időkben, melyek már sohasem térnek vissza) elképzelhetetlenek a könyvemben szereplő intézkedések, manapság viszont józan ésszel egyre inkább beláthatóak.

2011-ben, bár többé már nem normális időket élünk, de továbbra is az azoknak megfelelő szokások fogságában vagyunk. Így a helyi valuták még mindig kemény csatákat kénytelenek vívni, és állami támogatás nélkül sínylődnek, sőt a kormányok az adótörvényeken keresztül még inkább hátrányos helyzetbe hozzák őket. A polgárok által létrehozott pénzt nem fogadják el adófizetéskor, miközben az ilyen pénzben lebonyolított tranzakciókra is kivetik jövedelmi és forgalmi adóikat. Ez azt jelenti, hogy ha kizárólag helyi pénzt használtál is, az adódat USA dollárban kell fizetned – jóllehet egyetlen dollárt sem kerestél! (7) Olyan pénznemben adóztatni az embereket, melyet nem használnak, önkényuralmi intézkedés; ez volt az amerikai függetlenségi háború kiváltó oka és a gyarmatosítás kulcsfontosságú eszköze (lásd a „kunyhó-adó” vitát a 20. fejezetben).

Ahol a helyi pénzek hatékonyan működnek, ott vagy állami támogatást élveznek, vagy háborús övezetben, illetve más szélsőséges körülmények között jelentek meg. Argentínában 2001-2002-ben, valamint az Egyesült Államokban és Európában a gazdasági világválság idején a helyi önkormányzatok maguk is kibocsátottak valutát. Továbbá, ott és akkor még mindig jelentős volt a helyi termelés, az önellátó gazdálkodás, a helyi elosztó és ellátó hálózat, és egyáltalán, a helyi társadalmi tőke. Nem meglepő módon, a helyi valutáknak reális esélyük volt, hogy ellenségességet ébresszenek a központi hatóságokban. Argentínában az IMF a támogatás előfeltételeként a helyi pénz megszüntetését követelte.

Ugyanakkor a helyi valuta aktivistáinak elmúlt húszévnyi erőfeszítései nem voltak hiábavalóak. Modellt, modelleket hoztak létre, amelyeket alkalmazni lehet a következő válság kitörésekor, amikor az elképzelhetetlen logikussá válik. Új gondolkodásmódot hoznak létre, új mintát, kitörnek a rögeszméből, tapasztalatot szereznek, ami nagyon hamar létfontosságúvá válik. Nézzük hát meg a kiegészítő pénz néhány típusát, melyeket ma még épp csak felfedeztünk, de talán szerepük lehet az eljövendő megszentelt gazdaságban.

Helyi pénz kísérletek Helyettesítő valuták A helyi pénz első típusa, amit megvizsgálok: a dollár (vagy az euro) helyettesítő (proxy) valutái, például a Chiemgauer vagy a BerkShare. 95 dollárért 100 BerkShare-t kapsz, amiért dollárban kifejezett nominális áron vehetsz árucikkeket, majd a kereskedő, ha beváltja, 100 BerkShare-ért 95 dollárt kap a résztvevő bankokban. Könnyű átválthatósága miatt a kereskedők szívesen elfogadják, mivel az 5 százalékos árengedményért bőven kárpótolja őket a pótlólagos forgalom. Azonban ugyanez a könnyű átválthatóság be is korlátozza a valuta helyi gazdaságra gyakorolt hatását. Elvileg a BerkShare a hozzá jutó kereskedőket 5 százalékban ösztönzi, hogy a helyi beszállítókat használják, de ők helyi gazdasági infrastruktúra hiányában általában nem bajlódnak ezzel.

A proxy pénz nem igazán lendíti fel a helyi gazdaságot és nem növeli a helyi pénzkínálatot sem. Megtestesíti a vágyat, hogy helyit vásároljunk, de nagyon csekély mértékben ösztönzi ezt gazdaságilag. Mivel a BerkShare dollárként keletkezik és átváltható rá, bárki hozzájuthat az egyikhez a másikon keresztül.

Nemzetközi megfelelője megtalálható olyan országokban, melyek a dollárhoz kötik saját valutájukat (currency board). Dollárosított gazdaságoknak hívjuk ezeket, mivel gyakorlatilag feladták pénzügyi függetlenségüket. A proxy pénzek, mint a BerkShare, a tudatosság növelésének kiváló eszközei, megismertetik az emberekkel a helyi valuták gondolatát, de önmagukban nem képesek helyi gazdaságok élénkítésére.

Kiegészítő papírpénz Ígéretesebbek a helyi papírpénzek, mint az Ithaca Óra (Hour), melyek ténylegesen növelik a helyi pénzkínálatot. Sok, a világválság alatt kibocsátott ideiglenes papírpénz ebbe a kategóriába tartozik. Lényegében valaki egyszerűen kinyomtatja és kijelenti, hogy van értéke (például egy Ithaca Óra megfelel 10 USD-nek). Ha a közösség ezt elfogadja, akkor pénzzé válik. Az Ithaca Óra esetében a Paul Glover alapító által inspirált vállalkozások egy csoportja egyszerűen kijelentette, hogy elfogadják, azaz a gyakorlatban áruikkal és a szolgáltatásaikkal nyújtanak rá fedezetet. A gazdasági válság idején az ideiglenes papírpénzt gyakran olyan vezető helyi vállalkozások bocsátották ki, melyek be is tudták azt váltani árura, szénre, vagy más egyébre. Más esetekben az önkormányzat bocsátotta ki saját pénzeként, és a helyi adók és illetékek fizetésére való felhasználhatóság rá nyújtott fedezetet.

A papírpénz azért sokkal hatékonyabb, mint a pénzhelyettesítők, mert olyan emberek kezébe képes pénzt adni, akiknek egyébként nem lenne. Csak akkor okoz inflációt, ha olyanok is hozzájutnak, akik nem kínálnak cserébe árut vagy szolgáltatást. (8) Szélsőséges időkben gyakran előfordul, hogy rengeteg ember hajlandó dolgozni, és rengeteg kielégítetlen igény van, csak éppen az ügyletek lebonyolítását közvetítő pénz hiányzik. Ez így volt a gazdasági világválság idején, és ma is e felé haladunk. A világ minden táján az önkormányzatok adóbevételek híján komoly költségvetési megszorításokkal néznek szembe. Ez arra kényszeríti őket, hogy elbocsássanak rendőröket és tűzoltókat, elhalasszák fontos fenntartási és javítási feladataikat, miközben sok helyi lakos, aki el tudná látni ezeket a feladatokat, otthon ül munka nélkül, tétlenül. Bár jogi akadályok jelenleg nem teszik lehetővé, a városok kibocsáthatnak, és feltehetően ki is fognak bocsátani adófizetésre használható utalványokat, hogy dollár hiányában is alkalmazhassanak embereket ezen munkák elvégzésére. Miért? Sok adóelmaradás van. Ha a helyi kormány a kibocsátó, az ideiglenes papírpénz könnyebben veszi át az „érték történetét”, melytől pénzzé válik.

Az ilyen pénzeket gyakran kiegészítő valutáknak hívják, mert az egységesen elfogadott fizetőeszköztől elkülönülten, azt kiegészítve léteznek. Miközben általában dollár (vagy euró, font, stb.) egységben számolják el, nincs valutatanács, mely őrködne az árfolyam fenntartásához szükséges dollártartalék fölött. Így ezek a szabadon lebegő árfolyamú, normál nemzeti valutákhoz hasonlítanak.

Mivel a kiegészítő pénzek dollárra való beváltása nem egyszerű, a helyi önkormányzat támogatásának hiányában a vállalkozások általában sokkal

kevésbé hajlandók elfogadni ezeket, mint a pénzhelyettesítőket. Ez azért van, mert a jelenlegi gazdasági rendszerben gyenge a helyi beszállítóktól való beszerzés infrastruktúrája. A helyi tulajdonban lévő vállalkozások ugyanabba a globális ellátási láncba kapcsolódnak, mint bárki más. A helyi termelés és elosztás infrastruktúrájának újjáépítéséhez időre van szükség, valamint olyan makrogazdasági változásokra, mint a költségek internalizálása, a növekedési kényszer megszűnte, valamint az újra helyivé válásról szóló társadalmi és politikai döntés. A nem-gazdasági tényezők befolyásolhatják a pénzről szóló társadalmi megállapodást. Széles körben elfogadott nézetté fog válni az, ami ma kevesek, a helyi pénzeket életben tartó idealizmusa.

Időbank Van egy erőforrás, amely mindig helyben áll rendelkezésre és amire mindig szükség van, hogy fenntartsa és gazdagítsa az életet. Ez az erőforrás maga az ember: a munkája, energiája és az ideje. Korábban azt mondtam, hogy a helyi pénz csak olyan mértékben életképes, amilyen mértékben a termelők által előállított árut és szolgáltatást helyi emberek veszik igénybe, akik maguk is helyben termelnek és szolgáltatnak. Nos, mi mindig a saját időnk „termelői” vagyunk (pusztán a létezésünk által) és sok módja van, hogy mások javára fordítsuk ezt az időt. Ezért hiszem azt, hogy az idő-alapú valuták (gyakran „időbank”-nak hívják) nagyon ígéretesek, anélkül, hogy a gazdasági infrastruktúrában óriási változásokat követelnének.

Ha valaki szolgáltatást végez az időbankon keresztül, a bank minden egyes órát jóváír a számláján és ugyanennyivel megterheli a kedvezményezett számláját.

Rendszerint van valamilyen elektronikus felület a felajánlások és igények megjelenítésére. Azok, akik egyébként nem engedhetnék meg magunknak egy ezermester, masszőr, gyermekvigyázó szolgáltatásait, segítséget kapnak valakitől, aki máskülönben munkanélküli lenne. Az időbankok általában ott működnek jól, ahol az embereknek sok idejük, de kevés pénzük van. Különösen a kevéssé szakosodott szolgáltatások területén vonzóak, ahol minden személy ideje tényleg egyformán értékes. A legjobb példa erre a híres fureai kippu valuta Japánban, mely elismeri az idősek gondozásával töltött időt. Az időbankot amerikai és angol szervezetek is széles körben használják. Fizikai áruk esetében is használható, jellemzően dollárköltséget rendel anyagokhoz, és idődollárt az időhöz.

Szétesett társadalmunkban hagyományos módon már nem szerzünk tudomást arról, hogy ki mit ajánl, az ilyen információ terjesztésének kereskedelmi eszközei (mint például a hirdetés) pedig pénzbe kerülnek. Az időbankok olyan egyéneket kapcsolnak össze, akik máskülönben nem tudnának egymás igényeiről és felajánlásairól. Ahogy egy időbank használó mondja: „Mindenki ért valamihez, méghozzá időnként egészen meglepő tevékenységhez!. A zárkózott idős úr nem tud vezetni, de gyönyörű esküvői tortákat készít. A kerekesszékes hölgy, akinek arra van szüksége, hogy a házát kifessék, valaha rendőrségi kutyákat képzett, és most kiskutya-képzést tart. A nyugdíjas tanárnak van egy kemencéje és fazekasságot tanít, nála össze kell gereblyézni a leveleket.

Gyakori kérdés, amikor egymással találkozunk: „Mit teszel?” „Mire van szükséged?” vagy: „Mit tehetek érted?” (9)

Jól érzékelhető a fenti leírásból, hogy a konkrét szükségletek kielégítésén túl az időbank képes helyreállítani a közösséget is. Egyfajta gazdasági és társadalmi rugalmasságot biztosít, mely a zűrzavar idején is fenntartja az életet. Miközben a pénz világa szétesik, fontos, hogy alternatív rendszereink legyenek az emberi szükségletek kielégítésére.

Az időbank mögötti alapvető ötlet mélyen egyenlőség elvű, egyrészt mivel mindenki ideje egyformán értékes, másrészt pedig azért, mert mindenki azonos mennyiséggel bír belőle. Ha létezik valami, amiről tényleg elmondhatjuk, hogy rendelkezünk felette, az az időnk. Ellentétben minden más tulajdonnal, addig, amíg élünk, az időnk elválaszthatatlan tőlünk. A döntésünk, hogy mivel töltjük, arról is szól, hogyan éljük az életünket. És nem számít, mennyi pénze van valakinek, több időt nem tud venni rajta. A pénzen életmentő beavatkozást talán lehet venni, vagy más módon meghosszabbíthatja az életet, de nem garantál hosszú életet, és nem vehet napi 24 órányinál több tapasztalást. Ebben a tekintetben mind teljesen egyformák vagyunk. Ösztönösen vonzó az a pénzrendszer, amely felismeri ezt az egyenlőséget.

A társadalomban nagymértékben kiegyenlítődnek az erőviszonyok, amikor időalapú valuta váltja fel a pénzben zajló ügyleteket. A veszély az, hogy az idő-valuta számszerűsíthetővé teheti a korábban ajándék-alapú tevékenységeket is. A jövő talán az ajándékok és szükségletek nem pénzesített, nem számszerűsíthető módon való összekapcsolásáé. Azonban, legalábbis még egy jó darabig, az időbankok fontos szerepet játszanak széttöredezett helyi közösségeink meggyógyításában.

A közösségi hitelezés felélesztése A helyi gazdaságot és a monetáris autonómiát a hitelrendszeren keresztül is meg lehet erősíteni. Ha egy gazdasági közösség formális vagy informális mechanizmusokat alkalmaz a hitellehetőségek korlátozására és ebből kifolyólag a pénz elosztására is, a helyi gazdaság csak úgy tarthatja fenn a függetlenségét, mintha valuta kontrolt vezetne be. Ennek bemutatására vegyünk egy újítást, amit gyakran emlegetnek a kiegészítő valutával kapcsolatos vitákban: a kölcsönös hitelrendszereket, beleértve a kereskedelmi barterköröket, hitelszövetkezeteket és helyi cserekereskedelmi rendszereket (LETS). Amikor a tranzakció létrejön a kölcsönös hitelrendszerben, a vevő számláján terhelésként, az eladó számláján jóváírásként jelenik meg a megegyezett ár, függetlenül attól, hogy a vevőnek pozitív-e az egyenlege. Például, tegyük fel, hogy lenyírom nálad a füvet a 20 kredites megegyezett áron. Ha mindketten nullán kezdjük, akkor az én egyenlegem + 20, a tied pedig – 20. Ezután kenyeret veszek Thelmától 10 kreditért. Most a számlámon + 10 kredit van, és az övén is + 10.

Sokféleképp lehet alkalmazni ezt a rendszert. A fenti forgatókönyv egy kisléptékű, helyi bázisú hitelrendszert szemléltet, amit LETS-nek hívnak (Local Exchange Trading System, vagyis: „helyi cserekereskedelmi rendszer”). Amióta Michael Linton 1983-ban kitalálta, LETS rendszerek százai szöktek szárba a világ minden táján. A közösségi hitelezés kereskedelmi szinten is működik.

Vállalkozások bármilyen hálózata, mely teljesíti az alapkövetelményt, hogy olyat állítson elő, amire szükség van, kereskedelmi barter vagy hitel-elszámolási

szövetkezetet hozhat létre. Rövid lejáratú kötvény kibocsátása vagy rövid lejáratú bankhitel felvétele helyett a résztvevő vállalkozások saját hitelüket hozzák létre.

A kereskedelmi barter hálózatokban a cégek felesleges készleteiket és kihasználatlan kapacitásukat adják el, melyeknek nincs azonnali készpénzes piaca, kereskedelmi kreditekért. A vevő megtarthatja készpénzét, az eladó pedig krediteket gyűjt, amelyeket majd a jövőbeni tranzakciók során tud felhasználni.

Nincs szükség a pénzhelyettesítők iránti idealista elköteleződésre ahhoz, hogy a cégek csatlakozni akarjanak; valójában a legtöbb ilyen hálózat meglehetősen magas tagdíjat szed. Ma körülbelül 600 kereskedelmi barterhálózat működik szerte a világban, körülbelül félmillió vállalkozás részvételével. (10) Egy újabb innováció a kölcsönös faktorálás, Martin „Hasan” Bramwell elképzelése. A vállalkozások általában jóval előbb megkapják a megrendeléseket, mint a rendelések ellenértékét. Hogy a megrendelés teljesítéséhez szükséges pénzt előteremtsék, a vevőkövetelést általában csökkentett értéken kell eladniuk egy harmadik félnek (más néven a „faktorálónak”), például a banknak. A kölcsönös faktorálás megkerüli a bankokat és lehetővé teszi, hogy a vevőkövetelést likvid csereeszközként használják a résztvevő vállalkozások egymás között.

A leghíresebb kereskedelmi méretű közösségi hitelrendszer kétségtelenül a svájci WIR, 1934 óta működik, több tízezer taggal és több mint egy milliárd svájci frank éves forgalommal büszkélkedhet. 2005-ben eltörpült mellette a világ összes többi kereskedelmi barterkörének együttes forgalma. James Stodder közgazdász szerint a WIR és más kereskedelmi barterhálózatok kontraciklikus hatást fejtenek ki: gazdasági visszaeséskor nő a rajtuk keresztül zajló aktivitás.

Szerinte ez annak köszönhető, hogy hitelt tudnak teremteni. (12). Ez azt bizonyítja, hogy a kiegészítő pénz és a kreditrendszer meg tudja védeni a résztvevőket a makrogazdasági ingadozásoktól és fenn tudja tartani a helyi gazdaságokat.

Bármilyen közösségi hitelrendszerben a tagok a bankok bevonása nélkül juthatnak hitelhez. Ahelyett, hogy fizetni kellene a pénz használatáért mint egy kamat-alapú hitelrendszerben, a hitel egy ingyenes társadalmi jószág, amelyhez mindazok hozzájuthatnak, akik a közösség bizalmát kiérdemelték. Lényegében a mai hitelrendszer a közjavak privatizálásának példája, ahogy azt a könyvben korábban már kifejtettem. Ebben az esetben a „hitel közjószág” - a közösség saját tagjainak hitelképességéről szóló ítéletét jelenti. A közösségi hitelrendszer ezt a közjószágot úgy szerzi vissza, hogy a hitelt közösségként és nem pedig egyéni nyereségért bocsátja ki.

A közösségi hitel nem igazán egy pénzfajta, sokkal inkább a pénz teremtésének eszköze. A jelenleg uralkodó rendszerben alapvetően a bankok biztosítják a pénzhez való hozzáférést a hitel bővítésén keresztül. Egy közösségi hitelrendszerben ez a hatalom magukhoz a felhasználókhoz kerül.

A közösségi hitelrendszerek kialakulása rendkívül nagy jelentőségű, mert a hitel lényegében a társadalomnak azt a választását tükrözi, hogy ki és mennyi pénzhez jusson. A közösségi hitel helyettesíti a bankok hagyományos funkcióit. A társadalmi nyomás és saját lelkiismeretük arra készteti a negatív kredit egyenlegű résztvevőknek, hogy termékeket és szolgáltatásokat ajánlanak fel,

hogy a számlájuk ismét a pozitívba forduljon. Azonban biztosan látod a rendszer szélesebb körű használatának lehetséges problémáit. Mi akadályozza meg, hogy egy résztvevő egyre nagyobb negatív egyenleget halmozzon fel, lényegében semmiért kapjon termékeket? A rendszernek megoldást kell találnia, hogy ezt megakadályozza, illetve, hogy kivesse magából azokat, akik visszaéltek használatával.

A negatív egyenlegek korlátozása nélkül korlátlan mennyiségben hozható létre közösségi hitel pusztán a tranzakcióra való szándékkal. Ez hasznosnak tűnhet, de nem működik, ha szűkös javak cseréjére használják. (13) Végső soron a pénz megtestesít egy társadalmi megállapodást arról, hogyan osszák meg a munkát és az anyagokat. Nem férhet hozzá mindenki elég hitelhez, például, hogy egy többmilliárd dolláros üzemet építsen fel vagy, hogy megvegye a világ legnagyobb gyémántját.

A kifinomultabb közösségi hitelrendszerek egy felelősségteljes részvételen alapuló rugalmas keretet biztosítanak. A „Global Exchange Trading System (GETS, egy saját számlás hitel elszámolási rendszer) és a Community Exchange System (CES) bonyolult képleteket használ, melyben a hitelkeret idővel emelkedik a tag korábbi részvételének megfelelően. Azok, akik a múltban kiegyenlítették negatív egyenlegüket, nagyobb hitelkeretet kapnak. Ez a képlet úgy működik, mint egy hagyományos hitelminősítés.

A való világ azonban nem mindig áll összhangban ezzel a képlettel. Különböző vállalatoknak különböző hiteligényeik vannak, és időnként olyan kivételes körülmények merülnek fel, melyek miatt érdemes a hitelt átmenetileg megnövelni. A limitek felállításához szükség van néhány mechanizmusra, melyek alapján elfogadják, vagy elutasítják a hitelkérelmet. Ehhez szükség lehet elemzésre, az iparágak és a piac ismeretére, illetve az ügyfél hírnevéről és körülményeiről való tájékozódásra; valamint az elemzés magába foglalhatja a befektetés társadalmi és ökológiai hatásait is. Bárki is látja el ezt a feladatot, legyen az egy hagyományos bank, szövetkezet vagy egy P2P közösség, alapos üzleti ismeretekkel kell rendelkeznie, és késznek kell lennie arra, hogy felelősséget vállaljon értékeléseiért.

A P2P bankok új formái ugyanezzel az általános problémával találkoznak: a kibertér névtelenséget biztosító felületén keresztül kell dönteniük a hitelképességről. Képzelj el egy rendszert, amelynek adatbázisa összeköt téged, aki 5.000 dollárt akarsz kölcsönadni fél évre, egy távoli személlyel, aki hat hónapra kéri kölcsön. Nem ismered. Honnan tudod, hogy hitelképes? Egy az eBay mintájára készülő minősítési rendszer kínálhat valamiféle megoldást, de az ilyen rendszerek könnyen becsaphatók. Amire igazán szükség van, az egy megbízható intézmény, ami nálad jobban ismeri a partnert, hogy kezeskedjen a hitelképességéért. A pénzed ennek az intézménynek adod kölcsön, és az kölcsönzi ki neki. Ismerősen hangzik? Úgy hívják, hogy „bank”.

A pénzhez hasonlóan a bank intézményének is van egy megszentelt dimenziója: a bankár lehet az, aki megtalálja a pénzhasználat leggyönyörűbb módjait. Ha nekem a szükségesnél több pénzem van, azt mondhatom: „Tessék, Bankár úr, kérem, keressen valakit, aki használni tudja, amíg nekem szükségem lesz rá újra.” A 12. fejezetben leírt romló pénz összekapcsolja a bank ilyen

megközelítését az önérdekkel. Erre akkor is szükség lesz, ha a „jobb” már nem a „személyes vagyon növekedését” fogja jelenteni.

A hitel elosztásának kell, hogy legyen egy módszere, függjön a társadalmi konszenzustól, képletektől vagy a szakemberek döntéseitől. Akár burkoltan, akár nyíltan, a banki funkciók mindig is létezni fognak. Ma ezek egy banki kartell monopóliumát képezik, akik nemcsak abból profitálnak, hogy értenek hozzá, hogyan juttassák a hitelt a legjövedelmezőbb projekteknek, hanem a korábbi hitel közvagyona feletti kizárólagos irányításából is. Végső soron egy új banki rendszer a semmiből is kinőhet: kisközösségi hitelszövetkezetből, amelyek egymás közti csere-megállapodásokat kötnek. A különböző közösségi hitelrendszerek közötti konvertibilitás is heves vitákat gerjeszt, a CES és a Metacurrency Initiative fejlesztenek erre megoldásokat. (14) Kihívást jelent megtalálni az egyensúlyt a konvertibilitás, amely lehetővé teszi a távoli helyek közti kereskedést, és a között, hogy a tagok belső gazdaságát megvédjék a külső rombolástól vagy a pénzügyi sokktól. Ezek lényegében ugyanazok a kérdések, melyekkel egy kis nemzeti valuta ma szembenéz.

A közösségi hitelrendszerek visszaszerzik a banki funkciókat egy helyi közösség, egy üzleti közösség vagy egy szövetkezet számára. Ugyanúgy védik tagjaik belső gazdaságát a külső sokkoktól és a pénzügyi kizsákmányolástól, mint a helyi valuták. Valójában a helyi pénz sosem lesz képes túlnőni marginális státuszán, ha nincs olyan hitelmechanizmusa, ami megóvja az olyan spekulációtól, mely számtalan nemzeti valutát tett tönkre az elmúlt húsz évben. A helyi és a regionális hitel-elszámoló szervezetek a tőkét ellenőrző funkciókat is elláthatnak, hasonlókat, mint amilyeneket a gazdaságukat az import helyettesítésén keresztül erősítő bölcs nemzetek alkalmaztak. A leghíresebb közösségi hitelrendszer, a svájci WIR meglehetősen szélsőségesen valósítja ezt meg: ha egyszer bekapcsolódsz, nem szállhatsz ki. Helyi szinten ez arra kényszeríti a külföldi befektetőt, hogy a helyi beszállítókat használja. Kevésbé szélsőséges, de hasonló intézkedéseket tettek Tajvanon, Japánban, Szingapúrban és Dél-Koreában az 1950-es és 60-as években, amikor korlátozták a külföldi vállalatok nyereségének hazatelepítését.

A hitel az „importált javak” egyike, amit a helyi és a regionális önkormányzatok kiválthatnak. A fent említett ázsiai országok is ezt tették, megvédték bankszektorukat a külföldi bankoktól a kormány politikája és az informális kulturális korlátok révén. Regionális vagy helyi szinten – még helyi valuta nélkül is, az önkormányzat kiválthatja a kívülről érkező hitelt, ha saját önkormányzati bankot működtet. (15) Ha már fizetnünk kell a hitelért, nem jobb, hogy ha az a helyi gazdaságban marad? Ma az állami és a helyi önkormányzatok olyan multinacionális bankoknál helyezik el adóbevételeiket, melyek aztán ott helyezik ki hitelként, ahonnan a legtöbb profitot várják. Valójában, a banki konszolidáció korszakában nem nagyon maradt más választásuk, mivel a nagy bankok magukba olvasztották a helyi bankokat. Az állami tulajdonban lévő bankok, mint például az Észak Dakotai Bank (Bank of North Dakota) helyben adnak kölcsönt, helyi projekteket finanszíroznak anélkül, hogy magas kamatozású kötvényt kellene kibocsátaniuk, kontraciklikus hatást gyakorolnak a hitelszűke időszakában, és a banki profitot helyi szinten tartják ahelyett, hogy a Wall Streetnek szállítanák le. Az állami tulajdonú bankokat nem kell, hogy a nyereség hajtsa; ha mégis keletkezik nyereség, azt visszajuttathatják tulajdonosaiknak,

vagyis az állampolgároknak, ezáltal is helyreállítva a hitel közjószág létét. Ezek az előnyök még a jelenlegi monetáris rendszerben is elérhetőek.

Nemzeti szinten állami bankot működtetni alig tér el a pénzkibocsátás jogának gyakorlásától, attól a jogtól, melyről az Egyesül Államok (és legtöbb ország) lemondott és egy magán intézménynek: a Federal Reserve-nek adott át. Elvileg azonban meg is alapíthatná a saját bankját és pénzt kölcsönözhetne magának, alapvetően azzal, hogy pénzt bocsát ki nulla vagy negatív kamatra. Vagy megkerülhetné a bankrendszert és közvetlenül pénzt teremthetne, ahogy az Alkotmány ezt lehetővé teszi, ahogyan törvénybe iktatták a polgárháború idején.

(16) A 11. fejezetben körvonalazott pénzjavaslatok lehetővé tennék a helyi önkormányzatok számára, hogy ugyanezt tegyék, hogy pénzt bocsássanak ki, mely mögött a rájuk bízott biorégió közjavai állnak fedezetként. Végül, a politikai megosztottság jobb összhangot teremthet a biológiai és kulturális területek között. A regionális kormányoknak több autonómiájuk lesz, mint ma, ha jogukban áll saját pénzt kibocsátani.

Arról dönteni, hogy hová helyezzünk ki jelentősebb mennyiségű tőkét, több mint gazdasági döntéshozatal: társadalmi és politikai döntés is. Még a mai kapitalista társadalomban sem mindig az üzleti nyereség szempontjai alakítják a nagyobb beruházási döntéseket. (17) Az ember Holdra juttatása, egy autópálya megépítése, és a fegyveres erők fenntartása mind olyan állami beruházás, mely nem törekszik a tőke pozitív megtérülésére. A magánszférában azonban a banki profit dönt a tőke kihelyezéséről, mely az emberi munka, a kreativitás és a Föld gazdagságának elosztását jelenti. Mit tegyünk mi, földi emberek? Ez a kollektív választás egy közjószág, melyet privatizáltak, és vissza kell szereznünk mindannyiunk számára egy szent gazdaságban. Ez nem azt jelenti, hogy a magánszektorból el kell távolítani a befektetési döntéseket, hanem a hitel természetét kell megváltoztatni, hogy a pénz azokhoz áramoljon, akik a társadalmi és ökológiai jót szolgálják.

A hitel, mint közjószág visszaszerzése sok formában fog megtörténni: P2P hitelezés (az előző fejezetben leírtak szerint), közösségi hitelrendszerek, hitel szövetkezetek és más szövetkezeti bankok, állami tulajdonban lévő bankok és innovatív, új típusú bankok, mint például a svéd J.A.K. Bank. Ezek az intézmények különböző módon juttatják vissza a pénz és a hitelek hatalmát az emberekhez, akár a P2P struktúrákon, mint a közösségi hitelrendszerek, vagy a politikai akarattal létrehozott intézményeken, például az állami bankokon keresztül. És mivel a politikai szuverenitás keveset ér monetáris önrendelkezés nélkül, a hitel feletti lokális, regionális és (kis ország esetében) nemzeti kontrol megerősítése egy fontos út a gazdaság, a kultúra és az élet újra helyivé tétele felé.

Jegyzetek 1. Ez azonban egy kicsi túlzás. A komparatív előny gyakran a rejtett támogatásokat, a méretgazdaságosság pedig a piaci erőviszonyokat és az alkupozíciót fedi el. Az előbbire példa az amerikai cukoripar, direkt állami támogatások haszonélvezőjeként és közvetett formában is a talaj és a víz kizsákmányolása miatt tudott olcsóbb lenni más országok termelőinél. A

közvetett támogatások különösen veszedelmesek, mivel lényegében ezek a természeti tőke hatékonyabb kifosztásának komparatív előnyét testesítik meg.

Ha egy termelő fenntartható módon termeszt növényeket, egy másik viszont kiszipolyozza a víztartalékot és a termőtalajt, úgy, hogy az neki semmibe sem kerül, tönkreteszi az első termelőt, miközben köztámogatásokat élvez. Az ebben a könyvben leírt intézkedések megszüntetik az ilyen támogatásokat. A közjavak kifosztásának költségeit internalizálva megszüntethetők a természeti közvagyonból kiszakított támogatások, és ha többé nem alkalmazzuk a diszkontált cash flow számítást, az elriaszt attól, hogy feléljék a jövőt a jelen érdekében. Mindkét intézkedés gazdaságilag életképesebbé fogja tenni a helyi termelést.

2. Collom, Ed. “Community Currency in the United States: The Social Environments in which it Emerges and Thrives” in Environmenta and Planning A 37 (2005): p. 1576.

3. Egy tanulmány szerint például (Jacob, Jeffrey, et. al. „A közösségi valuta szociális és kulturális tőkéje: Egy Ithaka Óra esettanulmány” az International Journal of Community Currency Research 8 (2004) - ben) az egyik legsikeresebb helyi valuta – az Ithaca Óra használói évente átlagosan csak körülbelül 350 dollár értékű helyi pénzt költenek – és ezek a felhasználók Ithaca népességének nagyon kis részét teszik ki.

4. Ugyanez a tanulmány (Jacob Jeffre, et.al., „A közösségi valuta szociális és kulturális tőkéje) beszámol arról, hogy a felhasználók általában jól képzett, progresszív aktivisták. Az időbankok és más LETS rendszerek kivételt képeznek ebben az általánosításban, a korábbi különösen jól megfelel a kórházak, az idősgondozás számára . Egy másik jelentős kivétel a kereskedelmi hitel-pénz, mint például a WIR, melyet később tárgyalunk ebben a fejezetben.

5. Lee, C.J. et al., The Development of Small and Medium-Sized Enterprises in the Republic of China. (A kis- és középvállalatok kialakulása a Kínai Köztársaságban) Taipei, Taiwan: Chung-Hua Institute of Economic Research, 1995.

6. Az informális mechanizmusok közé tartoznak az üzleti kultúrának a külföldi cégekkel kapcsolatos tabui, az, hogy összekapcsolják az igazgatósági testületeket a családi kötelékekkel, hogy előnyben részesítik a helyi vállalatokat és a nemhivatalos kormányzati részrehajlás a szerződések odaítélésekor. Kívülről sok ilyen mechanizmus atyafiaskodásnak és korrupciónak tűnik, de ezek úgy hatnak, hogy megőrzik ezen országok gazdasági szuverenitását. Legközelebb kezeld némi fenntartással, ha korrupt külföldi kormányokról hallasz.

7. Másrészről az IRS pozíciója érthető: ezen követelmény nélkül az emberek a pénzhelyettesítő valuta használatával kikerülhetik az adót. Az adórendszer azonban a helyi és kiegészítő valutákat hátrányos helyzetbe hozza.

8. Abban az esetben a pénzkínálat anélkül növekedne, hogy a javak és szolgáltatások mennyiségét növelné (azaz, több pénz lenne, amiért kevesebb terméket lehetne venni).

9. “Bevezetés az időbankba” (névtelen poszt) 10. Statisztika az „International Reciprocal Trade Association”-tól

11. Stodder, James “Reciprocal Exchange Networks: Macroeconomic Stability” (2005). p. 14. (on-line PDF)

Implications

for

12. Ibid. Ugyanott.

13. Ez elég jól működhet olyan bőségesen rendelkezésre álló áruknál, mint a digitális tartalom. A felhasználói minősítés, a YouTube videoi és más online alkotások esetében ez egyfajta bőségesen rendelkezésre álló valuta.

14. Lásd a „Community Currency Magazine” magas szintű vitáit és a helyi pénzzel és hitellel kapcsolatos további kérdéseket 15. Lásd a „Web of Debt” (A hitel hálója) szerzőjének, Ellen Brownnak írásait, aki számos érvet hoz fel az állami bankok mellett. Ez a cikk párhuzamot von az állami bankok és a közösségi hitelpénz között: Ellen Brown’s “Time for a New Theory of Money 16. Dennis Kucinich nemrégiben ismét felvetette az ötletet a H.R. 6550-ben: „National Emergency Employment Defense Act of 2010” 17. Egyre több ilyen politikai döntés üzleti érdekeket szem előtt tartva születik.

16. fejezet: Az ajándékgazdaságba való átmenet „A kapitalizmusban ember embert zsákmányol ki. A kommunizmusban ugyanez történik csak fordítva.” –John Kenneth Galbraith Az általunk vizsgált új csererendszerek elmossák a határt a monetáris és a nemmonetáris világ között, és így a „gazdaság” hagyományos definícióját is megkérdőjelezik. Valójában mi is a gazdaság? A tiszavirág életű pénz – papírfecni, a számítógépek bitje - mögött mi változik, ha a gazdaság növekszik vagy csökken? Hogyan mérnénk azt egy közös elszámolási egység nélkül?

Végeredményben a közgazdaságtan a dolgok összességét próbálja pénzben mérni, a dolgokét, melyet az emberek egymásnak és egymásért tesznek.

Az is elég fura, hogy egyáltalán kísérletet teszünk ezek mérésére. Már elég alaposan kifejtettem véleményemet a pénz és a jó közé egyenlőségjelet tevő gazdasági gondolkodásról, ami jókora felületet ad a kritikának. A gazdasági folyamatok alternatív mérőszámai, mint például a fenntartható fejlődési mutató vagy a nemzeti boldogság index is hasonló problémákat vetnek fel egy magasabb szinten. Természetesen ezek jobbak, mint a GDP, mivel nem könyvelnek el hasznosnak olyan dolgokat mint a börtön vagy a fegyverkezés, és például a szabadidőt beleszámítják a gazdasági jólétbe. Az a probléma, hogy még mindig feltételezzük, hogy a jót lehet és kell is számszerűsíteni, és hogy ehhez mindent át kell váltani egy elfogadott mértékegységre.

A pénz és a mérés valóban szorosan összefonódnak. A pénz mértékegységként született meg: áruk, majd fémek szabványosított mennyiségének mértékegységeként. A pénz kora egybeesett a redukcionizmus és az objektivitás eszméjével, amely a tudományon keresztül a világ feletti hatalom megszerzésére tört. Ami mérhető, azon uralkodni is lehet, ezt sugallja az is, ha azt mondjuk, hogy mértéket vettünk valakiről. A nem-mérhetőt kiüldözték a tudományból, „máglyára küldték” – mondta Hume, és a gazdaságtanból úgyszintén. Így jutottunk el oda, hogy az életszínvonal elvált az életminőségtől. Az előbbi számszerűsíthető, az utóbbi nem.

Az emberek minden egymásért tett erőfeszítése közül éppen azok nem számszerűsíthetőek, amelyek leginkább hozzájárulnak az emberi boldogsághoz.

Hisz mérheted a szabadidőt és egy dollárban kifejezett értéket is rendelhetsz hozzá, hogy kiszámítsd a társadalmi jólétet, de honnan tudod, hogyan töltötték el? Lehet, hogy valamilyen függőségbe, esztelen szórakozásba merülve, vagy meghitt kettesben, vagy gyerekeiknek mesélve. És még ha valahogy számot is rendelhetünk ezen különbségek mellé, azt számokra tudnánk-e váltani, hogy valaki mennyire van jelen, amikor mondjuk mesél? Tudjuk-e mérni, hogy valaki mennyire ideges, amikor dolgozik? Ha az állami politikát a mennyiség maximalizálása vezérli - legyen az a GDP vagy más mutató - a legfontosabb dolgok biztosan figyelmen kívül maradnak.

A számszerűsíthető igények egyben végesek is, ami egy újabb ok, hogy megkérdőjelezzük azt a pénzrendszert, amely véges erőforrásokra irányuló véges igények végtelen növekedésén alapul. A minőségi igények különbözőek: sem számokká, sem végessé nem tehetőek. Ez az a világ, amelyben a Felemelkedés ideológiája megtalálja igazi spirituális motivációját. A növekedés

egy szinten véget vethet a pénzesített világ növekedésének és a természet kisajátításának, de egy másfajta fejlődés folytatódik: az emberi szellemé; a szépségre, a szeretetre, a kapcsolódásra és a tudásra irányuló végtelen vágyával.

A zéró-növekedésű jövő nem stagnálást jelent, ugyanúgy, ahogy a serdülő fiatal növekedésének befejeződése sem.

A pénznek, ami elősegíti a számszerűsíthető igények kielégítését, meglesz a maga helye az emberek életében még hosszú évszázadokon át, viszont kisebb szerepet kap, ahogyan a nem-növekedésről szóló fejezetben leírtam. Energiáinkat az obszcén túlnövekedés véges igényeink megszállott kielégítésére irányuló törekvéseink helyett olyan kielégítetlen minőségi igényekre fogjuk fordítani, melyek kielégítetlensége miatt ma nyomorban élünk.

Ahhoz, hogy a nem számszerűsíthető igényeket kielégítsük, a pénzforgalomtól eltérő áramlásra van szükségünk. Ha a minőséget a mennyiséggel mérjük össze, a végtelent a végessel, azzal le is alacsonyítjuk. A pénzért árult szépség, intimitás, figyelem a prostitúcióra emlékeztet. A művész ellenszenve a kereskedelem világával szemben nem puszta beképzeltség, ami azt mondatja, hogy ő mindenek felett áll. Amikor a pénz szépséget, szeretetet, tudást, kapcsolatot próbál vásárolni, vagy hamisítványt kap a vevő, vagy kihasználják az eladót, mert egy végtelen értéket egy véges összegre cserél. Ez tényleg egészen egyszerű, ahogy a Beatles is mondja: „Money can’t buy you love” (Pénzen nem vehetsz szerelmet).

Ezért van szükségünk új módokra, hogy ajándékaink áramolhassanak. Ez azonban bonyolult, mert a mérhető gyakran a nem-számszerűsíthető dolgok segédeszköze. Nem azt támogatom, hogy két elkülönült világunk legyen: a pénz és az ajándék világa, hanem inkább egy vegyes rendszert szeretnék, melyben a pénz egyre többet vesz át az ajándék tulajdonságaiból, és ahol az ajándékozás közvetítő szerepe megerősödik és átveszi a pénz szerepét.

A pénzzel vagy anélkül, a közgazdaság alapvető kérdései arra irányulnak, amit az emberek egymásért tesznek: 1. Hogyan találjanak egymásra az ajándékozó és az a személy, akinek arra az ajándékra van szüksége? 2. Hogyan ismerjék el és jutalmazzák azokat, akik nagylelkűek az ajándékozásban? 3. Hogyan hangolják össze sok ember ajándékát térben és időben, hogy olyan dolgok jöjjenek létre, amelyek felette állnak bármely egyéni szükségletnek vagy ajándéknak? Lehet, hogy nem nyilvánvaló, de ezek a célok nagyjából a pénz három kardinális funkciójának felelnek meg: csereeszköz, elszámolási egység és értékőrző.

E három cél elérésére számos kvázi-monetáris és nem-monetáris mód jelenik meg manapság. A nyílt forráskódú szoftverek világában például a P2P technológia lehetővé teszi a programozók közössége számára, hogy megtervezzenek projekteket, összehangolják képességeiket és elismerjék a résztvevők hozzájárulását a projekthez – mindezt pénz nélkül. Bizonyos értelemben a társak iránti, korábbi ajándékaik mennyiségén és minőségén alapuló megbecsülés egy olyan „valuta”, ami lehetővé teszi, hogy néhányan nagyobb befolyást gyakoroljanak a csoportos döntéshozatal során, mint más tagok. Ez azonban nem egy számszerűsített dolog, és nem is lehet számszerűsíteni anélkül, hogy a lényegéből valamit el ne veszítene. A tiszteletet és a megbecsülést leegyszerűsíthetjük egy számra, de ismerjük fel, hogy ezzel valójában elveszünk belőle. Csakúgy, mint amikor az analóg felvételeket digitális

formátumba teszik át, az eredeti felvétel melegségéből, emberiességéből és végtelenségéből valami elvész.

Sok online rendszer teszi ezt, egy számmá konvertálja az elismertséget és a cselekvő hozzájárulást. A felhasználók minősítésének rendszere az Amazon-on, az eBay-en és hasonló oldalakon egy ilyen kvázi-pénz. A felhasználók nem csak termékeket értékelhetnek és véleményezhetnek, hanem egymás értékeléseit is, ami egy önszabályozó rendszerré áll össze. Ez tulajdonképp az ajándék gazdaság része (senki sem kap semmilyen közvetlen jutalmat az ismertetés írásáért), olyan struktúrák alakulnak ki, melyek a pénz közvetítő funkcióival párhuzamosan működnek.

Timothy Wilken, orvos, filozófus és ajándék-gazdaság aktivista egy lépéssel továbbvitte ezt a gondolatot a GIFTegrity rendszerében, amely jelenleg a béta teszteknél tart. Minden egyes tagtól azt kérik, hogy készítsen a profilján egy listát arról, amit adni és kapni kíván. Az ajándékot kapó személy minősíti az ügyletet, ez határozza meg, hogy egy adott ajándék lehetséges kedvezményezettjei milyen sorrendben fognak megjelenni a listán. Ha sokat adtál, a neved elől lesz a listán, amikor valaki a saját adományának keres kedvezményezettet. Ha ajándékot kapsz, a minősítésed csökken egy kicsit, azt tükrözve, hogy a viszony aközött amit adtál és kaptál, kiegyenlítettebb lett. Ezek a minősítő pontok a pénzhez nagyon hasonlóan működnek.

Egy hagyományos közösségben nincs szükség ilyen minősítési rendszerre, mivel minden tag ajándékai és szükségletei mindenki előtt ismertek. A GIFTegrity és a hozzá hasonló rendszerek, úgy tűnik, lehetőséget kínálnak az ajándékozási kapcsolatok körének kibővítésére. Nem teszik feleslegessé a pénzt, hanem újjáélesztik azt, de egy, az eredeti lényegéhez, azaz a hála jeléül szolgáló tárgyhoz sokkal közelebbi formában. A GIFTegrity és a hasonló rendszerek minősítései pénzként viselkednek. Pontokat kapsz ha adsz, és elköltöd őket, miközben elfogadsz. Az ilyen rendszerek a pénz alapvető korlátait is magukban hordozzák, ugyanakkor a minőség nem engedi, hogy egy lineáris skála mentén mérjék.

Természetesen ezek a rendszerek messze jobbak, mint a mai uzsora-alapú pénz, de ez a fajta technokrata alternatíva, bármilyen briliáns is, figyelmen kívül hagyja azt, amit a világ számszerűsítésével elveszítettünk. Vissza akarjuk állítani végtelent. Az értékelések és a pontok nem elégíthetik ki mély vágyainkat a személyes kapcsolatra, a hálára és a többdimenziós történetekre, melyek adottak az ajándék kultúrában.

Ellentmondok-e saját magamnak, amikor azt állítom, hogy a pénz a hála jeleként keletkezett és ugyanakkor, hogy mint mértékegység jött létre? Mintha az első pillanattól fogva két szellem lakozott volna a pénzben. Egyrészt az ajándékgazdaságot (amelyen kívül egykor szinte semmi nem létezett) terjesztette ki a tömegtársadalom birodalmára, másrészt az ajándék-mentalitás eredeti nyitottságának mérésére, számontartására és ellenőrzése szolgáló eszköz volt.

Mégis, amikor a pénzt a hála jeleként értelmezve azt a szót használom, hogy „származik”, nem időbeni származására utalok, hanem, jobb kifejezés híján, az Isten elméjéből eredőre; a pénz teleologikus származására; arra a célra, ami miatt létrejött ebben a világban.

A pénz mérési funkciójának van ajándékgazdaságbeli megfelelője, mivel, ha az ajándékozás nem is egy konkrét viszonzás elvárásával jön létre, rendszerint a

közösség előtt zajlik. A névtelen ajándékozás, amit ma a nagylelkűség legmagasabb szintjének tartunk, kevés szerepet kapott a múlt és a jelen ajándék kultúráiban. A közösségek általában tisztában voltak tagjaik szükségleteivel, adományaival és nagylelkűségük mértékével. A pénz helyettesíti ezt az tudást: legalábbis elméletben, a társadalom elismeréséből azok részesülnek, akik hozzájárulnak. A gyakorlatban a társadalom hozzájárulásként csak az emberiség „felemelkedéséért” tett jót ismerte el, azt, ami növelte az emberek birodalmát.

Azonban még egy nem-növekvő pénz esetében is fennáll az a mélyebb probléma, hogy a pénz a természetéből kifolyólag csak a számszerűsíthető dolgok világában működhet. Szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehetne a nemszámszerűsíthető dolgok áramlását megkönnyíteni a tömegtársadalom hatalmas társadalmi távolságain keresztül. Ez egy új keletű probléma az emberi létezés több százezer éve során.

Talán az alapoktól kéne kezdenünk az ajándék-gazdaság újjáépítését. Ma, a pénz még olyan apró résekbe is beszivárgott és átvette az irányítást, ahol az informális konszenzus és a nagylelkűség társadalmi láthatósága elősegíthetné a három fent említett funkciót: a kapcsolódást, a tiszteletet és az ajándékok összehangolását.

Ahogy egyre többen ismerik fel a kapcsolatok pénzre váltásának társadalmat elszegényítő hatását, és ahogy a pénzrendszer maga is felbomlik, az emberek egyre több módot találnak ezen funkciók visszaállítására. Az egyik kedvencem a Gift Circle (Ajándék Kör), amit Alpha Lo fejlesztett ki, és most terjed szerte az országban. A heti összejöveteleken a résztvevők megjelölnek egy vagy több dolgot, amelyet adnának vagy elfogadnának. Gyakran úgy tűnik, mintha a kívánságok és adományok varázslatos szinkronicitása bontakozna ki. „Szükséged van egy krumplinyomóra? Nekünk három van.” Vagy: „El kell jutnod a reptérre pénteken? A férjem is akkor repül.” Látva mások nagylelkűségét, a résztvevők idővel egyre szabadabban kérnek és adnak a körön belül. A segítség mindig csak egyetlen telefonhívásnyira van. Ha a hét folyamán valaki segít valaki másnak megjavítani a kocsiját, akkor beszámolhat erről a következő körben, így a közösség az ajándékozás tanújává válik. A közösségi érzés együtt nő azzal a tudattal, hogy ha adsz, tudni fogják rólad, hogy adakozó vagy, és az emberekben is ott lesz a vágy, hogy cserébe neked is adjanak.

Egy másik mód, hogy valami hasonlót érjünk el, egy weboldal használata az adományok és kérések megjelenítésére, és annak rögzítésére, hogy mit adtak.

Egy bizonyos méret felett ennek eszköze egyre inkább hasonlít a pénzhez. Ha személyesen nem tudjuk, hogy ki mit adott és kapott, valamiféle szabványosításra lesz szükség. Kicsiben azonban elegendő, ha tanúi vagyunk az ajándékok áramlásának akár közvetlenül, akár elmeséléseken keresztül. Ha nincsenek tanúk, az csökkenti az ajándékok áramlásának közösségteremtő erejét. Ez volt a hibája az olyan rendszereknek, mint a Freecycling és a Craigslist (bár az a tény, hogy az emberek egyáltalán használják ezeket, belülről fakadó nagylelkűségünket bizonyítja). Az újabb rendszerek, mint a Giftflow, Neighborgoods, Shareable, GIFTegrity, és még sok más, felismerik és orvosolják ezt a hibát.

Figyeld meg, hogy minden, amiről eddig írtam, felgyorsítja a gazdaság zsugorodását. Ha elvisszük egymást a repülőtérre ahelyett, hogy taxit hívnánk, ha megosztjuk egymással a kéziszerszámokat, ahelyett, hogy újakat vásárolnánk, vagy amikor felesleges krumplinyomónkat odaadjuk valakinek, csökkentjük a

fogyasztói keresletet és lecsippentünk a gazdasági növekedésből. A pénz világának zsugorodása felgyorsítja a régi rendszer bukását és az egyensúlyiállapotú gazdaságba való átmenetét. Ez egyben azt is segíti, hogy az átmenet sokkal kevésbé legyen ijesztő. Ha igazán beágyazódunk a nagylelkűséget értékelő és viszonzó ajándék-közösségekbe, akkor kevésbé függünk a pénztől és kevésbé társítjuk azt a túléléssel.

Vajon túljuthat-e az ajándékkörök koncepciója a közösségnek azon a szintjén, ahol az emberek első- vagy másodkézből ismerik egymást? Nagyon hosszú távon talán el tudunk képzelni egy pénz nélküli ajándéktársadalmat, ami a „körök körének” modelljére épül. Úgy tűnhet, hogy a pénz fontos szerepet játszik a munka globális összehangolásában, de ha közelebbről megvizsgáljuk, azoknak a száma, akikkel egy adott személy valóban együttműködik, nem is olyan nagy. Ha több, mint száz embernek kell együttműködnie, hogy valamit létrehozzanak, akkor a teljes csoport alcsoportokra és még kisebb alcsoportokra bomlik, egészen egy olyan szintig, amelyen az ajándék-gazdaság már működni képes. A körön belüli emberek adhatnak egymásnak, és mindegyik kör integrált egységként adhat más köröknek egy nagyobb körben és aztán azok mindegyike a körök körének. Ez az elképzelés a társadalom alapvető átszerveződését foglalja magában: egy alulról-felfelé, egyenrangú személyek közötti és önmagát megalkotó, önszerveződő társadalmat.

Az emberek feletti szerveződésben, amit társadalomnak nevezünk, a pénz olyan, mint egy jeladó molekula, amely odairányítja az erőforrásokat, ahol szükség van rájuk. Ez teszi lehetővé a gazdasági kapcsolatokat kollektív testünk távol eső részei között. Egy a sok szimbolikus rendszer közül, amely meghatározza és összehangolja „szerveinket”: a kormányokat, intézményeket és a szervezetek minden fajtáját. Sajnos a pénz csak bizonyos típusú információt közvetít (főleg a mérhető adományokkal, igényekkel és vágyakkal kapcsolatosakat.) Így, ahhoz, hogy egészségesek legyünk, más módon kell „szerv”-eznünk és koordinálnunk az emberi tevékenységet.

Ma az együttműködés és a tulajdon decentralizált, nem-hierarchikus módjainak megteremtésében innováció-robbanást tapasztalhatunk. Ezek a jövő, körökkörei típusú ajándékgazdaságának egyfajta alrendszereit képezik. A spektrum konzervatívabb végén a munkavállalói tulajdonban lévő vállalatok vannak hagyományos vezetési struktúráikkal, több száz ilyen, közepes és nagyméretű vállalat van az Egyesült Államokban. Radikálisabbak az olyan vállalkozások, különböző közösségek és szövetkezetek, amelyek demokratikus vagy együttműködő módszereket használnak a vállalat irányításában. Talán a leginkább figyelemre méltó ezek közül a Mondragon Szövetkezet Spanyolországban, amely több mint 250 vállalatból és mintegy 90.000 munkavállalóból/tulajdonosból áll, így ez Spanyolország egyik legnagyobb vállalata. A fasiszta diktátor, Franco uralkodása idején alapították, de valahogy sikerült „a munka szuverenitásának” elvét, valamint a részvételi demokrácia más értékeit egyértelműen támogatnia és megtestesítenie. Az olvasóra hagyom, hogy többet megtudjon erről a lenyűgöző vállalkozásról, amely úttörő szerepet játszik a részvételi irányítás és a közös tulajdon modelljében.

A szerveződés nem számszerűsíthető dolgok befogadására is képes új formáinak megteremtésével a kísérletezés korába léptünk. Sok kísérlet vallott és vall majd

kudarcot ugyanúgy, ahogyan a kommunista blokk a bürokrácia központi irányításán keresztüli erőszakos kollektivizálása kudarcot vallott. Kétségkívül számos új együttműködési forma fog megjelenni, miközben a múltbeli és a jelenlegi kísérletek tanulságait levonjuk. (1) Azok a pénzügyi javaslatok, melyeket kifejtettem ebben a könyvben, ösztönözni fogják a tulajdon és a vezetés nem hagyományos formáit. Éppen úgy, ahogy megszüntetik a pénz, a föld és a közjavak passzív tulajdonlásából származó profitot, úgy fogják a vállalatok passzív tulajdonlásából – amely ma a fent említett eszközök feletti rendelkezést biztosítja származó profitot is megszüntetni.

Az együttműködés ajándék-struktúráinak megjelenése alapvetően meg fogja változtatni a munkavállalás élményét. Ma a dolgozók és a tulajdonosok érdeke alapvetően ellentétes. A tulajdonos érdeke, hogy a dolgozó a legtöbbet dolgozzon a legkevesebb fizetésért; míg minden egyes munkavállaló a lehető legkevesebb munkáért a legtöbb fizetést szeretné kapni. A jó menedzsment enyhíteni tudja ezt az alapvető ellentétet, azzal, hogy próbálja díjazni a „teljesítményt” és azzal, hogy a szakmai büszkeséget, a hűséget vagy a csapatszellemet vonzóvá teszi, az alapvető ellentmondás azonban megmarad. Az alkalmazottak gyakran inkább az irodai pozícióharcban elért sikereiknek köszönhetően és nem tényleges hozzájárulásukért kapnak jutalmat, ugyanakkor a „csapatszellemet” csupán a belső PR elemének tartják, és gyakran az is. „Ha mi valóban mind egy csapatban játszunk – tűnődnek, - hogy lehetséges az, hogy engem bármikor elküldhetnek, de a tulajdonosokat nem? Bármilyen maradandó érték, amit létrehozok, az övék.”

Ebben a világban a dolgozó, aki valóban azonosul a munkaadójával, balek. Ez egyből nyilvánvalóvá válik, ha a vállalatnál leépítés vagy átszervezés kezdődik. „Húsz évig hűségesen szolgáltalak, hogy tehetsz ki csak úgy?” Íme egy válasz, amit egy biztosítási cég vezetője adott a munkavállalónak: „Ha hűséget vársz, vegyél egy kutyát.” Természetesen a legtöbb munkáltató nem ilyen keményszívű, de a piac törvényei megkeményítik a lágy szíveket is.

Nos, a piac törvényei is változni fognak. Ahogy a pénz hozzáidomul a társadalmi és ökológiai javakhoz, és ahogy új struktúrák keletkeznek, melyek megjutalmazzák a közjavakhoz való hozzájárulást, a munkakapcsolatokból is eltűnik a kölcsönös kizsákmányolás szelleme. Az üzleti szervezetek létrejöttének célja megváltozik. A társadalom és a bolygó javát szolgáló számszerűsíthető hozzájárulásokat pénzben jutalmazzák, a nem számszerűsíthető hozzájárulások pedig státuszban, hálában és jóakaratban kapják meg jutalmukat, a most szerveződő, új, társadalmi és szimbolikus struktúrákon keresztül.

A jövő szele elhozza ezeket az újításokat. A tulajdonlásból származó vagyon modellje átadja a helyét az adásból származó meggazdagodás modelljének az élet minden területén. A birtoklásra, az irányításra való vágy, az elkülönült egyén vágya, az egyéné, aki arra törekszik, hogy saját javára manipuláljon másokat, a természet és a többi ember - azaz minden és mindenki, aki nem ő kizsákmányolásával szerezzen vagyont. A kapcsolódott egyén azáltal válik gazdaggá, hogy ad, azáltal, hogy a legteljesebb mértékben táplálja rajta túlnyúló önmagát. Ahogy belépünk kapcsolódott énünkbe, megjelennek az ezzel összhangban álló szervezeti struktúrák. Az egyén önérdekét egyensúlyba hozzák a szervezetével és a szervezet érdekeit a társadalom és a bolygó érdekével.

Ellentétben a klasszikus kollektivista modellekkel, ezek lehetővé teszik az egyén rendkívüli tehetségeinek szabadon áradó kifejeződését, úgy, hogy azokat az adományokat mindenki javára fordítják.

Egy kibővített ajándék-gazdaság nyílt együttműködési struktúrái túllépnek az egyén és a csoport közötti régi ellentéten. Amikor azt mondom, hogy a rendkívüli egyéni adományok mindenki javát fogják szolgálni, néhány olvasó talán tiltakozik: „De ne jutalmazzuk az egyéni kiválóságot?” Különösen a konzervatívak azonnal gyanúsnak találják az ötleteimet, azt feltételezve, hogy ez az egyén alárendeltségét jelenti. Úgy vélik, hogy egy olyan rendszerben, amely gátolja a felhalmozást és a kiválóságot mindenki javára fordítja, a nagyszerűvé válásra való ösztönzés vagy annak jutalmazása megszűnik. Eközben a hagyományos baloldal elfogadja ugyanezeket az alapvető premisszákat, csak azzal a különbséggel, hogy meggyőződésük szerint az egyén alárendelt szerepe jó és szükséges. Nézetük szerint egy erényes ember nemes önfeláldozásból tesz a közjóért és elutasít minden viszonzást vagy jutalmat.

Mindkét nézet az elkülönültség gondolkodásmódjából indul ki, ami azt mondja, hogy „a több neked, kevesebb nekem”, a „több a csoport számára” azt jelenti, kevesebb jut az egyénnek. Az ajándék kultúrában azonban ez egyszerűen nem igaz. Az értékes ajándék nagyszerű adományozója felemelkedik a megbecsülés legmagasabb csúcsára és megkap mindent, amit emberi lények adni tudnak.

Ilyen a hála természete és ereje. Sajnos az ajándékgazdaság ösztönös érzetei ma idegenek számunkra, mert bár ott élnek szívünk mélyén, hiányoznak társadalmunk gazdasági és ideológiai struktúráiból. A könyv következő része kifejti, hogyan lehet visszaállítani az ajándékkultúra érzeteit, megérzéseit és gyakorlatát a személyes szinten kezdve.

Az elkülönült egyén gazdaságtanának csődje most már tisztán látható. A kapitalista világban, amely megengedi az egyéni felhalmozást, nem tehetségeink túláradó kifejezését tapasztaltuk meg, hanem elnyomásukat, leigázásukat, hogy eltévelyedve arra használtuk őket, hogy elvegyünk és kontrolláljunk, mert ezek a tevékenységek azok, amelyeket a jelenlegi pénzrendszer kikényszerít és jutalmaz. Ami még rosszabb, ezek a látszólagos jutalmak illúziók: a pénz, a rajta vett dolgok és a felhalmozás csak helyettesíteni próbálták a kapcsolatot, a szeretetet, a szépséget, a játékot, az értelmet és a célt. A nem-kapitalista világ sem volt ennél jobb. Függetlenül attól, hogy egy kommunista ideológiából vagy vallási tanításból származik, az önmegtagadás életellenes; az élet tagadása változatlanul árnyékformákban fejezi ki önmagát, ami ugyanazokhoz a következményekhez vezet, vagy ami még rosszabb, tovább súlyosbítja az elkülönülést.

Az Elkülönültség Kora azonban végéhez közeledik, és most kezdjük újratanulni, hogyan éljük meg kapcsolódottságunk igazságát. Minden, amit eddig leírtam ebben a könyvben feltételezi (és elősegíti) a tudatunkban végbemenő változást, ami nélkül a megszentelt gazdaságból semmi sem lenne kivitelezhető. Azonban nem utasítok egy ilyen változásra – csak figyelem, tanúja vagyok, és szeretem azt hinni, hogy hozzájárulok. Megtörténik, ahogyan ezeket a szavakat olvasod, és még gyorsabban fog megvalósulni, ha az Elkülönültség egymásra épülő válságai lecsapnak ránk. A világ változik, és mi is vele. Nemcsak hogy létre kell hoznunk a földdel teremtő partnerségben levő, kapcsolódott egyénnek megfelelő gazdasági

szerkezetet, hanem most azonnal meg is tanulhatjuk, hogyan kell ebben gondolkodni és élni.

Jegyzetek 1. Az egyik figyelemre méltó modell: Better Means (www.bettermeans.com), „nyílt vállalati modell”-ként írja le munkáját. A stratégiai döntések, a munka, a javadalmazás és a tulajdon mind az önkorrekciós értékelések és a szavazási folyamatok révén valósulnak meg. Azok, akik a legnagyobb értékkel járulnak hozzá – és ezt azok határozzák meg, akik együtt dolgoznak velük projekteken, valamint azok, akik megszavazták a projekt megvalósulását - jóváírást kapnak, amit pénzre lehet váltani. Az adományozó számára a jóváírások ideiglenes tulajdonrészt is biztosítanak a vállalatban, annyi időre, mint amennyi eltelt, onnantól, hogy kiérdemelte, addig, amíg be nem váltotta. A tulajdonjog így azoknál van, akik hozzájárulnak, majd fokozatosan csökken, amikor kevésbé járulnak hozzá. Vállalkozások és nonprofit szervezetek is használják a Better Means nyílt vállalati modellt. Folyamatosan finomítják, megtalálható benne a nyílt forráskódú és P2P mozgalmak néhány fontos elgondolása, mint például a „lusta konszenzus”, „agilis projektmenedzsment”, „összehasonlító értékelés”, „visszajelzés az elismerésről”, és még sok más.

17. fejezet: Összefoglalás és útiterv „Először nem vesznek rólad tudomást, aztán kinevetnek, aztán harcolnak ellened, aztán győzöl.” – Mahatma Gandhi Mielőtt részletesebben kifejtem, hogy mit kell megváltoztatnunk saját személyes gazdasági gondolkodásunkban és gyakorlatunkban, hogy elérjük a megszentelt gazdaságot, először összefoglalnám annak legfontosabb makroökonómiai elemeit. Néhány már a helyére került, néhány még kívül esik az elfogadott politikai párbeszéd keretein és arra vár, hogy a válság elmélyülésével elfogadást nyerjen mindazzal, ami korábban elképzelhetetlen volt.

Az általam bemutatott átmenet egy szerves fejlődés, nem szerepel benne a tulajdon elkobzása, sem a meglévő intézményrendszer teljes elpusztítása, hanem annak átalakításáról szól. Ahogyan a következő összefoglalóban leírom, a meglévő intézményrendszer ezen átalakulása már elindult, vagy épp most van indulóban.

Feltűnhetett, hogy az átalakulás lépései többnyire a politikai spektrum bal oldalára esnek, kivétel azok képeznek, amelyek fel sem férnek a jelenlegi térképre. Ez azért van, mert a javak fokozatos újraelosztásáról szólnak, a gazdagoktól mindenki felé. Míg a pénzzel rendelkezők, ahogyan mindig is, magasabb kamatot akarnak, a munka/termelés alacsonyabb kamatot kíván, ez a könyv pedig egy negatív kamatlábat képzel el. Míg a liberálisok előszeretettel alkalmazzák a társadalmi jóléti programokat, ez a könyv azok társadalmi osztalékként való teljes, mindenkire való kiterjesztését képzeli el. Míg a nagyvállalati érdek a környezeti és társadalmi védvonalak eltörlését kívánja, ez a könyv a közjószágok státuszának visszaállítását képzeli el. Az egyetlen jelentős kivétel a lentiekben a jövedelmi adó eltörlése, amely a gazdagok azon kis csoportjának kedvez, akiknek pénze vállalkozásuk termelékenységéből származik, nem pedig a pénz és tulajdon fölötti rendelkezésükből származó bérleti díjakból.

1. Negatív kamat Motivációja: a tartalékokra kivetett negatív kamatláb és egy olyan fizikai fizetőeszköz, amely az idő múlásával veszít értékéből megfordítja az uzsorakamat hatásait. Lehetővé teszi a növekedés nélküli bőséget, rendszeréből következően bátorítja a javak egyenlő elosztását, és véget vet a jövőbeli pénzáramlások diszkontálásának, így többé nincs rajtunk nyomás, hogy jövőnket rövid távú hasznokért zálogosítsuk el. Továbbá, megmutatja az új világ igazságát, amelyben minden dolog múlandó és visszatér forrásához. A pénz többé nem egy illuzórikus kivétel a természet törvényei alól. Végül pedig, mivel a pénz bizonyos tekintetben az évezredek alatt összegyűlt technológiai fejlődést testesíti meg, az pedig minden emberi lény közös öröksége, igazságtalan, hogy keveseknek hozzon csak hasznot, pusztán mert az ő kezükben van, ahogyan az a jelenlegi kockázatmentes pozitív kamatú rendszerben történik.

Átmenet és intézkedések: 2009-ben a romlandó pénzbe való átmenet szélére kerültünk, amikor a központi bankok nullához közeli szintre vitték a bankközi kamatokat és kacérkodtak a nulla alatti tartománnyal is. Ma a gazdaság egy vérszegény fellendülésben van, de a stagnálás és a hitel alapvető problémái megmaradtak. Minden új válság, minden új mentőcsomag lehetővé teszi, hogy a bedőlő hiteleket romlandó pénzzel vegyék meg, és így mentsék meg a pénzügyi intézményrendszert anélkül, hogy a vagyon koncentrációját tovább növelnék.

Továbbá, amikor a hagyományos monetáris ösztönzők és a keynesiánus fiskális ösztönzők kétségtelenül megbuknak, ahogyan az Japánban történt, a jegybank nehezen hagyhatja figyelmen kívül a nyilvánvaló következő lehetséges lépést, a kamatok negatívba fordítását. A valutaháborúk elkerülése érdekében ennek a szuverén hatalmak összehangolt lépéseként kell megtörténnie, vagy pedig egy globális fizetőeszköz bevezetésével együtt.

Az amerikai jegybank (FED) nincs felhatalmazva, hogy negatív kamatot vessen ki a tartalékokra, vagy hogy értékéből veszítő bankjegyeket bocsásson ki. Ez a jogosítvány minden országban a törvényhozó hatalom kezében van, ahogyan ott is kell lennie. Itt az idő, hogy ez a gondolat bekerüljön a gazdasági és politikai gondolkodásba, a jegybankárok aggódnak monetáris eszköztáruk tehetetlensége miatt. A pénz forgásának jelenlegi stagnálása azt mutatja, hogy a kamatszint nullához közeli szintre való csökkentésének is csak akkor van élénkítő hatása, ha a várakozások gyors gazdasági növekedésről szólnak. Egy újabb mennyiségi lazítás is megerősítené ezt az állítást, mivel csak a felesleges tartalékokat növelné. Növekedés híján a bankok inkább nulla kamat mellett tartják a pénzt, minthogy kihelyezzék a gazdaságba. De hajlandóak lennének-e tartani -2% mellett? Vagy -5%-nál?

A gazdasági életre gyakorolt hatása: A befektetői osztály kivételével a pénz mindennapi használatával kapcsolatos tapasztalatunk nem változna. Ha a gazdagoknak nehéz is ezt elképzelni, a legtöbb ember fizetési naptól fizetési napig él, ritkán tud összegyűjteni néhány hónapnyinál több megtakarítást. A tehetősebbek számára a megtakarítás még mindig lehetséges lenne, de a megtakarítás összege az idővel fokozatosan csökkenne, hacsak nem fektetik be kockázatot vállalva. Nem lenne mód arra, hogy a pénz kockázatmentes módon gyarapodjék, hogy a “pénzed dolgozzon neked”. Még az állampapírok is nulla vagy kevesebb kamatot fizetnének. A nagyobb vásárlásokat, legyen az személyes vagy vállalati szintű, alacsony vagy zéró kamat mellett adott hitelekből, és nem megtakarításból finanszíroznák elsősorban. (Már ma is ez történik.) A vállalkozások olyan befektetési tőkéhez férnének hozzá, amely nem követelné meg, hogy jövőbeli pénzáramlásuk nagy részét adósságtörlesztésre fordítsák, ezzel eltűnne a “növekedj vagy szűnj meg” parancsa, amely ma a gazdaságot irányítja.

2. A gazdasági bérletek eltörlése, a közös javak használatáért fizetett jóvátétel Motiváció: A vagyon polarizációja elkerülhetetlen, amíg hagyjuk, hogy emberek abból húzzanak hasznot, hogy pusztán birtokolnak, anélkül, hogy létrehoznának bármit is, vagy hozzájárulnának a társadalom jólétéhez. Ezek a hasznok, gazdasági bérletek a föld, az elektromágneses spektrum, a bányászati jogok, az olajkészlet, a szabadalmak és a tulajdon más formáinak birtokosainál gyűlnek

össze. Mivel a tulajdon ezen tárgyai vagy már az ember megjelenése előtt is léteztek, vagy pedig az emberi kultúra közös termékei, nem tartozhatnak egyetlen magánszemélyhez sem, aki nem a közjó vagy a bolygó javára használja őket.

Továbbá, ma az is lehetséges, hogy a közjavak, mint a biológiai sokféleség, a vízkészletek, a termőtalaj, az óceánok halállománya, és így tovább, kizsákmányolásával tegyen szert haszonra valaki. Ezek pedig valójában mindnyájunkéi, használatuk csak közös beleegyezésünkkel és a közjó javára történhetne. Átmenet és intézkedések: néhány állam ma is alkalmaz föld alapú adókat, mások pedig államosították az olaj- és ásványi vagyont. Bolívia és Alaszka például állami tulajdonba vonta az olajkitermelési jogokat, így az olajvállalatok csak a kitermeléshez kapcsolódó szolgáltatások nyújtásával kereshetnek pénzt, az olajjal magával nem. Az adóteher a munkáról a tulajdonra való áthelyezése egyre vonzóbb lesz, ahogyan a bérből élők helyzete egyre kilátástalanabb. Végül, ahogyan a vízjogok feletti nyomon követhetetlen szabályozási háború is mutatja, eljött az ideje, hogy az erőforrások megőrzése közvetlenül beépüljön magába a pénzrendszerbe.

Az olyan intézkedések, mint George földérték adója, a bányászati jogokért fizetett díj és a gazdasági bérletet hozó tárgyak a pénz fedezeteként való használata, ahogy e könyv is bemutatja, mind megoldás arra, hogy a gazdasági bérletek hasznát az emberek együttesen élvezzék, hogy a magánérdek csak abból tudjon hasznot húzni, ha jól használja tulajdonát, nem pedig csupán annak birtoklásából. Mindenért, ami közjavakból származik, díjat vagy adót kellene fizetni. A szellemi tulajdont is újra közjószággá lehetne tenni azzal, hogy lerövidítik a jogvédelmek és szabadalmak időtartamát, ezzel elismerve a kulturális mátrixot, amelyből ezek az ötletek születtek. A gazdagság új forrásait, mint a genom, az elektromágneses spektrum, és az internet új közjavait közösségi tulajdonban kell tartanunk, és használatukat csak azoknak engedélyezni, akik a társadalom és a bolygó javára használják.

A gazdasági életre kifejtett hatása: Ahogyan az adóztatás a tulajdon és az erőforrások felé mozdul, a fogyasztási és jövedelemadókat csökkentik vagy megszüntetik és a javak megőrzése hatalmas gazdasági ösztönzést kap. Mivel a gazdasági bérlet azokat gazdagítja, akiknek már van, megszüntetésük a vagyon egyenlőbb elosztást hozná magával. A szellemi tulajdon birodalmában a közös tulajdon kiszélesítése elősegítené olyan közös kulturális alkotások létrejöttét, amelyek nem a profitra törekednek, mivel a művészi vagy szellemi alkotás “nyersanyaga” kevésbé tartozna a jogdíj vagy a személyes tulajdon megkötései alá.

3. A társadalmi és környezeti költségek elismerése, internalizálása Motiváció: Ma ki lehet meríteni vízkészleteket anélkül, hogy a társadalomnak fizetnének érte, ugyanígy a Föld szennyezéseket semlegesítő kapacitását, a légkör széndioxid újrahasznosító kapacitását és az emberi szervezet azon képességét, hogy egy darabig kezelni tudja a mérgező szennyeződéseket. Ma a szennyezés és a környezet egyéb veszélyeztetése olyan költségeket okoz,

amelyeket rendszerint a társadalom vagy a jövő generációi viselnek, nem pedig a szennyezők. Ez nemcsak hogy nyilvánvalóan nem igazságos, de folyamatos környezetszennyezésre és rombolásra ösztönöz. Átmenet és intézkedések: Jelenleg a pénzbüntetésekkel való szabályozás a szennyezésre való ösztönzés megállításának elsődleges módja, de sok sebből vérzik mind gyakorlatában, mind mögöttes elméletében. Először is, bizonyos limitek elérésére ösztönöz, de arra nem, hogy túlteljesítsék őket. Azt sem teszi lehetővé, hogy egy adott szennyező teljes káros kibocsátásának vagy egy természetes erőforrás teljes kimerítésének szabjunk határt. Ezeknek a hibáknak orvoslására törekvő javaslatok közt szerepelnek a cap-and-trade (fix összkvótás) és a zöld adó rendszerek. Rengeteg ilyen javaslat merült már fel, néhányat be is vezettek. A cap-and-trade jól működött a kénsav esetében a savas esők csökkentésében, de nem olyan jól a széndioxid kibocsátás visszafogásában. Ezek jó irányba tett lépések, de a cél az, hogy a szennyezés és károsítás minden formája után fizetni kelljen.

A szennyezés minden fajtájára és minden természeti erőforrásra meg kell határoznunk, hogy a bolygó, illetve annak biorégiói milyen mértékű kibocsátást vagy kitermelést viselnek el. A jogot ezen szennyezések kibocsátására vagy az erőforrások használatára többféleképpen el lehet azután osztani. Lehetnek esetek, amikor központilag akarjuk meghatározni, hogy ki mihez fér hozzá, A farmer 100000 gallon vizet nyerhet, B farmer 120 000 gallont, C gyár 200 000 gallont és így tovább. De mivel ez csökkenti a gazdaság hatékonyságát, a legtöbb esetben adókat akarunk majd alkalmazni a szennyezésre és az erőforrásokra, vagy cap-and-trade aukciós rendszereket, amelyek gazdasági előnyhöz juttatják azt, aki hajlandó megőrizni a környezetet és csökkenteni a szennyezést. Még jobb lenne, ha a pénzrendszer maga a Föld ajándékain alapulna, ha a fizetőeszköz mögött a Föld erőforrásai és szennyezés-elnyelő és átalakító képessége állna fedezetként.

A gazdasági életre kifejtett hatása: Megszünteti a gazdaság és az élővilág közötti szembenállást. Az üzletileg legjobb döntés egyben a környezet számára is a legjobb lesz, a vállalkozói innováció a bolygó érdekének szolgálatába áll.

Hatalmas új iparágak alakulhatnak ki, amelyek a megőrzésre, a szennyezés visszafogására és a mérgező hulladék semlegesítésére törekednek. A hulladékmentes feldolgozás követendő példává válik. A nyersanyagok magas költsége a folyamatos hatékonyságjavítást ösztönzi.

Ha az olcsó, eldobható termékek gyártása gazdaságilag nem ösztönzött, az előállított termékek drágábbak, tartósabbak és javíthatóak lesznek. Jobban fogunk vigyázni a tárgyainkra, ápoljuk és megtartjuk őket. A nagy erőforrásigényű dolgokat, mint az autók, gépek, szerszámok és berendezések, a szomszédság vagy más közösség közösen használja. A lakóövezetek átgondoltabbak lesznek, a házak kisebbek, a nagyobb házak pedig kiterjedtebb családoknak adnak otthont, vagy más, a család magján túlnyúló közösségeknek.

Ahogyan a gazdasági bérlet megszüntetése, ezek az intézkedések is a jövedelem adóztatásáról az erőforrások adóztatására helyezik a hangsúlyt, tehát nem azt adóztatják meg, amivel hozzájárulunk a társadalom működéséhez, hanem amit elveszünk. Végül a jövedelem egyáltalán nem adózik majd, ezzel felszabadulunk a fárasztó könyvelési teendők alól és a beavatkozó állam ellenőrzéseitől.

4. A helyi gazdaság és pénzügyek erősítése (a centralizálással szemben) Motiváció: A közösségek világszerte szétestek, az emberek viszont alig várják, hogy visszatérhessenek a helyi gazdaság keretei közé, ahol személyesen ismernek mindenkit, akitől függenek. Kötődni akarunk emberekhez és helyekhez, nem pedig egy névtelen globális monokultúrában lebegni. Továbbá, a globális árutermelés olyan versenyt támaszt, amelyben a helyi termelők egymással kell, hogy versengjenek, és mind a bérekben, mind a környezeti szabályozásban egymás alá kell licitáljanak. Továbbá, ha a termelés és az áruk áramlása helyi szinten marad, tetteink társadalmi és környezeti hatásai sokkal nyilvánvalóbbak, és megerősítik velünk született együttérzésünket. Átmenet és intézkedések: A gazdaság helyivé való visszaalakulása már elkezdődött. A csúcsokat döntögető energiaköltségek és az ökológiai tudatosság arra késztetik a vállalkozásokat, hogy minél több mindent helyben szerezzenek be, és fogyasztók milliói ébrednek rá a helyben termett, friss élelmiszer értékére.

Az emberek mindenütt erős késztetést mutatnak arra, hogy újra egy közösségbe ágyazódva éljenek, és több városi és területi helyi önkormányzat kezdett “Végy helyit!” kampányba. Világszerte közösségek ezrei bocsátottak ki helyi pénzeket, és bár ezek jelentősége még elenyésző, hozzászoktatják az embereket a gondolathoz és mintát mutatnak a helyi önkormányzatok által a jövőben kibocsátandó helyi fizetőeszközök számára.

A megszentelt gazdaság többi eleme hatványozottan erősíti egymást a helyivé válással. A költségek internalizálása el fog tüntetni számos illuzórikus gazdaságossági tényezőt, amelyek miatt jelenleg megéri óriási távolságokra szállítani, míg a gazdasági bérlet eltörlése felszámolja a gazdag és szegény országok között fennálló felháborító bérkülönbségeket. (1) Mindkét tényező ösztönzi az elmúlt 200 évben kialakult globalizált gazdaságtól való elfordulást.

Ugyanakkor, ahogyan a természeti, társadalmi és kulturális közjavak jó része helyi vagy biorégióhoz kötődő, egy olyan pénzrendszer, amely mögött ezek állnak fedezetként természetesen a helyi politikai és gazdasági önrendelkezést erősíti.

A közelmúlt pénzügyi válságai megmutatták, hogy ha a nemzeti fizetőeszköz megszűnik működni, a helyi önkormányzatok gyorsan képesek a helyére lépni saját pénz bevezetésével. Ez történt Argentínában 2002-ben, majdnem megtörtént Kaliforniában 2009-ben és az EMU esetleges felbomlásával megtörténhet a kisebb európai államok esetében is. Ahogyan a jelenlegi válság súlyosbodik, a helyi önkormányzatok és a kisebb országok kormányai lehetőséget kapnak, hogy visszaszerezzék gazdasági önrendelkezésüket azzal, hogy saját pénzt bocsátanak ki, és azt tőkekorlátozásokkal, a devizaátváltás megadóztatásával és hasonló eszközökkel megvédjék a globális pénzügyi piacoktól. A kormányok, önkormányzatok kedvezményes elbírálásban részesíthetik a helyi vállalkozásokat szerződéskötéseik során. Végül a helyi és régiós önkormányzatok a hiteleket tekintve is visszaszerezhetik a nemzetközi pénzügyi világtól való függetlenségüket, ha állami bankokat és hitelintézeteket hoznak létre.

A gazdasági életre kifejtett hatása: Bár sok high-tech termék és szolgáltatás természeténél fogva globális, a rejtett támogatások és az elmúlt évtizedek intézkedései számos olyan terméket is bevontak a globális árutermelésbe, amelynek helyinek kellene lenni. A jövőben ezek visszakerülnek a helyi termelésbe. Az általunk fogyasztott élelmiszer nagy része abból a biorégióból fog származni, ahol élünk. A házak és sok feldolgozott termék helyi és újrahasznosított anyagból készülnek, kis szériában. A kisvárosok újra megélénkülnek, a “Fő utca” újra valódi helyi vállalkozókkal népesül be.

5. Társadalmi osztalék Motiváció: Az elmúlt évezredek technológiai fejlődése hihetetlenül megkönnyítette az élet számszerűsíthető szükségleteinek előállítását. Ezek a fejlesztések, elődeink ajándékai, az egész emberiség közös tulajdonát kell, hogy képezzék, és mindenki megérdemli, hogy részesedjen abból a gazdagságból, amelyet ezek lehetővé tesznek. Ugyanez igaz a föld természeti kincseire, melyeket nem ember hozott létre. A jelenlegi gazdasági rendszer lényegében arra kényszerít bennünket, hogy azért dolgozzunk, ami valójában a mienk.

Igazságosabb lenne a gazdasági bérletből, szennyezési adókból és hasonló járulékokból (ld. 2 és 3 pont) származó jövedelmet társadalmi osztalékként kifizetni minden állampolgár számára. Ez csökkentené a vagyon koncentrációját és megakadályozná a deflációs válságokat. A társadalmi osztalék összegének ideális esetben fedeznie kellene a létszükségleteket, de az emberek dönthetnek úgy, hogy ennél több pénzt akarnak keresni. A munka felszabadulna a szükségletek kényszere alól, az emberek azért dolgoznának, mert akarnak, nem pedig kényszerűségből. Átmenet és intézkedések: A társadalmi osztalék Alaszkában már működik, minden polgár részesül az állam olajbevételéből: fejenként néhány ezer dollárt kapnak évente. A közelmúlt gazdaságélénkítő csekkjei újabb hírnökei az eljövendő társadalmi osztaléknak. Egy további, már létező rendszer a szociális juttatások rendszere, amelyet „jogosultságnak” csúfolnak. Talán ebből az elnevezésből kell kiindulnunk és kiterjesztenünk minden polgárra, végtére is nem illet meg mindnyájunkat az a hatalmas bőség, amelyet a Föld és őseink ránk hagytak?

A jogcímek már megvannak, élelmiszerjegyek, közös egészségbiztosítás, adójóváírás az alacsony vagy közepes jövedelmű, gyermekes családoknak, társadalmi jóléti programok, munkanélküli juttatások és ösztönző csekkek, ezeket kell kiterjeszteni és általánossá tenni. Ezek az intézkedések épp ellentétesek a jelenleg dívó megszorításokkal, de a gyorsan erősödő nyomorúságban a megszorítások társadalmi nyugtalansághoz és politikai zűrzavarhoz vezethetnek. Addigra meg kell jelennie a politikai szándéknak a vagyon újraelosztására. Amikor bekövetkezik, ne büntetésben gondolkozzunk, a gazdagok megadóztatásában, hanem arról az oldalról közelítsük meg, hogy mindenki megkapja, ami neki jár. A társadalmi osztalék a javak újraelosztásának egy rejtett módja, mert mindenki egyformán kap, a gazdagok viszont arányosan több adót fizetnek ennek finanszírozására. (2) Ennek a könyvnek az elképzelései szerint a társadalmi osztalékot az álláspénz, a környezetszennyezés után kivetett

adók, és a közjavak használatáért fizetett díjak finanszíroznák. (lásd a fenti 1., 2. és 3. pontokat) A gazdasági életre kifejtett hatása: Bár továbbra is lesznek szegények és gazdagok, a szegénység nem okozna túlzott aggodalmat. Akiket az érdekel, hogy mások számára kívánatos tárgyakat hozzanak létre, pénzt fognak keresni; azoknak pedig, akik egyszerűségre vágynak, arra, hogy a természetben élhessenek, vagy kiteljesítsék művészi önkifejezésüket, lehet, hogy meg kell elégedniük a puszta létszükségleteket fedező összeggel. A élet gazdasági értelme azonban többé nem a megélhetésért való munka lenne. A kényszer alól felszabadulva arra fordítjuk tehetségünket, ami lelkesít bennünket, egyre többen és többen, és ettől felgyógyul a társadalom és a bolygó az Elkülönültség káros hatásaiból. (Ha még mindig úgy gondolod, hogy a létfenntartás nyomása alól felszabadulva az emberek ellustulnának, kérlek, lapozz vissza és olvasd újra a 14. fejezet „A munkára való hajlandóság” című részét.

6. Zsugorodó gazdaság Motiváció: Évszázadok óta jelennek meg olyan találmányok, a fonó jenny-től a digitális számítógépig, amelyek csökkentik a termelés munkaerő igényét, de mi minden egyes találmány után úgy döntöttünk, hogy inkább többet akarunk fogyasztani, ahelyett, hogy kevesebbet dolgoznánk. Ez a választás, amelyet a pénzrendszer irányított, együtt járt a társadalmi és természeti tőke gyorsuló felhasználásával. Ma a növekvő fogyasztás már nem valós választási lehetőség. A pozitív kockázatmentes kamat hajtóereje híján nem lesz szükség növekvő gazdaságra a tőke áramlásához, és megvalósíthatóvá válik a nem növekvő gazdaság. A technológia tovább fejlődik, és a másik választási lehetőség megmarad: kevesebbet dolgozhatunk, pontosabban kevesebbet dolgozhatunk pénzért. Átmenet és intézkedések: Az átmenet már megkezdődött. Az ipari országok tartósan magas munkanélküliségi rátája (20% közeli szint, ha beleszámoljuk a munkaerőpiacon meg sem jelenőket), a ki nem használt termelői kapacitásokkal együtt azt mutatják, hogy egyszerűen nincs elegendő fizetett állás, hogy mindenkit alkalmazni lehessen ahhoz, hogy megtermeljünk mindent, amire szükségünk van. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg szükséges és gyönyörű feladat van, de ezek zöme alapvetően nem termel gazdasági hasznot.

A munkanélküliséget ma rossznak tartják, de nem lenne az egy mindenkire kiterjedő társadalmi osztalék mellett. Mi lenne, ha mindenki 20%-kal kevesebbet dolgozna ahelyett, hogy az emberek 20%-a egyáltalán nem jut munkához? Ez a gazdasági körülmény egyszerre következett be a tudatosság jelenlegi változásával, egyre többen utasítjuk el a munka megszokott fogalmát, amely az életet két különálló részre: munkára és szabadidőre osztja.

A romlandó pénz, az erőforrás alapú gazdaság (ld. fenti 2. és 3. pont) és a társadalmi osztalék mind a nem növekvő gazdaságot támogatják. Magunkat is fel kell szabadítanunk a mai közösségi politikát irányító “ a növekedés jó” mantra hatása alól. A 2009-es ösztönző programban az utak, hidak és egyéb projektek mögötti érv az ösztönzés volt, nem pedig egy tudatos döntés, mely szerint valóban szükségünk van több útra vagy hídra. Hasonlóan, a megkezdett

házépítéseket a növekedés jeleként üdvözlik, nem pedig, mert az a vélemény, hogy több házra lenne szükség. A monetáris vagy keynesiánius fiskális ösztönzőket, amelyek új formájukban negatív kamatozású pénz és társadalmi osztalék lesznek, át kell alakítani. Nem szabad, hogy a gazdaság újbóli növekedése legyen a céljuk, hanem az, hogy a pénz azokhoz jusson, akinek szükségük van rá, akik elköltik. Általánosságban, az nem generál növekedést, ha a közvagyont megvédik a pénzzé tételtől, viszont változást idéz elő az erőforrások elosztásában és a gazdasági aktivitás fókuszában.

A gazdasági életre kifejtett hatása: A szegények és a középosztály nagyobb jólétet tapasztal, mintha csak növekedne a gazdaság, mivel a magasabb bérek és a könnyebb munkához jutás előnyei, amelyek rendszerint csak a növekedésvezérelt üzleti befektetésekhez kapcsolódóan következnek be, elérnek hozzájuk egy stagnáló vagy nem növekvő gazdaságban is. Ahogyan a pénz birodalma szűkül és a szívességek, az önkéntesség és a nem mérhető dolgok birodalma növekszik, az emberek egyre több és több időt töltenek nem gazdasági tevékenységgel. A digitális tartalmak – képek, zenék, videók, hírek, könyvek stb.

– esetében folytatódik a jelenlegi trend, és nullához tartó költség mellett lesznek elérhetőek. Bár az erőforrás-alapú termelés sokkal drágább lesz, az emberi erőforrás inputra továbbra is jótékony hatással lesz a felgyülemlő technológia, sok magas technológia-igényű területen kevesebb erőforrással tudunk többet tenni. Az emberek több dolgon fognak osztozni és kevesebbet fogyasztanak, többet kölcsönöznek és kevesebbet bérelnek, többet adnak és kevesebbet árusítanak – ez mind egy nem növekvő gazdaság felé mutat, és oda vezet.

7. Ajándék kultúra és az egyenrangú partnerek közti tranzakciók (P2P) gazdasága Motiváció: A pénz birodalmának bővülése a gazdasági áramlás más formáinak, különösen az ajándékozásnak a kárára következett be. Amikor minden gazdasági kapcsolat fizetett szolgáltatás, függetlenek vagyunk mindenkitől, akit ismerünk, és arcnélküli, távoli szolgáltatóktól függünk a pénzen keresztül. A közösség a modern társadalmakban tapasztalható hanyatlásának, a vele járó elidegenedésnek, magányosságnak és lelki nyomorúságnak ez az elsődleges oka.

Továbbá, a pénz nem alkalmas arra, hogy megkönnyítse az életet igazán gazdaggá tevő, nem mérhető dolgok áramlását és bőségét. Átmenet és intézkedések: szerencsére a pénz világa már kezd zsugorodni, és a nem növekedés nagyobb teret ad az ajándék gazdaságnak. Az internet több fontos szempontból is ajándék hálózatnak tekinthető, és megkönnyítette az információ átadását, amely egykor nagyon költséges volt. Az olyan szolgáltatásokat, mint a hirdetés (gondolj a Craigslist-re), az utazásszervezés, az újságírás, a kiadás, a zene és sok egyéb az ajándékozás világa felé tolta különböző módokon. Ugyancsak megkönnyítette a nyíltforrású termelés ajándék-alapú módozatainak elterjedését. Amihez egykor fizetett közvetítőkre és központi adminisztrációra volt szükség, most közvetlenül megtörténik. Emberek és vállalkozások még hiteleket is kreálnak kölcsönös hitelrendszereken keresztül, bankok közreműködése nélkül. Eközben helyi szinten a kapcsolódó én gondolata, a közösség iránti sóvárgás és a puszta gazdasági szükségszerűség is arra ösztönzi az embereket, hogy visszaállítsák az ajándék alapú közösségi rendszereket.

A kormányzatok liberalizálhatják az adókat és a bankok szabályozását, hogy szabad utat adjanak a gazdasági áramlás most kialakuló új rendszereinek. A közjavaknak, amelyekben ezek a rendszerek, különösen az internet, találhatók, közös tulajdonban kell maradniuk. A kormányok létrehozhatnak és támogathatnak üzleti vagy iparági hitelszervezeteket (mutual-credit systems), hogy megvédjék a hazai vagy helyi gazdaságot a nemzetközi tőke ragadozóitól.

A gazdasági életre kifejtett hatása: Az emberek szükségleteiket, legyen az élelmiszer, szolgáltatás, vagy maga a pénz, számos módon elégíthetik ki. A személyes szívességi körök, valamint az ajándékok és szükségletek online összetalálkoztatása nagyon sok szükséglet pénz nélkül való teljesülését teszi lehetővé. Az emberekben felerősödik az érzés, hogy egy közösséghez tartoznak, amire rábízhatják magukat. Ez kiegészülve a felhasználók által kialakított hitelrendszerekkel és az interneten kialakuló személyek közötti (P2P) kölcsönzéssel feleslegessé teszi a bankok iránti hagyományos igény egy részét.

Helyi szinten és a globális hálózatok által új, az elismerés és a hála nem hivatalos “fizetőeszközei” fognak megjelenni, amelyek összekapcsolják és jutalmazzák a társadalom és a bolygó jólétéhez való mérhető hozzájárulásokat.

**** Ahogyan látható, mind a hét általam részletezett elem szorosan egymásra épül.

Valójában egyik sem képes önmagában megállni. A negatív kamatláb például nem működne, ha a gazdasági bérlet egyéb forrásaiba továbbra is be lehetne fektetni. A helyivé válás nagyban függ a globális gazdaság működését lehetővé tevő rejtett támogatások eltörlésétől. A szívességi gazdaság lehetővé teszi az életminőség javulását akkor is, ha a gazdaság zsugorodik.

A megszentelt gazdaság a könyv második részében általam leírt különböző szálai egy szövetet alkotnak, egy szerves mátrixot, amely most kezdi felfedni magát. Az új gazdaság nem a régi eltörléséből és teljes újrakezdésből jön létre, hanem sokkal inkább egy átmenetből, egy gyökeres átalakulásból.

Ahogyan a megszentelt gazdaság egyetlen eleme sem áll meg önmagában, ugyanúgy mindegyik elő is segíti a többi megjelenését. Ha van köztük egy kiemelt elem, akkor az a növekedés vége, az emberi faj új típusú kapcsolata a Földdel, az Ember új Meséje. Végső soron pedig az egyre növekvő vágy, hogy a Föld partnerei legyünk, valamint a minden létező egységére és a kölcsönös összekapcsolódásra való újonnan megtalált spirituális ráeszmélésünk az, ami megalapozza az általam megszentelt gazdaságnak nevezett új rendszert.

Jegyzetek 1. Az alacsony béreket valójában a pénzzé még át nem váltott közös vagyon támogatja. Amíg sok minden ingyen elvehető a földtől és a közösségtől, a megélhetés költsége, és így a bérek is, nagyon alacsonyak tudnak lenni.

2. Egy másik lehetséges finanszírozási mód a kormányzat által létrehozott és minden polgárnak kiosztott papírpénz. Ez szintén egy bújtatott módja a javak újraelosztásnak; mivel, hacsak egy ugyanakkora összeget adó formájában ki nem vesznek a rendszerből, inflációt eredményez, amely csökkenti a hitelező osztály relatív vagyonát.

3. RÉSZ: ÉLET AZ ÚJ GAZDASÁGBAN

A megszentelt gazdaságba való átmenet része gondolkodásunk, viszonyulásunk és létezésünk átfogóbb átalakulásának. Az üzleti gondolkodás kevés hozzá.

Számos gazdasági látnok vázolta fel a pénz és a tulajdon matematikailag meggyőző megújulását, de elképzeléseik közül csak néhány vált valóra, és egyik sem állta ki az idő próbáját. Ezért e könyv utolsó harmadát a már ismertetett új pénzrendszereket kísérő gondolkodásmód-váltás bemutatásának és gyakorlati megvalósíthatóságuk ismertetésének szentelem. Miközben a lélek és az anyag közötti sebet gyógyítgatjuk, felfedezzük, hogy a gazdaságtan és a spiritualitás is elválaszthatatlan. Személyes szinten a gazdaságtan arról szól, hogyan osszuk meg ajándékainkat, miközben saját igényeinket is kielégítjük. Arról is szól, hogy kik vagyunk a világban. Azáltal, hogy megváltoztatjuk a mindennapokban alkalmazott gazdasági szemléletünket és gyakorlatunkat, nem csak felkészítjük magunkat az előttünk álló nagy változásokra, hanem teret is biztosítunk ezek kibontakozására. Azzal, hogy a megszentelt közgazdaság elvei mentén élünk, elfogadhatóbbá tesszük mindenki más, így az egész világ számára is.

18. fejezet: Újratanulni az ajándékkultúrát

„A szerelmeseknek nem szabad csak önmaguknak élni; az uzsorások teszik ezt.

Egymásra irányuló tekintetüket vissza kell fordítaniuk a közösség felé.” – Wendell Berry Manapság élesen elkülönítjük a pénzalapú cserét és az ajándékot. Előbbi a racionális önérdek világához tartozik; utóbbi, legalábbis részben, emberbaráti vagy önzetlen. A gazdaságnak erre a két külön birodalomra való szakadása a civilizációnkat meghatározó szembeállításokat tükrözi: az ember és a természet, a szellem és az anyag, a jó és a rossz, a szent és a profán, az elme és a test áll szemben egymással. Alaposabb vizsgálatnak alávetve azonban ezek egyike sem állja meg a helyét; mindegyik inog, mivel az Elkülönültség Kora a végéhez közeledik. És ezért, miközben eltöröljük az anyag-szellem megkülönböztetését és újra megszentelünk minden anyagit, miközben felhagyunk a természet uralására való törekvéssel, mert ráébredünk, hogy részei vagyunk, vissza kell, hogy juttassuk az ajándék szellemét az emberi gazdaság minden területére, függetlenül attól, hogy a pénz szerepel-e benne vagy sem.

A könyvben ismertetett pénzügyi fejlődés minden aspektusa az ajándék tulajdonságaival itatja át a pénzt: 1. Az általunk elfogadott és adott ajándékoknak idővel egyensúlyba kell kerülniük; az ökológiai költségek internalizálása biztosítja, hogy nem veszünk el többet a Földtől, mint amennyit adni tudunk.

2. Az ajándék forrását elismerjük; a közjavak helyreállítása azt jelenti, hogy a mindenkihez tartozó javak bármely használata olyan fizetséget kíván, melyből mindenki részesedik.

3. Az ajándékok áramolnak, nem pedig felhalmozódnak. A romlandó pénz biztosítja, hogy a gazdagság az áramlásból és nem a birtoklásból keletkezik.

4. Az ajándék oda áramlik, ahol a legnagyobb szükség van rá. A társadalmi osztalék biztosítja, hogy mindenkinek teljesüljenek az életben maradáshoz szükséges alapvető igényei.

A megszentelt gazdaság alapja tehát az ajándék-tudat. A könyv további része azt mutatja be, hogyan tudjuk helyreállítani az ajándék-tudatot saját életünkben, hogy megerősítsük, és felkészüljünk az eljövendő világra.

Nem arra bátorítalak, hogy legyél szent és hagyj fel az önzéssel. Az ajándékkultúra nem ilyen egyszerű. Miközben átitatjuk az anyagot a valaha a szellem sajátjának tartott tulajdonságokkal, a szellemet is feltöltjük az anyag zavaros minőségeivel. A spiritualitás általunk elképzelt birodalma többé már nem a tökéletes rend, a harmónia, a jóság és az igazságosság helye.

Hasonlóképpen, miközben feltöltjük a pénzt az ajándékkultúra egyes jellemzőivel, fel kell ismernünk, hogy az ajándék világa soha nem volt és soha nem is lehet az önzetlen érdeknélküliség szeplőtelen birodalma.

Tekintsük meg közelebbről az ingyenes ajándék ideálját, amit Jacques Derrida a következőképp jellemez: „Akkor beszélhetünk ajándékról, ha nincs kölcsönösség,

viszonzás, csere, viszont-ajándék vagy adósság.” Az ilyen ajándék semmilyen előnyt, társadalmi státuszt, a dicséretet, a hála semmilyen kifejezését sem biztosítja az adakozó számára, sőt, talán még azt az érzést sem, hogy valami jót tett. A legközelebbi példa erre a valós életben a névtelen jótékonykodás lehetne, vagy talán a dzsainista aszkétáknak adott alamizsna, akik sem köszönetet, sem dicséretet nem mondanak az ételért. (1) A dzsain vallásos meggyőződés igen releváns az ingyenes ajándék a tisztasággal, spiritualitással és nem evilágisággal való összekapcsolódásának szempontjából. A dzsainisták arra törekszenek, hogy az aszkétizmuson keresztül elégessék karmájukat és megtisztítsák önmagukat, közben semmilyen új, világi köteléket se hozzanak létre. Vigyáznak, hogy ne járjanak kétszer ugyanabban a házban és sose fogadjanak el meghívást, a váratlan vendégnek kijáró, bármilyen világi köteléktől mentes, tiszta, romlatlan szeretet ideáljára törekednek.

A dzsainizmus egy szélsőséges eset, de hasonló ideálok a többi világvallásban is megtalálhatóak. A keresztények például böjtölnek, imádkoznak, és titokban jótékonykodnak. A buddhisták a bódhiszattva utat követve minden lény megszabadulásának szentelik életüket, másokat maguk elé helyezve. A zsidó vallásban, az chesed shel emet elve, a kedvesség legmagasabb formája: adni, anélkül, hogy remény lenne viszonzásra vagy hálára, míg a legmagasabb szintű jótékonyság az, amikor az ajándékozott nem tudja, kihez jut az ajándéka, sem az ajándékozott, hogy kitől származik. Az anonim jótékonyság az iszlám öt pillérének egyike, a hatalmas iszlám jótékonysági szervezeteket névtelenül finanszírozzák. Azt hiszem, nem szükséges további példákat felsorakoztatnom, hogy meggyőzzem az olvasót a vallások, az önzetlenség és névtelen adakozás kapcsolatáról.

A vallások ezen ajándékeszménye, amely nem hoz létre társadalmi köteléket ironikus módon nagyon is hasonlít a pénzügyi tranzakciókhoz! Ezek sem generálnak kötelezettséget, és nem alakul ki kapcsolat sem: ha kifizetik a pénzt és leszállítják az árut, onnantól egyik fél sem tartozik a másiknak. De a fentebb leírt idealizált ajándék kivételével az ajándék egyáltalán nem ilyen. Ha adsz nekem valamit, hálásnak érzem magam és vágyom rá, hogy én is adjak neked vagy valaki másnak, ahogy azt a társadalmi szokás előírja. Akárhogy is, de létrejött egy kötelezettség, és ez az ajándékközösség a gazdaság folyamatos áramlásának egyik biztosítéka. Az anonim ajándékok nem hoznak létre ilyen kapcsolatokat és nem erősítik meg a közösségeket. A megajándékozott lehet hálás, de ennek a hálának nincs tárgya, hacsak az nem valami egyetemes vagy elvont.

Ezenkívül, hála nem csak akkor ébred bennünk, ha ajándékot kapunk, hanem akkor is, ha szemtanúi vagyunk az ajándékozásnak. Mások nagylelkűsége bennünket is nagylelkűvé tesz. Adni szeretnénk azoknak, akik nagylelkűek.

Megindít a nyitottságuk, a sebezhetőségük, a bizalmuk. Szeretnénk vigyázni rájuk. A névtelen jótékonyság lehetőségétől eltekintve az ajándékozás társadalmi vákuumban nem jön létre. Kiszélesíti az én fogalmát, önérdekünket összekapcsolja a másikéval, aki, ha neki több van, mint amire szüksége lenne, megadja, amire nekünk szükségünk van. A kötelék nélküli ajándék vallásos ideáljának, amely a keletkező hálát az egyetemes szintjére emeli, megvan a helye, amennyiben a minden teremtett lény közösségével szeretnénk azonosságot vállalni. De azt gondolom, hogy az Elkülönültség Korának felbomlása nem az

egyetemes egység állapotába vezet. Ehelyett a többdimenziós egyén létébe érkezünk, aki azonosul minden teremtett lénnyel, persze, de az emberiséggel, saját kultúrájával, környezetével, közösségével, családjával és saját egójával is.

Ennek megfelelően a névtelen, kötelezettségmentes ajándék fontos, de korlátozott szerepet játszik az jövő gazdaságában.

Minden bizonnyal így volt ez a primitív ajándékkultúrákban is. Miközben nagyon is létezett az egyetemes, viszonozhatatlan ajándék megfelelője, az isteneknek bemutatott áldozat formájában, a legtöbb ajándék társadalmi jellegű volt. Marcel Mauss: „The Gift” (Az ajándék) c. 1924-ben írt klasszikus monográfiájában egy meggyőző példával szemlélteti, hogy a primitív társadalmakban nem létezett kötöttség nélküli ajándék. Általában, mondja Mauss, egészen pontosan meghatározták, hogy mi a megfelelő ajándék és viszonzás, és a társadalmi elismerésen vagy szégyenen, státuszon vagy kiközösítésen, valamint a társadalmi nyomás egyéb formáin keresztül érvényre is juttatták ezeket. Ez a kívánatos állapot: az ajándékokból és ezek viszonzásából fakadó kötelezettségek és elköteleződések képezik a társadalmat összetartó kötőanyagot.

Ma ennek a társadalmi kötőanyagnak a hiánya érezhető. Az én és az enyém gondolkodásmódjában bármilyen elkötelezettség, bármilyen függőség fenyegetettséget jelent. Az ajándékok természetes módon kötelezettséget hoznak létre, így az Elkülönülés Korában az emberek elkezdtek tartani attól, hogy adjanak és még inkább, hogy elfogadjanak. Nem akarunk ajándékot elfogadni, mert nem akarunk senki felé elkötelezetté válni. Senkinek sem akarunk tartozni semmivel. Nem akarunk mások ajándékaitól vagy jótéteményétől függeni. „Meg tudom venni magam is, köszi, nincs rád szükségem.” Ennek megfelelően a jótékonyság névtelen aktusát egy magasztos erkölcsi állapottá emeljük. Nagy erénynek számít kötöttségek nélkül adni és cserébe semmit sem várni.

Ahhoz, hogy az ajándékban éljünk, fel kell ismernünk és be kell tartanunk az elfogadás kötelezettségét ugyanúgy, mint az ajándékozásét. Mauss a dayakokat hozza fel példának, akik „egy egész jogrendszert és erkölcsöt alakítottak ki arra a kötelességre építve, hogy fogyasztani kell az ételből, ha valaki jelen van egy étkezésnél, vagy ha azt a szeme láttára készítették el.” (2) Személyesen is tapasztaltam valami hasonlót Tajvanon eltöltött éveim során, ahol az ősi földműves kor ajándékalapú kultúrájának nyomai még jelen voltak az idősebb generáció magatartásában. Nemcsak az számít óriási illetlenségnek, ha az otthonodba látogatót nem kínálod meg étellel, de annak visszautasítása is sértő.

Ha épp főznek, nem lenne igazán udvarias megkísérelni a távozást az étkezés előtt (valódi, meggyőző mentség nélkül). Visszautasítani egy ajándékot, annyit jelent, mint visszautasítani a kapcsolatot. Ha az ajándék köteléket hoz létre és kiszélesíti az én fogalmát, akkor az ajándék adásának vagy elfogadásának visszautasítása azt jelenti: „Nem vagyok hajlandó kapcsolódni hozzád. Te egy Másik vagy létezésem valóságában.” Ahogy Mauss mondja: „Megtagadni az adást, elmulasztani a meghívást, éppen úgy, mint visszautasítani az elfogadást, egyenértékű a hadüzenettel; a szövetség és a közösségbe tartozás kötelékének elutasítása.” (3) Ezt a köteléket elutasítani komoly dolog. Az író Mark Dowie egy alaszkai törzsről írja, akikkel együtt élt: a vének összegyűltek megvitatni egy, a törzshöz tartozó személy súlyos vétkét, amivel megszegte a megosztás erkölcsi parancsát. A

szóban forgó személy megtartotta magának a vadászatai során szerzett dolgokat, semmibe véve a törzs ajándékozási szokásait. Mennyire vették komolyan a vének ezt a viselkedést (ami már régóta fennállt)? Összejövetelükön arról akartak dönteni, hogy megöljék-e ezt az embert. (4) Sok esetben egyfajta ki nem mondott alkudozás zajlik, ahol a két fél kifogásokat és ellenérveket sorakoztat fel, amíg meg nem állapodnak egy, a létrehozni kívánt kötelék mértékét megfelelően tükröző ajándékban. (5) „Ó, nem tudnék enni, épp most ettem (hazugság). Talán csak egy csésze teát.” Hozzák a teát és egy hatalmas tál süteményt, aszalt szilvát, és görögdinnye magot. Magamhoz veszek néhány magot. A vendéglátóm süteményt ad, hogy vigyem magammal. És így tovább. Az adás és elfogadás e finom tánca hiányzik az olyan áru-gazdaságból, mint a miénk.

De még Amerikában is, még ha el is idegenedtünk az ajándékkultúrától, még mindig érezzük gondolkodásmódját. Biztos megtapasztaltad már, valaki szívességet tett neked, te pedig felajánlottad, hogy fizetsz érte, és egyből érezted az ebből következő csalódást és eltávolodást. Fizetni egy ajándékért azt jelenti, hogy az már nem ajándék többé, és a kapcsolat, ami létrejött volna, megsérül.

Az elkötelezettségtől való idegenkedés növeli a pénzügyletek vonzerejét. Ahogy Richard Seaford mondja: „Amit átadunk egy kereskedelmi ügylet során, azt teljesen és véglegesen elkülönül attól a személytől, aki azt átadta.” (6) Amikor fizetünk mindenért, amit kaptunk, akkor kötődés- és elkötelezettség-mentesek, elszigeteltek és kapcsolatnélküliek maradunk. Senki sem kérhet tőlünk szívességet, senki felé sem vagyunk elköteleződve. Egy ajándékgazdaságban, ha valaki segítséget kér, nem igazán mondhatsz nemet: mert a személy és az egész társadalom, nyíltan vagy burkoltan azt mondja: „Emlékszel mindarra, amit tettünk érted? Emlékszel, amikor vigyáztunk a gyerekeidre? Amikor megmentettük a tehenedet? Amikor újjáépítettük a pajtádat a tűz után? Tartozol nekünk!” Ma inkább azt mondanánk: „Fizettem neked a gyerekvigyázásért.

Fizettem azért, hogy ellapátoltad a havat a járdámról. Fizettem mindenért, amit tettél nekem. Nem tartozom neked semmivel!”

Mivel hálát vagy kötelezettséget teremt az, hogy hajlandó vagyok elfogadni egy ajándékot, már önmagában is egyfajta nagylelkűség. Azt jelenti: „hajlandó vagyok tartozni neked”. Vagy egy még kifinomultabb ajándék kultúrában: „Hajlandó vagyok a közösség adósává válni.” Ennek az elvnek további kiterjesztéseként, ha teljes mértékben elfogadjuk a nekünk adományozott ajándékokat, azt mondjuk: „Elfogadom, hogy Isten és a világegyetem adósa vagyok.” Ennek megfelelően, ha elutasítunk egy ajándékot, olyan, mintha kihúznánk magunkat a hálával természetes módon együtt járó kötelezettségek alól. Stewart Millard, taxisofőr megfigyelése: Az első következtetés, amire jutottam, hogy a pénz tökéletesen alkalmatlanná tesz minket a valódi emberi kapcsolatokra. Ha csak úgy kaptam volna új gumiabroncsokat Greg barátomtól, akinek autó-felszerelés boltja van (épp ott ültem a boltja előtti parkolóban ezen gondolkozva) és a pénz nem cserélt volna gazdát, akkor hogyan törleszthetném ezt Gregnek? És egy kicsit árnyaltabb kérdés is felmerült: Mi van akkor, ha nem fogadom el ezt az ajándékot Gregtől?

A gumiabroncsok fizetség nélküli elfogadásával egy sor automatikus viselkedési és gondolkodási minta merül fel. Mit tudok ajánlani cserébe? Megvárhatom, amíg

ő kér valamit, vagy választhatom a fáradságosabb utat, hogy ténylegesen megismerjem Greget, és ennek köszönhetően egy élőbb cserére kerüljön sor. A pénz azt jelenti, fizetni tudok, és nem szentelek több figyelmet a pultnál álló embertársamra. Nem kell megismerni a másikat, nem kell beengedni életünkbe a bizalom és a megbecsülés hullámainak természetes elegyét. Azért vagyunk annyira türelmetlenek egymással, mert van pénzünk. Ha egy személy nem tetszik, akkor elvisszük a pénzünket máshova, az eredeti személyt pedig elfújja a szél.

Az egyik legfontosabb ajándék, amit adhatsz, hogy valaki más ajándékát teljes mértékben elfogadod. Ma számos módon utasítjuk el az ajándékokat részben vagy egészen. Bármi, amit azért teszünk, hogy a velük járó kötelezettséget csökkentsük, a visszautasítás egy formája. Például amikor emlékeztetjük az adományozót, hogy tavaly mit kapott tőlünk; vagy arra célzunk, hogy megérdemeljük vagy jogosultak vagyunk az ajándékra; vagy úgy teszünk, mintha nem is akarnánk azt annyira (bármi is legyen); vagy felajánljuk, sőt ragaszkodunk hozzá, hogy kifizessük. Időnként azon kapom magam, ha valaki megdicsér, elutasítom a dicséret jogosságát, hamis alázatot színlelve vagy szavakkal lekicsinyelve: „Ó, mindenki ezt teszi, semmi különös.” Amikor valaki megköszön valamit, hogy a következő válasszal utasítom el: „nem tesz semmit.”

Ha valaki azt mondta: „Az írásod megváltoztatta az életemet”, lehet, hogy azt feleltem: „A változás már benned volt, az írásom pusztán felszínre hozta azt.

Másokkal ugyanezt olvasva nem történt semmi.” Bár van igazság ebben a válaszban, mégis időnként arra használtam, hogy elhárítsam a dicséret vagy a köszönet ajándékait, mert féltem azokat teljesen el- és befogadni. A bók elutasításának másik módja, ha túl gyorsan viszonozzuk, mielőtt még esélyünk lenne átérezni. Amikor a hála viszonzásra késztet, nem szabad túl gyorsan adnunk, mert azzal egyszerű ügyletté válik az ajándékozás és nem különbözik többé a vásárlástól; inkább kioltja a kötelezettséget, mintsem közelebb hozná az ajándékozót és az ajándékozottat.

A teljes elfogadáshoz hajlandónak kell lenned kötelezettséget vállalni az ajándékozó vagy a társadalom egésze felé. A hála és a kötelezettség kéz a kézben járnak, ugyanannak az érmének a két oldala. A kötelezettség mire kötelez? Arra, hogy „ellenszolgáltatás” nélkül adj. És mi a hála? Az a vágy, hogy adj, megint csak ellentételezés nélkül, ami abból a felismerésből született, hogy te is kaptál. Az elkülönült én korában kettéhasítottuk, ami eredetileg egy volt: a kötelezettség belülről fakadó vágy, és csak másodsorban egy külső nyomás. (7) Egyértelmű tehát, hogy vonakodni elfogadni valamit, annyi, mint vonakodni adni. Úgy gondoljuk, hogy nemesek, önfeláldozók, önzetlenek vagyunk, ha inkább adnunk, mint kapnunk. Pedig nem. A nagylelkű ember ugyanolyan nyitott szívvel ad és kap. Ne félj az elköteleződéstől és a hálától! Azért tartunk a kötelezettségtől, mert teljesen jogosan nem bízunk a „kénytelen vagyok”-ban, tartunk az erőszakos kényszertől, óvakodunk a társadalmi intézményeink mögött meghúzódó elnyomástól. De ha kicseréljük a „kénytelen vagyok”-ot az „akarom”ra, akkor felszabadulunk. Ha felismerjük, hogy az élet maga ajándék, és hogy azért vagyunk itt, hogy odaadjuk magunkat, akkor szabadok leszünk. Végtére is, amit ebben az életben magadhoz vettél, mind meghal veled. Csak az ajándékaid élnek tovább.

Láthatod, hogy kultúránkban mennyire elterjedt az ajándék elutasítása, és mennyi mindent kell újratanulnunk. Sok minden, ami a szerénység és az alázat nevében történik, valójában a kapcsolatok elutasítása, másoktól való távolságtartás és az elfogadás megtagadása. Félünk elfogadni, ahogyan adni is, és valóban, nem tehetjük az egyiket a másik nélkül. Talán önzetlen és erényes lénynek képzeljük magunkat, amiért inkább hajlandóak vagyunk adni, mint elfogadni, de ez az állapot éppen olyan fukar, mint a fordítottja, mivel elfogadás nélkül saját ajándékaink forrása kiapad. Ez nemcsak hogy fukar, hanem arrogáns is: Mit gondolunk, honnan származnak az ajándékaink? Tőlünk magunktól? Nem! Az élet maga is egy ajándék, az élet és minden, ami azt táplálja, szüleinktől kezdve az egész ökoszisztémáig. Egyik sem saját erőfeszítéseink által jött létre.

Ugyanez vonatkozik teremtő erőnkre, a fizikai és mentális szinten működőre egyaránt, amelyet néhányan istenadta képességnek hívnak, ösztönösen megsejtve az igazságot.

Persze, néha teljesen helyénvaló nem elfogadni egy ajándékot, különösen akkor, ha nem szeretnéd, hogy létrejöjjön a kötelék, ami vele jár. Minden ajándékkal jár kötelék. Gyakran azonban vonakodásunk nem annak az adott köteléknek szól, hanem a kötelezettségnek általában.

A New Age „nyíljunk meg a bőségnek” szellemi kliséitől rosszul vagyok, bár, mint a legtöbb közhelynek, ezeknek is van igazságtartalmuk. Az elfogadástól való félelem azonban nemcsak az alacsony önértékelés vagy a méltatlanság érzéséből fakad, mint ahogy néhány önsegítő guru szeretné azt velünk elhitetni, hanem végső soron az adástól való félelemből is. A kettő mindig karöltve jár. Együtt az élettől való félelmet jelentik, a kapcsolattól való félelmet, a távolmaradás egy fajtáját. Adsz és kapsz, tartozol és neked is tartoznak, függsz másoktól és tőled is függnek – ez jelenti azt, hogy teljes mértékben élsz. Nem adni és nem kapni, fizetni mindenért; sosem függeni másoktól, anyagilag függetlennek lenni; nem kötődni egy közösséghez vagy helyhez sem, hanem mobilnak lenni… ez az elkülönült és levált egyén illuzórikus paradicsoma. A nem-kapcsolódás szellemi önteltsége, a nem-anyagi vallásos káprázata és a természet leigázására törő tudományos ambíció azonban nem arról tanúskodik, hogy ez paradicsomi állapot lenne, hanem inkább maga a pokol.

Ahogyan felébredünk a nem-kapcsolódás, a függetlenség és a természetfelettiség téveszméjéből, igyekszünk újraegyesülni igazi, kiterjedt lényünkkel. Közösségre vágyunk. A függetlenség és a nem-kapcsolódás sosem volt más, mint téveszme.

Az igazság az, mindig is az volt, és mindig is az lesz, hogy teljes mértékben és reménytelenül függünk egymástól és a természettől. Sohasem lesz ez máshogyan: a függés, elfogadás, szeretet, veszteség egyetlen alternatívája teljesen élettelennek lenni.

A nem-kapcsolódásnak is megvan a maga igazsága, ami az ajándékkultúrában úgy jelenik meg, hogy kevésbé ragaszkodunk a dolgainkhoz. Ez a nem-ragaszkodás a kötődés és a kapcsolódás összefüggésén belül létezik, nem pedig a függetlenségben vagy az elkülönültségben. Valójában az ajándék segít feloldani az ego ragaszkodását, mert a személyiséget kiterjeszti az egón túlra, összehangolja az önérdeket egy nagyobb, mindennel összekapcsolt lény jólétével. Az ajándékok egyszerre szolgálják az egyén egón túlra való kiterjesztését és egyben belőle következnek; egyszerre okok és következmények.

Miközben kapcsolódunk másokkal, arra vágyunk, hogy adjunk. Minél többet adunk, annál inkább megéljük a kapcsolatainkat. Az ajándék a mögötte meghúzódó egységes létezés szocio-fizikai megnyilvánulása.

A világtól elzárkózva az ember nem sok jót vagy kárt tehet benne. Elmerülve benne viszont ott a kihívás, hogy minél bölcsebben használjuk adottságainkat.

(8) Nagylelkűségre vall teljes mértékben belevetni magunkat a kötelékek és kötelezettségek társadalmi birodalmába. Azáltal, hogy az egyén ajándékait nyilvánosan szétosztjuk - úgy, hogy az a vallási ideállal ellentétben lehet, hogy viszonzásra is ösztönöz -, növeljük az ajándékok forgási sebességét önmagunkon keresztül, megsokszorozva befogadókészségünket és igényünket, hogy mi is adjunk. A lényeg nem az, hogy kikényszerítsük a viszont-ajándékot vagy kitaláljuk, hogyan kaphatnánk valamit, mert ez egyáltalán nem lenne ajándék, hanem hogy kielégítsünk egy igényt és létrehozzunk egy köteléket.

Az ajándékok a mögöttük lévő történetekkel együtt szövik a kapcsolat és a közösség szálait. A kettő szorosan összefügg. A történetek maguk is lehetnek az ajándék egy fajtái, és együtt is járnak az ajándékokkal, egyedi, személyes jelleggel töltve meg azokat. A kényszer, hogy az ajándék történetét elmondjuk, szinte ellenállhatatlan. Emlékszem, ahogyan nagyanyám mesélte: „Nos, először benéztem a Macy-be, de ott nem volt, így aztán elmentem a JC Penney-hez ...”

Mindenesetre a történetek, hogy ki adta, kinek és mit, részei a társadalmi szemés fültanúvá válásnak, felébresztik a nagylelkűséget és a közösségi érzést.

Mélyen megérinti az embert az adakozó hozzáállása: „Elvárás nélkül adok neked és bízom abban, hogy megkapom majd, amire szükségem lesz, akár tőled, akár ajándékkörünk egy másik tagjától.” Van itt valami örök és igaz a hála és a nagylelkűség szelleméből, ami nem vár jutalmat és nem kreál kötelezettséget. (9) És van itt egy ellentmondás is: egyrészt, az ajándék kötelezettséget létrehozó szerepe teremti meg a társadalmi szolidaritást és a közösséget; másrészt, a szívünk megdobban az olyan ajándékok láttán, amelyek nem várnak semmiféle viszonzást, és megérint minket azok nagylelkűsége, akik a viszonzás reménye nélkül adnak. Fel lehet-e oldani ezt a paradoxont? Igen, mert a kötelezettségnek nem szükségszerűen az elkülönült és levált egyén önérdekét alakító társadalmi nyomásból kell fakadnia. Inkább természetes módon, kényszer nélkül, a hála következményeként ébredhet fel. Ez a kötelezettség egy helyben keletkezett vágy, természetes következménye a kapcsolódás érzetének, ami spontán módon, az ajándék átvételekor, vagy a nagylelkűség megtapasztalásakor támad fel.

Az elkülönült és levált egyén logikája azt mondja, hogy az emberek alapvetően önzők. Akár a biológiai önző gének, akár Adam Smith gazdasági embere szerint „a több neked azt jelenti, hogy nekem kevesebb jut”. Ennek megfelelően a társadalomnak különböző fenyegetéseket és ösztönzőket kell alkalmaznia, hogy az egyének önző viselkedését összehangolja a társadalom érdekeivel. Ma a biológia területén új paradigmák váltják fel a neo-darwinista dogmákat, miközben spirituális, gazdasági és pszichológiai mozgalmak kérdőjelezik meg az egyén széttöredezett, karteziánus koncepcióját. Az új egyén kölcsönösen függő viszonyban van mindennel és mindenkivel, sőt, létezése okán részt vesz más lények létezésében, melyekhez kapcsolódik. Ez a kapcsolódó egyén, a nagyobb egyén, kiterjeszti önmagát, hogy fokozatosan mindenkit és mindent belefoglaljon ajándékkörébe. Azon a körön belül már nem igaz, hogy a több neked az kevesebb

nekem. Az ajándékok áramlásának köszönhetően a másik szerencséje a mi szerencsénk is. Ebbe a kiterjesztett önazonosságba elmerülve nincs szükség kényszerítő mechanizmusokra ahhoz, hogy hajlandók legyünk megosztani azt, amink van. Az ajándék társadalmi struktúrája még mindig alapvetően egy célt szolgál: hogy emlékeztesse a tagjait összekapcsoltságuk tényére (így féken tartsa azt, aki megfeledkezik erről), hogy olyan ajándékokat biztosítson, amelyek valós igényeket tudnak kielégíteni. Ki ad kinek és mit? A helyes válasz mindig az egyes kultúrától függ, annak környezetétől, kapcsolatrendszerétől, vallásos meggyőződésétől és sok minden mástól. Az ajándék-struktúra idővel alakul ki, és az adott kultúrának megfelelően irányítja a források elosztását.

Lényegében ezt várjuk el a pénzgazdaságtól is, hogy összekapcsolja az emberi (és a nem-emberi) igényeket a férfiak, a nők és a természet megfelelő ajándékaival. E könyv gazdasági és pénzrendszert érintő javaslatainak mindegyike valamilyen módon az ehhez a célhoz vezető utat keresi. A régi gazdasági rendszer alkalmatlan erre, névtelensége és személytelensége folytán, a jövedelmek koncentrációja, a közösség és a kapcsolatok szétzúzása, a ciklikusság és a körforgás törvényének tagadása, a pénz és a tulajdon felhalmozódása miatt, és mert azokat, akik nem tudnak fizetni (mint a szegények, más fajok, és a Föld) kizárja az ajándékozás körforgásából. A megszentelt közgazdaság ezeknek az ellentétét képviseli: egyenlőségre törekvő, személyes, kötelék-teremtő, fenntartható és nem-felhalmozó. Ez a gazdaság közeledik! A régit már nem lehet fenntartani. Ideje felkészülnünk rá azzal, hogy már ma ennek alapelvei szerint élünk.

Jegyzetek 1. Laidlaw, James. “A Free Gift Makes No Friends,” in The Question of the Gift: Essays Across Disciplines. ed. by Mark Olstein. New York: Routledge. (2002): pp.

46-7.

2. Mauss, Marcel. The Gift: The Form and Reason for Exchange in Archaic Societies. Fordította W. D. Halls. New York, Norton: p. 13.

3. Ibid.

4. A KWMR rádión elhangzott interjú, “A Conversation with Charles Eisenstein and Mark Dowie,” April 4, 2009.

5. Tajvanon, ösztönösen érzékelve a helyi etikettet, néha kényelmetlen helyzetekbe keveredtem. Emlékszem, egyszer meglátogattam egy idős férfit, hogy gyakoroljam a tajvani nyelvet. Azon a reggelen a lecke „körítése” egy tál szeletelt marhahús és egy akkor kinyitott üveg whisky volt. Nem lehetett visszautasítani.

6. Seaford, Richard. Money and the Early Greek Mind: Homer, Philosophy, Tragedy, Cambridge University Press, 2004. p. 203.

7. Az ajándéktársadalmak a kötelezettséget és a hálát elválaszthatatlanként kezelik. A melanéziaik és a Csendes-ócán észak-nyugati részén élők potlach rendszerében az ajándékozás a társadalmi dominancia jele, már-már az

agresszió megnyilvánulása. De még ettől a szélsőségtől eltekintve is igaz általában, ahogy Mary Douglas antropológus is mondja: „Szerte a világon, és az emberi civilizáció történelmében ameddig csak vissza tudunk menni, az áruk elsősorban az ajándékok kötelező viszonzásának köreiben áramoltak” (kiemelés tőlem). Tehát amikor azon gondolkodunk, hogy mi az igazi ajándék és mi nem az, tartsuk szem előtt, hogy milyen szerepet töltött be az ajándék a számos ajándékkultúra pszichológiájában és társadalmában egészen mostanáig. Kik vagyunk mi, akik szinte teljes egészében egy árukultúrában élünk, hogy azt higgyük magunkról, tudjuk, mi az ajándék?

8. Az aszkéták útja e gondolat szerint csak akkor helyes, ha abból az őszinte felismerésből származik, hogy: „Nem vagyok kész a gazdagságot (annak bármilyen formájában) jól használni, így tartózkodni fogok tőle, amíg kész nem leszek rá.” Valójában nagyon kevés emberrel találkoztam, aki jól használja vagyont, és ez azért nem meglepő, mert a gazdagság ajándék, csakúgy, mint tehetségünk, energiánk és időnk, és hogy jól használjuk, az adás lelkülete felé kell fordulnunk.

9. Ezért úgy gondolom, hogy Mauss elfeledkezik valami fontosról, azáltal, hogy egy polarizált lencsén keresztül nézi az ajándéktársadalmak dinamikáját. Annak ellenére, hogy Mauss filozófiája szemben áll az embert társadalmi lényként kezelő és annak individualizmusát hangsúlyozó haszonelvű lealacsonyítással, mégis elfogadja ennek a doktrínának néhány alapvető feltételezését, különösen azt, hogy az embereket elsősorban az önérdek motiválja. A The Gift elején felteszi a kérdést: „Milyen törvény és az önérdek milyen szabálya kényszeríti ki az archaikus típusú társadalmakban a kapott ajándék viszonzását?” (3). Maga a kérdésfeltevés kizárja az önérdeken és kötelezettségen kívüli mechanizmusokat, amelyek megmagyarázhatnák kérdésének második részét: „Milyen erő rejlik az adott tárgyban, ami arra készteti az elfogadót, hogy azt meghálálja?”

Ha Mauss ajándék-dinamika leírása teljes lenne, akkor akár meg is kérdezhetnénk, hogy a jelenlegi pénz-közvetített rendszer miben különbözik. A pénz médiumán keresztül mi is önérdeket befolyásoló társadalmi nyomást alkalmazunk, hogy biztosítsuk az ajándékok viszonzását. A pénzbeli adósság közvetlenül megfeleltethető a Mauss „archaikus társadalmaiban” leírt ajándékgeneráló kötelezettségeknek. Emellett, megjelenik az uzsora megfelelője a Mauss által hivatkozott a társadalmakban, amelyekben státusz okokból a viszonzott ajándéknak nagyobbnak kell lennie, mint amit kaptak. Az egyik következtetés, amit levonhatunk ezekből a párhuzamokból az, hogy semmi sem változott: a mai pénzgazdaság nem más, csak az archaikus ajándékgazdaságok még inkább kibontakozott formája a gépek korában. Viszont egy másik következtetés, ami ugyancsak megfelel a tényeknek, hogy Mauss kivetítette a mai gondolkodásmódot és motivációkat a múlt embereire. Az utóbbi következtetésnek megvan a saját jól megalapozott bizonyítéka, például számos utazó beszámol a bennszülöttek nyílt, gyermeki nagylelkűségéről. Még Kolumbusz Kristóf is meghatódott (bár annyira azért mégsem, hogy tartózkodott volna az öldökléstől és a leigázástól): „[Az Arawak] annyira nagylelkűek, és annyira szabadon rendelkeznek mindenükkel, amijük van, hogy senki sem hinné el, aki még nem látta. Bármit kérsz tőlük, ami az övék, sohasem utasítják el a kérést, épp ellenkezőleg, meghívnak, hogy megosszák és annyi szeretetet mutatnak, mintha az egész szívüket adnák vele.” Leíró kifejezései valami nagyon jelentősre

világítanak rá. Őszinteségük valamiféle gyermeki és ősi nagylelkűséget, szeretetük pedig egy olyan motivációt sugall, ami nagyon eltér Mauss társadalmilag befolyásolt önérdekétől.

19. fejezet: Felhalmozás nélkül „Amikor a vagyon felhalmozása már nem bír különösebb társadalmi jelentőséggel, nagy változások fognak bekövetkezni az erkölcsi normákban.

Képesek leszünk számos pszeudo-morális elvtől megszabadulni, melyek már kétszáz éve lidércnyomásként nehezednek ránk, és melyek miatt a legundorítóbb emberi tulajdonságokat a legmagasztosabb erények helyére emeltük.” – John Maynard Keynes „Légy irgalmas, mielőtt a vagyon elvakít.” – Sir Thomas Browne Ebben a könyvben a gazdagságot áramlásként definiáltam felhalmozás helyett.

Az ötlet nem új: a vagyon csak a földművelő kultúrák kialakulásával kezdett egyet jelenteni a felhalmozással. Mivel kevés kivételtől eltekintve a vadászógyűjtögetők nomádok, a vagyon szó szerint teher volt számukra. A földműves azonban letelepedett, megélhetése az élelmiszer tárolásán múlott, különösen a gabona-alapú mezőgazdaságban. A vadászó-gyűjtögetők lélekszáma megmaradt az érintetlen ökoszisztéma teherbírási szintje alatt; aszály vagy árvíz esetén is könnyen tudtak helyet változtatni és alkalmazkodni. Nem úgy a földműves.

Számára hét bőséges évre könnyen következhetett hét szűk esztendő, ami azt jelentette, hogy a legjobb biztosíték hatalmas élelmiszerkészletek felhalmozása volt. Ebből alakult ki a vagyon, a státusz és sok olyan szokás, melyeket ma erénynek tartunk, mint például a takarékosság, az áldozathozatal, félretenni szükség esetére, a szorgos munka, a törekvés és igyekezet.

Az élelmiszer felhalmozása nélkül a vadászó-gyűjtögetők csak annyit dolgoztak, amennyi azonnali szükségleteik kielégítéséhez kellett, és sok szabadidejük maradt. A földműves szabadidejébe mindig vegyül egy kis bűntudat, ami azt súgta, ha egy kicsit keményebben dolgoznál, egy kicsivel többet halmozhatnál fel.

A földön mindig van valami tennivaló. Örökségként vettük át a földműves hozzáállás szélsőségeit, köztük a gazdagságról alkotott fogalmát. (1) A földműves kultúra megnyilvánulásai (mint például a munkaetika, a jelen feláldozása a jövőért, a felhalmozás és az irányítás) a Gépek Korszakában (2) egy újabb szintre jutottak, ami a vagyon olyan mértékű felhalmozódásához vezetett, melyről még a leggazdagabb fáraók sem álmodhattak.

Ma, az úgy nevezett Információ Korában még erőteljesebbek lettek ezek a megnyilvánulások; a gazdagság olyan mérvű felhalmozását és az ellenpólusaként kialakult szegénységet, valamint a természettől való olyan fokú elidegenedést tapasztaltuk meg, amelyre korábban messze nem volt példa. Sok megfigyelő rámutatott, hogy minden „korszak” exponenciálisan felgyorsult ütemben lép az előző örökébe (valójában átfedésben vannak). Nagyon lesarkítva a földművelés korszaka három évezredig tartott, az iparé csak három évszázadig és az információ kora három évtizedig. (3) Jelenleg több szempontból is valami rendkívüli határán vagyunk, talán egy olyan izgalmas szakaszban, amikor egymásba szaladnak az évek, hónapok, napok, hogy aztán egy teljesen új korszakba lépjünk, ami teljességgel ismeretlen és eltérő minőséget képvisel mint bármi korábbi. Nem tudunk még sokat róla, de egy biztos, a közelgő Újraegyesülés Korában az emberiség többé már nem tehet úgy, mintha nem vonatkoznának rá a természet törvényei.

A felhalmozás természetesen megszegi a természet törvényeit, ami összeegyeztethetetlen az új emberi lénnyel és annak természettel való viszonyával. Az erőforrások az egyén szükségleteit meghaladó mértékű felhalmozása előfordul ugyan a természetben, azonban ritka, és az eleség elraktározásának különböző formái (például a mókusok diót raktároznak) mögött más a magyarázat. (4) Általánosságban elmondható, hogy a természeti rendszereket az erőforrások áramlása és nem a felhalmozás jellemzi. Az állati sejtek néhány másodpercre elegendő cukrot tárolnak csak, viszont bíznak az univerzum, vagyis a test felől érkező folyamatos ellátásában.

Az evolúcióhívő biológusok kétféle magyarázatot adnak az embernél genetikailag elrendelten megjelenő felhalmozásra. Az első, hogy biztonságot nyújt, ezzel javítja a túlélés esélyeit. Az érvelés szerint a vadászó-gyűjtögetők és más fajok is ezt tennék, de általában nincs módjuk rá. A másik magyarázat, hogy az erőforrások hivalkodó módon való felhalmozása és felhasználása egyfajta párzási erőfitogtatás. Walter K. Dodds, biológus úgy véli: Az erőforrások feletti rendelkezés fitogtatása és azok fogyasztása tehát azért erősödik (egészen a luxus iránti vágyig), mert az erőforrástöbblethez való hozzáférés egy, a párosodás szempontjából kiemelten fontos jellemző. Egy magas életszínvonalú társadalomban nem elég pusztán annyi erőforrás felett rendelkezni, amely biztosítja a saját, a társad és a gyermekek túlélését. Potenciális versenytársaidnál több erőforrás felett kell rendelkezned, hogy a párválasztás szempontjából vonzó legyél. (5) A hagyományos genetikai elmélet alaptételeit (amelyek kritikája nem képezi e könyv tárgyát) elfogadva az érvelés kikezdhetetlennek tűnik. Egy picit távolabbról nézve azonban az érvelés körkörös okfejtésen alapul, a minket jelenleg jellemző szűkösséget, szorongást és versengést vetíti ki a természetre.

Az erőforrások felhalmozására és túlfogyasztására való képesség csak egy olyan társadalomban jelent előnyt a szaporodásban, ahol az erőforrásokon nem egyenlően osztoznak. Egy ajándékalapú kultúrában a gyermekeid jóléte kevésbé függ attól, hogy a társad jó vadász vagy ügyes gyűjtögető-e. Sőt, az antropológiai bizonyítékok is ellentmondanak Dodds tézisének. A vadászó-gyűjtögető és a primitív földműves következetesen alultermel, mivel a szabadidőt részesíti előnyben a felhalmozással és az erőforrások feletti rendelkezéssel szemben. (6) Nem volt génvezérelt versengés a gazdagság fitogtatásában, éppen ellenkezőleg, a felhalmozás nem magas rangot jelentett, hanem szégyen volt. Sőt, az erőforrások széles körű megosztása lényegtelenné tette a szaporodási képességet. Ha a genetikai szelekció szempontjából bármi is fontos, az a megosztásra és a törzs jólétéhez való hozzájárulásra való hajlandóság lenne. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy egy ajándékközösségben az önzetlenség a racionális önérdek.

Az elkülönült és levált egyén félreértett elképzelései olyan mértékben fertőznek meg minket, hogy gyakran alapvető igazságként fogadjuk el őket, mert annak álcázzák magukat. Amikor azt kérdezzük: „Milyen az emberi természet?” – ezt egy olyan képzeletbeli időre vonatkoztatjuk, amikor „minden ember önmagában”, vagy talán inkább minden család saját magában létezett, és azt feltételezzük, hogy a közösségek a természet nyers állapotának későbbi fejlődéseként és javulásaként jelentek meg. Lényeges, hogy még a terület két

meghatározó filozófusa, Hobbes és Rousseau, akik egyébként ellentétes elveket vallottak a természeti állapotok életre gyakorolt hatásáról, is egyetértettek ebben. Hobbes számára az élet ”magányos, szegény, csúnya, állatias és rövid” (a kiemelés tőlem származik), és Rousseau is magányosnak ítélte meg: Míg ebben a primitív állapotban az embereknek nem volt sem házuk, sem kunyhójuk, sem bármi féle tulajdonuk, és mindenki ott húzódott meg, ahol tudott, ritkán maradtak egy éjszakánál tovább egy helyen; a nemek különösebb tervezés nélkül egyesültek, véletlenszerűen, ahogy az eshetőség vagy hajlandóság összehozta őket, nem igazán vágytak rá, hogy szavakkal kifejtsék egymásnak terveiket, és ugyanezzel a közönnyel váltak is szét. Az anyák először saját kedvükre szoptatták a gyerekeiket, majd később, amikor a szokás úgy alakította, akkor a gyerekeik kedvéért, de az utódok mihelyt elég erőssé váltak ahhoz, hogy elmenjenek megkeresni a saját ételüket, saját maguktól elhagyták az anyjukat; és mivel alig volt más lehetőségük, hogy ne veszítsék el egymást, csak az, ha állandóan látótávolságon belül maradtak, és ha szem elől tévesztették egymást nem kellett sok idő és képtelen voltak egymást felismerni, amikor legközelebb esetleg újból találkoztak. (7) Függetlenül attól, hogy annak idején igaz volt-e, ma biztosan az, hogy a felhalmozás bizonyos mértékig hozzájárul biztonságunkhoz, sőt a szexuális vonzerőnkhöz is. De már nem sokáig. A felhalmozás gondolkodásmódjának megjelenése egybeesik az elkülönülés elterjedésével, és az Elkülönültség Korával párhuzamosan ez is a végéhez közeledik. A felhalmozásnak nincs értelme az ajándékgazdaság kiterjedt egyéne számára.

Minden munkámban fontos téma, hogy hogyan lehet a vadászó-gyűjtögető hozzáállást a technológiai társadalomba integrálni, hogy kiteljesítsük nem pedig, hogy fölé emelkedjünk a múltnak. Már bemutattam, hogy a pénzrendszerben mi felel meg a „nem-felhalmozásnak” (romlandó pénz), a „nem-tulajdonlásnak” (gazdasági bérletek eltörlése) és az „alultermelésnek”, (több szabadidő és a nemnövekedés). Meg kell hagyni, hogy sokan vonzódnak ezekhez az értékekhez személyes szinten is, például az „önkéntes egyszerűség” mozgalom követői, vagy a munka természetének megkérdőjelezői. Ezek az emberek korukat megelőzve a lét egy új és ősi útját egyengetik, ami hamarosan a fő csapássá válik.

Bill Kauth, a Sacred Warriors (Szent Harcosok) és más szervezetek alapítója, egy nemzetközileg ismert társadalmi újító és gazdag ember – bár nem a hagyományos értelemben. Kevés tulajdona van: egy régi autó, néhány személyes tárgy, és amennyire tudom, nincs semmilyen pénzügyi befektetése. Elmesélte, hogy évekkel ezelőtt fogadalmat tett, amit „bevételi csúcsnak” hív, megígérve, hogy nem fog évi 24.000 dollárnál többet keresni. És mégis, azt mondja: „A világ legjobb éttermeiben ettem, a világ leggyönyörűbb helyein jártam, és hihetetlen gazdag az életem.”

Az elkülönült egyén korában a bennünk levő csipetnyi cinizmus és gyanakvás új színt ad ahhoz a képhez, ahogyan más embereket és szervezeteket érzékelünk.

Ha egy motiváló előadót hallunk, vagy részt veszünk egy fejlődést szorgalmazó szemináriumon, titokban (vagy talán nem is annyira titokban) azon tűnődünk: „Vajon mennyit keres vele ez a pasi? Mennyit szakíthat?” Bármilyen képmutatást, mint a valójában kötelezően elvárt „adományt”, azonnal felismerünk.

Gyanakvásunk gyakran nagyon is jogos. Túl sok vallási szekta, spirituális

mozgalom és multi-level marketing szervezet vezetői gazdagodtak meg, hogy elgondolkozzunk: „Vajon mindvégig erről szólt az egész?” Bill Kauth megpróbálta felhasználni a multi-level marketing figyelemreméltó dinamizmusát, annak „mohóság faktor”-a nélkül, és azt mondja, hogy a jövedelem felülről való korlátozása volt az egyetlen ígéretes út.

A jó dolgokkal szembeni gyanakvásunknak – vagyis, hogy: „valójában ez is csak arról szól, hogy valaki hasznot húzzon belőlem” – van egy belső megfelelője is, amikor saját indítékainkat kérdőjelezzük meg. Újra csak azt mondhatom, néha ez az önmagunkkal szembeni gyanakvás is megalapozott. Volt, amikor úgy tűnt, bármit is tettem, ugyanaz az alapmotiváció sarkallt rá; minden ajándékom mögött számítás volt, hogy hassak valakire; minden nagylelkűségem szánalmas kísérlet volt, hogy elfogadtassam magam; minden kapcsolatom mögött a nyereség titkos reménye állt. Úgy tűnt, az életben soha semmit sem tettem őszinte nagylelkűségből, mindig a saját gyarapodásom titkos tervét követtem. Az ön-undor ezen állapotának archetipikus mintáját megtaláljuk a mítoszokban és a vallásban is. Jonathan Edwards: Sinners in the Hands of an Angry God” (Egy mérges isten kezében levő bűnösök) c. prédikációja jut eszembe, és Kálvin János tanítása az ember teljes romlottságáról. A buddhizmusban is ott van a megalázó felismerés, hogy cselekedeteink mekkora része származik az egóból, sőt és különösen, amikor megpróbálunk felülemelkedni az egón!

Egyetértek Bill-lel, a jövedelem felülről való korlátozása hatékony mód, hogy megszüntessük a gyanakvást, mely megmérgezheti az életek megváltoztatására képes szervezeteket és ötleteket. Hasonlóan működik belső szinten is, erővel tölti fel szavainkat, ha sikerül megszabadulnunk a motivációinkkal kapcsolatos kétkedésünktől. Megszilárdítja bennünk és másokban is indítékaink komolyságát és megkönnyíti az embereknek, hogy elfogadják ajándékainkat. Bill fogadalma nagyon személyes volt, nem is beszélt róla senkinek, amíg évtizedekkel később, meg nem engedte, hogy leírjam. Először azt hittem, hatásosabb lett volna, ha megosztja másokkal, de aztán átgondoltam. A fogadalom alapenergiája sugárzik belőle akkor is, ha nem mondja el másoknak. Sőt, ha beszél róla, kockáztatja a gyanút (benne és másokban), hogy az igazi indíték a hiúság: jó színben feltűnni és kivívni mások helyeslését. Ugyanakkor Bill elmondta, hogy idővel szándékában állt az elgondolást közösségi vállalássá tenni, hogy a kölcsönös bizalmat és egymásrautaltságot erősítse.

A jövedelem felülről való korlátozásának áldásos pszichológiai és társadalmi hatásai arra késztettek, hogy a megszentelt közgazdaság, a múlt és a jövő vonatkozásában is gondolkodjam erről. A modern kor előtti kultúrákról szóló olvasmányaim alapján a „jövedelemplafon” helyett valami, az „eszközplafon”-hoz hasonló dolog, amit én „nem-felhalmozásnak” hívok, széles körben elterjedt volt.

Emlékezzünk vissza a 18. fejezetben bemutatott alaszkai törzsre: a bűn nem az volt, hogy túl sikeres a vadász, hanem hogy nem osztotta meg a húst.

A nem-felhalmozás a vadászó-gyűjtögető társadalmakat modellezi, amelyekben hatalmas volt a bőség, de nem volt felhalmozás, és amelyekben azok tekintélye növekedett, akik a legtöbbet adtak. És ahhoz, hogy valaki sokat adhasson, sokat kellett elfogadnia is, a természettől vagy másoktól. A nagyszerű vadász, a képzett művész vagy zenész, az energikus, az egészséges és szerencsés ember többet tud adni. Az ő elismerésük mindenki hasznára válik. Csak amikor a magas jövedelem

átfordul felhalmozásba, esztelen vagy társadalmilag destruktív fogyasztásba, akkor válik szükségessé szabályozása. Más szavakkal: nem a magas jövedelem jelenti a problémát, hanem az, amit az áramlásban egy ponton leragadó, felhalmozott és stagnáló jövedelem okoz.

A nem-felhalmozás egy tudatos elhatározás, nem akarunk többet felhalmozni, mint ami egy szerény vagyonhoz szükséges. Nem abból születik, hogy erényesnek akarunk látszani, hanem abból, hogy megértjük, sokkal jobb adni mint kapni, hogy a felhalmozás látszólagos biztonsága csak illúzió, és hogy a túl sok pénz és vagyon teher az életünkön. Szorosan igazodik az ajándék lelkületéhez, melynek alapelve, hogy az ajándéknak áramolnia kell. Mauss-t idézve: „Általában még a kapott ajándékot, amely így tulajdonává válik, azt sem tartja meg magának, hacsak nem tud nélküle élni.” Más szavakkal: ha szükséged van rá, használd, ha nem, add tovább! Ez annyira nyilvánvaló alapszabály, hogy még egy gyermek is megérti. Miért tartod meg magadnak, ha nem használod?

Csak a „mi van, ha…” vesz rá minket, hogy megtartsuk és felhalmozzunk: Mi van, ha egyszer nem lesz elegendő valamim? Az ajándék kultúrában ilyenkor az történik, hogy valakitől megkapod, amire szükséged van. Egy felhalmozó kultúrában a „mi van, ha” félelme önbeteljesítő, megteremti annak a sebezhetőségnek és hiánynak feltételeit, amit előrevetít.

Most lehet, azt gondolod, hogy mivel valóban egy felhalmozó kultúrában és egy szűkösséget gerjesztő pénzrendszerben élünk, a nem-felhalmozás ma egyáltalán nem ésszerű. Talán vágyakozva arra gondolsz, milyen jó lenne, ha mindenki így tenne, de mivel nem teszik, jobb, ha te is megvéded magad. Teljesen logikus. Nem tudok racionális érvet felhozni, hogy vitába szálljak vele. Csak javaslatokat tehetek, és ahogy ezt a fejezetet olvasod, talán észreveszed, hogy valami nem racionális eltalálja a szívedet. Nézd meg, hova jutottunk az ésszerűséggel, praktikussággal és a biztonságra való törekvéssel. Talán ideje arra a másik hangra hallgatnunk. Általában nem a nagy áldozatokkal járó, hirtelen átmeneteket hirdetem. Ha gazdag vagy, talán jó módja a nem-felhalmozás óvatos bevezetésének, ha mostantól negatív kamatot alkalmazol saját felhalmozott vagyonodon, körülbelül évi 5 százalékkal csökkentve azt. A megszentelt gazdaságban mindenképp ez fog történni - miért ne kezdenéd el már most?

A szegény emberek persze mindig is a nem-felhalmozásban éltek. A gazdaság most a középosztályt is erre kényszeríti, hiszen a legtöbb ember hitelből vásárol, ahelyett, hogy megtakarítana rá. Jóllehet a jövőben nem a kamat-alapú adósságok fogják uralni a gazdasági életet, az amerikaiak túlnyomó többsége számára a megtakarítások már folyamatban levő korszerűtlenné válása a nemfelhalmozó gazdaság előfutára.

Továbbra is meg lesz a szerepe a nagyobb tőkefelhalmozásnak, és vannak emberek, akiknek az a tehetségük, hogy a pénzt a megszentelt kreativitás médiumaként, az emberi tevékenység és szándék koordinálásának rituális talizmánjaként képesek használni. A pénz az, ami eldönti, hogy ötezer ember holnap felhőkarcolót épít, mérgező hulladéklerakót tisztít vagy high-tech filmet készít. Természetesen vannak más szertartások, melyeken keresztül az emberi tevékenységeket koordinálni tudjuk; ezek közül némelyik a pénznél erősebb történeteket és hatalmat hív elő, de a pénz még így is egy hatásos eszköz. Ez a

lényege a „megszentelt befektetésnek”, amelyről a következő fejezet szól. Kérem a vagyon birtokosait, hogy gondolkodjanak arról, mit fognak alkotni a kollektív emberi tevékenységen keresztül, és hogyan használhatnák a pénzt a legszebb módon.

A természetben minden szervezet, a test minden egyes sejtje egy bizonyos mennyiségű energiát képes csak kezelni. Mi ugyanígy működünk. Egy túl erős áramlás szétrepesztheti a csatornát. A túlzott felhalmozás daganatot képez. A könnyelmű vásárlások, egy kastély, ahova soha nem mész el vagy a tizenötödik Rolls-Royce, a túlzott jövedelem tünetei. A szervezet kétségbeesetten próbálja eloszlatni az energia-áramlást, elengedve, de ugyanakkor meg is tartva. A kicsapongó gazdag ember valójában arra vágyik, hogy odaadja a pénzét, hogy egyensúlyt teremtsen az adás és elfogadás között, ehelyett mégis inkább dolgokat vesz és tart meg. Milyen félelem hajtja, hogy ragaszkodjon még akkor is, amikor elenged? A világegyetemben magányos, elkülönült egyén felett eluralkodó félelem. A felhalmozás annak a módja, hogy icipici elkülönült önmagunkat felnagyítsuk. Végeredményben azonban csak egy átlátszó hazugság.

Mindannyian úgy hagyjuk el a világot, ahogy jöttünk: meztelenül.

A gazdagok legtöbb játékszere csak pótléka annak, amire igazából szükségük van: a sportautó a szabadságnak; a hatalmas házak az összezsugorodott énnel való elvesztett kapcsolatnak, a státuszszimbólumok az önmaguktól és másoktól kapott valódi tiszteletnek a helyettesítői, pótlékai. Szomorú játék ez, a jólét tettetése. Még a remélt biztonság is hazugság, mivel az élet fájdalmai megtalálják a módját, hogyan szivárogjanak be a vagyon erődítményébe, hogy lakóit ugyanazokkal a társadalmi betegségekkel sújtsák, mint mindenki mást.

Természetesen eszedbe juthatnak olyan orvosi vészhelyzetek, melyekben a vagyon életmentő lehet, és akkor mi van? Mind meghalunk egyszer, és nem számít, mennyi ideig élsz, mindenképp eljön a pillanat, amikor visszanézel éveidre, és rövidnek tűnnek, csupán egy villanásnak az éjszaka sötétjében, és felismered, hogy az élet célja végül is nem életben maradni maximális biztonságban és komfortban. Hanem azért vagyunk itt, hogy alkossunk és átadjuk másoknak azt, amit gyönyörűnek találunk.

Nehogy úgy gondold, hogy valami nemes dolgot cselekszem azzal, hogy a nemfelhalmozást gyakorlom, biztosíthatlak róla, amikor elkezdtem így élni, nem önfeláldozásnak éreztem, hanem megkönnyebbülésnek és szabadságnak.

Nagylelkűségem átlagos és messze vagyok attól, hogy szentnek mondjanak. Nem emelkedett, amit javaslok neked, hanem a praktikus. Először is, mert a szívem könnyű és szabad tőle. Másodszor, mert tudom, ahogyan adok, úgy fogok kapni is. Harmadszor, mert a kapcsolódás folyamatos gazdagságában fogok élni, az egyén körének kiterjesztésében, ami az Ajándékon keresztül jön létre.

Negyedszer, mert hiszem, gyönyörű életem lesz még anyagi szempontból is.

Például szeretem a tengert és évek óta arról álmodom, hogy egy nap egy tengerparti házban fogok élni. Annyira élénk az álom, hogy szinte hallom a sirályokat és érzem a sós levegő illatát. Régen azt gondoltam, borzasztóan sok pénzt kell keresnem, hogy ez az álom megvalósuljon. Most azt gondolom, hogy talán sosem lesz „saját” házam a tengerparton, de meghívást kapok egybe, amelyet „bármikor” igénybe vehetek, és amikor a tulajdonos azt mondja: „Érezd magad otthon!”, azt a szíve mélyéről fogja kívánni.

Ha a világ lelkesen fogadja a munkámat, arra számítok, hogy sok nagyszerű ajándékot fogok kapni, sokkal többet, mint amennyire szükségem van. Micsoda pazarlás lenne nagy vagyont, részvényeket és kötvényeket, befektetéseket és portfoliókat felhalmozni, pincéket és padlásokat tárgyakkal megtölteni! Miért halmozzunk fel, ha annyi felesleg van ebben a világban, amit megoszthatunk egymással? Függetlenül attól, hogy a romlandó pénz és az ajándékgazdaság megvalósul-e életünk során, már most is élhetünk annak megfelelően. Hogy Gesell kifejezésével éljek, kezelhetjük a pénzt oly kevéssé fontosként, mint egy esernyőt, hogy gondolkodás nélkül kölcsönadjuk vagy odaadjuk azoknak, akiknek szükségük van rá. Természetesen nincs rá garancia, hogy mindig akkor kapom meg a pénzt vagy az ajándékot, amikor szükségem van rá. Arra számítok, hogy néha egyáltalán nem lesz pénzem, de ez sem okoz majd gondot. Persze az is lehet, hogy éhezni fogok és megbánom, hogy nem tettem félre egy kis tartalékot.

De ezt kétlem, és számomra az aggodalomtól és a szorongástól való felszabadulás – az elengedés nyitott, áradó, könnyű megtapasztalása – messze felülmúlja a kockázatot. Ha garanciát szeretnél, akkor gyerünk, halmozz csak fel, egészen addig, amíg rá nem jössz, hogy az ígért biztonság csak egy délibáb, hogy az élet viszontagságai elől a vagyon által emelt falak sem védenek meg.

Egy mélyebb szinten a felhalmozás és a nem-felhalmozás közötti különbségtétel is téves, a szűkösség és az elkülönülés feltételezéseit csempészi be. Az ajándék gondolkodásmódja a világ bőségét személyes jólétként tapasztalja meg, és az életet ennek a gondolkodásmódnak megfelelő tapasztalatként éli meg. Az elkülönülés gondolkodásmódja az ajándékot, a kölcsönt és a megtakarítást három különböző dologként látja - de tényleg így lenne? Ha épp olyan szakaszában vagyok az életemnek, amikor többet kapok, mint amennyit felhasználok, elosztogathatom, ezáltal hálát ébresztek, vagy kölcsönadhatom hála helyett kötelezettségre számítva, vagy egyszerűen csak félretehetem a pénzt, látszólag nem számítva senki másra. Azonban ez a három lehetőség nem is olyan különböző ám, mint amilyennek látszik! Először is, mint ahogy már korábban szó volt róla, a hála és a kötelezettség között hajszálnyi a különbség, és az ajándékkultúrában egymást erősítik. Akár hálából akarunk adni valakinek, aki már adott, akár a társadalmi megállapodás miatt, végeredményben mindkettő egyformán a hála elvén alapul (helyes dolog adni azoknak, akik adnak), és az eredmény is ugyanaz. Ami a megtakarításokat és a befektetéseket illeti, egy olyan hitel-alapú pénzrendszerben mint a mienk, nem különböznek a kölcsöntől. A megtakarítási számla olyan, mint egy lehívható hitel. Ugyanúgy, mint a kölcsön, a pénzügyi megtakarítás is azt mondja: „A múltban adtam másoknak, és emiatt jogom van azt kérni, hogy a jövőben nekem adjanak.” A felhalmozás a tulajdonlás társadalmi konvencióitól függ még a részvények és fizikai áruk esetében is. Így, bizonyos értelemben lehetetlen, hogy az ajándékot kapók ne halmozzanak fel. Mindaddig, amíg a társadalom szeme láttára adok, jövőbeni jólétem forrását építem fel. (Sőt, akkor is, ha nem a társadalom előtt, mert hiszem, hogy az univerzum viszonozza, amit adtunk, talán más formában, de talán százszorosan is.) Végső soron tehát a nem-felhalmozás lényege abban gyökerezik, hogy milyen szándékkal adták, kölcsönözték, fektették be vagy tették félre a pénzt. Az ajándékozás lelkületében a célra fektetünk hangsúlyt, és az, hogy hagyjuk, hogy a felénk való viszonzás másodlagos legyen, csak egy mellékgondolat. A felhalmozás szellemében az a célunk, hogy bebiztosítsuk és maximalizáljuk a viszonzást, és

hagyjuk, hogy az ajándék, a kölcsön, a befektetés azt a célt szolgálja. Az előbbi a szabadság, a bőség és a bizalom állapota. Az utóbbi a szorongásé, a szűkösségé és az irányításé. Aki az előbbi szerint él, az gazdag. Aki az utóbbi szerint él, szegény, nem számít, mekkora vagyonnal rendelkezik.

A jövőben, amikor a társadalmi mechanizmusok megszüntetik a gazdasági bérleteket (azaz a föld vagy a pénz puszta birtoklásából származó jövedelmeket), az általam vázolt életmód nem csak a spirituális, hanem a gazdasági logikával is összhangba kerül. Ha a pénz mindenképp romlik, jobb azt kamatmentesen kölcsönadni, mint a szükségesnél többet megtartani belőle. Sőt, ahogyan a bőség gondolkodása teret nyer, a kölcsön, az ajándék és a befektetés közti különbség elmosódik. Elegendő biztonságot ad a tudat, hogy függetlenül attól, hogy született-e formális szerződés az ajándék viszonzásáról, a kötelezettség létrejött, ha nem is egy bizonyos személlyel szemben, de a társadalommal vagy az univerzummal szemben. Ez a felismerés a kapcsolódott Egyén új, a megszentelt gazdaságot átszövő Meséjének természetes következménye. Ha több van neked, több van nekem is. Spirituális szempontból ez mindig igaz volt, még az Elkülönültség Korának csúcsán is. Gazdasági szempontból igaz volt a hajdani ajándékkultúrákban, és igaz lesz újból, amint létrehozzuk a modern ajándékgazdaságot újjáteremtő gazdasági intézményeket.

Ezek az új, ajándék-alapú gazdasági intézmények gondolkodásmódunk általános átalakulásának okai és következményei is egyben. Ha elegen kezdenek el felhalmozás nélkül élni, megteremtik az új gazdasági intézmények lelki alapjait.

Gyakorlatilag az emberek az értékeiket és spirituális megérzéseiket tükröző eszközként fogják látni a pénz új fajtáit, megértik és lelkesen fogadják. Már most is így van: a kiegészítő pénznem használatát akadályozó óriási gátak ellenére, az emberek izgalmasnak és vonzónak tartják őket; még akkor is, ha egyelőre kevés gazdasági érv szól használatuk mellett, használni akarják őket, ösztönösen érezve, hogy ezek a pénzek az Egyén most kezdődő, új Történetéhez tartoznak.

Spirituális megérzéseink már előre jelzik az eljövendő idők igazságát: a vagyon teher; az igazi gazdagság az osztozásból származik; amit másokkal teszünk, azt magunkkal tesszük.

Jegyzetek 1. Vedd észre, hogy a gyűjtögető és a földműves közötti éles különbségtétel eléggé mesterséges. Az egyik fokozatosan beleolvadt a másikba, és a gyűjtögető eredeti gondolkodásmódja lassan halt csak ki, sőt néhány eleme máig fennmaradt. A földet feltörő gazdálkodó, a késő középkori paraszt és a bantu pásztor majdnem ugyanazt a nyugodt életritmust élvezte, mint a vadászógyűjtögető.

2. A Gépek Ipari Forradalomhoz kapcsolt Kora sem különül el a földművelés korától, hanem átfedésben volt vele. Kezdete visszanyúlik az ókori világ építőtársadalmaihoz, melyek piramisai és műemlékei ugyanolyan munkamegosztást, a termékek, folyamatok és emberi feladatok ugyanolyan szabványosítását követelték meg, mint amelyek a modern ipart jellemzik; és ugyanúgy emberi nyomorúságot, bajlódást és szegénységet eredményeztek.

3. Ezek elé én még odatenném a szimbólum kultúra 30.000 évét (körülbelül ennyi idős a legkorábbi reprezentációs művészet, és egy szempontból a szimbolikus nyelv is), a tűz korszakának 300.000 és a kőkorszak 3 millió évét.

4. Például a mókusok valójában fákat ültetnek, így a fák szaporításának segítői. A fa táplálja a mókust, és a mókus segíti a fa szaporodását, éppen úgy, ahogy kapcsolat jön létre a darazsak és a fügefa között, és számtalan más esetben.

Megfigyelve az ilyen viszonyokat, könnyű megérteni, hogy a korai emberek miért látták a természetet Ajándékként.

5. Dodds, Walter Kennedy. Humanity’s Footprint: Momentum, Impact and our Global Environment. New York, Columbia University Press. 2008. p. 123.

6. Lásd Marshall Sahlins’s Stone Age Economics (New York. Routledge: 2003) az alultermelés számos példája 7. Rousseau, Jean Jacques. A Dissertation on the Origin of Inequality among Men, transl. by G.D.H. Cole (1754). part 1.

20. Fejezet: A létszükségletek kielégítésének helyes módja és a megszentelt befektetés

„Eddig azt a feltételezve éltük az életünket, hogy ami jó nekünk, az jó a világnak is.

Tévedtünk. Meg kell változtatnunk az életünket, hogy a feltételezést megfordítva élhessünk: ami jó a világnak, az jó lesz nekünk is. Ez megköveteli, hogy vegyük a fáradságot, hogy megismerjük a világot és megtanuljuk, mi a jó számára.” – Wendell Berry A vagyonfölösleg egy megszentelt alap, amelyet tulajdonosa köteles még életében a közösség javára fordítani. – Andrew Carnegie A Vagyon Egyetemes Parancsolata Tisztázzuk, a felhalmozás nélküli élet célja nem az, hogy feloldozzon a pénzalapú civilizáció bűnei alól. Az csupán az ego. Nem kapsz piros pontot a szegénységért; a nem-felhalmozás önmagában nem cél! A cél: valódi bőséget élvezni, a kapcsolódás és áramlás bőségét a birtoklás hamis gazdagsága helyett.

De mi van, ha vagyonod több, mint amit az élet mindennapi áramlásában megoszthatnál?

A lelkiismeretes ember az ilyen mértékű gazdagságot inkább tehernek mintsem ajándéknak érzi. Kötelességünknek érezzük jól használni, ami megadatott számunkra, és boldoggá is tesz bennünket, ha sikerül. A vagyon sem kivétel.

Azoknak, akiket nagy vagyonnal áldott és vert meg a sors sincs több okuk megtagadni az ezzel járó kötelezettségeket, mint bárki másnak elutasítani veleszületett tehetségét, felelősségét és a módot, ahogyan lehetősége van szolgálni.

A nagy vagyon, akár örököltük, akár életünk korábbi szakaszában saját magunk teremtettük meg, magával hozza a vágyat, hogy jól használjuk fel. Ez egy dharma, erkölcsi parancs, egy hívás a szolgálatra. Ha valaki a vagyont játékszerekre pazarolja, esztelenül elszórja, vagy annak szenteli magát, hogy tovább gyarapítsa, azzal visszautasítja ezt a hívást. A nagy vagyonnal járó kihívás az, hogy gyönyörű módon adj belőle. Ez évekig vagy évtizedekig is eltarthat, és lehet, hogy hosszú tervezést és egy teljes szervezet létrehozását teszi szükségessé, de megvalósulhat egyetlen nagylelkű cselekedeten keresztül is. Bárhogyan is, ez a fajta befektetés felel meg a jövő gazdaságának, melyben a státusz az adásból és nem a birtoklásból származik, ahogy a biztonság sem a felhalmozásból, hanem az áramlás elősegítéséből ered. Ez a szemlélet homlokegyenest különbözik a befektetés hagyományos gondolkodásmódjától, ami számunkra egyet jelent a vagyon növelésével.

Eredetileg azt gondoltam, hogy teljesen el kell vetnünk a befektetés szót és ennek fogalmát. Aztán végiggondoltam a szó eredetét: az „investment” azt jelenti, „felöltöztetni”, úgy, mint a meztelen pénzt új csomagolásba helyezni, valami anyagiba, ami a fizikai vagy társadalmi világban létezik. A pénz csupasz emberi lehetőség, kreatív energia, amit még nem „ruháztak fel” anyagi vagy társadalmi jellemzőkkel.

A helyes befektetés a pénzt szent öltözetekbe bújtatja: arra használja, hogy létrehozzunk, védjünk és fenntartsunk dolgokat, amelyek napjainkban szentté válnak számunkra. Ugyanezen dolgok képezik majd a holnap gazdaságának gerincét; a helyes befektetés ezért felkészít az eljövendő világra, egyszerre pszichológiai gyakorlat és gyakorlati felkészülés. Hozzászoktatja az embert a vagyon új gondolkodásmódjához: megkeresni az adás termékeny csatornáit, létrehozni és megerősíteni ezeket a csatornákat, amelyek a jelenlegi pénzrendszer felbomlása után is fennmaradhatnak. Az a pénz, amit ma ismerünk, talán eltűnik, de a hála és a kötelezettség teremtette kapcsolatok megmaradnak.

Ha kicsit elmerülsz a költői képben, mindaz, amit az előző bekezdésben mondtam, igaz arra a másik „eljövendő világra” is, arra, ami a síron túl van. Nem kell hinned a túlvilágban ahhoz, hogy megértsd. Képzeld el, ahogy a halálos ágyadon fekve rádöbbensz, semmit sem vihetsz magaddal! Éppúgy, ahogy a pénzügyi befektetések sem élik túl a gazdasági összeomlást, az élet vége ugyanúgy az összes felhalmozásunk végét jelenti. Mi fog örömet okozni neked abban a pillanatban? Mindannak az emléke, amit adtál! A halál kapuján át csak azt visszük magunkkal, amit adtunk; csakúgy, mint az ajándékkultúrában, az a vagyonunk. Azzal, hogy adunk, kincseket szerzünk a mennyben. Amikor eggyé válunk a Mindenséggel, megkapjuk mindazt, amit a mindeneknek adtunk.

A kispénzű emberek számára a pénz használatának legszebb módja talán az, hogy táplálják magukat, gyermekeiket és kielégítik az emberi élet egyéb alapvető szükségleteit. Az önmagáról és a szeretteiről való gondoskodáson túl azonban a pénz gyönyörű használata valami olyasmit kíván, amit „befektetésnek” is hívhatunk. Egy megszentelt gazdaságban a befektetésnek a maival szinte teljesen ellentétes jelentése van. Ma a befektetés a vagyon megtartásáról szól, a megszentelt gazdaságban pedig a vagyon szétosztásáról.

A nem-felhalmozáshoz hasonlóan ez az elképzelés is annyira egyszerű, hogy még egy gyermek is könnyen megértheti. Eszerint: „Több pénzem van mint amit fel tudok használni, tehát engedem, hogy valaki más használja.” Ez lesz a befektetés vagy a kölcsön. A bank, vagy más ebben járatos befektetési közvetítő megkeresi a megfelelő partnert. A megszentelt dimenzió bankja azt mondja: „Segítek találni valakit, aki csodásan használhatja a pénzed.” Egyszer megosztottam ezt az gondolatomat egy bankárral, akivel egy konferencián találkoztam, és könny szökött a szemébe; ezek a könnyek jelezték, hogy felismerte hivatásának spirituális lényegét.

Ezer év múlva, amikor a pénz olyannyira különbözni fog attól, amilyennek ma ismerjük, hogy talán nem is pénzként fogunk rá tekinteni, a befektetés alapgondolata továbbra is ugyanaz marad. Ez azért van, mert az univerzum alapvető bőségének és az emberi kreativitásnak köszönhetően az ajándékok gyakran szükségleteinket messze meghaladó mértékben áramolnak hozzánk.

Mindig, és az idő előrehaladtával egyre inkább, rendelkezésre fog állni a szükséges forrás, hogy csodákat hozzunk létre kollektív emberi erőfeszítéseken keresztül és a Szerető Földdel való társ-kapcsolatunkban. A legalapvetőbb szinten a szent befektetés egyszerűen ennek a hatalmas bőségnek a tudatos, kreatív célok felé vezető mederbe való terelése. A szükségletek kielégítésével kezdődik, és a szépség létrehozásában bontakozik ki.

Kiraboljuk Pétert, hogy Pálnak adjunk A helyes befektetés az ajándék lelkületét tükrözi. Sajnos a mai befektetések szelleme ezzel pont ellentétes: vagy a vagyon kipréselése motiválja, annak adományozása helyett, vagy pedig a viszonzás mértékét előre meghatározzák és/vagy később ki is kényszerítik. „Használhatod a pénzemet, de csak, ha cserébe többet adsz nekem vissza.” Legyen ez egy részvénybefektetés vagy egy kölcsön, hasznot húzok egy szűkös erőforrás kizárólagos birtoklásából, azzal a céllal, hogy egyre több fölött rendelkezzem. Egy másik szemszögből nézve, az ajándék viszonzása nem a hálából fakad. Az elnök éves jelentésében közzétett üzenete ellenére, az igazgatóság nem a hála szellemében határozza el, hogy osztalékot fizet a cég millió arcnélküli befektetőjének.

Még mielőtt egy, az ajándék alapelveit elismerő gazdaság kialakul, már előtte is elkezdhetünk az ajándékban élni. Helyes befektetésre, vagyis az Ajándékozás lelkülete és logikája szerinti befektetésre már most is van lehetőség. Az ötletek, melyeket most ajánlok, sokkal kézenfekvőbbek lesznek az új gazdaságba való átmenet után, és a gazdaság a kapcsolódó egyénről és Szerető Földről szóló átfogó történetei is támogatni fogják ezeket. Ma alkalmazásukhoz hitre, vízióra és bátorságra van szükség. Nem fogsz megerősítést kapni semmilyen, még a régi történetek szerint élő személytől vagy aszerint működő intézménytől, mert az ő szemszögükből nézve őrültség, amit ajánlok.

Amiről írni fogok, sokkal radikálisabb, mint a „társadalmilag tudatos befektetés”, vagy az „etikus befektetés”. Bár ezek a gondolatok jó irányba mutatnak, belső ellentmondásokkal terhesek. Azáltal, hogy pozitív pénzügyi megtérülést keresnek, támogatják a világ pénzre váltását.

A hagyományos befektetés, amely tökéletesen védhető a Felemelkedés összefüggéseiben, arra törekszik, hogy hozzájáruljon a pénz birodalmának növeléséhez, és hogy ezen hozzájárulásának egy részét jutalomként elnyerje. A kockázati befektetők megkeresik a nagy növekedési lehetőséggel bíró projekteket és biztosítják a pénzt azok megvalósítására. Egy egyensúlyi állapotú vagy nem-növekvő gazdaságban ez a modell többé már nem megfelelő, éppúgy, ahogy a befektetői osztály tagjai közül egyre több ember érzi, hogy számára sem megfelelő; ezért másfajta befektetési cél, a természeti és társadalmi közjavak helyreállítása, nem pedig még hatékonyabb kizsákmányolása felé fordulnak.

Hadd hangsúlyozzam még egyszer: az ilyen helyreállító munkával nem lehet pénzt keresni. Bármilyen „társadalmilag tudatos beruházási” modell, amely szokásos mértékű megtérülést ígér, tudja vagy sem, hazudik. Két példával szemléltetném: Egy előadásom után egy ragyogó és érzőlelkű hölgy, aki aktív „társadalmilag tudatos” befektető, így tiltakozott: „Bizonyára nem minden nyereséges befektetés járul hozzá a közjavak felszámolásához; például, ha befektetek egy cégbe, melynek nagyszerű találmányai vannak, mondjuk, olcsó, hordozható napelemes töltőket készítenek. Segítek őket feltőkésíteni, több töltőt adnak el, mi mind pénzhez jutunk és a bolygónak is hasznára válik.” Rendben, de ha a cég olcsóbban adná a termékeit (például olyan haszonkulccsal, amely még éppen fedezi kutatás-fejlesztést és a tőke újrabefektetést) nem válna-e még inkább a bolygó hasznára az így könnyebben hozzáférhető készülék? A cél, hogy kamatot

vagy osztalékot fizessenek a befektetőknek, hogy pozitív megtérülést biztosítsanak számukra, szemben áll azzal a céllal, ami a vállalatot társadalmilag vagy környezetileg „tudatossá” teszi.

Hadd fogalmazzak világosan: nem azt mondom, hogy a vállalkozók üzletileg lehetetlenítsék el magukat azzal, hogy a fedezeti pontuknak megfelelő áron árusítanak! A befektetésről beszélek, nem a pénzkeresetről. Egy dolog jutalmat kapni azért, mert jól tesszük dolgunkat a világban, és egészen más dolog pénzből még több pénzt csinálni pusztán azáltal, hogy birtokoljuk. A fenti példában rendjén lenne annyit kérni, hogy az üzlet életképes legyen, jól meg tudja fizetni dolgozóit, finanszírozni tudja a bővülést, a kutatást és a hasonlókat. De ezen felül ma a vállalatoknak egy további összeget is ki kell termelniük, azt, ami a befektetőkhöz kerül kamatfizetés vagy osztalék formájában. Honnan származik ez a pótlólagos összeg? Ugyanarról a helyről, ahonnan ma az összes pénz: a kamatozó adósságból és a világ pénzre váltásából. Tehát, ha igazán hozzá szeretnél járulni a világ jobbá tételéhez, ne várj el hozamot a befektetésed után!

Ne próbálj adni és ugyanakkor elvenni is! Ha el akarsz venni (és talán jó okod van rá), akkor vedd el, de ne tegyél úgy, mintha adnál!

Egy másik példa még jobban rávilágít. Gondolj a társadalmilag tudatos befektetés egyik leginspirálóbb típusára: a dél-ázsiai nőknek adott mikro-kölcsönökre. Ezek a programok nagyon sikeresnek tűnnek, mert megélhetést teremtettek az indiai és bangladesi nők számára egy rendkívül alacsony fizetésképtelenségi arány mellett. Ha létezik rá példa, hogyan „élj jól azáltal, hogy a jót teszel”, ez az. 500 dollárt adsz kölcsön egy indiai asszonynak, hogy fejőstehenet vegyen. A tejet a falubelinek adja el, így elegendő jövedelemhez jut, hogy enni adjon a családjának és kamatostul visszafizeti a kölcsönt. Nagyszerűen hangzik, de álljunk csak meg egy pillanatra! Honnan származik a visszafizetett pénz? A falusiaktól. És ők honnan szerezték azt a pénzt? Abból, hogy néhány dolgot vagy szolgáltatást eladtak, más szavakkal: a társadalmi vagy természeti közvagyon egy részének a 4. fejezetben leírtak szerinti pénzzé tételéből. A hatás ugyanaz, mint a hírhedt „kunyhó-adó” esetében, amit a britek (és más gyarmatosító hatalmak) vetettek ki, tönkretéve Afrika sikeres helyi önellátó gazdaságait a gyarmati időkben. (1) Ez egy csekély összegű éves adó volt, de csakis a nemzeti valutában lehetett megfizetni, ami arra kényszerítette a bennszülötteket, hogy eladják a munkájukat és a helyi árukat, hogy adófizetésre alkalmas pénzt szerezzenek. A helyi gazdaságok gyorsan felbomlottak és a brit áruk számára piaccá, munkaerőés nyersanyagforrássá váltak.

A tehén sokkal több tejet ad, mint amennyit az asszony családja elfogyaszt. Tehát kinek adja az a felesleget? Mivel vissza kell fizetnie a pénzügyi kölcsönt, ha tetszik, ha nem, azoknak fogja adni, akik hajlandók és képesek fizetni érte. Ha a tehenet ingyen kapta volna, és nem lenne rákényszerülve, hogy pénzt keressen, az asszony talán a hagyományos ajándék-háló csatornáin keresztül osztaná szét a felesleges tejet. Feje fölött a pénzügyi kötelezettség terhével még ha akarná sem teheti ezt. Egy kicsit tovább követve ezt a szálat: kik azok, akik hajlandók és tudnak is fizetni a tejért? Akik maguk is rendelkeznek pénzbevétellel. Azok az emberek, akiknek szükségük van tejre, nem juthatnak hozzá, ha jobbára az ajándék-gazdaságban élnek. Az új „üzlet” megjelenése a falut a hagyományos kölcsönösségi hálózatból a pénz világa felé taszigálja.

A kölcsönt terhelő kamat nélkül nem is lenne rossz dolog 500 dollárt a közösséghez juttatni. Gyakran előfordul a mai elszegényedett közösségekben, hogy az embereknek lennének elcserélendő áruik és szolgáltatásaik, de az ajándék kultúra összeomlása miatt hiányzik a csere eszköze. A tehén eredeti tulajdonosa talán arra használja a pénzt, hogy a falusiaknak fizessen azokért a dolgokért, amire neki szüksége van, és mire a pénz végül visszakerül ahhoz az asszonyhoz, aki megvette a tehenet, már sok igény teljesült és semmi sem veszett el. Még ha a teljes összeg vissza is jut a befektetőhöz, a falu pénze nem lesz kevesebb.

Teljesen más a történet, ha kamat terheli a kölcsönt. Kamatozó hitelt nyújtani ennek az asszonynak egyenlő azzal, hogy pénzt veszünk el a falutól. Képzeld csak el: „Ó, ebben a faluban van olyan vagyon, amelyet még nem alakítottak át pénzzé.

Majd én elkezdem. Adósrabszolgáimmá teszem őket.” – Nem igazán jótékony indíttatás!

A helyi valuta egyik fő vonzereje az, hogy a pénz a közösségen belül marad. A nemzetközileg átváltható valutában adott kamatozó hitel épp az ellenkezőjét teszi: elszippantja a pénzt a közösségtől. Az asszony eladja a tejet a helyi sajtkészítőnek, aki eladja a sajtot az ácsnak, aki megépíti az istállót az asszony tehenének, és így tovább. A pénz körbe-körbe jár, de nem maradhat örökké a közösségen belül, mert az adósságot vissza kell fizetni. Ami a kamatot illeti, azt csak akkor tudják visszafizetni, ha a helyiek eladnak valamit a közösségen kívülre. Az asszonyon lévő kamatteher ráterhelődik a közösségre is a tej árának formájában. Ez a nyomás készteti a szegény országok szegény embereit arra, hogy gyárakban és ültetvényeken dolgozzanak. A pénzesített gazdaságban, ahol az eredeti ajándékhálózat összeomlott, pénzre van szükséged ahhoz, hogy életben maradj. Mindent el fogsz adni érte, amit csak tudsz: a munkaerődet, az idődet, a környezetet.

A közgazdászok azt fogják mondani, hogy mindaddig, amíg a helyi gazdaság növekedési rátája nagyobb, mint a tejelő tehén hitelén (vagy tulajdonképpen a falu számára adott összes hitelen) lévő kamatláb, a falu vissza tudja fizetni a tőkét és a kamatot, és még gyarapszik is. Más szóval, ha az egész falu, mint a tehenes asszony, a kamatláb mértékét meghaladó ütemben kínál új termékeket és szolgáltatásokat, akkor törleszteni tud és boldogul. De most újra felmerül a kérdés: honnan jön a pénz? Globális szinten a kamat-alapú befektetés versenyt és a társadalmi, természeti, kulturális és spirituális közjavak vég nélküli kizsákmányolását, vagyis az ajándékgazdaság pénzgazdaságba történő átfordítását kényszeríti ki. (2) Nyilvánvaló, hogy a szent befektetésnek kevés köze van a nyereséghez. Ha segíteni szeretnéd a falut, ajándékozz tehenet egy asszonynak. Vagy, ha a méltósága úgy követeli meg, adj neki kölcsön kamatmentesen (ekkor a pénz használatának lehetőségével ajándékozod meg). Ha ehelyett inkább a pénzügyi gyarapodásod érdekel, akkor tégy aszerint, de ne színlelj! Igaz a mondás: nem lehet két úrnak szolgálni. Mindkét példámban egy bizonyos ponton megjelenik ez a két úr, és választani kell: Istent vagy Mammont akarod szolgálni. A megszentelt gazdaságban nem marad fenn ez a választási kényszer. A kettő eggyé válik: az ellentétek egy általánosabb újraegyesülésének részeként, ami az Egyesülés Korában a leginkább meghatározza az elkövetkező időket.

A jó hozamot ígérő, társadalmilag tudatos befektetések „kifosztják Pétert, hogy jóllakassák Pált”, miközben ők maguk is keresnek az ügyleten. Remélem, hogy a legtöbb olvasónak nincs szüksége további magyarázatra. Végtére is a józan ész azt mondja, hogy valami nincs rendben a nyereségmotivált jócselekedetekkel.

Előfordul, hogy mintegy véletlenszerűen nyereséghez is jutunk, de az ajándék, amivel egy nagyobb viszont-ajándékot akarunk kikényszeríteni, nem ajándék, hanem átvágás vagy rablás.

Tényleg ilyen lennél, hideg szívvel kikényszeríted életedben az üzleti és az egyéb emberi kapcsolataid kettéválását? Amikor hozam mellett fektetsz be, akkor közvetve te is azt mondod egy szegény ördögnek: „Nem érdekel, mit kell tenned érte, de add vissza a pénzt!” A te befektetési jegyed valaki más számára a felszámolás veszélyét jelenti. Talán nem viselkedsz úgy, mint Ebenezer Scrooge, de valaki mással fizettetsz.

Ha a kamatot hozó befektetések alapvetően nem etikusak, hiszen hozzájárulnak a természeti és társadalmi vagyon kirablásához, akkor nyilván nem kellene kamatra befektetnünk. Ugyanez vonatkozik minden olyan befektetésre, amely az áruk és szolgáltatások birodalmának kiterjesztéséhez vezet. Társadalmilag tudatos befektetőként pedig nem akarsz hozzájárulni az élet és a természet pénzre váltásához.

Ezen elv alól nincs kibúvó. Pénzügyi területen dolgozó emberektől kapok néha emaileket, olvasták a munkámat, és leírják a társadalmilag vagy környezetileg tudatos befektetésről szóló elképzeléseiket. Aztán én is megírom nekik az én elképzelésemet: olyan befektetési alapot javaslok, amelynek kifejezett célja nulla hozamot elérni. Valamilyen oknál fogva a pénzügyi szakemberek közül, akiknek ezt javasoltam, egy sem lépett velem újra kapcsolatba. Egy negatív kamatozású pénzgazdaságban azonban a nulla megtérülésű beruházás egész vonzó lenne.

Nem az önzetlenség korát hirdetem, amelyben a közjó érdekében lemondunk személyes hasznunkról. A személyes jó és a közjó összeolvadását látom magam előtt. Például, amikor pénzt adok a közösségemhez tartozóknak, hálát ébresztek bennük, amely a számomra történő viszonzáshoz, vagy valaki más megajándékozásához vezethet. Mindkét módon az engem fenntartó közösséget erősítettem. Amikor egy ajándékközösséghez tartozunk, hálánkat nemcsak a legközelebbi adakozó, de a közösség egésze felé is irányíthatjuk, gondoskodunk legrászorultabb tagjairól (az ajándék megkeresi a szükséget). Ajándékozási vágyunk megnyilvánulhat úgy is, hogy a közösség olyan tagjának adunk, akitől még nem kaptunk semmit. Ezért bármilyen ajándékot, még a közvetlen viszonzás reménye nélkül adottat is, tekinthetünk egyfajta „befektetés”-nek. Ez is arról szól, hogy fogjuk a puszta pénzt, és ha jó a befektetés, akkor valami finom ruhába burkoljuk be. Ha nem jó, akkor pedig valami csúnyába öltöztetjük. Ez ilyen egyszerű.

A jövő negatív kamatozású pénze összhangba hozza az ajándékozás lelkületét a gazdasági önérdekkel, és a nulla kamatú hitelek többé nem tűnnek áldozatnak, hiszen a pénz tartása nullánál alacsonyabb megtérülést eredményez. Az ennek a rendszernek a beindulásáig hátralévő időben látszólag a racionális önérdek ellen való a pénzt kamatmentesen kölcsönözni, vagy ajándékozni. Ez azonban egy nagyon szűken értelmezett önérdek, mert amíg a jelenlegi pénzrendszer könnyen széteshet a következő néhány évben, az ajándékozásból fakadó hála-

kapcsolatok fennmaradnak bármilyen társadalmi felfordulás során is. Ha aggódsz az olajcsúcs, vagy valamely más összeomlás forgatókönyv miatt, akkor a legjobb biztosíték számodra az, ha beépülsz egy ajándékhálózatba. Válj adakozóvá most. Tíz millió dollár talán csak tíz millió papírfecni lesz pár év múlva. Ez is egy megnyilvánulása annak, hogy amit „ebben a világban” elengedsz, az válik kincseddé a következőben.

Ha a bőség, a hála, az ajándék világát akarod létrehozni, akkor kezd el arra használni a mai pénzt, amíg még létezik, hogy még több hálát ébressz ebben a világban. Ha elég nagy hála-tartalékkal rendelkezik, a társadalom gyakorlatilag bármit kibír. Ahogyan már mondtam, alapvetően a bőség világában élünk, amelyet azonban hiedelmeinkkel és szokásainkkal mesterségesen szűkössé változtattunk. Olyan mértékben tettük tönkre a bolygót és a szellemet, hogy gyógyulásukhoz minden ajándékunk teljes kiáradására szükség lesz. Az ajándék kiáradása a hálából ered. Ezért a legjobb mód pénzed befektetésére az, amely hálát ébreszt. Nem számít, hogy a hála tudja-e, hogy te voltál az ajándékozó.

Végtére is, akit a hála valójában megillet, az minden ajándékunk, a világ és életünk Adományozója.

Ahhoz, hogy készen álljunk erre a gazdaságra, hogy ennek szellemében éljünk már ma, a pénz önmagát gyarapító befektetési formái helyett fordítsuk figyelmünket azokra a befektetésekre, melyek a felhalmozott pénzt, mint ajándékot használják: ajándék a régi világból az újnak, az ősöktől a jövő számára.

Olyan, mint az élet ajándéka: az anyatejé, a tápláléké, az érzékelésé és mindené, ami belénk épül, mire felnövünk, melyeket azért kapunk, hogy felnőve aztán továbbadhassuk őket. A kérdés tehát az, hogyan kell a pénzt ajándék-tudatosan használni. Ha nem befektető vagy, akkor az a kérdés, hogy mi létszükségleteid kielégítésének legmegfelelőbb módja.

Régi felhalmozás, új célokra A kérdés, hogy: „Mit tegyenek a gazdag emberek felhalmozott pénzükkel?”, egy általánosabb kérdést sugall: Mit kell nekünk, a társadalom egészének tennünk évezredek alatt felhalmozott vagyonunkkal? Mi ez a vagyon, ha nem egy elhalasztott fogyasztás?”

Térjünk vissza a pénz lényegéhez. Mi az pontosan, ami felhalmozódik ebben a hatalmas pénztartalékban? A pénz az emberi szándékot és tevékenységet koordináló rituális talizmán. Akiknek felhalmozott pénzük van, a társadalom munkáját összpontosító és megszervező eszköz áll a rendelkezésükre. A pénz kizárólag a nem-pénzesített birodalom rovására gyarapodhat, viszont elköltésével helyre is lehet állítani azt a birodalmat, feltéve, hogy nem olyan befektetésre költik, amely a társadalmi vagy a természeti közjavak további áruvá váltását eredményezi. A pénzt fel lehet használni az erdő letarolásához szükséges gépek vásárlására, de meg is menthetjük és őrizhetjük vele ugyanazt az erdőt. Az első mód a pénz mennyiségét növeli, a második csökkenti (mivel nem állít elő további árucikket és szolgáltatást). Bármely módon használják, a felhalmozott pénz rendelkezik azzal a képességgel, hogy nagyszabású emberi tevékenységeket koordináljon.

A kép, hogy a több évszázadnyi kizsákmányolás által felhalmozott vagyon tetején ülünk, különösen nagy jelentőséggel bír a baby-boom generációja számára. Ők az utolsó generáció, mely a civilizációnk csúcspontján érte el a nagykorúságát. Ők fél lábbal a régi, fél lábbal az új világban állnak. Ők (sokuk), hozzáférnek a régi világból származó felhalmozott vagyonhoz, de elég fiatalok ahhoz, hogy tudatosságuk az új mentén fejlődjön. Az én generációm, melyet valaha Xgenerációnak hívtak, más. Közülünk sokan, még a nagyon képzettek sem eresztettek gyökeret a régi világban. Mire nagykorúvá váltunk, annyira nyilvánvalóvá vált annak csődje, hogy képtelenek voltunk benne szerencsét próbálni. Aki a 60-as, 70-es években vált felnőtté, még hihetett a felemelkedés projektjében; részt vehetett az Emberek Meséjében: a tér, az atom meghódításában, az univerzum leigázásában, az előre és felfelé haladásban. Ha például 1967 helyett 1957-ben születtem volna, (vagy ha apám nem adta volna oda a „Silent Spring”-et és az „A People’s History of the United States”-t, hogy kamaszként elolvassam), a Programot követtem volna és ma valamelyik egyetem matematika professzora lennék.

De nem így történt. Mire a 80-as években nagykorúvá váltam, az Emberek Meséje már nem volt lenyűgöző. A hozzám hasonló milliókkal együtt tulajdonképp kimaradtam belőle. Természetesen, most nagyban általánosítok, de azt hiszem, hogy sok igazság van abban a megállapításban, hogy míg az 50-es és 60-as évek szülöttei a Microsoft programozóiként milliomosok lettek, a 70-es és 80-as évek gyermekei a Linux-szal játszanak. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a Microsoft milliomosai erkölcsileg elbuktak volna. Az ő idejükben egy dinamikus, látnoki adottságú huszonéves még lelkesedhetett azért, ami a kereskedelmi szoftver-iparban zajlott. Ugyanez igaz volt a politika, az akadémia, a művészet, az orvostudomány központi intézményeire is. Természetesen a Felemelkedés történetének elkerülhetetlen végkimenetele már akkor nyilvánvaló volt azok számára, akik nyitva tartották szemüket, mint ahogy a misztikusok számára egyértelmű volt már néhány ezer éve is. A legtöbb ember számára azonban a válság túl távoli volt, az emberi uralom ideológiája pedig túl mélyen beléjük épült, hogy el lehessen téríteni őket a felemelkedés projektjében való totális részvételtől.

Bár az általam leírt társadalmi dinamika meglehetősen Amerika-központú, azt gondolom, általánosabban is érvényes az új korszak kezdetén levő világra. Az amerikai baby boomer-ekhez hasonlóan, a világ is hatalmas felhalmozott vagyonon ül: tízezer évnyi kulturális és technológiai fejlődés eredményén.

Hatalmas ipari infrastruktúránk van, útjaink és repülőink; hatalmas apparátusunk, amely évszázadokon keresztül az emberi birodalom és a természet meghódításának kiterjesztésének szentelte magát. Eljött az idő, hogy az elkülönülés, az elnyomás és az irányítás eszközeit az újraegyesülés és a világ gyógyulása érdekében vessük be. Ahogy a tehetős baby-boomer, vagy egy ősi vagyon örököse pénzét gyönyörű célokra is fordíthatja, és nem kell aggódnia, hogy azt valamiképpen bemocskolja a származása, ugyanúgy nekünk is lehetőségünk van - és felelősek is vagyunk érte -, hogy a föld feletti uralmunk felhalmozott gyümölcseit a legszebb módon használjuk. Ez igaz még a legförtelmesebb, legkizsákmányolóbb technológiákra is, mint a géntechnológia és a maghasadás, melyekben az uralom programja önhittsége tetőfokára hágott.

A kamat és a növekedés korában bármely új technológia mögötti legfőbb

motivációs erő az volt, hogy új területeket nyissanak meg a természeti és társadalmi vagyon pénzre váltásához. A géntechnológiával lehetővé vált a genom természeti kincsét olyan módon kizsákmányolni, ahogyan a gőzgép lehetővé tette a mély-rétegű bányászatot vagy a vaseke a nehéz rögök feltörését. Milyen lesz a technológia, ha ezekkel ellentétes célok, vagyis a bolygó egészségének helyreállításának szolgálatába állítjuk?

Amikor az emberiség egésze keresztülmegy a tudatváltáson - melyen az elmúlt évtizedekben olyan sokan, és ami kilökte őket a Mátrixból, - ki tudja, milyen célokra fogjuk fordítani a profi technológiáit? Amikor az emberiség már nem kényszerül birodalma növelésére, kollektív találékonyságunkat és a felhalmozott tudást, információt és az elmúlt korok technológiáit olyan célok felé fordítjuk, melyek összhangban vannak az ökológia, az összekapcsolódás és a gyógyulás tudatosságával. Ez nem azt jelenti, hogy a technológia nem változik, hanem azt, hogy a ma meghatározóak háttérbe húzódnak, és előtérbe kerülnek a ma még marginális technológiák, beleértve azokat, amelyek ma nevetségesek vagy mellőzöttek.

Mind a felhalmozott technológia, mind a pénz felhasználását illetően biztosak akarunk lenni, hogy az nem a régi módon történik: nem olyan eszközként használjuk, mellyel még inkább elkülönülünk a természettől vagy még több anyagi vagyont szerzünk. Ezért javaslom, hogy használjuk a pénzt a pénz lerombolására. Ezalatt azt értem, hogy fordítsuk a természeti, társadalmi, kulturális és spirituális közvagyon helyreállítására és megóvására. Ennek hatására az összeomlás felgyorsul és csillapodik súlyossága. Az uzsorapénz ma a növekedj-vagy-meghalsz parancs szolgája. A társadalmi vagy természeti tőke bármelyik eleme, melyet elérhetetlenné teszünk az árukereskedelem számára, előrehozza az uzsorapénz bukását, „halálra éhezteti a fenevadat”. A birodalom, amelyen belül a (pénzt hozó) áruk és szolgáltatások bővülni tudnak, összezsugorodik. Minden erdő, melyet megmentünk attól, hogy faárut csináljanak belőle, minden kis földdarab, melyre nem építünk, minden személy, akinek megtanítjuk hogyan gyógyítsa meg saját magát és másokat, minden törzsi kultúra, melyet megvédünk a kulturális imperializmustól kevesebb teret hagy a pénz gyarmatosításának.

A liberálisok és a reformerek a Gépezet feltartóztatására tett erőfeszítései erőtlenek, de nem hiábavalóak. A szennyezési határértékek például legalább az égbolt egy részét megóvták a pénzzé tételtől. A munkaügyi normák legalább a dolgozók egy részének jólétét megvédték az áruba bocsátástól. A háborúellenes mozgalmak a háborúhoz kapcsolódó üzletet tették kevésbé nyereségessé. A környezetet és a munkát védő, háborúellenes politikát érő jobboldali kritika valós, ez tényleg sérti a gazdasági növekedést. Ha elmész egy törzshöz és meggyőzöd az embereket, hogy az önellátó gazdálkodás megalázó és primitív, majd arra kényszeríted őket, hogy gyárakban dolgozzanak és csatlakozzanak a piacgazdasághoz, akkor a GDP növekedni fog (és létrehoztál egy befektetési lehetőséget). Másrészről viszont, ha embereket arra ösztönzöl, hogy hagyják el jól fizető munkahelyeiket és „menjenek vissza a földre dolgozni”, a GDP csökken.

Ha létrehozol egy közösséget, ahol már nem fizettek a gyerekfelügyeletért, hanem kölcsönösen vigyáztok egymás gyermekeire, a GDP csökken. És ha sikerül az alaszkai Vadvilág Rezervátumot megmenteni az olajfúrásoktól, az azt jelenti, hogy több tíz milliárd dollár soha sem materializálódik. Erre gondolok, amikor

azt mondom, hogy a pénzt használjuk a pénz elpusztítására. Időnként a mester szerszámai rombolják le a mester házát.

Egyik másik módon is nézhetjük: ezek a közvagyon egy részét védő erőfeszítések megemelik a „szintet”, ahová vissza kell zuhannunk mielőtt az új világba való átmenet megvalósul. Szándékosan használom a „függésből való kigyógyulás” kifejezést. Az uzsorapénz dinamikái addikciós dinamikák, egyre nagyobb dózist kívánnak (a közösből), hogy fenntartsák a normalitást, a jólét bázisából egyre többet akarnak pénzre váltani napi adagként. Ha van egy függő barátod, nem használ, ha a szokásos módon „segítesz”, például pénzt adsz neki vagy egy másik autót ahelyett, amit összetört, vagy munkát szerzel neki ahelyett, amit elvesztett.

A függőség fekete lyuk, ami beszippant minden ilyen energiát. Így van ez politikusaink a növekedés korának meghosszabbítására tett erőfeszítéseivel is.

Hála a jótét-lelkek generációjának, isteni örökségünk egy része még mindig a rendelkezésünkre áll. Még mindig van „jóság” a talajban, itt-ott még mindig vannak egészséges erdők, az óceánok bizonyos részein még vannak halak és vannak emberek és kultúrák is, akik nem árusították ki teljes mértékben az egészségüket és a kreativitásukat. Ez a megmaradt természeti, társadalmi és spirituális tőke az, ami keresztülvisz minket az átalakulás folyamatán és alapul szolgál a világ gyógyulásához.

Ha befektető vagy, itt az idő, hogy figyelmedet teljes mértékben kapcsolatteremtésre, hála generálására, valamint a közvagyon visszaszerzésére és védelmére fordítsd. Vége az időnek, amikor a vagyon megőrzése állt gondolkodásunk középpontjában. A vagyon megőrzéséről az egymás hegyénhátán kapaszkodó patkányok jutnak eszembe, ahogy fel akarnak jutni a süllyedő hajó árbocának tetejére. Ehelyett együtt is működhetnének, hogy a roncsokból hajózásra alkalmas tutajt építsenek. Hosszú út áll még előttünk.

A létszükségletek kielégítésének megfelelő módja, a helyes megélhetés Ugyanaz az alapelv vonatkozik a helyes megélhetésre is, mint a jó befektetésre: ezek valójában ugyanannak az éremnek a két oldala. Ha a jó befektetés a pénzt ajándékként használja, hogy egy sokkal szebb világ létrejöttét támogassa vele, a helyes megélhetés elfogadja ezt az ajándékot.

A hagyományos foglalkoztatásban azért kapunk fizettséget, ha a pénz birodalmát bővítjük. Azt tapasztaljuk, ahhoz, hogy pénzt keressünk, részt kell vennünk a jó, az igaz és a szép pénzzé tételében. A pénzrendszer miatt van így: azok kapnak hitelt, akik a leghatékonyabban hoznak létre az új árukat és szolgáltatásokat (vagy veszik el azoktól, akik megteremtették ezeket). Egy kamat-alapú pénzrendszer nyomást gyakorol, hogy a közvagyont pénzre váltsa, és a legmagasabb díjazást azok kapják, akik ebben a leghatékonyabbak. Gazdag akarsz lenni? Találd ki a módját, hogy lehet még hatékonyabban kivágni a fákat.

Csinálj egy reklámkampányt, ami újabb országok lakóit győzi meg, hogy kólát igyanak hagyományos italaik helyett. Látva, hogy mit művel a globális gazdaság, sok idealista fiatal dönthet úgy, ki szeretne maradni ebből. Gyakran kapok ilyen leveleket: „Nem akarok ebben részt venni. Azt szeretném csinálni, amit imádok, anélkül, hogy bárkit sértenék vele. De abban nincs pénz. Hogy fogok megélni?”

Hogy fogsz megélni, nem is beszélve arról, hogyan jutsz hozzá a nagyszerű dolgok véghezviteléhez szükséges hatalmas összegekhez egy olyan világban, ami pontosan az általad létrehozni kívánt dolgok elpusztítását jutalmazza?

Szerencsére akadnak ma is emberek, akik pénzt adnak neked, hogy megtehess olyan dolgokat, amelyek nem fialnak több pénzt. Ezek pontosan azok az emberek (szervezetek, vagy kormányok), akik a fent leírt „helyes befektetés” lelkületét követik. Természetesen nem megoldás, hogy mások nagylelkűségéből élj, ha ez azt jelenti, nekik keményebben kell dolgozniuk (a rombolás üzletében), csak hogy pénzt tudjanak neked adni. Azonban, ahogy megfigyeltem, az emberiségnek hatalmas felhalmozott vagyon áll számos formában a rendelkezésére: több évszázadnyi fosztogatás felhalmozott kincsei, melyeket más célokra lehet fordítani, például megőrizni és helyreállítani a természeti, társadalmi, kulturális és spirituális tőkét. Ezek nem teremtenek több pénzt, így bárki is fizet értük, végeredményben ajándékot ad.

Más szavakkal a „helyes megélhetés” kulcsa az ajándékokból élni. Ez egészen kifinomult formákat ölthet. Mondjuk, fair-trade termékeket árulsz. A nálad fizetett ár és a funkcionálisan egyenértékű ipari termék ára közötti különbség egy ajándék. (3) Nem kellene annyit fizetniük. Ugyanez igaz, ha például napelemeket építesz be, vagy hajléktalanoknak építesz otthont. Sok hagyományos szociális szolgáltatás, mint a szociális munka, a tanítás, és így tovább, az ajándék energiájából részesül, amíg nem járul hozzá a földet-elnyelő gépezet hatékonyabb működéséhez; mint ahogyan például a gyerekek képzése jelenleg hozzájárul, mert arra nevelik őket, hogy hatékonyabb termelőkké és eszetlen fogyasztókká váljanak. A pénz forrása lehet egy vásárló, egy alapítvány, vagy még a kormány is. Amitől ajándékká válik, az a szándék - nem az a célja, hogy a legalacsonyabb árat kapja vagy több pénzt kapjon vissza. A hagyományos foglalkoztatás az ellentéte: „Bért fizetek neked és hasznot húzok termelékenységed (eladható áruid és szolgáltatásaid) azon részéből, amely meghaladja a keresetedet.” A hagyományos foglalkoztatás a világ pénzre váltásában asszisztál.

Leegyszerűsítve: bármely, a pénz birodalmát zsugorító törekvés az ajándékra épül. Ha átképzési tanfolyamot tartasz, holisztikus gyógyászokat képzel, vagy permakultúrát tanítasz, végső soron az áruk és szolgáltatások birodalmát csökkented. Ha végigkövetjük az ilyen törekvésekért kapott pénz útját annak eredetéig, észrevehetjük, hogy egy ponton valaki egy „rossz befektetéssel” megsértette a pénzteremtés ma érvényes szabályát: „A pénz azokhoz vándorol, akik még többet csinálnak belőle.” Nem véletlen, hogy rendszerint kevés pénzt lehet csak keresni az élet és a világ pénzre váltásának megfordítását célzó munkával.

Ha kedveled a szabályokat, talán azt mondod, a helyes megélhetésnek két feltételnek kell eleget tennie. Idődet, energiádat és más ajándékaidat a közjavak bizonyos részének növelésére, helyreállítására és fenntartására használja, és a viszonzásul kapott pénz (vagy más viszontajándék) nem okoz kárt a természetben vagy emberekben. Egyszerűbben fogalmazva: kedvezően, nem pedig hátrányosan hat más létezőkre. Én azonban nem szabályok szerint élek, és nem is javaslom azt. Megkíséreljem kiszámolni ennek a könyv kinyomtatásának a relatív költségeit és hasznát? Egyrészről fákból származó alapanyagból készült,

másrészt, lehet, hogy arra ösztönzi az embereket, hogy földünket fenntartó rendszereket hozzanak létre. Az emberek ügyesen tálalják döntéseiket, hogy összhangban legyenek elveikkel, és ha túl nagy az eltérés, megváltoztatják az elveiket és úgy tesznek, mintha végig azokhoz igazodtak volna.

Ezért, ami a helyes megélhetést illeti, megbízom abban, amit jónak és helyesnek érzek. Azt kérdezhetnéd: „Mi van akkor, ha neked jó érzés fogkrémet árulni, egy fedezeti alapnál dolgozni vagy nukleáris fegyvereket tervezni?” Azt mondanám, hogy akkor tedd azt. Először is, ahogy a tudatosságod nő, az ilyen munkákat lehet, hogy nem érzed többé jónak és helyesnek. Másodszor, mert hozzászoktatod magad, hogy bízz az érzésedben, és az akkor is vezetni fog, amikor eljutsz oda, hogy otthagyd a munkád és valami merészet tegyél.

Harmadszor, mert a belső vágyaink elhallgattatása egy elv kedvéért a Felemelkedés meséjéhez, a természet feletti uralom meséjéhez tartozik. Az elképzelés, hogy vágyaink gonoszak és le kell őket győznünk valami nagyobb érdekében, csupán ennek belső tükröződése. Ugyanaz a gondolkodásmód, mint ami visszariad a nagylelkűségtől, mert mi van ha „nem engedhetem meg magamnak”? Az önbizalom, melynek szószólója vagyok, elválaszthatatlan az 1. fejezetben lefektetett alapfeltevéstől: a hálába születtünk bele, szükségünk van rá, hogy adhassunk és vágyunk is erre.

Más szavakkal: bízz abban, hogy nem az az igazi vágyad, hogy a világot pénzre váltsd. Bízz abban, hogy gyönyörű dolgokat szeretnél tenni az életeddel.

Ha jól akarunk élni, akkor azt javaslom, forduljunk az ajándékozás szükséglete és vágya felé. Azt javaslom, a világot azzal a szemmel nézzük, hogy „Milyen lehetőségem van adni?” és „Hogyan tudom tehetségem legjavát adni?” Ez a szándék vezérelje tudatodat és rád fognak találni a nem várt lehetőségek.

Gyorsan elviselhetetlenné válnak majd azok a helyzetek, melyekben tehetségedet nem állítod valamilyen jó szolgálatába.

Teljesen rendben van, ha az „amit helyesnek és jónak érzel” annyi csak, hogy ételt adj a családodnak. A szolgálathoz való hozzáállás az, ami számít. Ha bűntudatból kényszeríted magad a helyes megélhetésre, az valószínűleg visszaüt.

Számos non-profit szervezet nem más, mint a hiúság hatalmas projektje: módot teremtenek, hogy emberek képesek legyenek elfogadni önmagukat. Ez mind az ego játéka. A helyes megélhetés célja nem az, hogy pozitív önképhez segítsen.

Akik ezért teszik, felismerhetőek védekezési mechanizmusaikról, álszenteskedésükről és önelégültségükről. A helyes megélhetés célja, hogy az energiádat valami olyannak szenteld, amit szeretsz. Ennek a gondolatnak felszabadítólag kell hatnia, nem pedig erkölcsi teherként, nem egy újabb olyan dologként, amit meg kell tenned, hogy jó lehess.

Hogy még mélyebben átéld a helyes megélhetést, szolgálj minden nap! Bízz az ajándékozásra törekvő vágyaidban, ne feledd, milyen jó érzés adni, és légy nyitott a lehetőségekre, különösen, amikor azok bátorságod határát feszegetik!

De ne gyötörd magad, ha nem mersz élni velük. Félelmeid, melyek megakadályozzák az ajándékozást, nem ellenségeid. Olyanok, mint a biztonságot nyújtó gubók. Amikor növünk, az egykori védelmet nyújtó félelem korlátozóvá válik, mi pedig türelmetlenekké, hogy végre kitörhessünk. A türelmetlenség új bátorságot rejt magában. Ma az egész emberiség részese ennek a növekedési folyamatnak. Úgy látszik, a Felemelkedés programja - a tudomány határait

feszegetni, meghódítani az univerzumot és diadalmaskodni a természet fölött -, mely valaha jónak és igaznak tűnt számunkra, véget ér, mivel ezen ambíciók következményei már túl fájdalmasak ahhoz, hogy ne vegyük őket észre.

Együttesen léptünk be a válság pillanatába, amelyben a régi már elviselhetetlen és az új még nem született meg (legalább is közös jövőkép formájában nem, hiszen sokak már látják).

Tehát, amikor a helyes megélhetésről vagy a helyes befektetésről van szó, legyünk kíméletesek. Bízzunk az ajándékozásra irányuló természetes vágyban, és bízzunk a természetes növekedési folyamatban, ami odavezet minket. Ahelyett, hogy magunkban vagy másban bűntudatot keltünk (és ellenállást építünk ki a saját szentéletűségünkre való törekvéssel szemben), lehetőségeket és bátorítást adhatunk, és nagylelkűek lehetünk mások ajándékainak megbecsülésével és ünneplésével. Ne önzőnek, kapzsinak, tudatlannak vagy lustának lássunk embereket, akik, egyszerűen „nem értenek semmit”, hanem inkább isteni lényeknek, akik vágynak arra, hogy adjanak a világnak. Ilyennek láthatjuk őket, így beszélhetünk hozzájuk és mindezt olyan bizonyossággal, hogy azzal szinte meghívjuk magunkat és másokat, hogy elfogadjuk ennek igazságát.

Jegyzetek 1. Lásd például Pakenham, Thomas. The Scramble for Africa, London. Abacus. pp.

497-98.

2. Egy apró kikötés: elméletileg, ha a kamatláb nem haladja meg a csődkockázati prémiumot, akkor nem lesz szükség gazdasági növekedésre és a közvagyon pénzzé tételére. A reálkamat releváns összetevői a likviditási prémium és a pénzpiaci ráta, melyet a kereslet, kínálat és a kormány monetáris politikája határoz meg. Ezek jelenítik meg a pénz puszta tulajdonlásából származó profitot, ami a 4. és 5. fejezet érvei alapján tarthatatlan.

3. Tudom, hogy a „fair trade” sok esetben védjegy lett, ami a munka szokásos kizsákmányolását és a kultúra áruba bocsátását fedi el, azonban az elv még mindig érvényes.

21. Fejezet: Az Ajándék szellemében dolgozni „Furcsa helyzetben vagyunk itt a Földön. Mindannyian egy rövid látogatásra jöttünk, nem tudjuk, miért, ám időnként úgy tűnik, isteni akaratból. A mindennapi élet szempontjából azonban van egy dolog, amit biztosan tudunk: másokért vagyunk itt.” – Albert Einstein A hálában bízva Újból és újból felmerül a kérdés: „Hogyan oszthatom meg ajándékaimat, tehetségeimet a mai pénzgazdaságban, hogy közben a megélhetésem is biztosítva legyen? Művészek, gyógyítók és aktivisták kérdezik, akik kétségbeesetten keresik a módját, hogy tevékenységükért fizetséget kapjanak.

Másoknak sikeres üzletük vagy szakmájuk van, azonban elkezdték érezni, hogy valami nem stimmel, amikor pénzt kérnek szolgáltatásaikért.

Valóban megsértjük az Ajándékozás lelkületét, ha pénzt kérünk egy szolgáltatásért, sőt még egy kézzelfogható árucikkért is. Amikor átlépünk az ajándékozás gondolkodásmódjába, alkotásainkat a mások és a világ javára szentelt ajándékként kezeljük. Az ajándék természetével pedig ellentétes, hogy előre meghatározzuk a viszont-ajándékot, mivel akkor ez már nem ajándékozás, hanem inkább barter vagy értékesítés. Továbbá sokan, különösen a művészek, gyógyítók és a zenészek megszenteltnek tekintik munkájukat, olyannak, mely isteni forrásból táplálkozik és értéke meghatározhatatlan. Ha árcédulát biggyesztenek rá, azzal leértékelik, megszentségtelenítik. De ugye a művészek is megérdemlik, hogy a munkájukért kompenzációt kapjanak?

A „kompenzáció” szó mögött az a gondolat áll, hogy azzal, hogy munkát végeztél, feláldoztad az idődet. Munkával töltötted azt, bár a kedvteléseddel is foglalkozhattál volna. Egy másik terület, ahol ezt a szót használjuk a perek világa, például valaki kompenzációt kér egy általa elszenvedett sérülésért, fájdalomért.

Egy olyan gazdaságban, amely kiérdemli a „megszentelt” jelzőt, már nem a saját idejének vagy életének rovására dolgozik valaki, a munkát többé nem tekintjük szenvedésnek vagy fájdalomnak. Egy megszentelt gazdaság felismeri, hogy az emberek vágynak rá, hogy dolgozhassanak: vágynak arra, hogy életenergiájukat tehetségük kifejezésére fordítsák. Ebben a gondolkodásban nincs helye az „ellenszolgáltatásnak”. A munka öröm, a hála egyik forrása. Ha a legjobbat adjuk, az megfizethetetlen. Nem hangzik-e istenkáromlásnak, ha mondjuk Michelangelot a Sixtusi-kápolnáért, vagy Mozartot a Requiemért ellentételezni akarnánk? Nincs az az összeg, ami elegendő lenne az isteniért cserébe. A legfenségesebb művek felajánlásának egyetlen megfelelő eszköze az odaajándékozás. Még akkor is, ha ebben a pillanatban közülünk kevesekben van meg Mozart zsenialitása, szent alkotásra mind képesek vagyunk. Mindannyian képesek vagyunk rá, hogy tehetségünkön keresztül létrejöjjön valami nálunk nagyobb. Valami, ami rajtunk keresztül nyer formát, eszközként használva minket a Földön való megnyilvánulására. Látod, mennyire idegen ez a fajta munka az „ellenszolgáltatás” fogalmától? Érzed a szent alkotás áruba bocsátásában rejlő tiszteletlenséget? Nem számít mi az ár: olcsón adtad magad, és olcsón adtad az ajándék forrását is. Így mondanám: „Vannak dolgok, amelyek túl jók ahhoz, hogy áruba bocsássuk őket. Ezeket csak elajándékoznunk szabad.”

Az olvasóban azonnal kérdések merülnek fel. A fentiek ellenére, talán azt veszed észre, hogy újra elgondolkodtál: „De akkor nem érdemli-e meg a művész, hogy ellenszolgáltatást kapjon a munkájáért?” Olyan mélyen gyökerezik az elkülönülés ösztöne! Hadd fogalmazzam újra: „Aki nagyszerű ajándékot ad, nem érdemli-e meg, hogy nagyszerű ajándékokat kapjon cserébe?” A válasz: igen, amennyiben a „megérdemel” szó bármit is jelent. Egy megszentelt gazdaságban ez inkább a hála mechanizmusán keresztül fog működni, mintsem kényszerből. Az eladó szemlélete azt mondja: „Odaadom neked ezt az ajándékot, de csak akkor, ha fizetsz érte, ha megadod nekem, amennyit szerintem ér. (Igazából nem számít, mennyit kér érte, az eladó mindig úgy fogja érezni, hogy megrövidítették.) Ezzel szemben az ajándékozó szemlélete azt mondja: „Neked adom ezt az ajándékot és bízom benne, hogy azt adod nekem, amit megfelelőnek tartasz.” Ha egy nagyszerű ajándékot adsz, és ez nem eredményez hálát, akkor ez talán annak a jele, hogy nem a megfelelő személynek adtad. Az ajándék szelleme a szükségletre válaszol. A hála nem az ajándékozás célja; a hála egy jel, azt mutatja, hogy az ajándékozás jól sikerült, hogy kielégített egy szükségletet. Ez egy újabb ok, amiért nem értek egyet azokkal a spirituális tanításokkal, melyek szerint az igazi nagylelkűség nem vágyik viszonzásra, sőt még hálára sem. És most helyezzük át ezt a gyakorlatba. Már jó ideje birkóztam ezzel a problémával, mikor felismertem, hogy bár rossz érzés pénzt kérni a munkámért, elfogadni azoktól, akik hálásak érte, az viszont jó. A hála mértéke minden személy esetében más. Nem tudhatom előre, hogy ez a könyv mennyire lesz számodra értékes, sőt, te sem tudhatod előre. Ezért az ajándék lelkületével ellentétes az, hogy előre fizetsz valami ismeretlenért. Lewis Hyde éleslátóan így magyarázza: Talán mostanra világosabb, hogy miért mondtam, hogy a szolgáltatásért fizetett díj elveszi a hála erejét. A lényeg az, hogy a cserearányt, általános értelemben, nem lehet előre meghatározni. Munkánk gyümölcsét nem jósolhatjuk meg előre, mivel nem tudhatjuk azt sem, hogy valóban véghez visszük-e. A hála kifizetetlen adósságot kíván, és ennek az adósságnak az érzete motivál minket abban, hogy továbbmenjünk. Ha már nem érezzük lekötelezetve magunkat, akkor kilépünk, és ez rendjén is van. Az átalakulást hozó ajándék áruba bocsátása ezért meghamisítja a kapcsolatot, azt sugallja, hogy a viszont-ajándékot már átadták, pedig valójában ez nem történhet meg, amíg az átalakulás végbe nem ment. Az előre kifizetett díj felfüggeszti az ajándék súlyát és ellehetetleníti, hogy a csere közvetítője legyen. A piacon elérhető terápiák és a spirituális rendszerek ezért hajlamosak az átalakuláshoz szükséges energiát inkább a fájdalomtól való irtózásból nyerni, mint a magasabb állapot vonzásából. (1) Ennek megfelelően, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy a munkámat az ajándék lelkületével összhangban végezzem. Például az írásaim, a hangfelvételeim és a videóim lehető legnagyobb részét az interneten ingyenesen elérhetővé teszem, és arra kérem az olvasót, hogy olyan ajándékot adjon cserébe, amely tükrözi a hálája mértékét. Nem szükséges, hogy ez az ajándék hozzám érkezzen meg. Például, ha valaki hálás a világegyetemnek, hogy a munkámat elérhetővé tette, talán az ajándékozás egy megfelelőbb módja az, hogy „valaki másnak előre fizetsz”.

Hasonló modellt használok a nyilvános előadásaim során. Ha megkérdeznek, hogy mennyi a tiszteletdíjam, elmondom, hogy nem kérek tiszteletdíjat. Általában azt kérem, hogy az utazási költségeimet fedezzék, azon felül pedig valami olyasmit mondok, hogy: „Tőletek függ; adjatok egy olyan összeget, amivel úgy érzitek, rendben vagyunk, egyensúlyban vagyunk, egy összeget, ami tükrözi hálátok mértékét azért, hogy eljöttem és veletek voltam.” Ez nem egy képlet, hanem az egyedi helyzetekhez illeszkedő lelkület. Ha a helynek van egy szokásos tiszteletdíja, nem feltétlen ragaszkodom hozzá, hogy velem kivételt tegyenek.

Sőt, néha már a megkereséskor felajánlanak egy összeget, ami elárulja, mennyire vágynak arra, amit vinni tudok. Ott akarom ajándékaimat átadni, ahol igény van rájuk, és a pénz egy a sok mód közül, melyen keresztül ez az igény kifejeződhet.

Fontos, hogy az „ajándékban létezést” ne bálványozzuk, ne tegyük erkölcsi előírássá. Ne azért kövesd, hogy jó legyél. Azért kövesd, mert jól érzed magad benne. Ha azt veszed észre, hogy egy busás összeg felvidít (mint ahogy engem is), - ez teljesen rendben van. Mi, emberek, boldogok vagyunk, ha nagy ajándékokat kapunk. Sőt, még akkor is, ha nyomorultul érzed magad, neheztelsz, valamibe kapaszkodsz (megint csak, ahogy időnként én is), ezt is ugyanúgy fogadd el. Az ajándékhoz visszavezető út hosszú, mert annyira eltávolodtunk tőle! Úgy tekintek magamra, mint egy új (és ősi) terület egyik felfedezőjére, aki mások felfedezéseiből és a saját hibájából is tanul.

Amikor elvonulásokat vezetek, csak a szállásért, ellátásért és más készpénzes kiadásokért számítok fel díjat, és elfogadom az ajándékokat. (2) Jó időbe telt, mire elértem a tudatosság azon állapotát, ahol ez a modell valóban „működik”.

Ha neheztelek azokra, akik semmit sem adnak; ha jól csengő elvek hangoztatásával arra akarom kényszeríteni vagy manipulálni az embereket, hogy többet adjanak, mint amennyit őszinte hálájuk diktál; vagy ha finoman „bűntudatot” ébresztek bennük a nehézségeimre, az áldozathozatalomra, vagy a szegénység erényére célozgatva, akkor egyáltalán nem az ajándékozás lelkületében élek, hanem egy kifinomult szűkösség-gondolkodásban vagy koldulásban, és ennek az állapotnak a tükröződéseként az ajándékok áramlása szinte azonnal el is apad. Nemcsak az emberek szűnnek meg adni, de saját ajándékaim belső forrása is kiszárad.

Mihelyt hiteles az ajándékozási szándékom, azt veszem észre, hogy az ajándékok felém való áramlásának üteme ugyanakkora vagy nagyobb, mint a tőlem való kiáramlásuk mértéke. Időnként a viszont-ajándék csatornája titokzatos, csak közvetetten kinyomozható, akár teljesen követhetetlen; valahogyan mégis hordoz valamit az eredeti felajánlás lelkületéből. Időnként a szinkronicitás és egy jel vékonyka szála köti össze az általam adott és kapott ajándékokat. A racionális elme azt mondja, hogy a viszont-ajándéknak semmi köze ahhoz, amit adtam: „egyébként is megkaptam volna”, - a szív viszont tudja, nem így van.

Mivel a viszont-ajándék csak később érkezik meg, amikor belelépünk az ajándékalapú létezésbe, egy ideig a hit éltet. Mivel nincs biztosítékunk a viszonzásra, rájövünk, komolyan gondoljuk-e. Az ego szenved és küzd, hogy biztos jutalmat találjon. Ha az nem a pénz, talán majd elmondhatom magamról, hogy milyen nagylelkű vagyok, és elismernek érte. Talán titokban gratulálhatok magamnak és felsőrendűbbnek érezhetem magam azoknál, akik nálam kevésbé élnek az ajándék lelkületet szerint. Tapasztalataim szerint az ajándékozás felé tett minden

új lépés ijesztő. Az elengedésnek valódinak kell lenni, különben nem hoz gyümölcsöt. Üzlet az Ajándék szellemében És most alkalmazzuk ezt a modellt a vállalkozások más fajtáira. Ma már számtalan, az ajándék-gazdaságot kreatív módon gyakorló vállalkozás működik.

Nem gondolom, hogy a sajátom lenne a legjobb vagy az egyetlen jó modell. Egy új gazdaság úttörői vagyunk, és ez próbálkozásokkal és hibákkal fog járni, amíg megtalálja saját útját. Bemutatok néhány példát, olyan emberekét, akik az ajándékozás fent említett két alapszabálya közül legalább az egyik szerint működtetik üzletüket: 1. az „árat” (a viszont-ajándékot) az a fél határozza meg, aki kap, és nem az, aki ad; 2. A viszont-ajándékot azután határozzák meg, miután az eredeti ajándékot megkapták, és nem előtte.

A kaliforniai Berkeley-ben található Karma Klinika két éve nyújt ajándék alapon holisztikus szemléletű kezeléseket. A konzultáció vagy a kezelés után a kliens megkapja a „számlát”, amin az áll: „Az Ön számára nyújtott kezelés egy nagylelkű ajándék valakitől, aki korábban járt nálunk. Ha szeretné ebben a lelkületben tovább folytatni az ajándékozást, megteheti, de teljesen Önön múlik. Pénzbeli vagy más ajándékát elhelyezheti a Karma Klinika irodájában található ajándékdobozban vagy elküldheti postán a következő címre….”

Az Oregon állambeli Ashlandban is létrehoztak egy ajándék klinikát, ezt Gifting Tree-nek (Ajándékozó Fa) hívják. Kétségtelenül sok ilyen van az országban, és meglehetősen fenntarthatónak tűnnek. A Victoria Attunement Center 1982 és 1988 között kizárólag adományokból tartotta fenn magát, alapítója, Will Wilkinson szerint teljesen önfenntartó volt, úgy, hogy havonta több mint 300 pácienst látott el.

Az ajándék modellt éttermekben is alkalmazzák. A Salt Lake City-ben 2003 óta működő „The One World” étterem, a Denverben 2008 óta létező SAME (So All May Eat) Cafe, a New Jersey-ben 2009-ben nyílt „Better World Cafe” vagy a Berkley-ben levő „Karma Kitchen” és számos további étterem kizárólag adományalapon működik, sok közülük ráadásul szerves gazdálkodásból származó (bio) ételeket szolgál fel.

Az ötlet nemrég bekerült a kereskedelmi főáramba is, amikor a Panera Bread országos étteremlánc megnyitotta első „fizess amennyit szeretnél” éttermét St. Louisban, Missouriban. Az étlap pontosan ugyanaz, mint máshol, de az árak csupán irányadóak. A vendégeket arra kérik, annyit fizessenek, amennyit megfelelőnek éreznek, a pultnál lévő táblán az olvasható: „Vedd el, amire szükséged van, és cserében hagyj egy neked tetsző összeget.” Ha ez a kísérlet működik, a vállalat azt tervezi, hogy országosan kiterjeszti a modellt. Kíváncsi vagyok, felismerik-e, hogy nemcsak a polgári erény, hanem a jövő egy üzleti modelljének úttörői is.

Az interneten természetesen hatalmas ajándékgazdaság virágzik. Az összes jelentősebb munkához használt szoftver, például az OpenOffice irodai programcsomag önkéntes programozók százai együttes erőfeszítésének köszönhetően díjmentesen hozzáférhető. Nem akarom az „ingyenesen” szót

használni, mert az szinte egyet jelent a viszont-ajándék elutasításával. Az OpenOffice szervezet elfogad felajánlásokat és bátorítja is azokat, akik szoftvert töltöttek le, hogy különböző módokon járuljanak hozzá a fejlesztéshez.

Sok zenekar is „ingyen” adja a zenéjét online. A hanghordozók területén az ajándékozás üzleti modelljének legfigyelemreméltóbb úttörője a Radiohead volt, amely „fizess amennyit szeretnél” alapon adta közzé a 2007-es „In Rainbows” c. albumát. Habár a letöltők kétharmada úgy döntött, semmit sem fizet, százezrek döntöttek úgy, hogy fizetnek néhány dollárt, és milliós nagyságrenddel több CD-t vásároltak meg az iTunes-on, mint más csatornákon keresztül. A kritikusok elutasították ezt a sikert, arra hivatkozva, hogy ez egy anomália, melyet a Radiohead ikonikus státusza tett lehetővé, az alapmodell azonban továbbra is terjed, különösen a zeneiparban, mivel a hagyományos értékesítési csatornák egyre kevésbé működnek a legtöbb zenekar számára.

Meglepő módon még ügyvédi iroda is van, amely a „fizess amennyit szeretnél” elvet alkalmazza. A Valorem Law Group, a chicago-i székhelyű ügyvédi iroda egy „értékhelyesbítő sor”-ral egészítette ki számláit. A számla alján, az üres „teljes összeg” mező felett található egy másik, „értékhelyesbítés” elnevezésű sor. Az ügyfél egy pozitív vagy negatív számot írhat ide, és ezzel ő határozza meg a fizetendő végső díjat. Csodálattal emelem meg a kalapomat a cég előtt, mivel jogász szemmel nézve ez teljes őrültség. Az ügyfél akár annak teljes összegével is „helyesbítheti” a számlát, hogy végül semmit sem fizet, és a cégnek valószínűleg semmilyen jogi eszköze sem lenne ez ellen.

Most általánosítsuk ezeket a példákat, hogy egy szélesebb körben alkalmazható üzleti modelt kapjunk. Az alapok nagyon egyszerűek. Az első szabály szerint csak annyi pénzt kérj, ami közvetlen költségeidet fedezi. Ez magában foglalja a marginális költségeket és a felosztott fix költséget, de az elsüllyedt költségeket (sunk cost) már nem. Tehát például, ha valakinek vízvezetéket szerelsz, elkérnéd az anyagköltséget (beszerzési áron), az odajutáshoz szükséges üzemanyag árát, és talán a termelőeszközeid után fizetett terhek (például a teherautód hitele, üzleti hitel, stb.) félnapi összegét. Világossá tennéd a fogadó fél számára, hogy időd, munkád és szakértelmed ajándék. A számlán a következő sorok lennének: teljes költség, aztán egy „ajándék” megnevezésű üres sor, és legalul a „teljes fizetendő összeg”.

Ennek a modellnek az egyik változata a Valorem féle modellt követi, feltünteti a szokásos piaci árat tükröző díjat, ami alatt egy „értékhelyesbítés” vagy egy „hála helyesbítés” felirat van. A legtöbb ember valószínűleg a piaci árat fizetné, de elmagyarázhatod nekik, hogy ezt módosíthatják, különösen, ha elégedettek vagy elégedetlenek a munkával.

A másik változat egyáltalán nem számít fel díjat, de felsorolja a különböző tételeket, mint például „anyagköltség”, „felosztott működési költség”, „munkaóra”, „a szolgáltatás piaci ára”, és így tovább. Ebben a modellben a fogadó fél dönthet úgy, hogy semmit sem fizet, még az anyagköltséget sem, de legalább képet kap róla. Ez az információ, ugyanúgy, ahogy a Karma Klinika tájékoztatója, az ajándék korábban már említett „története”. Hagyományosan az ajándékokat gyakran kísérték az ajándékozottat az ajándék értékének felismerésében segítő történetek.

Az ajándék üzleti modellje valójában nem áll olyan távol a szokásos üzleti gyakorlattól, mint gondolnánk. A ma elterjedt tárgyalási taktika azt mondja: „Nézd, ezek a költségeim, ennél lejjebb nem tudok menni.” (3) Nem olyan borzasztó nagy szemléletváltás ehelyett azt mondani: „Nézd, ezek a költségeim.

De fizethetsz többet, annak megfelelően, hogy mit gondolsz, mennyit ér, amit kaptál.” Az ügyfélnek gyakran meglehetősen pontos képe van az általad kínált áruk és szolgáltatások piaci áráról, és ha van bármi valódi emberség az üzleti kapcsolatban, akkor ahhoz közeli árat fizet. Ha az alapköltségen felül fizet, akkor úgy értelmezheted, hogy ezt hálából teszi. Ha valaki hálás azért, amit adtál neki, még többet szeretnél adni. Ha valaki hálátlan, akkor tudod, hogy az ajándékot nem fogadták el teljes mértékben, és talán úgy döntesz, hogy ezt a személyt többé nem ajándékozod meg.

Az üzleti kapcsolat nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy nem fogsz újra üzletet kötni azzal, aki a költségeidet alig vagy egyáltalán nem meghaladó mértékben fizetett, és szívesebben üzletelsz olyannal, aki a pénzt szimbolikus jelzésként használja, hogy hálája mértékét ezzel fejezze ki. Ennek így is kell lennie. Néhány embernek nagyobb szüksége van az ajándékainkra, mint másoknak. A kenyeredet éhes embernek akarod odaadni. A hála megnyilvánulása segít bennünket tájékozódni, hogy ajándékainkat a legjobb módon tudjuk kifejezni.

Tehát éppen úgy, mint ma, azokkal kötsz üzletet, akik a legtöbbet fizetik termékedért (bár a hála nem-pénzbeli kifejezése is szerepet játszhat).

Különbözik azonban attól, hogy azokkal kötsz üzletet, akik a legmagasabb árat kínálják árudért. A különbség lényeges! Az ajándékozás szellemében az árat nem lehet idő előtt felkínálni. Először átadjuk az ajándékot, és csak miután azt megkapták, azután lehet határozhatják meg a viszont-ajándékot.

Nem tudom nem észrevenni a párhuzamot ezen megközelítés illetve az önzetlenség és az iterált fogolydilemma problémák különféle játékelméleti kutatásai között. A Wikipédián utánanézhetsz ezeknek, keresd a „tit-for-tat”, azaz a „szemet szemért” stratégiát. Lényegében számos olyan helyzetben, ahol ismétlődő interakció történik az elkülönült egyének között és az együttműködés vagy az árulás különböző módon válik kifizetődővé, az optimális stratégia az, ha először együttműködsz és csak azzal szemben élsz megtorlással, aki a legutóbbi alkalommal nem működött együtt veled. Hasonló érvelés miatt azt gondolom, hogy az általam körvonalazott üzleti modell pénzügyileg idővel még sikeresebb lehet, mint a hagyományos modell. (4) Az ajándékmentalitás ma még annyira idegen számunkra, hogy az ajándékozás lelkületének megfelelő üzletmenettel kapcsolatban néha elkél némi oktatás. Azt tapasztaltam, hogy ha egy eseményt „adomány alapon” hirdetek meg, az emberek értékén alul kezelik, azt gondolva: „Bizonyára nem túl értékes vagy fontos, ha nem kér érte pénzt.” Késnek vagy el sem jönnek vagy nincsenek elvárásaik. A díj fizetése olyan rituálé, amely a tudatalattinak azt üzeni: „ez valami értékes”, „komolyan veszem”. Sokakkal együtt folyamatosan kísérletezünk, hogy jobb módokat találjunk, olyanokat, amelyek felébresztik a fizetéshez kapcsolódó előnyöket, miközben az ajándék lelkületéhez hűek maradnak. Új korszak kezdetén vagyunk, kísérletezésre és gyakorlásra van szükség.

Nyilvánvaló, hogy most, amikor ezeket a sorokat írom, a legtöbb vállalat és vállalkozó még nem áll készen arra, hogy ajándék-alapú üzleti modellt alkalmazzon. Ez rendben is van - viszont ösztönözheted kicsit őket! Egyszerűen alkalmazd a modellt egyoldalúan, azzal, hogy „ellopod” a termékeiket: például dalok, filmek, szoftverek és más digitális tartalmak illegálisan letöltésével vagy másolásával, azután, ha hálásnak érzed magad érte, küldj pénzt az alkotóknak.

Nagyon boldog lennék, ha ugyanígy tennél ezzel a könyvvel is. Mondjuk, nehéz lesz illegálisan hozzájutnod, mivel nem kérek szerzői jogdíjat (fogadok, hogy nem olvastad el rendesen a jogokról szóló oldalt, pedig ez most nem a szokványos szöveg), és a könyv díjmentesen elérhető online. Mindazonáltal, ha mégis sikerül „ellopnod”, boldogan fogadom el tőled a hálád mértékét tükröző összeget – ahelyett az összeg helyett, amiről én, vagy a kiadó feltételeznénk, hogy annyit ér a könyv számodra. Olvasása során minden egyes személy mást tapasztal meg: némelyeknek elvesztegetett idő lesz, másoknak pedig lehet, hogy megváltoztatja az életét. Hát nem abszurd mindenkitől ugyanakkora viszont ajándékot kapni?

Megszentelt hivatások Az ajándékmodell különösen természetesen illeszkedik azokhoz a szakmákhoz, ahol a közvetített érték nem kézzelfogható. A zenészek, művészek, prostituáltak, gyógyítók, tanácsadók és a tanítók, mind olyan ajándékokat kínálnak, melyeket lealacsonyít, ha árcímkét ragasztunk rájuk. Ha szentnek tartjuk, amit felajánlunk, akkor továbbadásának egyetlen tisztességes módja az ajándékozás. (5) Nincs az az ár, ami képes lenne tükrözni a végtelenben rejlő szentséget. Ha egy meghatározott előadói díjat kérnék, azzal lealacsonyítanám az ajándékomat. Ha a fenti foglalkozások egyikét űzöd, talán érdemes elgondolkoznod, hogy kísérletet tegyél az ajándék egyik üzleti modelljével, viszont ne feledd, ha úgy alkalmazod, mint a „pénzszerzés” egy rafináltabb eszközét, nem fog működni! Az emberek észreveszik a hamis ajándékot, az ajándékot, amely nem ajándék, hanem a nyerészkedés célja bújik meg benne.

A fenti szakmák mindegyikében a megfoghatatlan valami kézzelfogható közvetítőn keresztül érkezik, és az előbbi, a nem számszerűsíthető az, ami természetesen az ajándék birodalmában akar maradni. De ez valójában minden foglalkozásra igaz. Mindig jelen van valami, ami túlmutat a számszerűsítésen, a tömegterméken és így az áron is. Ezért minden szakmában ott van a szentség lehetősége. Vegyük például a növénytermesztést. Mitől lesz az ételünk - valami kézzelfogható - a szentség közvetítője?

A növényt olyan ember neveli, akit őszintén érdekel, hogy milyen szép és milyen tápláló lesz. Olyan módon termesztik, hogy az gazdagítja az ökoszisztémát, a talajt, a vizet és általában az életet. Termesztése és feldolgozása egészségesebbé teszi a társadalmat.

Más szavakkal, a megszentelt étel beágyazódik a természeti és társadalmi kapcsolatok hálójába. Az emberek és a föld iránt érzett szeretetben nevelik, amely nem egy elvont szeretet, hanem kifejezetten az iránt a föld iránt és azok iránt az emberek iránt érzett szeretet. Nem szerethetünk személytelenül, talán emiatt éreztem mindig is ridegnek a névtelen jótékonykodást, mely nem keresi a személyes kapcsolatot. Valaki szent ételt termesztett kifejezetten az én számomra!

Amikor a munkánkban felfedezzük a szentséget, önmagáért akarjuk jól végezni, nem pedig valami külső szabálynak, mint a piac vagy az építési szabályzat akarunk megfelelni vele, vagy egy külső skála szerint akarunk „elég jók” lenni. A megszentelt munkát végző építőmester olyan anyagokat és módszereket használ, melyek talán évszázadokra rejtve maradnak a falban, senki sem tudja meg, hogy mik azok. Semmi ésszerű előnye nem származik gondosságából, csakis a jól végzett munka öröme. Ugyanígy van ezzel a vállalkozó, aki a piacinál magasabb bért fizet vagy a gyártó, aki az előírásosnál is jobban óvja a környezetet. Ésszerű előny reménye nélkül teszik, mégis származik valamilyen előnyük belőle, időnként teljesen váratlan módon. A nem várt nyereség az Ajándék természetével teljesen összhangban van: ahogy Lewis Hyde megfogalmazta: az ajándék „eltűnik a sarkon”, „ködbe vész”, és nem tudjuk, hogyan kerül vissza hozzánk.

Ajándékaink titokzatos módon felbukkanó váratlan gyümölcseire úgy is tekinthetünk, hogy amikor az ajándékozás lelkületében élünk, varázslat történik.

Az ajándék-mentalitás egyfajta hit, egyfajta önfeladás, és ez a csodák előfeltétele.

Az Ajándék képessé tesz minket a lehetetlenre.

Oregonban találkoztam egy férfivel, akinek ingatlankezelő vállalkozása alacsony jövedelmű időseket ellátó intézményekre szakosodott. Azt mondja: „Ez egy lehetetlen vállalkozás”. Az egészségügyi intézmények, a biztosító társaságok, a kormányzati szabályozás, a lakók szegénysége és az általános pénzügyi válság felől több oldalról érkező és egymással ellentétes támadások hatására az iparág a csőd szélére került. Azon a héten, amikor meglátogattam, a legnagyobb versenytársai közül kettő is könyörögve hívta fel, hogy vegye át veszteséges létesítményeiket. Ennek az embernek valahogyan mégis sikerült nyereséges, növekvő vállalkozást, ösztönző munkafeltételeket és emberi életkörülményeket teremtenie, amelyek mintául szolgálhatnak az iparág számára. Hogyan csinálja?

Azt mondja: „Minden nap bemegyek az irodámba, hogy egy halom megoldhatatlan problémával találom magam szemben. El sem tudom képzelni, hogyan tudnám megoldani őket. Így aztán csak azt teszem, amire képes vagyok: felveszem a szolgálatot. És ekkor megtörténik a csoda: a megoldások az ölembe hullanak.”

Az, aki szolgálatba hajtja a fejét, művész. Az, hogy a munkát szentnek tekintjük, azt jelenti, a szolgálatába állunk, és így az eszközévé leszünk. Pontosabban és némileg paradox módon, annak válunk eszközévé, amit teremtünk. Legyen szó akár anyagi, emberi vagy társadalmi alkotásról, valami olyannak állunk alázatosan a szolgálatába, ami már létezik, de még nem nyilvánult meg. Ettől tölti el a művészt áhítattal saját alkotása. Ez az érzés jár át, amikor felolvasok a „The Ascent of Humanity”-ből (Az emberiség felemelkedése c. könyvemből): „Nem, ezt képtelenség, hogy én írtam.” Az a könyv egy külön entitás, rajtam keresztül született meg, de a teremtésében nem volt több szerepem, mint a szülőknek a gyermek, vagy a földművesnek a spenót teremtésében. Továbbítják az élet impulzusát, helyet biztosítanak, hogy növekedhessék, de nem értik és nem is szükséges érteniük a sejtdifferenciálódás részleteit. Én is minden rendelkezésemre álló forrásból tápláltam növekedő könyvemet, elképesztő nehézségek árán hoztam erre a világra a fejemben lévő bölcsőjéből, és bensőségesen ismerős számomra minden apró részlete. Mégis, állandóan azt érzem, hogy már korábban is létezett, és hogy meghaladja képességeimet.

Jogosan vallhatja sajátjának egy szülő a gyermeke eredményeit? Nem. Ez egyfajta lopás. Én sem ékeskedem alkotásaim szépségével. A szolgálatukban állok.

Azért vázoltam ezt fel, hogy megmutassam, ugyanaz a logika, amit a korakeresztény atyák, Thomas Paine és Henry George is alkalmazott a földdel kapcsolatban, igaz az emberi munka minden gyümölcsére. Létezésük túlmutat rajtunk, gondviselőként a szolgálatukban állunk, éppen úgy, ahogy a földnek is gondviselői és nem pedig tulajdonosai vagyunk. Ahogy kaptuk, úgy kell továbbadnunk. Ezért érzünk késztetést, hogy vállalkozásunkat az Ajándék szellemében működtessünk. Jónak és helyesnek érezzük, mert az igazsággal hangol össze bennünket. Nyitottá tesz az általunk elképzelt határokon túli bőség befogadására. Így keletkezik bármely nagyszerű ötlet vagy találmány is: „Egyszerűen csak az eszembe jutott.” Hogyan is feltételezhetnénk, hogy birtokolható? Nem tehetünk mást, mint továbbadjuk, és ezáltal nyitva tartjuk a csatornát, melyen keresztül különböző formában továbbra is megszentelt ajándékokat kapunk más emberektől és mindentől, ami létezik.

Az ajándék alapú üzleti modellre való áttérésedet ösztönzendő, figyeld meg, hogy a megszentelt hivatások nagy részében a régi modell már nem is működik. A pennsylvániai kisvárosban, Harrisburg-ban, ahol élek, és amely nem a leghaladóbb hely a világon, több száz holisztikus és alternatív gyógyász reklámozza magát a helyi holisztikus egészségügyi magazinban. Amikor belekezdtek tanulmányaikba (gyógynövény ismeretek, jóga, hipnoterápia, angyalgyógyítás, kristálygyógyítás, polaritás terápia, reiki, cranio-szakrális terápia, holisztikus táplálkozás, masszázsterápia vagy más tárgyakba), valószínűleg többségük fejében az járt, hogy egy rendelőben vagy egy holisztikus egészségközpontban építenek majd karriert, ahol az „ügyfelek” kezelésenként 85-120 dollárt fizetnek. Lehetetlen, hogy maroknyinál többüknek sikerüljön megvalósítani ezt az álmot. Mégis, az iskolák és a képzések folyamatosan termelik az új terapeutákat. Legtöbbjüknek előbb-utóbb fel kell hagynia a kezelések megszokott modelljével és ajándékként kell nyújtaniuk majd szolgáltatásukat. (6) Ami ezekkel a szakmákkal történik, kezd egyre általánosabbá válni.

Tulajdoníthatjuk a kapacitásfeleslegnek, az adósság-válságnak, a „beruházások csökkenő határhozamának” vagy más gazdasági tényezőnek, de tény, hogy a régi profit-modell válságban van. A holisztikus szakemberekhez, akikről írtam, hasonlóan hamarosan nem lesz más választásunk, mint egy új modellt alkalmazni.

A régi gazdaságban az emberek azért dolgoztak és azért akartak karriert építeni, hogy meg tudjanak élni. A túlélés szempontjából semmi sem túl szent, hogy el ne lehessen adni, pénzt ne lehessen kérni érte. Ha az életben maradásért dolgozol, például egy kínai ólombányában, akkor feltehetően nem tartod hibás dolognak, hogy alkuba bocsátkozz és munkaerődet a lehető legjobb áron add el.

Tekinthetjük úgy is, hogy a magad és szeretteid életben tartása önmagában egy megszentelt törekvés.

Szeretnék fejtegetéseimhez egy kis szelídséget és realizmust adni. Kérlek, ne gondold, hogy az önzetlenség vagy az önfeláldozás valamiféle szenteskedő előírását hirdetem. Nem nyersz jutalmat a mennyben, csak mert elfogadod, hogy csökkentsék a fizetésedet. Ha most a fő gondod az életben maradás vagy a

biztonság, akkor számodra a „munka” feltehetően nem a tehetséged kifejeződésének csatornája. Egyszerűen csak egy állás, amit alapvetően pénzért vállalsz el, és amit felmondanál vagy radikálisan megváltoztatnál, ha nem lennél pénzügyi nyomás alatt. Talán valamilyen értelemben kifosztottnak érzed magad, - mivel olyan életet élsz, amiért más fizet, hogy azt éld és ne a tiedét; a szolgák rákényszerülnek, hogy dolgozzanak vagy meghalnak. Ez nem jelenti azt, hogy neked túl „kéne” lépned a félelmeiden, fel kéne mondanod és csak bíznod kéne, hogy minden rendben lesz. Az ajándékban való létezés nem egy újabb dolog, amit meg kell tenned, hogy jó ember lehess. A félelem nem egy új ellenség, nem az ego és a bűn ősi lidérceinek utóda az önmagunk elleni folyamatos háborúban. A megszentelt gazdaságtan az emberi létezés egy szélesebb körű forradalmának része: belül az önmagunkkal szembeni, kívül pedig a természet ellen vívott háború végét jelenti. Egy új korszak, az Egyesülés Korának gazdasági vetülete.

Tehát, ha azon kapod magad, hogy rabszolga vagy a munkahelyeden, pénzért dolgozol, „viszonylag jól csinálod” a „tőled telhető legjobb” helyett, arra buzdítalak, hogy akkor, és csak akkor válts, ha készen állsz rá. Talán most majd ajándékként kezdesz tekinteni az állásodra, mely egyfajta biztonságot ad számodra mindaddig, amíg ez a biztonságérzet a sajátoddá nem válik. A félelem nem ellenség, bár sok spirituális tanító ezt mondja. „A szeretet ellentéte”, vagy: „befagyott öröm”. Valójában a félelem az őr, biztonságos helyen tart minket, melyben növekedünk; még azt is mondhatnánk, hogy a félelem ajándék. Később aztán, ahogy növekszünk a félelmek, melyek egykor védtek, a korlátainkká válnak, és arra vágyunk, hogy megszülessünk. Ez elkerülhetetlenül megtörténik.

Bízz most magadban és így bízni fogsz akkor is, amikor a vágyad arra indít, hogy a régi félelmeiden túlhaladva belépj egy nagyobb, fényesebb birodalomba.

Amikor elérkezik a születés pillanata, nem fogod tudni visszafogni magad.

A jóvá válásért folytatott küzdelem vége azt is jelenti, hogy az adáshoz nem kapcsolódik semmiféle áldozat vagy önmegtagadás. Azért adunk, mert adni akarunk, nem pedig, mert kell. A hála, annak felismerése, hogy valaki kapott és viszonzásul adni vágyik, ösztönös alapállapotunk. Hogy is lehetne másképp, amikor az élet, a lélegzet és a világ mind ajándék? Amikor a saját munkád gyümölcse felülmúl téged? Az ajándékban való létezés az igazi természetünkkel való újraegyesülés.

Amint belépsz az ajándék-gondolkodásba, engedd, hogy az érzéseid vezessenek.

Hagyd, hogy az adás a hálából fakadjon és ne a bizonyos erényeknek való megfelelés iránti vágyból. Talán először óvatosan lépdelsz, kicsi dolgokat és apró szívességeket teszel, anélkül, hogy jutalmat várnál. Talán a vállalkozásod egy kis részét alakítod át az ajándék-modell szerint. Bármilyen lépést is teszel, tudd, hogy a jövő gazdaságára készülsz fel.

Jegyzetek 1. Hyde, Lewis. The Gift: Imagination and the Erotic Life of Property, New York: Vintage Books (2007.) p. 66.

2. Miért számolok fel költségeket, hogy fedezzem a kiadásokat? Mivel úgy gondolom, hogy a rendezvényeket együtt hozzuk létre, mind hozzájárulunk valamivel, hogy az az esemény létrejöjjön. Összegyűjteni az erőforrásokat egy szándék megvalósításához nem a hála birodalmába tartozik, hanem az együttteremtésébe.

3. Természetesen a tényleges költségek rendszerint alacsonyabbak, mint amit bemondanak, és más tényezők is számításba jöhetnek, mint például a berendezések és dolgozók fix költségei, amelyek akkor is felmerülnek, ha nem köttetik meg az üzlet.

4. Ezek az elvek csak akkor érvényesek, ha az üzleti kapcsolatok a közösségen belül köttetnek. Azokban az esetekben, ahol az összes ügylet idegenekkel kötött egyszeri tranzakció, az ajándék-modell kevésbé kivitelezhető. Az ősi ajándékkultúrákban ez általánosságban igaz volt, a barter idegenek között jött létre. Én azonban úgy látom, hogy a legtöbb ember tiszteli az ajándék lelkületét még akkor is, amikor csak egyszeri ügyletről van szó. Lehetséges-e, hogy úgy érezzük, mi mindannyian valóban egy mindenre kiterjedő közösség részei vagyunk, és hogy az ajándékozásaink, még a névtelenek is, ennek a közösségnek a szeme láttára történnek?

5. Lényeges, hogy ezek közül néhány szakma hagyományosan is a fizetés és az ajándékozás közötti mezsgyén működött. A művészek és a zenészek a mecénástól kaptak támogatást, aki gyakorlatilag azért adott pénzt nekik, hogy alkothassanak. Ez tette lehetővé a szerzői jogdíjak megjelenése előtt, hogy olyan emberek, mint Mozart egy ideig megéljenek. Elit prostituáltak régóta dolgoznak egy hasonló modell szerint, melyben rendszeres klienseiktől kapnak ajándékot.

6. Ez az orvostudomány egyetemessége felé mutató tendencia; a gyógyítás elhagyja a pénzgazdaságot és újból társadalmi közjószággá válik.

22. Fejezet: A közösség és a mérhetetlen „A gazdaságtan nagyon hasznos, mert közgazdászoknak.” - John Kenneth Galbraith

egyfajta

munkát

biztosít

a

Korábban már írtam az elmagányosodó és széteséső társadalomról, amelyben szinte minden társadalmi tőkét, szinte minden kapcsolatot fizetett szolgáltatássá váltottak; amelyben távoli idegenek elégítik ki szinte minden anyagi szükségletünket; amelyben mindig „megfizethetünk valakit, hogy elvégezze a munkát”; melyben a „nincs szükségem rád” kimondatlan bizonyossága rányomja bélyegét a társasági összejövetelekre, üressé és lecserélhetővé téve benne az embereket. Ez a civilizáció csúcsa, az évszázadok óta növekvő jómód végpontja: magányos emberek dobozokban, idegenekkel körülvéve, a pénztől függve, az adósság rabszolgáiként élnek – és felélik a bolygó természeti és társadalmi tőkéjét, hogy ilyenek maradhassanak. Nincsenek közösségeink, mert a közösséget az ajándék szövi. Hogy is teremthetnénk közösséget, amikor mindenért, amire csak szükségünk van fizetünk?

A közösség nem egy pótlólagos szükségletünk, nem egy elkülöníthető hozzávaló a boldogság-receptben az élelem, a fedél, a zene, az érintés, az intellektuális kihívások és a fizikai és spirituális táplálék egyéb formái mellett. A közösség ezen szükségletek kielégítéséből ered. Egy csapat emberből, akiknek nincs szükségük egymásra, nem jön létre közösség. Ezért az életmód, amely arra törekszik, hogy másoktól függetlenül elégítse ki igényeit, közösség nélküli élet.

Ráadásul a közösséget szövő ajándék nem lehet puszta külsőség, valós szükségleteket kell kielégítenie; csak így ébreszthet hálát és hozhat létre olyan kötelezettségeket, melyek összekötik az embereket. Ma azért nehéz közösséget teremteni, mert ha az emberek az összes igényüket pénzzel elégítik ki, akkor nem marad semmi, amit ajándékozhatnának. Ha valakinek egy pénzért kapható dolgot adsz, akkor az olyan, mintha pénzt adnál neki (ezzel megkíméled attól, hogy ők maguk vegyék meg), vagy valami olyat adsz, amire nincs is szüksége (különben már megvette volna). Egyik sem elegendő a közösség létrejöttéhez, kivéve, ha az első példában annak, aki kap valóban pénzre van szüksége. A szegények ezért tudnak sokkal erősebb közösséget kiépíteni, mint a gazdagok: nekik sokkal több kielégítetlen igényük van. Számomra ez volt az egyik legnagyobb tanulsága a „The Ascent of Humanity” c. könyvem megjelenését követő szűkös időszaknak. A szükség megtanított, hogy félelem nélkül vállaljam az elköteleződést. A kapott segítség felélesztette bennem a gyermek eredendő háláját, azt a felismerést, hogy a túlélésem és a létezésem teljes mértékben az engem körülvevők ajándékainak hálójától függ. Nagylelkübb is lettem miután megtapasztaltam és túléltem a csőd szégyenét, azt, hogy elvesztettem a lakásomat, mások nappalijában aludtam a gyerekeimmel, és megtanultam, hogy nem gond elfogadni az ilyen segítséget. Talán a normalitás illúziójába egyre inkább beszivárgó nehéz gazdasági időszakok egyik előnye, hogy egyre több embert ébresztenek rá az eredendő hálára, mely abból fakad, hogy pénz szűkében kénytelenek vagyunk ajándékot elfogadni. A tehetetlenség időszaka – ugyanúgy mint gyermekkorban - újra összekapcsol minket az ajándék

alapelvével. Ismerek embereket, akik hasonló felismerésekre jutottak, amikor súlyos betegségtől sújtva kiszolgáltatottá váltak.

Amikor rájöttem, hogy a közösség felbomlását az egykor az ajándékgazdaság részét képező feladatok pénzzé tétele okozza, nem láttam más utat a közösség újjáépítésére, mint hogy elhagyjuk a pénzgazdaságot, illetve ezt kiterjesztve a tömegtermelés és gazdaság rendszerét. Nem láttam más utat a közösség helyreállítására, mint újból megfogni a dolgok „nehezebb végét”: gépek nélkül dolgozni. Úgy gondoltam, ha a közösség meghal, miközben idegenek teremtik elő mindazon dolgokat, melyekre szükségünk van, akkor vissza kell térnünk a helyi, szükségszerűen alacsonyabb technológiájú gyártásra-termelésre, ami nem igényel globális munkamegosztást.

Butaság lenne azonban lemondani a ma meglévő dolgainkról egyszerűen csak azért, hogy közösségünk legyen. Hiábavaló is lenne, mert bizonyos szinten éreznénk ennek mesterkéltségét. A kielégített igények mögött nem valós, hanem mesterségesen kreált szükségletek állnának. Tévedés azt hinni: „Egy óra alatt fel tudnám fűrészelni ezeket a deszkákat egy motoros fűrésszel, mégis használjunk inkább kézi fűrészt, igaz, hogy két napig tart, de egymásra utaltak leszünk.” A mesterséges függés nem orvosság a mesterséges elkülönülésre, melyben ma élünk. A megoldás nem az, hogy a már kielégített igényeket kevésbé hatékonyan elégítjük ki, így kényszerítve magunkat, hogy egymást segítsük, hanem sokkal inkább, hogy a ma még kielégítetlen igényekre találjunk választ.

Nem a közösségre való vágy vezet a hagyományos kézművesség és alacsonytechnológiájú termelés újjászületéséhez. Az energiaigényes centralizált termelés és szállítás rejtett támogatásainak megszüntetése ugyan elősegíti ezt az újjászületést, de nem kényszeríti ki. Az a vágyunk fog minket visszatéríteni a helyi termelésbe, hogy jobb legyen az életünk és beteljesítsük kielégületlen igényeinket; az a vágyunk, hogy gazdagabbá váljunk. Akik azt mondják: „Jobb lesz, ha újra megtanuljuk használni a kéziszerszámokat, hisz rá fogunk kényszerülni, mivel olyan drága lesz a kőolaj.” – egyfajta fatalista ábránddal áltatják magukat. Azt remélik, hogy kénytelenek leszünk visszatérni a helyes életmódra. Szerintem ezt önként fogjuk megtenni. Az elkülönülésből fakadó válság egyre erősebben lököd bennünket a válaszút felé, de ha az emberi faj igazából egy otromba tömegtermelési életmódot vágyik fenntartani, feltehetően sok idő fog eltelni, amíg a bioszféra legmélye is kimerül. Nem az olajcsúcs fog megmenteni minket! Helyette mi választjuk a helyi, kis léptékű, munkaerőigényes termelés újjáélesztését, mint emberi szükségleteink kielégítésének kizárólagos módját. Ez az egyetlen módja annak, hogy életünket gazdagítsuk és beteljesítsük az Új Materializmust, melyről a következő fejezetben írok.

Ugye látod, a „nincs rád szükségem” érzése egy illúzión alapul. Valójában nagyon is szükségünk van egymásra. Még ha tudunk is fizetni mindazért, amire szükségünk van, nem érzünk elégedettséget, nem érezzük, hogy igényeink ténylegesen teljesülnek. Üresnek és éhesnek érezzük magunkat. És mivel ez az éhség jelen van szegénynél gazdagnál egyaránt, bizonyára valami olyan iránt érezzük, amit nem lehet pénzen megvenni. Talán van remény a közösségre még egy pénzesített társadalom kellős közepén is. Talán azokban az igényekben rejlik, amit a megvásárolt dolgok nem tudnak kielégíteni. Talán pontosan a számunkra legszükségesebb dolgok hiányoznak a tömeggyártás termékeiből;

nem lehet őket számszerűsíteni, vagy árucikké tenni, és ezért alapvetően a pénz birodalmán kívül állnak.

Az anyagilag független személy nem azért nem élhet közösségben, mert összes szükségletét pénzen keresztül elégíti ki, hanem, mert kizárólag a pénzen keresztül elégíti ki igényeit. Pontosabban: megpróbálja a pénzt valami olyanra használni, amire az alkalmatlan. A pénz személytelen és általános, önmagában csak azokat a szükségleteket képes kielégíteni, melyek ugyanilyenek: kalóriát, egy bizonyos gramm fehérjét, valamennyi c vitamint – bármit, amit szabványosítani és számszerűsíteni lehet. Önmagában azonban nem képes kielégíteni egy gondoskodó személy által készített, finom étel iránti vágyunkat. A pénz képes tetőt teremteni a fejed fölé, de nem képes az önmagad szerves kiterjesztését jelentő otthont megteremteni. A pénz gyakorlatilag bármilyen tárgyat megvásárolhat, de egyikhez sem kapcsolódik olyan történet, mint amikor személyesen ismered a készítőjét és ő is ismer téged. A pénzen vásárolhatsz zenét, de nem azt a dalt, ami kifejezetten neked énekelnek. Fizethetsz bármennyit egy zenekarnak, hogy otthon neked játszanak, nincs rá garancia, hogy tényleg így tesznek, vagy csak tettetik. Ha édesanyád énekelt neked altatót, vagy ha a szerelmed valaha is adott neked szerenádot, pontosan tudod, hogy mire gondolok, és hogy ez micsoda mély szükségletet elégít ki. Néha még előfordul egy koncerten, hogy a zenekar nemcsak színlel, hanem tényleg a közönségért, a közönségnek játszik. Minden ilyen előadás egyedi, és ezt a különleges, varázslatos minőséget képtelenség rögzíteni a felvételeken. „Ott kell lenned hozzá.” Igaz, talán fizetünk, hogy ilyen alkalmakon részt vegyünk, de amikor a zenekar tényleg nekünk játszik, többet kapunk, mint amiért fizettünk.

Nem érezzük, hogy az ügylet befejezett és zárt, hogy minden kötelezettség kiegyenlítődött, mint egy tiszta pénzben zajló tranzakcióban. Egy hosszan tartó kapcsolódást érzékelünk, mert ajándékozás történt. Az élet nem lehet gazdag ilyen tapasztalatok nélkül, melyekhez talán szükség van a pénz eszközére, de nincs az a pénz, amely garantálni tudná, hogy részesülünk bennük.

A helyzet a következő: Amerikában, a világ leginkább pénzesített társadalmában bizonyos igényeink hatalmas mértékben túlteljesülnek, míg mások tragikus mértékben kielégítetlenek. Mi, a leggazdagabb országbeliek túl sok kalóriát fogyasztunk, ugyanakkor éhezünk a finom, friss ételre; túlméretezett házakban lakunk, de nincsenek tereink, melyek megtestesítenék személyiségünket és kapcsolódottságunkat; mindenütt körülvesz bennünket a média, miközben sóvárgunk a valódi párpeszéd után. Szórakozást kínálnak számunkra a nap minden másodpercében, de nincs esélyünk játszani. A pénz mindenütt jelenlevő birodalmában vágyunk minden után, ami bensőséges, személyes és egyedi.

Többet tudunk Michael Jackson, Diana hercegnő és Lindsay Lohan életéről, mint a saját szomszédainkról, ami azt jelenti, hogy nem igazán ismerünk senkit, és minket is alig ismer valaki.

Azoktól a dolgoktól félünk leginkább, melyekre legjobban szükségünk van, mint a kaland, az intimitás és a valódi kommunikáció. Elfordítjuk a tekintetünket és megmaradunk a számunkra kényelmes témáknál. Erénynek tartjuk, ha valaki tiszteli a privát szférát és diszkrét, nehogy valaki meglássa a szennyesünket, még csak kimosva sem (az alsóneműt nemkívánatos látványnak tartjuk és Amerikaszerte tilos fehérneműt a szabadban szárítani)! Az élet magánügy lett.

Kényelmetlen számunkra az intimitás és a kapcsolódás, melyek ma legfontosabb

kielégítetlen szükségleteink között vannak. Mély emberi szükséglet, hogy igazán lássanak, halljanak és ismerjenek minket. Ez iránt való éhségünk annyira mindenütt jelenvaló, annyira az élettapasztalatunk részévé vált, hogy most már azt sem tudjuk, hogy mi az, ami hiányzik. Sokkal több intimitásra van szükségünk, mint amennyit általában normálisnak vélünk. Mindig ezután sóvárgunk, miközben vigaszt keresünk a hozzánk legközelebbi pótlékokban: a televízióban, a vásárlásban, a pornóban, a feltűnést keltő fogyasztásban – bármiben, ami enyhíti fájdalmunkat, amitől kapcsolódást érzünk, vagy amin keresztül olyan képet sugározunk, ami által talán meglátnak és megismernek bennünket, vagy legalábbis mi látjuk és ismerjük magunkat.

Egyértelmű, hogy a megszentelt gazdaságba való átmenet együtt jár a pszichénkben végbemenő változással. A közösség a mai szóhasználatban általában közelséget vagy csupán egy hálózatot jelent; azonban ennél sokkal mélyebb kapcsolatot jelent: önmagunk megosztása, az egyén kiterjesztése.

Közösségben élni azt jelenti, hogy személyes, egymástól kölcsönösen függő kapcsolatban vagyunk és ennek ára van: függetlenségünk, a kötelezettségek alól való mentességünk illúziója. Nem választhatjuk egyszerre mindkettőt. Ha közösséget szeretnél, kész kell lenned az elköteleződésre, a függőségre, a kötöttségre és a kapcsolódásra. Olyan ajándékokat fogsz adni és kapni, melyeket nem vehetsz meg csak úgy. Nem fogsz egykönnyen másik forrást találni.

Szükségetek van egymásra.

Ebben a fejezetben azt a kérdést jártam körül, hogy pontosan milyen szükségletek maradnak betöltetlenek ebben a pénzesített világban. Számos, mélyen gyökerező szükségletünket kielégítő példát mutattam be: a nekünk énekelt dalok, az egyén kiterjesztésének tekinthető otthonok, a szeretettel készített étel. De mi az általános elv? Akár anyagi, akár spirituális (például: érintés, játék, mesélés, zene vagy tánc) igényeinkről legyen is szó, ezek egyike sem teljesen mentes a pénz birodalmától. Pénzért vásárolhatunk érintést, mesét (például, ha elmegyünk moziba), zenét és videojátékot, sőt, szexet is. De akármit is veszünk, valami mérhetetlen (és ezért a pénzvilág számára észlelhetetlen) – vagy jár vele, vagy nem, de ez az a dolog, ami után igazán vágyunk. Ha ez hiányzik, bármit is vettünk, üresnek érezzük. Hiányérzetünk marad. Ha jelen van, még ha pénzért is vásároltuk azt, amihez kapcsolódik, tudjuk, hogy mérhetetlenül többet kaptunk, mint amiért fizettünk. Más szóval: tudjuk, hogy ajándékot kaptunk. A séf, aki különleges gondoskádással készíti az ételt, a zenész, aki a lelke húrjait pengeti, a mérnök, aki különleges odafigyeléssel tervez, mert jó terméket akar létrehozni, nem fog közvetlenül profitálni ezért a többlet erőfeszítésért. Ők az ajándék szellemében cselekszenek, és ezt érezzük is (ezért üzenjük meg a séfnek, hogy köszönjük). Nem kifizetődő a viselkedésük, és a jelenlegi verseny-alapú pénzrendszer ki is irtja. Ha valaha is dolgoztál ilyen rendszerben, pontosan tudod, hogy mire gondolok: arra a könyörtelen nyomásra, hogy csak elég jól csináld a dolgokat, de ne jobban!

Mi az a nem számszerűsíthető többlet, ami időnként együtt jár a megvásárolt dologgal és ajándékká változtatja azt? Mi ez az igény, mely a modern civilizációban többnyire kielégítetlen? Tömören összefoglalva, az ezer alakot öltő alapvető szükséglet: a szentségnek – annak az egyedülállónak és kapcsolódottnak a megtapasztalása, melyről a bevezetőben írtam.

A környezetvédők gyakran mondják, hogy nem engedhetjük meg maguknak az energiaigényes életmód fenntartását, azt sejtetve, hogy ha módunkban állna, ragaszkodnánk hozzá. Nem értek ezzel egyet. Azt gondolom, tudatos választással fogunk egy környezettudatosabb életmód felé elmozdulni. Ahelyett, hogy azt mondanánk: „Sajnos el kell hagynunk gigantikus külvárosi otthonainkat, mert túl sok energiát fogyasztanak!”, nem kívánunk többé ilyenekben lakni, mert felismerjük, hogy összetartó közösségek személyes, kapcsolódó, megszentelt otthonaira van szükségünk. Ugyanez vonatkozik a modern fogyasztói életstílus többi elemére is. Megszabadulunk tőlük, mert nem tudjuk tovább elviselni az ürességet és a rútságot. Spirituális táplálékra éhezünk. Olyan életre éhezünk, ami személyes, kapcsolódó és értelmes. Szabad választásból áramoltatjuk e felé energiánkat. Ha így teszünk, a közösség újjáéled, mert ez a spirituális táplálék csak ajándékként juthat el hozzánk az ajándékok hálózatán keresztül, melyben az ajándék adóiként és fogadóiként veszünk részt. Függetlenül attól, hogy vásárolt eszközön keresztül jut-e el hozzánk, csorbíthatatlanul személyes és egyedi.

Amikor a „spirituális” szót használom, nem állítom ezt szembe az anyagival.

Nehezen tudom elfogadni azt a filozófiát vagy vallást, amely arra törekszik, hogy az anyagi birodalom fölé emelkedjen. Az, hogy elkülönítjük az anyagit és a spirituálist erőteljesen megjelenik az anyagi világgal szembeni kegyetlen bánásmódunkban. A megszentelt gazdaság a világot még inkább szentként kezeli, nem pedig kevésbé. Jelenlegi kultúránknál materialistább, abban az értelemben, hogy mélyebben és figyelmesebben szereti anyagi világunkat. Tehát amikor a spirituális igényeinkről beszélek, azt jelenti, nem folytathatjuk az olcsó, generikus, bolygó-gyilkos holmik tömeggyártását, miközben meditálunk, imádkozunk, angyalokról, szellemről és Istenről csevegünk. Azt jelenti, hogy a kapcsolatot, az áramlást és magát az anyagi létet kezeljük szentként. Mivel ezek valóban azok!

23. Fejezet: Új Materializmus „Az élet megjelenése a világűrben valamiféle ébredéshez hasonló, olyan, mintha maga az űr, az anyag lényege ébredne, éledne fel, és az űrnek ezt a különböző mértékű – sőt, végtelenül különböző mértékű – ébredését érzékeljük, amikor az életet látjuk a világűrben, az épületekben, egy hegyoldalon, egy műalkotásban, egy ember mosolyában.” - Christopher Alexander Ez a könyv a nagy részt a pénzről szól, ami ma a „gazdaságtan” szokásos tárgya.

Egy mélyebb szinten azonban a gazdaságtannak dolgokról kellene szólnia, az emberek által létrehozott dolgokról, arról, hogy miért hozzák létre, ki használja ezeket és hogyan áramolnak.

Amikor elhajtok egy amerikai külváros gyorséttermei, hatalmas doboz-áruházai és nadrágszíj-parcellái mellett, vagy ránézek a modern iroda- és toronyházakra, nem tudom megállni, hogy ne csodálkozzak el, milyen csúnyák! Összehasonlítva a régi tárgyak és épületek bájával és életteliségével, a mienk egy roppant elszegényedett világ. Méltatlankodásom a felháborodás határát súrolja, nem értem, a technológia több ezer éves fejlődését követően hogyan élhetünk egy ennyire ronda világban. Annyira szegények lennénk, hogy nem engedhetjük meg az ennél szebbet? Mi értelme volt mindannak az áldozatnak, pusztításnak, ha az élet, a szépség és az egyediség finomságait tekintve szegényebben élünk egy középkori parasztnál is? Régmúlt idők műalkotásait nézve mély benyomást tesz rám a bennük rejlő élénkség, intenzív életminőség. Ma majdnem minden, amit használunk, még ha drága is, ócska, hamisságot, közönyt áraszt és azt az érzést, hogy ránksózták.

Kezdjük az épületek példájával és alkalmazzuk azt a többi mesterséges dologra is! Épületeink alapvetően két típusba sorolhatók. Az egyik típus kihívóan haszonelvű, ilyenek a raktárak, áruházak, üzletek, a lehető legolcsóbban igyekeznek kiszolgálni egy adott funkciót. A szépség nem szempont. A másik típus megpróbál esztétikai elemeket alkalmazni, de ezek vagy felesleges adalékok lesznek az alapvetően fontos funkcionális hatékonyság mellett, például egy külvárosi ház tornácának szerkezeti feladatot el nem látó boltíve; vagy még a funkció rovására is mennek.

Az épületek ez a két típusa megfelel a szépséggel kapcsolatos két romboló tévhitünknek. Az első, hogy a szépség a hasznosság és a praktikus hatékonyság alárendelt mellékterméke. Ahogy Christopher Alexander mondja: A még mindig uralkodó 20. századi szemléletünk miatt a diákok meg vannak győződve arról, hogy a „szépség” a gyakorlati hatékonyságra való törekvésből fakad. Más szóval, ha gyakorlatias és hatékony, amit csinálsz, akkor ebből az következik, hogy széppé is válik. A forma a funkciónak engedelmeskedik! …

Gyakran még a legracionálisabb és legintelligensebb tanulók is szinte moralizáló szenvedéllyel vágynak igazolni: ezeket a csodálatos dolgokat a pusztán funkcionális gondolkodás hozta létre. (1) A modern épített környezet bőségesen nyújt példát arra, hogy ez nem így van, hogy a hatékonyságra való törekvésből nem fakad szükségszerűen szépség!

Ugyanakkor az sem igaz, hogy a szépség mellékes lenne a funkcionális

hatékonyság szempontjából, ahogy sok modern épület mesterkéltnek ható díszítése sejteti. Ez a második tévhit a szépséggel kapcsolatban: hogy valami pótlólagos, valami, ami elválik a funkciótól. Ezzel vonalat húzunk az esztétika és a gyakorlatiasság, a képzőművészet és az iparművészet közé. A művészet, mint a tudat és mint a lélek, a nem-anyagi világ részévé válik, melyet nem szennyezhet be a gyakorlatiasság gondolata. Ennek megfelelően a művészet világa nehezen kapcsolódik a kereskedelem világához, és különösen a világiasság megtestesítőjéhez: a pénzhez.

A szépségről alkotott első tévhit a karteziánus tudomány világszemléletének felel meg, a második pedig a karteziánus vallásénak. Az első megfelel annak a hitnek, hogy a szépség, az élet és a lélek másodlagos tulajdonságok, másodlagos tünetek, nem mérhetőek és ezért nem is valósak. Ha részekre bontasz egy szervezetet, csak egy csomó anyagot, egy csomó elemet, szenet, nitrogént, foszfort kapsz... de hol van az az alkotórész, amit életnek vagy szellemnek hívunk? A vallás gondolkodásmódja ugyanakkor felületesen szemlélve úgy tűnik, ellentmond a tudománynak, mivel azt mondja, hogy a szellem az élet valódi alkotórésze, amit a tudomány nem lát. Egy mélyebb szinten azonban egyetért a tudománnyal abban, hogy a lélek nem az anyagban lakozik, hanem egy elkülönült, nem-anyagi birodalomban. Mindkettő úgy gondolja, hogy ha létezik is az élet szelleme, ez valami az anyagtól elkülönülő, pótlólagos összetevő. Az ennek megfelelő gondolkodásmód a szépséget egy, a funkció tetejére biggyeszthető pótlólagos alkotórésszé teszi. És így még azok az általunk használt dolgok, amelyek megpróbálnak egyszerre szépek és gyakorlatiasak is lenni, valamennyire hiteltelenné válnak. A szépség menőnek, hatásvadásznak tűnik, de nem hatol igazán mélyre. Az igazi szépség, melyet életnek vagy léleknek nevezhetnék, a tárgy szívéig hatol, elválaszthatatlan a tárgy funkciójától, és egyáltalán nem másodlagos a funkció tökéletes ellátása szempontjából. Egy paradox érzést vált ki: „Gyönyörűbb, mint amilyennek lennie kellene, de nem is lehet másmilyen.” Ugyanezt érzem, amikor egy sejt, vagy egy naplemente, vagy a matematika Mandelbrot-halmazának szépségében gyönyörködöm. Nincs magyarázat erre a szépségre, a káosz ilyen rendezetté válására - olyan, mint egy csodálatos, de indokolatlan ajándék. A Föld akkor is forogna, ha a naplemente csúnya lenne, vagy ha a málna nem lenne olyan finom, ugye? Mégis, ezek egyike sem lehetne másmilyen.

Ez nem azt jelenti, hogy ha a funkcionalitásra koncentrálunk, az szépséggel is jár, hanem azt, hogy a szépséget létrehozó alkotóelv és teremtő szellem ugyanaz, mint ami a funkcionalitást létrehozza. Azzal a szándékkal kezdődik, hogy a tőlünk telhető legjobban szeretnénk megvalósítani valamit. A „tökéletes” szót akartam itt használni, de ez magában foglalja a pontosságot és az eltérésmentes szabályosságot, melynek nem sok köze van a szépséghez, az élethez vagy a lélekhez, sőt valójában lélektelenné teszi a tárgyakat. Tehát mondjuk inkább azt, hogy a szándéknak a rajtunk keresztül megszülető alkotás tökéletesen hű szolgájának kell lennie.

A hasznosságra és a szépségre való egyidejű törekvés felfedi, hogy mindkettő mögött gyakran ugyanazon elvek húzódnak. Christopher Alexander tizenöt ilyen elvet sorol fel a „The Nature of Order” (A rend természete) c. mélyreható művében. Ez a tizenöt alapvető tulajdonság jellemzi mind a természeti

rendszereket, mind az építészet és a művészet magasztos műveit. Ezek közé tartozik a skála, az erős központok, a pozitív terek, a helyi szimmetriák, a mély egymásba kapcsolódások, valamint a kétértelműség, a határvonalak, az érdesség, az átmenetek és még sok egyéb. A teljességről, rendről, életről alkotott elméletének lényege a központok elmélete: az egyének, ugyanúgy mint az elemek összeadódva egy egészet képeznek, de az elemektől eltérően őket magukat is a teljesség hozza létre. (2) „A teljesség részekből tevődik össze, a részeket az teljesség kelti életre.” Minden életteli dolog központokból áll, melyen belül további központok vannak, és azokon belül is továbbiak; egységek az egységeken belül, mindegyik hozzájárul a többi kialakulásához.

Az ember sem kivétel. Ahogy a társadalom emberekből áll, úgy az emberek is a társadalom termékei. Gondolj csak a kapcsolódott egyén igazságára: a kapcsolataink vagyunk. Befelé lépve egy szintet, ugyanezt mondhatjuk el a magunk és a szerveink közti kapcsolatról. Ez az élet egyetemes igazsága. Az olyan gazdaság, ami élő, ami szent és ami az ökológia kiterjesztése, ugyanilyen tulajdonságokkal kell rendelkezzék. És ennek a gazdaságnak minden tárgya, minden tárgy, amit az emberek alkotnak és áramoltatnak, magában kell, hogy fogaljon minden kapcsolatot, ami körülveszi. Ma, az elkülönültség gazdaságában élünk: áruink szabványosítottak, nincs kapcsolatuk a felhasználókkal; épületeink nem kapcsolódnak a földhöz, amit elfoglalnak; boltjainknak nincs közük a helyi termeléshez; termékeink gyártása során pedig figyelmen kívül hagyjuk azok természetre és emberekre gyakorolt hatását. Így ezek egyike sem lehet gyönyörű, élő vagy teljes.

Leírhatjuk tulajdonságaikat, de a szépséget, az életet vagy a lelket nem lehet egy képletté redukálni. Ott vannak a Shaker bútorok egyszerűségében, ugyanúgy Masi-i-Shah vagy Mevlana sírjának díszítettségében. Alexander néhány biztos módszert javasol, amelyekkel fel lehet ismerni őket. A tárgyakat összehasonlítva megkérdezhetjük önmagunkról: „Melyikben van több élet?” „Ezek közül melyik tükröz jobban engem?” „E tárgyra nézve mit érzek, emberségem kiárad vagy inkább összehúzódik?”

Ennek megfelelően, hogy lélekkel rendelkező tárgyakat hozzunk létre egy gazdag és gyönyörű világ számára, életet, személyiséget és emberséget kell beléjük fektetnünk. Más szavakkal: valamit önmagunkból. Nem számít, hogy milyen pénzrendszerünk van, ha nem ösztönzi vagy nem teszi lehetővé ezt a fajta alkotói folyamatot, akkor az nem lesz megszentelt gazdaság! Ugyanígy, ha odafigyelünk, hogy felismerjük az anyagi világban megjelenő szentséget és erre hangoljuk munkánkat, akkor egy olyan gazdaság társadalmi és lelki alapját teremtjük meg, melyben egyre több egymásért végzett cselekedet válik gyönyörűvé, személyessé, élővé és lélekkel telivé.

Az elmúlt évszázadok során egyetlen ideológia sem törekedett erre a fajta gazdagságra. A huszadik századi szocialisták például elvetettek minden cicomát vagy élvezetet, ami nem mozdította elő a mérhető anyagi jólétet, és a termelés maximalizálására törő gigaprojektjeikben előnyben részesítették a racionális hatékonyság haszonelvűségét, hogy bőséges, olcsó árukkal lássák el a tömegeket.

Ugyanez a szocialista elvtársaktól elvárt szigor jellemző ma a progresszív aktivistákra is, akiknek az önzetlen eszmények követése miatt kellene lemondaniuk a jólétről. Az intézményesült kapitalizmus kevésé különbözik: újra

létrehozta és magas fokra vitte a szocializmus fájdalmasan ocsmány, haszonelvű házait és tárgyait. Emlékszem, gyerekként miket hallottam, milyen borzalmas a Szovjetunióban élni. Mesélték, hogy egyetlen fajta áruház létezik: gigantikus, ablaktalan épület, tele kedvetlen, mogorva funkcionáriusokkal, akik olcsón előállított, szürke termékeket árultak. Mintha csak a Walmartról beszélnénk! Ja, és a szülőknek kötelező volt állami napközibe adni gyermekeiket, már azok két éves korától, még a szülői gondoskodást is betiltották. Itt és ma majdnem ugyanez történik, épp csak állami nyomás helyett gazdasági kényszer hatására.

Egy olyan anyagi világot hoztunk létre, amely lélektelen, élettelen és életellenes. És mindezt miért is? A hatékonyság utáni hajsza, a kereskedelmi termelés maximalizálásának nagy célja érdekében, és ami emögött áll: mert irányítani és uralni akarjuk az életet. Ez lett volna a technológia paradicsoma, az irányítás alá vont élet, de végre látjuk már mi is valójában: doboz áruházak, robot pénztárosok, végtelen parkolók, amelyek elpusztítják a vadont, az élőt, a burjánzót és a szentet.

Egy szent tárgy magában hordoz valamit a végtelenből. Ezért alapjában a mérhető specifikációk véges listája által meghatározható tömegtermék antitézise. Mint már láttuk, a pénz homogenitása ugyanazt idézi elő mindenben, amihez csak hozzáér: bevonja a tömegtermékek birodalmába. A pénz területének zsugorodása, amiről a 14. fejezetben már olvashattál, lehetővé teszi, hogy egyre több dolgunkat szabadítsuk fel az árucikk lét láncai alól. Végtére is csömörünk van az előállított termékekből, a szabványosított tömegtermelés és a méretgazdaságosság gyümölcseiből. Hatalmas kapacitásfeleslegünk azt jelzi, hogy nincs szükségünk az efféle hatékonyságra, de még a tömeggyártásra sem igazán. A pénz által gerjesztett növekedés-megszállottság csapdájába esve kényszeresen egyre olcsóbb és csúnyább dolgokat termelünk, melyekre nincs is szükségünk, miközben szenvedünk a gyönyörű, egyedi, személyes és élő dolgok hiányától. Cserébe ez a hiányérzet folyamatos fogyasztást generál, kétségbeesetten próbáljuk valamivel kitölteni a kapcsolataitól megfosztott anyagi környezetben levő űrt.

A 2. fejezetben ezt a témát érintve a következőket írtam: „Dolgaink olcsó mivolta elértéktelenedésük része, ami egy olyan világba helyez bennünket, amelyben a minden másolható és eldobható.” Hosszú ideje egyre kevésbé törődünk a dolgainkkal. Mi, gazdag országbeliek már nem igazán bajlódunk a legtöbb használati cikk megjavításával, mivel általában olcsóbb újat venni. Valójában azonban ez az olcsóság illuzórikus, csak a költségek másra hárítása teszi lehetővé. Amikor meg kell fizetni a valódi árát annak, hogy kimerítjük a természet ajándékait, akkor az anyagiak értékesebbek lesznek számunkra; a gazdasági logika erősíteni fogja ezt és nem mond többé ellent szívünk vágyának, hogy a világot tisztelettel kezeljük; és amikor hozzájutunk a természet ajándékaihoz, jól használjuk őket.

Végső soron tehát a megszentelt gazdaságtan része annak a folyamatnak, amely a civilizációnkat ezredévek óta meghatározó szellem és anyag megosztottságát, az ember és a természet különválását, a művészet és a munka elkülönülését hivatott gyógyítani. Az elkülönülés útján elképesztően kreatív technológiai és kulturális eszközöket fejlesztettünk ki, melyek soha nem jöttek volna létre, ha nem lépünk ki az eredeti egységből. Most már csak az egységet kell visszaállítanunk és átmentenünk az új birodalomba azért, hogy a

nanotechnológiával és a közösségi média eszközeivel hozzuk létre ugyanazt az életet, szépséget és lelket, melyet a régi mesterek teremtettek bárddal és dallal.(3) Ne érjük be ennél kevesebbel! Mert mi célból hoztak elődeink áldozatot, ha nem azért, hogy egy szép világot teremtsenek?

Teremtőnek születtünk ide, hogy kifejezzük túláradó tehetségünket. A szépség és a funkció közötti kapcsolat az életben maradás és a tehetségünk megélése közötti hasonló harmónia lehetőségére utal. Meg fog szűnni a kenyérkereset és a művészet között régóta fennálló szakadék, sőt már most is csökken. Sokan, egyre többen utasítjuk el ezt az elkülönítést. Nincs olyan tárgy, ami túlságosan is jelentéktelen lenne ahhoz, hogy kiérdemelje gondoskodásunkat, tiszteletünket és erőfeszítésünket, hogy jól készüljön el. Meg fogjuk keresni (már keressük is) a módját, hogyan ágyazhatnánk be mindent az egységbe. Mindazok a változások, melyekről ebben a könyvben írtam, közelebb visznek bennünket egy gyönyörű világhoz. A társadalmi osztalék, a költségek internalizálása, a nem-növekedés, a bőség és az ajándék-gazdaság, mind távolabb visz minket a küzdelem és a túlélés mentalitásától és ezzel a haszonelvű hatékonyságtól is. A hála igazi állapota felé visznek, amelyben tiszteljük, amit kaptunk és vágyunk rá, hogy ugyanannyit vagy még többet adhassunk saját ajándékainkból. Arra vágyunk, hogy szebb legyen a világ, amikor elmegyünk, mint érkezésünkkor volt.

Milyen gyönyörű tud lenni az élet? Alig merjük elképzelni. 19 évesen nyertem ebbe először bepillantást, amikor Tajvanon a Nemzeti Palota Múzeumában jártam. Olyan tárgyak voltak ott, melyeket, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, hogy léteznek. Különösen jól emlékszem egy teáskannára, a császár teáskannájára, olyan gyönyörű és tökéletes volt, hogy úgy tűnt, egy isten lelkét őrzi. Az lenne a valódi gazdagság, ha mindenki ilyen tárgyakkal, mesterek zsenialitásuk teljében készült alkotásaival körülvéve élne. Nem hiszem, hogy ilyen remekművet csak kevesek tudnak létrehozni, hanem hogy tehetségünket annyira elfojtjuk, hogy kevesen érik el ezt a szintet. Szerencsére a múlt gyönyörű alkotásai emlékeztetnek minket arra, mi minden lehetséges. Nézem a nagyszerű műveket, mint például az a teáskanna, és azt gondolom: „Ilyen ember, mint aki ezt készítette, már nincs is.” Egy ilyen tárgy megalkotására nem képes egy elkorcsosult korban élő ember. Mégis, a lehetőség itt van, emberi mivoltunkban rejlik és úton vagyunk felfedezése felé.

Christopher Alexander elmeséli a japán építészet mesterművénél, a Tofuku-ji templomnál tett látogatását: felsétál egy kőlépcsőn, ami összeszűkül két sövény között, majd egyszer csak véget ér, és nincs más választása, mint leülni a legfelső lépcsőn: tökéletes pihenőhely, csendes és szellős, a hosszú mászás után. Egy kék szitakötő telepszik mellé. Azt írja: „Hirtelen biztos voltam afelől, hogy a helyet építő emberek szándékosan rendezték így. Biztos voltam - nem számít, hogy milyen különösnek vagy valószínűtlennek hangzik is ma, miközben újból elmondom –, amikor megalkották ezt a helyet, tudták, hogy a kék szitakötő jön és mellém száll. Bárhogy is hangzik ezt most, akkor, amikor ez történt, mialatt ott ültem azon a lépcsőn, nem volt semmi kétségem afelől, hogy olyan szintű jártassággal rendelkeztek a hely építői, amit sohasem tapasztaltam korábban. Emlékszem, hogy beleborzongtam, amint ráébredtem a saját tudatlanságomra. A szakértelem és a tudás egy olyan szintjének létezését éreztem meg, ami túlszárnyalt mindent, amivel korábban valaha is találkoztam.” (437. old)

Az ilyen képesség, ami túllépni látszik azon, amit lehetségesnek gondolunk, ott lappang ma is mindannyiunkban. Az emberiség nagy feladata, hogy újra felfedezze, és egy világot építsen alapjaira.

Jegyzetek 1. Alexander, Christopher. The Nature of Order: Book One; The Phenomenon of Life. Berkeley: Center for Environmental Structure (2002): p. 423.

2. Ami azt illeti, még maguk a fizikai elemek sem az anyag stabil építőkövei, távolról sem, őket is az egység hozta létre, ahogy ők is létrehozzák az egységet.

Az elektron csak kapcsolódva létezik. Ez egy egyetemes elv; a rútság akkor jelenik meg, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk.

3. Nem azt mondom, hogy fel kell adnunk a bárdot és a dalt, hanem hogy technológiánk teljes skáláját a spirituális élet gazdagítására kell fordítanunk.

24. fejezet: ÖSSZEFOGALÁS: A szebb világ, melyről szívünk azt súgja, hogy lehetséges „Lehetséges, hogy amikor többé már nem tudjuk, mit tegyünk, akkor érkeztünk el igazi feladatunkhoz, és amikor többé nem tudjuk, melyik úton kell mennünk, akkor tesszük meg az első lépéseket igazi utunkon. Az elme, ha nem éri kihívás, tétlen.

Csak a gátak közé fogott folyó énekel.” – Wendell Berry A bevezetőben, amikor egy „a szívünk szerint lehetséges szebb világnak” ajánlottam fel munkámat, beszéltem arról, ahogyan az elme tagadja egy, az általa ismerttől nagymértékben különböző világ létezését. Évszázadok, évezredek szoktattak hozzá bennünket a hatalmas és egyre növekvő egyenlőtlenség, az erőszak, a rútság és a küzdelem világához. Annyira megszoktuk, hogy eszünkbe sem jut, hogy ezen kívül bármi más is létezhetett. Időnként egy-egy az érintetlen természetbe, egy hagyományos kultúrába vagy az elszegényedett modern világ által rejtegetni próbált érzéki gazdagságba tett kirándulás emlékeztet bennünket arra, ami elveszett. Fájdalmas emlékeztető, felszakítja az Elkülönültség sebét.

Ezek a tapasztalatok megmutatják, hogy mi létezett és létezhetne, de azt nem, hogyan hozzunk létre egy ilyen világot. Amikor szembetaláljuk magunkat a jelenlegi helyzet fenntartására felsorakoztatott hatalmas erőkkel, elménk gyötrelmes kínokat áll ki. A röpke bepillantás, amit a szebb világba nyerhetünk a természetben, különleges összejöveteleken, zenei fesztiválokon, szertartásokon, a szerelemben és a játékban talán még csüggesztőbb, ha azt hisszük róla, hogy sosem lehet több, mint átmeneti oázis ebben a lélekölő, pénzvezérelt világban, amit megszoktunk.

Könyvem elsődleges célja az volt, hogy az elme logikáját összehangolja a szív tudásával: hogy ne csak a lehetőségre világítson rá, hanem arra is, hogyan juthatunk el oda. Amikor a „lehetőség” szót használom, nem úgy értem, hogy „talán” vagy hogy „talán megtörténik, ha elég szerencsések vagyunk”. A lehetőséget úgy értem, rászánhatjuk magunkat, egy szebb világ, amit létre tudunk hozni. Erre utaló bizonyítékokat is felmutattam: az exponenciális növekedéstől függő pénzrendszer elkerülhetetlen bukását, a Földdel közösen teremtő kapcsolatban levő egyénhez vezető szemléletváltást, és a sokféle módot, melyen keresztül a megszentelt gazdaság szükséges építőkövei már megjelentek.

Létre tudjuk hozni. Megtehetjük, és meg is tesszük! Látva, hogy jelenlegi világunk mennyi gonoszsága és rútsága vezethető vissza a pénzre, el tudod képzelni, milyen lesz a világ, ha a pénzt megváltoztattuk? Én nem tudom elképzelni, nem az egészét, bár időnként lélegzetelállító látomásaim vannak róla. Talán nem is arról van szó, hogy nem tudom elképzelni, inkább nem merem elképzelni. Egy igazán megszentelt világnak, egy megszentelt gazdaságnak a víziója csak még nyilvánvalóbbá teszi jelenlegi szenvedésünk mértékét. De megosztom, amit láttam, még a legelvontabb, a legnaivabb, a legteljesíthetetlenebb, a legálmodozóbb részleteit is. Remélem, ez nem kérdőjelezi meg a megszentelt gazdaságtan koncepcióinak következetes és logikus bemutatásával eddig megalapozott hitelességemet, már ha sikerült megalapoznom.

Számos példát hoztam már fel a könyvben, amelyből kitűnik, a megszentelt gazdaság, amiről írok, nemcsak hogy lehetséges, de valójában már el is kezdett megvalósulni. Még mindig a régi módszerek az uralkodók, de egyre gyorsabb ütemben esnek szét. Ezt a könyvet a Nagy Szertefoszlás első állomása, a 2008-as pénzügyi összeomlás és a véleményem szerint két éven belül bekövetkező második fázis között írom. Senki sem tudja megjósolni, hogyan fog kibontakozni.

A geopolitikai események vagy akár természeti katasztrófák alakulásától függően a régi rendszer a normalitás látszatát talán évekig is képes lesz még fenntartani.

De közel már az uzsora korának, a Felemelkedés Meséjének és az Elkülönültség Időszakának vége! Egy új korszak születése, a próbatétel, amelyeken keresztül az emberi faj felnőtté válik, zavaros időket hozhat. Valószínűleg magával hozza majd a gazdasági összeomlás szokásos kísérőjelenségeit, fasizmust, zavargásokat, háborúkat, de azt hiszem, hogy ez a sötét korszak rövidebb és mindenképp enyhébb lesz, mint amire most logikusan számíthatnánk.

Mindazon megvilágosodott emberek miatt gondolom így, akikkel folyamatosan találkozom. Mi, emberek az elmúlt fél évszázadban sokat tanultunk, és tudatosságunk elért fejlődésének egy kritikus pontjára. Ugyanolyan ez, mint a személyes szintű átalakulás. A létezés új formájába való átmenet idején talán még egyszer-kétszer visszatérünk a régihez, megpróbálunk visszabújni régi bőrünkbe, de ilyenkor azt érezzük, hogy már nem képes oltalmat adni; és az az állapot, amiben valaha évekig léteztünk most már napok, hetek után elviselhetetlenné válik. Így lesz ez az emberiség egésze számára is: a sötétség és felfordulás évein gyorsan átlépünk. Talán a felgyorsult átalakulás ezen fázisáról találgattam korábban, hogy olyan lesz, mint mini-korszakok sora, mely lezárja a szerszámok több millió éves, a tűz több százezer éves, a jelképek kultúrájának több tízezer éves, a mezőgazdaság évezredeken át tartó, a gépek néhány évszázados és az információ pár évtizedes korszakát. A csoda közel van, és az átalakulás minőségileg mélyebb, mint ezelőtt bármikor.

Most, hogy a találgatások talajára léptem, szeretném veletek megosztani a megszentelt gazdaság néhány egyéb vetületét, melyekről azt gondolom, hogy a következő két évszázadban kibontakozik. Ez a könyv olyan fejlődésről írt, amely a következő húsz év során megvalósítható, sőt néhány eleme akár öt éven belül is. De mi a helyzet a következő 200 évvel? (Óvatos vagyok - talán merészebben kéne gondolkodnom!)

Az ajándékok nem-felhalmozásának és átadásuk társadalmi természetének folyományaképp az ajándék-kultúrában a vagyon mindenki számára látható.

Mindenki tudja, hogy ki adott kinek és mit, kinek mennyije van, ki az, aki felhalmoz és ki nagylelkű. Lefordítva ezt az újfajta pénz dinamikájára azt jelenti, hogy minden pénzállománynak és tranzakciónak nyilvánosan láthatónak kellene lennie. A pénz megjelenésével egy új, korábban nem lehetséges titkolódzás fertőzte meg a vagyont. Amikor a gazdagságot a föld, a juhok, a szarvasmarha jelentette, senki nem tudta elrejteni a vagyonát, és így senki sem húzhatta ki magát a ráháruló társadalmi elvárások alól. A pénzt azonban fel lehet halmozni a pincében, el lehet ásni, el lehet rejteni egy bankszámlán, titokban lehet tartani. A pénz negatív hatásainak felszámolásához a pénz e vonásának is el kell tűnnie.

A megfogható készpénz elektronikus fizetőeszközzé alakulása ezt lehetővé is tenné, de természetesen megjelenik vele a totalitárius ellenőrzés kísértete.

Akarjuk-e, hogy a kormány áttekinthesse minden egyes tranzakciónkat, Teljes Információ Felügyeletet gyakorolva? Talán nem – hacsak nem válik minden kormányzati kiadás is láthatóvá a nyilvánosság számára. Az nem működik, hogy bizonyos emberek, intézmények pénzügyi lépései nyilvánosak legyenek, míg másoké rejtve maradnak. A pénznek egyetemesen átláthatóvá kell válnia.

Nyilvánvaló, hogy egy olyan rendszer, amelyben minden tranzakció és minden számlaegyenleg bárki számára megtekinthető, radikálisan megváltoztatná az üzleti gyakorlatot. Ha kötöttél már üzletet, el tudod képzelni, milyen, amikor minden vásárlód, beszállítód és versenytársad ismeri valódi költségeidet. A pénzügyi átláthatóság azonban természetéből kifolyólag illik a 21. fejezetben kifejtett ajándék-ihletett üzleti modellekbe, amelyek azt követelik, hogy becsületesen fedd fel a költségeidet és amit azon felül kapsz, azt ajándékként fogadd el. Senki sem hazudhatna többé a költségeit illetően, hogy a másik fél tudatlanságából húzzon hasznot.

Sokan nagyon fenyegetőnek éreznék a pénzügyi titok megszűnésének gondolatát. Mivel a pénz ma annyira kötődik az egyénhez, kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek éreznénk magunkat miatta, ezért a mai társadalomban valóban így is lenne: irigységnek, ítélkezésnek, bírálatnak, valamint zsarolásnak és tolakodó rokonok követeléseinek lennénk kitéve. Egy más összefüggésben azonban az anyagi átláthatóság része a nyitott, bizalommal teli, védekezés nélküli és nagylelkű életformának; vagyis hogy olyan emberré legyünk, akinek nincs félnivalója, aki jól érzi magát a társadalomban. Ezen felül a pénzügyi átláthatóság sokféle bűncselekmény elkövetését is megnehezítené.

A megszentelt gazdaság más fejlődési állomásaihoz hasonlóan arra is több jel utal, hogy ebbe az irányba haladunk, nem csak a pénz digitalizálásával, hanem az online értékelő rendszerek új „társadalmi pénzeivel”, amik természetüknél fogva nyilvánosak. Végül is a pénz az ajándékért érzett társadalmi hála jelképes kifejeződése, tehát úgy illő, hogy maga a jelkép is nyilvános legyen.

A pénz egy másik, általunk ismert alapvető jellemzője a homogenitás: minden dollár ugyanolyan, mint bármely másik. Így a pénznek nincs történelme, nem fűződik hozzá történet. Ráadásul mindent homogenizál, amihez csak hozzáér. A pénzt ezen tulajdonsága el is választja mind az anyagi, mind a társadalmi világtól.

Korábban azonban az ajándékok egyedi tárgyak voltak, melyek történeteket hordoztak. Az ajándékozási ünnepségeken gyakran az ajándék egész történetét elmesélték (még ma is így teszünk, engedve ennek az ősi késztetésnek: el akarjuk mondani, hogy hol vettük, vagy hogyan kapta a nagyi nászajándékba). A pénz egyneműsége és személytelensége (az én dollárom ugyanaz, mint a tied) összeegyeztethetetlen az ajándék elveivel és a megszenteltség két jellemzőjével, amiről a bevezetőben írtam: az egyediséggel és a kapcsolódottsággal.

Ezért arra számítok, hogy a pénz végül elveszíti homogenitását és visszanyeri történethordozásra való képességét. Az elektronikus, átlátható pénzzel minden konkrét dollárt, melyet valaha használtak, egy elektronikus adatbázishoz lehet kapcsolni. Vásárláskor aztán eldönthetnéd, hogy a fizetésedből származó pénzt használod, vagy azt, amit a barátod adott neked, még ha ugyanazon a bankszámlán vannak, különbözőek lennének. A gyermekien naiv elképzelés, miszerint a bank a „te pénzedet” őrzi és ugyanazokat a címleteket adja vissza, amikor hozzá akarsz jutni, igazzá válna. (Ez a rendszer nem ütközik a

hitelteremtéssel, mivel pénz így is születhetne, egy ideig forgásban maradna, aztán megszűnne.)

A civilizáció története, az egyre erősödő elkülönülés és annak az egyre erősödő újraegyesülés hosszan tartó korába való, küszöbön álló átmenete egyben egy az eredeti bőségből egy szélsőséges szűkösségbe, majd vissza, a komplexitás magasabb szintjén levő bőségbe vezető utazás is. Írtam a bőség gazdaságáról, ami a digitális médián keresztül jelent meg, a közvetítők kikerülésével és a „tartalom” előállításának nullához közeli határköltségével. Hosszútávon ez a bőség-gazdaság, melynek hatóköre ma még korlátozott, a jólét új birodalmainak mintájává fog válni. Ezek egyike az energia birodalma lesz, beteljesül az atomkor látnokainak álma, akik előre megjósolták az energiát, ami „túl olcsó lesz ahhoz, hogy mérjük”.

Ma úgy tűnik, ennek pont az ellenkezőjével szembesülünk, mivel a kőolajkészletek kimerülnek a Föld azon kapacitásával együtt, amely képes elnyelni a fosszilis üzemanyag kibocsátást. Rövid távon az energia-bőség a már ismert környezetbarát forrásokból származhat, a nap- és szélenergiából, valamint az energiamegtartó technológiákból, de azt gondolom, hogy amikor az emberiség belép a bőség igaz lelkületébe, hatalmas energiaforrások fognak megnyílni előttünk, melyek túlmutatnak a mai konvencionális tudomány ismeretein. Ezek nem a technológia további fejlődésének termékei lesznek, hanem egy érzékelésváltás termékei. Valójában az „ingyenes energia” technológiái már legalább egy évszázada léteznek, gondoljunk csak Nikola Tesla munkásságára. (1) Ma már legalább öt vagy tíz különböző energetikai technológia van, ami ellentmondani látszik a termodinamika második törvényének. Ha vizsgálódsz kicsit ezen a területen, elkobzott kutatási anyagok, tönkretett karrierek, kutatók titokzatos halálának visszataszító történeteivel fogsz találkozni. Attól függetlenül, hogy volt-e valaha, vagy van-e még mindig aktív összeesküvés, mely fenntartja az energiahiányt, azt gondolom, hogy bizonyos értelemben az emberiség eddig még nem is állt készen az energiabőség ajándékára, és ez feltehetően még néhány évtizedig így is marad, amíg teljes elköteleződéssel be nem lépünk az ajándékozásba. Amikor J. P. Morgan tönkretette Tesla karrierjét, talán arra tett kísérletet - ugyanúgy, ahogy a zene- és filmipar manapság -, hogy a profit érdekében mesterségesen fenntartsa a hiányt. De talán nagyobb erők léptek működésbe, az is lehet, hogy Morgan valamilyen szinten tudatában volt, hogy az emberiség még nem áll készen Tesla ajándékára. Mindenesetre uralkodó paradigmáink, melyek az elkülönülésben és a szűkösségben gyökereznek, szerkezetileg nem képesek befogadni a szabad-energia technológiákat, melyeket lehetetlennek, csalárdnak vagy fantasztikusnak bélyegeznek.

Ha a külső tapasztalataink valamilyen módon tükrözik a lelkünket, talán az emberiség energiabőségének elérkezte arra vár, hogy egy feltaláló felhagyjon a szabadalmaztatás és haszonszerzés reményével és találmányát közkincsé tegye.

Ez ellehetetlenítené a sarlatánság szokásos vádjait és a védelmi minisztérium szabadalom-elkobzásait. Reménykedhet-e valaki, hogy megkaparintja és birtokolja azt, ami alapvetően a világegyetem ingyenes ajándéka?

Nem hiszem, hogy a technológia fogja megmenteni az emberiséget. Írásaimat olvasva sokan megkérdezik, ismerem-e a Venus Project-et, a mozgalmat, amely

ugyanazokat az alapvető problémákat látja a mai pénzrendszerben, mint én. Bár megérinti lelkemet, úgy gondolom, hogy a Venus Project ugyanazt a technológiai utópizmust hirdeti, ami az ipari forradalom óta ábrándos reményekkel töltött el minket. Valójában, ahogy azt a 2. fejezetben leírtam, a bőség mindig is elérhető volt számunkra. Nem eszközeink, hanem felfogásunk az, ami szűkösséget teremt.

Hadd írjam le egy költői képpel. A 11. fejezet végén azt írtam: „Bizonyos szellemi hagyományok szerint mi is adunk a Napnak, sőt a Nap csak a mi hálánkon keresztül képes ragyogni. Az ősi Nap-rítusok célja nem csak az volt, hogy köszönetet mondjanak a Napnak, hanem hogy fenntartsák ragyogását. A Nap energiája a földi szeretet fényének visszatükröződése. Itt is működik az ajándékozás köre.”

Lehetséges, hogy amint elkezdjük megélni a bőség mentalitását és annak a kapcsolódott egyénnek a nagylelkűségét, akiben az én és a te eggyé válik a szereteten keresztül, akkor a Nap egy kicsit fényesebben fog ragyogni?

Lehetséges-e, hogy új „napok” – a világegyetem végtelen nagylelkűségének új erőforrásai – állnak majd rendelkezésünkre, visszatükrözve szeretetünket?

Hálára születtünk - ez az ősi válaszunk magára az élet ajándékára! Amint elkezdünk ebből a hálából élni, ami azt jelenti, hogy az ajándék lelkületében lakozunk, és amint kitárjuk a nagylelkűség csatornáit, az ajándékok belső áramlása is elkerülhetetlenül felgyorsul.

Az energia után ki tudja, milyen más területen fogjuk még megtapasztalni a világegyetem alapvető bőségét? Anyag? Idő? Tudatosság? Csak azt tudom, hogy mi, emberek még épp csak elkezdtük felfedezni és szebb célok szolgálatába állítani tehetségünket. Csodákra vagyunk képesek, ami jó, tekintve, hogy a bolygó jelenlegi állapota csoda után kiált.

Nem tudom megjósolni, hogyan fog kibontakozni az Újraegyesülés Kora a lineáris időben. Azonban azt biztosan tudom, hogy generációm élete végére már egy elképzelhetetlenül szebb világban fog élni, mint amilyenbe beleszületett. Ez a világ érzékelhetően, évről évre fejlődik. Újraerdősítjük a görög szigeteket, amelyeket több mint 2000 évvel ezelőtt csupaszítottak le. Helyreállítjuk a Szahara sivatagát, hogy olyan dús legelő lehessen, amilyen valaha volt. Nem lesznek börtönök, és az erőszak ritkaságszámba megy majd. A munka - ahelyett, hogy: „Hogyan biztosítsam a megélhetésemet?” - arról fog szólni: „Hogyan nyújthatnám tehetségem legjavát?” Az országhatárokat átlépve szíves fogadtatásban, nem pedig vizsgálódásban lesz részünk. Bányák és kőbányák alig lesznek, mivel újrahasznosítjuk az ipari korszak felhalmozott alapanyagait. Olyan hajlékokban élünk, melyek önmagunk kiterjesztései; tudjuk ki termelte az élelmiszert, amit fogyasztunk; és olyan tárgyakat használunk, melyek a legjobbak, melyeket készítőik minden tehetségüket beleadva alkottak. A közelség és a közösség gazdagságában fogunk élni, mely ma még alig létezik, de a szívünkben élő vágy miatt tudjuk, hogy léteznie kell. És az idő nagy részében a leghangosabb zaj, amit hallunk a természet hangja és a gyermekek kacaja lesz.

Túlságoson elrugaszkodott? Az elme gyakran tart attól, hogy bármi túlságosan jóban reménykedjen. Ha mindez dühöt, kétségbeesést, bánatot ébresztett benned, akkor megérintette közös sebünket, az elkülönültség sebét. Mégis, mindannyiunkban kiolthatatlanul ott él a kép, tudjuk, hogy mi minden lehetséges. Bízzunk ebben a tudásban, tartsuk meg ebben egymást, és szervezzük

e köré az életünket! Van más választásunk, miközben a régi világ darabjaira hullik? Beérhetjük bármi kevesebbel, mint egy megszentelt világ?

Jegyzetek 1. Fontos megjegyezni, hogy amikor J.P. Morgan abbahagyta Tesla vezeték nélküli energiaátvitel projektjének (amely Tesla szerint gyakorlatilag korlátlan energiát adott volna) finanszírozását, nem annak tudományosságát kérdőjelezte meg. A legcsekélyebb kétséget sem mutatta afelől, hogy a találmány működne.

Azért vetette el, mert látta, hogy lehetetlen belőle pénzt csinálni, mondván: „Ha nem tudom mérni, akkor eladni sem tudom.” Tesla korábbi találmányai, például a váltóáram, illeszkednek a hiány gazdaságához és az irányítás mentalitásához, tehát ezeket lelkesen fogadták a pénzügyi hatalmak.