Vigyázni kell a szaporodó helyi pénzekkel - Galambos Péter, Origo (2007)

Vigyázni kell a szaporodó helyi pénzekkel 2007. február 9., péntek, 6:16 A helyi gazdaság fellendítésére és közösségépítésre szolgálnak az általában egyetlen városban használatos lokális pénzeszközök, amelyek már mind az öt földrészen megtalálhatóak.

Bodnár Zoltán, az Eximbank vezérigazgatója azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a fizetőeszközük jogilag biztosan nem számítanak pénznek, és használatuk "minimum aggályos".

Az euró mellett, nem helyett A minap arról számolt be a BBC, hogy a hajdani NDK területén fekvő Magdeburgban forgalomban van egy helyi fizetőeszköz, az Urstromtaler, amelyet csak a városban és közvetlen környékén használnak.

Az első látásra a Monopoly-cédulákra hasonlító (valójában sokkal jobb minőségű) pénzt több mint 200 vállalkozás - pékség, élelmiszerbolt, ékszerüzlet, étterem, mozi - fogadja el, sőt ha a vásárló óhajtja, a visszajárót (is) abban kapja. Egyébként pedig a városközpontban lévő kibocsátó irodában juthat hozzá, az eurót 1:1-es árfolyamon váltva be.

Az Urstromtaler lényeges tulajdonsága, hogy a bankók bizonyos időközönként folyamatosan veszítenek értékükből, ha nem használják őket (ezt bélyegek felragasztásával ellenőrzik). Ez arra ösztönzi a használókat, hogy felhalmozás helyett költsék a pénzt.

Frank Jansky, az Urstromtaler atyja a BBC-nek nyilatkozva elmondta, a rendszer legnagyobb előnye, hogy erősíti a lokális gazdaságot. E "bankjegyek" ugyanis másutt értéktelenek, és mivel a nagy áruházláncok sem bajlódnak velük, csupán a helyi kiskereskedőknél lehet velük vásárolni.

Hasonlóan fontos hozadékként emlegetik a közösségépítő funkciót: a kibocsátó, eredetileg ügyvédként dolgozó Frank Janskyval szerződést kötő vállalkozások és a lakosok gyorsan megismerik egymást. Egyfajta társadalmi hálózat alakul ki a részvételükkel.

Magdeburgra, illetve Szász-Anhalt tartomány egészére valóban ráfér a gazdaságélénkítés, elvégre a kétmilliós székhelyen 20 százalékos a munkanélküliség, és sok helyütt csúfítják el a tájat a keletnémet korszakból hátramaradt lerobbant házak és düledező gyárépületek.

Az Urstromtaler azonban távolról sem magdeburgi találmány. Németországban nem kevesebb, mint 17 ilyen pénzt tartanak számon, és a német nyelvterületet összefogó ernyőszervezet további 31 előkészítés alatt állóról tud, ami gyors fejlődést sejtet.

1

Még meghökkentőbbek a globális adatok. Csak a Complementary Currency Conference nevű adatbázisban 149 helyi fizetőeszköz szerepel Hondurastól Pápua-Új-Guineáig, Szlovákiától Dél-Afrikáig, mind az öt földrészen - de egyes becslések szerint a mezőny akár 4000 tagot is számlálhat. Gyakori, hogy valamilyen tájegységről nevezik el a pénznemet, ezzel is hangsúlyozva a lokális jelleget.

A CCC nevéből (Kiegészítő Pénzek Konferenciája) kiderül, hogy a cél nem a hivatalos fizetőeszköz helyett, hanem a mellett való használat. Létezik egy holland alapítvány, amely egyebek mellett az elmaradottabb térségekben - Latin-Amerikában, Ázsiában - népszerűsíti a gondolatot: a két évvel ezelőtti cunami után is sikeresen munkálkodott Thaiföldön.

Jól mutatja, e kezdeményezések mennyire gyér publicitást kapnak, hogy a BBC az Urstromtalerre figyelt föl, noha vannak nagy-britanniai példák. A dél-nyugat-angliai Bath városa 1995, az észak-kelet-skóciai Muray pedig 1997 óta használ helyi pénzt.

Alapvető kérdés természetesen, hogy miként viszonyul az állam mindehhez. A német jegybank számára a jelenségről tanulmányt készítő Gerhard Rösl, a regensburgi egyetem tanára szerint Németországban a helyi pénzek formailag ugyan illegálisak, de országos léptékkel mérve nem bonyolítanak számottevő forgalmat. A Bundesbank jótékony hatásuk miatt eltűri őket.

A pénzek kibocsátói tisztában vannak vele, hogy jogilag legalábbis "szürke" területen mozognak, ezért lobbizni akarnak a szövetségi kormányzatnál a vonatkozó törvények megváltoztatásáért. (Biztosak lehetnek a dolgukban, mert épp nemrég indították el az online ügyintéző rendszerüket.)

Az MNB-nek nem tetszett az ötlet "Az olyan pénz, amely idővel veszít az értékéből, fogyasztásra késztet a megtakarítással szemben" - hívta fel a figyelmet egy fontos körülményre [origo] által megkérdezett Bartha Attila, a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa.

Mint mondta, ez ma Németországban hasznos hatás, mert a fogyasztási hajlandóság erősen lecsökkent az utóbbi időben, ami fékezi a gazdasági növekedést. Magyarországon azonban deficit van a külgazdasági folyamatokban, és nincs megtakarítási hajlandóság, ezért Bartha Attila szerint nálunk nem lenne sok értelme.

Bodnár Zoltán, az Eximbank vezérigazgatója, akit a téma jogi vetületeiről faggattunk, hangsúlyozta, hogy az efféle fizetőeszközök jogilag biztosan nem számítanak pénznek.

Használatuk pedig "minimum aggályos" - fogalmazott, hozzátéve, hogy a megkötött szerződések is csak polgárjogi kötelmet jelentenek, nem közjogit.

2

Bodnár Zoltán megjegyezte, a magyar jegybanktörvény kimondja, hogy egyetlen törvényes fizetőeszköz van, a forint, ezért szerinte elképzelhetetlen, hogy idehaza lokális pénzek jelenjenek meg.

Feltehetően igaza van, alig több mint egy évvel ezelőtt ugyanis a kísérlet fázisba sem juthatott el egy efféle kezdeményezés, mivel az elképzelést előzetesen véleményező Magyar Nemzeti Bank hallani sem akart a dologról.

Az [origo] megkereste az egyik ötletgazdát, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola Európa-tanulmányok tanszékének tanársegédjeként dolgozó Győrffy Ágnest, aki elárulta, az elgondolásból azért sem lehetett semmi, mert társaival nem mindenben értettek egyet. "Én például elleneztem, hogy bevételi forrás reményében bocsássa ki a pénzt valamilyen szervezet, tehát vásárlói klubként funkcionáljon. Úgy véltem, lennie kell mögötte valamilyen szociális célnak, mondjuk, a szegénység csökkentésének." - emlékezett vissza. Szerinte azért népszerűek világszerte az ilyen kezdeményezések, mert ismét a pénz fizetőeszköz funkcióját helyezik előtérbe, ami mostanra visszaszorult a spekulációs funkcióhoz képest.

Az első sikeres helyi pénz alighanem a nagy gazdasági világválság kellős közepén jelent meg, az ausztriai Wörglben, de nem maradt fenn sokáig - említette a "mozgalom" történetét behatóan tanulmányozó Győrffy Ágnes.

Az óriási munkanélküliséggel küzdő tiroli városka polgármestere hallott az 1919-es, németországi alternatív pénz bevezetésének próbálkozásáról, és 1932-ben belevágott egy hasonló projektbe. Az önkormányzat letett a helyi Raiffeisen-fiókba egy biztosítékként szolgáló összeget schillingben, és ugyanilyen értékben kuponokat bocsátott ki, amelyekkel a közmunkáért fizetett. A szelvényekkel helyi boltokban lehetett vásárolni.

Rövid idő alatt látványos javulás volt érezhető a városban, olyannyira, hogy a következő télen az önkormányzat még síugrósánc építését is megengedhette magának. Tavasszal már fél Ausztria Wörgl csodájára járt, az osztrák nemzeti bank viszont váltig tiltakozott, ezért 1933 júliusában meg kellett szüntetni a rendszert.

Ugyancsak sikertörténet a Chiemsee melletti Prien városának Chiemgauer nevű pénze. Öt éve működik az a szisztéma, hogy a Chiemgauer visszaváltásakor az értékéből levonnak 5 százalékot, amiből 2 százalék az előállítási költséget fedezi, 3-at pedig a felhasználó által megjelölt civil szervezet kap. Így utóbbiak érdekeltté válnak a Chiemgauer használatában.

A közösségi pénzek gondolata különösen érdekes Silvio Gesell munkásságának fényében. Az 1862-ben, a mai Belgium területén született német közgazdász-kereskedő mutatott rá arra, hogy a pénz egy szempontból nem egyenrangú a többi áruval: nem veszít az értékéből, hiszen a reálkamat mindig pozitív. Szerinte a jövedelemkülönbségek növekedésének elkerülése érdekében a pénznek is romlania kellene - ahogy az Urstromtaler is teszi.

Galambos Péter [origo] A cikket az alábbi címen találja az [origo]-ban: http://origo.hu/uzletinegyed/vilaggazdasag/20070208helyipenz.html

3