J. M. Keynes - A foglalkoztatás, kamat, a pénz általános elmélete 23. fejezet

23.

Megjegyzések a merkantilizmusról, az uzsoratörvényekről, a pénzlebélyegzésről és a fogyasztáshiány-elméletről206 I. Mintegy kétszáz éven át sem az elméleti közgazdászok, sem a gyakorlat emberei nem vonták kétségbe, hogy minden ország számára különös előnnyel jár, ha kedvező (aktív) a kereskedelmi mérlege, a kedvezőtlen mérleg pedig súlyos veszélyeket rejt magában, éspedig különösen akkor, ha miatta nemesfém áramlik ki az országból. Az utolsó száz év alatt azonban e kérdésben figyelemre méltó módon megoszlottak a vélemények. Az államférfiak és a gyakorlati emberek többsége a legtöbb országban, sőt majdnem a felük még az ellenkező nézet hazájában, Nagy-Britanniában is hű maradt a régi tantételhez; ezzel szemben majdnem minden elméleti közgazdász azt tartotta, hogy az ilyen értelmű aggályok igen rövid távlatok kivételével abszolúte alaptalanok, mert a külkereskedelem mechanizmusa önmagát szabályozza, a beavatkozási kísérletek pedig nemcsak hiábavalók, hanem ráadásul nagymértékben el is szegényítik azokat az országokat, amelyek velük próbálkoznak, mert ezeknek le kell mondaniuk a nemzetközi munkamegosztás előnyeiről. Az egyszerűség kedvéért a hagyománnyal összhangban merkantilizmusnak nevezhetjük a régebbi tanítást és szabad kereskedelemnek az

206

Keynesnek ebben a fejezetben előadott gondolatait a közgazdasági gondolkodás történetéről a polgári közgazdászok többsége, Keynes közvetlen követői és kommentátorai is inkább rendkívül szellemes elmefuttatásoknak tartották, mint valóban alapos értékelésnek.

Keynes itt előadott gondolatai ellenére Silvio Gesselt és Douglas őrnagyot ma sem tekintik „komoly” közgazdásznak, és általános az a vélemény, hogy a merkantilista közgazdászok sokkal kevésbé közelítették a gazdasági élet folyamatainak megértését, mint a klasszikusok. (A szerk.)

358

újabbat, noha e szakkifejezéseket a szöveg mindenkori összefüggésében kell értelmezni, mert mindkettőjüknek van egy tágabb és egy szűkebb értelme is. Általában véve a modern közgazdászok nemcsak annyit állítottak, hogy a nemzetközi munkamegosztás előnyei rendszerint felülmúlják azokat az előnyöket, amelyekre joggal hivatkozhat a merkantilista gyakorlat, hanem úgy vélték, hogy a merkantilista érvelés mindenestül gondolatzavaron alapul. Így például Marshall207, bár a merkantilizmusra vonatkozó megjegyzései nem vallanak mindenestül ellenszenvre, nem tanúsított megértést ennek elméleti magja mint ilyen iránt; meg sem emlékezik azokról a merkantilisták megjegyzéseiben fellelhető valóságelemekről, amelyeket alább meg fogok vizsgálni.208 Ugyanígy azoknak az elméleti engedményeknek sincs közük a merkantilizmus tulajdonképpeni lényegéhez, amelyekre mostanában folyó viták során a szabad kereskedelmet pártoló közgazdászok hajlandóaknak bizonyultak, s amelyek például az éppen fejlődni kezdő iparágak bátorítására vagy a nemzetközi árucserearányok megjavítására vonatkoznak. A jelen század első negyedének pénzügyi vitáiból nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor közgazdászok akár a legcsekélyebb mértékben is engedményt tettek volna ama nézet irányában, hogy a protekcionizmus megnövelheti a hazai foglalkoztatást. Az lesz talán a legbecsületesebb, ha saját írásaimból idézek erre egy példát. Mint a klasszikus iskola hithű tanítványa, aki akkoriban még nem kételkedtem abban, amire tanítottak, e téren semmilyen fenntartást sem véltem szükségesnek, s még 1923-ban is ezt

207

Lásd Industry and Trade c. művét, D. függelék; Money, Credit and Commerce c. mű 130. oldal; továbbá Principles of Economics I. függelék.

208 Egy lábjegyzet a Principles of Economics I. kiadásának 55. oldalán jól összegezi a róluk alkotott véleményét: „Mind Angliában, mind Németországban sokat tanulmányozták a pénz és a nemzetgazdagság összefüggésével kapcsolatos középkori nézeteket. Egészben véve azt mondhatjuk, hogy zavarosak, mert megalkotóik nem értették meg világosan a pénz funkcióit; ez helyesebb jellemzés, mintha azt mondanánk róluk, hogy tévesek voltak, mert azon az elvvé emelt feltevésen alapultak, hogy a nemzet nettó vagyonát csak az országban található nemesfémkészletek gyarapításával lehet megnövelni.”

359

írtam: „Ha van valami, amire a protekcionizmus nem képes, akkor ez a munkanélküliség gyógyítása ... Vannak érvek a protekcionizmus mellett azon az alapon, hogy ez biztosíthat bizonyos elképzelhető, noha nem nagyon valószínű előnyöket; s erre nem lehet egykönnyen válaszolni. De az az állítás, hogy a munkanélküliséget orvosolhatja, a legdurvább protekcionista tévedés.”209 Akkoriban még senki sem ismertette érthetően a korai merkantilista elméletet, mi pedig neveltetésünknél fogva azt hittük róla, hogy alig valamivel több egyszerű ostobaságnál. Ilyen mindent lehengerlő és teljes volt a klasszikus iskola uralma.

II. Először is el akarom mondani saját szavaimmal azt, amit ma a tudományos igazság elemének látok a merkantilista tanításban. Azután ezt összehasonlítom a merkantilisták eredeti gondolatmenetével. De mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a merkantilisták által kilátásba helyezett előnyök bevallottan nemzeti előnyök, és nem alkalmasak .arra, hogy az egész világ javára váljanak.

Amikor egy ország vagyona meglehetősen gyorsan gyarapszik, ez a kedvező fejlődési irányzat a laissez-faire viszonyok közt könnyen törést szenvedhet, mert megtörténhet, hogy az új beruházásra ösztönző indítékok nem elégségesek. Adott társadalmi és politikai környezet, valamint a fogyasztási hajlandóságot meghatározó adott nemzeti jellemvonások esetén a fejlődő ország jóléte – a már kifejtett okokból – lényegében az ilyen indítékok kielégítő voltától függ. Ezek a beruházási indítékok vagy belföldi, vagy külföldi beruházásokra ösztönöznek (az utóbbihoz számítva a nemesfémek felhalmozását is); e kétféle beruházás együttesen alkotja a teljes beruházást. Ha a teljes beruházás mennyiségét egyedül a nyereségmotívum határozza meg, a hazai beruházás lehetőségeit hosszú idő-

209

360

The Nation and the Athenaeum, 1923. november 24.

szakot tekintve a belföldi kamatláb szabályozza, végül a külföldi beruházás volumenét szükségképpen a kereskedelmi mérleg aktív egyenlegének a nagysága szabja meg. Az olyan társadalomban tehát, ahol közvetlenül a hatóság égisze alatt folytatott beruházások nincsenek, célszerű, ha a belföldi kamatláb és a kereskedelmi mérleg az a két gazdasági jelenség, amelyre a kormányzat figyelme összpontosul.

Ha mármost a béregység valamennyire stabil, tehát nem hajlamos nagyobb spontán változásokra (s ez a feltétel majdnem mindig teljesül); ha a likviditási igény – rövid időszakú ingadozásainak átlagát tekintve – szintén valamennyire stabil, s ha a bankműveleteket szabályozó konvenciók is szilárdak, akkor a kamatlábat rendszerint a társadalom likviditási igényének kielégítésére fordítható nemesfémnek béregységben mért mennyisége szabályozza. Viszont a nemesfémek mennyiségének hullámzása, olyan korszakban, amikor nagyobb külföldi kölcsönök folyósítása és külföldön levő vagyon közvetlen birtoklása úgyszólván nem lehetséges, jórészt attól függ, hogy a kereskedelmi mérleg kedvező-e vagy kedvezőtlen. Így tehát a kormányok, amikor oly nagy gondot fordítottak a kedvező kereskedelmi mérlegre, ezzel mindkét célt szolgálták; sőt ez volt az egyetlen lehetséges módja e célok előmozdításának. Amikor a kormányok közvetlenül nem irányíthatták a belföldi kamatlábat és a hazai beruházásra ösztönző egyéb indítékokat, semmilyen más közvetlen eszközük nem volt a külföldi beruházások növelésére, mint a kereskedelmi mérleg aktívvá tételét célzó rendszabályok; ugyanakkor pedig az aktív kereskedelmi mérlegnek a nemesfémek beáramlására gyakorolt hatása volt az egyetlen közvetett eszközük a belföldi kamatláb csökkentésére, és ezzel a hazai beruházás indítékainak az erősítésére.

Van azonban e politika sikerének két olyan korlátja, amelyet nem szabad szem elől tévesztenünk. Ha a hazai kamatláb alacsonyra süllyed, s ez kellően ösztönzi a beruházás volumenét és olyan szintre emeli a foglalkoztatást, hogy túllépi ama kritikus pontok egynémelyikét, amelyeken a béregység emelkedik, akkor a hazai költségszint növekedése kedvezőtlenül hat a kereskedelmi mérlegre,

361

s ez előbb-utóbb nemcsak ellensúlyozza, hanem meg is hiúsítja a kereskedelmi mérleg javítására irányuló erőfeszítéseket. Ha pedig a belföldi kamatláb a másutt érvényes kamatlábakhoz viszonyítva olyan mélyre süllyed, hogy a kereskedelmi mérleg aktív egyenlegéhez képest túlzott nagyságú külföldi hitelek nyújtására ösztönöz, akkor végeredményben nemesfémek olyan mértékű kiáramlására kerülhet sor, amely visszájára fordíthatja a korábban élvezett előnyöket. Nagy, illetve nemzetközi szerepet betöltő országok esetén hatványozott annak a veszélye, hogy ezeknek a korlátoknak egyike vagy másika hatékonnyá válik, mert olyan körülmények között, amikor viszonylag kismértékű a nemesfémek folyó bányászata, a pénz beáramlása az egyik országba szükségképpen pénz kiáramlását jelenti egy másik országból, tehát az utóbbiban az emelkedő belföldi költség és csökkenő belföldi kamatláb kedvezőtlen hatását kiélezheti – a merkantilista gazdaságpolitika túlfeszítése esetén – a költségek csökkenése és a kamatlábak emelkedése külföldön.

Spanyolország gazdaságtörténete a tizenötödik század végén és a tizenhatodik században példa az olyan országra, amelynek a külkereskedelmét tönkretette a nemesfémek rendkívüli bőségének a béregységre gyakorolt hatása. A huszadik századnak a háborút megelőző éveit élő Nagy-Britannia példa az olyan országra, amelyben a külföldre történő hitelnyújtásnak és a külföldi tulajdon szerzésének rendkívül könnyű volta nemegyszer meggátolta, hogy a hazai kamatláb a belföldi teljes foglalkoztatáshoz szükséges szintre süllyedjen. India története pedig valamennyi korszakban példát szolgáltat az olyan országra, amely azért szegényedett el, mert ott a likviditási igény valóságos szenvedéllyé fejlődött, úgyhogy még a roppant méretű és krónikus nemesfémbeáramlás sem tudta olyan mélyre szorítani a kamatlábat, hogy lehetővé tehette volna a reális vagyon növekedését.

De mindennek ellenére, ha a társadalomban a béregység valamelyest stabil, ha adottak benne a fogyasztási hajlandóságot és a likviditási igényt meghatározó nemzeti jellegzetességek, és ha e társadalom valutarendszere mereven nemesfém-készletekhez köti a pénz mennyiségét, akkor itt a prosperitás fenntartásához nagyon fontos, hogy a kormány gondosan ügyeljen a kereskedelmi mérleg

362

alakulására. A kedvező mérleg ugyanis rendkívül ösztönzően fog hatni, feltéve, hogy az aktív egyenlege nem túl nagy, viszont a kedvezőtlen mérleg hamarosan a tartós gazdasági pangás állapotára fog vezetni.

Ebből nem az következik, hogy a behozatal lehető maximális korlátozása segíti elő a kereskedelmi mérleg lehető legkedvezőbb egyenlegének a kialakulását. Ezt a korai merkantilisták nagyon hangsúlyozták, és gyakran szembefordultak a kereskedelmi korlátozásokkal, mert ezek hosszú távlatban könnyen a kedvező mérlegegyenleg kialakulása ellen hathattak. Valóban azt lehet mondani, hogy Nagy-Britanniában, a tizenkilencedik század közepének különleges körülményei közt, a kereskedelem teljes szabadsága volt az a gazdaságpolitika, amely a leginkább elősegítette a kedvező mérlegegyenleg kialakulását. A mai, a háború utáni Európában a kereskedelmi korlátozások körül nyert tapasztalatok sokféle példát szolgáltatnak a szabadság olyan rosszul átgondolt korlátozására, amelynek célja a pozitív külkereskedelmi mérlegegyenleg javítása lenne, ténylegesen viszont épp ellenkező tendenciát vált ki.

Ezért is, egyéb okokból is helytelen lenne, ha az olvasó elsietett következtetésre jutna ama gyakorlati gazdaságpolitikát illetően, amely érvelésünkből következik. A kereskedelem korlátozása ellen súlyos, általános jellegű érvek szólnak; az ilyen korlátozások legfeljebb különleges okokkal igazolhatók. A nemzetközi munkamegosztás előnyei valóságosak és lényegesek, s ezen mit sem változtat, hogy a klasszikus iskola érdemükön túl is hangsúlyozta őket. Az a körülmény, hogy saját országunknak a kedvező mérlegből származó nyeresége könnyen ugyanilyen kárt okozhat más országoknak (s ennek a merkantilisták teljesen tudatában voltak), nemcsak azt jelenti, hogy nagy mérsékletet kell tanúsítani, nehogy valamely ország a helyesnél és ésszerűnél nagyobb részt biztosítson magának a nemesfém-készletekből, hanem azt is, hogy a túl mohó külkereskedelmi politika olyan esztelen nemzetközi versenyt válthat ki az aktív külkereskedelmi mérlegért, amely mindenkit egy-

363

formán károsít.210 Végül pedig a kereskedelmi korlátozások politikája még nyilvánvaló céljainak megvalósítása szempontjából is megbízhatatlan eszköz, mert a magánérdek érvényesülése, az adminisztráció hozzá nem értése és a feladat belső nehézsége arra vezethet, hogy a szándékokkal pontosan ellentétesek lesznek az eredmények.

Bírálatom súlya tehát annak a laissez-faire doktrínának a nem kielégítő elméleti megalapozása ellen irányul, amelyben nevelkedtem, s amelyet sok éven keresztül tanítottam; az ellen a nézet ellen irányul, amely szerint a kamatláb és a beruházási volumen önmagától az optimális szintre áll be, s ezért a kereskedelmi mérleggel való bajlódás csak időpazarlás. Mi, közgazdászok, abban az önhitt tévedésben bizonyultunk vétkesnek, hogy gyerekes szeszélynek tartottuk azt, ami századokon keresztül fő tárgya volt a gyakorlati államvezetés művészetének.

A londoni City, e téves elmélet hatása alatt, fokozatosan kialakította az egyensúly biztosításának lehető legveszélyesebb technikáját, nevezetesen: mereven a valuta külföldi árfolyamparitásaival kapcsolta össze a bankkamatlábat. Így ugyanis még csak célul sem lehetett kitűzni olyan alacsony hazai kamatláb állandó biztosítását, amely összeegyeztethető a teljes foglalkoztatással. Minthogy a gyakorlatban a fizetési mérleget semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni, ennek az ellenőrzésére olyan eszközt fejlesztettek ki, amely ahelyett, hogy védte volna a hazai kamatlábat, vak erők hatásának szolgáltatta ki. Az újabb időkben a londoni bankárok sokat tanultak, s így már-már remélhetjük, hogy NagyBritanniában soha többé nem használják fel a fizetési mérleg védelmére a bankkamatláb eszközét olyan módon, amely idehaza munkanélküliséget okozhat.

A klasszikus elmélet, mint az egyéni vállalatnak, valamint az adott erőforrás-mennyiség felhasználásából származó termék elosztásának elmélete vitathatatlanul gazdagította a közgazdasági gon-

210

A béregység olyasfajta rugalmassága, amely azzal jár, hogy a gazdasági pangás idején csökkentik a munkabéreket, olyan gyógyszer, amely – ugyanilyen okokból – szintén könnyen eszközzé válhat önmagunk helyzetének a szomszédaink rovására történő javítására.

364

dolkodást. E témákról nem lehetnek világos gondolataink anélkül, hogy ezt az elméletet felhasználjuk gondolkodó apparátusunk részeként. Nem ezt vonom tehát kétségbe, amikor felhívom a figyelmet, mit ejtettek el a klasszikusok abból, ami elődeik szemében fontos volt. Azonban a közgazdasági gondolkodás korai, tizenhatodik és tizenhetedik századbeli úttörői, amikor segíteni kívánták azt az államvezetés művészetét, amely a gazdasági rendszer egészével és a rendszer összes erőforrásainak optimális alkalmazásával törődött: eljuthattak a gyakorlati bölcsességnek olyan helyes elemeihez, amelyeket aztán Ricardo irreális absztrakciói eleinte figyelmen kívül hagytak, majd teljesen kiirtottak. Ésszerű volt az úttörőknek az az intenzív törekvése, hogy alacsonyan tartsák a kamatlábat uzsoratörvények segítségével (amelyekre a fejezetben még visszatérek) a hazai pénzkészlet megőrzésével és azzal, hogy védekeztek a béregység megnövekedése ellen; józan dolog volt, hogy végső soron készek voltak leértékelés árán is feltölteni a pénzkészletet, ha ez a készlet az elkerülhetetlen külföldre áramlás, a béregység növekedése211 vagy bármilyen egyéb ok következtében nyilvánvalóan túl kevéssé vált.

III. Lehet persze, hogy a közgazdasági gondolkodás úttörői anélkül bukkantak gyakorlati bölcsességük maximáira, hogy különösebben ismerték volna ezek elméleti hátterét. Ne csak azt vizsgál-

211

A tapasztalat is bizonyítja legalább Solon kora óta – de valószínűleg csak a statisztikai adatok hiányán múlik, hogy nem még jónéhány évszázaddal régibb idő óta – azt, amit pusztán az emberi természetről való ismereteink alapján is várhatunk: nevezetesen, hogy a béregység hosszú időszakot tekintve állandóan növekvő tendenciát tanúsít, csökkentésére pedig csak a gazdasági társadalom hanyatlásának és felbomlásának a körülményei között kerülhet sor. A fejlődéstől és a népszaporulattól teljesen függetlenül is parancsoló szükségnek bizonyult a pénzkészlet fokozatos növekedése.

365

juk tehát meg, amit javasoltak, hanem vizsgáljuk meg röviden azt is, hogy melyek voltak az érveik. Ezt megkönnyíti, hogy hivatkozhatunk Heckscher professzornak a merkantilizmusról írt nagy művére, amely első ízben tette a gazdasági kérdések iránt érdeklődő olvasóközönség széles körei számára hozzáférhetővé két évszázad közgazdasági gondolatainak lényeges vonásait. Az alábbiakban előadott idézeteket főképpen tőle vesszük át.212 1. A merkantilista iskola sohasem tételezett fel olyan „önszabályozó” tendenciát, amelynek révén a megfelelő szinten alakul ki a kamatláb.

Ellenkezőleg, hívei szenvedélyesen hangsúlyozták, hogy a túlságosan magas kamatláb a fő gátja a gazdaság növekedésének, s még annak is tudatában voltak, hogy a kamatláb a likviditási igénytől és a pénzmennyiségtől függ. Foglalkoztak azzal a kérdéssel is, hogyan lehet a likviditási igényt csökkenteni és a pénz mennyiségét növelni, s közülük többen világosan kimondták: a pénzmennyiség növelését azért tartják fontosnak, hogy csökkenjen a kamatláb. Heckscher professzor elméleteiknek ezt az oldalát a következőképpen összegezi: „Az élesebben látó merkantilisták álláspontja e tekintetben, csakúgy mint sok egyébben is, bizonyos korlátok között tökéletesen világos volt. Számukra a pénz – a mai terminológia nyelvén kifejezve – egyike volt a termelési tényezőknek, akárcsak a föld, és néha ,mesterséges’ gazdagságnak tekintették, megkülönböztetve a ,természetes’ gazdagságtól; a tőke kamata a pénzhozta járadékért fizetett összeg volt, a földjáradékhoz hasonlóan. Amennyiben a merkantilisták egyáltalán megkísérelték, hogy a kamatlábszint objektív okait feltárják – és e korszak folyamán mindinkább fokozódó mértékben törekedtek erre –, a pénz összes mennyiségében találták meg az okot. A hozzáférhető bőséges anyagból csak a legtipikusabb példákat választom ki, mindenekelőtt annak a bemutatására, hogy mennyire időt álló volt ez a nézet, milyen mélyen gyökerezett, és mennyire független volt a gyakorlati meggondolásoktól.

A két ellenfél, akik közt Angliában az 1620-as évek elején harc folyt a valutapolitika és a kelet-indiai kereskedelem kérdésében, ezen a ponton tökéletesen egyetértett egymással. Gerard Malynes azt állította – és állítását részletesen

212

Céljaimnak ezek annál is inkább megfelelnek, mert Heckscher professzor általában maga is a klasszikus elmélet híve, és nálam sokkal kevésbé szimpatizál a merkantilista elméletekkel.

Nem kell tehát attól tartanunk, hogy idézeteinek kiválasztásában a merkantilisták bölcsességének demonstrálására irányuló szándék befolyásolta volna.

366

indokolta is -, hogy ,a pénzbőség csökkenti az uzsora árát vagy kamatát’ (Lex Mercatoria és Maintenance of Free Trade, 1622.) Kíméletlen és elég gátlástalan ellenfele, Edward Misselden, azt válaszolta, hogy ,a pénzbőség az uzsora orvossága lehet’. (Free Trade or the Meanes to make Trade Florish, ugyanebből az évből.) A félszázaddal később működő vezető írók közül Child, a Kelet-Indiai Társaság mindenható vezetője és legügyesebb védelmezője vitatta (1668-ban) azt a kérdést, hogy a kamatláb törvényes maximálása, amelyet szenvedélyes hévvel követelt, mennyiben szivattyúzhatja ki Angliából a hollandok ,pénzét’. E rettegett hátrány orvosságát abban látta, hogy tegyék könnyebbé az adósságjegyek átruházását, amennyiben fizetési eszközként használják őket, mert ez, mint mondta, ,a ma az országunkban használt készpénz legalábbis felének a hiányát bizonnyal pótolná’. Petty, a másik szerző, aki teljesen távol állt az érdekharctól, egyetértett a többiekkel, amikor a pénzmennyiség növekedésével magyarázta a kamatlábnak 10 százalékról 6 százalékra történt ,természetes’ esését (Political Arithmetick, 1676.), és a kamat ellenében történő kölcsönzést ajánlotta alkalmas orvosságként az olyan ország számára, amelyben túl sok az ,érme’ (Quantulumcunque concerning Money, 1682.).

Természetesen ez az érvelési mód egyáltalán nem volt pusztán angliai sajátosság. Néhány évvel később például (1701-ben és 1706-ban) francia kereskedők és államférfiak panaszolták, hogy az eluralkodott érmeszűkösség (disette des espéces) az oka a magas kamatlábaknak, és arra törekedtek, hogy a pénzforgás növelésével csökkentsék az uzsoralábat.”213

Talán a nagy Locke volt az első, aki elvont fogalmakban fejezte ki – Pettyvel folytatott vitája alkalmával – a kamatláb és a pénzmennyiség közti összefüggést.214 Ellenezte Pettynek a kamatláb maximálására tett javaslatát azon az alapon, hogy ez éppoly megvalósíthatatlan, mint a földjáradék maximálása, minthogy „a pénznek a mindenkori évi kamathozamában megnyilvánuló természetes értéke a Királyságban éppen forgó összes pénzmennyiségnek a Királyság összes kereskedelméhez (vagyis a teljes árueladási forgalomhoz) viszonyított arányától függ”.215 Locke megmagyarázza, hogy a pénznek kétféle értéke van : 1. használati

213

Heckscher: Mercantilism, II. kötet, 200-201. oldal, kissé rövidítve.

Some Considerations of the Consequences of the Lowering of Interest and Raising the value of Money, megjelent 1692-ben, de néhány évvel korábban íródott.

215 Locke hozzáfűzi: „nem csupán a pénz mennyiségétől, hanem a forgási sebességétől is”.

214

367

értéke, amelyet a kamatláb ad meg, „és ebben olyan a természete mint a földé, amennyiben az egyik jövedelmét járadéknak, a másikét pedig használatnak (use216) nevezik”, és 2. csereértéke „és ennyiben olyan a természete, mint az árunak”, amennyiben a csereértéke „csupán a pénz bőségétől vagy szűkös voltától függ e dolgok bőségéhez vagy szűkös voltához képest, nem pedig attól, hogy mekkora lesz a kamat”. Locke így a mennyiségi elmélet két ikerválfajának megalapítója volt. Első elmélete szerint a kamatláb a pénzmennyiségnek az összes kereskedelmi forgalom értékéhez viszonyított arányától függ (figyelembe véve a pénz forgási sebességét is). Második elmélete szerint a pénz csereértéke a pénz mennyiségének a piacon forgó teljes áruvolumenhez viszonyított arányától függ. Minthogy azonban egyik lábával a merkantilista, a másikkal pedig a klasszikus világban állt,217 e két arány egymáshoz való viszonyát illetően zavaros nézeteket vallott, és mindenestül szem elől tévesztette a likviditási igény ingadozásainak lehetőségét. Mindazonáltal buzgón magyarázta, hogy a kamatláb csökkentése nem hat közvetlenül az árszintre, és csak annyiban befolyásolja az árakat, „amennyiben a kamatláb megváltozása a kereskedelemben arra vezet, hogy behoznak vagy kivisznek pénzt vagy árukat, és ezzel itt Angliában előbb-utóbb megvál-

216

Az e helyütt használt „use” szó természetesen a „kamat” régies angol elnevezése.

Hume valamivel később kis híján mindkét lábával a klasszikus elmélet talajára állt. Ő honosította meg ugyanis a közgazdászoknak azt a szokását, hogy az egyensúlyhelyzetre nagyobb figyelmet fordítanak, mint az egyensúly felé törekvő folytonosan változó átmenetre.

De ő még mindig eléggé merkantilista maradt ahhoz, hogy ne tévessze szem elől: a valóságban mindig átmeneti állapotok közt élünk. „Az arany és az ezüst mennyiségének növekedése csak a pénz megszerzése és az árak emelkedése közötti intervallumban vagy közbenső helyzetben kedvező az iparra ... Az állam belső jólétét tekintve közömbös, hogy nagyobb-e a pénz mennyisége vagy kisebb. A hatóság jó politikája csak azt jelenti, hogy – ha teheti – gondoskodik a pénzmennyiség folytonos növekedéséről, mert ezzel ébren tartja a nemzet iparkodását és emeli a munka színvonalát, márpedig ebben rejlik minden tényleges erő és gazdagság. Gyengébb és boldogtalanabb az a nemzet, amelynek éppen csökken a pénzkészlete, mint az a másik nemzet, amelynek szintén nincs ugyan több pénze, mint az előbbinek, de amelynek a pénzmennyisége növekedőben van.” (Essay On Money, 1752.)

217

368

toztatja az arányukat a korábbi arányokhoz képest”, vagyis csak annyiban, amennyiben a kamatláb csökkentése készpénz kivitelére, vagy a termelés növekedésére vezet. Azt hiszem azonban, hogy sohasem jutott el valódi szintézisig.218 Azt, hogy a merkantilista gondolkodásmód milyen könnyen különböztette meg a kamatlábat a tőke határhatékonyságától, jól szemlélteti egy (1621-ben kinyomtatott) részlet, amelyet Locke idéz az A letter to a Friend concerning Usury c. műből: „A magas kamat árt a kereskedelemnek. Nagyobb a kamatból származó haszon, mint a kereskedelemből származó nyereség, s ez arra készteti a gazdag kereskedőket, hogy átálljanak, és tőkéjüket kamat ellenében kölcsönözzék ki, a kisebb kereskedők pedig tönkremennek.” Fortrey munkája (England's Interest and Improvement, 1663.) ugyancsak példa annak a hangsúlyozására, hogy az alacsony kamatláb a gazdagság növelésének egyik eszköze.

A merkantilisták észrevették, hogyha a túlságos likviditási igény következtében a nemesfémek beáramlása tezaurálássá fajul, akkor elmarad az az előnyös hatása, amelyet különben a kamatlábra gyakorolna.

Egyesek közülük (például Mun) mégis amellett kardoskodtak, hogy az államkincstár gyűjtsön kincseket, mert elragadta őket az a törekvésük, hogy növeljék az állam erejét. Mások viszont nyíltan ellenezték ezt a politikát: „Schrötter például arra használta a szokásos merkantilista érveket, hogy sötét színekkel fesse le, mennyire megfoszthatja egy ország forgalmát minden pénzétől a túl nagyra duzzadó államkincstár. ... ő is megvonta – tökéletesen helyesen – a párhuzamot a kolostorok kincsfelhalmozó tevékenysége és a nemesfémek kiviteli többlete közt, márpedig számára ez az utóbbi valóban az elképzelhető legrosszabb dolog volt. Davenant azzal a ténnyel magyarázta sok keleti nép rendkívüli szegénységét – ellentétben az ezekről akkoriban elterjedt hiedelemmel, amely szerint több az aranyuk és az ezüstjük, mint a világ bármely másik or-

218

Heckscher professzor – hithű klasszikus közgazdász módjára megfogalmazott – záró megjegyzése Locke elméletéről szóló beszámolójához jól szemlélteti, mily tökéletesen nyoma veszett elméletében annak a merkantilista nézetnek (amely pedig mai megítélésem szerint kétségtelenül helyes), hogy a kamat a pénzért fizetett kamatot jelenti : „Locke érvelése cáfolhatatlan lenne, ... ha a kamat valóban egyértelmű lenne a pénzkölcsön árával, minthogy azonban ez nincs így, Locke érvelése mindenestül célt tévesztett”. (I. m. II. kötet. 204 oldal.)

369

szágának -, hogy a kincset ,arra kényszerítik, hogy a hercegek ládáiban stagnáljon’ ... Ha már az állami kincsfelhalmozást is legjobb esetben kétséges hasznúnak, gyakran pedig nagy veszélynek tekintették, nyilvánvaló, hogy abban valamennyien egyetértettek, hogy a magánkincsfelhalmozást úgy kell kerülni, mint a pestist. Egyike volt ez azoknak a tendenciáknak, amelyekről számtalan merkantilista szerző dörgedelmes elítélő szavakkal emlékezett meg, és nem hiszem, hogy akár egyetlen hangot is találhatunk, amely ezzel nincs összhangban.”219

2. A merkantilisták felismerték, hogy az olcsóságra törekvés csalóka célkitűzés, és felismerték a túlzott verseny azon veszélyét, hogy a nemzetközi csereanyagokat az országra nézve hátrányosra fordíthatja.

Malynes például ezt írta Lex Mercatoria c. művében (1622) : „Ne törekedj arra, hogy a közösség kárára másoknál olcsóbb áron kínáld árudat, azzal az ürüggyel, hogy ezzel megnöveled a kereskedelmet: a kereskedelem ugyanis nem nő, ha az áruk nagyon olcsók, mert az olcsóság a kis keresletnek és a dolgokat olcsóbbá tevő pénzszűkének a következménye, úgyhogy éppen az ellenkezője növeli a kereskedelmet: a pénzbőség, és az árukat drágábbakká tevő nagy kereslet.”220 Heckscher professzor a következőképpen foglalja össze a merkantilista gondolatkörnek ezeket a fonalait: „Másfél századon át újból és újból megfogalmazták ezt az álláspontot, oly módon, hogy az az ország, amelynek más országhoz képest kevesebb a pénze, szükségképpen, olcsón ad el és drágán vásárol ...” „Ez a magatartás már a Discourse of the Common Weal eredeti kiadásában, vagyis a XVI. század közepén megnyilvánult. Hales a következőket mondotta: ,És mégis: ha a külföldiek örömest vásárolnák is a maguk árui ellenében kizárólag a mi áruinkat, ugyan mi gátolná őket abban, hogy más dolgok árát (értsd: többek között azokét, amelyeket mi vásárolunk tőlük) emeljék, noha a mi áruinkat olcsón megvehetik? Ilyenformán még mindig mi veszítenénk, ők pedig nyernének a mi rovásunkra, hiszen ők drágán árulnak, s mégis olcsón vásárolják a mi áruinkat, ők tehát gazdagodnak, s mi szegényedünk.

Szerintem nekünk is emelnünk kell az árainkat ugyanúgy, ahogyan ők emelik az övéket (és most valóban így is járunk el): emiatt némelyek károsodnak ugyan, de nem annyian, mint az ellenkező esetben’. Ebben a kérdésben fenntartás nélkül egyetértett vele a kiadója néhány évtizeddel később (1581.) A tizenhetedik században újból találko-

219 220

370

Heckscher: i. m. II. kötet, 210 - 211. oldal.

Uo. 228. oldal.

zunk ezzel a szemlélettel anélkül, hogy lényegesen megváltozott volna a jelentősége. Így például Malynes azt tartotta, hogy ez a szerencsétlen állapot annak az eredménye, amitől a legjobban félt, nevezetesen, hogy a külföld aláértékelte az angol valutát. Ugyanez az elgondolás ezután állandóan visszatért. Petty Verbum Sapienti c. (1665-ben írt, 1691-ben publikált) művében azt mondja, hogy csak akkor szűnhetnek meg a pénzmennyiség növelésére irányuló heves erőfeszítések, ,amikor biztosan több a pénzünk, mint bármelyik szomszédországnak (és sohasem olyan kevés), mind számtani, mind mértani arányban’. Az e mű megírása és publikálása közt eltelt időben Coke kijelentette: ,Ha a mi kincsünk nagyobb lenne a szomszédos országokénál, azt sem bánnám, ha a kincsünk a mainak akár mindössze ötödrésze lenne is’.

(1675.)”221

3. A merkantilistáktól származik az „áruktól való félelem” gondolata, és ők tekintették először a pénzszűkét a munkanélküliség okának; ezt azután két századdal később a klasszikusok abszurditásnak nyilvánították. „Az egyik legelső alkalommal, amikor a munkanélküliséget hozták érvként a behozatal tilalmára, Firenzében találkozunk 1426-ban ... Az angol törvényhozás ebben az ügyben legkésőbb 1455-ben veszi kezdetét. ... Egy 1466-ból származó, tehát az előbbivel majdnem egyidős francia dekrétum, amelyik megteremtette a később oly híressé váló lyoni selyemipar alapját, kevésbé érdekes, amennyiben nem irányult ténylegesen a külföldi áruk ellen. De ez is megemlítette annak a lehetőségét, hogy ily módon munka nélküli férfiak és nők tízezrei juthatnak munkához. Láthatjuk, mennyire a levegőben volt abban az időben ez az érv ...

Az első nagy vita ebben a kérdésben, mint majdnem minden társadalmi és gazdasági kérdésben is, Angliában zajlott a tizenhatodik század közepén vagy valamivel korábban, VIII. Henrik és VI. Edward uralkodása alatt. Ebben az összefüggésben csak említést tehetünk egyes művekről, amelyek nyilvánvalóan az 1530-as évek legvégén készültek, s amelyek közül legalább kettőről azt tartották, hogy Clement Armstrongtól származik ... Ő például a következőképpen fogalmazza meg a problémát: ,Az évről évre Angliába behozott külföldi áruk nagy bősége nemcsak pénzszűkére vezetett, hanem tönkretett minden iparágat, ahol egyszerű emberek nagy száma talált volna foglalkoztatást, hogy ételük és italuk megfizetésére pénzt keressenek, és ezek most keserű szükségből tétlenül élnek, koldulnak, lopnak.’ ”222 „Az általam ismert legjobb példa arra, hogy miképpen tárgyalták tipikusan merkantilista szempontból az előbbihez hasonló helyzeteket, az angol alsóházban a pénzszűkéről folytatott vita, amely 1621-ben folyt le, amikor különösen a szövetexportban kezdődött komoly pangás. Az állapotokat igen világosan írta 221 222

Uo. 235. oldal.

Uo. 122. oldal.

371

le a parlament egyik legbefolyásosabb tagja, Sir Edwin Sandys. Azt állította. hogy a paraszt és a kézműves majdnem mindenütt szükséget szenved: szövőszékek állnak tétlenül az országos pénzhiány miatt, a parasztok kénytelenek felmondani szerződéseiket, ,nem azért (Istennek hála), mintha hiány lenne a föld termékeiben, hanem mert hiány van pénzben’. Ebben a helyzetben részletesen vizsgálták, hová tűnhetett az a pénz, amelynek a hiányát olyan keservesen érezték. Számos támadás hangzott el mindenki ellen, akiről azt gyanították, hogy része volt nemesfémek kivitelében (kiviteli többletében) vagy abban, hogy a nemesfémek valamilyen manipuláció következtében belföldön tűntek el.”223

A merkantilisták tudatában voltak annak, hogy gazdaságpolitikájuk, Heckscher professzor kifejezése szerint, két legyet üt egy csapásra. „Egyfelől megszabadul az ország a nem kívánatos árufeleslegtől, amelyről azt tartották, hogy munkanélküliséget eredményez, s ugyanakkor megnövekedik az országban a pénzkészlet”,224 mindazokkal az előnyökkel egyetemben, amelyek a kamatláb ebből folyó csökkenésével járnak.

Azokat a véleményeket tanulmányozva, amelyekhez a merkantilisták tényleges tapasztalataik alapján eljutottak, feltétlenül észre kell vennünk, hogy az emberiség egész történelme folyamán krónikusnak bizonyult az a tendencia, amely szerint a megtakarítási hajlandóság erősebb volt a beruházásra ösztönző indítékoknál. Minden korban a beruházás indítékainak ez a gyengesége volt a közgazdasági probléma kulcsa.

Manapság talán főképpen a már meglevő felhalmozás nagyságában rejlik az oka annak, hogy ez az indíték gyenge, míg korábban inkább a kockázat különféle fajainak volt nagyobb szerepük. Az eredmény azonban ugyanaz. Rendszerint erősebb volt az egyének vágya személyes vagyonuk növelésére a fogyasztástól való tartózkodás segítségével, mint azok az indítékok, amelyek a vállalkozókat arra késztették, hogy a nemzeti vagyont növeljék tőkejavak gyártásával, s e célból munkások foglalkoztatásával.

223 224

372

Uo. 223. oldal.

Uo. 178. oldal.

4. A merkantilisták illúziók nélkül látták gazdaságpolitikájuk nacionalista jellegét, s azt, hogy ez a politika háborút idézhet elő.

Bevallottan nemzeti előnyre és viszonylagos erőre törekedtek.225 Bírálhatjuk őket azért a nyilvánvaló közömbösségükért, amellyel tudomásul vették és elfogadták a nemzetközi pénzrendszer eme kikerülhetetlen következményét. Intellektuálisan azonban sokkal tiszteletre méltóbb az ő realizmusuk, mint a nemzetközileg rögzített aranystandard és a nemzetközi kölcsönök terén alkalmazkodó laissezfaire mai híveinek zavaros gondolatai, amelyek szerint éppen az ilyen gazdaságpolitika biztosítja leginkább a békét.

Az olyan gazdaságban ugyanis, amely hosszú időre többé-kevésbé rögzített pénzbeli szerződések és konvenciók hatása alatt áll, s ahol a fizetési mérleg határozza meg elsősorban a belföldi pénzforgalom nagyságát és a belföldi kamatlábat, mint ahogyan ez Nagy-Britanniában volt a háború előtt: a kormánynak nincs más „ortodox” eszköze a belföldi munkanélküliség leküzdésére, mint az, hogy más országok rovására kiviteli többletre és nemesfém-importtöbbletre törekedjen. A történelem folyamán még sohasem fejlesztettek ki olyan eszközt, amely olyan élesen állította volna szembe az adott ország érdekeit a többiekével, mint a nemzetközi aranystandard (vagy korábban az ezüststandard). Ez ugyanis közvetlenül a piacokért folyó versenytől és a nemesfémek iránti versenytől tette függővé a hazai jó konjunktúrát. Amikor az új onnan termelt arany és ezüst kínálata valamely kedvező véletlen következtében viszonylag bőséges volt, a harc valamelyest szelídült, de a gazdaság növekedésével és a fogyasztási határhajlandóság csökkenésével párhuzamosan pusztító arányokat öltött. Az ortodox közgazdászok, akiknek a józan esze

225

„Az államon belül a merkantilizmus céljai átfogóan dinamikusak voltak. A lényeg azonban az, hogy ezt összekötötték a világ összes gazdasági erőforrásainak statikus felfogásával; ez teremtette ugyanis meg azt az alapvető diszharmóniát, amely a véget nem érő kereskedelmi háborúkat táplálta... Ez volt a merkantilizmus tragédiája. A középkor a maga egyetemleges statikus eszméjével, s a szabad kereskedelem is a maga egyetemes dinamikus eszméjével elkerülte ezt a sorsot.” (Heckscher: i. m. II. kötet, 25-26. oldal.)

373

nem volt képes kordában tartani hibás logikájukat, egészen az utolsó felvonásig katasztrofális szerepet játszottak. valahányszor ugyanis egyegy ország vakon keresve a kiutat lerázta magáról azokat a kötelezettségeket, amelyek megelőzőleg lehetetlenné tették, hogy saját kamatlábuk autonóm módon alakuljon, ezek a közgazdászok mindannyiszor azt hirdették, hogy a korábbi bilincsek újrakovácsolása az általános gyógyulás kikerülhetetlen első lépése.

A valóságban azonban ennek éppen ellenkezője igaz. A nemzetközi előítéletekre tekintet nélkül kialakított autonóm kamatlábra és a hazai foglalkoztatás optimális szintjének elérésére irányuló nemzeti beruházási program, mint gazdaságpolitikai célkitűzés kétszeresen előnyös lenne abban az értelemben, hogy egyidejűleg hasznos mind önmagunk, mind a többi országok számára. Csak akkor állíthatjuk helyre nemzetközi méretekben a gazdaság egészségét és erejét – akár a hazai foglalkoztatás, akár a nemzetközi kereskedelem színvonalán mérjük a gyógyulás előrehaladását –, ha valamennyi ország együttesen és egyidejűleg ezt a gazdaságpolitikát követi.226

IV. A merkantilisták felismerték a problémát, de a megoldásra már nem futotta elemzésük erejéből.

A klasszikus iskola viszont nem vett tudomást a problémáról, mert premisszái közé olyan feltevéseket is felvett, amelyek érvényessége kizárná a probléma felmerülését; ezzel azonban tátongó hasadék támadt a gazdasági elmélet és a józan ész következtetései közt. A klasszikus elmélet teljesítményében az volt a rendkívüli, hogy szétzúzta a „termé-

226

Az International Labour Office előbb Albert Thomas, majd H. B. Butler vezetésével következetesen elismerte megnyilatkozásaiban ezt az igazságot, s ez szembeötlően megkülönbözteti a háború utáni számos nemzetközi testület sok proklamációjától.

374

szetesen gondolkodó ember” hitvallását, noha nem volt igaza. Mint Heckscher professzor mondja: „Ha tehát a pénzzel és a pénz anyagával szembeni magatartás a keresztes háborúk és a XVIII. század között eltelt időszakban változatlan maradt, akkor nyilván mélyen gyökerező nézetekkel van dolgunk. E nézetek talán még a szóban forgó ötszáz éves szakaszon túl is hatottak, noha megközelítőleg sem olyan mértékben, mint ,az áruktól való félelem’. ... A laissez-faire időszakának kivételével nem volt olyan korszak, amely mentes lett volna ezektől az eszméktől. Egyedül a laissez-faire közgazdaságtan páratlan intellektuális szívóssága győzte le egy időre e kérdésben a ,természetesen gondolkodó ember’ hiedelmeit.”227 „A laissez-faire elméletbe vetett feltétlen hit törülhette csak el az ,áruktól való félelmet’ ... amely a pénzt használó gazdaságban a ,természetesen gondolkodó ember’ legtermészetesebb magatartása. A szabad kereskedelmi elmélet tagadta olyan tényezők létét, amelyek nyilvánvalóan meglevőknek tűntek; tehát szükségképpen hitelét kellett vesztenie az egyszerű emberek előtt, mihelyt a laissez faire elmélet már nem tudta a maga ideológiájához láncolni az emberek gondolkodását.”228

Emlékszem, hogyan vegyült Bonar Law-ban a düh az elképedéssel, amikor látta, hogy a közgazdászok tagadják a nyilvánvalót. Mélységesen gyötrődött, hogy erre magyarázatot találjon. Szinte párhuzamot vonhatunk a közgazdasági elmélet klasszikus iskolájának és némely vallásoknak a hatalma között. Valamely eszme hatalmát sokkal jobban bizonyítja, ha képes ördögűzéssel távoltartani a valóságot, mint az, ha az emberiség közkincsévé teszi a rejtettet és a távolit.

V. Hátra van még egy rokon, de az előbbiekkel mégsem azonos tárgykör, ahol a felvilágosult gondolkodás évszázadokon, sőt tulajdonképpen évezredeken keresztül bebizonyítottnak és nyilvánvalónak tartott egy olyan tantételt, amelyet a klasszikus iskola elvetett, gyerekesnek ítélt, s amely ma rehabilitálást és

227 228

Heckscher: i. m. II. kötet, 170–177. oldal.

Uo. II. kötet, 335. oldal.

375

elismerést érdemel. Arra a tantételre gondolok, hogy a kamatláb nem állapodik meg önmagától azon a szinten, amely a társadalom számára a legelőnyösebb, hanem mindig hajlik rá, hogy túl magas legyen; ezért az ésszerű kormányzás feladata, hogy ezt a túlzást rendelkezések és szokások által megfékezze, sőt ehhez az erkölcs szankcióit is segítségül hívja.

Az uzsoraellenes intézkedéseket megtalálhatjuk már azok közt a legrégibb gazdasági rendszabályok közt, amelyekről feljegyzések maradtak fenn. Az ó- és középkor világában az volt a kiemelkedő baj, az volt a gazdasági növekedés legfontosabb akadálya, hogy a túlzott likviditási igény lerombolta a beruházásra ösztönző indítékokat. S ez természetes is, hiszen a gazdasági élet bizonyos fajtájú veszélyei és kockázatai a tőke határhatékonyságát csökkentik, mások pedig a likviditási igény növekedését segítik elő. Az akkori világban tehát, mikor senki sem élhetett biztonságban, jóformán elkerülhetetlen volt az olyan magas kamatláb, amely mellett már semmi sem ösztönzött elegendő beruházásra, ha nem fékezték meg a kamatláb emelkedését a társadalom rendelkezésére álló valamennyi eszköz segítségével. Én abban a hitben nevelkedtem fel, hogy a középkori egyháznak a kamatlábbal szemben tanúsított magatartása eleve abszurd volt, a pénzkölcsönzésből szerzett haszonnak az aktív beruházásból eredő haszontól való megkülönböztetést célzó körmönfont viták pedig csupán jezsuita kísérletek voltak arra, hogy gyakorlatilag kiutat találjanak az abszurd elmélet támasztotta nehézségekből. Ma már úgy érzem, amikor ezekről a vitákról olvasok, hogy ezek során jóhiszemű szellemi erőfeszítések történtek annak a két fogalomnak – a kamatlábnak és a tőke határhatékonyságának – a széjjelválasztására, amelyeket utóbb a klasszikus iskola kibogozhatatlanul összekevert. Ma úgy látom, hogy a skolasztikusok megkülönböztetései egy olyan formula kidolgozására irányultak, amelynek lehetővé kellett volna tennie, hogy a tőke határhatékonysága magas legyen, s ugyanakkor a szabályok, a szokások és az erkölcsi törvények alacsonyan tartsák a kamatlábat.

Még Adam Smith is rendkívül mérsékelt magatartást tanúsított az uzsoratörvényekkel szemben. Jól látta ugyanis, hogy az egyéni

376

megtakarításokat vagy beruházásokra vagy hitelek nyújtására fordíthatják, és semmi biztosíték sincs arra, hogy az előbbiben találják meg levezető csatornájukat. Szívesebben látta továbbá, ha a kamatláb alacsony, minthogy ilyenkor valószínűbb, hogy a megtakarítások hitelnyújtás helyett inkább új beruházásokban vezetődnek le, és ezért védelmezte az uzsoratörvénynek mérsékelt alkalmazását egy bekezdésben,229 amelyért Bentham súlyos szemrehányásokat tett neki.230 Bentham főképp arra alapozta bírálatát, hogy Adam Smith skót óvatossága, túlzottan szigorú volt „a tervkovácsokkal” szemben, s hogy a kamatláb maximálása túl kis teret hagy a jogos és társadalmilag helyeselhető kockázatvállalás jutalmazására. Bentham ugyanis tervkovácsokon azokat értette, akik „vagyonszerzés céljából, vagy akár bármiféle más célból, valamilyen találékonyságot igénylő útra mernek lépni, s ehhez megszerzik a vagyon segítségét... közéjük tartozik mindenki, aki bármilyen ügyében valami olyasmire törekszik, ami újításnak nevezhető; ...röviden, ide számíthatjuk az emberi képességeknek mindenféle olyan alkalmazását, amelyhez az ötletességnek a vagyon támogatására van szüksége.” Benthamnek természetesen igaza van, midőn olyan törvények ellen tiltakozik, amelyek az indokolt kockázatvállalás útjában állanak. „Az okos ember – folytatja Bentham – ilyen körülmények között nem választja majd ki a jó terveket a rosszak közül, hanem egyáltalán felhagy a tervezgetéssel.”231 Abban esetleg kételkedhetünk, vajon a fentiek pontosan fedik-e azt, amit Adam Smith a saját kifejezésével mondani akart. Úgy is felfoghatjuk, hogy Bentham szájával a tizenkilencedik század-

229

A Defence of Usury c. művéhez csatolt, Levél Adam Smith-hez című írásában.

Wealth of Nations, II. könyv, 4. fejezet.

231 Minthogy már idéztem ebben az összefüggésben Benthamot, emlékeztetnem kell az olvasót legkitűnőbb bekezdésére : „...Az ipari életpályát, azt a nagy utat, amelyen a tervkovácsok járnak, széles, talán határtalan síkságnak foghatjuk fel, amelyet olyan szakadékok kereszteznek, amilyen Curtiust nyelte el. Mielőtt az ilyen szakadék bezárulna, áldozatul követel néhány emberéletet, ha azonban egyszer bezárult, többé már nem nyílik meg, és az ösvénynek az addigi része biztonságossá válik a rálépők számára.”

230

377

beli Anglia szól a tizennyolcadik századbelihez, bár írását 1787-ből keltezte „Kricsovból, Fehér-Oroszországból”. Hiszen csak a tizenkilencedik századbeli Angliában lehetett – a beruházási indítékoknak a történelemben páratlan bősége közepette – megfeledkezni arról az elméleti lehetőségről, hogy az ilyen indítékok más viszonyok közt elégtelenek is lehetnek.

VI. Helyénvaló megemlékeznem itt egy különös, méltatlanul félvállról kezelt prófétáról, Silvio Gesellről (1862-1930), akinek a munkáiban mélyreható felismerések villannak fel, és aki kis híján lehatolt a dolog lényegéhez. Tisztelői a háborút követő években valósággal bombáztak engem könyvei példányaival; minthogy azonban érvelésében voltak bizonyos kézzelfogható hibák, egyáltalán nem ismertem fel érdemét.

Amint ez nemegyszer megesik a nem teljesen végigelemzett intuitív meglátásokkal. Csak akkor vált nyilvánvalóvá előttem a jelentőségük, amikor a magam útján már én is eljutottam saját következtetéseimhez.

Addig azonban, hasonlóan a többi akadémikus közgazdászhoz, magam is csak egy kificamodott agyú ember gondolatainak tartottam Silvio Gesell mélyenszántó és eredeti következtetéseit. Minthogy olvasóimnak valószínűleg csak kis része ismeri jól Gesell jelentőségét, kissé aránytalan terjedelemben fogom ismertetni elméletét.

Gesell sikerekben gazdag német232 kereskedő volt Buenos Airesben, akit a nyolcvanas évek vége Argentínájának különösen heves gazdasági válsága ösztönzött pénzügyi problémák tanulmányozására.

Első munkája Reformation im Münzwesen als Brücke zum sozialen Staat címen jelent meg Buenos Airesben, 1891-ben.

A pénzről kialakított alapeszméit ugyanebben az évben tették

232

378

A luxemburgi határ közelében született, német atya és francia anya fiaként.

közzé Buenos Airesben, Nervus rerum címmel; ezt azután számos könyv és pamflet követte, míg aztán 1906-ban nyugalomba nem vonult Svájcban olyan emberként, aki némi vagyon birtokában életének utolsó évtizedeit annak a két legtöbb gyönyörűséggel járó foglalkozásnak szentelhette, amely azok előtt nyílik meg, akiknek nem kell megélhetésük érdekében kereső foglalkozást vállalniuk : a könyvírásnak és a mezőgazdasági kísérletezésnek.

Fő művének első részét 1906-ban adták ki a svájci Les Hautes Geneveys-ben, Die verwirklichung des Rechtes auf dem vollen Arbeitsertrag, második részét pedig 1911-ben Berlinben, Die neue Lehre vom Zins címen. A két rész együtt jelent meg Berlinben és Svájcban a háború alatt (1916), s ez még életében megérte a VI. kiadást Die natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld címen, míg az angol változat (Philip Pye fordításában) The Natural Economic Order címet kapta. Gesell 1919 áprilisában mint pénzügyminiszter működött a rövid életű bajorországi tanácskormányban, s utána haditörvényszék elé is állították. Élete utolsó évtizedét Berlinben és Svájcban töltötte, és a propagandának szentelte. Gesellnek sikerült olyan félig vallásos lelkesedést ébreszteni tanai iránt, mint amilyen korábban Henry George körül alakult ki, s egy világszerte sok ezer tanítványt számláló kultusz prófétájává lett. A svájci és német Freiland-Freigeld Bund, valamint számos más ország hasonló szervezeteinek első nemzetközi összejövetelét Baselban tartották meg 1923-ban. Gesell 1930-ban halt meg; azóta az a kultusz, amelyet az övéhez hasonló elméletek kiválthatnak, jórészt más (véleményem szerint kevésbé kiváló) prófétákra tevődött át. A mozgalom vezetője Angliában dr. Büchi, úgylátszik azonban hogy a mozgalom irodalmát a texasbeli St. Antonioból küldik szét, minthogy fő erői ma az Egyesült Államokban találhatók, ahol Irving Fisher professzor – e tekintetben egyedül állva az akadémikus közgazdászok között – felismerte jelentőségét.

Gesell – ama prófétai sallangok ellenére, amelyekkel tisztelői felcicomázták – fő művét hűvös, tudományos nyelvezettel írta meg, noha keresztül-kasul átitatja a szociális igazságosság iránti olyan méretű szenvedély és érzelmi odaadás, amelyet egyesek

379

tudóshoz nem illőnek találnak. Műveinek Henry Georgetól örökölt oldala, noha kétségkívül egyik forrása a mozgalom erejének, legfeljebb másodlagos jelentőségű.233 Egészben véve a könyv céljának valamilyen antimarxista szocializmus megalkotását tekinthetjük. Reakció ez a laissez-faire-rel szemben, olyan elméletre építve, amely szögesen szembenáll Marxéval, mert a klasszikus hipotéziseket elveti, s a verseny eltörlése helyett kibontakoztatását kívánja. Azt hiszem, a jövő többet fog tanulni Gesell, mint Marx szellemétől. Az érdeklődő olvasó a Natural Economic Order előszavából nyerhet képet Gesell erkölcsi kvalitásairól.

Azt hiszem, ennek az előszónak a vonalát követve találhatjuk meg a választ a marxizmusra.

Gesell sajátos hozzájárulása a pénz és a kamat elméletéhez a következőkből áll. Először is világosan megkülönbözteti a kamatlábat a tőke határhatékonyságától, s úgy érvel, hogy a kamatláb korlátozza a reális tőke növekedési rátáját. Ezután rámutat arra, hogy a kamatláb tisztán pénzjelenség; a pénz különös sajátosságánál fogva azzal a tulajdonságával kölcsönöz fontosságot a kamat pénzlábának, hogy alig okoz tartási költséget azok számára, akik vagyontartás eszközeként használják; a vagyon olyan formái pedig, amelyek, mint például az árukészletek, tartási költséget okoznak, csak a pénz által meghatározott standardnek köszönhetik hozamukat. Kimutatja, hogy a kamatláb évszázadok folyamán viszonylag mindig stabil maradt, s ezzel bizonyítja, hogy nem függhet egyszerűen fizikai adottságoktól, hiszen a fizikai adottságok változásának két egymást követő korszak közt összehasonlíthatatlanul nagyobbnak kellett lennie a kamatláb tényleges megfigyelhető változásainál, vagyis (saját terminológiámmal élve) a kamatláb, amely konstans lélektani adottságoktól függ, stabil maradt, azok a tág határok közt ingadozó adottságok pedig, amelyektől közvetlenül függ a tőke határhatékonysága, nem a kamatlábat, hanem azt határozzák meg, hogy a

233

380

Gesell eltért Georgetól annyiban, hogy kárpótlást javasolt a föld nacionalizálásakor.

reális tőkeállomány milyen ütemű növekedését teszi lehetővé a többé vagy kevésbé adott kamatláb.

Van azonban Gesell elméletének egy nagy hibája. Kimutatja ugyan, miért csak a pénzkamatláb megléte miatt lehet árukészletek kölcsönadásából haszonra szert tenni (az a párbeszéd, amelyet könyve legelején Robinson Crusoe és egy idegen folytat,234 igen kitűnő közgazdasági parabola e tétel bizonyítására, egyenrangú a legjobbakkal); de miután megokolta, hogy a kamat pénzlába, ellentétben a legtöbb árukamatlábbal, miért nem lehet negatív, elmulasztja megmagyarázni, miért pozitív a pénzkamatláb. Azt sem magyarázza meg, hogy a kamat pénzlábát (a klasszikus iskola állításával ellentétben) miért nem a termelőtőke hozama szabályozza. Mulasztásának az az oka, hogy elkerülte figyelmét a likviditási igény fogalma. Gesell így csupán félig építette fel kamatlábelméletét.

Minden bizonnyal elméletének e nem teljes voltában rejlik a magyarázata annak, hogy az akadémikus világ képviselői nem méltatták munkáját figyelemre. Eléggé kidolgozta azonban elméletét ahhoz, hogy rátámaszkodva olyan gyakorlati javaslatot tegyen, amelyben a lényeget tekintve talán bennfoglaltatik az, amire szükségünk lenne, noha abban a formában, amelyben javasolta, nem valósítható meg. Érvelése szerint a kamat pénzlába tartja vissza a reális tőke növekedését, s ha ezt a féket eltávolítanák, akkor a modern világban olyan gyors lenne a reális tőke növekedése, hogy talán zérus nagyságú pénzkamatláb válnék indokolttá, ha nem is azonnal, de viszonylúg rövid idő múlva. Mindenekelőtt tehát a kamat pénzlábát kell csökkenteni, s ezt, mint Gesell kifejtette, azzal lehet elérni, hogy a pénzt a többi „meddő” jószágkészletekéhez hasonló tartási költséggel terheljük. Ez vezetett a „pénzbélyegekről” szóló híres javaslatához, amellyel elsősorban hozzák kapcsolatba a nevét, és amely elnyerte Irving Fisher professzor áldását. Eszerint a bankjegyek csak akkor maradnának érvényesek, ha – a biztosítási kötvényekhez hasonlóan – havonta ellátnák őket a postahivatalokban árusított

234

The Natural Economic Order, 297. és köv. oldal.

381

bélyegekkel (csakhogy nyilvánvaló ugyanezt meg kellene tenni a bankpénznek legalább néhány formájával is). A bélyegek árát természetesen mindenkor a megfelelő összegben rögzíthetnék. Az én elméletemmel ez akkor lenne összhangban, ha a bélyegek ára körülbelül egyenlő lenne azzal az összeggel, amellyel a pénzkamatláb (ha nem volnának bélyegek) meghaladná a tőkének azt a határhatékonyságát, amely teljes foglalkoztatást biztosító új beruházási volument tenne lehetővé.235 A Gesell által konkrétan javasolt megterhelés havi egy ezrelék volt, ami évi 5,4 %-kal egyenértékű. Ez a mai körülmények között túl magas lenne, de az időről időre megváltoztatandó helyes értékhez mindenképpen csak ismételt próbálkozásokkal juthatnánk el.

A javaslat mögött rejlő gondolat egészséges. Valószínűleg lehetne módot találni szerény méretű gyakorlati megvalósítására. Sok olyan nehézség van azonban, amelyet Gesell nem vett észre. Így különösen elkerülte a figyelmét, hogy a pénz nem áll egyedül azzal a tulajdonságával, hogy likviditás-prémiumot tulajdonítanak neki, s ilyen szempontból csupán a mérték tekintetében különbözik sok más jószágtól; különös fontosságát pedig az adja, hogy minden más cikknél nagyobb a likviditás prémiuma. Ha tehát a bankjegyeket a bélyegek rendszerével megfosztanák a likviditás-prémiumuktól, a helyettesítők egész sora lépne a helyükre: bankpénz, látra szóló tartozások, külföldi valuta, ékszer, illetve általában a nemesfémek és így tovább. Mint fentebb megemlítettem, volt idő, amikor valószínűleg a föld birtoklásának (a föld hozamától független) vágya tartotta magasan a kamatlábat; igaz viszont, hogy Gesell rendszerében ez a lehetőség kiküszöbölődhetnék a föld államosítása révén.

235

Vagyis: a bélyegek ára eltüntetné a különbséget a pénzkamatláb és a tőke határhatékonyságának szóban forgó értéke között. (A szerk.)

382

VII. A fentebb megvizsgált elméletek lényegükben a hatékony kereslet ama összetevőjére irányulnak, amely a beruházás indítékainak kielégítő voltától függ. Nincs azonban semmi új azokban a magyarázatokban sem, amelyek a munkanélküliség gyötrelmeit a másik összetevő, nevezetesen a fogyasztási hajlandóság nem kielégítő voltának a terhére róják. Napjaink gazdasági nyomorúságainak ez az alternatív magyarázata – amely a klasszikus közgazdászok előtt éppoly népszerűtlen volt –, a tizenhatodik és tizenhetedik század gondolkodásában sokkal kisebb szerepet játszott, s csak a viszonylag újabb időben kapott erőre.

Noha a fogyasztáshiányra vonatkozó panaszok csupán alárendelt szerepet töltöttek be a merkantilista gondolatvilágban, Heckscher professzor egy sor példát idéz arra, amit ő úgy nevez, hogy „mélyen gyökerező bizalom a luxus hasznos és a takarékosság káros voltában.

Valójában a takarékosságot tekintették a munkanélküliség okának, éspedig két okból: először, mert azt hitték, hogy a reális jövedelem kisebbedik azzal a pénzösszeggel, amely nem vesz részt a forgalomban, és másodszor, mert azt hitték, hogy a megtakarítás pénzt tart vissza a forgalomtól.”236 Laffemas (Les Trésors et richesses pour mettre l'État en Splendeur) 1598-ban támadta a francia selyem használatának ellenzőit, mondván, hogy a francia luxusjavak minden vásárlója megélhetési lehetőséget teremt a szegényeknek, míg a fukartól nyomorultul elpusztulhatnak.237 Petty 1662-ben védelmezte „a szórakozásokat, pompás látványosságokat, diadalíveket stb.”, mert ezeknek a költségei visszafolynak a serfőzők, pékek, szabók, cipészek stb. zsebébe. Fortrey védelmezte a fényűző ruházkodást.

Von Schrötter (1686) elítélte a ruhaviseletre vonatkozó előírásokat,238

236

Heckscher: i. m. II. kötet, 208. oldal.

I. m. II. kötet, 290. oldal.

238 Ezekben az időkben (de még a tizennyolcadik században is) igen sok országban vagy városban bonyolult előírások szabályozták, hogy az egyes társadalmi rétegek tagjai hogyan öltözködhetnek (a selyem, csipke, nemesfémgom237

383

és kijelentette, szívesen venné, ha még többet költenének ruhákra és hasonlókra. Barbon (1690) azt írta, hogy „a pazarlás olyan vétek, amely káros az egyénre, de nem a kereskedelemre ... A fösvénység olyan vétek, amely árt az egyénnek is, a kereskedelemnek is.”239 Cary 1695-ben úgy érvelt, hogyha mindenki többet költene, mindenkinek nagyobb lenne a jövedelme, „és akkor nagyobb bőségben élhetne”.240 Barbon véleményét azonban főképpen Bernard Mandeville Fable of the Bees (Mese a méhekről) című műve népszerűsítette, amelyet 1723ban az angliai Middlessex grófság legfőbb bírósága botrányokozónak minősített, és amelynek botrányos hírneve kiemelkedik a társadalomtudományok történetében. Csupán egyetlen emberről jegyezték fel, hogy jó véleménye volt róla, nevezetesen doktor Johnsonról, aki kijelentette, hogy nem zavarta őt meg ez a mű, hanem „nagyon segítette, hogy tisztábban lássa a valódi életet”. A könyv „erkölcstelenségének” mibenlétét legjobban Leslie Stephen jellemezte a Dictionary of National Biography-ban megjelent bírálatával: „Mandeville nagy megbotránkozást keltett ezzel a könyvvel, amelynek elmés paradoxonjai vonzóvá tettek egy cinikus erkölcsi rendszert... Az a doktrínája, hogy a jólétet inkább a költekezés növeli, mint a takarékosság, egybevágott számos, még ki nem irtott közkeletű gazdasági tévtannal.241 Minthogy egyetértett az aszkétákkal abban, hogy az emberi vágyak lényegében bűnösek, és ezért ,magán vétkeket' termelnek, s minthogy egyetértett azzal a közkeletű nézettel, hogy a gazdagság ,előnyös a közre’, könnyűszerrel megmutatta, hogy minden civilizáció vétkes hajlamok kifejlődésével jár együtt...”

A Fable of the Bees allegorikus költemény „a zümmögő méhrajról, avagy az erényessé vált bitangokról”, amely részletezi egy

bok, ékszer stb. használatának tilalma a parasztok és polgárok számára). (A szerk.)

239 I. m. II. kötet, 291. oldal.

240 I. m. II. kötet, 209. oldal.

241 „Mandeville hírhedt tévtanáról” szólva írja a History of English Thought in the Eighteenth Century című művében Stephen: „ennek tökéletes cáfolata az a tantétel – amelyet olyan ritkán értenek meg, hogy teljes megértése talán a közgazdász legjobb próbája –, amely szerint az áruk iránti kereslet nem munka iránti kereslet”.

384

olyan jómódú közösség nagy nyomorát, amelyben hirtelen minden polgár a fejébe veszi, hogy megszünteti a fényűző életmódot, az állam pedig elhatározza, hogy a megtakarítás kedvéért korlátozza a fegyverkezést.

Ma már nem úri becsület élni pénz s tehetség felett.

Libériák ócskásnál lógnak, nincs ára hintónak, se lónak, villát eladunk városvégen fedezni, mit költöttünk régen.

A költekezés ma: gyalázat, külföldről visszatér a század, fütyülünk az idegen népre és hiú hadidicsőségre, harcolunk, de csak a hazáért, ember jogáért s igazáért.

A gőgös Chloénak konyháján nem keres a boltos, folyvást hordott ruhája foltos ...

S mi lesz a vége ?

Nézd őket s meglátod hamar, hogy fér össze erény s ipar!

Bezárult a kiállítás, ami most jő, az vajmi más.

Mert nem csak azok tűntek el kik szórták a pénzt dögivel, de kik belőlük éltek, százak kitéve a végpusztulásnak.

Helyet ki adna, haj, nekik, mindenütt ül már valaki!

Földnek és háznak nincsen ára, nézz csak e csodás palotára, Thébában nem akadna párja s most kiadó! ...

Az építészt ki menti meg? a művész nem kell senkinek, festő nevét se zengi fáma, megcsappant a szobrászok száma...

385

S ím a tanulság Puszta erény kevés a népnek, s akik új aranykort remélnek, tudhatják, hogy mit várjanak: nagy tisztesség, s ebédre makk.

(Fordította: Hajnal Anna)

Az allegóriához írt kommentár két részlete elég lesz annak bebizonyítására, hogy a fentiek nem minden elméleti bázis nélkül íródtak: „Minthogy az az óvatos gazdálkodás, amelyet egyesek megtakarításnak neveznek, a vagyon növelésének a legbiztosabb módszere a magáncsaládokban, ezért némelyek azt képzelik, hogy akár terméketlen, akár termékeny is az ország, ugyanennek a módszernek általános alkalmazása (amit lehetségesnek tartanak) ugyanazt eredményezi egy egész nemzet számára; s hogy például az angolok sokkal gazdagabbak lehetnének, mint amilyenek, ha olyan mértékletesek lennének, mint némely szomszédjuk. Azt hiszem, ez tévedés.”242

Mandeville épp az ellenkező eredményre jut: „Abban áll egy ország boldoggá és, mint mondani szokták, virágzóvá tételének a művészete, hogy mindenkinek lehetőséget adunk a foglalkoztatására; ennek véghezviteléhez pedig az legyen a kormányzat első gondj a, hogy előmozdítsa a manufaktúrák, a művészetek és mesterségek olyan nagy változatosságát, amilyent az emberi elme egyáltalában ki tud gondolni; a második pedig, hogy bátorítsa a földművelés és halászat minden ágát, ily módon nemcsak az embert, hanem a földet is erejének teljes kifejtésére kényszerítve. Csak ettől a politikától, nem pedig a pazarlás és takarékoskodás kicsinyes szabályozásától remélhetjük a nemzet nagyságát és boldogságát; mert akár nő az arany és az ezüst értéke, akár csökken, minden társadalom boldogsága mindenkor a földnek és az emberek munkájának a gyümölcseitől függ; e kettő egymással egyesítve pedig biztosabb, kimeríthetetlenebb és valóságosabb kincs mint Brazília aranya vagy Potosi ezüstje.”

Nem csoda, hogy az ilyen eretnek gondolatok magukra vonták két évszázad moralistáinak és közgazdászainak átkait, mert ők sokkal erkölcsösebbnek érezték magukat ama komor doktrína birtokában, hogy az egyedüli orvosság az egyén és az állam legszélsőségesebb takarékossága, sőt fukarsága. Petty „szórakozá-

242

Adam Smith, a klasszikus iskola előfutára – valószínűleg Mandeville fent közölt bekezdésére gondolva – azt írta : „Ami minden magáncsalád magatartásában józanság, az egy nagy királyságéban aligha lehet ostobaság”.

386

sai, pompás látványosságai, diadalívei stb.” a Gladstone-korabeli államháztartási politika krajcáros bölcsességének és annak az államrendszernek adták át helyüket, amelynek „nem telt” körházakra, parkokra, szép épületekre, sőt a múlt emlékeinek a konzerválására sem, s még kevésbé a zene és a színház fényűzésére; mindezeket rábízta részben a magánjótékonyságra, részben némely könnyelmű magánemberek nagylelkűségére.

Ez az elmélet egy újabb évszázadon át nem szerepel a „tisztességes” szerzők műveiben, s csak Malthus munkásságának utolsó szakaszában jutott meghatározott szerephez a hatékony kereslet elégtelen voltának a fogalma, mint a munkanélküliség tudományos magyarázata. Minthogy Malthusról írt tanulmányomban243 ezt már részletesen tárgyaltam, elég lesz itt Malthusnak néhány jellegzetes, az említett tanulmányban idézett szövegrészét kiemelnem: „A világnak majdnem minden részében hatalmas termelőerőket látunk, amelyeket nem működtetnek; s én azzal magyarázom ezt a jelenséget, hogy a mindenkori termék elosztásának hibái következtében nem érvényesülnek a folyamatos termelésre ösztönző motívumok... Határozottan állítom, hogy a túl gyors felhalmozásra irányuló törekvés, amely szükségképpen együtt j ár a nem produktív fogyasztás jelentős csökkenésével, csírájában elfojtja a gazdagság gyarapodását, mert nagyon legyöngíti a termelés megszokott indítékait... Ha azonban igaz, hogy a túl gyors felhalmozásra irányuló törekvés úgy osztja el a jövedelmet a munkabér és a profit között, hogy a jövő felhalmozásnak mind az ösztönzője, mind a lehetősége csaknem megszűnik, s ilyenformán megszűnik a növekvő népesség eltartásának és foglalkoztatásának lehetősége is: vajon nem kell-e elismernünk, hogy az ilyen felhalmozásra irányuló törekvés, illetőleg a túlságos nagyságú megtakarítás valóban árthat az országnak ?”244 „A kérdés az, hogy a tőkének s ezt követően a munkaerő iránti keresletnek az a stagnálása, amely azért áll elő, mert a termelés nő, de a földbirtokosok és tőkések improduktív fogyasztása nem nő megfelelő arányban, fennállhat-e anélkül, hogy kárt okozna az országnak; nem csökkenti-e mindenképpen a jólétet és a vagyont ahhoz az állapothoz képest, amikor a földbirtokosok és a tőkések improduktív fogyasztása kellő arányban maradna a társadalom természetes fölöslegéhez viszonyítva, s amikor változatlanul érvényesülhetnének a termelés indítékai; vagyis, amikor el lehetne kerülni a munkaerő iránti kereslet természetellenes felduzzadását, utóbb pedig szükségszerű, hirtelen csökkenését.

243 244

Essays on Biography. 139–147. oldal.

Malthus levele Ricardohoz, 1821. július 7-i kelettel.

387

Ha azonban ez így van, akkor miképpen lenne igaz az az állítás, hogy a takarékosság káros lehet ugyan a termelők számára, de nem lehet káros az államra nézve, továbbá, hogy a földbirtokosok és tőkések improduktív fogyasztásának növekedése nem orvosolhatja időnként a dolgok olyan állapotát, amelyben a termelés indítékai csődöt mondanak ?”245 „Adam Smith azt állította, hogy a takarékosság növeli a tőkeállományt; mindenki aki önmegtartóztatóan él, jótevője a közösségnek; a gazdagság növekedése pedig a termelésnek a fogyasztást meghaladó többletétől függ. Kétségtelen, hogy e tételek messzemenően helyesek... De az is teljesen nyilvánvaló, hogy nem helyesek minden korlátozás nélkül, és hogy a megtakarításra való törekvés, ha túlságba viszik, lerombolná a termelés indítékait. Ha mindenkit kielégítene a legegyszerűbb élelem, a legszegényebb ruházat és a legegyszerűbb lakás, akkor nyilvánvalóan nem is készítenének más minőségű élelmet, ruházatot és hajlékot... A két szélsőség nyilvánvaló, következésképpen tehát kell lennie egy közbülső pontnak – bár lehet, hogy a politikai gazdaságtan nem képes e pont meghatározására – ahol, figyelembe véve a termelőerőket és a fogyasztási szándékot, a gazdaság növelésére irányuló ösztönzés a lehető legnagyobb.”246 „A tehetséges és szellemes emberek által hangoztatott vélemények közül nem ismerek olyat, amely nagyobb ellentétben állana a helyes elmélettel, és amelyet nyilvánvalóbban cáfolna a gyakorlat, mint Say-nek az a véleménye, mely szerint: ,un produit consommé ou détruit est un débouché fermé’.247 Az új elméletből ugyanis az következik, hogy az árukat csak egymáshoz való viszonyukban, nem pedig a fogyasztókhoz való viszonyukban kell tekintetbe venni. Hogyan alakulna – kérdezhetjük – az áruk iránti kereslet, ha a következő félévben minden fogyasztás megszűnne a kenyér és a víz fogyasztásán kívül?

Micsoda árufelhalmozás! Quels débouchés!248 Milyen csodálatos piacot teremtene ez az esemény !”249

Ricardo azonban teljesen süket maradt azzal szemben, amit Malthus mondott. A vita végső visszhangját John Stuart Millnek a béralapelméletéről szóló fejtegetéseiben találhatjuk meg.250

245

Malthus levele Ricardohoz, 1821. július 16-i kelettel.

Malthus: Principles of Political Economy c. művének előszava, 8–9. oldal.

247 „Egy elfogyasztott vagy elpusztított termék egy lezárt piac.” (A szerk.)

248 „Milyen piacok !” (A szerk.)

249 Malthus: Principles of Political Economy, 363. oldal, lábjegyzet.

250 J. S. Mill: The Political Economy, I. kötet, V. fejezet. Mummery-Hobson: The Physiology of Industry c. művének 38. és következő oldalain megtalálhatjuk a Mill-féle elmélet ezen oldalának igen fontos és igen mélyreható taglalását, különösen azzal a tanításával kapcsolatban (amit Marshall a béralapelmélet nagyon is nem kielégítő taglalásakor iparkodott nem létezőként kezelni), hogy „áruk iránti kereslet nem munka iránti kereslet”.

246

388

Ennek az elméletnek Mill saját véleménye szerint nagy része volt abban, hogy elvetette a késői Malthust; s maga Mill az ekörül folytatott viták légkörében nevelkedett fel. Mill követői elvetették Mill béralapelméletét, de szem elől tévesztették azt a tényt, hogy Mill Malthus-cáfolata a béralapelmélettel állt vagy bukott. Mill követői ezt a problémát nem úgy küszöbölték ki a közgazdaságtanból, hogy megoldották, hanem úgy, hogy agyonhallgatták. A kérdés ezután szőröstül-bőröstül eltűnt a vitából.

Cairncross újabban a kisebb jelentőségű viktoriánus közgazdászok írásaiban kutatta a probléma nyomait;251 de talán még annál is kevesebbet talált, mint ami várható lett volna.252 A fogyasztáshiány-elmélet téli álmát aludta addig, amíg 1889-ben meg nem jelent J. A. Hobson és A. F. Mummery tollából a The Physiology of Industry, az első és legfontosabb könyv ama számos kötet közül, amelyekben Hobson majdnem ötven éven át fáradhatatlanul, nagy hévvel és bátorsággal, de majdnem eredménytelenül támadta az ortodox elméletet. Noha manapság jóformán teljesen feledésbe merült, ennek a könyvnek a megjelenése bizonyos értelemben új korszakot nyitott a közgazdasági gondolkodásban.253 A The Physiology of Industry-t Hobson A. F. Mummeryvel együtt írta.

Hobson egyszer elmondta, hogyan került sor a könyv megírására.254 „Közgazdasági eretnekségem csak a nyolcvanas évek közepe táján kezdett alakot ölteni.

Noha Henry George-nak a földbirtok ellen viselt hadjárata és különböző szocialista csoportoknak a dolgozó osztályok szemmellátható elnyomása elleni korai agitációja, párosulva a két Booth-nak a londoni nyomorra vonatkozó leleplezéseivel, mély benyomást gyakoroltak érzelmeimre, mégsem rombolták le

251

The Victorians and Investment, Economic History, 1936.

Fullarton értekezése: On the Regulation of Currencies (1844) a legérdekesebb az idézett helyek közül.

253 J. M. Robertsonnak The Fallacy of Saving címmel, 1892-ben publikált műve támogatta Mummery és Hobson eretnekségét. E könyv azonban nem nagy értékű vagy nagy jelentőségű, mert teljesen hiányzik belőle a The Physiology of Industry mély intuíciója.

254 Confessions of an Economic Heretic címen a London Ethical Society előtt a Conway Hallban, 1935. július 14-én tartott előadásában. A közlést Hobson engedélyezte.

252

389

hitemet a politikai gazdaságtanban. Erre egy úgyszólván véletlen érintkezés révén került sor. Amikor egy exeteri iskolában tanítottam, személyes kapcsolatba kerültem egy Mummery nevű üzletemberrel, akit már akkor és azután is nagy hegymászónak ismertek, aki újabb utat fedezett fel a Matterhornra, és aki a híres himalájai Nanga Parbat csúcs megmászására tett kísérlet közben lelte halálát. Aligha kell mondanom, hogy a vele való kapcsolatomra nem ezen a fizikai síkon került sor. Ő azonban szellemi hegymászó is volt, nyílt szemmel fedezett fel ösvényeket, és mélységes közömbösséget tanúsított szellemi tekintélyek iránt. Ezzel az emberrel vitába keveredtem a túlzott megtakarításról. Ő ugyanis azt tartotta, hogy erre vezethető vissza a tőkének és a munkának a rossz konjunktúra idején tapasztalható elégtelen foglalkoztatása. Sokáig az ortodox közgazdaságtan fegyvereivel próbáltam elhárítani az érveit. Végül azonban meggyőzött, én pedig hozzáláttam, hogy vele együtt kidolgozzam a túlzott megtakarítás elméletét egy könyvben, amely a Physiology of Industry címet kapta és 1889-ben jelent meg. Ez volt az első nyílt lépés eretnek pályafutásom során, s egyáltalán nem voltam tisztában súlyos következményeivel. Ugyanis éppen akkor adtam fel iskolai állásomat, és újfajta munkához kezdtem mint University Extension Lecturer a közgazdaságtan és az irodalom területén. Először akkor döbbentem meg, amikor a London Extension Board megvonta az engedélyét, hogy a politikai gazdaságtanról előadásokat tartsak. Tudomásomra jutott, hogy ennek oka egy közgazdász professzor intervenciója volt, aki olvasta könyvemet, s úgy látta, hogy tartalma épp olyan ésszerű, mintha valaki a Föld korong alakját akarná bizonyítani. Ugyan, hogyan is lehetne bármilyen felső határa a hasznosan megtakarítható összegeknek, amikor minden megtakarítás a tőkestruktúra és a béralap növelésére fordítódik.

Józan közgazdászok csak borzadállyal tekinthetnek az olyan elméletre, amely minden ipari fejlődés forrását támadja!255 Egy másik érdekes személyes tapasztalat hozzájárult ahhoz, hogy meggyőződjem vétkes voltomról. Azt ugyan megakadályozták, hogy előadásokat tartsak a közgazdaságtanról Londonban, de az Oxford University Extension Movement nagyobb liberalizmusa lehetővé tette, hogy a vidéki közönség előtt beszélhessek, ha nem lépem túl a dolgozó osztályok életére vonatkozó gyakorlati kérdések kereteit. Éppen ez időben a Charity Organisation Society különböző közgazdasági kérdésekről előadássorozatot tervezett, és meghívott, hogy készítsek elő egy tanfolyamot.

Igent mondtam, elvállaltam volna ezt az új felolvasói munkakört, de a meghívást hirtelen és magyarázat nélkül, visszavonták. Még ekkor is alig értettem meg, hogy mit követtem el, s hogy a korlátlan takarékosság erényének a kétségbevonása megbocsáthatatlan bűn.”

255

Mint Hobson elég tiszteletlenül írta The Physiology of Industry c. művének 26. oldalán: „A megtakarítás a nemzeti gazdagság forrása, és minél takarékosabb egy nemzet, annál gazdagabb lesz. Rendszerint ezt tanítja majdnem minden közgazdász; sokan az etikai méltóság hangját ütik meg, amikor a megtakarítás végtelen értékéről prédikálnak; unalmas daluknak ez az egyetlen hangjegye ragadta meg a közönség figyelmét.”

390

Hobson ebben a korai művében, amelyet munkatársával együtt írt, fejtegetéseiben többet hivatkozott a klasszikus közgazdaságtanra (ebben nevelkedett fel), mint későbbi írásaiban; ezért, valamint, mert ez Hobson elméletének első kifejtése, ebből a munkából merítem idézeteimet, amelyekkel be akarom mutatni, mennyire figyelemre méltók és megalapozottak voltak bírálatai és meglátásai. A szerzőtársak előszavukban a következőképpen jellemzik azokat a következtetéseket, amelyekkel szemben fellépnek : „A takarékosság gazdagítja, a költekezés pedig elszegényíti a társadalmat is, az egyéneket is. Általános érvényű tételnek mondhatjuk, hogy a pénzhez való ragaszkodásban gyökerezik minden, ami gazdaságilag hasznos. Nemcsak magát a takarékos egyént gazdagítja, hanem emeli a béreket, munkát ad a munkanélkülieknek, és minden tekintetben áldásos hatás árad belőle. A napilapoktól kezdve a legújabb gazdasági tanulmányokig, a szószéktől az alsóházig annyiszor ismétlik és állítják ezt a tételt, hogy már istentelenségnek tűnik a kétségbevonása. Pedig Ricardo művének megjelenéséig ezt az elvet elutasította minden tanult ember, s a közgazdasági gondolkodók többsége is. Kizárólag azért fogadták el végül mégis, mert az ekkor hirtelenül feltűnt béralapelméletre nem tudtak megfelelő választ adni. Nem magyarázhatjuk mással, hogy a következtetés túlélte az érvelést, amelyre logikailag támaszkodott, mint azoknak a nagy embereknek a tiszteletet parancsoló tekintélyével, akik az elméletet védelmezték. Egyes közgazdász bírálók elmerészkedtek odáig, hogy bizonyos részletekben támadták az elméletet, de visszariadtak attól, hogy akárcsak érintsék is a fő következtetéseit. A mi célunk viszont az, hogy megmutassuk e következtetések tarthatatlanságát: igenis túlzásba lehet vinni a megtakarítást, s ez a túlzás szegénnyé teszi a társadalmat, munkanélkülivé a munkásokat; lenyomja a béreket, és azt a komor hangulatot és levertséget terjeszti az üzleti világban, amelyet kereskedelmi válság néven ismerünk...

A termelésnek az a célja, hogy a fogyasztókat ,hasznos tárgyakkal és a kényelem eszközeivel’ lássa el, és ez a folyamat a nyersanyag első megmunkálásától kezdve mindaddig megszakítatlanul tart, amíg végül elfogyasztják a belőle előállított hasznos terméket vagy élvezeti cikket. A tőkének az az egyetlen haszna, hogy segíti a termékek és szolgáltatások előállítását; a felhasznált tőke összes mennyisége pedig szükségképpen együtt változik a naponta vagy hetente elfogyasztott termékek és szolgáltatások mennyiségével. Miközben a megtakarítás megnöveli a meglevő összes tőkét, ugyanakkor csökkenti az elfogyasztható termékek és szolgáltatások mennyiségét. A takarékoskodás túlzásba vitele tehát szükségképpen arra vezet, hogy több tőkét halmoznak fel, mint amennyinek az igénybevételére szükség van, és ez a többlet az általános túltermelés formájában jelentkezik.”256 256

Hobson–Mummery: The Physiology of Industry, III–V. oldal.

391

E bekezdés utolsó mondata rávilágít Hobson tévedésének gyökerére, nevezetesen arra a feltevésre, hogy a túlságos megtakarítás a tényleges tőkefelhalmozást növeli meg a szükségletet meghaladó mértékben, holott ez valójában csak a kisebbik rossz, s csak az előrelátás hibái révén kerülhet sor rá; a fő baj az, hogy a teljes foglalkoztatás körülményei között többet akarnak megtakarítani, mint amennyi tőkére szükség lenne, s ez lehetetlenné teszi a teljes foglalkoztatást, kivéve azt az esetet, amikor előrelátási hibákat követnek el. Egy vagy két oldallal később azonban Hobson – véleményem szerint – a kérdés egyik oldalát teljesen pontosan fogalmazza meg, bár itt is figyelmen kívül hagyja azt a szerepet, amelyet a kamatláb és az üzleti bizakodás állapotának a változásai játszhatnak, vagyis e tényezőket alkalmasint adottaknak tekinti: „Arra a következtetésre jutunk tehát, hogy az alap, amelyre Adam Smith óta az egész gazdasági tanítás ráépült, nevezetesen az a tétel, amely szerint az évi termelés mennyiségét a rendelkezésre álló természeti tényezők, a tőke és a munka összessége határozzák meg, téves. A valóság ennek épp az ellenkezője: nevezetesen a termelés mennyisége sohasem haladhatja ugyan meg az e tényezők összes mennyiségei által megszabott határokat, de jóval e maximum alá süllyedhet; s ez tényleg be is következik a túlzott megtakarítás és az ezt követő, halmozódó túlkínálat termelésgátló hatása következtében. Vagyis a modern ipari társadalmakban rendes körülmények között a fogyasztás korlátozza a termelést, nem pedig a termelés a fogyasztást.”257

Említést tesz végül Hobson arról, mennyiben érinti elmélete az ortodox szabad kereskedelmi érvek érvényességét. „Azt is megjegyezzük, hogy az esztelen kereskedelempolitika vádját, amellyel ortodox közgazdászaink oly sűrűn illetik amerikai rokonainkat és a többi protekcionista államokat : többé nem lehet igazolni az eddig alkalmazott szabad kereskedelmi érvek egyikével sem, hiszen ezek mind azon alapulnak, hogy túlkínálat nem lehetséges.”258

Az ezután következő érvelés – be kell vallani – nem teljes. De ez volt az első eset, amikor valaki határozottan kimondotta: a tőkeképződés nem a megtakarítási hajlandóság eredménye, hanem a jelenlegi és a várható fogyasztásból eredő kereslet hatása

257 258

392

I. m. VI. oldal.

Uo. IX. oldal.

alatt kerül rá sor. A következő, különböző szövegrészeket összevonó idézettel mutatom be ezt a gondolatmenetet : „Tulajdonképpen nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a társadalmi tőkét csak akkor lehet haszonnal megnövelni, ha rákövetkezően az áruk fogyasztása is megnő... A megtakarításnak és a tőkének a megnövekedése megköveteli, hogy a jövőben nőjön a közvetlen fogyasztás, mert enélkül nem lehet hatékony...259 Amikor jövőbeli fogyasztásról beszélünk, nem tíz, húsz vagy ötven évre, hanem a közeli jövőre gondolunk... Ha az emberek gondosabb beosztásból vagy fokozottabb óvatosságból többet takarítanak meg a jelenben, akkor arra is hajlandónak kell lenniük, hogy többet fogyasszanak a jövőben...260 A termelő folyamat egyetlen pontján sem lehet gazdaságosan több tőkét alkalmazni, mint amennyit a mindenkori fogyasztás kielégítését szolgáló áruellátás megkövetel...261 Nyilvánvaló, hogy az én megtakarításom semmiképpen sem módosítja a társadalom gazdaságilag lehetséges megtakarításainak összegét, hanem csak azt határozza meg, hogy az összes megtakarítás valamekkora részét én végzem-e, vagy pedig valaki más. Meg fogjuk mutatni, miképpen kényszerítheti a társadalom valamely rétegének a megtakarítása a jövedelmét meghaladó költekezésre a társadalom másik részét...262 A legtöbb modern közgazdász tagadj a, hogy a fogyasztás bármilyen körülmények közt elégtelen lehetne. Arra kell tehát válaszolnunk: van-e olyan gazdasági ösztönző erő, amely túlzott megtakarításra csábíthatja a társadalmat, s ha igen, vannak-e olyan erők a gazdaság mechanizmusában, amelyek eredményesen ellensúlyozhatják a hatását? Igazolni fogjuk, hogy 1. minden fejletten szervezett ipari társadalomban állandóan működik egy hatóerő, amelynek az a természete, hogy túlzott megtakarításra csábít; illetve 2. a gazdaság mechanizmusának ezt állítólag ellensúlyozó erői vagy egyáltalában nem jelentkeznek, vagy pedig elégtelenek ahhoz, hogy a súlyos gazdasági zavarokat megelőzzék...263 Úgy látszik, a legtöbb későbbi közgazdász kielégítőnek találta azt a rövid választ, amellyel Ricardo cáfolta Malthus és Chalmers álláspontját. ,A termékeket mindig termékekkel vagy szolgáltatásokkal vásárolják meg; a pénz csak eszköz, amely ezt a cserét közvetíti. Minthogy a termelés növekedését mindig a jövedelemszerzési és fogyasztási képesség megfelelő növekedése kíséri, nem lehetséges túltermelés. (Ricardo: Principles of Political Economy, 362. old.)”264

Hobson és Mummery megértették, hogy a kamat semmi egyéb, mint fizetség a pénz használatáért.265 Azt is nagyon jól tudták, 259

Uo. 27. oldal.

Uo. 50-51. oldal.

261 Uo. 69. oldal.

262 Uo. 113. oldal.

263 Uo. 100. oldal.

264 Uo. 101. oldal.

265 Uo. 79. oldal.

260

393

hogy ellenfeleik majd azt mondják: „a kamatláb (vagy a nyereség) csökkenni fog, ez fékezően hat a megtakarításra, és helyreállítja a helyes arányt a termelés és a fogyasztás közt”.266 Erre így válaszoltak: „a nyereségcsökkenés csak kétféle módon késztetheti az egyéneket megtakarításaik csökkentésére: vagy azzal, hogy fokozott költekezésre, vagy azzal, hogy a termelés csökkentésére bírj a őket.267 Az első alternatívát elutasították, mondván, amennyiben a nyereségek csökkennek, akkor a társadalom összjövedelme kisebb lesz, márpedig „ha a jövedelmek átlagos nagysága csökkenőben van, nem hihető, hogy a takarékosság jutalmának ilyenkor bekövetkező csökkenése fogyasztásuk növelésére késztetné az embereket”. A második alternatívával kapcsolatban pedig hangsúlyozták: „eszünkbe sem jut tagadni, hogy a nyereségnek a túlkínálat okozta csökkenése fékezi a termelést; ellenkezőleg, éppen arra alapozzuk egész érvelésünket, hogy ez a fékező hatás érvényesülhet”.268 De elméletük mégsem kerek egész, éspedig lényegében azért, mert nincs független kamatlábelméletük. Ennek következtében Hobson túlzottan azt hangsúlyozta (különösen későbbi könyveiben), hogy a fogyasztáshiány túlberuházásra, vagyis hasznot nem hozó beruházásra vezet, holott azt kellett volna megmagyaráznia, hogy a viszonylag gyenge fogyasztási hajlandóság azért segíti elő a munkanélküliség létrejöttét, mert olyan mennyiségű új beruházásnak kellene kísérnie, amely ellensúlyozhatná az elégtelen fogyasztást; a beruházás azonban nem lesz ekkora, illetve legfeljebb időnként, túlhajtott optimizmus következtében lehet mégis ekkora; míg általában meggátolj a az ilyen mérvű beruházást az a körülmény, hogy várható nyereség a kamatláb által meghatározott standard alá süllyed.

A háború óta az eretnek fogyasztáshiány-elméletek valóságos özönét tapasztaljuk, s közöttük Douglas őrnagyé a leghíresebb. Douglas őrnagy ügybuzgó érvelésének átütő ereje természetesen jórészt abból eredt, hogy az ortodox elmélet hívei nem tudtak el-

266

Uo. 117. oldal.

Uo. 130. oldal.

268 Uo. 131. oldal.

267

394

fogadható érveket felhozni destruktív kritikai megállapításainak jó részével szemben. Diagnózisa azonban részleteiben, különösen pedig úgynevezett „A+B elmélete” sok mindent tartalmaz, ami nem egyéb puszta misztifikációnál. Ha Douglas őrnagy a maga „B-tételeit” a vállalkozók által képzett pénztartalékoknak arra a részére korlátozta volna, amelynek nem felel meg folyó pótlási vagy felújítási kiadás, közelebb járt volna az igazsághoz. De még ekkor is számolni kellene azzal a lehetőséggel, hogy e készleteket más irányú új beruházás, illetve nagyobb fogyasztási kiadások semlegesítik. Douglas őrnagy nem egy ortodox ellenfelével szemben érdemként hivatkozhat arra, hogy legalábbis nem felejtkezett meg teljesen gazdasági rendszerünk kiemelkedő problémájáról. Ő azonban az eretnekek bátor hadseregében legfeljebb közlegény lehet, semmiképpen sem őrnagy; aligha formálhat jogot arra, hogy egy rangba kerüljön Mandeville-lel, Malthus-szal, Gesell-lel és Hobson-nal, akik intuíciójukat követve inkább a még csak homályosan és hiányosan felismert igazság mellé állottak, mintsem hogy kitartsanak a még oly világos, ellentmondásmentes, tetszetős logikájú, de a tényekre nem illő hipotéziseken alapuló téves eszmék mellett.

395