Hévíz folyóirat // 2017.1

Művészeti folyóirat XXV. évfolyam • 2017/1 Ára: 400 Ft

Babiczky Tibor Csabai László Kerékgyártó István prózái

Simon Márton Walter von der Vogelweide versei

Baudelaire / Kácsor 13+1 pILLÉR / Kemény Hajószakács

Körner András

DAVID Bowie 70 Pritz Péter írása

Tartalom

2017/1

Nyílt víz Walther von der Vogelweide: 3 vers .............................................................................................................................. 605 Csabai László: Az eset ............................................................................................................................................................. 609 Sirokai Mátyás: A füvek esti színeváltozása ................................................................................................................. 619 Nagy Dániel: Ozone Network, Első próbálkozás .....................................................................................................621 Horváth Eszter: statisztika . ....................................................................................................................................................623 Finy Petra: Víztükör . ...................................................................................................................................................................624 Vass Norbert: Alaktan, Kérdőjelek .....................................................................................................................................628 Cséby Géza: 70 ............................................................................................................................................................................ 630 Kerékgyártó István: Lélekvesztő ........................................................................................................................................631 Nyerges Gábor Ádám: billenő, nyűgös .........................................................................................................................637 Szilágyi Kinga Magdolna: A szülőcsatornából kilátni a világűr zátonyaira ............................................. 638 Babiczky Tibor: Negroamaro ...............................................................................................................................................639 Seres Lili Hanna: Kimaradjak ................................................................................................................................................ 643 Bocsik Balázs: Melyikünk reggele .............................................................................................................................................644 Simon Márton: Élet, Kuzu no ha ....................................................................................................................................... 645

Hajószakács Körner András: Az askenázi zsidó konyha .................................................................................................................. 649

Hullámverés Pritz Péter: Ziggy Stardust tündöklése és hazatérése (Bowie 70) ........................................................................659 Kemény István: 13+1 irodalmi pillér az 50+1-ből – kisesszék .......................................................................... 669 Kácsor Zsolt: Baudelaire-t a posványból, avagy mi köze a végső kocsmának az utolsó csárdához? ................................................................................................................................. 687

Öböl László Ferenc: Egy jólelkű faun – Nagy Ignác (1810–1854) ......................................................................................695

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Szálinger Balázs Szerkesztő: Cserna-Szabó András Képszerkesztő: Palásti Kovács András Olvasószerkesztő: Cséby Géza Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs, Szántó Endre Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Címlapkép: Brian Duffy portréfotója David Bowie Aladdin Sane című albumához Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Walther von der Vogelweide

3 vers

Fordította és a jegyzeteket írta: Márton László

A hárs tövében 1 Vnder der linden

A hárs tövében

kint a pusztán

ahol volt kettőnk ágya körbe láthatod szépen

és tisztán

hogy fű és virág le van törve

erdő szélén egy völgy fele

tandaradei

szépen dalolt a fülemüle 1

1 Walther egyik legismertebb verse, a „boldog szerelem” lírájának különösen szép alkotása. A visszatekintés a nemrég elmúlt boldog pillanatra többrétűvé teszi, a megszólaló fiatal lány nyíltsággal párosuló szemérmessége bájos, a jelenet pontos körvonalazása drámaisággal ruházza fel a verset. Külön lelemény, hogy a szerelmespár mellett van egy harmadik szereplő, a fülemüle, aki a lány reménye szerint bizonyára megőrzi a titkot. Ha komolyan vesszük az eredeti „nahtegal” szó szerint jelentését, ami „éji dal(nok)”, akkor a madárkát akár a költővel is azonosíthatjuk. Hogy ez már a kortársaknak is eszükbe jutott, arról Gottfried von Strassburg Tristanjának Walthert dicsérve becsmérlő sorai tanúskodnak: Gottfried „szép magas énekhangja” miatt Walthert „a csalogányok úrnőjének” nevezi, minden bizonnyal az itt olvasható versre utalva.

A versnek több magyar fordítása is van, Babits Mihályé vált klasszikussá. Az ő változatának első strófája így hangzik: „A hársfaágak / csendes árnyán, / ahol kettőnknek ágya volt, / ott láthatjátok / a gyeppárnán, / hogy fű és virág meghajolt. / Fölöttünk az ág bogán / Ejhajahujj! / dalolt ám a csalogány!” láthatod, „mvgent ir vinden”: az „ir” névmás egyaránt jelenthet egyes és többes szám 2. személyt. Babits nyilván azért döntött az utóbbi mellett, mert arra gondolt, hogy Walther, amikor a verset előadja, a közönséghez beszél. Csakhogy a versben egy fiktív beszédhelyzet van kimunkálva, amelyet intimnek képzelek: a lány egyvalakinek beszéli ki a titkát (miközben azt is kívánja, hogy ne tudjon róla senki). fű és virág le van törve: a szüzesség elvesztésének régi jelképe. tandaradei: Babits indulatszónak értelmezi, pedig inkább onomatopoézis, a madárhang utánzása. Változatlanul hagytam.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

605

szedtem a lábamat futottam

a mezőre

ahol szerelmem várva várt így szólítottan

„úrnőm előre”

örömöm most sem ismer határt

hogy csókolt ezerszer az bizonyos

tandaradei

nézd csak szájam milyen piros ott ő kirakta

tetszetősen

virágokból az ágyamat bizony kacagna

szívből erősen

aki azon az ösvényen halad

ha rájönne a rózsaszirmot látva

tandaradei

hogy az volt fejem alatt a párna ha azt hogy vele lefeküdtem

megtudná bárki

szégyen volna óvjon Isten keze s hogy mit műveltünk ott mi ketten

fel ne akarja tárni

s ne tudja rajtunk kívül senki se

csak egy kicsi madárka

tandaradei

benne a titkunk el van zárva

1

úrnőm, „here frowe”: szó szerint „nemes úrnő”. Imádságokban így szólították Szűz Máriát is, ezért a közkeletű felfogás szerint itt arról van szó, hogy a lány Máriához fohászkodik örömében. Babits ezt az értelmezést fogadja el: „Mily boldogság volt, Máriám!” – olvasható nála. Ennél életszerűbbnek tartom, hogy a férfi szólítja úrnőjének a lányt. Kérdés, hogy csakugyan „úrnő”-e, azaz főrangú hölgy, vagy közrendű lány, akit felmagasztal az udvarlója. Az ezzel kapcsolatos hipotézisek és viták száma nagy. hogy vele lefeküdtem, az eredetiben szó szerint így: „das er bi mir lege”. Babits itt egy kicsit szemérmes, nála: „hogy mi jártunk ott”.

606

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Babszem Asszony híre oly nagyra nőtt 2 Was eren hat vro bone 1

Babszem Asszony híre oly nagyra nőtt

hogy már muszáj megénekelni

böjthöz való étel csakis a nóna után vagy előtt

rohad és benne férget lehet lelni

akkor is amikor még zsenge friss bezzeg a Fűszál erőt adó belőle sok jó fakadó tőle a kedvünk kacagó

hát a magját semmibe vesszük? á nem! fűből sarjúból széna lesz ez sok szívnek örömöt szerez kedveli girhes és degesz

Babszem Asszony libera nos a malo

ámen

2 Értelmezhetjük a verset úgy is, hogy Walther a középkori farsangi babcsúfoló, böjtócsárló dalokat parodizálja, de tekinthetjük egy konkrét élethelyzet rögzítésének is. Ez utóbbi esetben arról van szó, hogy Walther éhezik, és ráfanyalodik a bab fogyasztására, miközben irigyli a lovakat, amelyek a legnagyobb nyomorúságban is ehetnek nyáron friss füvet, télen szénát. (A „sok szív”, amelynek a fű „örömöt szerez”, természetesen a lovak és egyéb növényevők szíve. Walther humora már csak ilyen.)

A középkorban a bab nem az Amerikából származó, jóízű paszulyfajtákat, hanem a napjainkban lóbab néven ismert bükkönyféleséget jelentette. Ínségeledelnek számított. A megszemélyesítés miatt kiemeltem a bab és a fű egyedi, sőt egyéni voltát. Így lett a „bone” Babszem, a „halm” pedig Fűszál. A versnek – tudomásom szerint – nincs régebbi magyar fordítása. nóna: szó szerint „kilencedik (óra)”, a szerzetesek déli imaórája, vagyis ebédidő. Elképzelhető, hogy Walther ezúttal is egy kolostorban tartózkodott, ahol zsizsikes babbal traktálták. libera nos a malo: szabadíts meg minket a Gonosztól (lat.), a Miatyánk utolsó mondata.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

607

Tegernseeről elmondták százan 3 Man seit mir ie von tegerse 1

Tegernseeről elmondták százan hogy jól fogadják az embert a házban

teszek több mint egy mérföld kerülőt

szemem se rebben hát esküszöm bolond vagyok magam sem értem mi az ok

de mindig bízom az idegenekben Isten adjon neki is nekem is jót mi mást

nem szidom én de mit kínált? vizet

azt hitte ezzel kifizet otthagytam asztalánál a csuhást

3 Ennek a verstípusnak a neve a magyar irodalomban Hazafi Verai János óta „megrovási kaland”: privát sérelem költői feldolgozása maró gúnnyal, a szatíra eszközeivel. Walther persze összehasonlíthatatlanul nagyobb költő, mint a Mikszáthtal egy időben élt magyar fűzfapoéta, de az esendőség az ő versében is érződik. És megfordítva: ezen a kis versen is látszik, hogy nagy költő a szerzője.

Tegernsee (a középfelnémet eredetiben n betű nélkül, „tegerse”) dél-bajorországi település a hasonló nevű gleccsertó partján. Bencés kolostorát a VIII. században alapították. A Walther által sérelmezett eset kétféleképpen is elképzelhető.

Vagy az történt, hogy – miután hívatlanul beállított – leültették a refektóriumban a szerzetesek közé, de velük ellentétben nem kapott bort az étel mellé, csak vizet, vagy pedig odanyújtották neki az étkezés előtti kézmosóvizet, de aztán az apátúr közbeavatkozása nyomán mégsem vendégelték meg. Walther mint hírneves vándor énekmondó ezt mestersége megcsúfolásának tekinti.

A verset az 1961-es magyar kiadás számára Keresztury Dezső fordította. a ház, „das hus”: az említett kolostor. egy mérföld: majdnem tíz kilométer. Jókora út, különösen, ha Walthernek épp nem volt lova. kifizet: nehezen visszaadható szójáték. A „nasse” jelentheti azt is, hogy ‚vizesen’, de azt is, hogy ‚üres kézzel, megszégyenítve, várakozásaiban csalódva’. csuhás, „münch”: az apátúrról van szó. Olyasféle sértés, mintha a vidéki színtársulatnál fellépő vendégművész csepűrágónak nevezné a színigazgatót.

Walther von der Vogelweide Márton László

608

(Ausztria, 1170 k. – Würzburg, 1230 k.) középkori német költő.

(Budapest, 1959) Babérkoszorú-díjas író, műfordító. Legutóbbi regénye: Hamis tanú (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Csabai László

AZ ESET

„N

em fogja megérezni rajtam?” – fut át Tóth III István fején, mikor a Benczúr téri Vénusz-szobornál beleharap a méretes vöröshagymába.

Aztán elcsodálkozik a félelmén. Úgy tűnik, a hatalom kizárólagos birtoklásával eltelt három év már meglátszik rajtuk: polgárrá, kispolgárra kezdenek válni, ha olyan dolgoknak, mint a kifogástalan megjelenés, jelentőséget tulajdonítanak.

A mozgalmi időkben, és főleg a háború alatt hónapokig bujkáltak (katonaszökevények meg zsidók között) bokortanyák elhagyott földalatti magtáraiban, fénytől és levegőtől elzártan, a sarokban dagadó ürülékhalom mellett. „Most meg már attól tartok, hogy Kondrák megérzi rajtam a proliszagot! Ő, a proli, a másik prolin.” Tóth III csuklik. És egy kellemeset böffent. Ez viszont elégedettséggel tölti el. Mióta a konzervgyár alapszervezeti titkára lett, nincs nap, hogy éhesen feküdne le. A munkások persze panaszkodnak a jegyrendszer miatt. „De a jegyre legalább kapnak egy kis tőkehúst, a régi, rabszolgatartó rendszerben tele voltak a húsboltok, csakhogy a prolinak legfeljebb lókolbászra vagy tepertőmorzsalékra tellett” – szokott érvelni magának, ha kellemetlen dolgokat hoznak föl a gyárban a bizalmik. Őket aligha sikerül ennyivel megnyugtatnia. Magát azért igen. Most is nyugodt. Kellemes tavaszi idő van.

Kabát még kell, de már izzad benne az ember. És ő a Vénusz-szobor talapzatánál ülve pihen. Pár éve még a nyakába húzott volna egyet a parkfelügyelő, ha ezt

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

609

meglátja. „Mit rontja itt a képet egy koszos proli!?” És ő most itt ül, és nemsokára bemegy a Jósa András Múzeum melletti épületbe, mely pár éve még a Gestapo kiszolgálójává züllött Magyar Királyi Államrendőrség helyi központja volt cellákkal, kínzókamrákkal. Azelőtt meg a Pénzügyigazgatóságé. Az sem volt jobb. Az nem a vérüket, de az utolsó pengőjüket facsarta ki az emberekből. És ő bemegy ebbe a valamikor oly félelmetes épületbe, és elvtársaival fog találkozni (velük itt régen legfeljebb a fogdában találkozhatott), akik immár a város és a megye vezetői. A Magyar Dolgozók Pártjának nyárligeti élcsapata.

– Szabadság! – mondja Tóth III sűrű folyosói köszöngetés után a városi MDPtitkár irodájába belépve.

– Szabadság! – válaszol Kondrák, és összeráncolja homlokát. Nem kínálja a másikat sem kávéval, sem hellyel, de Tóth III a régi kapcsolat okán természetesnek veszi, hogy leülhet. A másik lapozgat, hümmög, végre megszólal: – Mi újság nálatok? Mármint a konzervgyárban.

– Megvagyunk, köszönöm. A terveket…

– A melós nem lázong?

– Nem. Olvashattad a hangulatjelentéseimet. Mindig időben…

– Szépítesz rajtuk. Meg mi is. Tudjuk, hogy megy ez – mondja keményen, s bár a szavak értelme szerint magát is elmarasztalja, Tóth III úgy érzi, a kritika neki szól személyesen és kizárólag. Védekezni kezd, de úgy, hogy ezzel ne bántsa azokat, akiknek a sorsa rá van bízva, akikért mindig is élni akart, és akikért most is él: – A munkásnak most sem könnyű. Mégis hozzuk a százalékokat. Ez a legfontosabb. Nem? – De. Hol tartanak a városi sportnap előkészületei?

– A sportnapé? Nem tudom. Én csak a konzervgyári sportcsapatok szervezésében segítek. Ha gondolod, hogy…

– Nem, nem. Csak hát te nagy focista voltál. Még a régi időkben… Tóth I, Tóth II, Tóth III, a három Tóth fivér… És te a legjobb. A Munkás Testedzőt is te hoztad létre.

– Ha szóltatok volna idejében, most is szívesen…

– Nem, nem. Csak eszembe jutott.

Nagy levegőt vesz Kondrák, mintha a szép emlékek felidézése sok energiát emésztene fel, de Tóth III tudja, inkább valaminek a visszatartása meríti ki.

– Mi történt, Kondrák elvtárs?

610

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

– Miből gondolod, hogy történt?

– Ne kímélj!

A városi titkár borítékot vesz elő az asztalfiókból. Kibontja. Egy fénykép van benne. Megnézi. Csóválja a fejét.

– Nézd meg! Felismered, hol készült?

Tóth III remegve nyúl a fotóért. Majd elmosolyodik. Aztán elkomorodik: – De hiszen ez csak egy… Ki készítette ezt a képet? És miért?

– Nem tudom. És nem is lényeges.

– Ezek mind leigazolható, megbízható elvtársak. Még a hőskorból. Egy pohár likőrre ültünk be…

– Likőrre? Unikumra?

– ’46-ban… ’46 őszén történt. A Vesuvio bárban. A Vígszínháznál.

– Olyan színház már nincs. A Néphadsereg Színháza a neve. És Vesuvio bár sincs. Még ’49-ben bezáratták. Valutázó reakciósok törzshelye volt.

– Valuta… valutaüzérkedéssel vádolnak… vádol… vádoltok? – s megcsuklik Tóth III hangja.

– Nem. Azzal nem.

Azon a hat évvel korábbi délutánon még látni a beteg kutyaként a Dunába hajló Lánchidat. A főváros mégis kezd már talpra állni: körös-körül toldásos épületek, a frissen rakott téglafalak vöröse egyszerre mutatja a sérülés nagyságát, elevenségét, de a gyógyulást is. És vörös van az ablakokban is. Hihetetlen. Ahol egy éve még a nyilasok meg a Wehrmacht elől bujkáltak az emberek, most vörös zászlókkal és ötágú csillagokkal köszöntik a pétervári forradalom évfordulóját.

Ez az első szabadon ünnepelt Nagy Október a városban, az országban.

Díszben áll a tanterem is. Ballagnak a diákok, a Párt három hónapos ideológiai iskolájának a végzősei. A zsellérek, munkások, bolti segédek előtt virág, kezükben diploma.

– Elvtársak… – kezdi meghatottan a mondókáját Koslicán Rudolf, az intézet igazgatója. És beszél az ókor óta tartó gyötrelemről, megaláztatásról, és hogy most már ennek vége, mert vége kell legyen. És hogy annyival fogják előre lökni az emberiség fejlődését a következő évek, mint korábban évezredek. A diákok hallották már ezeket tőle korábban is, most azonban, az ünnep mámorában igazán a szavak értelmének mélyére hatolhat elméjük.

Koslicán maga mögé mutat. A falon legfelül vörös csillag, alatta Sztálin József fényképe, alatta, balról jobbra, Budai Nagy Antal, Dózsa György, Petőfi Sándor,

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

611

Rákosi Mátyás portréja. Aszimmetrikus a sor, jobbszélre még éppen beférne egy kép. Az, amelyik az igazgató kezében van. Székre áll a férfi, és föl is akasztja.

Egy csoportkép, a kurzus minden résztvevője rajta van. Csodálkozást, zavart suttogást eredményez, mikor ez tudatosul bennük.

– Amit végezni fogtok, az ő munkájukhoz lesz mérhető, a nevetek úgy fog fennmaradni, mint az övéké – jön Koslicán magyarázata.

Néhányan felzokognak, mások megszédülnek az örömtől és a megtiszteltetéstől.

– Menjünk a Vesuvio bárba, ott az énekesnő úgy teszi-veszi magát, hogy kint van a csöcse! – kiáltja Kupa Józsi. (A hiányos öltözetű dizőz mítosza akkor terjedt el Józsi szülőfalujában, Göröngyön, mikor a grófi intéző fia egy nyáron hazajött vakációzni, s a kocsmában eldicsekedett pesti életével.) Az immár képzett eszmeharcosok természetesen mulatni akarnak. Guriga Bandi javasolja ugyan, hogy először menjenek el az (Ürgeöntők szobra helyén) a Vigadó téren nemrég felállított Szovjet Repülős emlékműhöz, és helyezzék el oda a teremdíszítés csokrait, de Józsi lebeszéli, mondván, a virágok idővel úgyis elhervadnak. És elmehetnek oda máskor is. Viszont a Vesuvióban csak ma van nyílt nap, vagyis amikor nem kell belépőt fizetni.

A Körúton a Fel, vörösöket meg a Tiszta búza, tiszta árpát énekelve, egymás vállát átkarolva, az egész járdát elfoglalva haladnak. Az úttestre leszorult járókelők mutogatnak és megjegyzéseket tesznek. Ettől még jobban megjön a forradalmárok kedve: a nemzetközi munkásszolidaritás jeleként ökölbe szorítva előre nyújtják kezüket, leszegik fejüket és a Rajta hát, szúrd és vágdot üvöltve már szántszándékkal rohamra indulnak a sok (átmeneti társadalmi állapota miatt fejletlen osztályöntudatú) kispolgár ellen. Megkergetnek rikkancsokat, leveles postásokat, zokni- és buciárusokat. Egy rendőr félrenéz.

Egy plébános keresztet vet.

– Erre, erre elvtárshölgyek, elvtársurak, van még hely! – tereli be őket a Vesuvio arany karpaszományos egyenruhában díszelgő portása. Aki pontosan tudja, bár ideológiailag ellenségei ezek a fiatalok, a három hónap alatt vetőmagra, ekevasra összegyűjtött ösztöndíjacskájukat okos taktikával szépen el lehet szippantani tőlük.

A főpincér mélyen meghajlik, majd asztalokat szabadít fel részükre. Közben az itallapokat gyorsan eltünteti, és kijelenti, hogy az első italra a ház vendége a társaság. Néhányan, főleg lányok, a likőrrel a kezükben megrettennek. Mert

612

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

most nagyon komoly dolog kezdődhet: rettenetes, mint apjuk vasárnap délutáni részeg dühöngése és fajtalankodása, és csodásan izgalmas, mint az urak és hölgyek (nagyságosok és nagyságák) filmeken látott flancolása.

– Ácsi! – rikkant Kupa Józsi, és kiugrik a táncterem közepére. Előre-hátra mozgatja fejét, kinyomja-behúzza hasát, mintha kérődzne. Aztán feltartott tenyérrel és fölszegett fejjel sétálni kezd. Közben szamármódra üvölt.

– Puputeve! Puputevetánc! – kiáltanak nevetve sokfelől. És – elkésve – kiált és tapsol Guriga Bandi is, aki pedig életében nem látott még tevét.

Van Karádi Katalin slágereit kilógó mellel előadó énekesnő, tűznyelő, kétfejű tehén jelmezbe öltözött törpepáros (a tiroli bocikról énekelnek, akik saját apjukat eszik meg marhasült formájában), és van konferanszié, aki Hitlerrel, Tildyvel, Gerővel és a pápával is viccelődni mer. A színpad mögött hatalmas kráter, melynek fénylávája bikinis nőket, kockafrakkos festett-négereket, csillogó aranypénzt-konfettit okád magából. A pincérek kérés nélkül hozzák az italt.

A zenekar mozgása koreografált. Jobbra, balra fordulnak, feltartják, leejtik hangszerüket, lábdobbantásokkal kísérik a nagydobot, a szólók végén lábukkal O betűt formálva, rogyasztva tettetik a kimerülést. A trombitás a pártiskolások között fújja hangszerét, a villogó lámpák, girlandok, kalapok és asztallapok összetörik a teret, bizonytalanná válnak a határok és a méretek, a fenn és a lenn.

Tóth III forradalomról és futball-világbajnokságokról szaval, nótát énekel dzsessz alapokra, szidja a reakciót, Chaplin-táncot utánoz, a lányok derekát rángatja, földre ül, feláll, nevet, és megkéri Molnár Ilonka kezét. A lány igent mond. Tóth III megcsókolja az arcát. A lány is megcsókolja az övét. Tóth III megcsókolja a lány száját. Ilonka visszacsókol.

Szeparéban ülnek. Tóth III persze nem tudja, hogy ennek az istállóbokszhoz hasonló alkalmatosságnak ez a neve, és nem tudja, hogyan kerültek ide és mikor, csak azt: most nagyon boldog, ilyen pillanatokért érdemes megszületni.

Molnár Ilonka már az első napon megtetszett neki. Egyszerű, nem okoskodó, nem nagyzoló, de a Pártért és az új országért őszintén rajongó teremtés.

Parasztlány, aki a háború végét mégis segédként egy rövidáruboltban töltötte.

Biztos ezért olyan tiszta mindig. Tóth III huszonöt múlt már, és még nem volt dolga úgy nővel. Szégyellte. De kuplerájba menni is félt. Mert az úgyis kitudódna, meg hogyan is lehetne szerelem nélkül egyesülni egy nővel. Már azt gondolta,

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

613

a Párt és az új világ építése fogja kitölteni életét, az fog annak értelmet adni, mikor, ím, a Gondviselés (talán mégis lehet valami a vénasszonyok hitében) ajándékaként az ölébe hullt a legnagyobb kincs. Pedig Ilonkát a három hónap alatt egyszer sem merte megszólítani. Hisz az akár ki is nevetheti vonzalmát (mint tette sok nyárligeti lány korábban), kigúnyolhatja, és akkor égő arccal, lehajtott fejjel kéne kibírnia a pártiskolából hátralévő időt.

– Én téged nagyon, nagyon szeretlek! – mondja a lánynak, aki az utolsó szót nem hallja, olyan hangosan sikolt valaki a szomszéd szeparéban. – Szeretlek!

Szeretlek!

– Kedves vagy, Pista. Igazán kedves.

– Amit mondtam, hogy feleségül vennélek, az nem volt vicc. Remélem, te sem vicceltél!

– Ó, hát ilyen hirtelen… ezt még holnap…

– Mi a baj? – kérdi a férfi ijedten, de a lány rögtön megnyugtatja.

– Nincs baj. Ne félj. Csak, hajh, nehéz dolog ez. Nekem semmim nincs.

– Nekem sincs. Na és? Annak a világnak már vége. Aki szeret, csak az számít, hogy szeret…

– Igen, csak az számít – és hozzábújik.

A férfi pedig csókolja és csókolja. Megmámorosodik a másik nyálától. Már újból forog körülötte a világ, újra beborítják a fények és felkorbácsolják érzelmeit. És akkor rájön: most lesz az a pillanat, amikor megtörténik, amiről hencegve beszélnek a férfiak. Vagy, mert nem volt részük még benne, vagy, mert szégyellik érzelmeiket. Hiszen hogyan is lehetne megrendülés nélkül elmesélni a földi (és épp ezért igazi) szentséggel való találkozást. Átöleli a lányt, benyúl a blúza, a szoknyája alá. A lány nevetve tiltakozik. Már a lány lábai között van a férfi teste, már a szabad utat keresi ott lenn (– Ne, ne még…

– mondja újból Ilonka.), már érzi a rejtett, édes hús gyönyörét, a várakozó meleget. És egy pillanatra elsötétül minden, hogy aztán csiklandozó és heves gyönyör járja át minden tagját, mely az öröm beláthatatlanul mély sötétségének adja át a helyét.

A zenekar befejezte a játékot. Hallatszik a pincér perelése a vendégekkel. Nyilván fizetésre került sor. Készülődnek mindenfelé. Egy nő szisszen, ahogy kikászálódás közben beveri a térdét. A színes villódzás helyett egyenletes, szürke fehér fény tölti ki a termeket.

– Na, milyen volt? – kérdi hangjában boldogsággal és büszkeséggel Tóth III István, a beteljesült életű férfi.

614

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Molnár Ilona felemeli a fejét és mosolyog. Zavaros mégis ez a mosoly. És egyre inkább fájdalmas vigyorrá torzul.

– Borzasztó, borzasztó volt! – és a lány, kezét az arca elé kapva, zokogni kezd.

– Tévedsz, ha azt hiszed – folytatja Kondrák a nyárligeti pártirodán –, hogy minden fényképen lévőt le lehet igazolni. Például itt ez a fickó, itt jobb szélen.

Tudod, ki ez?

– Aki tiszteleg?

– Igen. Mint egy majom.

– Majom… Hát… Ő Kupa Józsi. Ő volt a mókamester. Minden osztályban van ilyen.

– Tartod vele a kapcsolatot?

Tóth III találkozott vele párszor a pártiskola befejezése után.

Küldöttértekezleteken, felkészítőkön. De nem lenne célszerű ezt most megemlíteni. Veszélyes vizekre terelődött a beszélgetés, ha Józsiról kiderült valami, magával ránthatja. Viszont, ha tudják, hogy találkozgatott vele, s most ezt letagadja, éppen azzal tereli magára a gyanút.

– Mi van Kupa Józsival? Rég nem láttam.

– Ül. Imperialista kémtevékenységért tartóztatták le. Mindent bevallott.

– Nem tudom elhinni! Elvhű, meggyőződéses pártmunkásnak gondoltam.

– Éppen az ilyenek a gyanúsak. Csak nem gondolod, hogy a fellazítók balfácánokat szerveznek be! És itt középen, erre a kis feketére emlékszel?

– Ő… Molnár Ilonka – mondja Tóth III, és megremeg a hangja.

– Miért gyengültél el?

– Semmi. Csak…

– Csak?

– Volt vele… ahogy mondani szokás, egy futó kalandom.

– Mikor találkoztál vele utoljára?

– Akkor este, amikor a fénykép készült. A Vesuvióban.

– A Vesuvióban. Akkor nem is gratuláltál neki a sikereihez?

– Nem. Miért? Mi lett belőle?

– Miért nem gratuláltál neki?

– Nem olyan… nem jó hangulatban váltunk el, hogy megkereshettem volna.

– Molnár Ilona elvtársnő osztályvezető a BM-ben. Téged bizalmas beszélgetésekben gyakran emleget.

– Kedves tőle.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

615

– Azt állítja, megerőszakoltad őt.

Amikor a rossz sejtelmek közül valamelyik realitássá válik, az is egyfajta felszabadulás. De csak egy pillanatra. Hogy a vád homályát a megtorlás homálya váltsa föl.

– Ez nem igaz. Nem erőszakoltam meg. Nem akartam. Talán ügyetlen voltam…

– Látták mások is, mit műveltél vele?

– El volt ott foglalva mindenki a maga dolgával, nem törődtek velünk. Ha bíróságra kerülne az ügy…

– Csak nem képzeled, hogy megengedjük, hogy a Párt tagjai egymást sározzák?!

Kondrák visszarakja a fényképet a borítékba, azt elteszi a fiókba. Ropogtatni kezdi ujjperceit. Ettől feláll a szőr a másik hátán. A városi titkár ezt észreveszi, és csak azért is csinálja. Aztán vált: – Ez a nő, ez az Ilona is tarthatná a száját, ha már kurvát csináltál belőle egy burzsuj mulatóban. Figyelmeztették is. De iszik. És olyankor sír meg pofázik.

Tudsz valamit a származásáról?

Tóth III emlékszik, Ilonka gyakran panaszkodott nagygazda keresztapjára, aki ahelyett, hogy segítette volna rokonait, uzsorakamatra adott nekik kölcsönt. Ez akkor Ilonka osztályelnyomottságának a világos bizonyítéka volt. Ám változtak az idők. Egy kulák keresztapa most életveszély. Tóth III úgy érzi, a nő besározásával adja meg neki Kondrák a menekülés lehetőségét. Amivel ő nem élhet. Tett már olyat, amiért utóbb legszívesebben szembeköpte volna magát. De ez az eset Ilonkával más. Ilonka más.

– Molnár Ilonka, vagyis Ilona szegényparaszti származású. Szülei, testvérei a háború után beléptek az UFOSZ-ba.

– Úgy… – feleli Kondrák, s bár elfordítja fejét, a másik észreveszi a városi titkár szája szegletében a gúnyos mosolyt.

Kondrák rágyújt. Jó minőségű, bolgár dohány füstje kezd terjengeni. A nyárligeti kommunisták között az volt a szokás, ha letelepedtek valahova, kirakták középre a füstölnivalójukat, amiből aztán mindenki szabadon vehetett.

Tóth III vágyik erre a régi barátságra és összetartásra. Ami nem múlhatott el. Egy szál cigarettát szeretne. Úgy érzi, az eldöntené függő állapotát.

– Új pártigazolványokat kapunk. Hallottad? – kérdi Kondrák.

– Igen.

– Menj fel a káderosztályra. Add le a mostanit, és töltsd ki az űrlapot az újhoz.

– Rendben.

616

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

– Gyalog jöttél?

– Villamossal. Aztán meg gyalog.

– Rendelek neked egy kocsit. Visszavisz.

– Nagyon kedves vagy. És…

– És?

– Mi lesz velem?

– Várunk. Hátha elsimul az ügy magától. Most menj. Én is megyek, megkeresem a sofőrt. A bejárat előtt fog felvenni.

A fekete, elsötétített Pobeda sofőrje nyitja ki Tóth III-nak a jármű ajtaját. Az alapszervezeti titkárnak jólesik az előzékenység. Elhelyezkedik az ülésben, mely olyan puha, párnázott, hogy szinte elnyeli utasát.

– Kíván rágyújtani? – kérdi a gépkocsivezető, és egy doboz Benczúr füstszűrőst vesz elő. Ez a nyárligeti dohánybeváltó, vagyis új nevén Guszev Kapitány Dohányfermentáló saját, első osztályú gyártmánya. Bolti forgalomba nem kerül. Csak reprezentációs ajándékként lehet hozzájutni. Tóth III kivesz egyet, de nem gyújt rá. Majd a gyári irodájában, elterpeszkedve, hogy minden slukkot kiélvezhessen.

A Tanácsköztársaság téren haladnak. Jobbra a Békeház. Múlt héten adták át.

Ez a város első munkás-lakóépülete. Hat lépcsőház, négy emelet, százhúsz lakás.

Meleg víz, központi fűtés, tisztaság, tér és biztonság azoknak, akik nemrég még együtt laktak az istállóban az állatokkal vagy egy kamrányi helyiségen két másik családdal osztoztak. A Békeház mellett a Jókai mozi. Ljubov Orlova filmjét vetítik, a Volga, Volgát. Az óriásplakáton a nagyjelenet látható: a két főhős ruhástul úszik a folyóban, és közben vitatkoznak. A film tele van képtelenséggel. De éppen ezért mulatságos. Ami nagyon fontos, mert szórakoznia kell a munkásságnak. A marxizmus józan hedonista világnézet. Ezt tanulták a pártiskolában. A Pobeda előtt fagylaltos tricikli. A cukrász szövetkezet kezelésében. Nincs a szövetkezettel semmi baj, amíg a közvetlen állami tulajdon kizárólagossá nem válik, engedni kell az ilyen átmeneti tulajdonformákat. Ezt épp a legutóbbi szemináriumon vitatták meg.

Befordulnak a Kossuth utcára. Elkomorul az alapszervezeti titkár. Még mindig nem tudja elfelejteni a bemeszelt, bedeszkázott ablakokat, melyek a gettó közepén haladó villamos utasai elől akarták elrejteni az iszonyatot. Tóth IIIra olyan vádlóan néznek ezek az ablakok azóta is, hogy elnehezül a légzése.

Pedig ő azon kevesek közé tartozott, akik ténylegesen, vagyis az üldözöttek bujtatásával harcoltak a sötét rendszer ellen.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

617

– Hé, hé… Itt le kellett volna fordulni! – kiált a sofőrnek, mikor az nem kanyarodik le a Mező utca felé. – A gyár nem erre van!

De a vezető mintha meg sem hallaná, gázt ad. Aztán hirtelen fékezéssel élesen balra rántja a kormányt.

Vaslemez kapu nyílik szét előttük. Ők berontanak, és egy éles fékezéssel egy sárga, emeletes épület előtt állnak meg. Ez korábban árvaház volt. Most az ÁVH megyei központja. Tóth III riadtan pislog, a sofőrt lökdösi.

– Nem engedhetjük meg, hogy a Párt tagjai egymást nyírják – szólal meg ekkor egy hang a hátsó ülésről. Kondrák az. Az ő testét is szinte közrefogja a vastag fekete párnázat. – Rámehet a Párt tekintélye. Nem akartad bemártani Molnár Ilonát. Megértem. De így csak te maradsz.

– Nem lehetne, hogy csak egyszerűen… – kérdi síró könyörgéssel Tóth III –, egyszerűen kirúgnátok engem, és… Eltűnnék. Elmennék Pestre metrót építeni.

Vagy egy bányába.

– Nem lehet.

– Nem? – Nem. – Miért nem?

– Nem tudom. Tényleg nem tudom. De ez nem így megy.

Több kérdésre már nincs idő. Megjelenik két tagbaszakadt fickó világoskék egyenruhában, és intenek Tóth III-nak, hogy szálljon ki.

Csabai László

618

(Nyíregyháza, 1969) író, költő. Könyvei a Magvető Kiadónál jelennek meg.

Folyton Szibériába vágyik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Sirokai Mátyás

A füvek esti színeváltozása

Egy hideg őszibarack, ahogy a tóba hull, fényét a homályló elemnek adva, de gyöngyök közt, hasadon, nyomát még egyszer a Napnak felmutatja, mielőtt a kavargó fellegeknél sötétebb mélybe fúrna, melynek szája ezüstös, sikló fogakkal tárul, hogy bármi bolygó gyümölcs alakját megformálja kerekebb önmagából, de fent a parti fűz ingó árnya alá sodródunk, mint levedlett kérge két vízbe dőlt tiszafának, s míg a felcsapó vízoszlopok hűlt helyükre lerogyni odaállnak, a szétfreccsenő ágak közén sár formálja újra a lombokat, hogy szárny-vetette árnyék szelje újra át a vízre vont utat, s földből szabadult madarak verjék fel a kék sátor csendjét,

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

619

vad, vályog-szaggató rikoltással, nyugodt, vályogvető tocsogással a parti iszapra visszaszállva, miután ember, varjú, lángoló nádtető visszatér a füvek színére, hogy ne maradjon utánuk, csak a testek tollal kitömött mása, s a zöld minden esti színeváltozása.

Sirokai Mátyás

620

(Tapolca, 1982) költő, zenész. Legutóbbi kötete: A káprázatbeliekhez (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Nagy Dániel

Ozone Network

Nagyapával az Ozone Networköt nézzük, és most épp az a műsor megy, ahol középkorú amerikai férfiak versenyeznek egymással, ki mennyi fát képes kivágni a nehezen lélegző oregoni erdőből.

Nem ítélkezünk, nem mondunk egymásnak semmit, csak magamban jegyzem meg, milyen jó lenne, ha én is ilyen magabiztosan pusztíthatnám el félelmeimet, egy begyakorolt mozdulattal.

Akkor biztosan nem nézném annyit a szobám falát, a nagy fehér felületet, és nem gondolnék nagyapára, hogy ő is így bámulhatott bele az orosz sztyeppék fehérébe, s mennyire értetlenül állhatott ott negyvenkettő telén.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

621

Első próbálkozás Hormonkészletem tökéletes működésének köszönhetően elindultam Északra, hogy szerelmes legyek és megtaláljam álmaim otthonát.

Sajnálatos módon a szerelem nem jött össze technikai és logisztikai okok miatt. Álmaim otthona pedig különböző minőségi paraméterek hiányában szintén nem találtatott meg.

A konyha kicsinek, a nappali túl sötétnek tűnt. És a szagok! Egy fehérje-feldolgozó üzemből tömény kénhidrogén-szag áramlott be a szellős nyílászárókon keresztül.

Ráadásul a szomszédban egy kamasz több órán át gyakorolta az F-dúrt, majd az E-dúrt. Így inkább itthon maradtam. Most éppen – mint egy mindig folytatódó regény soha be nem érő regényhőse – álmosan mélázgatok új viharkabátomban a húspult és a félkész-termékek közti térben. Kosaramban gépsonka és lágysajt.

Nagyszerűen érzem magam.

Nagy Dániel

622

(Gyula, 1994) költő, író, élelmiszermérnök. Tagja a Köménymag irodalmi csoportnak, az Európa-bajnok magyar íróválogatott csatára.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Horváth Eszter

statisztika

tízből x ember szenved autóbalesetet. te valahol x és y között lézengsz. forróra gyúrt fémlapok közt kifordított pózban végtagok. az utat keretező kukoricás megremeg a mentőautó szirénájának hiányától. tíz balesetből x számúnál késik a mentő. átlagos kiérkezési idő húsz egész öt perc. itt torokhangú állati üvöltésekben mérik az időt. a hit a remélt hangszalagszakadás felőli meggyőződés. jéghidegen izzó narancsos hordágyon végtagok. helyére rögzített nyakcsigolya. tízből kilenc halott kelti azt a látszatot, hogy mégis él. a mentősöknek sosincs ennyi nyakrögzítőjük. a színhelyet szirénák pulzálása homályosítja el, lassan, kábán, fülemben az édesanya sikolyával alszom el. rosszak ezek a statisztikák. tízből x ember álmában hal meg.

Horváth Eszter

2017/1

(Révkomárom, 1998) a Pápai Református Gimnázium végzőse.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

623

Finy Petra

Víztükör

M

ennyi ideje is? Harminc éve.

Harminc éve nem jött le az uszodába. Bármilyen uszodába.

Egyszerűen nem tudott, fizikailag képtelen volt rá. Görcsbe rándult a gyomra, ha csak meglátott egy medencét. De görcsben volt ilyenkor az összes izma is, mintha még most is ott róná a hosszokat a medencében Janika bá árgus tekintetétől kísérve. Az a tekintet, mintha ráégett volna a testére.

Ha akarná sem tudná lesikálni. Sötétebb lett tőle a bőre, meg szeplősebb.

Nem mintha olyan nagy versenyúszó lett volna.

Glendel Gréta 200 pille ranglista 10. hely. Ez volt a legjobb, amit össze bírt kaparni. Pedig mennyi edzést tett bele, mennyi munkát, mennyi megaláztatást!

A megaláztatásról jut eszébe az a bot, amivel Janika bá csapkodta a lazsálók fejét.

Grétikém, nem egy szanatóriumban vagyunk, úgyhogy légy szíves, hagyd abba ezt a kényelmes tempózgatást! – aztán jött a bumm. Egy ütés a fejre a bottal. Grétikém, és bumm. Ez a két dolog remekül megfért Janika bánál.

Kedvesség és kínzás kézen fogva jártak, mint két közeli testvér.

Törölközővel csapkodás is volt persze. Na, nem olyan hatalmasokat kaptak, mint az a nagy úszó, aki majdnem megvakult a fél szemére az ütéstől. Mondjuk, azt állítólag az apjától kapta. Ki tudja? Azóta síbalesetként nyilatkozik róla.

Szóval törölközővel csapkodás is előfordult Janika bánál. Az leginkább szárazföldinél. A gimnasztikai gyakorlatoknál.

Ezért sem jár Gréta konditerembe vagy aerobikórára. Mert még most is összerázkódik, így negyvenöt évesen, ha valaki felemeli mellette a törölközőt.

Azt hiszi, csapni fog, és ijedten ugrik félre. A konditeremben meg nem értik, mit rémüldözik ott, amikor törölgetik magukról a verejtéket.

Uszodába sem mert menni. Mert még elkezd remegni, mint a nyárfalevél.

Vagy csak elájul. Szóval rizikós lett volna.

624

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

De most, hogy eltelt ennyi idő, úgy gondolja, érdemes megpróbálnia.

Talán a klórszagtól sem kerülgeti annyira hányinger. Régebben már csak a klór miatt sem tudott volna jönni. Elég volt egy szippantás, hogy lelki szemei előtt megjelenjen az a sok év borzalom.

Szerencsére itt, a Kondorosiban nem kell attól félnie, hogy ismerősökkel találkozik. Régi edzőtársakkal. Vagy netán Janika bával.

Bár már ezt is elképzelte ezerszer. Hogy mit mondana neki, ha találkoznának.

Hogy szépen kiosztaná. Éjjeleken keresztül csiszolta a szavakat a sértésekhez, amiket majd a fejéhez vág. Miként lehetne jól odamondani, és a legnagyobb fájdalmat okozni.

Azt is kitalálta, hogy tökön rúgja. Hosszan tervezgette azt a mozdulatot, ahogyan belevág térdével a löttyedt herezacskóba, miközben a golyók fájdalmasan összekoccannak.

Pedig nála molesztálás nem is volt, csak a fizikai és lelki megaláztatás.

A tapizás meg a bámulászás csak a König Kingánál fordult elő, a többiek megúszták. Ő is. Talán, mert mindig is túl laposak voltak a mellei, amik nem mutattak úgy a vizes fürdőruhában, mint a Kingának, akinek a cicijeiről Janika bá nem tudta levenni a szemeit.

Most rátör a rosszullét. Bezárja az öltözőszekrényt, és kiszalad gyorsan hányni a vécébe.

– Néhány hossz csupán! – győzködi magát. – Nem nagy ügy, túléled, csak hogy legyőzd a démonjaidat, mert így nem lehet élni. Így nem lehet élni – mondja ki hangosan, amikor a tükörbe néz a női zuhanyzóban, és kimossa a szájából a hányás ízét.

Amikor odasétál a medencéhez, egyszer rezdül csak meg a lába. Szinte nem is remeg.

Fölveszi a sapkát, a szemgödrébe illeszti a szemüveget.

Vesz egy nagy levegőt. Vagyis venne, ha kapna rendesen.

Belezuttyan a hideg vízbe. Nem fejessel, ahogy annak idején versenyeken, meg edzéseken. Hanem nagypapásan, fenékre érkezve.

A mozdulatok azonnal visszajönnek.

Szinte a kiabálást is hallja: Bemelegítésnek saját egyből és saját kettőből tíz hossz, és négy hossz laza pillevari. Grétikém, azért nem annyira laza, mint ahogy te szoktad, mert nálad egy lajhár is aktívabban pillézik. Na, mehet, bénácskáim!

Bénácskáim és nyomorékok. Úgy használta Janika bá ezeket a megszólításokat, mint Gréta férje a drágámat. Olyan természetességgel.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

625

A nő elkezdi hát leúszni a harminc évvel ezelőtti bemelegítést. Eleinte lassan és ügyetlenül megy a saját egy, ami nála a pillangó.

Aztán egyre jobban belejön. A medencében összesúgnak mögötte. Kevés errefelé a jó úszó, a gyorsot még csak-csak ismeri valaki, de szabályos mellúszást már ritkán látni. A pilléről nem is beszélve.

Műanyag virágmintás sapkákban nyugdíjas nénik duruzsolnak. A veterán vízilabdás taták is elismerősen csettintgetnek a nyelvükkel.

Gréta egyre jobban belelendül. Eltelt harminc év. Végre nem érzi magát ügyetlennek, végre sikere van a medencében.

Aztán felvillan egy árnyék a medence csillámai között. Egy arc a víz tükrében. És az ismerős hang is megérkezik: Kis nyomorék, egész jól csinálod!

Az nem lehet. Az nem lehet, hogy a Janika bá itt van, nyel egy kis vizet Gréta.

Kiköpi a klóros levet.

Gyere már ki, Grétikém, hadd köszönjek neked! – jön az utasítás.

Pedig ez ő. Ez tényleg ő.

Glendel Gréta remegve tápászkodik ki a medencéből. Ugyan nemet is mondhatna. De mégis jön. Azért ő is kíváncsi, mi van Janika bával.

Meg hát ugye ott vannak azok a hosszan csiszolt sértések. Muszáj közülük legalább egyet a férfi fejéhez vágnia. Tartozik ennyivel magának. És persze az a jól kifundált tökön rúgás.

Magára teríti a törülközőt, miközben a megfelelő szidalmat fogalmazza meg.

Odamegy a férfihoz.

Hogy összeaszott ez az ember! Mintha egy gonosz szellem kiszívta volna belőle az életet. Talán alkoholista is. Felragyog a piros bőr. Biztosan az.

Mint egy csontváz. Egy rossz kísértet.

– Hallom, a lányod is ügyesen úszik, Grétike. Nem fog versenyezni?

Kizárt dolog – Gréta hiába próbálja előbányászni a fogai közül azt a sértést.

Csak egy aprócska gonoszságot ki tudna kaparni a nyelve alól, csak egy kis bántást, amivel megbosszulhatná azt a rengeteg évet!

Azt a rengeteg kínt.

– Jól tartod magad. Gyakran úszol? – cseveg tovább a kehes edző.

Soha. Most vagyok először vízben.

Gréta keze ökölbe szorul. Pedig mennyit várt erre a pillanatra, hogy jól lehordja a férfit a sárga földig! Aztán itt áll előtte megkukulva, némán, mint hétnyolc éves korában.

Hát egy szót sem bír kinyögni?

626

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Dermedt tekintettel néz, sírni lenne kedve.

Akkor legalább megátkozom magamban. Kívánok neki valami nagyonnagyon rosszat. Balesetet. Vagy mit tudom én.

Egy beteg gyereket. Egy beteg gyereket, aki járni is alig tud.

Gréta küszködve szorítja a szemét, erőlteti a könnycsatornáit, hogy ne zokogjon. A kínlódástól grimaszba rándul a feje.

Igen. Egy beteg gyerek jó lesz. Bár születne egy beteg gyereke. Ránéz Janika bá ráncos arcára. Hisz ez bazi öreg! Rendben, akkor egy beteg unokája.

– Jót beszélgettünk, Grétikém, de most mennem kell. Vár a családom. Az ott a fiam és a feleségem. Megyek!

– Van fia? – ámul el Gréta, és a távolban feltűnő, körülbelül vele egyidős férfit kezdi el mustrálni.

– Nem vertem nagydobra a létezését – magyarázza az edző kényszeredetten.

Láthatóan menne már.

– Hát nem – erősíti meg a volt úszó, miközben le nem veszi a szemét Janika bá fiáról. Arcán ijedt iszony. Akármennyire is próbálja leplezni az érzéseit, nem tudja.

– Pont az ilyen arckifejezések miatt titkoltam őt. Pont az ilyenek miatt – mutat az edző ujjával Gréta fejére. Majd megkeseredett vonásokkal odalép idős feleségéhez. Átveszi a nőtől a gyerekük támogatását.

A férfi lába kacska, és kifelé hajlik. Járásra alkalmatlan, csak tipegni, sántikálni lehet vele. Karjai görcsbe rándulva lógnak a mellkasa előtt, időnként meglibbennek, mintha széllökés taszítaná meg őket.

Janika bá fia ekkor Grétára emeli a tekintetét. Hosszan bámulja. Állandóan szétnyílt szájából nyál csorog. Az anyja rászól: – Nem illik megbámulni másokat.

– De hát ő is bámul engem – nyökögi nehezen artikulálva, esetlen hangon.

Gréta ekkora elkapja a fejét, és visszaugrik a medencébe.

Folytatja a bemelegítést. Most jön a saját kettőből a tíz hossz.

Az ő második legjobb száma mindig is a gyors volt.

Leúszik úgy ötven métert, hogy egyszer sem vesz levegőt. Ez még ifi úszóként sem sikerült neki. Egyik versenyen sem.

Most valahogy viszi a lendület.

Finy Petra

2017/1

(Budapest, 1978) író, költő. Összesen 27 kötete jelent meg, melyek közül a legtöbb gyerekkönyv. Két felnőtt verseskönyve (Histeria grandiflora, Folyékony tekintet) és egy felnőtteknek szóló regénye van (Madárasszony).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

627

Vass Norbert

Alaktan

Hűvösek voltak akkortájt az esték, lefolytak már a fények a Dunán.

Pocakos hópelyheket a zord égre, szikár jégcsapokat ablakkeretekre rajzolgatva gyakoroltuk együtt a fagy kettes számrendszerének alaktanát. És sapkát húztunk, ha indultunk futni, és izzott a tüdőnk a pulóver alatt, és hittük, hosszú lépteinkkel sálat kötöttünk a Sziget fái köré, végül is ősz volt, gesztenyeillat, ködbe zuhantak a matt levelek.

S míg róttuk a magunk szótlan ellipszisét, ezt a hullámok közé írt, néma mikrofonémát, és éreztük, talpunk alól elfogy a föld, az évszak és talán a világ, világos lett egyszerre, hogy nyikorgó angyalszárnyak a szélfútta fák és elvarázsolt szentek a didergő kutyák.

628

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Kérdőjelek Távolodsz. Nem köt össze minket most, csak a hajnal, az ősz és talán az eső. És twitterüzenetet küld agyamba Kosztolányi Dezső: a város vízszintben, senki sincsen fenn, a Logodi utca környékén mindenki pihen. És a csend a Rákóczi térnél is ütemtelen, az ablakomnak viharfelhőkből szórt, átlátszó puzzle-darabkák ütődnek csak, de a felhők fölött lehet tán pár csillag vagy műhold, amik látnak téged, amint kérdőjeleket ír hálóruhádra egy zarándokház nappalijában az álom, én meg felöltözve, az ágyamban, a következő, nyugatra tartó Combinót várom, hogy feltehessek legalább egy zongorahangot rá neked, és míg késik, odasúgom a távolba, halkan, hogy a körpályán futó villamossínek úgy lehetnek csak párhuzamosak, ha egyszer, valahol, okkal vagy oktalanul, mégiscsak összetalálkoznak.

Vass Norbert

2017/1

(Kaposvár, 1985) kritikus, szerkesztő, wannabe punk. Verset is, prózát is ír.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

629

Cséby Géza

70

Száraz leveleket forgat a szél, esténként fanyar füstöt fúj az égő avar, sírva húznak vadlibák a tóra és csípősek már a reggelek.

A tó hideg tükrét borzolja hűvös szellő, beérett nádunk mind a partokon.

A nyári emlékek olyan gyorsan tovaszálltak, s most ez év is lassan, búcsút intve indul. Így volt ez 60 s még 9 éven át, és a 70 topog itt körülöttem.

Hetvenkedve számolom perceit a mának, mert a jövőt, azt nem tudom – a múlt talán, ami biztos, a múlt, de az meg ósdi történelem.

Cséby Géza

630

(Keszthely, 1947) író, költő, műfordító. A Hévíz folyóirat alapító szerkesztője, jelenleg olvasószerkesztője. Festetics Györgyről írott monográfiája idén jelenik meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Kerékgyártó István

Lélekvesztő

A

Manomai Roadon kétszintes francia gyarmati villák és bádogtetős bodegák előtt mentek már jó ideje. Vidrának nem sok kedve volt az egészhez, de nem tehette, hogy megint visszautasítja Dokot. Megérdemelte, hogy egyszer végre elkísérje. Harminc évvel volt fiatalabb nála, mégis istenként szolgálta őt.

– Te, Dok, hova is megyünk tulajdonképpen? – kérdezte Vidra.

– Már nincs messze. A Manorom templommal szemben.

– Nem úgy értem, hanem, hogy mi is lesz ott?

– Bászira megyünk. Milano, az jót csinál veled.

– Tudod, hogy utálom az ilyen hókuszpókuszokat – mondta kedvetlenül Vidra.

– Az mi, az, hókuszpóksz?

– Mindegy – felelte Vidra. És eszébe jutott, úgy beszél a nővel, mintha mindent értene magyarul. És majdnem mindent értett is. Csak két éve tanul, de elképesztő nyelvérzéke van, gondolta Vidra. Bár ő tudna így laoul, pillantott a lányra.

Valami fekete ruhában volt, amihez vörös mintás szőttes kötényt viselt. Dok észrevette Vidra pillantását.

– Tetszik? – kérdezte.

– Mi?

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

631

– A ruhám – simította végig a kötényét Dok. – Ja – felelte Vidra, és érezte, kedvesebbnek kellene lennie, de egyszerűen nem tud. Nem értette, miért, de úgy viselkedett, mint egy felfuvalkodott expat, mint a holland vagy az angol szomszédjai, akik naponta összejönnek koktélozni, és szidják Laoszt, meg a laókat, a lusta szolgákat, a koszt, de azért évekig maradnak. Élvezik az olcsó cselédséget, a filléres kaját meg a jó klímát. Persze én nem mehetek vissza, gondolta Vidra, de megint belátta, jobb helyet aligha talált volna. Ennél jobban sehol nem tűnhetne el. Elhatározta, hogy megerőlteti magát, megpróbál ma kedvesebb lenni a lánnyal.

– Egészen jó! Jól áll neked ez a vörös és fekete!

Majdnem elsütött egy rossz viccet, hogy Stendhal, de aztán, mint mindig, rájött, hogy ez itt nem működik. Igaz, az ostoba expatoknál sem működne, de bármilyen együgyűek is ezek a laók, még mindig jobbak, mint azok. Amúgy is már mindegyikkel összeveszett.

– Tudod, miért? Ez khmu ruha. Az én törzsemé.

– Szóval ez egy khmu viselet. Miért nem mutattad eddig?

– Nem mutattam? Mindig ebben megyek bászira. Nem láttad?

Vidra nem válaszolt. Valóban nem vette észre, pontosabban nem érdekelte.

Szinte havonta ment Dok valami házi ünnepségre a barátaihoz, rokonaihoz, de ő nem ment vele. Inkább a bárban maradt. Addig sem lop annyit Shing, a bárpultos. De az igazi ok az volt, hogy nem érezte jól magát ezekkel a gyerekes, könnyen sértődő laókkal.

Már senkivel sem érezte jól magát.

Dok persze más volt. Bár őt inkább használta. És nemcsak a testét, hanem az eszét is, mert okos volt a lány. A pult mögül gyorsan kivette, amolyan üzletvezetőfélét csinált belőle, később már az összes adminisztrációt is ő végezte, mert Vidra nem tanult meg laoul írni. Beszélni valamicskét, de írni már nem.

– Én meztelenül szeretlek, tudod. Nem a ruháidat figyelem, hanem a gyönyörű bőrödet.

Dok elpirult, sötét bőre lilás árnyalatot kapott.

– Nem gúnyolódni! Tudom, kicsit barnább a bőröm, mint laóknak. Nekünk khmuknak ilyen.

– Hogy is van az a mesétek? – élénkült föl Vidra.

– Mondtam már. Minden laoszi gyerek tudja. Te is tudod. Minek mondjam?

– Mert megkértelek. Öreg vagyok. Elfelejtettem.

– Nem vagy öreg, Milano! Hiába hatvanöt. Én nem látom, hogy te öreg.

632

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Tudom, nálunk öregember hogyan hordja haját, milyen ruhát visel. Milyen fogatlan szája, görbe teste, de fehér nem úgy öregszik. Fehérek fogai szépek.

Tornászik, mint te.

– Na, azért! – mondta Vidra, mert ezt akarta hallani. – Akkor, hogy is volt azzal a füsttel?

– Mikor a fiú és a kisleány kapták csodamadártól tököt, a fiú összetörte övét, előjöttek a laók. Nagyon sokan. Kisleány gyenge, nem tudja törni. Kihegyez bambuszt, tűzben forróvá csinálja. Lyukat égeti tökre. Abból a lyukból bújtunk mi khmuk. Kicsit kormosak lettünk.

Vidra, mint mindig, amikor elmeséltette ezt a lánnyal, nevetni kezdett. Dok pedig, mint mindig, megsértődött ezen.

Ekkor értek a Wat Manorom szentély csipkés, aranyozott homlokzata elé, és hiába látta már Vidra többször is, akár Luang Prabangban harminc egyéb kolostorát, szentélyét, egy pillanatra megint rácsodálkozott, akár az összes többire, ha meglátta őket.

A templommal szemben egy kétszintes sárga épületbe vezette Dok, ahol már tele volt a nappali. Hajlongtak a bemutatkozásnál, Dok átadta az ajándékokat, egy doboz illatos csampa virágzatot, meg valami édes töltött banánt, amit maga készített. Vidra a fülébe súgta: – Kik ezek tulajdonképpen?

– Iskolai barátnő meg családja. Fiú bátyja most jött haza, egyetem vége. Azt ünnepelik bászival.

Vidra annyit tudott, hogy mindent lehet bászival ünnepelni, a lényeg, hogy összejöjjenek, és egyenek meg igyanak. A vendégek is hoznak valamit, bár itt úgy tűnt, a háziak is rendesen kitettek magukért, mindenfelé tálcákat látott tele falatkákkal, melyeket bambuszpálcákra fűzött, erős illatú sárga csampa virágokkal díszítettek.

– Látom, pia is van rendesen. Be fogunk baszni? – kérdezte Vidra.

Dok csóválta a fejét, mert tudta, hogy csúnya szót használt Vidra. Minden ocsmány szóra megtanította magyarul, és amikor megértette a lány, hogy mit jelentenek ezek, nem akarta kimondani őket. Végül rávette Vidra, hogy az ágyban mégiscsak használja ezeket. Dok szégyellte, ezért csak suttogta őket, Vidra meg folyton biztatta, hogy csak nyugodtan kiabáljon, úgysem érti senki.

– Becsípünk. Talán – felelte a lány.

– Van szerinted valami rendes viszki is?

– Nem hiszem. Inkább lao-lao.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

633

– Holnap megint fejfájás – sóhajtott Vidra, mert jól ismerte a helyi rizspálinkát.

– Remélem, nem a kígyós vagy a skorpiós.

– Nem hiszem, azt inkább turistáknak. Itt csak magában isszuk.

Megjelent egy fehér ruhába öltözött, ősz öregember, Vidra nem tudta eldönteni, szerzetes-e, mert azokat csak sáfránysárga köpenyben látta eddig, de az öreg úgy viselkedett, mint a boncok. Leült az egyik fal melletti gyékényre, és mindenki köré gyűlt.

– Kezdődik a hókuszpókusz – mondta Vidra.

– Igen, kezdődik hókuszpóksz – mondta Dok. Az öreg fehérruhás elé lépett az ünnepelt, az egyetemet végzett fiú, többször meghajolt, aztán letelepedett vele szemben.

Mindenfelé gyertyák égtek már ekkor, az illatosítók vékony csíkokban kék füstöt eregettek. Vidra megfogott egy pálinkásüveget, megfordult, hogy ne lássák, és meghúzta. Nem volt jó, de annyira rossz sem. Arra épp alkalmas, hogy egy kicsit kilazuljak, gondolta, és megint beleivott.

Az öreg ekkor valami varázsszövegbe kezdett, amit nemigen értett Vidra. A boncok gyakran kevertek a laóba valami szakrális nyelvet, amit végképp nem értett.

– Mit mond? – kérdezte.

– Mit csinál! – emelte föl az ujját Dok. – Miért, mit csinál?

– Először megidézi a fő szellemeket és isteneket. Mind a tizenhat világból.

– Na, bazmeg – mondta Vidra, és megint meghúzta az üveget.

Nézte az átszellemült arcokat, néhányan lehunyták a szemüket, maguk is mormoltak valamit, és Vidra is kezdte érezni, hogy a fejébe száll az ital, meg a füstölők és a virágok nehéz illata.

A bonc most laoul kezdett beszélni: – Szép nap a mai. Jó rá, hogy a győztes király visszajöjjön a palotába! – mondogatta az öreg. – Jöjj vissza, vinnyankhong!

– Az mi, az a vinnyakhong? – kérdezte Vidra.

– Nem tudom magyarul. Angolul soul.

– Lélek – mondta Vidra.

– Lélek, lélek – próbálgatta Dok. – Milyen lelkeket hív ez vissza?

– A mi lelkeinket, amelyek elmászkeráltak.

– Elmászkáltak a lelkeink? Mér’, hány van?

– Harminckettő lélek egy ember.

– Pont harminckettő?

634

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

– Pont. Nem több, nem kevesb.

– Hu, bazmeg – mondta Vidra és megint ivott. – És hova mentek?

– Mindenhova. Lélek, mint gyerek, elmaszkerál. Te alszol, ő kibújik fejedből.

Bonc hívja, gyere, gyere lélek, haza, az úton, amin mentél, ott jöjj vissza, megtisztítottuk neked utat. Ne feküdj fatörzsre, ne félj a szellemektől, gázolj vízen, szaladj erdőn, csak gyere, hogy rizst ehess itt a testvéreiddel, rokonaiddal!

– És ettől visszajön?

– Nem mindig. Van, amelyik oda jut, ahol nem rikolt kakas, nem süt nap.

– A túlvilágra? – kérdezte Vidra és megborzongott.

– Igen, a Halál Birodalmába.

– És akkor mi van?

– Kevesebb lelked marad. Azzal nehezebb élni. Egyszer aztán mind elfogy.

– Légy erős, lélek, mint az elefánt agyara, mint a medve állkapcsa, mint a szarvas agancsa! Tartson az életed ezer évig! – mondta ekkor az öreg.

– Mindenki lelkét hívja öreg bonc – mondta Dok. – Nem csak a fiúét?

– Nem. Mindenkiét. Ezért szeretjük bászit. Visszajönnek elkóborolt lélekink.

Jól mondom? Lélekink?

– Lelkeink – mondta Vidra, és érezte, hogy szédül.

Nézte a többieket, mindenki magára koncentrált, várta a visszatérő lelkeit, néhányan mormoltak valami fohászfélét, mások fölfelé nézegettek, volt, aki könnyezett. Eszébe jutott, mikor fiatal kutatóként ugyancsak egy lakásban közösségi misén vett részt. Akkor érezte ezt utoljára, mintha valami energia áramlott volna belé. Megfogta Dok kezét, mint akkor régen az angyallányét.

– Érzed? – kérdezte.

– Érzem – felelte Dok. – De maradj csönden! Ne riaszd el a lélekeidet!

Vidra csendben maradt, körülötte meg-megbillent a szoba, lassan forogni kezdett, és most már látta is, ahogy az elkóborolt lelkei keringenek körülötte.

– Gyertek vissza, lelkecskéim! – mondogatta halkan.

Elengedte Dok kezét, és odébb mászott. A sarokba ült, onnan nézte az örvénylő lelkeket. Olyanok voltak, mint az éjszakai piacon árult, selyemfonallal bothoz kötött zöldhátú bogarak, melyek folyton keringenek. Megpróbálta számba venni a zúgó, röpdöső lelkeket.

– Miféle lelkek vagytok ti? – motyogta, és kapdosott utánuk. – Ti csak úgy elhagytatok engem? Sorban elhagytatok? Tudomány, szerelem, család, barátság, becsület?

Csapkodott egyre vadabbul.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

635

Dok látta Vidra zavart hadonászását, de ilyen alkalommal nem volt ritka, hogy transzba jön valaki. Főleg, ha ennyit ivott.

– Hát elmentetek, zöld bogárkáim, eltűntetek? – nyögte Vidra, aztán végigdőlt a bambuszszőnyegen, és elaludt.

Arra ébredt, hogy valaki megfogja a csuklóját. Az ünnepelt egy fehér gyapotszálat kötött rá, aztán jött az öreg is, ő is kötött rá egyet. A tálakon is voltak ilyen fonalak, mindenki vett néhányat, és kötözgették egymás csuklójára.

Mintha csak a visszatért lelkeket kötöznék a testhez, hogy egy darabig ne kóborolhassanak el.

Már Vidrának is öt-hat pamutszál volt a csuklóján, de érezte, hogy nem tudta visszacsalogatni elbitangolt lelkeit.

Azokat már örökre elveszítette.

A Halál Birodalmában vannak már rég, és ha most visszatértek is egy rövid időre, csak azért, hogy megmutassák magukat. Valaha a tiéd voltunk, mondták gúnyosan.

Nézte Vidra a boldog laókat, és azon tűnődött, hány lelke maradhatott.

– Talán három, talán kettő? De egy biztosan, hisz még élek – suttogta, és rátört a zokogás. Könny nem jött a szeméből, csak a válla rázkódott.

Kerékgyártó István

636

(Kaposvár, 1953) író, öt regénye jelent meg, két színdarabját játsszák hazai és külföldi színházak. Új regénye A rendszerváltó az idei Könyvfesztiválra jelenik meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Nyerges Gábor Ádám

billenő, nyűgös a körülmények. és az előzmények. na meg a kifogások. persze. minden apróság belejátszott. és most mégis redőzik a szorongás, mint a hűlő leves tetején épp megdermedő ráncok. kis állatként rándul össze a gyomor. nem tudja, hogy minden rendben van. talán az is, ami nincs. olyanok lehetünk, azt hiszem, mint egy lenyomva maradt, vissza már nem billenő, nyűgös kilincs. azért összelottyanó hullámokként sima felszínné csillapulhat két akármilyen harag vagy riadtság. a félelem múlása technikai okokból most még egyelőre elmarad.

Nyerges Gábor Ádám

2017/1

(Budapest, 1989) költő, az Apokrif főszerkesztője.

Legutóbbi kötete: Az elfelejtett ünnep (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

637

Szilágyi Kinga Magdolna

A szülőcsatornából kilátni a világűr zátonyaira Lehetett volna híd is, de csak móló maradt.

Szemedben part menti vadlovak viharával egy folyton készülő mű forgácsaira nézel.

Homályból kifoszló, felismerhetetlen halmazok együttragyogása a pontos idő.

Akaratod szabadulása: hiányzó részeit fantáziádra bízza. Elindulsz, hogy befejezhesd, de alig jutsz a szélén túlra, elfogynak alólad a meggyőződés deszkái. A teremtés ujjbegyeire nem feszül fel a pillanat, amin átkelhetnél. Állsz űrtengerek rézsút mutató válaszában és nem mersz leugrani a feltételes mód zátonyairól.

Ki mondta neked, hogy te vagy Isten?

Szilágyi Kinga Magdolna

638

(Nagyvárad, 1985) tanulmányait Magyarországon végezte.

Versei 2015 óta jelennek meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Babiczky Tibor

Negroamaro

A

Fly Bar teraszán ültek, arccal a tenger felé. A férfi a nadrágja gyűrődéseit vizsgálgatta, a nő tekintete a távolba meredt. A nap vége volt. A fénysugaraktól furcsán megnyúlni látszott a tér körülöttük. A nő fél arca eltűnt a narancsvörös ragyogásban, olyan volt a feje, mint egy olvasztókemencébe tolt ágyúgolyó.

Meghúzta a sörösüveget. Tömzsi, hasas palack, vitorlavászonra emlékeztető papírba csomagolva. Birranova Margose. A nő a földre köpte az italt.

– Mi a szar ez?

– Helyi sör – válaszolta a férfi. – Tengervízzel főzik. Nem ízlik?

– Olyan, mintha egy tengeri fürdőzés után a számba élveznél, egyszerre sós és keserű.

A férfi nem felelt, de egy szándékoltan jelentéktelennek tűnő mozdulattal eltolta maga elől a poharát.

Harangoztak. A férfi az órájára pillantott, majd bosszúsan megrázta a fejét.

– Mi bajuk van ezeknek?

– Kiknek? – kérdezte színtelen hangon a nő, és a férfira emelte tekintetét.

– Az olaszoknak.

– Mi bajuk lenne az olaszoknak?

A férfi türelmetlen kézmozdulatot tett.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

639

– Húsz huszonkettő van – mondta végül.

– És?

– És harangoznak.

A nő grimaszolt.

– Nem lehet, hogy rosszul jár az órád?

– Nem lehet. Ezelőtt tizenkilenc ötvenhétkor szólalt meg a harang. Direkt figyeltem.

– De hát negyedkor is harangozniuk kellett volna, nem?

– Akkor azt meg kihagyták. Régóta mondom, a katolicizmus félresiklott. A fizikusok szerint meg egyáltalán nem is létezik idő. Innen szép nyerni.

A nő nem válaszolt, térdét az álláig húzva ült a széken, és tenyerével egy kék foltot simogatott a nyakán. A tenger felé bámult.

A férfi egy vékony, fekete kartondobozt helyezett az asztal közepére. A tetején fehér felirat: Rocco Barocco. A nő kérdő tekintettel emelte le a fedelet.

Selyemkendő. Türkizkék alapon sötétkék sáv. Mint egy forradás. Vagy fojtogatás nyoma.

– Nem veszed fel? – kérdezte a férfi.

– Nem. Ettől nem leszek szebb.

A férfi a félig kiürült sörösüveget figyelte az asztal közepén, amely időnként fel-felbúgott az éledező szélben. Lényegét tekintve ugyanazt nézzük, futott át az agyán, és lopva a nőre pillantott.

– Olyan, mint a tenger – mondta hirtelen a nő.

– Tessék?

– A harangszó. Amikor nem közöl semmit. Olyan, mint a tenger.

– Mért, milyen a tenger?

– Értelmezhetetlen, mint a húsz huszonkettő.

– Ennyi erővel a szél is értelmezhetetlen.

A nő felnézett.

– Az is – mondta ereszkedő hanglejtéssel.

A bár fölötti lakóépület teraszán egy félmeztelen férfi dohányzott, a korlátnak támaszkodva. A fel-felvillanó cigarettaparázs olyan volt, mint egy miniatűr viharjelzés.

– De mi köze van a pontos időnek a tengerhez vagy a szélhez?

– És a harangszónak mi köze van az időhöz?

A férfi feltápászkodott.

– Inkább hozok még egy italt – mondta, lesimítva a nadrágját. – Mit kérsz?

– Valami bort – felelte a nő. – Milyen van?

640

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

– Nem tudom. Igyál negroamarót, az helyi fajta. Olyan íze van, mintha földet lapátolnának a szádba.

– Fúj – fintorgott a nő. – És a neve is bizarr.

– Nem is tudsz olaszul.

– Ennyit azért tudok. Meg érezni is lehet. A hangzásából.

– Akkor legyen inkább fehér?

– Nem, jó lesz, amit mondtál. Hozzad.

A sziklafal tetejéről, a via Porta felől zongoraszó hallatszott, olcsó, egynyári sláger, teli érdektelen moll akkordokkal.

– Dobre? – kérdezte széles mosollyal a pultosfiú, majd a férfi értetlenségétől zavarba jőve megismételte az anyanyelvén is: – Tutto bene?

– Tutto bene, faszfej – hagyta jóvá a kérdést a férfi.

– Something to drink? – próbálkozott a pultos.

– Bábel, bazmeg, katolikus Bábel – motyogta maga elé a férfi. – Negroamaro – tette hozzá hangosan. – Due. A pultos kacsintott.

– Sit back – mondta, és a hűtő felé fordult.

A férfi a nyíló hűtőajtóra pillantott, majd megtorpant. Megakadt a szeme egy matricán. Különös, csomós aljú kígyóvonal, a tetején bal felé mutató, szigonyszerű nyíllal. Ugyanilyet festett valaki aznap reggelre virradóra az ajtajukra.

– Ez mit jelent? – kérdezte önkéntelenül az anyanyelvén.

A pultos értetlen pillantással fordult meg, majd látva a férfi tekintetének irányát, elmosolyodott.

– Saturnus – mondta. – A message from the depth.

A férfi elé tette a két poharat a pultra.

– It means there’s no direct way up – tette hozzá. – If there’s any.

A férfi szó nélkül megragadta a két poharat, és elfordult a pulttól.

– A hülye köcsög – dohogott magában. – Rizlinges pohárba tölti a vörösbort.

Lassan beesteledett. A félhold széthasadt igazgyöngyként ragyogott az égen.

A férfi letette az italokat és leült. A nő belekortyolt a borba, majd megborzongott.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

641

– Mondd, a következő helyen jó lesz nekünk? – kérdezte bizonytalanul.

– Milyen következő helyen?

– Hát, ahová innen megyünk. Ott jó lesz?

– Fogalmam sincs, hová megyünk innen.

– Itt nem maradhatunk.

– Mért, mi a baj ezzel a hellyel?

– Semmi baj nincs ezzel a hellyel.

Hallgattak.

– Emlékszel a tavalyi nyárra, Biarritzban? – kérdezte a nő. – Amikor elestem?

– Hogy jön ez ide? – reagált ingerülten a férfi. – És tényleg a gravitációról akarsz beszélgetni?

– Nem – felelte a nő. – Semmi értelme nem volna a gravitációról beszélgetni.

Majd rövid csönd után hozzátette: – Lesz olyan, hogy nem bántasz?

A férfi biccentett.

– Ha nem kérdezel hülyeségeket – mondta.

Közben próbálta gondolatban megsaccolni, milyen hosszú lehet a tévé zsinórja a nappaliban.

Babiczky Tibor

642

(Székesfehérvár, 1980) költő, író. Könyvei a Magvetőnél jelennek meg.

A Scolar Kiadó szépirodalmi szerkesztője.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Seres Lili Hanna

Kimaradjak Miért mindig a halottaidról, miért nem a fiadról mesélsz nekem?

Miért a hiányok határoznak meg?

Vagy mindenkit, csak te még őszinte is vagy?

Miért kérkedsz a körülötted settenkedő árnnyal, nem félsz, hogy egyszer beléd mászik?

Vagy mocorgott már a bőrödön, és most azt hiszed, a szóval kívül tarthatod?

Nem! Ne beszélj! Ne említsd! Csöndesedj el, tudod, hogy a múlt nem létezik, ne próbálj a szakadék szélén ujjaidra helyezett porcelántányérokkal egyensúlyozni. Engedd el. Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy van egyáltalán fiad!

Hány éves is? Hova jár? Tudja, hogy szereted?

Túl kicsi vagyok még a múlthoz, az elmúláshoz.

A jövőre emlékeztess, kérlek. Hadd ne kelljen kimondanom, hogy félek. Hogy így nem lehet élni.

Talán mégsem vagy őszinte: talán a halottainkból élés csak a halálvárásunk álszent leple. Tegyél, amit akarsz. Csak hagyd, hogy kimaradjak.

Seres Lili Hanna

2017/1

(Budapest, 1993) az ELTE Irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója.

Verset, prózát ír, folyton énekel.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

643

Bocsik Balázs

Melyikünk reggele A harmatból felkapaszkodva – a zsíros őszi falevelekről bukik alá a reggel. És a körút ma olyan egyenes, most se fogok összefutni magammal.

A villamost nézem s vele én is A mondhatatlanság sínein zúgok: korai garázsmenet. Így kaparom ki az utolsó fogható dolgot, miután felkelt a nap és rendbe tagozódott a világ.

Hogy épületeimben és utcáimban lehessek teljes, ne csak a megidézés templomaiban.

De aztán elzúg a villamos. Nyomában valami törött zene félütemei visszhangzanak.

Szilánkos reggel-darabok hevernek előttem, a járdára festett alakon, akin taposok.

Fölöttem felsejlik egy angyali tánc, már nem is egy másik határ kontúrja az ég.

Egy bukóra nyitott tetőablakban felviszel, szemedben odafent járok.

A madarak a szántóra ostromló seregként repülnek, félek, hogy magukkal visznek, de te megmenthetsz, ha lehozol az égből, és becsukod a tetőablakod.

Bocsik Balázs

644

(Szeged, 1997) az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. Ez az első versközlése.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

Simon Márton

Élet

A távolabbi gyrososhoz mentem, mert ennél itt szemben többször is ehetetlennek bizonyult mostanában, holott annak idején – hagyjuk. Lassú hanyatlás, kellemetlen epizódok, csak a szokásos. Még így is húsz perc alatt hazaértem.

Hűvös volt kint. Beültem a szobába enni, kapcsoltam mellé sorozatot – először azt, amiben valaki annyira vágyik rá, hogy szeressék, hogy, de ezt már vagy tízszer láttam, szóval a rész közepén inkább átváltottam egy másikra, amiben nevetnek. A gyrosról közben kiderült, hogy nem rossz, csak semmi íze, félbe is hagytam, letettem magam mellé a tányért az ágyra, rágyújtottam, kimentem a délutánról maradt utolsó sörért, aztán csak hallgattam a nevetést, és híreket olvasgattam a telefonomon. Az oldalon, amin a sorozatot néztem, három keretben reklámok villogtak, két oldalt egy-egy és egy fent, valami pornóoldal hirdetése, két függőleges, egy vízszintes. Amikor új részt kattintottam, fel is tűnt, hogy véletlenül épp mindhárom egyforma, egyszerre mozog, egyszerre vibrál. Elindítottam a nevetést. Ittam egy korty sört, hátradőltem, rá akartam megint gyújtani. Idáig emlékszem.

Három óra múlva ébredtem – arra, hogy belefeküdtem a tányérba és széttúrtam az egészet, hogy alattam és körülöttem mindenhol zöldségek, fólia, hús, hogy egy darabokra hullott, ízetlen gyros közepén fekszem, a felborult laptopom képernyőjén pedig egy nő három példányban, lila gumikesztyűben ujjazza magát végtelenítve, a lábai között villogó felirattal, hogy ő tudja, mit akarok. Feltápászkodtam. Becsuktam a gépet.

Amennyire tudtam, letakarítottam az ágyat. Aztán fogmosás közben beugrott, hogy úton a vacsoráért a hideg, őszi este kapcsán eszembe jutott valami igazán mély és fontos a szerelemről vagy az életről, de hiába próbáltam, nem tudtam felidézni, csak nézni a tükröt, köpni, feküdni vissza, csak aludni, innen el.

2017/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

645

Kuzu no ha „Amikor fia véletlenül felfedezte titkát, Kuzu no ha egyetlen sóhajtással elbúcsúzott emberi életétől, visszaváltozott rókává, és családját hátrahagyva eltűnt a vadonban.”

A kerti asztalnál ült, a ház mögött, egyszerű, kék ruhában, mint otthon mindig. Sokáig, szótlanul nézte a csésze alján árválkodó, utolsó korty teát. Úgy vette körül a késő délután, mint egy magház, amit valaki épp most ropogtat el.

Felállt a fehér műanyag székből. Körbepillantott. Többé senki sem viszi be a homokozóból a dinoszauruszokat. Az örökzöldek szégyenkezve hátat fordítottak neki. A tűzfal mögül ijedten bámult az ég. Lehajtotta a fejét, tett egy bizonytalan lépést.

Először olyan volt, mintha csak. De akkor elveszítette az egyensúlyát, térdre esett, már láthatóan remegett is, és egyre erősebben, karjai egyre vékonyabbak lettek, az erei sötéten felfénylettek, a bőrén átütöttek a sűrű, csontszínű szőrszálak. Halkan zihált. A gerince megfeszült. Maradék erejével feldobta magát a levegőbe és kitárt mellső lábaival megölelt egy tanácstalanul álldogáló, fiatal ezüstfenyőt.

Aztán a földre zuhant és úgy maradt. Mint egy felgyújtott templom, lebegett a kert fölött a tavasz. Az orgonabokor árnyéka zavartan simogatta a pázsitot. És akkor lassan újra megmozdult. Lerázta magáról a ruháját, felegyenesedett. Sűrű, fehér bunda, vörös mellfolt, hegyes, fekete fülek.

Elkészült. Beleszimatolt a levegőbe, hátat fordított és vissza sem nézve eltűnt. Ahol ez történt, ott ma egy régi eső áll emlékmű gyanánt – mondta a szellem a döbbent bámészkodóknak, és azzal köddé vált.

Simon Márton

646

(Kalocsa, 1984) költő, legutóbbi kötete: Polaroidok (2013).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/1

HAJÓSZAKÁCS

Körner András

Az askenázi zsidó konyha A magyar zsidó konyhát nemcsak a kásrut1 szabályrendszere befolyásolta, hanem az askenázi főzésmód is, elsősorban a környező országok hagyományai. A magyar zsidók nagy többsége askenázi volt és főztükre elsősorban ez a kultúrkör hatott, bár elvétve szefárd hatások is léteztek. Mik voltak e két nagy zsidó kultúrkör jellegzetességei?

Askenázi és szefárdi zsidóság Zsidó közösségek már a Római Birodalom korában léteztek Olaszországban, Dél-Európa más részein és Pannóniában. Valószínűleg ezekről a déli vidékekről és talán Közép-Keletről származó zsidók telepedtek le a VIII. század után Németország és Franciaország területén, s valamivel később Ausztriában is. A XI. században kezdték őket askenázinak (héber: német, de eredetileg egy bibliai személynév) nevezni. A középkorban a keresztes hadjáratok és a zsidók Franciaországból és Németország egyes területeiről való kitiltása miatt rengeteg zsidó vándorolt keletre: lengyel, ukrán és litván területekre. Idővel az askenázi szó jelentését kiterjesztették mindezekre a nyugat-, közép- és keleteurópai zsidókra, valamint a más országokba, így az USA-ba, Izraelbe stb. került leszármazottaikra. Az askenáziak hagyományos nyelve a jiddis volt, egy német, héber és szláv elemekből formálódott nyelv.

A szefárdi jelző (héber: spanyol, korábban azonban egy bibliai hely neve) eredetileg a XI. század elején az Ibériai-félszigeten kialakult zsidó közösségeket jelölte. Manapság szűkebb értelemben a késő XV. században, kiűzetésük, illetőleg erőszakos áttérítésük előtt az Ibériai-félszigeten élt zsidók leszármazottait, de tágabb értelemben azokat az észak-afrikai, nyugat-ázsiai, dél-európai és más országokban élő, valamint onnan származó zsidókat jelenti, akik a szefárdi liturgiát és szokásokat követik, s akik közül egykor sokan a judeo-spanyol ladino nyelvet beszélték. A szefárdi szó legtágabb értelmében azonban jelölhet minden nem-askenázi zsidót is. 1 1 A vallásos zsidók étkezésére vonatkozó előírások.

2017/1

hÉvíz /

Hajószakács

649

Az évszázadok során ez a két, sok vonásában eltérő kultúra nagyjából elkülönülve, más vidékeken létezett. A két kultúrához tartozó emberek néha előítéleteket tápláltak egymással szemben, s egykor az askenáziszefárdi vegyesházasság ritkaság volt. Az askenázi és szefárdi kultúrán belül is országonként, vidékenként változtak az ételek, de még fontosabbak voltak a két nagy kultúrkör főzésmódját elválasztó alapvető különbségek, melyek elsősorban az eltérő éghajlatból, valamint a helyben található zöldségekből, gyümölcsökből és állatokból adódtak.

Az askenáziak többnyire hideg éghajlatú vidékeken éltek, amihez az energiadúsabb, csirke- vagy libazsírral készült étkek és a XVIII. század vége után elterjedt burgonyaételek illettek. Emellett gyakran használtak ételeikben hagymát, fokhagymát, káposztát, sárgarépát, valamint édesvízi halakat, elsősorban pontyot. A tengeri halak közül csak az erősen sós vízben hűtés nélkül szállítható, s ezért a tengertől messzi vidékeken is olcsó heringet ették.

A szefárdiak viszont nagyrészt melegebb éghajlatú országokban laktak, így főzésmódjukra elsősorban a paradicsom, padlizsán, rizs, bulgur, olívaolaj és tengeri halak használata volt jellemző. Claudia Roden2 jegyzi meg, hogy – érdekes módon – azokon a helyeken, ahol mindkét kultúra megtalálható volt, a két főzésmód nem keveredett, hanem az egyik vagy a másik vált uralkodóvá. Így

2 Claudia Roden: The Book of Jewish Food. p. 17.

650

hÉvíz /

Hajószakács

2017/1

például a balkáni országokban az askenáziak is a szefárd főzésmódot követték, Amszterdamban viszont a késő XVI. században oda települő rengeteg szefárd vette át az askenázi konyha stílusát. A kevés kivétel közé tartoznak a mandulás csókok, melyek készítését a szefárdok valószínűleg Spanyolországban tanulták a muszlimoktól, s melyek rajtuk keresztül lettek az askenázi zsidók között is közkedveltek. A nálunk is gyakran készített diós hal feltehetően szintén szefárd hatást mutat. Míg a nyugat-, közép- és kelet-európai askenázik ételrepertoárjában és étkezési szokásaiban minden különbségük dacára sok volt a közös vonás, a történelmileg, társadalmilag és szokásbelileg heterogénebb, egymástól gyakran messze fekvő vidékeken, sőt más földrészeken lakó szefárdok főztje jobban eltért a különböző országokban.

Az askenázi zsidó konyha rövid története Az askenázi kultúra Németországban és Északnyugat-Franciaországban, elsősorban a Rajna mentén alakult ki a X. században, és onnan terjedt Európa más vidékeire. Néhány zsidó étel, például a sólet alapgondolata már a legrégebbi vallási írásokban, így a Tórában és a Misnában3 is szerepel, de ezek az ételek különböztek a mostanitól, s egyetlen mai zsidó sem ismerne rá a Misnában leírt „lefedve és melegen tartott” szombati étel, a sólet ősére. Zsidók már a kora középkorban foglalkoztak szőlőtermeléssel és borászattal, mert csak így tudtak maguknak kóserbort biztosítani. A Németországban tanult híres északfrancia, Troyes-beli rabbi, Rási (1040–1105) részben szőlőtermelésből élt. A német zsidók akkoriban nagyobb súlyt fektettek a vallási tanulmányokra, mint a kulináris örömökre; nem úgy francia és olasz hittársaik. Már a XII. és XIII. századi Német- és Franciaországból, valamint Ausztriából vannak feljegyzések a zsidók által kedvelt húsos lepényekről. Kicsit későbbről léteznek adatok a többnyire túróval töltött édes lepényről, a flodenről. A (metélt) tésztafélék – melyeket akkoriban Németországban gyakrabban sütöttek, mint főztek – olasz hatásra terjedtek el, némelyikük jiddis neve (grimseli, verimselish) is az olasz vermicelliből származik. Ezeken kívül tartalmas, sűrű levesek, babfélék, káposzta, hal, húsok és kenyér voltak a leggyakoribb ételeik, a szegényebbeknél pedig a levesek mellett főleg kásák. A XIII. századi rothenburgi rabbi Meir az ottani zsidók ételei közül ír a zöldséglevesről és valamifajta gombócról, bár nem tudni, pontosan milyenről. Tanítványa, rabbi Moses Parnes pedig megemlíti a brie-t, vagyis kását

3 Az ősi zsidó szóbeli törvények III. században rendszerezett és írásba foglalt gyűjteménye.

2017/1

hÉvíz /

Hajószakács

651

(mai németséggel Breit). A német zsidók gyakran főztek hagymával és fokhagymával. Már a Misna említi, hogy a zsidók péntek este fokhagymát esznek (Ned. VIII. 6) és a Talmud is a szombati élvezetek közé sorolja ezt (Sább.

118b). Későbbi népszerűségére és elterjedtségére példa egy XV. századi török karaita zsidó vallástudós panasza, mely szerint a sok fokhagymás étel az askenázi növendékei „agyára ment”.4 Nemcsak a német zsidók kedvelték, hanem Vadász Ede 1916-os tanulmánya szerint a magyarok is: „A vöröshagymát, a Szinnyei József Magyar Tájszótára II.-ik kötetének 1074. lapján zsidó szalonnának nevezett és aphrodisikus voltánál fogva is favorizált fokhagymát a zsidók mindig előszeretettel élvezték.” 5 Észak-Olaszországban és Franciaországban változatosabb volt a középkori zsidók konyhája, mint Németországban. A szombati ebédre már pénteken megfőzött és másnapig melegen tartott, többnyire valamiféle hántolt gabonából, csicseriborsóból, hagymából és húsdarabokból készült egytálétel, a hamin a szefárdi kultúrában alakult ki és Spanyolországon keresztül került a XII. század végén vagy a XIII. elején Franciaországba, ahol tovább változott, és ahol elnevezték tsolntnek. Ezzel kezdődött a talán legjellegzetesebb askenázi zsidó étel, a sólet diadalútja. Hamarosan az askenázi kultúra más vidékein, például a Németországban és a Bohémiában lakó zsidók is átvették az ételt és újonnan kapott nevét. Ennek variánsai, a különböző országokban használt cholent, schalet és scholet, valamint a mi sólet szavunk mind az étel Franciaországban kapott nevéből származnak.

A XVI. században a korábban a többségi társadalomtól kevésbé elkülönített zsidókat sok helyen gettókba kényszerítették. Elzárt világukban a vallási ünnepek és más ünnepi alkalmak még fontosabbak lettek. Erre és egész életmódjukra nagy hatással volt a Josef ben Efraim Karo (1488–1575) 4 John Cooper: Eat and Be Satisfied. p. 85.

5 Vadász Ede: A zsidó konyháról. In: Magyar Zsidó Szemle, 1916, XXXIII. évf. p. 83.

652

hÉvíz /

Hajószakács

2017/1

által korábbi forrásokból ekkoriban összeállított, többek között a zsidó konyha és étkezés vallási szabályait is kodifikáló szabálygyűjtemény, a Sulchán Áruch.

Kialakultak a német eredetű szombati ételek: a fonott barhesz (rabbi Kirchan említi a XVII. század végén), a savanykás-édes hal, a gefilte fis (töltött hal), a vagdalt máj, a főtt-pácolt hús és a kugel, másként kugli, egy metéltből vagy kenyérből készült gombóc, melyet eredetileg a sóletedényben, később pedig egy lefedett külön edényben sütöttek.

Lengyelországban a zsidók már korábban is létező bevándorlása nagyon felgyorsult, amikor a XIV. században III. Kazimir lengyel király is hívta őket, s a Francia-, Olasz- és Németország nem egy vidékén üldözött és onnan gyakran kitiltott zsidók közül sokan költöztek oda. A XVI. és XVII. században a lengyel uralkodók több, a zsidóknak kedvező intézkedése a bevándorlást még tovább fokozta. A XVI. század elejétől kezdve egyre több zsidó telepedett le galíciai, litván és ukrán területeken is, ahol más foglalkozások mellett lengyel nemesi birtokok gazdatisztjeiként, nemesek malmainak, sőt néha birtokainak bérlőiként, valamint kereskedőként, üvegesként, bőrkikészítőként, szappanfőzőként keresték kenyerüket. Létrehoztak egész falvakat és kisvárosokat, az úgynevezett stetleket, melyeknek teljes vagy közel teljes lakosságát ők képezték. Nagy többségük azonban rémesen szegény maradt, szinte éhezett, s emellett a sok korlátozó és tiltó rendelkezés, valamint az antiszemita atrocitások, támadások,

2017/1

hÉvíz /

Hajószakács

653

sőt pogromok is keserítették életüket. Sok lengyel zsidó dolgozott az élelmiszerés vendéglátóiparban: malmokat, tejfeldolgozó üzemeket, szeszpárlókat és kocsmákat béreltek, ezenkívül édesvízi halakat, főként pontyot és csukát tenyésztettek.

A XVIII. század végén Lengyelországot háromszor is feldarabolták, területeit Orosz- és Poroszországhoz, valamint Ausztriához csatolták. Az ezeken a területeken élő zsidók nagy tömegei vándoroltak a környező országokba, főleg Magyarországra és Németországba. A bevándorlók magukkal vitték főzésmódjukat, mely nem maradt hatás nélkül a már korábban is ezekben az országokban élt zsidók főztjére. Míg a XV. századtól kezdve a lengyel zsidóság volt a diaszpóra legnagyobb közössége, a XVIII. század végétől Oroszország vette át ezt a vezető szerepet, ugyanis oda került a lengyelországi és litvániai zsidók nagy többsége. Eleinte viszonylag jól ment ott a dolguk, mindenesetre jobban, mint az orosz jobbágyoké, de később II. Katalin cárnő elrendelte, hogy a zsidók csak az ország korábban Lengyelországhoz tartozó területén kialakított letelepedési övezetben (oroszul: cserta oszedlosztyi; angolul: Pale of Settlement) lakhatnak, ahol rengeteg szabály korlátozta életlehetőségeiket, és ahol sokuk elszegényedett. Az övezetben nem csak zsidók éltek, de ők képviselték a lakosság jelentős részét, 5-15 százalékát, és sok faluban, kisvárosban szinte kizárólag ők laktak.

654

hÉvíz /

Hajószakács

2017/1

Lengyelország feldarabolása előtt alig éltek zsidók Oroszországban, s a későbbi zsidó lakosság szinte teljesen a lengyel és litván területekről származók utódja. Ezért, de az éghajlati és kulturális hasonlóságok miatt is, az orosz és lengyel zsidók étkezéskultúrájában sok volt a közös vonás. Mindnyájan kedvelték a sötétbarna rozskenyeret, a savanyúságokat, a tyúklevest és más sűrű, tartalmas leveseket, például a céklalevest, aztán a káposztát, a gyökérzöldségeket és a hagymát, valamint a gombócokat, a metélttésztából készült töltött batyukat (kreplah), az édeskés metélttészta pudingot (loksenkugel), a pontyot és a sós heringet, s a XVIII. század vége után az addig nem fogyasztott burgonyát is. Míg korábban a méz volt a fő édesítőanyag, a XIX. század első felében (a répacukorgyártás elterjedtével) több olyan területen, ahol sok cukorrépa termett – így Galíciában és Ukrajna egyes vidékein –, az édeskés ízek lettek népszerűek. Az északlengyel és litván vidékek azonban nem követték ezt a divatot: a savanykás ételek (például a sóskaleves és a savanyúkáposzta) maradtak népszerűek. Ukrajnában és Oroszországban a fent említett ételek mellett kedvelték a párolt, durva szemcséjű hajdinadarát (kasa), a hajdinalisztből készült vastag palacsintácskákat (blini), a káposztás céklalevest (borscs) és a töltött gombócokat (pirogi, pirozski stb.)

A XIII. és XVI. század között jelentős mértékben keletre húzódott askenázi zsidóság egy része a XVII. század második felétől kezdve visszatért Nyugat- és Közép-Európába, mert Poroszország és (részben és időszakos krízisek dacára) Ausztria is mérsékelte a korábbi merev zsidóellenes intézkedéseket, s így ott új gazdasági lehetőségek nyíltak meg a zsidók számára. Nemcsak ezekben az országokban, de Magyarország, Csehország és Morvaország területén is egyre nőtt a zsidó lakosság, különösen a XVIII. században, és utána, amikor a felvilágosodás eszméi fokozatosan enyhítettek az előítéleteken. Zsidók tömegei áramlottak olyan nagyvárosokba, mint Berlin, Prága, Bécs, Budapest és Varsó, ahol a fokozódó modernizáció és a többségi társadalommal való szorosabb kapcsolat egyre erősebben befolyásolta kultúrájukat és ételeiket. A nagyszámú zsidó lakossággal bíró Galícia 1772-es és Bukovina 1775-ös bekebelezése következtében a Habsburg Birodalomban élt az oroszországi után a világ legnagyobb zsidó népcsoportja, s ez a XIX. század végéig nem változott.

Az etnikailag rendkívül heterogén Habsburg Birodalomban a zsidó étkezéskultúra sok helyi hatást olvasztott magába. Hatott rá például a bécsi konyha franciás orientációja és a rendkívül gazdag osztrák süteményválaszték, különösen a liszt nélkül készült torták és a töltött fánkok hagyománya, a magyarok néhány specialitása, így a rétesek, melyeket a török

2017/1

hÉvíz /

Hajószakács

655

hódoltság alatt tanultunk meg, a csehek rengeteg különböző gombóca, a németek és osztrákok burgonyasalátája, valamint a szerbek gyuvecse, a lecsó valószínű őse. Vajdaságban, Bosznia-Hercegovinában és Erdélyben átvettek a helybeliektől néhány olyan délszláv, török és bolgár befolyást mutató ételt és alapanyagot, mint a sült paprikát és a padlizsánt, melyeket Németországban és a Habsburg Birodalom nagy részében mind a zsidók, mind a keresztények ritkán fogyasztottak. Zsiradékként az utóbbi helyeken főleg libazsírt, Lengyelországban, Ukrajnában és Oroszországban viszont inkább csirkezsírt használtak.

Míg korábban a zsidókra szinte kizárólag az egyszerű, rusztikus ételek voltak jellemzők, a modernizációval, a városodással, a zsidó középosztály növekvő szerepével és egyesek meggazdagodásával együtt kialakult a cuisine bourgeoise, a polgári konyha zsidó változata, bár ez alig változtatott a falvakban, kisvárosokban élők és a szegényebbek főzésmódján. A zsidó polgárság asztalán néha újfajta ételek is megjelentek, de többnyire a zsidó és helybeli keresztény hagyományos ételek kifinomultabb változatait fogyasztották.

Mindez bizonyítja, hogy a zsidó konyha milyen sikeresen tudott egyszerre rendkívül hagyományőrző és ugyanakkor mindenféle új hatásra nyitott lenni.

Körner András

656

(Budapest, 1940) a Műegyetem elvégzése után tervező építészként dolgozott.

1968 óta New Yorkban él, nyugdíjba vonulása óta főleg könyvek írásával foglalkozik.

Eddig négy kötete jelent meg angolul és öt magyarul, köztük a legismertebb a Kóstoló a múltból (2005). Az alábbi szöveg a szerző Mit ettek? A magyar zsidó konyha kultúrtörténete című, hamarosan megjelenő könyvének egyik fejezete.

hÉvíz /

Hajószakács

2017/1

HUllÁMVERÉS

Fotรณ: Masayoshi Sukita

Pritz Péter

Ziggy Stardust tündöklése és hazatérése (Bowie 70)

2017. január 8-a, vasárnap este 10 óra van. David Bowie 70. születésnapján utolsó albumát, a Blackstart hallgatom életemben először, és zokogok. Eddig halogattam; féltem tőle. Joggal. Pont olyan megrázó élmény, mint amire számítottam.

Amikor meghal egy ikon, az ember úgy érzi, mintha egy rokonát vagy barátját vesztette volna el. Furcsa, kicsit skizoid érzés, hiszen a legtöbben nem találkozunk idoljainkkal, maximum koncerten látjuk őket élőben, de attól, hogy művészetükkel végigkísérik az életünket, attól, hogy zenéjükkel létünk kiemelkedő pillanatait vagy egy-egy átlagos hétköznapját örökké emlékezetessé teszik, vagy épp attól, hogy zenéjükkel átsegítenek nehezebb periódusainkon, olyan szerves részét képezik a létezésünknek, hogy amikor elmennek, ugyanolyan fájdalmat érzünk, mintha személyesen ismertük volna őket. Ráadásul a gyászt fokozza, hogy a világ valóban kevesebb lesz nélkülük, mert ritkán születnek olyan előadók, mint David Bowie, Prince vagy Leonard Cohen – hogy csak a legnagyobbakat említsük azok közül, akik tavaly hagyták itt a Földet. Ugyanakkor a legjobb mondat, amit Bowie halálával kapcsolatban olvastam, az volt, hogy: „Ha szomorú vagy, jusson eszedbe, hogy a bolygónk 4 és fél milliárd éves, de neked valahogy sikerült David Bowie-val egy időben létezned rajta.” Ebből a perspektívából nézve talán tényleg könnyebb letörölni a könnyeket, és halálának évfordulója kapcsán inkább meghatódott ünnepélyességgel emlékezni a világ egyik legnagyobb rock and roll zsenijére.

Meg hát, különben is, ahogy elsőszámú idoljáról, Elvisről is tudjuk a Men in Black óta, Bowie sem halt meg, csak hazatért a saját bolygójára.

Szentháromság Tényleg baromi hálásak lehetünk a sorsnak, hogy ebből a négy és fél milliárd évből sikerült David Bowie-val egy időben léteznünk a Földön. De nem csak ezért lehetünk hálásak, hanem azért is, hogy másik két zseni cimborájával, Lou Reeddel

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

659

és Iggy Poppal is. Én például a gimnáziumi éveim végét (többek közt) a Lou Reed – Iggy Pop – David Bowie édeshármas bűvkörében töltöttem. Nem túlzás: ha nincs Lou Reed, Iggy Pop és David Bowie, ma már nincs rock and roll sem.

Csak hogy a fontosabb neveket említsük: Bowie olyan szerteágazó műfajokban mozgó előadókra, illetve zenekarokra volt (bevallottan) hatással, mint Ozzy Osbourne, Alice Cooper, a Guns N’ Roses (mondjuk 1989-ben Bowie Axl Rose akkori barátnőjére is túl nagy hatással volt egy este, mire Axl pofán is vágta őt, igaz, később kibékültek, és elmentek együtt inni), Trent Reznor (NIN), Marilyn Manson, a Mötley Crüe, Moby, a Joy Division, a Human League, a Smiths, a Cure (Robert Smith a Low-t nevezte meg minden idők legjobb lemezének), a Depeche Mode, a Pulp, a Suede, az Arctic Monkeys, a Killers, a Klaxons, az Arcade Fire, a Placebo, a Green River (mely zenekarból később megalakult a Mudhoney, a Mother Love Bone, majd a Pearl Jam), vagy a Nirvana (akik MTV Unplugged lemezükön dolgozták fel Bowie egyik klasszikusát, a The Man Who Sold The World-öt), és a U2 (Bono azt nyilatkozta egyszer, hogy ami Elvis volt Amerikának, az volt Bowie NagyBritanniának és Írországnak, és ha ő nem lett volna, a U2 sem lenne).

A rock világában felesleges is folytatni a sort, biztosan nincs olyan előadó, akire valamilyen módon ne hatott volna. Egyéb műfajokban Bowie többek között inspirálta a funkkirály George Clintont, aki kiváló Mothership Connection című lemezén említi Bowie-t, az album fő szerzeményét, a Give Up the Funk (Tear the Roof off the Sucker)-t pedig deklaráltan ő ihlette. De mehetünk még messzebb Bowie zenei világától: minden idők legnagyobb hip-hop producere, Dr. Dre a 96-os Aftermath című albumán dolgozta fel (kurva jól) a Fame-et (amit Jay-Z is mintázott később a Takeover című számában); az A Tribe Called Quest Lou Reed egyik legnagyobb himnuszát, a Take a Walk on the Wild Side-ot hangmintázva tisztelgett Reed és Bowie előtt, minthogy a dalnak Bowie volt a producere; és biztos emlékszünk még a fehér fiúra, Vanilla Ice-ra, aki pedig a Queennel közös Under Pressure kezdő basszusfutamát nyúlta le egy az egyben, és húzta fel rá Ice Ice Baby című melléktermékét.

660

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

De maga a pop királynője, Madonna is nyilatkozta, hogy egy David Bowiekoncert változtatta meg az életét, trónörököse, Lady Gaga pedig elmondta, hogy kizárólag David Bowie stílusának köszönhetően öltözködik olyan botrányosan, ahogy, és amikor például az elhíresült húsjelmezben jelent meg a 2010-es MTV Video Music Awardson, meg is keresték Bowie-t, hogy kikérjék róla a véleményét. 2013-as Applause című klipje kapcsán pedig Gaga azt nyilatkozta egy brit televíziós csatornának, hogy: „David Bowie olyan, mint egy földönkívüli herceg. A mai napig ő uralja az univerzumomat. Minden reggel, amikor felkelek, felteszem magamnak a kérdést: Mit csinálna David Bowie?” És amellett, hogy Lou Reed és Iggy Pop neve mögé is könnyedén kanyaríthatunk egy hasonló listát, a legszebb ebben a fenomenális, világot megrengető Szentháromságban, hogy David Bowie leghíresebb alteregójának, Ziggynek a karakterét pedig Lou Reed és Iggy Pop ihlette.

Ziggy felemelkedése és nyugdíjazása A világ egyik legnagyobb hatású rock ’n’ roll zenekarát, a Velvet Undergroundot Lou Reed alapította John Cale-lel 1965-ben. Még ebben az évben bemutatták őket Andy Warholnak, aki addigra már a pop art szupersztárja volt, és a festés és filmezés mellett egy multimedia show létrehozásán dolgozott. Kapóra jött neki a Velvet Underground és velük állította színpadra, majd indította turnéra az Exploding Plastic Inevitable-t. Warhol lett a Velvet menedzsere, és ő tette anyagilag lehetővé, hogy elkészüljön minden idők egyik legkultikusabb lemeze, az idén 50 éves Velvet Underground & Nico, amelynek Warhol készítette banános borítója legalább annyira híres, mint maga a lemez. Ezt az albumot kapta meg David Bowie első menedzserétől, akkoriban, amikor még csak keresgélte útját, de nagyon nem találta. A Velvet Underground elementáris hatással volt rá, és azonnal fel is vette a Waiting for the Mant. Bowie-t rajongása Lou Reed és Andy Warhol iránt egy életen át elkísérte. Lou Reedet tartotta a világ legfontosabb rock ’n’ roll dalszerzőjének, amit bizonyít az is, hogy ötvenedik születésnapján adott koncertjén azt a Queen Bitch című számot adta elő Reeddel, amelyet még 1971-es Hunky Dory című lemezére vett fel a Velvet előtti tisztelgésből.

Ugyanezen az albumon pedig van egy Andy Warhol című szám is, és huszonöt évvel később, 1996-ban ő alakította Warholt A graffiti királya című filmben.

Bowie-t azonban talán még szorosabb szálak fűzték Iggy Pophoz, aki nem sokkal Bowie halála után azt nyilatkozta a Rolling Stone magazinnak: „David Bowie-val való barátságom az életem fénypontja volt.”

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

661

662

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

Bowie harmadik albumának, az 1970-es The Man Who Sold The Worldnek amerikai turnéján kezdte el behatóbban figyelni Lou Reedet és Iggy Popot.

Mivel addigra már kezdte maga mögött hagyni a ’60-as évek folkos hangzását, és minden energiájával azon volt, hogy befusson, úgy vélte, hogy ahhoz a rockos soundhoz, amit akkori zenekarával játszott, egy sokkal karakteresebb, őrültebb, rocksztárosabb figura passzolna. Az akkori színpadias, androgün, folkos űrfiú imidzsét megfejelte Iggy Pop fékezhetetlen karakterével és Lou Reed rock and rolljával, befestette a haját narancssárgára, és megszületett az „ultimate pop idol”, Ziggy Stardust. A név természetesen Iggy „keresztnevéből” és egy Legendary Stardust Cowboy nevű zenész művésznevéből származott, akitől a turné során kapott egy lemezt. (Legendary Stardust Cowboyt egyébként a psychobilly előfutárának tartják, Bowie pedig 2002-es Heathen című albumán fel is dolgozta I Took a Trip on a Gemini Space Ship című számát.)

Ziggy Stardust és zenekara, a Spiders from Mars 1972 februárjában debütált élőben, amit egy féléves angliai turné követett, amelynek olyan sikere volt, hogy megszületett a Bowie-kultusz és a rock ’n’ roll mítoszteremtés első számú alapműve, a The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars. A lemez egy kitalált rocksztár történetét meséli el, aki földönkívüli lényekkel tartja a kapcsolatot.

Ahogy James Newell Osterbergen is átvette a hatalmat Iggy Pop, és egy önpusztító, drogfüggő vadállatot csinált belőle, úgy David Robert Joneson is felülkerekedett Ziggy Stardust. Egy idő után már nem tudta elválasztani saját személyiségét Ziggyétől, és saját bevallása szerint kis híján beleőrült a szerepbe.

Egy olyan extrém és földöntúli koncertsorozat után, amilyet még nem látott a világ, 1973. július 3-án, egy soros turné utolsó állomásán a londoni Hammersmith Odeonban, addigi karrierje csúcsán Bowie be is jelentette, hogy nemcsak a turnénak van vége, de ő is végleg visszavonul.

Rock ’n’ roll állatok Iggy és Ziggy 1971-ben találkozott először New York egyik legendás klubjában, a Max’s Kansas Cityben. Addigra már a Stooges feloszlott, Iggy heroinfüggőként, totál leégve a sajtósa kanapéján lakott, Lou Reed pedig otthagyta a Velvet Undergroundot, hazaköltözött, és apja könyvelőcégénél dolgozott gépíróként.

Bowie meggyőzte Iggyt, hogy élessze újra a Stoogest, és közreműködésének köszönhetően meg is született a rock történtének egyik kulcsfontosságú albuma, a Raw Power.

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

663

Időközben Lou Reed megjelentette első szólólemezét, a Lou Reedet, majd Bowie felajánlotta neki, hogy szívesen segít elkészíteni a következőt, ami végül Reed egyik legkiemelkedőbb szólólemeze lett: a halhatatlan Transformer.

Aztán Bowie 1974-ben New Yorkba, majd Los Angelesbe költözött, megcsinálta a Diamond Dogs lemezt, újabb turnéra indult, és egyre durvábban szokott rá a kokainra. A Diamond Dogs sikerét egy újabb követte: a ’75-ös Young Americansről kimásolt Fame lett Bowie első No.1 kislemeze az USA-ban.

Egy évre rá jött ki a Station to Station, és ekkor jelent meg Bowie új alteregója is, a Thin White Duke. A „vékony, fehér herceg” karakterét Bowie nagyrészt A földre pottyant férfi című film főszereplőjéről, egy másik bolygóról nálunk ragadt földönkívüli lényről, Thomas Jerome Newtonról mintázta, akit természetesen ő alakított.

Sokat emlegetett (és igaz) legenda, hogy ekkoriban hozta ki Bowie Iggyt az elvonóról, és mondta neki, hogy kísérje el őt a Station to Station turnéjára.

Annak az albumnak a turnéjára, amiről később Bowie azt nyilatkozta, hogy nem emlékszik, hogyan készült. „Azt tudom, hogy Los Angelesben vettük fel, mert később olvastam.” Bowie – ahogy ő fogalmazott – ekkor már „csillagászati” léptékű kokaint fogyasztott. (A földre pottyant férfi című film forgatása is erre az időre esett, és saját állítása szerint napi tíz gramm kokaint tolt el. De még mielőtt a mai fiatal rock and roll-sztár aspiránsok azt hiszik, hogy ez elég a rocksztársághoz és a halhatatlansághoz, szögezzük le, hogy: nem.) Bowie durván pszichotikus állapotban élt egy Los Angeles-i házban, ahol fekete gyertyák égtek, mindenhol egyiptomi műtárgyak sorakoztak, és olyan képzelgések gyötörték, hogy emberek zuhannak le az ablaka előtt és boszorkányok lopják a spermáját. „Titkos üzeneteket” kapott a Rolling Stonestól, és halálos félelemben élt Jimmy Page-től, aki az okkultista Aleister Crowley rajongója volt. Ez az állapot és a film hatása, amelynek több jelenetében az általa játszott földönkívüli lény, Newton egyszerre tíz-tizenöt tévét néz, természetesen visszaköszön a lemezen is. Például a TVC 15 című dalban, amelyben azt énekli: „A barátnőm bemászott a tévémbe… lehet, hogy egyik este ráugrok arra a szivárványra, lecsúszok rajta, és akkor a kedvesemmel leszek, és eltöltünk egy kis időt együtt.” (A szám egyébként elvileg Iggy barátnőjéről szól, akiről Iggy, egy Bowie lakásán eltöltött hallucinogénebb estén azt hitte, hogy elnyelte őt a tévé.) Szóval, nem tudni, miért gondolta Bowie, hogy jó ötlet lesz Iggyt elvinni a Station to Station turnéjára, ami végül szintén nem volt botrányoktól mentes. Ez volt Bowie-nak az a korszaka, amit a nácizmus iránti furcsa és provokatív elragadtatásban élt, amely az 1976.

664

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

május 2-i „Victoria Station incidensben” csúcsosodott ki, amikor is a nyitott Mercedesszel érkező Bowie – állítólag – náci karlendítéssel üdvözölte az ott egybegyűlteket. Bowie erről később elmondta, hogy a média találta ki és fújta fel az egészet. Egyszerűen az történt, hogy integetés közben kapta le egy fotós, a kép bekerült az NME-be, ahol pedig ügyet csináltak egy nem létező dologból. Az olyan nyilatkozataiért, mint például „Hitler volt az egyik első rocksztár; olyan jó, mint Jagger”, illetve hogy „Nagy-Britanniára ráférne egy fasiszta vezető”, később elnézést kért, és azt mondta, súlyos kokainfüggősége zavarta össze ítélőképességét, illetve Thin White Duke alteregója.

Berlinben, a Falnál Bowie a teljes idegösszeomlás szélén úgy döntött, hogy elmenekül Los Angelesből („azt a kurva várost el kéne tüntetni a Föld színéről”). A Station to Station turné után, 1976 végén javasolta Iggynek, hogy költözzenek Berlinbe, és ott szokjanak le a drogokról. „Ami hát, lássuk be, nem volt a legjobb ötlet, lévén hogy kiderült: Berlin volt Európa heroin-fővárosa” – mondta egyszer egy tévéinterjúban Bowie nevetve. Az elején nem is ment zökkenőmentesen a dolog: a szokásos tivornyázásoktól kimerülten Bowie egy éjjel a szállodájuk

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

665

alatt lévő parkolóban száguldozott körbe-körbe 110-zel, Iggyvel az anyósülésen (amit angolul ugye passenger seatnek mondanak), és közben azt üvöltözte, hogy neki akar menni egy falnak, és véget akar vetni mindennek. Mely tervet a végén az hiúsította meg, hogy kifogyott a benzin.

Végül aztán Bowie-nak és Iggynek sikerült pont csak annyira elmerülni a városban, annak kulturális, zenei, irodalmi és művészeti életében, klubjaiban, múzeumaiban, kabaréiban és transzvesztita bárjaiban, hogy amikor feljöttek a felszínre, olyan lemezeket hoztak fel a mélyből, mint Bowie Berlin-trilógiája (Low, Heroes, Lodger) és Iggy Pop két gyönyörűen dekadens, örök érvényű albuma, a The Idiot és a Lust for Life (melyet közel húsz évvel később, a Trainspotting nyitójelenetének köszönhetően fedezett fel magának egy újabb generáció).

Bowie szép lassan maga mögött tudta a kokain-pszichózist, festett, olvasott, zenét írt, és élvezte az ismeretlenséget. Olyannyira nem tudták a berliniek, hogy ki ő, hogy amikor egyik este egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felmászott egy kabaré színpadára, és elénekelt néhány Frank Sinatra-dalt, a közönség megkérte őt, hogy fáradjon le, mert nem azért jöttek, hogy őt nézzék. Bowie magára talált Berlinben, kibújt alteregói bőréből, és belebújt a sajátjába.

Blackstarman Közhely, de igaz, hogy David Bowie, aki 15 évesen, 1962-ben alapította meg első zenekarát, azért tudott több mint ötven éven át a pályán és közel öt évtizeden át a csúcson maradni, mert fantasztikus képessége volt a megújulásra, saját

666

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

maga és zenéje újra és újra feltalálására. Ezt a képességet azonban elképesztően kitartó, és megalkuvást nem tűrő munka árán lehet csak kamatoztatni. És ha valamiért példaképnek akarjuk tekinteni, akkor leginkább ezért tehetjük.

Mint a halála évfordulójára megjelent David Bowie: The Last Five Years című dokumentumfilmből megtudjuk tőle, nem azért akart híres lenni, hogy híres legyen, hanem hogy a hírnevét felhasználva olyan dolgokat hozhasson létre, amiket máskülönben nem tudna. Mindent megcsinált, amit meg akart, semmit nem mulasztott el, és így semmit nem kellett megbánnia. A művészete volt az élete, és az élete a művészete, amelynek legmegrázóbb megnyilvánulása értelemszerűen a halála előtt két nappal megjelent, huszonötödik stúdióalbuma, a Blackstar volt. Tökéletesen jellemző Bowie egész pályafutására, hogy a halála előtt is olyan lemezt jelentet meg, amely minden eddigi munkájától eltér. És talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Lazarus című klipjénél – amelyben halálos ágyán becsukott szemmel énekel, majd a végén bemászik egy szekrénybe, és örökre eltűnik előlünk – megrendítőbb alkotás talán nem született a rock történetében.

David Bowie, ahogy életében mindvégig, úgy halálában is művész maradt.

Pritz Péter

2017/1

(Budapest, 1972) angoltanárként végzett az ELTE-n, majd kistoppolt Bécsbe egy Primuskoncertre és újságíró lett. Az elmúlt húsz évben számtalan magazinnál dolgozott. Emellett műfordító – elsősorban Charles Bukowski műveit fordítja. Rádiós műsorvezetőként is hallhatjuk olykor. Kedvenc időtöltése a tengerparton fekvés.

hÉvíz /

Hullámverés

667

Kemény István

13+1 IRODALMI PILLÉR AZ 50+1-BŐL kisesszék

1. Homérosz: Odüsszeia Akhilleusz és Odüsszeusz. Ez a kétféle hős van igazából. Örök lelkifurdalás tizenöt éves korom óta, hogy az Iliászt kéne szeretnem, és nem az Odüsszeiát.

Mert ott az igazi hős, és nem itt. Olyan, aki elől nem lehet kitérni, mert megkeres, és kihív. Nem térhet ki előle Hektór se, a második legnagyobb hős, pedig tudja, hogy legyőzik, és a holttestét is megalázzák. Akhilleusz a kérlelhetetlen halál. Igazából csak két dolgot tud: haragot tartani és ölni. És mégis ő a jófiú. A bezzeg-gyerek. Egy pszichopata, aki mégis az európai irodalom egyes számú halandó hőse. Hektór tud szeretni és félni is. De megfutni azt nem tud, mert nem mer. Bezzeg Odüsszeusz! Ha kell, ő nem habozik félni, és ha Akhilleusz egyszer véletlenül őt hívná ki, elfutna. (Aztán kimagyarázná magát.)

De nem kerülhet sor ilyesmire, mert Odüsszeusz minden közös ügyükbe bekalkulálja Akhilleusz egóját, tudja kezelni (nem lehetett könnyű tíz évig).

Már a trójai háborúban is ő a szürke eminenciás (a történelem legszínesebb szürke eminenciása), pedig csak ezután jön el az ő ideje. Ha az Iliászt olvasom, szégyen, hogy nem vagyok Akhilleusz, mert az Iliász hőseposz, ami elvárja az azonosulást, a héroszok minket képviselnek olyan háborúkban, amelyekbe mi nem juthatunk fel soha, pedig ott a helyünk, mert a mi sorsunkról is döntenek. De Odüsszeusz már regényhős is. Vele nem muszáj azonosulni.

Trójába muszáj elmenni, de utána tíz évet csavarogni nem muszáj. Az Iliászt olvasva nem kérdés, mire megy ki a dolog: élet vagy halál? Az Odüsszeia tétje is ez, persze. Csak éppen folyton felveti a kérdést: miért is hajózunk? És mért pont erre? És hova a fenébe? Akhilleusz és Odüsszeusz. Ez a kétféle hős van.

Nem: három. Van még az antihős. De ha tényleg és őszintén és szabadon választhatnék a háromból, Odüsszeusz lennék. Vagy legrosszabb esetben a harmadik. Akhilleusz nem érdekel.

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

669

2. Platón: Szókratész védőbeszéde Hogy milyen volt a valódi Szókratész, azt nem tudhatom. Egyetemista koromban ismertem egy Szókratészt, elviselhetetlen volt. A hatalmas tudása és a vitakészsége, amivel mindenkit maga alá hajtott. Gúnyos volt, nevetségessé tette azt, aki nem hódolt be neki, és azt is, aki behódolt. Belekötött az emberekbe, mindenkibe, akiben egy kis tehetséget vagy tudást érzett, és sárba taposta. Én (antihősi módszerekkel) úgyahogy távol tartottam magamtól. Később, úgy hallottam, megengedőbb lett, aztán beteg lett, és meghalt. Az igazi Szókratészt csak olyannak tudom elképzelni, mint őt.

Egy elviselhetetlenül agresszív elme rátelepszik Athénra. A történelem egyik legtehetségesebb városát frusztrálja évtizedekig. Nem is akkora meglepetés a halálos ítélet. Persze igazságtalan vagyok az igazi Szókratésszel szemben. Nyilván máshogy álltak a történelem egyik legtehetségesebb városában az agresszív elmékhez. Athéninek lenni nyilván társasjáték is volt, a pénzváltó meg a hentes is birtokában volt egy logikai-retorikai apparátusnak, mindenki készen állt a vitára.

Engem mindig lenyűgözött, ha olyan embereket hallgattam, akik nem legyőzni akarnak, hanem a lelkemet. Be akarnak szerelni a lelkembe valami fontos dolgot.

Nem feltétlenül jót, lehet, hogy veszélyeset, nem baj. Annyi kell csak, hogy amíg beszélnek hozzám, tudjam, hogy élve kellek nekik. Vagyis átadhatom magam okos vagy ostoba beszédjük varázsának. A beszédjük akusztikája is elég. Jehovista nénik és bácsik, idegenvezetők, és gyengeelméjűek is lehetnek köztük (voltak is). A retorikájuk hipnotizál. A valódi Szókratészt soha nem hallhattam, mégis ugyanezt érzem, ha olvasom. „Hogyan hatott rátok, athéni férfiak, vádlóim beszéde, nem tudom; én bizony magam is kis híján beléjük feledkeztem, olyan meggyőzően beszéltek.” Szókratésznek nemcsak a retorikája, hanem a logikája is hipnotizál. És a Védőbeszédben a bátorsága is. Tudja, hogy nem élve kell a vádlóinak, mert az ítélet kész, Athén meg fogja ölni, mint Akhilleusz Hektórt, de azt is tudja, hogy az emlékét képtelen lesz meggyalázni. Szókratész bátorsága több mint halálmegvető: tudományos. Kihasználni az alkalmat, hogy bebizonyítson Athénnak egy hipotézist, mely szerint a halálfélelem logikai úton legyőzhető. A bizonyítás sikerült. Van rá egy tanú: Platón.

670

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

3. Újszövetség: Lukács evangéliuma William Gass megengedte magának, hogy kihagyja a Bibliát Ötven Pillérje közül. Gondolom, azért, mert az ő számára a Biblia még nem irodalmi mű, hanem a zsidó-keresztény hagyomány egyes számú pillére, ami egy 1925ben született nyugati embernek – akár hívő, akár nem – az alapfelszereléséhez tartozik. Innen indul. Innen változik, ha változik, ehhez tér vissza, ha visszatér. Én 1961-ben születtem, és az első 28 évemet egy vallásellenes társadalmi rendszerben éltem le, ahol a Biblia legfeljebb irodalmi szövegként jöhetett számításba, ezzel szemben – óvatos és kételkedéssel színesített – katolikus nevelést kaptam otthon. Szóval, azt hiszem, én jobban féltem a Bibliát, mint egy négy évtizeddel idősebb amerikai. A legirodalmibb evangéliumot választottam: Lukácsot. Benne a legrészletesebb karácsonyleírással. Az igazi keresztény embernek a Húsvét a legnagyobb ünnepe. A Karácsony csak a második. A keresztény gyereknek persze a Karácsony. Itt is – mint az Iliászt az Odüsszeia helyett – a komor Nagypénteket illene választanom. És aztán Húsvétvasárnap reggel örvendezni a feltámadáson. De én a születést szeretem.

A mesét, ahogy Lukács mondja, a pásztorokat, a csodálatos éjt. Amikor először laktam igazi szállodában (Erzherzog Johann, Graz, 1993), benéztem az éjjeliszekrény-fiókba, hogy ott van-e a Biblia, mert olvasmányaimból tudtam, hogy egy rendes szállodai szobában lennie kell. Ott volt. Talán ez tévesztett meg hosszú évekre: nem fogalmaztam meg magamnak, de azt gondoltam, hogy a magyar határtól nyugatra a zsidó-keresztény hagyomány nagyjából rendben van, erős, támadható, javítható, figyelmen kívül hagyható, kibírja, mindent kibír, erősebb lesz tőle, talán jobb is. Ha akkor raktam volna össze az Ötven Pilléremet, talán nem teszem bele a Bibliát. De azóta rengeteg szállodai szobában laktam Európában, és a legtöbb éjjeliszekrény-fiók üres volt.

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

671

4. William Shakespeare: V. Henrik Az angoloknak a százéves háború idején pont annyi keresnivalójuk volt Franciaországban, mint a görögöknek Trójában. Egy jól hangzó ürüggyel hajóra szállni, és háborúba menni. „Mert férfiak közös szokása, hogy / Legvidámabbak, ha nincsenek otthon.” Ezt a kocsmázásról mondja az ifjú V. Henrik, de éppen akkor, amikor Franciaországot készül megtámadni: „S nagyságom vitorláit francia / Trónon bontom ki.” Igazából nem titkolja tehát, hogy a háborút a kocsmázás folytatásának tekinti – más eszközökkel. Mert a kocsmából ritkán hoz haza az ember zsákmányt, pláne nagyságot. Nagy, kalandos terveket esetleg. De ez a Harry nevű srác a vén gazember, briliáns elméjű Falstaff ivócimborájaként egyetemi színvonalú oktatásban részesült a kocsmában. Teljes körű kiképzést kapott nihilizmusból, ivásból, kurvázásból, haszonlesésből. Megismerte az országát, a leendő alattvalóit, erényeiket, gyengéiket, az észjárásukat, ostobaságukat, humorukat, humortalanságukat. Nem züllött el közben, és pitiáner rablóvá sem vált: nem ment el Falstaffékkal kereskedőket kirabolni a IV. Henrik első részében, két epizóddal ezelőtt. És most, amikor Harry hercegből V. Henrik király lesz, bemutatja a klasszikus megkomolyodást. Shakespeare többi királydrámájában többé-kevésbé beteg lelkek harcolnak a trónért. Henrik lelke makkegészséges.

Már abban az esetben persze, ha egészséges léleknek lehet tekinteni valakit, aki a Tökéletes Király személyiségjegyeivel bír. Mindenesetre eszményien gyakorolja a hatalmat: szeretetreméltó, okos, ravasz, számító, kegyetlen is, ha kell, de akkor jó ritmusban (mindent jó ritmusban csinál), karizmatikus, lehet benne hinni, mert ő is hisz magában, szóval Machiavelli eszményi Fejedelme ő – legalábbis Shakespeare ilyennek írta meg majd’ két évszázaddal az igazi V. Henrik után, hogy hadd gyönyörködjön benne II. Erzsébet. Shakespeare-t dicséri (mi nem dicséri Shakespeare-t?), hogy egy hús-vér figurát bírt teremteni egy propagandisztikus sémából. Egy olyat, akinek ráadásul szerencséje is van, mert a maga tökéletes királyi alkatához és lelkes, háborúzni, rabolni, gyilkolni vágyó vidám angol alattvalóihoz bónuszként megkapta korától és sorsától az ideális ellenséget, a feudális káoszban fuldokló Franciaországot. Nem tudom, mit kezdett volna, mondjuk, egy II. Szulejmánnal, mondatja velem a magyar rosszkedvem. Tulajdonképpen mi közöm nekem ehhez a Harry királyhoz? Talán csak irigylem érte Angliát.

672

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

5. Miguel de Cervantes: Don Quijote Már a negyvenes éveimben jártam, amikor elhatalmasodott rajtam az elmebaj, és úgy döntöttem, hogy Don Quijote szereplő lesz a következő regényemben.

Ha ugyan nem éppen a fő-. Ilyen őrült ötlet persze nem jön a semmiből. Ötéves koromban láttam az Ivanhoe-t a tévében. Roger Moore-ral a főszerepben.

Tollas, rostélyos, csillogó sisakban, hosszú, lobogó fehér köpenyben a ragyogó páncélinge fölött, hanyag eleganciával tartva zászlós kopjáját vágtatott fényes csatlósai élén a győztes csatákba. És a lován is ruha volt: fehér lepel borította bokáig, négy lukkal a szemének-fülének. Nagyszerűbb látványt, mint akkor ott nekem Ivanhoe és a ruhás lova volt, ma sem tudok elképzelni. (Talán csak Kenneth Branagh V. Henrik-filmjében magát Harry királyt, ahogy beszédet tart lovagjainak az azincourti csata előtt.) Szörnyű volt a hiány, amikor vége lett az Ivanhoe-nak. De nem ez volt a legrosszabb. Közvetlenül utána jött a Don Quijote.

Szintén sorozat. Senkinek nem kívánom azt az érzést: épp csak megszerzem a tudást arról, hogy létezett a Lovag, és akkor jön ez a másik. Rozzant figura, rossz páncéljában (zörög az egész ember, mint a lábasok). Ő a Búsképű Lovag, búsképére még büszke is, a lova egy katasztrófa: nemhogy ruha nem borítja, de sovány, sötét és komor az egész állat. Csatlósok? Egy kövér bácsi, szamárháton. Beszélgetnek egymással, és megverik őket. Ha Akhilleusznál az volt az érzésem, hogy őt illene választanom Odüsszeusz helyett, az a helyzet legalább tiszta volt: a nagyobb héroszhoz kell csapódni, és ha nem megy,

az az én bajom. De itt, ha most belegondolok, éppen fordított nyomás alá kerültem: a felnőttek körülöttem ezt a Don Quijotét jobban respektálták, mint Ivanhoe-t. Egyáltalán: ezt nézték. Nézték, és megjegyzéseket is tettek rá, bólogattak, értőn nevettek, míg az Ivanhoe közben – úgy rémlik – mindig csak egyedül ültem a képernyő előtt. Talán ez volt az első eset, de nem az utolsó, hogy a felnőttek, vagy a mindenkori megrögzött realisták, akikkel körül voltam véve, elárulták az eszményeimet. Sok száz ilyen alkalom kellett, és körülbelül negyven év, amíg utolértem őket, és megértettem a szempontjaikat, és rájöttem, hogy a Don Quijote – ha tetszik, ha nem – valószínűleg a világ valaha volt legnagyszerűbb regénye, de legalábbis a legújszerűbb írói koncepció az Odüsszeia óta. Ötvenéves koromhoz közeledtem, mire rájöttem, hogy én vagyok Don Quijote, és kezdenem kell végre valamit magammal. És hogy elrontok mindent, ha elmulasztom a megfelelő pillanatot, és nem indulok el végre a falumból a zörgő páncélomban, és nem viszem magammal Sanchót, aki szintén én vagyok.

6. Saint-Simon herceg emlékiratai (A Napkirály udvarában, Réz Pál fordítása és válogatása) Szelídített hősök szelídített írója Saint-Simon.

A középkor összes nagyvadja, lovagja, grófja, tartományura, zabolátlan főpapja, márkija, hercege, grandseigneurje mind össze van gyűjtve egy helyen, a Napkirály gigantikus udvarában. Ki vannak művelve, önállóságuk a múlté, nincs is rá szükségük, mert a Király és egymás közelében élhetnek. Nem kell már egymás ellen háborúzgatniuk, mint hajdan, mert most mindennap láthatják és ellenőrizhetik egymást a vacsorákon, a versailles-i palota folyosóin, a Park alléin, és meggyőződhetnek róla, hogy igen, igen, a másik is éppen annyira lett bonyolult öltözetű, üres beszédű, elbűvölően impotens majom, mint ő maga: nem kell egymástól félni. Tulajdonképpen nem lenne kötelező itt lakniuk, de a Napkirály úgyis ezt szereti, és Versailleson kívül élni – hát az lehetetlen. Nincs másik hely a bolygón ekkoriban (talán Pekingen kívül, de az másik bolygó), ahol élni tudna olyan ember, aki egyszer már élt Versailles-ban. Versailles a modern (sőt a 21. századi) civilizáció egyik

674

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

főpróbája. Egyfolytában együtt pár ezer ember, akik ráérnek egyfolytában kommunikálni. Saint-Simon ennek az udvarnak az írója. Maga is herceg, egy a Napkirály alatti egyenlők közül. Mániákusan érdekli minden, a tárgyak, a személyek, az intrikák, a szerelmek, a szeretők maguk. Az a fajta író, mint Marcel Proust lesz (már ha egyáltalán lehet még valami egy Napkirály után) évszázadok múlva. Mániákusan írja följegyzéseit az Udvar életéről. A pletykák. Az összes versailles-i pletykának súlya van, bármelyik beleszólhat az európai történelem menetébe: ez itt az egyes számú abszolutista monarchia, Franciaország erős, egységes és hatalmas. Ez a hatalom ad Saint-Simon finom megfigyelései tömegének, legkönnyedebbnek tűnő mondatának is súlyt és sötét hátteret. A kitűnő harmadikos bizonyítványomért kaptam a könyvet az anyukámtól, aki a tanyasi iskolában az osztályfőnököm is volt. Tízéves se voltam. Belelapoztam, és annyit értettem meg belőle, hogy volt valaha egy Napkirály. De azért büszke voltam a könyvemre, sokszor megnéztem később a polcon a felnőtt könyvek között. Ahogy teltek az évek, és még mindig nem olvastam el, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a könyv az én titkos kincsem, és az a tudat, hogy tízéves korom óta nekem titkos közöm van Versailles-hoz, valahogy megnemesített. Ezt az érzést bánat is kísérte, a soha be nem teljesülés érzése.

7. Daniel Defoe: Singleton kapitány Hát ez a regény jól átejtett 11 évesen. Komolyan vettem, mint a Robinsont.

Robinson fáradhatatlan munkálkodása eredményeképpen megszabadul a szigetről. Itt meg arról van szó, hogy egy Singleton nevű fickó, aki járhatna úgy is, mint Robinson, kalózzá válik, rabol és gyilkol, és amikor már elég kincse van, kiszabadul a kalózságból (mint Robinson a szigetről), átveri cinkosait (a többi kalózt), tisztára mossa a pénzét, és visszailleszkedik a társadalomba. Én ezt komolyan vettem, örömmel számlálgattam a hajókat, amiket Singletonék elfognak, az ellenszegülőket megölik, vagy kalózt csinálnak belőlük, szépen növekszik a flotta… de jó! Drukkoltam Singletonnak, mert elhittem, hogy jóravaló ember, aki csak belesodródott ebbe a kalózkodásba. Esetleges gyanakvásomat elaltatta William, a kvéker seborvos figurája Singleton mellett. A politikai tanácsadó, az ideológus, a menedzser, a producer, a rossz szellem őstípusa. Amikor a kalózok fogságába esik, igazolást kér Singletontól, hogy fogoly, és a tanácsait az akarata ellenére csikarják ki belőle. És aztán ontani kezdi a racionális, keresztényi és rendkívül praktikus ötleteket a tengeri rablóknak a tengeri rablás még hatékonyabbá tételéről – miközben ő maga kvékerként elvileg minden erőszakot elutasít. Volt nekem azért valami furcsa ebben az egészben, és ha minden erkölcsi érzékemet összeszedtem

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

675

volna, talán meg is tudtam volna mondani, hogy mi lenne a normális vége egy ilyen regénynek: Singleton az életét kockáztatja valakiért, vagy mindenét szétosztja a szegényeknek. De ő nem kockáztatja, és nem osztja szét – a bűneit megbánja, az ingyen van. Szóval nem jöttem rá, hogy Defoe véres szatírát ír a protestáns szofisztika ellen. Vagy mondjam, hogy az egész angolszász modell ellen, ami azóta is remekül működik, és ma is vezeti a nyugati világot? Szoktuk a protestáns munkaetikát mint az újkori Nyugat felemelkedésének az egyik fő alapját emlegetni együtt az egészséges képmutatással: hogyan lehet – szinte gond nélkül – egyeztetni a „régi jó, egyszerű erkölcsöt” a gyakorlatias, mocskos, aljas és cinikus kapitalizmussal.

8. James Fenimore Cooper: Nagy Indiánkönyv Hasonló csalódás volt, mint az Ivanhoe után a Don Quijote. Éppen megtalálom magamnak Karl Mayt, rájövök, hogy ennél jobb könyv nincs, elmesélem a felnőtteknek, és az egyiktől rögtön kapok két Coopert kölcsön: Az utolsó mohikánt meg a Bőrharisnyát. Lássuk. Az utolsó mohikán nem olyan jó, mint Karl May, de azért elmegy: ismétlőpuska ugyan nincs benne, de vannak legalább harcok és kalandok. Kár, hogy nem lovon ülnek, és hogy Unkaszt megölik a végén, mivel Sólyomszem nem védi meg, mert nem bír elég gyorsan futni, ezért is lenne jobb, ha mindenki lovon ülne... A Bőrharisnyában viszont ott találom Sólyomszemet egy békés amerikai faluban, megtűrt, faluvégi öregemberként. Kunyhójában együtt él öreg barátjával, az alkoholista Csingacsgukkal. Várom a harcot, hogy majd jönnek a gonosz irokézek, és meg kell védeni tőlük a falut, de ezt a falut már nem kell

676

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

megvédeni semmitől, legalábbis 2016-ig, amikor ezeket a sorokat írom. Ez a falu olyan erős és egészséges, mint az Egyesült Államok. Sólyomszemre, Csingacsgukra semmi szüksége. Lenézi őket, főleg Csingacsgukot, aki nem elég, hogy mégiscsak egy indián, de még iszik is. Nem tetszett nekem a Bőrharisnya. Úgy éreztem, hogy valami tévedés áldozata vagyok, és kell lennie egy igazi Bőrharisnyának is, nyilván azt emlegetik annyit a felnőttek. De azért végigolvastam. És aztán, ahogy nőttem, még sokszor. Később már ezt szerettem a legjobban Cooper öt indiánkönyvéből. Még később rájöttem, hogy a Nagy indiánkönyv egyetlen öt részből álló nagyregény, ami az Amerikai Egyesült Államok születéséről szól, és nem azért kalandos a (Bőrharisnyán kívüli) nyolcvan százaléka, hogy a kiskamaszok elnevezésű célcsoport habzsolja fel, mint Karl Mayt, hanem mert ott és akkor a kaland a mindennapi élethez tartozott, mert az volt éppen a civilizáció határvidéke. És végül arra is rájöttem, mi lehetett a bajom a Bőrharisnyával gyerekkoromban: az, hogy ilyen az irodalom.

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

677

9. Antoine Watteau: Indulás Kithéra szigetére Igen, tudom, hogy ez egy festmény. De könyv is. A címe a szövege. Indulás: ez a szó képviseli benne a cselekményt. Egyszerre veszteglés és mozgás is. Helyzet, cél, jövő, kaland, bizonytalanság. Kithéra szigete pedig a titok a titokzatos címben. Tizenhárom éves koromban láttam először ezt a képet, és lehet, hogy átsiklottam volna rajta a címe nélkül: aha, szép kép, de nézzük a következőt.

(Ugyanis kaptam pár doboz diaképet a rajztanárnőmtől, hogy a megyei rajzverseny előtt tanulmányozzam át a művészet történetét.) A cím fogott meg. Láttam, hogy ezek a szereplők szerelmesek és szomorúak. És mind tudják, hogy Kithéra szigete micsoda. Nem túlzás, hogy tizenhárom éves koromban ettől a képtől beleszerettem a szerelembe, pedig csak halványan sejtettem, hogy az van rajta. Sok év kellett, saját tapasztalatok, Saint-Simon emlékiratai és elsősorban Antonioni filmjei, hogy meglássam a képen, hogy szerelmesnek lenni munka, felelősség, teher. És hogy ezek itt már nem friss szerelmesek.

Vagy ha frissek is, akkor sem először frissek, és nem is másodszor. Ha mégis szerelmesek lesznek, már tudják, mibe fognak bele: felveszik a terhet. Azért mennek Kithérára is. (Vagy indulnak onnan?) Sok évvel később, amikor SaintSimont olvastam, neveket is adhattam volna ezeknek a figuráknak, versailles-i neveket. De nem tettem ilyet, mert tudtam, hogy a versailles-iak majdnem mind szívtelenek, sokan gonoszak is, intrikusok, gyűlölik, bántják, talán verik

678

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

is egymást, mocskosszájúak, perverzek, büdösek. Név nélkül hagytam inkább Watteau figuráit, így aztán akárhányszor, és akármelyik változatában, Louvreban, Zwingerben vagy albumokban látom a Képet, azt érzem, hogy jé, még mindig megvannak az illúzióim.

10. Goethe: Werther szerelme és halála Vékony kis könyv, zsebre lehet vágni, nem úgy, mint a nagy, kétkötetes Faustot. Gyakran zsebre is vágtam azon a nyáron, amikor elhagytam a barátnőmet.

Felgyalogoltam Budaörsről a Szabadsághegyre, a Normafánál leültem a padomra, elővettem a Werthert, és sajnáltam magamat. Egy wertheriánus ifjú valahogy így írná ezt le: „Wertheremmel ölemben elábrándozva néztem a Hűvösvölgy felé. A lenyugvó nap még éppen megvilágította a Rózsadomb tetejét, de odalent a völgy mélyebb részein már sötétedett: a lipótmezei Pszichiátriai Intézet hatalmas tömbjét már elkezdte – ahogy minden éjszakára – felfalni a Hárs-hegy erdősége. A pszichiátria kezeltjeire gondoltam, és arra, hogy talán nem is a Földgolyó borítja az igazi árnyékot önmagára, hanem azok a szívtelenségünkből és tudatlanságunkból őrülteknek nevezett zavart lelkek áradnak ki ilyenkor onnan, abból az Intézetből, és özönlik el Budapestet. S mi pedig, szánalmas kis tényeinkhez ragaszkodó ’épelméjű’ emberek, ezt hisszük éjszakai sötétségnek…” Így ültem ott a padon a Normafánál. Egy wertheriánus ifjú 1987 nyarán. Ekkoriban írtam Az ellenség művészete című első regényemet. Ezt szántam az én Wertheremnek. Szóval Goethe volt a mércém, amin persze csak bukni lehetett, bár legalább hősies voltam.

Ravaszul, odüsszeuszosan hősies: leválasztottam Goethéről a Werthert, a fiatalkori művét, amivel megbolondította, és majdnem öngyilkosságba hajszolta Európa érzékeny ifjúságát. A Werther volt az első igazi kultuszkönyv.

Nem Goethe találta ki a szentimentalizmust, de ő adta meg a jelet ezzel a regénnyel, hogy jöhetnek az érzelmek. És kétszáz év múlva nekem, zsebemben a Wertherrel, a tizennyolcadik század lett a korszakom. Watteau

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

679

tájaira képzeltem el egy korszerű szentimentális regényt, belevettem sci-fit, szürrealizmust, a sztálinbarokk rokokóját. A nyolcvanas évek Budapestjét egy Ancien Régime-nek láttam. Egy olyan forradalom előtti világnak, ahol soha nem lesz forradalom. Egy „rendszerváltás” fantázianevű történelmi esemény akkor teljesen nonszensznek tűnt volna. Nekem nem is hiányzott.

11. Rotterdami Erasmus: A Balgaság Dicsérete Amikor először győztek meg teljesen arról, hogy a társadalom tényleg egy bolondokháza – Hamvas Béla Karneválja volt az –, még ellenálltam, és illúziógyilkosnak neveztem Hamvast. A Balgaság Dicséretét vagy tizenöt évvel később olvastam el, és akkor már inkább megnyugtatott: csak rosszabb ne legyen. Ekkor már ezredforduló volt, én meg vagy negyvenéves, és ijedten láttam, hogy kezdek felvenni egy pózt, a mogorva vénemberét.

A naivságom sokáig nem volt póz. Tényleg naiv voltam. Sőt, talán ez az alaptermészetem. De negyvenévesen már akkor is póznak tűnik a naivitás, ha nem az. És attól ijedtem meg, hogy vonz a mogorva vénemberség kényelme. Például kezd véleményem lenni a korszakról, amiben élek. Kezdek önelégültté válni. Szóval megijedtem vagy tizenöt éve, és jobb megoldás híján úgy is maradtam megijedve. Mert az érett ember önelégültsége ellen nem megoldás, hogy az ember egyszerűen fiatal marad szellemileg. Fontos módszer, próbálkozom is vele több-kevesebb sikerrel, de csak tüneti kezelés: a betegség mindig kiújul. Most például majdnem kihagytam Erasmust az Ötven Pillérből. Pedig itt a helye, hogy rám szóljon. Ahogy írom egymás után ezeket a kisesszéket, folyton azon kapom magam, hogy tanítani akarok velük. Példaként állítva magamat, valamiféle szellemi sikersztorinak állítva be az életemet. És van egy sémám is ehhez: valamikor gyerekkoromban, vagy fiatalkoromban milyen hülye voltam, nade ez már a múlté. Vagy rafináltabban: valamikor fiatalon azt hittem, ez és ez így van, nade aztán rájöttem, hogy pont fordítva, nade aztán még később arra jöttem rá, hogy debizony, pont úgy van, ahogy fiatalon gondoltam, mert az Igazság azbizony ilyen következetlen, nade én most már aztán tényleg értem az élet összes csavarját, a történelem minden kurfliját, hurkát, csapdáját. És még öniróniám

680

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

is van hozzá, szóval mostanra végérvényesen bölcs ember lettem… Hát nem. Jöjjön csak Erasmus, és nevezze „művelt és ízes tréfának” ezt a művét, és mondja azt, ha akarja, hogy „a szellem embereinek mindenkor meg volt engedve, hogy büntetlenül tréfálkozhassanak az emberi életen, föltéve, hogy ezt a lehetőségüket nem használják féktelen dühöngésre” – szóval mentsen fel, ha akar, miután lebalgázott az összes többi emberrel egyetemben, de én azért inkább komolyan veszem A Balgaság Dicséretét, és a magam részéről maradok megijedve. És igyekszem nem minden hibámat elkövetni.

12. Karl Marx – Friedrich Engels: Kommunista Kiáltvány A szovjet összeomlás utáni években eléggé bosszantott, hogy az új világrend ugyanolyan szükségszerűnek és létező-lehetséges legjobbnak hirdette magát (sokszor ugyanazon megmondók által), mint előtte a pártállami diktatúra, amiben volt szerencsém felnőni. De azért a kilencvenes évtizedben mégis sokáig megbíztam. Mégiscsak ez volt a szabadságunk évtizede, megoldhatónak tűnő jövővel. Eszembe nem jutott akkor olyasmi, hogy pár futóbolondon kívül élhetne bárki a nyugati világban (itthon meg pláne nem), aki komolyan azt gondolná, hogy valóban többet ér bárki másnál. Egyenlőséget tanít Krisztus és a felvilágosodás, és természetesen ez az egyik fő pillére a Kommunista Kiáltványnak is, ami leszögezi, hogy a kommunisták meg akarják szüntetni az egyik ember másik általi kizsákmányolását, mivel a céljuk az osztályok nélküli társadalom. Úgy érzem (saját hétköznapi tapasztalataim alapján), hogy a kommunisták, amikor hatalmon voltak, többet tettek az egyenlőségért, mint a

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

681

szabadságért: a szocialista iskolából kikerülve nem éreztem, hogy elméletileg bárki fölöttem állna, vagy én fölötte állnék bárkinek. Azóta ezt a komcsik egyenlősdijeként szokás lesajnálni, de néha az jut eszembe, hogy Jaltában 1945ben talán nem is csak az érdekszféráikat egyeztették a szövetségesek, hanem (talán egy cigiszünetben) megosztoztak a szabadságon és az egyenlőségen is – szépen, testvériesen. A hidegháború világrendje a (viszonylag) szabad Nyugat és a (viszonylag) egyenlő Kelet egyensúlyán is alapult. És ezért aztán a rendszerváltással tulajdonképpen mintha a Szabadság is legyőzte volna az Egyenlőséget. Az egyenlőség az ezredfordulóig alig hallatott magáról, de azóta mintha egyfolytában csak visszavágna – elvadulva, egyenlőtlenség formájában. Van mai filozófus, aki szerint a mai polgári demokráciák egy olyan társadalom felé tapogatóznak, ahol ismét törvényben lesz rögzítve a társadalmi csoportok jogegyenlőtlensége. És én nem vagyok rezisztens erre.

Szabadnak ugyan még szabad vagyok, de egyre gyakrabban érzem, hogy jön valaki, és előhúz egy igazolást, hogy ő a gazdám.

13. Mark Twain: Huckleberry Finn Akhilleusz szerepében Tom Sawyer.

Odüsszeusz: Huckleberry Finn. Az ókori ölőgép a Tom Sawyer kalandjaiban egy csibész. Tom együtt lóg Huckkal, de amikor Huck útnak indul lefelé a Mississippin Jimmel, a szökött rabszolgával, ő nem megy velük. Neki más dolga van: felnőni, megkomolyodni, és majd polgármesterként a város élén a protestáns etika alapján továbbműködtetni a társadalmat a good old angolszász modell szerint.

Huck pedig, akinek senkije és semmije, még láncai sincsenek, amiket veszíthet, utazik a folyón, és látja az országot. Nézi a mások vesztenivalóját. Jimmel együtt, akinek vannak láncai. És azt láthatja Huck, hogy nemcsak a néger rabszolgaság rabszolgaság, hanem a fehér szabadság is képes az lenni: megismer fiúkat, akik két család bosszúháborújában vesznek részt. Büszkén mennek a harcba, és kiirtják egymást a családi becsület parancsa szerint, a szent hagyomány

682

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

rabszolgáiként. (Vagy nem Huck gondol ilyeneket, hanem csak én – de mit csináljak, én tényleg a /persze csak viszonylagos/ egyenlőség birodalmában nőttem fel a szocialista keleti tömbben, és életem első negyven évében nekem a rabszolgaság fogalma olyan volt, mint a torokgyík, a lepra, az emberevés, meg az alászolgája: le vannak győzve egyszer s mindenkorra, a Haladás által. Nem volt öröm ráébrednem, hogy az utóbbi évtizedekben tényleg átnevelődtünk fogyasztóvá, célcsoporttá, lakossággá, alávetett, elbutított, félanalfabéta, lenézett, atomizált, vesztes senkikké. Potenciális rabszolgákká.)

Remélem, nem igaz, hogy a Huckleberry Finnt buzgó egyesek ki akarják venni az amerikai nemzeti tananyagból a néger szó sűrű használata miatt. A politikai korrektség erős mozgósító erő az egyenlőtlenség ellen, és mint ilyen, nem nélkülözheti a lángoló vakhitet meg a vallásos türelmetlenséget sem, ami természetesen együtt jár a könyvégetéssel és sok-sok képmutatással is: a szabadság nevében épít fel egy erősen korlátozó erkölcsi-etikai rendszert.

De közben mintha ugyanaz a lelki őserő nyilvánulna meg benne, ami egy rendes amerikai embernek megengedi az áradó érzelmeket is. Fülemben a Huckleberry Finn (tévésorozat) főcímdala talán 1970-ből: „a vén Mississippi mesékbe visz, nem lehet feledni emlékeit, ez a táj, a rét, itt megpihen fáradt szívem, hazám csodaszép, nincs semmi sem, mit nálad jobban szeretnék.” Hm. Kicsit elérzékenyültem. +1 William H. Gass: Fifty literary pillars Köszönetet mondok William H. Gass amerikai írónak és esszéistának, akinek Ötven irodalmi pillérjét műfaji mintául választottam. Gass a pluszpillérem: ötven tüneményes kisesszét írt ötven, számára különösen fontos irodalmi műről. Hangsúlyozza, hogy nem egy gőgös Nagy Könyvek-típusú listát rakott össze, noha persze semmi kifogása a nagy könyvek és egyéb nagyszabású műalkotások ellen, sőt éppen ellenkezőleg. Ha az ő válogatása szubjektív, akkor az én ötven pillérem

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

683

még inkább az, bár első ránézésre talán jobban emlékeztet egy Nagy Könyvek listára, vagy az iskolára, mint az övé. De az én pilléreim között lesz jó pár ingatagabb is. Lehetséges, hogy egyik-másik pillérem nem is fog fölérni a hídig, vagy a hídról nem ér majd le a talajig, hanem csak úgy fityegnek és lötyögnek majd, nyikorogva a szélben. De az biztos, hogy mind az ötven erős hatással volt rám, mint költőre, mint íróra, mint gyerekre. Hogy miért pont ötven? Ezen többször is eltűnődtem, és el is képzeltem a címet: Negyven irodalmi pillér. Soványka és szegényes. Hatvan irodalmi pillér? Sok. Abból már dől az unalom meg a kultúrmissziós lelkiterror. Igen, az ötven a megfelelő mennyiség! Gass a legalkalmasabb pillérszámot találta meg arra a célra, amelyre az ilyen listák szolgálnak. És hogy mi ez a cél? Sajnos fogalmam sincs, de remélem, Gass azt is tudja. Én mindenesetre ráhagyatkoztam, amíg ezeket a kisesszéket írtam, és nem bántam meg, mert még soha nem írtam ilyen felelőtlen örömmel semmit – az én célom nem lehet más, mint hogy az olvasó is ugyanezt érezze.

Kemény István

684

(Budapest, 1961) költő, író, esszéista, számos díj birtokosa, legutóbb a Hévíz Irodalmi Díjat nyerte el. A fenti szöveg részlet Lúdbőr munkacímű, hamarosan megjelenő esszékötetéből.

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

KIÁLLÍTÁS AZ 1956-OS FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 60. ÉVFORDULÓJÁN

MÁRAI SÁND OR

2016. NOVEMBER 4. – 2017. ÁPRILIS 2.

EMIGRÁCIÓ

FORRADALOM

MÛVÉSZET

Petôfi Irodalmi Múzeum, 1053 Budapest, Károlyi utca 16.

A programot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatja.

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

685

Fotรณ: ร tienne Carjat

Kácsor Zsolt

Baudelaire-t a posványból, avagy mi köze a végső kocsmának az utolsó csárdához?

„– A Baudelaire-vers a Végső kocsmá-hoz – Klein Gyuri memóriájából pattant ki, mikor megmondtam neki munkám címét, Klein Gyuri agyából, aki kívülről ismeri az egész világirodalmat: »S arád, a szent Erény, kin szűz maradt a párta, / S még a Bűnbánat is, (oh bús, utolsó Csárda!) / Mind így szól: Vén bolond! halj meg, későre jár!«”.

Az idézet Kertész Imre A végső kocsma (Magvető, 2014) című művéből származik (268. oldal), s azért akadt meg rajta a szemem, mert nekem bizony nem jutott volna eszembe, hogy Kertész egyik fontos öregkori művének a címe akár Baudelaireparafrázis is lehet(ne). Az óra (L’horloge) című költeményről van szó, amely a Les Fleurs du mal (A Rossz v. romlás virágai) című, világszerte elhíresült kötet ugyancsak elhíresült költeménye, a Spleen et Idéal ciklus záróverse. Számomra azért emlékezetes darab, mert Tóth Árpád fordításában ismertem meg, és emiatt röhögtem ki Baudelaire-t. Olyannyira, hogy ez az egy vers befolyásolta a Baudelaire-képemet, márpedig ez a sóhajok ködébe vesző, bánatos alak messze állt tőlem: nagyon busongó volt, nagyon szenvelgő, és nagyon nevetséges.

Annál inkább megkedveltem, amikor vettem a fáradságot, hogy számos versét (nem az összeset) eredetiben olvassam el. Nem vagyok irodalomtudós, s franciául sem tudok olyan magas szinten, hogy egyszerre értsem és élvezzem a francia lírát, én csak egy olyan megátalkodott olvasó vagyok, aki még a csökevényes franciatudásával is meg tudja állapítani: Tóth Árpád alaposan félrefordította ezt a verset. Nem magyarra fordította, hanem magyarra hamisította. Ezt a hamisítást azért tartom súlyos bajnak Baudelaire-re és a magyar olvasóközönségre nézve, mert a huszadik század Magyarországán (s tán még ma is) szinte mindenki a nagy triász – Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád – magyarításában olvasta A romlás virágait, ezt tanították nekünk az iskolában, ez a hang ivódott belénk, erről hisszük, hogy ez Baudelaire. Pedig nem az. Nagyon nem az. A távolban sóhajtozó alak Tóth Árpád.

Nem én vagyok az első, aki a triász munkáját bírálat tárgyává teszi. Ha Baudelaire-re vagyunk kíváncsiak, de nem akarunk franciául megtanulni,

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

687

olvassuk el Tornai József: A Rossz virágai című (Tevan, 1991) fordításkötetét, valamint az ahhoz írt előszavát. Meg fogunk döbbenni: ez volna Baudelaire?

Mi nem ezt tanultuk az iskolában. A minduntalan sóhajtozó, érthetetlen búval bélelt, életunt és élhetetlen szenvelgő lassan átváltozik egy szikrázóan okos, hidegfejű, melankolikus cinikussá, aki nem a szótagszám kedvéért busong, hanem azért, mert tisztában van vele: minden reménytelen, mert egyszer már minden volt, és egyszer majd semmi sem lesz. Ez az ízig-vérig nyugat-európai ember hűvösen az olvasóra néz, s azt mondja: te marha, akkor lett véged, amikor megszülettél. Miben bízol? Istenben? Az hülyeség. A nőkben? Azok mind kurvák. A szexben? Az olyan állatias. A drogban? Nem rossz ötlet, de abba belehalsz. Az erkölcsben? Te tökfej, morál nincs, ne ábrándozz. A kultúrában? Ne röhögtess, nézz magadba!

Baudelaire odavág, és ráadásul gonoszul élvezi! Kéjesen élvezi, hogy remekbe szabott, precízen komponált versekben vághatja a képünkbe: senkik vagytok, ti múlékony pondrók, de érezzétek magatokat megtisztelve, hogy ezt tőlem halljátok, mert én vagyok Baudelaire, a költő, akinek nincs párja. A Baudelairesorok mélyén megbújó kéjességet Babits megérezte, Tóth Árpád nem. Babitsnál Baudelaire egy kéjelgő szatír, aki nem a farkát mutogatja, hanem a verslábait.

Tóth Árpád ebből mit sem érez, vagy ha érez is, elhallgatja, és közben olyannyira beleszeret a saját Baudelaire-képébe, hogy elővarázsol belőle egy nagy magyar költőt, aki sosem volt – de lehetett volna, ha Vörösmarty kétezer kilométerrel nyugatabbra születik.

Ezt a rövid bevezetőt kénytelen voltam elmondani ahhoz, hogy végre a mondandóm lényegére térjek, különben az olvasó nem értené, hogy mi a probléma az „utolsó csárda” vs. „végső kocsma” szembeállítással. Mint az alábbiakban ki fog derülni, az a probléma vele, hogy semmi értelme – elvégre Baudelaire nem arról beszél, amit Tóth Árpád neki tulajdonít.

Magát a verset nem fogom teljes terjedelmében idézni, csak a témánk szempontjából lényeges két utolsó versszakot.

Először íme, eredetiben: Souviens-toi que le Temps est un joueur avide Qui gagne sans tricher, à tout coup! c'est la loi.

Le jour décroît; la nuit augmente, souviens-toi!

Le gouffre a toujours soif; la clepsydre se vide.

688

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

Tantôt sonnera l'heure où le divin Hasard, Où l'auguste Vertu, ton épouse encor vierge, Où le repentir même (oh! la dernière auberge!), Où tout te dira: Meurs, vieux lâche! il est trop tard.

Lássunk egy hevenyészett nyersfordítást: Emlékezz, hogy az Idő mohó játékos Aki csalás nélkül győz, mindent visz! ez a törvény.

A nappal elfogy; az éjszaka növekszik, emlékezz!

Az örvény mindig szomjas; a vízóra kiürül.

Hamarosan üt az óra, amikor az isteni Szerencse, A szűzen maradt jegyesed, a fennkölt Erkölcs S amikor a bűnbánat maga (ó, az utolsó szállás!)

Mind azt mondják: Halj meg, vén nyápic! túl késő már.

E két versszakot így fordította Tóth Árpád: Emlékezz! a mohó Idő megnyeri sorra A játszmát, nincs csalás, csak veszthetsz! – ez a rend.

A nap száll; nő az éj; emlékezz! – odalent Örök szomjú a mély; pereg a homokóra.

Pár perc s tovább kegyes Véletlened se vár, S arád, a szent Erény, kin szűz maradt a párta, S még a Bűnbánat is, (oh bús, utolsó csárda!)

Mind így szól: Vén bolond! halj meg, későre jár!

Jöjjön Tornai József megoldása: Ne feledd: az Idő játékosok mohóbbja, aki nem csal, de győz – és mindig! – hirtelen.

Fogy a nap, nő az éj: ne feledd sohasem!

Az örvény szomjas, és ürül a vizióra.

2017/1

hÉvíz /

Hullámverés

689

Hamar üt majd a perc, s égi Véletlened, s a magasztos Erény, még mindig szűzi párod, s a Bűnbánat maga (az utolsó lakásod!) így szól: időd lejárt, halj meg, hitvány öreg!

Tóth Árpád fordítása elegánsabb, költőibb, gördülékenyebb, Tornaié nem olyan szép, de pontosabb. Ám az ő verziójából sem derül ki világosan, ami az eredetiben egyértelmű: az ember az élete végén hiába tanúsít bűnbánatot, az mit sem ér.

Szó nincs csárdáról (kocsmáról), vagy lakásról. Baudelaire-nél a bűnbánat az utolsó szállás, a végső mentsvár, az utolsó menedék, de semmiképpen sem vendéglátóhely, és annak sem bús. Inkább afféle menedékház, ahová az utas behúzódik.

Tóth Árpád vélhetően azért választotta a csárda szót, mert tetszett neki, hogy milyen szépen rímel a pártára. Csakhogy ez nem csak tökéletes képzavar (hiszen egy párta nem lehet szűz, csak az, aki hordja), a nagyobbik baj az, hogy ezzel a nyelvi regiszterrel az urbánus és nagyvárosias Baudelaire-t beletaszítja a magyar paraszti romantika édesbús világába, ahol neki semmi keresnivalója.

Ez nagyjából akkora mellényúlás, mintha valaki Petri Györgyöt pesti kocsma helyett alföldi csárdába képzelné, kurvák helyett helyre kis menyecskék közé – onnét próbáljon kiérni a napsütötte sávra!

Kertész Imre jó érzékkel használja a csárda szó helyett a kocsmát, pontosabban érzékeli, hogy a „végső kocsma” kifejezés az „oh, bús utolsó csárdához” képest mennyivel játékosabb és érvényesebb, csakhogy talán ő maga is elmulasztott elgondolkodni azon a kérdésen, hogy Az órában vajon miért éppen vendéglátóhelyről volna szó (ami amúgy Baudelaire-től nem volna idegen). Az auberge természetesen fordítható fogadónak, hotelnek, vagy szállónak, csak hát a szöveg kontextusa szerint nem az: itt a halállal szembenéző ember utolsó menedékéről, a bűnbánatról van szó, nem pedig mulatozásról.

Az olvasó talán már sejti, hogy a fönti problémák kiküszöbölésére csináltam egy saját fordítást. Íme:

A mohó Idő csalás nélkül játszik, ne feledd, Csak nyílt lapokkal ellened! ez a törvény.

A fény veszít, győz az éj; szomjas az életörvény, Beszippant a vég; intsen az emlékezet!

690

hÉvíz /

Hullámverés

2017/1

Búcsúzik az isteni Szerencse, és tova jár Fennkölt Erényed is, ez a szűz feleség, Nem nyugtat a Bűnbánat sem (a végső menedék!), Mind azt mondják: halj meg, vén hülye! élni minek már.

A jegyesből nálam feleség lett, de ezt nem tartom lényeges eltérésnek, hiszen a kapcsolat minőségét ugyanúgy leírja – viszont így be tudtam illeszteni a szövegbe a menedék szót, ami (szerintem) megfelel a szöveg szellemének.

Ami az utolsó sorban olvasható „hülyét” illeti: az eredetiben használt „lâche” gyávát, tehetetlent, pipogyát, töketlent jelent. Olyasvalakit, akinek nincs vér a pucájában. A Tóth Árpád-féle „bolond” nem rossz, ám kissé együttérző – ami nem vall költőnkre. Nem akartam megbontani a szöveg ritmusát hosszabb szóval, ezért maradtam a két szótagnál, s hosszas megfontolás után azért választottam a „hülyét”, mert a „lâche”-hoz hasonlóan nem durva, viszont kellően rugalmas ahhoz, hogy a töketlen pipogyaság még beleférjen. Amúgy hadd emlékeztessem az olvasót, hogy idén emlékezünk Charles Baudelaire halálának százötvenedik évfordulójára. A műfordítóknak, vagy a műfordításra kapható költőknek ebből az alkalomból érdemes lenne megfontolniuk egy új Baudelaire-kötet elkészítését. Elvégre ez a lassan kétszáz éves költő franciául még csak kevéssé öregedett – magyarul azonban belesüppedt a tizenkilencedik századba. Lassan ki kellene húzni belőle.

Kácsor Zsolt

2017/1

(Eger, 1972) író, szabadúszó újságíró. Legutóbbi könyve 2012-ben jelent meg Rettenetes Vlagyimir címmel a Kalligramnál. Budapesten él.

hÉvíz /

Hullámverés

691

ÖBÖl

László Ferenc

Egy jólelkű faun Nagy Ignác (1810–1854)

Keszthely szülötte volt – és talán a legelső igazi budapesti író és újságíró. Budapest hivatalosan még nem is létezett, de Nagy Ignác már a jövő fővárosának fáradhatatlan krónikása és „hírharangja” volt, s megírta mind a budapesti típusalakokat, akik maguk is jószerint épp akkor telepedtek meg Pesten és Budán. Sokat írt, pontosabban rengeteget, s ma kevesen olvassák, azaz alig egynéhányan. Nagy Ignác a reformkor egyik leghasznosabb íróembere: a kitagadott fiú, akiből mára rég elfeledett apafigura vált.

Dunántúli magyar nemesember fia volt, ám a neveltetése németes irányban haladt, s ha hihetünk Nagy Ignác saját szavainak, no meg Szinnyei József és Mikszáth Kálmán utókori tudásának: első irodalmi kísérleteit is német nyelven vetette papírra – majd a tűzbe. Merthogy a Gyöngyösön, Újvidéken, Baján, Pécsett, majd Budán iskolázott ifjú ember immár a pesti egyetem hallgatójaként beleszeretett szállásadóinak szép leányába, a magyar irodalomért hevülő Halmy Karolinába, s az ő kedvéért Nagy Ignác átpártolt és élte fogytáig „a magyar szépirodalom művelésére adta magát”.

Léleknemesítő és hamisítatlanul romantikus történet ez, amely azután egy engesztelhetetlen, még a halálos ágyon sem visszavont atyai kiátkozással is megtoldható. S bármily meglepő: mindez akár az első szótól az utolsóig igaz is lehet, ami annál is meghatóbb, hiszen ilyesformán egy amúgy közmondásosan csúnya férfi életét formálta át a szerelem. A Festetich grófok uradalmi tiszttartójának fia ugyanis „rút volt, mint egy faun”, ahogyan ezt Mikszáth utóbb többször is idézte Nagy Ignácról írván, s a visszaemlékező Jókai is foltos arcot, veres orrot és kancsal szempárt emlegetett az idősebb pályatárssal kapcsolatban.

Az irodalomtörténeti legendárium szerint pedig Nagy volt Petőfi Sándor Orbán című zsánerversének modellje, akinek „oly vidám hajnal pirult az orrán”.

Noha Nagy Ignác utóbb a reformkor egyik legjobban kereső literátora lett (erről később bővebben szólunk), azért felnőtté és házasemberré válván

2017/1

hÉvíz /

öböl

695

megélhetését hivatalvállalással kívánta biztosítani. Így díjnok, majd számjegyző lett a magyar királyi kamaránál, s meg is maradt hivatalnoknak majdnem az élete végéig. De kistisztviselői működésével párhuzamosan 1833-ban megkezdte írói-újságírói pályafutását is, s Mátray Gábor Regélőjében, majd a széchenyiánus Jelenkorban és annak melléklapjában, a Társalkodóban ismertté és kedveltté vált Nagy ténykedése.

Nagy Ignác nem robbant be a magyar irodalomba, első írásainak megjelenésekor az akadémikus kritika részéről nem hangzott el a szónokias felszólítás: Uraim, le a kalapokkal! (Mint ahogy azt Szontágh Gusztáv írta Jósika Miklós Abafiját méltatván.) Költői levéllel sem fordultak hozzá a nemzedéki pályatársak, a rokonzsenit felismervén benne. Nagy Ignác lassan haladt előre, s inkább szorgalmas és hasznos volt, semmint zseniális, ám az utilitarizmus legdiadalmasabb honi korszakában (újság)írói hasznossága így is komoly értéket képviselt.

Imponáló nyelvismerete (a német, a latin, a horvát és az olasz mellett utóbb franciául és angolul is megtanult) éppúgy nehezen túlbecsülhető erénynek bizonyult a korabeli lap- és könyvkiadók szemében, mint Nagy Ignác megfigyelőkészsége és kollegiális megbízhatósága. Így kerülhetett például az ő szerkesztése alá a Kisfaludy Társaság sorozata, a Külföldi Regénytár, így vált belőle keresett drámafordító, és mint Mikszáth írja: „ő kezdte először a beérkező híreket külön kikerekített, kicsiszolt alakban mint önálló valamit kezelni s így lett megalapítója a mai újdonságnak s ősatyja az újdondászoknak”. (Az „újdondász” szót maga Nagy amúgy csúnyának és szerencsétlennek ítélte, s „ünnepélyesen protestált ellene”.)

De ami életműve szempontjából a legfontosabb: Nagy biztos kézzel rátalált a nagy témára, a (fő)városiasodó Pest-Buda nyüzsgő belvilágára. Rovataiban, így a Jelenkor Budapesti életében, majd a konzervatív Budapesti Híradó Budapesti hírharangjában mindenekelőtt naprakész krónikásként gyűjtötte össze Pest és Buda napi szenzációit, hol az árva- vagy épp a halottasházak létesítése mellett érvelve, hol a bűnözés újszerű válfajai felett szörnyülködve. A bérkoldulás, a szélhámosság, a váltócsalás mellett ilyen szörnyülködésre adott okot a prostitúció is, például 1846 tavaszán: „A fürdői időszak Budán megnyílt, s nagy megütközéssel tapasztaltuk, hogy a fürdőkben még soha nem csoportozott annyi megnevezhetlen némber, mint most. A szó teljes értelmében elállják a folyosókon a férfiak útját, s nemcsak szemmel, hanem szájjal is vakmerően szólítják meg, hogy jobb érzésű hölgyek alig fogják botrány nélkül fürdőinket meglátogatni. […] A pesti rendőrségnek

696

hÉvíz /

öböl

2017/1

sikerült a főbb utcákat nyílt botránytól megtisztítani, miért nem lehetne tehát ezt Buda néhány fürdejében is, különösen pedig a leglátogatottabban eszközleni?

Ezen megrovásra igen sok fürdő-látogató által szólíttattunk föl, s kívánjuk, hogy ne legyünk kénytelenek megrovásunkat élesebben ismételni.”

De Nagy szerencsére nem érte be e hírírói-riporteri jelentésekkel, hanem felismerve zsánerezői és gunyoros tehetségét, szatirikus portrék és életképek sorában rajzolta meg a két testvérváros polgártípusait. Mondjuk a reformkori politikatörténet hősi alakját, a jurátust, vagyis a fiatal és forróvérű jogászpalántát, akinek erőszakoskodásait és nyilvános botrányait Nagy oly sikerülten karikírozta, hogy utóbb 1842-es torzképének címét A jurátusról a semlegesebb Az uracsra kellett cserélnie: „A függöny utólszor gördül le, s a közönség tolongva tódul ki a színházból; nekünk, kik a gyors haladás emberei, akarók mondani, bajnokai vagyunk, előre kell kinyomulnunk; ha eközben néhány hölgy öltözetét kissé megrongáljuk, s lábaikat mellesleg lapossá tapossuk, az még nem baj, mert a szabók is élni akarnak, és a lábtaposás sem árt, mert elpuhult hölgyeinket hasznos egy kissé megedzenünk, hogy épebb s erősebb polgárokkal ajándékozhassák meg a szép magyar hazát.”

A korzó, pontosabban a Duna-parti és a Váci utcai korzók hősei, az arszlánok és arszlánnők, a nyárspolgárok és a zsebmetszők, a fáradhatatlan „hírkovácsok” és a többi „pesti ripőkök” mind Nagy Ignác tollára kerültek, s hogy milyen örök típusokat fedezett fel a szorgalmas literátor a magyar irodalom számára, azt legyen elég a „magyar lángész” példájával igazolnunk. Ő az a derék hazafi, aki minden kezdeményezés első sorában ott tolong, köztetszés közepette előadja a maga kaptafára készült beszédét, s már szalad is a következő társaság vagy egyesület ülésére. Az utóbb sokak által továbbrajzolt honi típus zsánerképét Nagy így zárja: „…ne mondja őt senki szavaiért kétszínűnek, mert épen az a valódi lángész legkitűnőbb érdeme, hogy ő magát mindenütt és mindenkor ügyesen föltalálja, és zavarba soha nem jő. Légy tehát büszke, oh, haza, és némuljatok el, rágalmazó irigyek, mert százával van köztünk az ily hasonlíthatlan lángész!”

A fenti idézet már Nagy Ignác regényéből, a maga korában főműként tárgyalt, vásárolt és honorált Magyar titkokból való, melynek megírásával 1844-45-ben Nagy éppúgy Eugéne Sue Párizs rejtelmei mintáját követte, mint másfél évvel utóbb a kor magyar irodalmi életének másik jól fizetett főszereplője, a dandy Kuthy Lajos, aki Hazai rejtelmek címmel írta meg a maga körkép-rémregényét. Ám amíg „az irodalom grófja”, a Batthyány Lajosnál titkároskodó Kuthy Lajos

2017/1

hÉvíz /

öböl

697

(akit az arisztokrata hölgyek dédelgettek, s aki akár hátulról is megérinthette a fiatal liberális főurak vállát) nyakig elmerült a sötét bűn-tematikában és saját dagályosfárasztó stílusában, addig Nagy inkább csak ürügynek tekintette a Magyar titkok kriminális főszálát, hogy annak mentében újrahasznosíthassa az általa korábban már annyiszor megörökített alakok és helyszínek rajzát. Ennek tudatában azon is könnyebb lehet túllépnünk, hogy a Magyar titkok ádáz főgonosza egy zsidó, aki azonban sokkal inkább egy szakállas irodalmi közhely megtestesülése volt, semmint valódi, s pláne modern értelemben vett antiszemita teremtmény.

A füzetenként kiadott Magyar titkokkal Nagy Ignác, a Kisfaludy Társaság rendes és az Akadémia levelező tagja nagykeresőként is befutott: saját bevallása szerint évi hétezer forintos jövedelmet birtokolva, midőn mások könyveit 160-180 forinttal fizették ki a kiadók. Az aranyszemüveget hordó író eddigre megírta már legmaradandóbb művét is, az 1842-ben az Akadémia által 100 arannyal, vagyis a Teleki-díjjal jutalmazott Tisztújítást. Ez a politikai és szerelmi vígjáték egy megyei alispánválasztás meséjét adja, meglepő üdén, Nagy típusrajzoló készségének csúcsszintjét mutatva – és mindmáig színpadképes módon.

A korteskedést kifigurázó vígjátékban vidéken Petőfi is sikerrel szerepelt, s meglehet, legközvetlenebbül épp e darab egyik kiszólásából kerülhettek a János vitézbe a „kutyafejű tatárok”. Nagy Ignác utóbb személyes valójában is szerepet kapott Petőfi életében: készségesen segítette, 1843-ban regényfordítói munkához juttatta a Pesten megkapaszkodó fiatalabb pályatársat. Igaz, 1845-ben azután Tigris költészet című cikkében – Berzsenyi és Csokonai álarca mögül – Nagy jócskán leszólta Petőfit és „dudás költeményeit”: alighanem a mind nyilvánvalóbb politikai szembenállás okán, hiszen Nagy ekkor már a konzervatívokkal tartott. De a segítőkészsége ezután is pártatlan maradt, elvégre 1847-ben ő segítette kiadóhoz és rendes honoráriumhoz Petőfi (elv) barátját, a pelyhes állú Jókayt (ekkor még ipszilonnal!), hogy a Hétköznapok megjelentetésével saját regényeinek támasszon végzetes konkurenciát.

698

hÉvíz /

öböl

2017/1

Bár alig 44 év jutott számára, mégis túlélte a maga korát: 1848-49, s különösen az azt követő éra már nem volt az ő világa. Igaz, még ekkor is megpróbált a legjobb értelemben hasznossá válni: 1849 novemberében megindította a Hölgyfutárt, a sokak számára megjelenési felületet, jövedelmet és kis védettséget biztosító folyóiratot. A korábban is vajmi keveset mosolygó Nagy Ignácnak ebben már nemigen lehetett öröme, hiszen 1854-ben hátgerincsorvadás végzett vele. Úgy mondják, a sok üléstől gyengült le végképp a szervezete: a munkás íróember halálra írta, s közben halálra is ülte magát az évtizedek során.

László Ferenc

2017/1

(Budapest, 1976) kritikus, történész, a Magyar Narancs belső munkatársa, a Revizor kritikai portál szerkesztője.

hÉvíz /

öböl

699

Hévíz Card INFO Áprilistól keresse a szállásadójánál és a Hévíz Tourinformban!

esen ezmény on kedv lj erjen ro y á n s á s V -al é d r a C íz a Hév ttal!

Passpor a Hévíz

k zménye

Kedve l 10 %-tó

ard Hévíz C

ore Spa + m

ard Hévíz C

Gourme

ard Hévíz C ard Hévíz C ard Hévíz C

Megnyerhetô Hévízi Álompihenések

t

Culture

& Active

Fashion

e & Servic

Beauty Health &

Pontbeváltás

1 pont

3 pont

5 pont

5 pont

10 pont

Havi sorsolás: Hévíz Ajándékcsomag

8380 Hévíz, Rákóczi u. 2. • Tel.: 83 / 540 131 • Fax: 83 / 540 132 E-mail: heviz@tourinform.hu • Honlap: www.tourinform.hu

2017/1

www.facebook.com/hevizfolyoirat