Hévíz folyóirat // 2017.6

Chandler 7 regénye András László esszéje

Kemény István, Király László, Kukorelly Endre, Alice Oswald versei

Kácsor Zsolt, Nemes Z. Márió, Németh Gábor, Vágvölgyi B. András prózái

Molnár Ferenc 140 Bárdos Deák Ágnes / Szederkényi Olga

A két Kisfaludy Öböl

Festetics György

Művészeti folyóirat XXV. évfolyam • 2017/6 Ára: 400 Ft

Tartalom

2017/6

Nyílt víz Kemény István: Nílus ...............................................................................................................................................................1105 Király László: Csang vej erdélyi költő pajkos levele Al Nyezvanov erdélyi költőhöz, a XX. századból ..........................................................................................................................................................................1107 Soltész Béla: Székelyes ...........................................................................................................................................................1110 Kukorelly Endre: Á ..................................................................................................................................................................... 1115 Magyar Eszter Csenge: Imapóz ........................................................................................................................................ 1117 Turbuly Lilla: Vadon ..................................................................................................................................................................1118 Juhász Tibor: Mindennapok négyzetméterei, Sztálinvárosi gyerekek .....................................................1120 Kácsor Zsolt: Az emlékezet elátkozása ........................................................................................................................1122 Körösztös Gergő: Cím nélkül, 320x210, vegyes technika ..................................................................................1128 Kersner Máté: Taigetosz ........................................................................................................................................................1130 Janics Boglárka: Tabula rasa, Lány befőttesüvegben .........................................................................................1131 Simon Bettina: díszítősor bójákból ................................................................................................................................1133 Veszprémi Szilveszter: Mielőtt a kakas megszólalna, Miután találkoztunk, a kérészek ..................1134 Vágvölgyi B. András: A maga teljességében (totalitásában) ..........................................................................1136 Csete Soma: Két lány, pécsi meló, Három sakkozó ..............................................................................................1141 Kalocsai Benjamin: Kolibri, Kép egy diófáról ............................................................................................................1143 Nemes Z. Márió: Mákony király .......................................................................................................................................1145 Alice Oswald: Bagoly ............................................................................................................................................................. 1148 Ted Hughes: Bogáncs ............................................................................................................................................................1149

Hullámverés András László: Elkéstél, Laci! (Raymond Chandler hét regényéről) .................................................................1153 Miklósi-Sikes Csaba: A Verbunkostól az Örömódáig (Kisfaludy Sándor és a zene) ..........................1161 Boldog-Bernád István: Az Aurora és a Kisfaludyak .................................................................................................1167 Németh Gábor: A sóvárgásról, avagy az igazi Trebitsch ...................................................................................1175

Vízibicikli Egy „átlag mulattató” világhíre – Molnár Ferenc 140 (Szederkényi Olga beszélget Sárközi Mátyás íróval és Horváth Ádám rendezővel)...........................................................................................1183 Amerikai éjszaka a Füvészkertben – A Pál utcai fiúk 100 éve a filmvásznon (Bárdos Deák Ágnes beszélget Jancsó Nyika operatőrrel)...............................................................................1191

Öböl Szálinger Balázs: A megkerülhetetlen – Cséby Géza Festetics-könyvéről ................................................1199

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Szálinger Balázs Szerkesztő: Cserna-Szabó András Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Fehér Renátó Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Olvasószerkesztő: Cséby Géza Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs, Szántó Endre Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Címlapkép eredetije: Lauren Bacall, „The Big Sleep”, 1946 Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Kemény István

Nílus

Ha te is voltál már Nílus, egy hullafáradt folyó Egyiptomban, ébredtél már egy hatezer kilométer hosszú csúszdán takaró nélkül párologva egy majdnem eltelt délelőtt két sistergő part között, mit csináltál, hol jártál az éjjel, kivel, mekkora esőkben, miféle pöttyös, csíkos, pikkelyes állatok ittak és csorgatták beléd a vérüket, hogy kerültél haza, és hányadszor csinálod ezt – akkor tudod, hogy bizony Nílus vagy Egyiptomban, és te vagy a Nílus Egyiptomban, tehát nem lesz már több mellékfolyód, esőről ne is álmodj, szárít a nap és sajnálkozik, szárít a szél és sajnálkozik, szárít a datolya és sajnálkozik, csak a sivatag lepődik meg rajtad, mint minden reggel, Nílus, Nílus, hát te még élsz? de aztán ő is napirendre tér fölötted, és felforrósodik, szóval ha látod, hogy semmi kétség, Nílus vagy már megint, víz, ahol nincs helye víznek,

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1105

így alakult folyó, ez van folyó, jó ez így folyó, úgyse lesz jobb folyó, akkor most képzeld el azt, hogy utoljára vagy Nílus Egyiptomban, csak most az egyszer gondold át, Nílus, hogy mi vagy, mi minden, pusztába kivonult remetefolyó, erős, szívós, aszkétikus folyó, megbízható, türelmes folyó, jó szülő, derék és dolgos nőket, férfiakat neveltél fel és táplálsz most is, akik szeretnek, tisztelnek, becsülnek, nyugodj meg, Nílus, megtetted a dolgodat, és örülj egy kicsit, mert most már Nílus is maradsz: a sós vízig kitartó el nem párolgó mindig újra váratlan meglepetés egyszeri véletlen csoda

Kemény István

1106

(Budapest, 1961) Babérkoszorú-díjas költő, 2016 Hévíz-díjasa.

Legutóbbi kötete: Lúdbőr (esszék, 2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Király László

Csang vej erdélyi költő pajkos levele Al Nyezvanov erdélyi költőhöz a XX. századból 1.

Szárnyaszegett beszámolómat, mint elkésett röppentyűt indítom feléd, Al, e vadul és mind vadabbul jegesedő tájról, néhai pázsit-vidékről. És így kezdem, kedvem s álmaim ellenére: „EZEK – alázattal s kereszt-vetve mondom – nem képesek…”

2.

Látom, amint haraggal összevonod megrovó s hitetlen szemöldököd – ne rejtegesd!

Száz mérföldről is idehajtja jegesmedvedörmögésedet a még szigorúbb erdők szele: „Lám, az én Hirtelenem!... Kínai nevű Javíthatatlanom! Betöretlen csikóra ült, újfent, nyereg, kengyel s fohászok nélkül, és majd ámuldozik a félelmesen bűvölő tájon, ahová elragadta őt a jó szerencse! S én féltem őt balgán.

Bilincs-barátság”.

3.

De hát, Al! EZEKET – suttogni-rejtve mondom – mintha hajtani kellene, ösztökélni villanyos ösztökével, korbácsszíjat lengetni biztatásul orruk előtt, hogy lépjenek már! Tegyenek – bármit! Bátran!

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1107

Ön-ér-de-kük-ben! – – – Rémperceimben rám-rám támad egy éber álom: Tán azért számkivetett épp közéjük a tanító sors, hogy örökké nyitva tartsa a szemem, s a legfullasztóbb homályban is emlékeztessen néhai nagyságra, messzi nemességre, kivont kard-acélon szikrát vető fényre, adott szó mennyei szentségére, becsület feltétlen hatalmára.

4.

Miközben itt tolakodnak, mint ingyenkonyhán. Be! Ki! Előre! Ide! Oda! Akárhogy! Minden áron!

Némelyikük hatlábú, másikuk négy-, netán kettő…

– különbség ennyi közöttük.

Bizalmadat, láttukon, gyanús tóba vetheted.

Szivárognak a réseken, mint a víz, a gáz, és birtokba vesznek asztalt, ágyat, házat.

Becsuknám szemem, elzárnám hallásom – hiába!

Mindent kiránt a csendből ünnepi trombitaszóval harsányságuk: – „Mi EZEK vagyunk!”

5. És haraggal pillantanak ránk – mivelhogy elorozták, vagy el akarták, mindenünk… Őnekik ígérték odafönn valakik, mindenhatók.

Cserébe köpönyeg- s becsszóforgatásért.

Szikrázik tekintetük, mert kicseleztek

1108

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

bennünket házainkból hamisított történeteikkel.

Düh pírja az arcon – mert mindeközben mi énekeltünk, balgán, mi tagadás…

Az eget nézik, nem bírván fölérni képzelettel: hova, merre illanhatott minden-éji jóalvásuk, holott naponta trónolnak cifra rongyaikban, tarkánál tarkább muzsikaszóban, felhőket himbáló altató tutajon…

6.

Időnként, Testvérem, miért is tiltakoznám, semmi kedvem önmagam lenni-maradni itt.

Míg ők bárminek könnyedén álcázzák maguk: vitéznek, hősnek, makulátlan szentnek.

Még – ide süssél! – költőnek is. – – – – – – Így fogadd hát, föntről alátekintve bölcsen, hű pennás társad jókedvű bús episztoláját e riasztón marasztaló hűs földről, mindörökre!

7.

(Még ha naponta hallani, ahogy ők maguk is úgy emlegetnek bennünket egymás között: EZEK!).

Derűt Fújjon Feléd Otthoni Szél ! ! !

Király László

2017/6

(Sóvárad, 1943) Babérkoszorú-díjas költő.

Legutóbbi kötete: A Bethlen bástya dallama (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1109

Soltész Béla

Székelyes

M

elinda azt magyarázta a hatodik pohár bor után, hogy bár őt is érték meglepetések, azért még mindig jobban fel volt készülve a magyarokra, mint a magyarok őrá.

– Én azért nem hittem azt, hogy Magyarország olyan, mint egy Munkácsyfestmény, hogy ülnek a bajszos parasztok a siralomházban, s az arcukon kívül minden fekete, érted?

Krisztián bólogatott.

– De aztán itt meg mindig az volt, hogy meghallották, hogy székely vagyok, s elkezdtek úgy bánni velem, mintha még szűz lennék, vagy apáca, vagy mittudomén!

Rágyújtott. Tetszett neki, hogy a férfi úgy fogja a borospoharat, ahogy kell, ez tűnt fel neki először, már mielőtt szóba elegyedtek azon a megnyitón. Krisztián taxit hívott. A lakásában minden nagyon drága volt, Melinda valami olyasmit mondott, amikor beléptek, hogy ilyen lakásban ő eddig még csak szeretőként járt.

Aztán rájött, hogy ez most sincs másként, és aznap már nem is mondott semmit.

Másnap reggel viszont, ahogy ott feküdt meztelenül az ágyon, Krisztián elkezdte kérdezgetni, hogy honnan is jött pontosan, ami elég kellemetlen volt,

1110

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

mert Melinda szédült, és fájt neki egy kicsit ott alul. Megmondta. Krisztián a telefonján megnyitotta a Google Mapset és rákeresett Nyárádszeredára.

– Miercurea Nirajului? – kérdezte, teljesen rossz kiejtéssel.

– Az – válaszolta Melinda, miközben felhúzta a bugyiját, és elindult arra, amerre a fürdőszobát sejtette. A gardróbba nyitott be, de Krisztián szerencsére nem vette észre, mert teljesen lekötötte a térkép.

– De ez már Székelyföld, ugye? – kérdezte, miután Melinda visszajött.

– Igen… a széle. Nyárádmente.

– És vannak ott nagy hegyek?

– Nem annyira. Csak feljebb, Szováta után.

– Nem baj. A legtöbben úgysem fogják tudni. Szerintem jó lesz, jó neve van.

Eldöntöttem, Nyárádszeredán fog játszódni a regényem.

– Szeredában.

– Tessék?

– Nyárádszeredában, nem Nyárádszeredán. Úgy kell mondani.

– Ja jó, rendben. Akkor Szeredában.

Egy pillanatig csend volt, mert Melinda elfelejtette megkérdezni, hogy milyen regény.

– Megleptelek azzal, hogy regényt írok, ugye? – kérdezte végül Krisztián. – Fogadjunk, hogy nem nézted volna ki belőlem!

– Fogadjunk – mondta Melinda.

Krisztián értetlenül nézett. – Miért, kinézted?

– Nem néztem én ki belőled semmit, csak azt mondtad, hogy fogadjunk.

Besütött a nap a szobába, Melinda érezte, hogy az orra tövében növekedni kezd egy verejtékcsepp. Krisztián másodperceken át csak bámulta őt, kicsit még a száját is nyitva felejtette. Aztán folytatta, amit el akart mondani.

– Mindegy is, szóval írok egy regényt. Egy olvasmányos stílusú, de komoly regényt.

– Értem.

– Kicsit történelmi, kicsit lélektani… olyan Wass Albert-es. Gondolom, ismered.

Melinda letörölte a verejtékcseppet az orra tövéből, de most meg a combja belső fele kezdett viszketni. Nem vakarhatta meg, mert Krisztián nagyon bámulta, úgyhogy inkább elmondta, amit Wass Albertről tudott.

– A funtineli boszorkánynak az első kötetét elolvastam… félig.

– Nem tetszett?

– Tetszett, csak nem volt időm olvasni.

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1111

– Kár. De akkor tudod, milyen a stílusa. Én is valami olyasmivel próbálkozom, olyan… székelyes regénnyel. Már ha a munka engedi, a cég nagyon lefoglal, de ez számomra hobbi, feltöltődés, érted…

– Értem. Mondd, rágyújthatok itt bent?

Krisztiánnak villant egyet a szeme, mint aki azonnal nemet fog mondani, de aztán körbenézett a szobán – a bőrkanapén, a hifin, az üvegasztalon –, aztán az ágyon, a bugyiban ülő Melindán, és végül saját magán, ahogy ott hever fél könyökre támaszkodva, boxeralsóban, és végül azt mondta: – Hát persze.

Hamutartó nem volt a lakásban, így egy kistányért hozott a konyhából.

Melinda rágyújtott.

– Szóval van egy székelyföldi falu – folytatta Krisztián. – Legyen akkor Nyárádszereda. És lakik ott egy székely meg egy román favágó, akik 1914-ben, még épp a háború előtt nagyon összevesznek…

– Szeredában a háború előtt nem volt egy fia román se – fújta ki a füstöt Melinda.

– Hallgasd végig! – mondta Krisztián, talán egy kicsit hangosabban, mint szerette volna, mert aztán nagyon lágy hangon hozzátette: – Légy szíves.

Melinda csendben dohányzott.

– Szóval kimennek a rengetegbe fenyőfát vágni, és berúgnak, és a székely favágó, aki nagyon haragszik a románra egy becsületbeli ügy miatt, részegen nekimegy baltával, és levágja könyökből a románnak a jobb kezét.

Melinda szája résnyire kinyílt, de nem szólt semmit.

– Tudom, mire gondolsz – mondta sietve Krisztián. – Hogy egy székely ember sosem tenne ilyet! De le lesz írva részletesen, hogy miket csinált a román, és abból kiderül, hogy…

– Nem erre gondolok – mondta Melinda. – Hanem hogy a Nyárádmentén nincs olyan nagy, sűrű fenyves.

– És… egy kicsit távolabb?

– Már mondtam. Szovátán túl.

– Jó, jó, akkor oda mennek. És aztán kitör a háború, a székelyt elviszik katonának, és sértetlenül túléli a háborút, de amikor hazafelé jön a keleti frontról, át az erdőn, akkor a román meglesi, és hátulról rátámad, és levágja a jobb kezét baltával.

Melinda elnyomta a cigit.

– És aztán 1943-ban a félkarú székely nekimegy a románnak, és levágja a maradék kezét, 1947-ben pedig a román…

1112

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

– Addigra már a románnak nincs is keze, amivel megfogná a baltát.

– Az igaz, de a fiai lefogják a székelyt, és levágják a karját.

– S itt a vége?

– Nem… nem akarnék ilyen szomorú véget adni neki. Kell, hogy valamilyen reménysugár legyen a végén, nem? Szóval a románnak az egyik fia beleszeret a székely lányába, és a családi tiltás ellenére feleségül veszi, és az esküvőn végül a két öreg a csonka karjaival megöleli egymást.

– Bocsánat, ki kell mennem a mosdóba – mondta Melinda.

Amikor visszajött, Krisztián az asztalnál ült. A laptopján, Google Street View-n nézte a nyárádszeredai főutcát.

– Hát ez nem pont olyan, amilyennek elképzeltem – nézett fel a képernyőről, amin egy széles, kihalt utca látszott, középen egy emeletes kockaépülettel, amin hatalmas román zászló lengett.

– Az ott a rendőrség – mondta Melinda. – Mellette meg hátul a maxi-taxik megállója. Azok visznek be Vásárhelyre.

– Maxi-taxinak hívjátok a furgonokat?

– Úgy.

– Ja, jut eszembe. Megnéznél egy részt a könyvből? Van benne egy párbeszéd, és kíváncsi vagyok, hogy a szavak, amiket használok, passzolnak-e.

Krisztián megnyitott egy dokumentumot a gépén. Melinda odaült, olvasni kezdett, de egy oldal után abbahagyta.

– Mi nem így beszélünk – mondta.

– Nem mondjátok, hogy laska? Meg hogy borkány?

– Nem. – És hogy zakota?

– Azt sem.

– Pedig utánaolvastam…

– Én csak azt tudom, hogy a Nyárádmentén mi nem mondjuk.

Felállt, felvette a blúzát.

– Főzök kávét – mondta Krisztián. – Meg reggelit is csinálhatok!

– Mennem kell – mondta Melinda.

– A héten ráérsz? Átküldeném az eddig elkészült fejezeteket… és aztán átbeszélhetnénk egy ital mellett. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre!

Melinda felhúzta a cipőjét.

– Hát… küldd át, ha nagyon akarod. Majd továbbítom István-Zsoltnak. Ő nagyon szeret olvasni.

– Ki az az István-Zsolt?

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1113

– A fiam. Tizenegy éves. Paralízises. Mankóval tud csak járni. Vásárhelyen lakik egy intézetben. Nincs más szórakozása, úgyhogy ha akarod, szóról szóra átnézi a regényedet.

Miután leért a busz a hegyről, a Kolosy téri pékségben Melinda megivott egy műanyag poharas kávét. Nagyon melege volt, fájt a hasa, és utálta magát, hogy már megint szegény István-Zsolt mankóiról beszélt, hogy megszabaduljon egy férfitól.

Fel is hívta Nuţát, aki a gyerekre vigyázott Marosvásárhelyen. A fiú épp gyógytornán volt, nem lehetett a telefonhoz hívni. Nuţa azt mondta, hogy István-Zsolt jól van, semmi különös nem történt vele az elmúlt két napban.

Aztán kérdezett valamit.

– Mikor találsz már magadnak egy rendes embert ott Magyarban?

Kétnaponta beszéltek telefonon, úgyhogy Melinda megint azt válaszolta, amit mindig.

– Majd holnapután megmondom.

– Annyira azért csak nem szörnyűek azok a pesti férfiak, nem? – kérdezte Nuţa. – Van pénzük, kocsijuk, tudnak viselkedni... mit akarsz még?

Melinda sóhajtott.

– Figyelj oda, hogy a gyerek rendesen beszedje a vitaminokat! – mondta végül.

Letette a telefont. Tanácstalanul nézte a buszokat, aztán a sarkon meglátott egy kilencest, ami Kőbánya felé tartott, és rájött, hogy azzal majdnem hazáig tud menni.

Soltész Béla

1114

(Budapest, 1981) író, társadalomkutató.

Legutóbbi kötete: Hátizsákkal Brazíliában (útleírás, 2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Kukorelly Endre

Á

Á, ja-ja, művészet, mondja, és láthatóan unatkozni kezd. Udvariasan unatkozni kezd. Költészet, aha, érdekes, jé, mondja, és talán tényleg érdekesnek találja egy kicsit, ha azért nem is annyira, hogy ne unatkozna közben. Három percig tuti érdekes.

Húsz másodpercig. Ami nem kis idő, az alatt lemegy a 200 méteres férfi síkfutás olimpiai döntője. Jó, mondja, és közben szerintem a húgára gondol, aki milyen képet vágna ettől. Gondolom én.

Mármint a művészettől, meg költészet, és meddig bírná ki, hogy ne lépjen le. Úgy értve, hogy tőlem. Hu baszd meg, művészet stb., és már lépne. Vagy azért előtte mégis hagyná magát, mert így vagy úgy, de mégiscsak menő vagyok. Menőnek számítok, tévé, meg ehhez hasonlók. Vagy ez túlzás, ezt azért így nem gondolja, ezt csak én gondolom? Mindenképp kissé félrenéz, jobbra, felfelé, és csöppet elhúzza a száját. Szép a szája. Szépen bírja elhúzni. Szép száj, oda fogok, hogy

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1115

úgy mondjam, illeszkedni. Látod, mondom neki, és rábökök valamire. Látja. Látom, válaszolja, bólint is, és persze, hogy látja, látom, hogy látja, és ő is látja, hogy látom, hogy látja. Ez most akkor fölösleges-e így, és általában véve, mi fölösleges? Fölöslegesen mutogatok neki?

Nem is kellett volna szóba hoznom mindezt?

Mármint hogy művészet? Inkább a húgával próbálkozzak? Mindenesetre csillagos az égbolt, és ő a csillagokat nézi. Ez egy kisbolygó?, kérdezi váratlanul. Melyik? Hát ez itt, és felfelé bök, a mutatóujjával.

Kis bolygó, de nagy művészek otthona, mondja váratlanul. Hatalmas művészeknek ad hazát. És toppant hozzá egyet. A hévmegálló melletti árokban egy kutya hullája hever.

Legalábbis úgy látszik. Én úgy látom.

Kukorelly Endre

1116

(Budapest, 1951) Babérkoszorú-díjas költő, író. Legutóbbi kötete: Porcelánbolt.

Kedvenxcekről. Olvasókönyv (esszék az irodalomról, 2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Magyar Eszter Csenge

Imapóz

haltam és születtem két helyen, egy időben kettészakadt testem mágnesként vonzotta magához távoli másik felét táplálnak, alszom és ágyba vizelek gyerekes, vén hangulatban négykezest akarok játszani önmagammal valahol félúton húsos apró ujjak nyújtózkodnak a ráncos mozdulatlanság felé hogy aztán visszaköveteljék csörgő-sípoló játékszereiket ám egyszer majd, visszavonhatatlanul amikor ennek az időtlen utazásnak a legközepén vagyok fekete-fehér billentyűk karmolása helyett összetehetem végre a két kezemet.

Magyar Eszter Csenge

2017/6

(Budapest, 1992) 2016-ban diplomázott a CEU-n International Relations mesterszakon. Az írás mellett jelenleg a filmkészítés folyamatában igyekszik egyre jobban elmélyedni.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1117

Turbuly Lilla

Vadon

Nem tudta, honnan jön, és azt sem, hogy miért. Élete egyetlen szereplőjére emlékezett: egy hóesésben hempergő kutyára.

De voltak emlékei az útról.

Hogy milyen korgó gyomorral mogyorót falni végre.

Magaslesből hallgatni a fenyőfák zúgását.

Esőt inni, aztán várni, hogy elálljon.

Megérezni egy másik élőlény szagát. Érzékelni, ahogy változik a teste: szíjasabb lesz és engedelmesebb.

A falvakat elkerülte, de erre nem figyelmeztette semmi: se út, se tábla.

Egy körtefa volt az első jel, (az ikrás, édes lé lecsorgott a torkán), egy beomlott kút a másik.

Két ház állt még a tizenvalahányból, akácfa nőtt ki az egyik ablakából.

A másik őt várta.

Bizonyosság volt ez is, mint a hóban hempergő kutya.

A lakat tartotta magát, a pánt engedett.

A konyhaasztalon leborítva az elmosott edény.

A kamrában négy üveg lekvárt talált, gondosan felcímkézve: kajszi 1993-ból – emlékezett az ízére, mielőtt megérezte.

1118

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Tükörbe csak másnap nézett, utakat vágott a bozontos arcba, de nem ismerte azt az embert.

Aztán utakat vágott a fűbe: elvadult szőlő kúszott a fákra, volt dió és volt gesztenye.

Temetőszagú krizantémbokor mellett fehér maszkot, szarvaskoponyát talált.

Nyélnek való fát keresett, farigcsált estig, aztán vacsorára gesztenyét sütött. Éjjel szarvasok jártak a kertben, mint a kihangosított szívverés, körbedobogták a házat, fújtatásuk behallatszott a törött ablakon.

Gesztenyehamuba nem léptek, nyomot nem hagytak, se a lekaszált fűben, se a szikkadt földön.

De reggelre eltűnt a koponya a krizantémbokor alól.

Turbuly Lilla

2017/6

(Nova, 1965) író, költő, kritikus. Aranyvackor-díjas.

Legutóbbi kötete: Talált szív (2013).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1119

Juhász Tibor

Mindennapok négyzetméterei Ötvenvalahány négyzetméteren, egy nagy- és egy félszoba között teltek el az évei. Lassan a kabinszerű konyha szögleteihez idomult a teste, felkarját a bordáihoz szorította, térdeit kicsit behajlította, meggörnyedt, és olyan gyorsan mozgatta kezeit, akár egy nagyáruházban dolgozó eladónő.

Ezzel a fáradt tartással vitte ki gyermekeit a játszótérre, ahol minden délután összegyűltek a lakótelepi feleségek, alig lehetett megkülönböztetni őket. Ő sem törődött a fiaival. Tompa volt, hiszen egész nap csak takarított, mosott, porszívózott, főzött, és naponta százszor is áttisztogatta a könyvespolcra felhalmozott köteteket, amiket azért vásárolt, hogy a gyes alatt lefoglalja magát.

Néha úgy érezte, hogy nem kap levegőt, olyankor kiállt az erkélyre, végigsimított a korláton, ezt is festeni kellene, gondolta magában, majd behunyt szemmel a párhuzamos erkélytorony felé fordult.

1120

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Sztálinvárosi gyerekek Izzadtak voltak és piszkosak a levegőben terjengő portól. Leesett állal nézték, ahogy a munkagépek harapják a földet, és új hegyeket építenek a házsorok mögé.

Figyelték, ahogy megmozdulnak a toronydaruk tetszhalott karjai, és mintha valami könnyű anyagból lettek volna a vasak, kimérten arrébb rakják az elemeket.

Az állványokon apró emberek dolgoztak, leszóltak nekik, hogy álljanak arrébb, a terület veszélyes, még csak épül a jövő. Ők távolabb mentek, és onnan bámulták a magasodó várost, míg össze nem húzta a szemüket a vakítóan kék ég.

Juhász Tibor

2017/6

(Salgótarján, 1992) költő, kötete: Ez nem az a környék (2015).

A KULTer.hu és a Szkholion szerkesztője.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1121

Kácsor Zsolt

Az emlékezet elátkozása Ki lehetne ilyen meséket is találni.

Ilyen mesékben keresni az igazságot.

(Németh Gábor)

F

ölhívott a volt feleségem, és azt mondta, hogy a gyerek gondozója megkereste őt az intézetből, s arra kérte, hogy menjünk be hozzá és a gyerekhez, meg kellene beszélnünk valamit. S hogy ne ijedjünk meg, nincsen semmi baj, de föltétlenül menjünk be, a gyerek érdekében menjünk be mielőbb, s menjünk mind a ketten. Szeretné, ha mind a ketten ott lennénk. Nem megyek, természetesen ez volt az első gondolatom. De a telefonban azt válaszoltam a volt feleségemnek, hogy rendben, megyek.

S megkérdeztem, hogy mi baja van a fiúnak. Semmi baja, válaszolta a volt feleségem, a gondozó azt mondta, hogy semmi baja. Ha nem volna semmi baja, akkor nem kellene bemennünk, mondtam. Ha volna valami baja, akkor megmondták volna, felelte a volt feleségem, mire vállat vontam, csak hát ezt nem láthatta. Miért is mondanák meg, ha baja volna? Ugyan már. Dehogy mondják meg. Megkérdeztem a volt feleségemet, hogy szerinte is azért kell-e bemennünk, mert meg akarják emelni a fiú gondozási díját, mire a volt feleségem visszakérdezett, hogy nem vagyok-e túl anyagias. Mármint én. Anyagias. Uramisten. Én anyagias? Amikor elváltunk, otthagytam neki a házat, pontosabban a felét. Nem kellett a pénz, nekem a szabadság kellett.

Tíz évvel ezelőtt váltunk el, a gyerek akkor volt hároméves, de már intézetben lakott. Nem bírtam a házasságot. Esténként hazamentem, és rosszkedvűen

1122

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

ültem a tévé előtt. Ebből állt a házasságunk. A feleségemet a tévézés nem zavarta, mert a tévét a nappaliból a gyerekszobába tettük át, a gyerekágy helyére. A gyerek intézetbe került, nem kellett neki saját szoba. Miután a gyerek kiságyát kidobtam, hogy legyen hely a tévének, még föl is hasogattam baltával. Ma is emlékszem rá, hogy mennyire jólesett az izmaimnak egy kis mozgás. Az utcai konténer mellett álltam, és úgy összeaprítottam a gyerekágyat, hogy rá se lehetett ismerni. Ütöttem-vágtam. A zajra lejött az egyik szomszéd az ötödikről, nézte, hogy mit csinálok, aztán megfordult, s szó nélkül visszament. Szerintem látta rajtam, hogy ha egyet kérdez, leütöm őt is a baltával. Kérdeztem a volt feleségemet, hogy ő mikor ér rá, mire azt mondta, hogy bármelyik nap szabaddá tudja magát tenni. Ennek nem örültem. Jobb lett volna, ha azt mondja, hogy egy darabig nem ér rá.

Nem akartam bemenni a gyerekhez az intézetbe. Nem láttam úgy öt éve.

Vagy talán hat. A pénzt utalom minden hónapban, ennyi legyen elég. Nem vagyok rá kíváncsi. Mit nézzek rajta? A volt feleségem megkérdezte, hogy a következő hétfő jó-e nekem. Nagyot sóhajtottam, s azt mondtam, hogy jó, legyen. S szinte azonnal elkezdtem köhögni. Mindig köhögök, amikor rám jön az idegesség. Nem tudom fegyelmezni magam. Megbeszéltük, hogy hétfő reggel kilencre érte megyek kocsival.

Vasárnap megittam otthon egy palack vöröset egyedül. Amikor végeztem vele, a borosüveget kidobtam a hőség miatt szélesre tárt ablakon, mert hallani akartam, ahogy a járdán széttörik. Egy járókelő felszólt, hogy te egy hülye barom vagy. Ezt mondta, de nem mérgesen, hanem nyugodtan, tényszerűen, mint aki azt mondja, hogy mindjárt lemegy a nap. Nem szóltam neki vissza, végtére is helyes megállapítást tett, aki az üres üveget a járdára kidobja, az tényleg egy hülye barom. Néztem, ahogy megy le a nap. A tíz éve intézetben élő fiam ilyet még nem látott. Nem is fog. Üvegcsörömpölést sem hallott még. Nem is fog. Azon tűnődtem, hogy bevágjak-e még egy üveggel, de gondolkodás közben elaludtam.

Arra ébredtem, hogy feljött a nap, és odakint, a szemközi hársfán szólózik egy zöldike. A tíz éve intézetben élő fiam ilyet még nem látott. Nem tudja, milyen színű a hajnal. És nem hallott még zöldikét. Nem tudja, hogy mi az a madárcsicsergés. Mentem hétfő reggel kilencre a volt feleségemért, ki volt sírva a szeme, ő is érezte, hogy baj lesz. Mondtam neki, hogy ne sírjon, erre bőgni kezdett. Azt mondtad, hogy nem lesz semmi baj, dünnyögtem oda neki, de nem hagyta abba. Megvontam a vállamat, jól van, hát akkor bőgj, majd abbahagyod. Még ki sem értünk a városból, már abbahagyta.

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1123

A Dunán a Megyeri hídon mentem át, ami jó nagy kerülő, de látni akartam a hidat. A fiam úgysem fogja. És elmesélni sem tudom neki, hogy milyen.

Fogalma sincs róla, hogy milyen lehet egy folyón átívelő híd. Nem is tudom, hogy milyen fogalmai lehetnek. Csak szagokat és tapintást érzékel. Nem lát és nem hall. Teljesen süket és teljesen vak. Milyen lehet az a világ, amely csak szagokból és tapintásból áll? A gondozóját valószínűleg megismeri szagról, de nem tudja, hogy az a nő a gondozója. Azt sem tudja, hogy mi az a nő. Ebben téved. Ezt már a gondozója mondja nekem az intézetben arra a felvetésemre, hogy a fiam azt sem tudja, hogy mi az a nő. A gondozó egy negyven körüli, szőke hajú, kék szemű asszony, Klárinak hívják, igen mutatós darab, de a fiam ezt sem tudja. Ebben is tévedek, mondja a gondozója. Egy irodában ültet le minket, kávéval és vízzel kínál, de nem fogadunk el semmit.

Nem vagyunk szomjasak. A feleségem minél hamarabb meg akarja tudni, hogy mi a baj. De hiszen nincsen semmi baj, mondja Klári. Csak mondja már, csak mondja már, hadd menjünk. Ez dübörög bennem. Nem akarok itt lenni, nem akarok a fiamról beszélni. Rám jön az ideges köhögés, mégis kérek egy kis ásványvizet. Klári kimegy, a volt feleségem rosszallón néz rám, tudom, arra gondol, hogy direkt húzom az időt. Milyen jól ismer. Amikor Klári visszajön a vízzel, kérek tőle egy kávét is. Meg se rebben a szeme, már indul is vissza. A feleségem hüppög, én nem hüppögök, én köhögök. Nem tudom abbahagyni. Arra gondolok, hogy a fiam még nem hallott köhögést, csak belülről, mármint a sajátját, de valószínűleg nem tudja, hogy amit csinál, az köhögés. Komplett hülye lehet. Szerintem nem emlékszik semmire. Nagyon téved, mondja Klári. Szerinte mindenben tévedek, szerinte nem ismerem a fiamat, szerinte tájékozódnom kellene. De nem akarok tájékozódni, abba akarom hagyni a köhögést, és haza akarok menni. Klárinak elárulom, hogy ha egy mód van rá, nem akarom látni a gyereket. Erre elkerekedik az a nagy, kék, jóravaló szeme. Nincs rá mód, válaszolja. Majd azt mondja, hogy a fiú tizenhárom éves lett, és bizonyos szempontból nem lehet vele bírni. Ezt elsőre nem is értem. Itt van egy süket és vak gyerek, hát hogyne lehetne vele bírni? A volt feleségem abbahagyja a hüppögést, s azt kérdezi, hogy mi a baj a gyerekkel. Semmi baj vele, válaszolja Klári, arról van szó, hogy tizenhárom éves, és újabban vannak bizonyos szükségletei. S megkérdezi, hogy értjük-e, vagy fejtse ki részletesebben. Én nem értek semmit, szerintem a volt feleségem sem, mert dermedten ül mellettem, mint aki megkukult. Miről van szó? Arról van szó, hogy Lacikának szinte folyamatos merevedése van, mondja Klári, s közben nem az én szemembe néz, hanem a volt feleségem

1124

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

arcát fürkészi. Azt hiszem, tetszenek érteni, mondja. Lacika százhatvan centi magas, hetven kilós nagyfiú, újabban nehéz vele bírni, s csak akkor nyugszik meg, ha segítünk neki, de minket nem azért fizetnek, hogy kiverjük neki.

Amikor ez a szó elhangzik, üvegcsörömpölést hallok.

Aztán látom, hogy az én kezemből esett ki a vizespohár.

Semmi baj, legyint Klári, mindjárt feltörlöm.

Kimegy a szobából, a volt feleségem meg néz rám tágra nyílt szemekkel.

Mit nézel, a kurva életbe, most mit nézel?!

Ez dörömböl bennem.

Mintha én tehetnék róla, hogy a fiamnak feláll.

Mintha én lennék a bűnös miatta.

Míg Klári visszajön, feltörli a vizet, s összeszedi a cserepeket, én is összeszedem magam. Éppen úgy, mint a szilánkokat. S összeáll bennem a kérdés, hogy ezt pénzzel meg lehet-e oldani. Ezt kérdezem a fiú gondozójától, mire Klári megrázza a fejét. Vannak bizonyos dolgok, amiket pénzzel nem lehet megoldani. Mit szoktak ilyenkor csinálni, kérdezi a volt feleségem, mire a gondozónő kissé elvörösödik, s kimondja: ezt maguknak kellene megoldani. Nem tudom, értik-e, hogy mire gondolok. Én speciel nem értem. Itt van ez a marha nagy intézet, havonta egy kisebb fizetést itthagyok, hát mit nem tudnak megoldani? Oldják meg. Oldják meg, azért kapják a fizetésüket. Nem, én nem ezért kapom a fizetésemet, válaszolja hűvösen a gondozó. Én a maguk fiát évek óta etetem, itatom, mosdatom, ellátom, gondozom, de nem fogom neki kiverni. Ez a maguk dolga, meg az övé. Tanítsák meg neki.

Arra eszmélek, hogy ordítok.

Mit képzel, maga kis hülye, hát én fogom a saját fiam faszát kiverni?

Mire Klári egy mozdulattal leint, mint egy zenekart, s azt válaszolja: vagy maga, vagy a volt felesége.

Nem hiszek a fülemnek.

Amikor a gyereket tíz éve intézetbe adtuk, erről nem volt szó. Arról volt szó, hogy minden gondot levesznek a vállunkról, s ellátják, ahogy kell.

Nekünk korábban senki sem mondta, hogy készüljünk föl erre a feladatra.

Azt hittem, elfelejthetem a fiamat. Havonta utalom a pénzt, ennyi legyen elég. Úgy látszik, nem elég.

Az irodában ráül a fejünkre a csönd, mint a hőség. Nem tudok gondolkodni, ki van száradva a szám, és lüktet a halántékom. A volt feleségemet nézem, de nem figyel rám, egy zsebkendőt gyűröget a kezében, és meg-megtörli

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1125

vele a szemét. Hogy megöregedett, pedig nem több harmincötnél. Vagy harminchat? Már nem is tudom. Őszül, de nem festeti a haját. Az a bizonyos csakazértsem-típus, aki tüntetőleg viseli a korát. Pedig nem idős, sőt, fiatal.

Nem lehet több harminchatnál. Legföljebb harminchét. Az egyetem után szült, ha jól emlékszem, akkor volt huszonnégy. Huszonnégy meg tizenhárom egyenlő harminckilenc. Jaj. De hülye vagyok. Még hogy harmincöt. Hiszen majdnem negyven. Annyinak is néz ki. Megérzem az illatát, a szokásos Chanel.

Ezt használja tizenöt éve. Arra riadok, hogy Klári szólongat. Indulhatunk, kérdezi. Tessék? Hogy indulni? Hová is? Megnézzük Lacikát, mondja Klári, és föláll az asztaltól. Vége a beszélgetésnek. Jaj, istenem. Vége a beszélgetésnek.

Mi lesz most? Meg kell nézni a gyereket. Uramisten. Nem akarom látni. Azt sem tudja, hogy ki vagyok. Fogalma sincs róla, hogy van neki egy apja. Még a szót sem ismeri. Nagyon téved, mondja Klári, a maga módján intelligens gyerek. Vannak itt olyanok, akik úgy falnak, mint a kiskutyák, de Lacika szépen is tud enni. Feltéve, ha akar. Mert nagyon öntörvényű gyerek. Ha valamit akar, azt el tudja érni. Jaj, istenem. Megyünk a folyosón, megyünk a gyerek szobája felé. Nem akarom látni. Útközben a volt feleségem egyszerre csak megáll, és megfogja a kezemet. Nézz rám, mondja, nézz rám. Ránézek, de a könnyeimtől szinte semmit sem látok. Nem látom, csak az illatát érzem.

Hozzám lapul, megölel, s azt suttogja, hogy nem lesz semmi baj. Mit is mondhatnék erre? Még hogy nem lesz semmi baj. Az milyen jó lenne, ha baj lenne. De éppen az a baj, hogy a dolgok megállíthatatlanul haladnak a maguk útján előre. Azzal nem számoltam csak, hogy majd így eltelik az idő.

Sok mindennel kalkuláltam, de ezzel nem. Úgy emlékeztem, hogy amikor a kisfiam gyerekágyát baltával szétvertem, megállt bennem az idő. Ezek szerint rosszul emlékeztem. Lejött a szomszéd, le akarta fogni a kezemet, de aztán sóhajtott, s visszament. Erre még emlékeztem. Hogy megdermedt utána körülöttünk a ház. A szomszédok úgy néztek ránk, mintha megfagytunk volna. Én legalábbis úgy emlékszem, hogy megfagytam. Miután a gyereket intézetbe adtuk, elváltunk és én elköltöztem, de úgy emlékeztem, mintha mindez ugyanabban a pillanatban történt volna meg. Mintha nem telt volna az idő. Pedig a válás lehetett fél év. Legalább. Mint egy pillanat, annyi volt.

Szétvertem a kiságyat baltával, és megfagyott körülöttem az idő.

Arra riadok, hogy a volt feleségem simogatja az arcomat. Nem látom, mert a szememet behunytam, csak az illatát érzem, igen, a régi Chanel.

Megismerem ezer közül. Azt suttogja, hogy nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj, ismétlem utána. A gyereknek szüksége van ránk, suttogja. A

1126

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

gyereknek szüksége van ránk, suttogom utána. Fogja a kezemet és visz előre, visz magával, én meg követem, megyek a szag után, a szemem csukva, a kezét fogom, szorítom, a szememet összepréselem, hogy ne lássak semmit, még csak véletlenül se lássak semmit, és amikor belépünk a szobába, a volt feleségem lefejti az ujjait az ujjaimról, s azt mondja: segíts, kérlek. Milyen halkan és egyszerűen mondja. Segíts, kérlek, segíts. A hátam mögött ajtócsapódást hallok, Klári kiment, hármasban maradunk, hármasban vele, s habár a szemem csukva, világosan látom, hogy már közeledik, már megindult, már jön, egyre csörtet felém roppant erővel, s már itt van előttem a múlt, és vele együtt: a megállíthatatlan jövő.

Kácsor Zsolt

2017/6

(Eger, 1972) író, újságíró. Legutóbbi regénye 2017-ben jelent meg A harminckét bolond címmel. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1127

Körösztös Gergő

Cím nélkül, 320x210, vegyes technika Akkor lett izgalmas, amikor te elmentél. *** G. tájképfestő először nem akart szájat festeni a beszélőnek. Könyörögnöm kellett, hogy elfogadja, tája akkor is néma marad, ha valaki beszél benne.

Naplójában leírja, mennyire megvetett érvelésemért, és ha a papírt nem rágják szét a férgek (pl. összefüggések), sok minden mást is meg tudtam volna magamról. *** máj. 2.

A táj olyan, mint a zenedoboz: én nem, de mi benne vagyunk, a szó benne van, a mondat nincs. jún. 10.

A körülhatárolt bizonytalan formájú terület nem gyűjtőtábor, ahogy a féreg (pl. összefüggés) sem elidegenítő tereptárgy. *** A képet eredetileg négy szereplővel tervezte.

Kár, hogy jellemtelenséged miatt * [1] meg kellett válnia tőled, a kompozíció így eleve sérült.

* Túl sokat csodáltad a földet túró férgek színeit az ő színei helyett.

Tekinteted pont úgy zuhant az övé elől, mint most.

1128

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

*** Ha egy vízió mögé beáll a valóság, éppúgy érdekből teszi, mint spekuláns a törpepárttal: vigyáznunk kell velük.

G. tájképfestő annyira vigyázott, hogy előbb ölte meg szegény beszélőt, mintsem elképzelte volna.

Te ekkor már nem lehettél jelen. *** Hárman kezdjük el.

A peremen táncolok, a beszélő habzó szájával szinte helyzetéhez méltó.

G. rögzít, beszélteti a részleteket, majd közéjük ékel.

Bárcsak így tudnék táncolni. *** Komponálni tehát csak szigorúan, hogy színt-formát-tengelyt kapjon az erkölcs, kb. hittel; megragadni tárgyad, mielőtt beléd szeret, ezen áll vagy bukik. Később a megfelelő pillanatban lehúzni róla a bőrt, meghökkenni, majd derülni a férgek (pl. összefüggések) idétlen táncán már gyerekjáték.

Annyi csak, mint kijutni a világosságra. *** G. tájképfestő önarcképe: annyira közel hajol, hogy az arca már kilóg.

Csontkarimájú barlang, ásít. *** Előbb szerettem belé, minthogy megszáradt volna a festék.

Körösztös Gergő

2017/6

(Dunaújváros, 1998) költő, az ELTE hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1129

Kersner Máté

Taigetosz Nagyranőtt, fehérbőrű csecsemő rózsaszín buborékokkal játszik a frissen meszelt fürdőszobában.

Anyja duzzadt mellbimbójára harapva életet szív magába, hogy elpusztíthassa azt, ha majd idősebb lesz.

Szavakat tanul, ismétel, nem is sejtve, hogy egyszer megszegi azt, amit ma még örökös igazságnak hisz.

Valaki felettünk áll, és a szakadékba pöcköl, ha kedve tartja: akár a kisgyerek a bábukat, a kád széléről a vízbe.

Kersner Máté

1130

(Ajka, 2002) az Ajkai Bródy Imre Gimnázium diákja.

Ez az első versközlése.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Janics Boglárka

Tabula rasa Előző este megittunk egy üveg bort, én meg beletúrtam a fikusz földjébe könyékig. Ez túl nedves – mondtam, és lemorzsoltam a fekete szemcséket a kezemről. Miután rászáradt, húzta a bőröm. Reggel egyforma teát ittunk az erkélyen. Próbáltunk beszélni, de túl fáradtak voltunk, meg formalitásból nem szóltunk semmit. Én tartom magam az elhatározásaimhoz, ha vannak, de – ha jól emlékszem – már évek óta nincsenek. Innen nézve csak tartom magam: kapaszkodom a dohányzóasztalba, hogy a kanapéról le ne essek. Tériszonyos vagyok, még ilyen magasságban is. A nappalim az ötödiken van, az pedig magas. Az utcazaj olyan, mintha a pokolból szűrődne fel – és a pokolban folyton csak aszfaltoznak.

Néha pedig nincs semmi, és másnak is lehet olyanja, mint nekem: üres üveg, viszketés, nevek.

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1131

Lány befőttesüvegben A kiürült befőttesüvegekbe görcsöket gyűjtöttem.

Később az erdőbe vittem őket száműzni.

Mindnek lekvárszaga volt és nyüszített.

Néhánynak nevet is adtam, ők pár évvel tovább maradtak a szekrényben. Nekik már molyirtószaguk volt, habár sose volt molyirtónk – csak a régi holmikhoz ezt asszociálom.

Hozzád nem asszociál semmi.

Janics Boglárka

1132

(Budapest, 1993) kertészmérnöknek tanul a Corvinus Egyetemen.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Simon Bettina

díszítősor bójákból anyám felhívott, a szél felerősödött, a balaton-parti jegyenyefák levelei suhogó hangon sírni kezdtek. túlpart, a vitorlások, lángosok, vattacukor, azt válaszoltam, jól vagyok, aztán annyit mondott, mielőtt megszakadt a vonal, hogy senki nem adhatja vissza nekünk ezt a húsz évet. közben felfigyeltem rá, hogy a nádasban vízibiciklik rohadnak, zöld nyák nőtte be őket, felkapaszkodott rájuk a hínár, és a sirályok fészket raktak egy lehámlott stég cölöpeire. a vízhatlan pelenkába öltöztetett gyerekek pedig fagyival a kezükben futkároznak a napozók körül, mintha a part egy medence széles pereme volna. nem értettem pontosan, melyik húsz évre gondolt, nem volt értelmezhető, hiszen én még húsz se voltam, félretárcsázhatott, mégis pontosan értettem, mire gondol. a torkomban szorítást éreztem, fájt a lélegzetvétel, vagyis az élet, ahogy azoknak fájhat, akik úszógumival indultak fürdeni, mégis vízbe fulladtak.

Simon Bettina

2017/6

(Miskolc, 1990) költő, művészettörténész.

Az ELTE-n diplomázott, a József Attila Kör tagja.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1133

Veszprémi Szilveszter

Mielőtt a kakas megszólalna Nincs köztünk semmi, csak az a zivatar utáni csend, amiben elhallgatjuk az egész vihart, az azelőtti napsütést, és fellélegzünk a friss eső illatában, amit az az anyaföld bocsájt ki magából, amelyből mindketten teremtettünk a te hited szerint, mert végül egymás testvérei vagyunk, és felebarátai, irgalmas szamaritánusai, és egymás Péterei, hogy megtagadjuk egymást háromszor is, gondolatban és szóban is, cselekedetben is.

1134

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Miután találkoztunk, a kérészek Miután találkoztunk, a kérészek még szállnak.

A korán érkezők mozdulatlan testei úsznak a víztükrön, és esteledik.

A két hídfő lassan összeölelkezik, egymás vállát fogva nézik a folyót, mint mindig, ha besötétedett.

Már nem használhatom ugyanazt a szót.

A létezés körbejár a dokk lépcsőin, és minden pillanatban új emberek leszünk.

A part kiürül. Beszállásra csönget az utolsó troli.

Utasok a nagykörút magányában, mint az urbanizáció apró darabjai sötétlenek.

Felhők takarják a holdat és úgy maradnak, pillanatonként a végállomás felé.

A fák eltűnnek. Susognak. Összesúgnak.

Leveleik közt a virágzás illata száll, És mi, két flaneur, bármerre járunk, gondolkodunk, hogy válhatna örökké ez a késő esti átváltozás.

Veszprémi Szilveszter

2017/6

(Pécs, 1997) költő, slammer, blogger, a Szegedi Egyetem hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1135

Vágvölgyi B. András

A maga teljességében (totalitásában)

Ú

gy beszéltek róla, mint Istenről. Ura életnek, halálnak, földnek és mennynek, helytartó, prokonzul, kremli helynök, szavára maga Rákosi elvtárs is összerezzen. Még jó hogy; Rákosi elvtársnak szerencséje, hogy itthon, a Csillagban hűsölt és nem a moszkvai Lux Szállóban taktikázott a túlélésért, ami azért neki, Kun hívének, legalábbis kétesélyes lett volna, hogy csak a háború hajnalán cserélték ki a Paskievics knyáz legénysége által majd száz éve elragadott honvédzászlókra, de még mielőtt nekiállhatott volna frakciózni, kitört a háború, Molotov paktuma Ribbentroppal ment a levesbe, to say the least, milliomszám adták meg magukat, álltak át a vöröskatonák, s Rákosi elvtársnak nem kellett már rettegnie, hogy úgy jár, mint Kun elvtárs.

Noha ifj. Tatai János, volt rongyosgárdista, hegyivadász, leszerelése utáni csikágói kisnyilas az elsők közt lett kiszemelve, hogy az Oktogonon felhúzzák a lámpavasra, Budán még lőttek, és volt egy nagyobb robbanás, amitől a miheztartás végetti kivégzést vezénylő Vas Zoltán ellátásügyi kormánybiztos az elsőnek teherautóról fellógatott két nyilas gyorsított eljárásának végrehajtásával az elrettentés ügyét lezártnak tekintette; Tatai futhatott. A szájtáti nép ünnepelte az auto da fét, Tatai, bár hitt a nyilaskormányban, bízott Szálasiban, de hülye nem volt, mint Kun páter vagy Vannay, az élmény hatására nemcsak az MKP-ba lépett be, hanem mikor jött az invit a kisnyilasoknak,

1136

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

hogy akár a politikai rendőrségben is vállalhatnak szerepet, akkor nem volt rest az elsők között jelentkezni. A tudományos tájékozódás sem állt távol tőle, már korábban megvette, elolvasta, s később a szovjet hadsereg közeledésére újra alaposan tanulmányozta a későbbi kisgazda külügyminiszter, Gyöngyösi Imre békéscsabai kiadója által kiadott Tíz év a vörös pokolban c. dolgozatot egy Karl Albrecht nevű, korábban kommunista német szerzőtől, illetve a másik, A Cseka országában c. szakmunkát. Mindkét könyvből megtudhatta, hogy a természetes halál kevesek kiváltsága a Szovjetunióban, hogy ott semmire nem kell jobban ügyelni, mint a belső rezzenésekre, finom mozgásokra, elejtett szavakra, véletlen hangsúlyokra. Ebből kiderülnek a vektoralgebrához hasoníthatóan az erővonalak irányai és húzása, s hogy merre leng az inga.

Teljesen egyértelmű árulásokra, egy mondaton belüli átállásokra, tartalmas élethazugságokra mutatott a moszkvai inga, a vektorok ereje, de a lényeg, hogy Tatai olvasmányaiból megtudta, miután Dzserzsinszkij meghalt (ágyban, párnák közt), s követte Menzsinszkij, utána shakespeare-ibb lett a mérték, középkoribb a módszer, Jagoda kivégeztette Menzsinszkijt, Jagodát Jezsov, Jezsov, a „terror törpéje” belehalt Berijába, felkészül Abakumov, Szemicsasztnij, Andropov, de ne szaladjunk előre.

Tatai kiváltságosnak érezhette magát, mikor a Sztálin út 60. folyosóján felsorakozva végignézhette, ahogy elvonul előttük Berija koronahercege, Fjodor Bjelkin. Tatai meg is ijedt, miért került ilyen magosra, milyen veszélyt rejt ez, azzal nyugtatta magát, csak tölteléknek kellett, biodíszletnek, fényvisszaverő felületnek. Mindenesetre jól megnézte magának, amit megnézhetett. A folyosón vele srévizavi szemben Szűcs Ernő állott, tőle nemcsak Péter Gábor (née Eisenberger), de még Rákosi elvtárs is tartott.

Mellette titkárnője, Tatai mellett meg az ÁVH függetlenített párttitkára.

Reszkettető felállás, Fjodor Bjelkin (akiről nem tudták, hogy az igazi neve Mihail Iljics Belkin, 1901-ben született, elhalálozásának dátuma nemcsak ekkor, de az esemény bekövetkezte után is bizonytalan maradt) nagyon tudott vonulni. Mint egy knyáz, mint Konsztantyin nagyherceg, oldalán Novoszilcovval Varsóban vagy százharminc éve. Tatai épp azon gondolkodott, kicsit a vektoralgebrától a valószínűségszámítás irányába elhajolva, hogyan kellene és lehetne kikalkulálni a fogadók lehajtott fejei alávetettségének és az őszinte öröm csillogó szemeinek arányából, valamint a pompázva vonuló orosz hetykeségéből a túlélési esélyek együtthatóját.

Sehogy.

Ekkor Bjelkin entourage-ában a felfelé sandító Tatai észrevette Annát.

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1137

A találkozás egy régi szerelemmel nem lett rossz randevú. Konspirált igen, bőséggel, lopakodó közelítéssel s rangrejtve, kíváncsi tekintetek elől rejtezkedve.

Tatai Klauzál utcai leválasztott lakásában találkoztak, a ház lakói alig ismerték egymást, a régi lakók, már aki túlélt, persze, egytől egyig kivándoroltak Palesztinába, az újak meg szabolcs-szatmári zsellérek voltak, akiket jobban érdekelt a nagyvárosi újjáépítésben, az ipari segédmunkában meglévő lehetőség, mint a földosztás. A lakók vallásos, többségükben görögkatolikus emberek voltak, de nemigen mertek átmenni Budára a Bem és a Fő utca sarki templomba, 1948 és különösen Pócspetri óta nagyon magukba szálltak, befelé fordultak.

A leválasztott szoba-konyhát áthatotta a sebbenzinben tisztuló ávós télikabát szaga, de Annát ez nem zavarta, hiszen hozott magával vodkát, koriandermagos feketekenyeret, uborkát, hagymát és füstölt halat, de amint belépett, s meglátta János Jánosovicsot, ledobta magáról a kerek katonasapkát, kibújt a gimnasztyorkából, csizmából, bokorugró katonaszoknyából, és akkorát basztak, mint a lórúgás. Csak utána, pihegve mesélte el, hogy mi is történt az elmúlt nyolc évben, mióta nem látták egymást; s ugye akkori találkozásaik sem voltak sűrűek s hosszúak, lévén valójában csak egy volt belőlük.

Sok történt. Anna felvilágosult, katonai tapasztalatokat bőven szerzett nőként a testiséggel kapcsolatos részleteket sem hallgatta el. Pinát életért, hát mit tehet egy nő egy ekkora háború forgatagában. Sztálingrád után tudta, nem lesz üdvös a kollaboránsnak minősített ukrán erőknél maradnia, amúgy is sokukat vitték lágerőrnek Treblinkába, Majdanekbe, Sobiborba, mert bár zsidót szívesen leckéztetett, ehhez azért nem fűlt a foga. Elégedetten nyugtázta viszont Tatai megjegyzését, hogy egykor itt volt a pesti gettó, bár innen nem vittek Auschwitzba, de. És sokan kivándoroltak. Anna tehát Sztálingrád után tudta, hogy át kell dobni a váltót, otthagyni az OUN-t vagy a rivális UPA-t, elhagyni Podóliát és Volhíniát, nem kell a még megmaradt lengyel parasztokat abajgatni, zsidót ütni, hanem át kell menni Oroszországba, a front német oldalán csatlakozni a partizánokhoz, mert a Vörös Hadsereg meg fogja nyerni ezt a háborút. Egy kalmük születésű SS-kozák osztotta meg vele a lovát, azon vitte keletre, szült neki egy fiút, de a fiúcska két nap után meghalt. Otthagyta a sztyeppi kőszívű embert, borzalmas kalamajkákkal a brjanszki erdőig jutott, ahol aztán egy ogyesszai zsidó kommunista, korábban bandita volt a kazamatákban, s Moldovanka hírhedett negyedében társa volt Boris Grünberg is, aki most

1138

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Alexandru Nicolschi néven a román politikai rendőrséget építi Securitatea néven, jó elvtárs. A brjanszkiaknál, ágyasság ide vagy oda, komoly próbákon kellett megfelelnie, tűzugrást is csináltattak vele, árulót is kellett főbe lőnie. Ám harctéri bátorsága felülírta a bizalmatlanságot. Kitartó partizánja, az ogyesszai Oleg nem járt ilyen jól, a háború végén Magadanba vitték, lágerbe, nyilván elvitte a tífusz, pedig biztos azt tervezgette, hogy átúszik majd az egykori OroszAmerikába, Alaszkába, de nem sikerülhetett.

Anna veleszületett találékonysága, természetes esze nagy segítségére volt.

Ez vitte az NKVD-hez. Vallatási sztriptíz lett a specialitása, olykor kézzel, néha szájjal, meztelenül, kellemkedő mozdulatokkal kezelésbe vette a kikötözött rab vesszejét, majd a felmeredt tag húgycsövébe vékony üvegcsövet tolt fel, melyet saját kezűleg gumibottal szilánkosra vert. Mindent bevallottak, mindent, csak ne folytassa, emlékezett vissza Anna, s tekintetében kicsi sárga tűz lobogott. És veled mi volt, János, kérdezte derűs nonsalansszal babrálva János fierején. János, szegény, még mindig az elhangzottak hatása alatt, szomorú hímségében megtöpörödve leginkább öt deka parizer szeretett volna lenni a szomszéd néni cekkerében. Csak röviden, a fő csomópontokra figyelmezve elbeszélt. Kárpátaljai területvédelem, Hangya-szövetkezetes kolonialista kiskereskedő cimbora, rámentek a zsidóvagyonra, de ezek ott csontszegények; elhallgatja partizánvadász periódusát Oblomovka térségében, a csoportos kivégzéseket, miegyebet. Sebesülése után „frontszolgálatra alkalmatlan”. Nyilas pártszolgálatos. Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség. A Hűség Házában szolgált, nem volt ismeretlen számára Péter Gábor későbbi birodalma. Szerencséje volt, hogy kerületiként a gettó őrségébe került. Egyszer egy pimasz zsidógyerek kézen fogta az anyját, és kihúzta a Klauzál téren körbeálló testvérek között, és hazaindultak. Ő futott utánuk, de a tér másik oldalán állt, onnan látta az esetet, mire áttörte magát a tömegen, a vigyorgó kis pimasz zsidógyerek meg az anyja már eltűntek. Le van szarva, mindegy, ám akkor szakmai összeomlásként élte meg mindezt. Utólag igazán örült, hogy nem Budán volt Kun páter alatt, jaj.

Kivetkőzött a fekete-zöldből, mikor átment rajta a front, rögtön leigazolt az ún. „demokratikus rendőrséghez”, vetkőztetőket, kis- és nagybani fezőröket, a Shanghai bár Napóleon-arannyal fizető habitüéit, amerikai hadijárművekkel seftelő terménykereskedőit zargatta. Benne volt egy Führer Izidór nevű nagybani fezőr elleni nyomozásban, a babáját bírta, talpraesett kis nő, Führer előtt vitéz Kovásznay Ádám repülőhadnagy volt a vőlegénye, kis hadnagyát akkortájt lőtték le Oroszországban, mikor a Kiskormányzó balesete is volt; magára maradt, az ostrom után jól jött az élelmes Führer. A nálánál korosabb férfi rögtön vett

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1139

neki egy Jókai téri lakást, valamint egy pont olyan vadonatúj Packardot, mint amilyennel Péter Gábor (née Eisenberger) is furikázott. Führer aztán a választások után kislisszolt Amerikába vagy Palesztinába, a babája meg fogott magának egy elvtársat, aki már azelőtt kommunista volt, hogy MUSZ-osként orosz fogságba került volna. 1947-ben külön szerencséje volt, hogy átvették a politikai rendőrséghez, nagy segítség volt mindehhez, hogy apja, régi rutinból, a Hain Péter-es, Sombor-Schweinitzer-es időkből mindent tudott, házmester, mindent, hogy mi megy nemcsak a házban, de tömbben, a kerületben: szocdemek és somérok, volt nyilasok, tisztek és különítményesek, feketepiaci szereplők, s mind-mind a tudomására jutott, mindenről volt megbízhatónak tekinthető információja.

Nincs hatalom, mely az ilyen információkat és hordozóit nélkülözni tudná.

Anna kacér-kívánósan nézett Tataira, a fierő eddigi babrálásánál erősebb fegyvert vetett be: felhajtotta a rekvirált lúdpihe paplant, ráhajolt Jánosra és hímszervét a szájába vette. János önkéntelenül az üvegcsőre meg a gumibotra gondolt először, de elhessentette a gondolatot, mert tetszett neki Anna, sosem volt magánéletileg birtokos a szemlélete, s az, hogy Annát elfogadta a Szovjet, tulajdonképpen védettséget jelentett számára is; ha összekötik az életüket.

A legkisebb János, nagypapája szemefénye, ezen az éjszakán fogant, 1950. február 28-án jött a világra, majdnem éjfélkor, kicsit bosszankodtak, hogy az év, noha páros, de nem szökőév, pedig már milyen vagány lett volna, ha legifjabb János szökőnapi gyerek lehetett volna. A Péterfyben született, és mikor a nővér kijött a folyosóra Tataihoz, hogy megvan és fiú és ötvenkét centi, három kiló ötven, a mama és a gyerek egészségesek, akkor Tatai örömittasan és boldogan azt kérdezte, haja van-e.

De még mennyire – mondta nővér –, nagy haja van. És milyen színű – kérdezte Tatai.

Vörösbarna – mondta a nővér.

Vágvölgyi B. András

1140

(Szeged, 1959) író, hírlapi skribler és filmcsináló, jelenleg Kolozsváron a felsőoktatásban dolgozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Csete Soma

Két lány, pécsi meló Dokumentumfilmet forgatnak Pécs belvárosában, az operatőr egy hirtelen ötletétől vezérelve a stáb a Surányi út magasságáig is felmerészkedik pár vágóképet készíteni. Jó minőségű, színes felvételre kerül a ténfergés.

Napokkal később, leadás előtt gyorsan alákevernek egy válogatást a nyolcvanas és kilencvenes évek ikonikus gitárszólamaiból, elmentek a fiúk, autók a tenger felé. A nap vége előtt még egy orfűi kiruccanást is lebeszélnek a gyártásvezetővel, nyilvánvaló, hogy ott már csak láblógatás, langyos víz és hideg szalonsör, a kamera pihen. Megtalálják a srácok a közös nevezőt, pedig mit sem sejtenek arról, hogy mennyire egyszerre remegett meg mindenki szíve a mecseki szerpentineken, az orfűi elágazás előtt. Nem, nem egy, az utolsó pillanatban elkerült karambol miatt, és igen, nehéz lehet megérteni, hogyan van az, hogy ennyi különböző és egymástól teljesen független emléknek ugyanaz a tempója, ütemezése.

Nem tudom, mit kéne még tennem ahhoz, hogy elhiggyétek, tényleg nem én beszélek itt. Akkor azt mondom, egy régi újságban volt, amit a szél véletlenül a széchenyi téri plán egyik sarkán átfújt, vagy egy plakáton olvasható, ami mellett a kamera kora délután, a kocsiból készített snittek felvételekor elszaladt.

Hogy az első lányról való beszédet már nem is áhítom. Mint a kispap, aki végleg megunta a szószéket előle elfoglaló feljebbvalók eszetlen hallgatását.

Adjon számot róla minden, ami nem én vagyok, legkevésbé az, hogy belészerettem.

Hogy a második lányt pedig, mint az izzadt homlokú őszibarackkofa, aki éppen most mond le arról, hogy vevője lesz valaha, vevője, aki végre nagy tételben, nem csak úgy az unokának, desszertnek, szóval a második lányt az utolsó előtti képkockán futni hagyom.

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1141

három sakkozó Heilig Andrisnak és Körösztös Gergőnek

Valami igazán kliséset akartam, valami igazán evidenset. Például három fiatal fiút, akik a napsütésre akarnak kilépni, aztán az esőverte hárosi vasútállomáson találják magukat, szinte viharban, teljesen átnedvesedett pulóverujjakkal és csöpögő szempillákkal. Valami teljesen önmagától értetődőt, mint hogy találnak egy tejesdobozt, bontatlant, lejáratlan szavatossági idejűt. Az egyikük (én) aztán elejti, kiszakad, és folyik a tej a sínek vizei közé. Hogy igazán kicsavarjam a dolgokat, ez lenne a film vége – ugyanis a fiúk ettől a pillanattól kezdve látnának rá metaforikájuk egészére, láthatják a tragédiát történetük kezdő- és gyújtópontjaként, és így lesz a fehér lé egyben fikciójuk végzete és ősjátéka is.

Tehát, mielőtt a stáblista legördül (lásd: ajánlás), a néző csak ennyit tud – három sakkozó, egy matt. Mindhárman ellenőrzik kockáról kockára a király lépésének lehetetlenségét. Vagy soha nem érnek a végére, vagy mindig újrakezdik.

Csete Soma

1142

(Szekszárd, 1996) költő, az ELTE hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Kalocsai Benjamin

Kolibri

És huss!

Alattam elfagyott virágok, depressziós galambok, leszakadt felsővezetékek és megzöldült templomtornyok suhannak el.

Amott egy patak, mint jeges érvágás, hajszálcső nyámnyila nyulak által szétkapart mezőben. Ebben a patakban fürödtem meg hiénakoromban.

Sírkövek tornyosulnak a kétszikű lágyszárúak fölé, ott egy kaszás hétfőnként kiirtja a gazt.

Hűvös fellegekbe érek, szárnyam átnedvesedik, zuhanok.

Alávetem magam a felsőbbrendű fellegeknek, és akkor megpillantom. Ott laksz te!

A kísértethányta utcák, a péntekszilánkos rakpart, szomorú fűzfákra felakasztott megboldogult macskák, porcukros szemétlerakóhelyek közt leszállok párkányodra.

Vajon meddig kell majd kopogtatnom tűvékony csőrömmel?

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1143

Kép egy diófáról Kertemben áll egy diófa, az erre járó turisták sorra felakasztják rá magukat.

Kisgyerekek lopkodják róluk a bakancsokat, mikuláskor az ablakukba teszik.

De a fán lóg a Mikulás is, mióta megtudta, hogy ő nem is létezik.

Kalocsai Benjamin

1144

(Csorna, 1999) Fertődön nőtt fel, a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium tanulója. Ez az első versközlése.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Nemes Z. Márió

MÁKONY KIRÁLY

A

hét törzs anyahajóinak leszállása előtt, a boldog iszapkorban, amikor Isten Kardja még békésen pihent a tőzeg legalján, a Kárpát-medence egész területén busók éltek. A busók büszke faját Mákony király vezette, akinek birodalma a Bakonytól egészen a Hortobágyig húzódott. Békés életet éltek a busók, halásztak és vadásztak. Kereplőikkel és buzogányaikkal kihajtották a zsarnokgyíkokat a lápból, de csak a húsuk miatt üldözték őket, hiszen tisztelték hatalmas koponyájukat, mely tele volt éber álmokkal. Egymás közt néha vitába keveredtek, ilyenkor összeakasztották szarvaikat, és ha még Mákony király se tudott igazságot szolgáltatni, akkor a haragosok éjszaka beúsztak a Balatonba, hogy legyen meg a Nagy Polip akarata. A busók körbeállták a partot, figyelték a víztükör változását, ha végre felbukkantak a búskomor csápok, az egész nép ujjongásba tört ki, és a Hold ezüstbe borította Mákony király arcát.

Egyszer azonban vaskorongok jelentek meg az égen, melyek egymáshoz dörzsölődve szikrákat pattintottak az erdőkre hatalmas tűzvészt okozva. A lángok között rengeteg állat odaveszett, az egyszarvúak keservesen sírtak a megpörkölődött tetemek fölött. A vaskorongok aztán belevájták magukat a földbe, és leégett erdők csontvázai közül előmasírozott Árpád diadalmas népe. A magyarok éhesek voltak, mert a csillagközi utazásuk során elfogytak tartalékaik, és már 10 000 éve egymást zabálták. De itt volt az új föld, hát

2017/6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1145

zsákszámra tömték magukba, néhányan azonnal meg is fulladtak tőle. A föld, a gyökerek, és leégett erdők azonban nem elégítették ki éhségüket, ezért először lenyilazták az egyszarvúakat, majd saját szarvukkal belezték ki őket, hogy bejussanak az állati melegbe, ahol a legfinomabb falatok rejtőztek. A maradványokból aztán a sámánok megjövendölték, hogy Árpád népe meg fogja termékenyíteni ezt a földet, spermájukból égig érő miazmapalota növekedik majd, ami halálra ijeszt minden skatulyában tartott házi ördögöt.

A busók eleinte értetlenül szemlélték a magyar hordákat, de amikor már a Nagy Polip is elbúcsúzott a Holdtól, hogy ezer évig ne jöjjön fel a víz színére, megpróbáltak ellenállni. Felökleltek, megbunkóztak és megkerepeltek, akit értek, de a túlerővel szemben alulmaradtak. A Bakony büszke erdeje elesett, Cinkota kivérzett, Hortobágy odalett. Árpád zsarnokgyíkon lovagolva vonult be a levert busók táborába, ahol iszapos gödörbe géppuskázták az őslakók vezetőit. Mákony királynak azonban különb sorsot eszeltek ki. Heteken át nyúzták, cafatokban égették le a bőrét, míg a pulzáló húsdarabban csak a két izzó szem világított. Árpád vezér gondoskodott róla, hogy Mákony még éljen, amikor magára öltötte a legyőzött uralkodó arcát, szarvait és bundás bőrét. „Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz a szívében” – mondta, majd elvágta az utolsó busókirály torkát. A megkímélt asszonyok hangos jajveszékelés közepette siratták Mákonyt, de a férfiak csak hallgattak, bundájukba fojtották megrendülésüket és haragjukat. A magyarok ugyan nem irtották ki őket az utolsó szálig, de rezervátumokba kényszerítették a megmaradt törzseket, ahol kényszermunkát kellett végezniük. A legtöbb magyar nemes házában akadt egy busószolga, akit a pincében tartottak megláncolva, hogy szomorú kereplésével szórakoztassa a menyecskéket, de ha ez se volt elég, akkor a kiéheztetett páriákat egymásnak eresztették, miközben a fiatal dzsentrik fogadásokat kötöttek. Mákony király megaláztatására is rendszeresen emlékeztették a legyőzött népet, hiszen a magyarok közt elterjedt a szokás, hogy busójelmezbe öltözve vonultak fel az év egy napján. Ez a kegyetlen hecc sosem gyógyuló sebeket mart a generációk lelkébe, hiszen az idegen uralom nemcsak a földjüktől szakította el őket, és szabadságukat vette el, hanem a beleikbe költözött, hogy nem győzték kihányni. Hánytak hát évszázadokig. Addig, amíg nem maradt más a busóbelekben, csak savas éjszaka. A Tanácsköztársaság idején kezdték először elrabolni a gyerekeket. Kereplőikkel édesgették magukhoz a szöszke parasztfiúkat, akikre nem vigyázott senki a háború utáni káoszban. Először a kommunistákra gyanakodtak falvakban, aztán a Fekete Kézre, de végül egyre

1146

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

több gyerek tűnt el, polgárcsemeték is a jobb házakból, konfettis kisasszonykák, akik szinte cukorból voltak. Aztán egy savas éjszakán, a rovarszerű kerepelés hangzavarában visszatértek. Lágyan libegtek a fákról és a bokrokról. Puhák voltak és könnyűek, ahogy az esti szellő fútta tagjaikat. Csak hát nem volt bennük élet, mert nem volt bennük hús. Kiette belőlük a busó, és a bőrüket visszaakasztotta a szülők verandájára. A csendőrök hiába keresték a tetteseket, a busók eltűntek a tájban. Mert övék volt a táj, ami fölött a Nagy Polip vigyáz.

A gyerekek azonban azóta is eltűnnek évről évre, hiszen csak a gyenge szereti önmagát, az erősnek feneketlen és éhes a szíve. A népnek pedig ennie kell, Mákony király egészségére.

Nemes Z. Márió

2017/6

(Ajka, 1982) költő, kritikus, esztéta.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1147

Alice Oswald

BAGOLY (Owl)

éjjel, ahol a hajnal ízesül, bagolykiáltás nyitotta fel a sötétet a szobától több világnyira, és azonnal újra az erdőben voltam élesen, szemem látva látták, fülelésem hallva hallották a félelem költötte nagy fa alatt halott pamacs zuhant le, aztán egy csillag Istenhez igyekezve létre hívta és rögzítette az erdőt és vége, a város fényeibe ért, másik bagolyé búgott rá kérdőn és duplán, mintha a szélbe hajolva egyszerre két gyufára gyújtanál.

Mesterházi Mónika fordítása

Alice Oswald

1148

(Reading, 1966) angol költő. Legutóbbi kötete: Falling Awake (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/6

Ted Hughes

Bogáncs (Thistles)

Tehenek radírnyelve, emberkéz kapája ellen A bogáncs a nyári napba döf, És tintafekete nyomásra szétreped.

Utolsó szálig a feltámadás Bosszúja robban bennük, közös marokban Szálkás fegyver és izlandi fagy, tolakszik Egy oszló viking foltjából a föld alól.

Mint a megfakult haj és a tájnyelv torokhangjai.

Egy vércsepp mindtől kitelik.

Aztán elszürkülnek, mint az ember.

A kasza nyomán: testvérharc. Megjelennek a sarjak: Vért-mereven, követelik vissza a talpalatnyi földet.

Mesterházi Mónika fordítása

Ted Hughes

(Mytholmroyd, 1930 – Devonshire, 1998) angol költő és meseíró, a huszadik század kiemelkedő jelentőségű irodalmi alakja, Sylvia Plath férje, Pilinszky János egyik fordítója.

Mesterházi Mónika

2017/6

(Budapest, 1967) József Attila-díjas költő, műfordító.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1149

HUllÁMVERÉS

Fotรณ: Pinterest

András László

Elkéstél, Laci!

(Raymond Chandler hét regényéről)

A krimi az igazság győzelme. Bűn, gyanú, félreértés, intrika, bonyodalom, veszély, halálos veszély, halál. De túléljük mindet, és a végén győz az igazság! Ki ne szeretné, ha olykor győzne az igazság? A krimi egy titok megfejtése. Végigvezet bennünket a szereplők elől rejtett titkok megfejtéséig, mint egy hajdani sakkjátszma leírása, ahol már az elején tudjuk, ki nyert, ám ez mit sem vesz el a játszma izgalmából; vagy olvasóként is próbára tehetjük rejtvényfejtői képességünket a főhőssel együtt haladva, esetleg megelőzve őt – netán csalhatunk is egy kicsit. Ki ne szeretne olykor megfejteni egy titkot – esetleg csalni egy kicsit?

A krimi megfeledkezés. A megfeledkezés iskolája szerint kapunk egy fordulatos, izgalmas történetet – gyilkosságokkal! –, amely figyelmünket leköti, ismeretlen világba visz, nem hasonlít hétköznapjainkra. Belefeledkezünk a történetbe, miáltal egyebekről el- és megfeledkezünk. Ki ne szeretne megfeledkezni olykor?

A krimi – ki tudja még, mi minden? Például Schausitz Attila tud ezt-azt.

Ezúton is szeretném ajánlani – nem csak krimikedvelők figyelmébe – három remekbe szabott esszéjét1 a hajdani Holmiból. Az első Philip Marlowe-ról szól. Én is róla fogok beszélni. És arról, hogy mi van vele meg velem.

A legújabb kutatások szerint single maltot kevés vízzel keverve érdemes inni.

Semmiképp sem jéggel, mert a hideg elbutít ízt és illatot, miként a túl magas alkoholfok is – s ez a single maltoknál nem ritka. Szóval szobahőmérséklet, kevés víz – pár csepp elég. Philip Marlowe történeteit érdemes pár csepp Ottlikkal keverve olvasni. Nem sokkal, épp csak annyival, hogy azonosítani tudjuk a

1 Marlowe szerint az élet (Holmi 2008 április); A detektív alkonya (Holmi 2008 szeptember); A detektív ébredése (Holmi 2009 április)

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1153

szombathelyi országút fölötti ólomszürke eget.2 Ha így teszünk, a rokonszenv és ismerősség otthonossággá válik. Meghittséggé.

Nagyjából annyi idős vagyok, mint az iszákossága miatt a Dabney olajipari cég kényelmes alelnöki székéből kirúgott fickó, mikor első regényét, a Hosszú álmot (The Big Sleep, 1939) megírta. És azt veszem észre magamon, hogy egyre inkább csak olyan szerzőket van kedvem olvasni, akikkel szívesen meginnék egy kávét. Vagy egy sört. Vagy egy scotchot. Chandler kedvéért, ha ragaszkodna hozzá, egye fene, kipróbálnám a dzsitront3 is, bár azt hiszem, az valami női ital.

Mindig kell egy nő. Akkor is, ha nem kell. És mindig van egy nő. Akkor is, ha nincs. Ha sosem volt, csak képzeltük, ha itthagyott, ha otthagytuk. Ha meghalt, vagy ha meghaltunk – ha megöltük vagy megölt. Dívának látszik, démonnak, anyánknak, nővérünknek, szajhának, háziasszonynak, árva vidéki kislánynak etc.

Aztán a (könyv) végére – többé-kevésbé – kiderül, hogy milyen is igazából.

Egy fenét. Annyit tudunk meg, hogy nem csak annyi, de hogy tulajdonképpen mennyi is? Milyen is? Vakarjuk a fejünket. Esetleg rágyújtunk, vagy keverünk egy italt. Nem mintha segítene. Csak nem tudunk jobbat.

Kell egy férfi. És az ő szeme. Mostantól ezzel a szemmel fogjuk látni a nőt.

Figyelni minden mozdulatát, szavát: „Egy lány nyitott be. Olyan húszévesforma volt, apró, finom szerkezet, de láthatóan tartós holmi.”4 „Most szorosan egymás mellett álltunk. Éreztem parfümjének illatát. Vagy legalábbis azt hittem, hogy érzem. Nem literszám locsolta magára. Talán csak a nyári napsugár illatát éreztem.”5 „– Maga ivott – mondta a doktor lassan. – Csak Chanel ötöst. És csókokat. És bájos lábak sápadt fényét. És mély, sötétkék szemek gúnyos kihívását. Ilyen ártatlan dolgokat.”6 A szem nemcsak a nőt látja, hanem minden egyebet is, persze: „Baloldalt, a parkolóhely mögött mélyen fekvő kert, egy-egy szökőkúttal a négy sarkán.

Kovácsoltvas kapu volt a bejárata, repülő Cupidóval a közepén. Karcsú oszlopokon mellszobrok, kőből épített ülőhely, két szélén egy-egy lesunyt fejű griffmadár.

Téglalap alakú medencében kő-vízililiomok, az egyik levélen hatalmas kővarangy.

Még távolabb rózsalugas vezetett egy oltárszerű istennyavalyájához, kétoldalt sövény keretezte, nem nagyon sűrű, mert az oltár lépcsőire is rávetődtek az 2 „Amit ő, mint Merényi balhátvédje, féltett csudára elveszteni – mondta Medve –, az az ég színe volt az országút téli fái fölött, ehhez pedig, megfesteni, kellett neki a – az a – már a szívünkre kérgesedett keserűség.” „Kesehűség? Máh a szívünkhe? – mondta Colalto (ha dühbe gurult, néha visszaesett az enyhe raccsolásába).

– Nyakig, fülig, fejünk búbjáig bele voltunk taposva a szarrhba, nem kéhrgesedett ott semmi, Medve.” (Ottlik Géza: Buda,103. p., Európa, 1993) 3 Terry Lennox szerint fél rész Rose’s lime juice és fél gin (in: Elkéstél, Terry) 4 Hosszú álom (1977, Magvető, Albatrosz könyvek 7. p.)

5 Elkéstél, Terry! (1973, Fabula 112. p.)

6 A kicsi nővér (1968, Magvető, Albatrosz könyvek 191. p.)

1154

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

átszűrődött napsugarak. Bal kéz felől pedig, jó messze ősparkot láttam, nem túl nagyot. Egyik sarkában mesterséges várrom, mellette napóra. És mindenütt virágok. Milliónyi virág.

Maga a ház nem volt valami letaglózóan gigantikus. Kisebb volt, mint a Buckingham-palota. Kaliforniához szürke, és talán még annyi ablaka sem volt, mint a Chrysler Buildingnek.”7 Ez a szem nem csak lencse. Objektív. A szó mindkét értelmében. Szubjektív csak annyira, amennyire minden objektív az a maga módján. Például Marlowe.

Beszél, de mintha nem is szavak lennének ezek, hanem fotográfiák. Mint mikor nem vagyunk benne biztosak, mi is a valóság, de nyugtalanít a kérdés, és megbízunk valakit, derítse ki helyettünk. Megteszi. Majd bejön, leül, kér egy italt, és elkezdi dobálni a képeket az asztalunkra, egyiket a másik után: Ez van. Ha film, tíz másodperces snittek. Ha mégis szöveg, kétmondatos jellemrajzok. Ha zene, ragtime – ami Chandler ifjúkorának idején volt a csúcson.

Mert Chandler impresszionista. Mint az alkoholisták általában. Apróságok megmaradnak rendkívül élesen. Ott, amikor az alkohol fölszívódásának megfelelő fázisában az ember meg van róla győződve, hogy megragadta a 7 Kedvesem, isten veled! (1971, Magvető, Albatrosz könyvek 126. p.)

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1155

lényeget. Hogy kinyílt egy ajtó, amin keresztül a világmindenségbe lehet lépni – a megértett világmindenségbe. „Olyan, mint egy váratlan sikoly az éjszakában, de hangtalan. Szinte mindig éjszaka fordul elő, mert a sötét órák a veszély órái. Én azonban tapasztaltam már fényes nappal is azt a különös, megvilágosodott pillanatot, amikor megmagyarázhatatlan módon rádöbbenek valamire. De általában nincs rá más magyarázat, csak a hosszú évek és hosszú feszültség, a jelen esetben pedig az a hirtelen bizonyosság, amit a bikaviadorok az igazság pillanatának neveznek.”8 Másnapra persze többnyire a káosz marad, esetleg némi bűntudat, és egy bizonytalan emlék valamiféle rendről, mert az ajtó döndülve becsukódik. Van, hogy semmi más nem marad, mint ez a döndülés.

Többnyire.

De van olyan, hogy ez a tisztánlátás nem múlik el. És nem nagyon lehet vele mit kezdeni. Mert nincs kinek beszélni róla. És akkor azért kell inni még egyet, hogy hátha majd akkor elmúlik. Mert ezt nem látja senki más. Nem is értené.

Bolondnak nézne. Ahogy bolondnak nézik a kocsmában bárkinek fecsegő figurákat. A legtöbbje már az is. Mit lehet itt tenni? Elkezdi mesélni az ember a barátjának. Ha van ember és van barát. Ennek híján először kell csinálni egy embert. (Saját képünkre és hasonlatosságunkra.) Marlowe-nak hívják. Ő fog beszélni. És kell neki egy barát, akihez beszél. Az leszel te (erre visszatérek), ha kinyitod a könyvet és elkezded olvasni: „Október közepe volt, délelőtt tizenegy óra, felhők takarták el a napot, és a dombok felől nehéz, sűrű esőt jósolt az áttetsző levegő…” 9 No de nem csak egy szem kell, tényleg kell a férfi is. Aki nemcsak néz, hanem – ahogy Cheyenne mondaná a Volt egyszer egy Vadnyugatban: „Nem csak zenél.

Lőni is tud.” Egy férfi, aki a maga szabályai szerint játszik (erre visszatérek). Mint Terry Lennox, akiről épp Marlowe mondja: „Mentem lefelé a lépcsőn, és dühös voltam. Nem tudtam felfogni, pedig egy s másra képes vagyok, miért kell valakinek éhezni és az utcán hálni, amikor van mit zálogba tennie. Nem tudtam, miféle becsületkódexet szerkesztett magának, de tudtam, a játékot aszerint játszotta.” 10 Egy férfi, akinek el kell hinnem, hogy az a fontos, amit elmond. Amit lát. Amit nem lát, vagy nem mesél, azt nem azért nem látja (nem meséli), mert nem veszi észre, hanem azért, mert nem fontos. „A Treloar-ház ott állt az Olive Streeten, a 6. utca közelében, a nyugati oldalon. A járdát előtte valamikor fehér és fekete kockakövekkel burkolták. Most éppen ezeket szedték fel. Sápadt, építésvezető 8 Visszajátszás (1987, IPM könyvtár sorozat 189. p) 9 Hosszú álom (1977, Magvető, Albatrosz könyvek 5. p.)

10 Elkéstél, Terry! (1973, Fabula 15. p.)

1156

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

küllemű férfi állt ott hajadonfőtt, és míg a munkát szemlélte, olyan arcot vágott, mint akinek épp most hasad meg a szíve.” 11 Vannak szövegek, ahol felszisszennék arra, hogy „építésvezető küllemű”, de itt nem. Ez a bekezdés, ez a felütés épp egy kulcs Marlowe-hoz. Úgy beszél, mint egyik régi barát a másikhoz. Bébé, Medve, Szeredy. De Colalto is, vagy Lexi12. „Neked magyarázzam?” Eleget tudunk egymásról. Amit kell. Amit meg nem, azt szépen körbezárja és csukva tartja az, amit tudunk. Építésvezető-küllemű – mb, Medve! Nem tudom, hogy ő volt-e az építésvezető. Nem mentem oda hozzá, nem kértem el a papírjait. Azt gondolom, hogy az volt. De ha nem, az is mindegy. Mert amit itten el akarok mondani neked, az, hogy mit láttam az arcán, mit érzett, és mit éreztem én. A többi – eh! Iszunk még egyet?

Adódik némi feszültség abból, hogy nem meséli el, mit is gondolt, vagy miért tette azt, amit tett. De egy barátnak elnézi az ember az ilyesmit. „Majd kiderül” – gondolja a barát, és figyel tovább. Esetleg iszik egyet, rágyújt. Túl sok mindent gondolunk. És ebből a túl sokból túl kevés lényeges. És még ebből a kevésből is alig akad valami, ami pontosan leírja a tárgyát. Egyszerűbb arról beszélni, ami megtörtént. És hát az sem mindig egyértelmű. Szóval a legjobb, ha csak annyit mondasz, mit láttál és mit csináltál. Én meg figyelek, és majd valami összeáll belőle a fejemben. Nem jobb és nem rosszabb végeredmény ez, mint bármilyen más módszerrel. Csak kevesebb a felhajtás.

Ezen a ponton be kell hozzak még egy kollégát a csapatba. Dosztojevszkijre gondolok. Őneki még el kell magyaráznia mindent. És apróra el is magyarázza.

Nem tudom, ki mondta (írta?), hogy Dosztojevszkijnek nincs egy jó mondata – szerintem van egy pár, egyet majd mindjárt idézek is –, de az igaz, hogy nem mondatonként működik, hanem levegővételekkel. Hosszú levegővételekkel.

De azért Dosztojevszkij is ugyanaz a barát, mint Ottlik, Camus vagy Chandler, csak korábban. A barátság, és, hm, az élet kezdetén. Aki volt fiatal, aki elkezdte az életet, akinek van olyan barátsága, amit hagyott felnőni, az érti, miről beszélek.

Onnan, hogy „A gyertyacsonk az elgörbült tartóban már régen haldokolt, gyér világot vetve a gyilkosra meg az utcalányra, akik ilyen különös módon összekerültek most ebben a nyomorúságos szobában a könyvek könyve felett.” 13, évtizedek kellenek odáig, hogy „Talpra álltam, a sarokba mentem a mosdótálhoz, és hideg vizet locsoltam az arcomba. Ezután valamivel jobban éreztem magam, de nem sokkal. Szükségem lett volna egy pohár italra, egy nagy összegű életbiztosításra, 11 Asszony a tóban, első bekezdés.

12 Szereplők Ottlik Géza Iskola a határon, illetve Buda c. regényeiből 13 Bűn és bűnhődés (1964, Európa 333. p.)

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1157

egy hosszú vakációra, egy otthonra valahol vidéken. Ehelyett volt egy felöltőm, egy kalapom és egy pisztolyom. Magamra, illetve magamhoz vettem őket és kimentem a szobából.” 14 – és amire Bébé annyit mond: Mb! Mostanában legalább annyit olvasok újra, mint amennyi újat olvasok.

Tudom, mire számítsak. Mint egy megbízható baráttal leülve. Azt mondja, amit hallanom kell, azt a kérdést teszi föl, amit pontosan ismerek, amit föl kell tenni, de amit az ember mégsem szívesen tesz föl – magának. És körbevezet egy ismerős? ismeretlen? – rajtunk múlik – világban. A szabad ember világában. „Az út túlsó oldalán térdnadrágos fickó terpeszkedett, lábát egy alacsonyra méretezett Lancia ajtaja fölé rakta. Dohányzott, és felbámult a sápadt csillagokra, amelyek eleget tudtak ahhoz, hogy kellő távolságban tartsák magukat Hollywoodtól.” 15 Ebbe a világba simán belefuthatunk a hétköznapjainkban – ha készen állunk rá. Ha észrevesszük, hogy benne vagyunk. Nem a gyilkosságokra, bárés istennőkre, felső és alsó tízezerre gondolok. Persze abba is belefuthatunk, csak az ritkább. Arra a tudásra, vagy inkább tapasztalatra gondolok, amit bárki beszerezhet úgyszólván bárhol. Csak elég időt kell lehúznia egy adott rendszerben – legyen az bármi, vallás, tudomány, politika, ipar- vagy üzletág – ahhoz, hogy megismerje a játékszabályait. És úgy kell döntenie, hogy kívül marad a játszmán.

Játszik a játékszabályok ismeretében, unalomig ismerten. De azt, hogy mi a dolga, nincs az az Úristen, hogy más mondja meg. Teszi a dolgát. Nem azért, mintha bármiféle reménye, célja, szándéka volna. Mindössze azért, mert ez az övé. Ahogy bármi más nem igazán. Mint orani kollégája, Rieux doktor.

Ha szükséges, megszegve a rendszer szabályait, magasról téve a rendszerben való előrejutásra, miközben tisztában van vele, hogy a rendszer többi szereplője mind erre törekszik. De erre is magasról tesz, miként arra is, hogy a rendszer többi szereplője szerint ő egy lúzer. A lényeg az ingyen mozi.16 És van még egy fontos dolog. Mindeközben – így vagy úgy – végül győz az igazság, Marlowe igazsága. Ez a győzelem fontos azoknak, akik irigylik őt.

14 Kedvesem, isten veled (1971, Magvető, Albatrosz könyvek 247. p.)

15 A kicsi nővér (1968, Magvető, Albatrosz könyvek 88. p.)

16 „Medve egy helyen azt írja: Rabok legyünk vagy szabadok? Először is ez nem kérdés. Rabok vagyunk.

Világra jöttél, egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy.

A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú »én« már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges, és független a néző voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán. Másodszor pedig, ha választhatsz, hogy rab légy-e vagy szabad, akkor már szabad vagy.” (Ottlik Géza: Buda, 1993, Európa, 18–19. p.)

1158

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

Akik a vállukat rángatták, most is megrántják. Akinek pedig ismerős, annak kimondhatatlanul jólesik. Merthogy nem szokott győzni. Pláne újra és újra. Hét teljes regényen, húsz éven át. Persze, némi keserűség is marad ebben mindig.

Mert igazából nem is győz. Csak soha nem veszít végérvényesen.

Az életmű csúcsának az Elkéstél, Terry című regényt tartom. Ebben jelennek meg talán legerősebben azok a motívumok, amikről beszéltem. De az is lehet, hogy csak itt vettem észre ezeket először. Abban az évben jelent meg, melynek decemberében meghalt Chandler felesége, Cissy. 1954-ben. Utolsó befejezett könyve, a Visszajátszás négy évvel később készült el. És ebben egy nagyon más Philip Marlowe szerepel, mint az előző hatban. Azokban úgy közelít a nőkhöz, mint egy grállovag, mint egy minnesänger. Ami persze nem akadályozza meg abban, hogy elfogja őket, ha gyilkoltak. De a kísértések elől kitér. Akkor is, ha nem. Legszebben az Elkéstél, Terryben. Itt derül ki legtisztábban, mi is az, aminek valójában ellenáll.

Igaz ez az utolsó könyvre is. Csak itt mintha már olvadozna a páncél, gyengülne a lovag. Úgy vágyna a szeretetre, mint az előző húsz évben soha.

Mintha a szerző felesége iránti szerelme és hűsége adta volna a főhősre ezt a páncélt, amely elveszítette mágikus erejét az asszony halálával. Ez persze csak egy András-féle sejtés. Nem tudom bizonyítani. Ahhoz innunk kéne valamint, Raymond. Hát ezzel elkéstél, Laci!

András László

2017/6

(Budapest, 1966) író, költő.

Legutóbbi kötete tavaly jelent meg Világos indul címmel.

hÉvíz /

Hullámverés

1159

Miklósi-Sikes Csaba

A Verbunkostól az Örömódáig Kisfaludy Sándor és a zene

Az utóbbi évek szaksajtójának vissza-visszatérő témája Kisfaludy Sándor kapcsolata a magyar zenével, illetve Ludwig van Beethoven Örömódájával. Ez utóbbiról a kutatás nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a mai európai himnusz a sümegi költő Magyar szüretelő ének című költeményének megzenésített változatából született. Erről legkorábban a sokoldalú zenei műveltségű, nemrég elhunyt Barsi Ernőtől hallottam úgy huszonöt évvel ezelőtt. Megvallom, akkor a hír különösebben nem hozott lázba, mivel túl meseszerűnek, elrugaszkodottnak hittem. Csakhogy 1994-ben, Kisfaludy halálának 150-ik évfordulóján Barsi tanár úr sümegi előadásában ismét szóba hozta az Örömóda témáját, amit a Városi TV is leadott, és aztán írásban is megjelent.1 2001ben a témát újra felelevenítette,2 amit – mint kiderült – időközben több szakértő is megismert és elfogadott.

A IX. szimfónia 31 2 3 A nagy német zeneszerző szimfóniája az egyetemes zenetörténet legismertebb remekművei közé tartozik. Története Friedrich Schiller 1785-ben írt An die Freude c. ódájával kezdődött, amely végül Beethoven IX. szimfóniája negyedik (záró) tételének „Lángolj fel a lelkünkben, szép égi szikra, szent öröm! / Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk, fényözön!...” soraival kezdődő szöveges részét képezte. Amikor Kisfaludy 1793-ban a bécsi testőrséghez került, Beethoven éppen Schiller versének megzenésítését tervezi. Az 1808 és 1824 között felfelbukkanó híradások jelzik a zenemű alakulásának folyamatát, az annak megvalósításához vezető út főbb stációit. A IX. szimfónia befejezéséhez a végső lökést a londoni Filharmóniai Társaság 1822. évi megbízása jelentette, melynek

1 BARSI Ernő: Kisfaludy Sándor dalban, muzsikában. Sümeg, 1995. Múzeumi Füzetek 2.

2 BARSI Ernő: Népzenei hagyományok Téten, Kisfaludy Károly szülőfalujában. Győr, 2001.

3 A IX. szimfónia zenekari változata Örömóda néven közismert. Az Európai Tanács 1972-ben tette meg Európa himnuszává, Herbert von Karajan hivatalos zenekari átiratában, míg az Európai Unió negyedik, (záró) tételének zenekari átiratát 2003-ban az EU himnuszául választotta.

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1161

nyomán annak végső partitúrája 1824 februárjában készült el. Bemutatójára Bécsben került sor 1824. május 7-én, míg Londonban a következő év március 25-én adták elő. Kisfaludy akkor már negyed évszázada Sümegre visszavonulva élt, s bár sorra jelentek meg történelmi regéi, irodalmi sikereinek hanyatló évei felé tartott. Nagy a valószínűsége annak, hogy a sümegi költő soha nem hallotta ezt a remekművet, és arról sem szerzett tudomást, hogy a zenetörténeti kutatás a mű alkotói között tartja számon.

A kutatásról Ez a történet évtizedekre feledésbe merült. 1929-et írtak, amikor Major Ervin zenetörténész felfigyelt a sümegi költő zeneművészeti tevékenységére és Beethovenhez fűződő kapcsolatára.4 Hozzá csatlakozott Szabolcsi Bence zenetudós, aki 1948-ban megjelent, majd 1976-ban újra kiadott művében5 a német géniusz magyarországi munkásságának hatását vizsgálta, Kisfaludy szerepét is érintve.

Fény derült rá, hogy a 19. század egyik legjelentősebb szakmai kiadója, a Lipcsében megjelenő Allgemeine Musikalische Zeitung 6 már 1816. március 13-án (11. sz.) kiadta Kisfaludy Magyar szüretelő ének című művét magyar és német nyelven, annak kottáját is mellékelve. Ez nem más, mint az 1801-ben megjelent Himfy szerelmei (Kesergő szerelem) című kötetének 71. sz. dala, amely így önálló életre kelt.

Sok évvel később (1941-ben), a lipcsei Breitkopf & Härtel cég Neues Volksliederheft című kiadványában (22. sz.) megjelentette Beethoven azon szerzeményének kottáját, mely az Örömóda dallamvilága fejlődésének egyik állomását jelenti. Ennek dallamvezetése igen hasonlít Kisfaludy művéhez, ami igazolja, hogy a német zeneszerző ismerte a sümegi költő szerzeményét, amit műve komponálásánál fel is használt. Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen kortársak voltak, Bécsben ismeretségbe is kerültek, nem is szólva arról, hogy Beethoven sok évtizedes kapcsolatban állt a magyar zenészvilág elitjével, így alkalma volt megismerni azok sikereit.

Az utóbbi időben Barsi Ernő mellett ifj. Csoóri Sándor dalszerző is felhívta a figyelmet arra az összefüggésre, ami az Örömóda kapcsán az alkotók és a művek között fennáll. Végezetül, de nem utolsó sorban Karakas Zoltán, a Magyar Dudazenekar megalapítója szentelt egy remek tanulmányt a témának,7 amit 2015ben egy előadás keretében Sümegen is bemutatott.

4 MAJOR Ervin: Kisfaludy Sándor a magyar zenetörténetben. Muzsika, 1929.

5 SZABOLCSI Bence: Beethoven. Művész és műalkotás két korszak határán. Bp. 1976.

6 Általános Zenei Újság 7 KARAKAS Zoltán: Kisfaludy Sándor és az „Örömóda”. A magyar népzene hatása az európai műzenére.

Dobogó, 2012. ápr. XI. évf. 2. sz. 11–14.

1162

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

Kisfaludy Sándor és a magyar zene Többé-kevésbé ismert, hogy a sümegi költő, akinek lírájával a 19. századi magyar irodalom kezdődött, amellett, hogy szerette a zenét, maga is több hangszeren játszott, komponált, gyűjtötte a népdalokat, s Beethoventől Kodályig nem egy zeneszerző több versének megzenésítésével is foglalkozott. Életrajzírói és maga Kisfaludy is csak elvétve tettek erről említést. Ritka kivételt képez az a saját kezű önéletrajzi fogalmazványa, amit kortársa, Döbrentei Gábor kisebb változtatással közreadott az első magyar betűrendes enciklopédiában,8 melynek szócikkszerkesztője volt. Innen tudjuk, hogy már pozsonyi diákként „az országgyűlési üléseken kívül, a’ Muzsika és Játékszín volt legszenvedelmesebb időtöltése és mulatsága”. Ugyanitt zenei tevékenységéről konkrétumokat is említ: „Gyakorlott hangszerei a hegedű és a magyar tárogatónak kimíveltebb mása az oboe volt. Ezt azonban nemsokára elhagyta, és csak a hegedű mellett maradott, melyet mind addig gyakorolt, míg a háborúban a kard azt fel nem váltotta… Örökké kár! és ezt maga is mindig bánta, hogy a’ Muzsika’ elveit, a’ Generál Basszust meg nem tanulta, mert nagy hajlandóságot és tehetséget érzett magában a’ hangköltésre, mellyben Avatottak’ állítása szerint, igen eredeti Ideáji voltak: mint p[éldának] o[káért] az, hogy Ő históriai rajzolatokat, a Catastrophákat, költői Fantáziákat, Regéket’ sa.’ t. szeretett volna Muzsika által kifejezve előadni… 1793 körül esmerte Salierit, Weiglt, Beethovent…”

Bécsi évek Az 1793-as év radikális változást hozott Kisfaludy életében. Felvették a nemesi testőrséghez Bécsbe, ahol ő sem tudott (talán nem is akart) ellenállni a kísértések városa kínálta örömök előnyeinek. Vannak korabeli emlékezések, amelyek majdhogynem tételesen felsorolják Kisfaludy viharos bécsi szerelmeit az opera és a színházak újonc táncosnőivel. Közülük messze kimagaslik a tehetségéről elhíresült Viganó balettmester gyönyörűszép felesége, Medina Mária, aki révén bekerült a császárváros szellemi életének körforgatagába. Általa került ismeretségbe Mozart nagy vetélytársával, Antonio Salierivel, a bécsi konzervatórium igazgatójával, a kismartoni zenészcsaládban született Weigl Józseffel, és a német géniusszal, Ludwig van Beethovennel. Kapcsolatuknak akkor lett vége, amikor három év múlva Splényi nevű parancsnoka áskálódása miatt Kisfaludyt eltávolították a testőrségtől, és az itáliai harctérre irányították.

8 Közhasznú Esmeretek Tára. Pest, 1831–34., VII. k. 233–238.

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1163

Badacsonyi intermezzo Testőrsége első szabadságát Dunántúlon töltötte, ahová 1794 őszén érkezett, s aminek fénypontját a Szegedy család badacsonyi szüretére szóló meghívás jelentette. Császár Elemér irodalomtörténész szerint Kisfaludy életregényének „legszebb, legpoétikusabb emlékét” eredményezte, nem szólva arról, hogy az 1801-ben megjelent Kesergő szerelem megírásakor ezeknek a napoknak emlékanyaga ihlette a költőt. Ez pedig tulajdonképpen elindítója volt a jelenleg Európa himnuszaként számon tartott zenei mű keletkezésének – hiszen Kisfaludy művének 71-ik versszaka pontosan megegyezik a Magyar szüretelő ének soraival!

A badacsonyi szüret akkor még messze nem erről szólt. Volt benne zene, tánc, sok-sok epekedő pillantásváltás, éjjeli csónakázás a holdvilágos Balatonon, azaz jó pár olyan körülmény, ami segíthette Szegedy Róza és a fiatal testőr szerelmének ébredését. Találkozásuk alatt jó szolgálatot tett az Amati-hegedű, melyen sümegi főhősünk Lavotta János kesergőjét játszva igyekezett elérni, hogy bontakozó szerelmük ne maradjon csak ártatlan emlék.

Európai utak – Bécs, Milánó, Draguignan Hegedűjétől a katonaságnál sem akart megválni. Önéletrajzában írja, hogy szerelembe merülve, testőrségi szobájának „közepén állva, Vigano’ képe alatt, melly a’ falon függött, azon Lengyelt játszotta hegedűjén, mellyel a’ jeles Táncosné, az úgy nevezett rózsaszínű Pas de Deuxben, Bécsben legelőször fellépe”. Amikor fegyelmi okok miatt a bécsi testőrséget a messzi Milánó várának őrségére, majd azt a draguignani fogságra kellett cserélnie, az 1796 tavaszán megtett hosszú útja során szorgalmasan feljegyezte zenei és színházi élményeit, kifejezve azokban rajongását az itáliai operáért („a muzsikának hazája tsak Olasz ország lehet”).

Csodálta Trident dél-tiroli város templomának gyönyörű téteménynek nevezett orgonáját, éppúgy, mint a franciák zenei kultúráját.

Kalandozások a magyar zene világában Kisfaludy zenei vonatkozású emlékei ezt követően megcsappantak.

Fogságából 1797-ben szabadult, 1800-ban mondott búcsút a katonaságnak, s „hazájába visszatérése után mezei gazdaság lön foglalatossága, és közben a Magyar Literatúra.” Huszonnyolc éves volt, s alig egy év választotta el első önálló művének megjelenésétől, ezzel országos irodalmi sikerétől, ugyanakkor a színházat leszámítva az egyéni zenélés – mint olyan – kikerült érdeklődési köre fókuszából. Hegedűje szögre került, figyelme – igaz, csak módjával – „a hangköltésre” terelődött, illetve a népzenei gyűjtés váltotta fel. A magyarnak

1164

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

(vagy magyarosnak) tekintett zenei műfaj, a verbunkos fénykora nagyjából egybeesett Kisfaludy életével. A német Werbungból eredő megnevezés többféle jelentéssel bírt, lényegében a katonai toborzáshoz kapcsolódott.

Korai időszakában a műfaj szálláscsinálói főként a császári udvarhoz kevésbé kötődő, udvarházaikba visszahúzódó, a kuruc hagyományt ápoló középnemesek voltak, míg stílusjegyeinek kialakításában és terjesztésében meghatározó szerepet a hazai cigányzenészek, Bengráf József, Lavotta János, Csermák Antal, és legfőképpen Bihari János játszottak.

Nagy vonalakban ez volt az a keret, melyben Kisfaludy a zeneszerzéssel próbálkozott. Műveinek nagy része elveszett. Mindössze három hangszeres darab és két dal maradt fenn, melyek létrejötte 1800 és 1831 közé tehető.

Legkorábbi munkája, a már említett Magyar Szüretelő Ének valamikor 1801 után íródott. Másik műve kéziratát, az 1809-ben említett Magyar Insurrectiós Indulót9 Major Ervin találta meg a Nemzeti Zenede könyvtárában. Ez a mű meglepő rokonságot, stiláris egységet alkot Kisfaludy másik két művével, a zongorára írt két magyar tánccal, melyek az Auróra 1822-i és 1823-i évfolyamaiban jelentek meg.10 Kisfaludy ötödik művét a balatonfüredi Magyar Játékszín 1831-ben történt megnyitására írta Nemzeti Ének címmel, ennek szövegét akkor színes nyomtatványokon osztották szét a résztvevők között. Többen megkérdőjelezték Kisfaludy szerzőségét, amit a később megismert írásos emlékek megcáfoltak. Költőnk ugyanis az akadémia akkori elnökének írt levelében azt ígérte, hogy „a’ Megnyitás alkalmával magam által szerzett Prológust, és nemzeti éneket elküldeni el nem fogom múlatni”.

Az ének kottáját Újfalvy Sándor emlékíró nejének, Lészay Júliának is elküldte Kolozsvárra 1831. július 25-én: „Igen kedves kötelességemet teljesítem, midőn… Nemzeti Énekemnek melódiáját négy összhangban, kottában ide mellékelve a Tekintetes Asszonyságnak megküldeni… szerencsém vagyon”.

A szerzeményt 1834-ben is előadták, később annyira népszerű lett, hogy népdalnak nézték, s felvették a népdalgyűjteményekbe.

Apropó népdal Barsi Ernő 1999-ben azt írta, hogy az első sümegi népdalgyűjtő maga Kisfaludy volt. Gróf Vay Sándor (valójában Vay Sarolta grófnő) Megfakult írások című kötetében azt írta, hogy a sümegi Darnay Múzeumban „egy csomó hangjegy, 9 Ungarischer Insurrections Marsche. Für das Forte piano.

10 Ez utóbbi „két lassú magyarját” 1869-ben Bartalis János Magyar Orpheus c. munkájában újra megjelentette.

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1165

nótaszöveg” volt, köztük a sümegi költő keze írásával egy magyar népdal „karra téve”, „Kerek erdő be magas vagy” kezdősorral. Major Ervin 1927-ben hiába kereste a kottát Sümegen, amit 1960-ban a Kisfaludy Múzeum gyűjteményében újra említenek, a kézirat elkallódott. Ez az egyetlen ez idáig ismert Kisfaludy-gyűjtés, ami jelzi a sümegi költő ez irányú érdeklődését.

71. dal Édes, kínos emlékezet, Oh Badacsony szürete!

Múlatságos gyülekezet, Te rabságom kezdete!

Ott tudtam meg, ki légyen ő, S mi légyen a szerelem; Amor nyila miként sebző, S mi az édes gyötrelem.

Nem úgy mentem, a mint jöttem; Nagy különbség volt közöttem, A ki valék az előtt, S a ki lettem, látván őt.

Miklósi-Sikes Csaba

1166

(Egeres, 1947) művészettörténész, nyugalmazott múzeumigazgató, műemlékvédelmi szakmérnök. Sümegen él. Legutóbbi kötete: Sümegi ismeretek tára I. Életrajzok, családtörténetek (2016).

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

Boldog-Bernád István

Az Aurora és a Kisfaludyak A 19. század első évtizedei nagy változásokat hoztak a magyar irodalomban. Új eszmék áramlottak az országba, a felvilágosodást fokozatosan felváltotta a romantika. Az irodalomban tapasztalható változások elindítói és tevékeny szereplői ma már alig ismertek.

Az egykor ünnepelt költők napjainkra az irodalmi kánon peremére szorultak. Ilyen sorsra jutott a Kisfaludy testvérpár is, egy sokgyermekes, nagy múltra visszatekintő dunántúli nemesi család legidősebb és legifjabb sarja. A két Kisfaludy nélkül aligha képzelhető el a 19. századi irodalom és a romantikus nemzedékek, amelyek betetőzéseként Petőfi és Arany színre lépett. A magyar romantika kezdetének legfontosabb momentuma az Aurora című almanach megalapítása volt, mely az 1820-as évektől megjelenési helyet biztosított a legfiatalabbak (pl. Vörösmarty Mihály és Czuczor Gergely) számára. Esszémben az idősebb testvérrel, Sándorral foglalkozom, hogy bemutassam, az ő szerepe is nélkülözhetetlen volt az Aurora létrehozásában, habár Károly nevéhez fűződik az almanach megalapítása és az új romantikus nemzedék megteremtése.

Kisfaludy Sándor 1772-ben, az akkor Zala megyei Sümegen született Kisfaludy Mihály és Sándorffy Anna első gyermekeként, őt még két leány és öt fivér követte. Apja szigorú, rideg ember volt, azonban „a gyöngédséget megtalálta” édesanyjánál, „kinek a meséit órákig elhallgatta.” Károly születésekor azonban a szerető anya gyermekágyi lázban meghalt. Ekkor Sándor mindössze tizenhat éves volt. Győrben kezdte tanulmányait, később Pozsonyban tanult bölcsészetet és jogot. A jogi pályára nem érzett igazi hajlandóságot, inkább a királyi testőrségbe vágyott önmaga „bővebb kimíveltetése végett”, hisz ott olyan jeles írók és költők szolgáltak korábban, mint Bessenyei György, aki az Ágis tragédiája című drámáját, amelynek megjelenését hagyományosan a magyar felvilágosodás kezdetének tekintenek, épp abban az évben adta ki, amikor Kisfaludy Sándor megszületett: 1772-ben.

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1167

Sándor belépett a katonaságba, ahol pályája gyorsan ívelt felfelé, egy teljes év sem telt bele, és 1793-ban már a bécsi királyi testőrgárda hadnagyává lépett elő, Zala vármegyét képviselve. A testőrgárdától igaztalan vádak alapján menesztették, majd ezután 1796-ban Milánóba vezényelték. Ott már az a hír fogadta, hogy Bonaparte Napóleon, mint egykor Hannibál, átkelt az Alpokon, és megfutamította az osztrák sereget. Ez év májusától szeptemberig naplót írt itáliai kalandjairól, mely mindmáig értékes kordokumentum, és egyben lebilincselő olvasmány.

Sándor Milánó elestét követően fogságba esett, majd szabadulása után az elkövetkezendő években az európai hadszíntér különböző részein is megfordult.

Mígnem 1799-ben leszerelt, hogy hazatérhessen, és a régóta szeretett Szegedy Rózát, akivel még évekkel korábban egy badacsonyi szüreten ismerkedett meg, feleségül vehesse.

Kisfaludy Sándornak szép szál legényként igen nagy sikere volt a női nem tagjainál. Toldy Ferenc, a magyar irodalomtörténetírás atyja, egyben Kisfaludy Károly közeli barátja, így emlékezik meg Sándor alkatáról: „a’ közép termetnél valamivel magasabb; széles vállú-mellyű, erős, izmos, véres férjfiú, nagy, széles boltos homlokú.” Sándor azonban nem volt elégedett saját megjelenésével, ugyanis mindössze 24 évesen megkopaszodott, korai hajhullását feltehetőleg Milánó ostromának viszontagságai okozták. Ám ilyen apróság nem áll a szerelem útjába, Róza neki adta a kezét. Ezzel pedig egy boldog házasság vette kezdetét.

Sándor a Rózával való kapcsolatát egy érzékeny levélregényben, A két szerető szívnek történetében is megörökítette házasságkötésük után pár évvel, amelyhez az eredeti szerelmes levelezésüket használta fel. Ám ehhez a szerelemhez szokás kötni a Himfy szerelmeit is, amelynek első része, A kesergő szerelem 1801-ben jelent meg, szerzőmegjelölés nélkül. Ebben Kisfaludynak addig szokatlan, új hangot sikerült megütnie. Az egész kötet összefüggő versek gyűjteménye, melyek egy szerelmi történetet rajzolnak az olvasó elé. Petrarca, a középkori olasz költő ihlette meg Kisfaludyt, s ezt nem tagadta ő sem, hisz Petrarcától idézetet is tett a kötetébe.

Ma már tudjuk, hogy Balassi Bálint évszázadokkal korábban ugyanúgy ciklusba rendezte szerelmi verseit, ahogy Petrarca, azonban az ő szerelmi költészete még ismeretlen volt a 19. században Magyarországon. Így hát Kisfaludy Sándoré volt az elsőség. A kötet rendkívül népszerű lett, s a névtelenség ellenére, főleg a Dunántúlon, tudták, hogy Kisfaludy Sándor a szerző.

Kisfaludy a sikeren felbuzdulva folytatta a Himfyt és 1807-ben kiadta a Himfy szerelmeinek a házasélet ihlette második részét is, A boldog szerelem címmel, továbbá ebben az évben jelentette meg első regéit, a magyar történeti múlt jeles eseményeit feldolgozó verses elbeszéléseket. Az első Himfy-kötet hallatlan

1168

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

sikerét azonban új műveivel már nem tudta megismételni. Az elkövetkezendő időszakban főként a regék és drámák írásával foglalatoskodott. Ám nekünk érdemes visszatérnünk a Himfyhez. Ez a kötet indította el ugyanis a szintén katonának álló Kisfaludy Károlyt a költészet felé. Ahogy a már említett barát, Toldy Ferenc írta: katonasága idején, Károlynak a „Himfy vala egyetlen zsebkönyve; ez szeretteté meg vele a poézist...” A legifjabb Kisfaludy a Himfy hatására saját versek írására is rászánta magát. Károly láthatólag Sándor példáját szerette volna követni, noha a feltételek kedvezőtlenebbek voltak számára. Apja sosem szerette őt igazán, felesége halálának okozóját látta benne, sőt egyes pletykák szerint még azt is megkérdőjelezte, valóban az ő fia-e. Károly nagyon fiatalon katonának állt, s már tizenévesen megjárta a napóleoni háborúkat. Amikor 1813-ban kilépett a katonaságból, házasodni szeretett volna, azonban nem járt sikerrel. Már ezekben az években jelentkezett irodalmi művekkel, Szemere Pálnak mutatott is párat Pesten. Nem igazán találta a helyét ekkoriban, ezért végül úgy döntött, festészetet fog tanulni Bécsben.

A szigorú atya gyakran talált okot, hogy haragudhasson Károlyra. Sándor olykor maga próbált közbenjárni, s cáfolni apja feltételezéseit: „Károly nem csak nem roszszúl, hanem megkülönböztetve jól és dicséretesen viseli magát. Obesterénél voltam, és különösen dicsérni hallottam Önnön magától. Obesterének házánál mindennapi, és úgy tartatik mint a’ házi gyermek.” Továbbá: „...én sajnálnám, és a’ gyermeknek nagy kárára is lenne, ha illyen viselete mellett, a’ millyent tapasztaltam, Uram Atyám, kegyelmét elvesztené; – elkeseredésében utóbb valóban roszszra vetemedhetne.”1 Az anyai birtokok felosztásának tervezésekor is emlékeztette Károlyra, akiről akkor épp nem lehetett tudni, hogy él-e vagy hal-e, s határozottan ellenezte Károly kitagadásának ötletét 1818-ban is.

E viszontagságos időszak után azonban a Magyarországra visszatérő Kisfaludy Károly egy szempillantás alatt robbant be a magyar irodalmi életbe A tatárok Magyarországon című drámájának 1819-es bemutatójával. A magyar történelmi témákra kiéhezett közönség imádta a darabot. Igaz, maga a darab már jó tíz évvel korábban megszületett, néhány évvel azután, hogy Sándor első regéi megjelentek.

A történelmi múlt felé fordulás Kisfaludy Sándor költészetében már-már megelőlegezte a romantika főbb irányait. S bár regéiben nincs meg az az erő és tehetség, amely Vörösmarty epikus költészetét jellemzi, népszerű lett a maga korában. A regéi miatt ítélték oda neki az 1818. esztendői Marczibányidíjat, amely 400 forintos pénzjutalmat jelentett. A korszakban ez igen szép 1 Kisfaludy Sándor Kisfaludy Mihálynak, Buda, 1810. április 6. = KISFALUDY Sándor, Minden munkái, kiad. ANGYAL Dávid, VIII, Budapest, Franklin Társulat, 1893, 276–277.

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1169

összegnek számított. A nádor 1820 márciusában adta át a díjat a pesti egyetem épületében, ám sajnos Sándor nem lehetett jelen az átadón betegség miatt. Károly öccsére bízta hát a pénzt. A 400 forint jól jöhetett volna Sándor számára a saját vidéki gazdaságában is, azonban helyette inkább a magyar kultúra fejlődését szerette volna támogatni. Károly így emlékezett meg az esetről, amikor Sándor elé tárta az Aurora tervét: „Kis jószágomban utazván, Sándorral értekeztem szándékomrúl: hogy tudniillik Literaturánkat egy zsebkönyv kiadása elősegíthetné, ’s én eltökéllém annak eszközlését. Ő Doboziát általadta, azon felyül az ugyan akkor nyert 400 f[orin]tot a Marczibányi fundátiójábol ezen czélra szánta.”2 Sándor tehát nemcsak pénzzel, hanem saját költészetével is kész volt Károly mögé állni, ezáltal az ifjabb Kisfaludy rögtön nyert egy ünnepelt költőt az évkönyvébe.

Károly bécsi évei alatt egy igazi világváros kulturális életének mindennapjaiban vehetett részt, az almanachirodalom igencsak népszerű volt ekkoriban a császárvárosban. Kisfaludy drámái sikerén is érezhette, hogy a közönség ki van éhezve a magyar történeti tematikára, így hát az almanachját is sajátosan magyar témákkal, eredeti magyar szerzeményekkel akarta megtölteni. Ehhez jól passzolt Kisfaludy Sándor Dobozi Mihály és hitvese című regéje, mely a magyar nemzeti emlékezet egyik népszerű történetét dolgozta fel: Dobozi és hitvese számára kiderül, hogy nincs menekvés a törökök elől, ezért Dobozi megöli szerelmét, hogy ne lehessen a pogányok erőszakának áldozata, majd pedig a törökökkel megküzdve hősi halált hal. Az Aurora bővelkedett képanyagban is, az első évfolyamban a királynő portréját követő illusztráció épp a menekülő Dobozit és hitvesét ábrázolja.

A magyarázatot a képhez Károly írta, de beleszőtte Sándor költeményének pár sorát is. Néhány oldallal később pedig maga a teljes rege is olvasható. Az 1822. évi első évfolyamban Sándornak csaknem hat költeménye jelent meg.

2 Kisfaludy Károly Kazinczy Ferencnek, Pest, 1823. január 10. = KazLev XVIII, 4148. lev., 233.

1170

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

Kisfaludy Károly több lábra akarta állítani az Aurorát, ezért nemcsak bátyjával dolgozott össze, hanem kereste Kazinczy Ferenc, a korszak legbefolyásosabb írója és irodalomszervezője támogatását is. Kazinczy évekkel korábban nyelvújítási vitát folytatott Kisfaludy Sándorral, ezért meglepte, hogy ellenfele öccse felkereste őt. Válaszlevelében egyből tegezni kezdte az ifjú Károlyt, s baráti üdvözlettel fogadta a magyar írók táborában, mivel úgy vélte, Károly neki ad igazat a saját testvérével szemben, s tőle kér pártfogást. A levélből jól látszik, hogy Kazinczy ekkor még Károlyt csak Sándor öccseként tartotta számon. Ez jellemezte kezdetben Károly megítélését, hiszen bátyja hamarabb vált koszorús költővé. Amikor egy másik levelében Károly az Aurorába kért Kazinczytól műveket, a széphalmi mester hűvös hangot ütött meg. Egyrészt ekkor már letette egy bécsi magyar almanach, a Hébe mellett a voksát, másrészt tudomást szerezhetett arról is, hogy Kisfaludy Sándor is ott áll az Aurora mögött.

Elgondolhatjuk, micsoda problémát jelentett volna Kisfaludy Károly számára Kazinczy távolmaradása az almanachtól, főképp, hogy egy rivális almanachban jelentek meg művei. Sok potenciális olvasót veszíthetett volna ezáltal. Így hát igyekezett minél hamarabb kibékülni a széphalmi mesterrel, hogy az támogassa az Aurorát is. Károly próbálkozása sikeres volt, ugyanis ezután Kazinczy több irodalmár barátjának küldött levélben is dicsérte az Aurorát.

Persze az Aurora sikerét nemcsak az hozta el, hogy korának nagy íróit és költőit sikerült megnyerni a szerzők közé, hanem a nemzeti témák középpontba állítása, ami érződött az almanach képi anyagán is. Ugyanakkor tagadhatatlan húzóerőt jelentettek az olyan nevek az Aurora számára, mint Kisfaludy Sándor vagy Kazinczy Ferenc. Sándor még a következő két évben is tevékenyen részt vett az Aurora ügyének segítésében, több költeménye is megjelent ekkoriban, azonban 1825-től kezdve elmaradtak versei az almanachból. Ekkorra elhallgattak az almanachban az első évek nagy hírességei, Károly pedig egyre több fiatal romantikusnak biztosított helyet az Aurorában. Sándor rádöbbenhetett, hogy ő egy másik világot, másik korszakot képvisel.

S valóban, a vidéki írók imázsa megkopott ekkorra. Ahogy Kazinczy is túlélte saját jelentőségét, úgy Kisfaludy Sándor is kiöregedett az irodalomformáló generációból. Az Aurora megteremtette maga körül az írók és irodalombarátok új körét, amely a személyes kapcsolattartáson alapult. Ahhoz, hogy az ember részese lehessen az irodalmi életnek, ott kellett lennie Pesten. A levelezés nyújtotta virtuális tereket kiszorították a valós helyszínek: szalonok, fogadók és a színház. Az új pesti irodalmárok számára az a nemesi világ, amit Kisfaludy Sándor és költeményei képviseltek, már avíttas volt, s noha a nemzeti múlt felé fordulás

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1171

náluk is megfigyelhető, ők már egy modernebb nemzetfelfogást képviseltek, amely elszakadt a nemességtől. Károly maga sem azonosult Sándor felfogásával, a drámáit épp azért nem tudta szeretni, mert mint fogalmazott, „balul értett hazafiság van”3 bennük.

Károly ennek ellenére ezután is szeretett volna költeményeket kapni Sándortól az almanachba. Sándor azonban hajthatatlan volt, egyik levelében így szabadkozott: „Sajnálom, hogy Aurórádra nézve kivánságodat nem tellyesíthetem. Semmim sincsen, ’s nem is lesz többé soha, ha csak természetem meg nem változik...”4 Kisfaludy Károly népszerűsége ekkora már bőven meghaladta az öregedő Sándorét. Ám ez nem változtatott jó viszonyukon. Károly kifejezetten ragaszkodott Sándorhoz, olykor még panaszkodott is, hogy nem kap tőle elég levelet. Sőt, Károly bátyja irodalmi alteregójába, Himfy szerepébe bújva néhány költeményében még élcelődött is a kazinczyánus költőkön. Ám Károlynak nem adatott sokáig meg, hogy élvezhesse a hírnevet. Gyakorta volt beteg, egynémely barátja utólag ezt annak tulajdonította, hogy túl merész trükköket eszelt ki, s megemlítenek például egy alkalmat, amikor Károly megevett egy egész borosüveget, s utána csak úgy patakzott a vér a szájából. 1830-ban Károly végleg ágynak dőlt, azonban nem adta fel, még halála előtt is az Aurora szerkesztésével foglalkozott. Sándor Sümegről Pestre utazott, hogy meglátogassa haldokló öccsét. Másik fivérüknek, Jánosnak a következőket írta Károly állapotáról: „Károlyhoz semmi reménység immár. Sem órája sem napja bizonyos halálának. [...] Úgy látszik, hogy maga még reményl, noha már szava is elállott, csak sugva tud beszélleni.” Sándor nem maradt ott Károly haláláig, távozását Toldy Ferenc Károly közeli barátjaként kifejezetten sérelmezte. De persze sok oka lehetett, hogy Sándor nem várta meg legkisebb öccse halálát. Talán nem maradhatott, mert ügyei kötötték? Talán nem tudta nézni fivére szenvedését? Egy biztos, nem sokkal előbb halt meg az unokaöccsük, s pár hónappal korábban a húguk, Teréz. Rossz idők jártak a Kisfaludyakra.

Károly halálát követően végképp a legfiatalabb generáció kezébe került az Aurora irányítása: Bajza József, Károly tehetséges barátja vette át a kormányt, s ebben a segítője volt a két másik barát: Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc.

A három fiatalember később a Romantikus Triász néven vonultak be az irodalomtörténet arcképcsarnokába.

3 Kisfaludy Károly Bajza Józsefnek, Pest, 1826. március 19. = KISFALUDY Károly Minden munkái, kiad. BÁNÓCZI József, Budapest, Franklin Társulat, 1893. VI., 417.

4 Kisfaludy Sándor Kisfaludy Károlynak, Sümeg, 1825. június 28. = KISFALUDY Sándor, Minden munkái, kiad.

ANGYAL Dávid, VIII, Budapest, Franklin Társulat, 1893, 424.

1172

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

Sándor nem igazán volt jóban Károly ifjú barátaival, de amúgy sem igazán foglalkoztatta a pesti irodalmi élet. Őt sokkal jobban érdekelte a dunántúli régió, szűkebb hazája kultúrájának előmozdítása. Rendszeresen járt Balatonfüredre, s arra az elhatározásra jutott, hogy a városnak szüksége van egy tisztességes kőszínházra. Meg is tett mindent az ügy érdekében. 1831. júliusában már meg is nyitották a színházat, amely ezután évtizedekig működött.

Ugyanakkor öccse halálával nem ért véget Sándor számára a tragédiák sora. 1832-ben elhunyt felesége, Szegedy Róza is. Hatvanéves volt ekkor, joggal érezhette volna, hogy eljárt fölötte az idő, hisz időközben a másik nagy öreget, Kazinczy Ferencet is elvitte a kolera. De Sándort nem olyan fából faragták, hogy a tragédiákban megtörjön. Újraházasodott, s nem szűnt meg költőnek lenni. Élete utolsó éveiben A Regeköltőnek Hattyúdala című munkán dolgozott, amelyet végül nem sikerült befejeznie halála miatt. Mindeközben az 1809-es nemesi felkelés történetének megírását is zászlajára tűzte, ugyanis elkedvetlenítette, hogy az új generáció – akik nem voltak ott a csatatéren – milyen sajnálkozva, szégyenkezve gondoltak vissza a győri csatára. Sajnos halála ezt a tervét is meghiúsította. 1844. október 8-án szülővárosában hunyt el, ahol élete nagy részét is töltötte: Sümegen.

Kisfaludy Sándor önmagában is meghatározó alakja volt a 19. század elejei irodalomnak, azonban Károly bátyjaként szerepe még inkább felértékelődik, hiszen nemcsak mintát nyújtott öccse számára, hanem segítette is őt az 1820-as évek legfontosabb irodalmi orgánumának megalapításában. Ezáltal pedig akaratlanul is az írók és költők újabb generációjának útját egyengette. Bár költőként az irodalmi kánon peremére szorult, Kisfaludy Sándor neve nem merül feledésbe. Nemcsak Sümegen és Balatonfüreden, hanem az ország minden jelentős településén intézmények, szobrok vagy utcanévtáblák őrzik az emlékét. Nem is beszélve a Kisfaludy gőzösről, amely a Balaton habjait szelve a 19. századba röpíti vissza utasait.

Boldog-Bernád István

2017/6

(Szolnok, 1991) PhD-hallgató az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájában, Budapesten él.

hÉvíz /

Hullámverés

1173

Németh Gábor

A sóvárgásról, avagy az igazi Trebitsch megpróbálom elmagyarázni, érted, hogy hogy van ez az egész sanghajjal, de elég nehéz lesz, nagyon kell majd figyelni az megvan, hogy régen minden magyar volt? vegyünk egy csonka gúlát, stockholm, az istókhalma, koppenhága meg kappanhágó, kicsit előreszaladtam, szóval régen, az ős-jóban, valamiért, tuggyukmér, egyszer csak kezdtek így egyesek elmagyartalanodni, de annyira, hogy egy idő után mi, igazi magyarok szűkösnek kezdtük érezni az óhazát, el kellett indulni hont foglalni a távoli magyartalanba, még jó, hogy bejött ez az üzlet a szvatoplukkal, országodat egy lóért, vagy hogy, csak aztán a sógorok kicsit baszakodtak augsburgnál azért eleinte egész jól ment mekkora mázli, hogy jézus is magyar volt, mégiscsak könnyebb úgy megkeresztelkedni, ha benne van a pakliban, hogy aztán három tenger nyaldos satöbbi ugrok időben egy kicsit európa az egy hatszobás lakás a luxemburg kertnél, lé zsárden dü lüxamburh, tényleg maximum egy hosszú köpésre trianontól, de téged csak a konyhában ültetnek le, zavartan forgatod a zsíros kalapod, kihoznak valami hideg maradékot, satóbrian vagy rosszíni, hozzá se nyúlsz, a tarisznyából elővett madárlátta serclit csócsálod, tiszta morzsa minden, összesöpröd a tenyeredbe, leszórod, és csak későn jössz rá, hogy nincs kinek, ezek itt nem kötik spárgával a kendermagost a sparherd lábához, nézed az eszcájgot, osztrigakés meg homárvilla, szimpla buziskodás, de mi a fasznak, ha tényleg flamós vagy, simán benyomod a bicskáddal az egészet közbevetőleg, egyszer megszagoltam titokban egy finnt, hallja menjeninnen, de konkrétan nulla halszag – jó, értem, hogy csak metafora volt

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1175

beszélik, henry kissinger egy alkalommal megkérdezte csou en-lajt, mit gondol a nagy francia forradalomról, mire az azt felelte, hogy túl kevés idő telt el a megalapozott ítélethez ezek itt európában folyton kavarják, furcsa nyelveken suttognak egymással, kötik a békét és osztyák az észt, úgy érzed, volgai lovas, talán mégis vissza kéne végre valahová menni, rájuk hagyni a halszagú finneket, visszahúzni a szép turániába sanghaj turánia fővárosa, valamikor nyilván sejhaj volt, csak az eleje elmagyartalanodott turánia, ejtsük úgy, mintha egy jó csaj neve volna az idegen szép, vagy legalább is a csaja, vagy ha nem is szép, akkor szexi, így messziről, csak mire ideér, lekopik róla a szex, pluszba rá még nem is érti, mit mondunk, szarul tud magyarul, viszont legalább jól lehet parodizálni, cipősz cirke, hatszá, folyton kimondom, ezredszer is milyen vicces hablatyol, hadovál, povedál, de nekem ez kínaiul van messze a legjobb, ha az idegen csaja eleve tud magyarul, tulképp a legjobb, ha eleve magyar, csak úgy be van öltözve kínainak, mondjuk, vagy sziáminak, mint a macska, vagy burmainak, a franc tudja megkülönböztetni ezeket a sárgákat, öltözzön úgy a magyar démon, hogy messzinek látsszon, elérhetetlennek, hogy lehessen utána rendesen sóvárogni játsszon minden kínai giroszost a karádi, vagy a szeleczky zita tisztára, mint a nővérkeszeksz, vagy mikor beöltöznek mangának a sóvárgásban vagyok jó, magyar vagyok, tehát sóvárgok, ez ment mindig a legjobban, ez lett a foglalkozásom, kis ország, fehér folt valahol nosztalgia és disztópia között, nevezzük a valódi nevén, bátran – kurzív! – illiberáliának, magasra száll, mint a képzelet, illetve csak szállna, lomha léghajó, nézem a kosarat, tele van balansszal, brékkel, a dzsender, a piszi, a civil meg az ombuccmann, legjobb lesz szórni kifele az egészet, kívül tágasabb, húzzunk keletre, ópen szoszájeti

1176

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

itt nyugaton ugyanis rossz nehéz, apró, pici munkákból áll minden, doktor verejték és tsa, folyton pakolni, rendezkedni, takarítani, inkább lehunyom a szemem, elalszok, a horizonton túlra álmodom magam legyen az anyám tizenöt éves, mert ennek a szövegnek ez tesz jót, nézze meg a debreceni apolló moziban a sziámi macskát, nézze elbűvölten szeleczky zitát, nézze magát a tükörben, nézze a mandula szemének a sarkában a sivatagi ráncot, határozza el, hogy elszökik, és beáll a zitához szobalánynak, előbb szobalánynak, aztán zitának, nyilván, ő is van olyan szép, mint a zita, eljátszhatna minden kínai nőt, hopp, ülhetne ő is a feri bácsi karosszékébe a filmgyárban, vagy mehetne sanghajba, mint a dessewfy flóra, sóvárogtatni lehunyod a szemed, süt rá nap, kínai vörös, álmodsz, milyen volna keleten egy titokzatos élet összepakol az anyám, valami vulkánfíberbe, szökik szeleczky zitához budapestre, az első sarkon elkapják onnantól nincsen megtartva az élete bérelszámol a pénzjegynyomdában, nagyjából, amíg él néha kiül a nyitott ablakba az ó utcában, napozni, napozni és titokcigizni, LM-et szív, ligeti és mayer, egy kínai dobozban tartja, állítólag ópium van a LM-ben, azért nem lehet sehol kapni, lehunyja a szemét az anyám, szeleczky, karádi és dessewffy

2017/6

hÉvíz /

Hullámverés

1177

Fotó: Szesztay Csanád

inkognitóban, nézi a lehunyt szemével a kínai vöröset, kigomolyog a füst az udvar fölé, tiszta nirvána, kár, hogy nem látja a csók istván vagy a vaszary jános ez az izé itt az ázsiai múzeum mellett sajnos nem volt mindig az emememá, egy kellemetlenül hosszú időre, fájdalom, a muosz székháza volt, azután, hogy, gondolom, elkobozták egy fakereskedőtől, nyilván ő sem magától adta oda ez a kerítés sem volt mindig itt az ötvenes évek végén – a hatvanasok elején étterem volt hopp ferenc kertjében, úgynevezett kerthelyiség, idejárt táncolni az anyám meg az apám, alpakka öltöny, műselyem kisestélyi, lágyan szól a dzsessz, inognak a sárga lampionok, bécsi szelet, gondolom, és meleg kőbányai, néha elhoztak engem is, unatkoztam, bekuporodtam játszani a bádogasztal alá, onnan néztem a pagodát a kertben: a kőembert, ahogy ül a kőasztal alatt pagoda, ezt előbb értettem kínaiul, mint oroszul néztem a holdkaput, olyan, mint a szekrény a ringelhuth bácsi előszobájában, átmész rajta, és ott hullámzik a csendes-óceán magyar vagy, sóvárogsz, kunfajta, nagyszemű legény, az apád félig román, félig székely, vagy tán egészen zsidó, és azt álmodod, hogy te vagy az igazi trebitsch,

1178

hÉvíz /

Hullámverés

2017/6

álmodozol, mert unalmas a valóság, vagy négyszer kell fölülírni, a rabbiképzőből elmész, buzgó mócsing, protestáns lelkésznek, azután anglikán leszel, végül buddhista szerzetes, mert az előző életedben már jártál tibetben, harminc vagy, de már négyszer cseréltél vallást, azt hiszed, te vagy a batu kán és a dalai láma egyszerre, voltál már képviselő az angol alsóházban és hírlapíró amerikában, kevés, neked minden kevés, nem elég egyetlen élet, sóvárogsz, mert igazából magyar vagy sóvárogsz, tehát magyar vagy a német kormányt szeretnéd jobbról megdönteni, sajnos, nem megy, aztán pici fülöp-szigetek, srí lanka, szájíznek, végül sanghaj, ha már ott vagy, megszervezed a kuomintangot, tényleg csak hülyeségből, és a vége felé tényleg kolostorba vonulsz, onnantól úgy hívnak, csao-kung, azt jelenti, a mindenség világossága ülsz a kolostor kertjében, behunyod a szemed, nézed, igazi trebitsch, behunyt szemmel a napot kínai vörös

Németh Gábor

2017/6

(Budapest, 1956) író, forgatókönyvíró, szerkesztő, egyetemi tanár; legutóbbi könyve: Ez nem munka (2017). Ez az írás a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum Shanghay Shanghai – Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között című kiállításának megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.

hÉvíz /

Hullámverés

1179

VĂ­zibicikli

Fotรณ: Nickolas Muray (Collections Eastman)

EGY „ÁTLAG MULATTATÓ” VILÁGHÍRE MOLNÁR FERENC 140

Budapesten született Neumann néven. Jogásznak tanult, de újságíró, majd színpadi szerző és szépíró lett. Kapcsolata a nőkkel hemingwayi, humora wilde-i. Körülbelül húsz alkalommal próbált meg öngyilkos lenni, egyszer sem sikerült neki. Amikor Bródy Sándor (aki egyszer szíven lőtte magát, de a golyó csodával határos módon keresztülhaladt a testén) a Fészekben kioktatta, miszerint gyógyszerrel csak a gyengék próbálják eltenni magukat láb alól, azt válaszolta: „Az tanítson engem öngyilkosságra, akinek sikerült!”

Akik azt hiszik, hogy Molnár Ferenc világhíre amolyan magyaros túlzás, azok számára kapásból három példát mondunk. Amikor Molnár harmadik feleségével, Darvas Lilivel először érkezett New Yorkba, az egyik legnagyobb médiabirodalom feje welcome partyt szervezett nekik – Condé Nast (egyebek mellett az amerikai Vogue és Vanity Fair tulajdonosa) olyan vendégeket hívott még, mint a Gershwin vagy a Vanderbilt házaspár. 1939-ben Orson Welles játszotta a főszerepet Molnár egyik legismertebb darabjának, a Liliom nak rádiós feldolgozásában. Ugyanezen darabban 1940-ben Elia Kazan és Ingrid Bergman a Broadwayn remekelt.

A 140 éve született Molnár Ferenc sikereiről, kudarcairól és kalandos életpályájáról két unokájával, Sárközi Mátyás íróval és Horváth Ádám rendezővel beszélgetett Szederkényi Olga.

Szederkényi Olga: – Mikor jött rá, hogy önnek nem egy átlagos nagypapa jutott? Nem egy tanár vagy egy kémikus, hanem egy híres író.

Sárközi Mátyás: – Édesapám, Sárközi György író volt, a háború előtti Válasz irodalmi folyóirat szerkesztője, az Athenaeum Könyvkiadó irodalmi vezetője. Házunkban főleg írók, költők vendégeskedtek. Óvodás koromban úgy képzeltem, hogy az emberek javarésze, ha nem a munkásosztályhoz tartozik, akkor író. Legfeljebb orvos. Természetesnek vettem, hogy a nagyapám is ennek

2017/6

hÉvíz /

vízibicikli

1183

a „magasabb rendű kasztnak” a tagja, sikereiről (főleg a színháziakról) pedig állandóan hallhattam.

SzO: – MMolnár Ferenc édesapja jómódú orvos volt, kézenfekvő választás lett volna, ha fia folytatja apja praxisát. Miért nem lett orvos?

SM: – Orvos apja hiába remélte, hogy a fia is erre a pályára lép. Molnár Ferenc ugyanis irtózott a vértől. Eleve az újságírás vonzotta.

Kitűnő érettségije után felkereste a Pesti Hírlap szerkesztőségét, a főszerkesztő azonban éppen Sárközi Mátyás elutazott vadászni. 1896-ban Molnár a genfi egyetemen büntetőjogot hallgatott, sűrűn átjárt Párizsba, ahol elbűvölte a színházi élet. Tudósításait közölték a pesti lapok. Komponált egy keringőt, festegetett, írt. Genfi idős magyar ismerőse, Heim doktor tanácsolta neki, hogy tehetségei közül az írást válassza, ezt akár a jogi tanulmányok elé is helyezheti.

Mikor a fiatalember visszatért Budapestre, a Budapesti Napló munkatársa lett, ahol szárnyai alá vette, írói pályakezdését is bátorította a főszerkesztő, Vészi József. Ő kérte, hogy a Neumann nevet magyarosítsa. Molnár sűrűn cikkezett, de közben novellái jelentek meg A Hétben és az Új Időkben. Húszéves korában jelent meg első fontosabb regénye, Az éhes város.

SzO: – Az ön nagyapja Ady Endre elől szerette el első feleségét, Vészi Margitot, az ön nagymamáját. Tőle született egyetlen gyermeke, Molnár Márta, az ön édesanyja. Vészi Margit azonban négy hónapos terhesen elmenekült az ifjú férjtől. Állítólag az író egy végrendeletében (Utolsó akaratom, 1911. március 8.) megtiltotta neki, hogy lányának, azaz az ön édesanyjának valaha rosszat mondjon róla. Betartották ezt a családban?

SM: – A Budapesti Napló két nagy jövő előtt álló, fiatal, bohém munkatársa: Ady Endre és Molnár Ferenc versenyt udvaroltak Vészi József legidősebb leányának a főszerkesztő dunakisvarsányi üdülőjében töltött hétvégék alkalmával. Vészi Margit Molnárt választotta, aki sokat éjszakázott, ivott, nem szerette, ha (már a házasság első hónapjában teherbe esett) felesége rendreutasította, szemrehányást tett neki. Goromba volt hozzá. Hamarosan elváltak. Vészi Margit a részletekről nem nagyon beszélt, de az incidensek köztudottak voltak, hiszen például Molnár egy házi vendégségükön a nadrágja térdébe ollóval vágott kerek lyukakkal jelent meg és hangosan panaszolta: „A feleségem pocsék háziasszony, a lyukas nadrágjaimat se varrja meg!” Egy dulakodás alkalmával eltörte ifjú felesége kisujját, ami Margit egész életében görbe maradt emiatt.

1184

hÉvíz /

vízibicikli

2017/6

SzO: – Egyik leghíresebb műve, a Liliom először óriási bukás volt Budapesten, amitől Molnár idegösszeomlást kapott.

Majd Berlinben befutott a darab, és itthon is dicsőséget hozott a szerzőnek. Mi lehet ennek az oka? A témaválasztás valóban önéletrajzi indíttatású?

SM: – A Liliom dramaturgiáját és fogadtatását elemző amerikai Benjamin F. Glazer szerint jóllehet Molnár rendkívüli Vészi Margit képzelőereje már az előző színmű, az Ördög meseszövésében is megmutatkozott, a pesti közönség mégis túlzásnak vélhette, hogy a főhős a mű hatodik jelenetében halottan távozik a túlvilágra, majd a hetedikben visszatér a Földre, és nem tudható, minek tekintsük: jó embernek vagy csirkefogónak? Tíz évvel később már beletanult a közönség a modern dráma formavilágába, és ekként simán elfogadta Liliom színeváltozását.

A városligeti kikiáltó alakjába Molnár beleírta saját karakterét, üzenve elvált feleségének, hogy ő akkor is jó, amikor rossz, és „ha egy férfi megüt egy nőt, az is a szeretete jele.” Ezt a filozófiát azonban még a férjük kivételességét nagyra becsülő nők túlnyomó része sem osztja.

SzO: – Olvasott Molnár Ferencet kisgyerekként, kamaszként?

SM: – Kisfiúként természetesen olvastam (és megsirattam) a Pál utcai fiúkat és sokkal jobban tetszett, mint az érzelgős Edmondo de Amicis könyv: A szív, amit sokszor ezzel együtt emlegetnek. Molnár Ferenc nagyon jól ismerte a gyereklélek rejtelmeit. Jók a kis tárcanovellette-ei, amelyekben gyerekek beszélgetnek.

SzO: – Molnár Ferencet íróként is megosztó személyiségnek vélik, ahogy Hegedüs Géza írja róla: nemcsak lelkes rajongói, de dühödt ócsárlói is vannak.

Irodalmi alakja halála óta is az indulatok kereszttüzében áll. Miért?

SM: – Ócsárlása főként az 1950-es években volt divat, amikor felhánytorgatták az „imperialista Egyesült Államokban” élő írónak, hogy burzsoá, és arisztokratákról is írt. Pedig például a Széntolvajok kiállás a munkásosztály mellett. Molnár a budapesti nyolcadik és kilencedik kerület határán volt gyerek a huszadik század elején, tudta, melyek a munkásság égető problémái. Jóllehet Hegedüs Géza már 1991-ben állította össze irodalmi arcképcsarnokát, mégis eszében járhatott a Molnár-ellenesség időszaka. Ma talán már nincsenek se rajongói, se ócsárlói munkásságának. Írói szabatosságát, szerkesztőkészségét immár mindenki

2017/6

hÉvíz /

vízibicikli

1185

becsüli. Vannak gyengébb, túlszentimentalizált vagy hatásvadász darabjai és írásai, de tisztázódott, hogy a legsikeresebbek számítanak, s nem a sikerületlenek.

SzO: – Ady lenézte Molnárt, de állította: Molnárban nyolc író lakik. Babits „átlag mulattatónak” titulálta. Ön hogyan jellemezné nagyapja munkásságát?

SM: – Babits úgy látta, hogy hiányzik belőle a költőiség. A Nyugatban közölt kritikája (1933) szerint meg kellene írni „a magyar irodalmi könnyűség” történetét.

Ezt valóban érdemes lenne megírni. Például a Vaszary Gábor és az Örkény István könnyedsége közötti különbség jellegének elemzését. Mert szerintem inkább könnyedségről van szó, mint könnyűségről, azaz súlytalanságról. („Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység”.) Azért, mert egy írásmű szórakoztató, nem feltétlenül súlytalan. Molnár klasszikus műveltségű író volt. Könnyed kézzel bánt olyan nagy alapkérdésekkel, mint például az igazság és a hazugság.

SzO: – Ön megírta nagyapja történetét Liliom öt asszonya címmel. Miért érdekelték a többi nők a nagymamáján kívül?

SM: – Az öt asszony (Varsányi Irén, Vészi Margit, Fedák Sári, Darvas Lili és Bartha Vanda) karakterének, élettörténetének és Molnárhoz való viszonyának leírása feltétlenül kis könyvbe kívánkozott. Varsányi hű maradt a férjéhez, Vészi Margit elkényeztetett mimóza volt és emellett frigid, Fedák könnyűvérű, provinciális bohém, Darvas (akit személyesen ismertem) számító, Bartha Vanda pedig áldozat.

SzO: – Molnár sokoldalú szerző, hiszen elbeszélőként, publicistaként, színpadi és ifjúsági szerzőként, regényíróként, sőt haditudósítóként is számon tarthatjuk. Melyek a legerősebb teljesítményei?

SM: – Molnár prózájából a krúdys Zöld huszárt és a harctéri történeteket szeretem. Nem merészkedett a front közelébe, attól sok kilométernyire hallgatta a tisztek történeteit. Kedvencem a piperkőc tiszt kutyájáról szóló, amelyik akár két méter magasságba felszökve is képes volt szájával elkapni a falon ülő legyet, de őrületbe kergette a tábori szakács, aki ceruzával legyet rajzolt a falra. A szakácsot büntetésből az első frontvonalba küldték. „Ceruzával falra legyet rajzolni olykor életveszélyes dolog” – vonja le a tanulságot Molnár.

SzO: – Molnár híres volt bonmot-iról, sziporkázó visszavágásairól, gyors észjárásáról. Ön a könyvében több frappáns történetet is felvázol, a csattanó mindig utánozhatatlanul „molnári”. Mintha Molnár lenne a legjobb Molnárdarab főhőse. Igaz ez?

SM: – Hosszú partnerség után Fedák Sári csak úgy volt hajlandó lemondani a fiatal és nagyon szép Darvas Lilibe fülig beleháborodott Molnárról (a korkülönbség miatt berzenkedőknek mondta Molnár: „Amikor Lili százhúsz

1186

hÉvíz /

vízibicikli

2017/6

éves lesz és én száznegyvenhárom, a különbség kevésbé lesz szembetűnő”), hogy előbb elvetette magát feleségül, majd sok pénzért hajlandó volt elválni.

Hamarosan New Yorkban lépett fel a díva néhány estén (sok cigányzenével tarkított népszínműben), főleg az ottani magyar közönségre számítva. A színház homlokzatán jókora fénybetűk hirdették, hogy az est sztárja: Sári Fedák-Molnár.

Molnár előbb felháborodott a szemtelenség láttán, de hamar rátalált a bosszú leghatásosabb módozatára. Keretes hirdetést jelentetett meg New York vezető napilapjaiban, természetesen angolul: „Tudatom, hogy a színésznő, aki Sári Fedák-Molnár néven lép fel ebben és ebben a színházban, nem az – anyám.”

Szederkényi Olga: – Találkozott valaha a nagyapjával, a híres íróval?

Horváth Ádám: – Igen, egyetlenegyszer. 1937-ben találkoztunk, én akkor hétéves voltam. A nagyapám, Molnár Ferenc 1925-től nem élt Magyarországon.

Amikor láttuk egymást, akkor a Delila premierjére érkezett Budapestre. Egy délelőttöt töltöttünk együtt. A Hungária Szállóban fogadott minket, ami a pesti Korzón volt. Azután sétáltunk egyet a környéken. Az édesanyámmal, Molnár Mártával beszélgetett és nézte, elemezte a többi nőket. Én a nővéremmel ültem egy padon és lóbáltam a lábam. Ezután elvitt minket a Gundelbe ebédelni. Ajándékot is kaptunk tőle a nővéremmel: 5-5 pengőt.

SzO: – És megmondta, hogy mire költsék?

HÁ: – Nem. Nem volt nagypapa-típus.

SzO: – Ön négyéves volt, amikor az Oscar-díjas Frank Borzage A Pál utcai fiúkat filmre vitte, ugyanebben az évben Fritz Lang mozija is elkészült a Liliomból. A nemzetközi sikert befutott Liliom Molnár Ferenc üzenete volt, saját bevallása szerint az ön nagymamájának, Vészi Margitnak. Beszélgettek ilyen dolgokról otthon?

HÁ: – Nem, mert Vészi Margittal rég nem éltek együtt. Négy hónapos terhes volt nagyanyám az anyámmal, Molnár Ferenc egyetlen gyermekével, amikor szétköltöztek.

Igaz, később megpróbáltak kibékülni, de ez a megbékélés nem volt tartós. Olyannyira, hogy később egyszerre éltek Amerikában is, de nem tartották a kapcsolatot. Sőt. Molnár Ferenc az akkori, harmadik feleségével, Darvas Lilivel sem élt együtt.

SzO: – Melyik könyvét olvasta először?

Horváth Ádám

2017/6

hÉvíz /

vízibicikli

1187

HÁ: – Hétévesen A Pál utcai fiúkat és teljesen lebilincselt, nagyon tetszett. Fiúkról szól, háborúról, ellenségeskedésről és áldozatokról, rendkívül fordulatosnak és izgalmasnak találtam. Nagyszerűen megírt, örvénylő történet.

SzO: – Molnár Ferencet sokan nem kedvelték. Ön szerint miért?

HÁ: – Irigyelték. Világhírű, sikeres szerző volt. Rengetegen féltékenyek voltak rá emiatt.

SzO: – Ön hogyan jellemezné a nagyapját?

HÁ: – Zseniális író, nehéz ember, nagy tudású és egyedülálló kvalitású prózai és színpadi szerző.

SzO: – Melyik a kedvenc könyve tőle?

HÁ: – Végigolvastam az egész Molnár-életművet. A színpadi művek közül a Játék a kastélyban áll közel a szívemhez, bár nehéz választani. Hogy miért ezt a darabot választom? Ma is játsszák Budapesten, érdemes megnézni.

Fergeteges! A könyvei közül A Pál utcai fiúkat mondanám a kedvencemnek. Ezt is játsszák Budapesten, a Vígszínházban, Marton László zseniális rendezésében. És valószínűleg sokan látták a Fábri Zoltán nevével fémjelzett pazar mozifilmet.

SzO: – Több Molnár-darabot megrendezett televízióban. Miért ezeket a műveket választotta?

HÁ: – A Valakit azért, mert nem annyira ismert, pedig szerintem rendkívül mulatságos. Az Ibolyát azért, mert falrengető történet. A Farkast azért, mert akkor épp Londonban játszották, és azt gondoltam, megcsinálom az itthoni változatot. Fantasztikus színészekkel dolgozhattam együtt, olyanokkal, mint Almási Éva, Tolnay Klári, Huszti Péter, Márkus László, Mensáros László. A Marsallt

1188

hÉvíz /

vízibicikli

2017/6

Fotó: New York Times

Molnár Ferenc Ingrid Bergmannal (1940, Broadway, Liliom)

azért, mert az nem egy vígjáték, hanem egy igazi dráma, amely egyébként egy puskáról szól. Az Előjáték a Lear királyhoz pedig szerintem kiváló darab, egy színészt láthatunk civilben.

SzO: – Ha még rendezhetne tőle valamit, mi lenne az?

HÁ: – Egyértelműen a Játék a kastélyban.

SzO: – Molnár Ferenc, a nagyapa születésének 140. évfordulójára kíván valamilyen megemlékezést szervezni?

HÁ: – Én nem buzgólkodom. A színházak örökké emlékezni fognak rá.

Nemsokára bemutatja az Örkény Színház A hattyút. Tisztelem a nagyapám, de én egész életemben azon a véleményen voltam, hogy nekem megvan a saját életem, a saját pályám. Soha nem beszéltem róla, emiatt sem hátrányt, sem előnyt nem jelentett az életutamon – legalábbis ezt gondolom.

Szederkényi Olga

2017/6

jogászként végzett, újságíró és dokumentumfilmes, a Magyar Televízió egykori brüsszeli tudósítója.

hÉvíz /

vízibicikli

1189

AMERIKAI ÉJSZAKA A FÜVÉSZKERTBEN

A PÁL UTCAI FIÚK – 100 ÉVE A FILMVÁSZNON Csupa százas! Száz éve született Fábri Zoltán, aki a legismertebb filmet rendezte A Pál utcai fiúkból (írásunkat Fábriról lásd az előző, 2017/4–5. számban). De szintén száz éve annak, hogy Molnár Ferenc legendás ifjúsági regényét először filmre vitték – még némafilmre. Most pedig felújították az 1969-es verziót, ami már moziforgalmazásba is került. A digitális restauráció vezetőjével, Jancsó Nyika Balázs Béla-díjas operatőrrel, a Fábrifilm egyik szereplőjével Bárdos Deák Ágnes beszélgetett.

Bárdos Deák Ágnes: – Fábri Zoltán és Illés György osztályába jártál a filmművészeti főiskolán, ahol az egyik tanárod éppen Molnár Ferenc egyik unokája, Horváth Ádám volt. A Fábri-filmben az egyik Pásztort alakítottad, és te voltál a vörösingesek vezérének, Áts Ferinek magyar hangja. Fábri filmje, A Pál utcai fiúk 1969-ben jött ki. Mikor volt a forgatás?

Jancsó Nyika: – 1968-ban, nyár elején, tizenhat éves voltam. Az egy érdekes év volt, a hatvannyolcas „prágai balhé”, előtte Párizs... Apám (Jancsó Miklós filmrendező – a szerk.) éppen kinn volt Cannes-ban a fesztiválon, amit végül nem tartottak meg, mert elkezdődött a diáklázadás meg az országos sztrájk. Aztán nekem jött a Fábri-film május-júniusban, az öregem meg akkor forgatta a Fényes szeleket Veszprémben. Nyári szünet volt, végig ott voltam a veszprémi várban, még augusztus 20-án is, mikor az oroszok meg a baráti csapatok bevonultak Csehszlovákiába. Láttam, ahogy mennek a páncélozott szállítók az országúton és egy fehér csík volt mindegyikre ráfestve, hosszában.

Senki nem tudta, mi lesz, rengeteg csehszlovák turista volt a balatonfüredi strandon, hallgatták a Škodában a rádiót.

BDÁ: – Addigra leforgott a film. Hogy kerültél bele?

JNY: – Játszottam már kisebb szerepeket. Anyámnál, Mészáros Mártánál kétszer is feltűntem, mint ilyen fiatal krapek. Sipos István Sorfal című vizsgafilmjében 1967-ben én játszottam a főszerepet, egy intézeti srácot, aki megszökik. A másik indok az volt, hogy valamennyire kellett gügyögni angolul, én meg elég jól gügyögtem ahhoz, hogy beválogassanak. A szereplők kilencven

2017/6

hÉvíz /

vízibicikli

1191

százaléka angol volt, tizenöt srác. Amerikaimagyar koprodukció, főleg amerikai pénzből.

Törőcsik Maritól Pécsi Sándorig mindenki angolul mondta az egyébként rövid dialógokat.

SzJ: – Az amerikaiak választották Fábrit?

JNY: – Bohém Endre, a magyar származású amerikai producer a háború előtt itthon produkált filmeket. Nyilván egy olyan rendező kellett neki, aki a maga konzervatív módján ezt a filmet úgy fogja előállítani, hogy az ehető legyen az angol, amerikai, nyugat-európai közönségnek.

Fábri akkor már túl volt a Körhintán, és ott volt a többi film: a Hannibál tanár úr, a Két félidő a pokolban, az Utószezon, szóval nagy mozikat csinált, megbízható, felkészült pasas volt. Irodalmi alapanyagokból dolgozott, szerintem ezért is esett rá a választás. Látták benne azt az embert, aki a filmet megbízhatóan fogja szállítani.

BDÁ: – Romvári József volt a díszlet- és látványtervező. Mondtad, hogy a 13. kerületben találtak rá a film fő helyszínére, a grundra – és te is ott gyerekeskedtél.

Fűztek-e téged hasonló szálak a lakóhelyedhez, olyan érzelmek, melyek elvezettek a népszerű regényhez?

JNY: – Kettéválasztanám, hogy az én megértésemben mi A Pál utcai fiúk, meg hogy mitől lett ilyen népszerű a könyv.

BDÁ: – Mitől?

JNY: – Azért, mert minden benne van: hűség, árulás, fiatalság, halál.

Még kutya is van benne... Csak tűz nincs, ahogy apám mondta annak idején.

Számomra meg amolyan „kerekasztal lovagjai történet”. A film helyszínét, a grundot a Gogol és a Visegrádi utca sarkán találták meg, én onnan három sarokra nőttem fel. Előtte fatelep volt ott akkoriban, mindenfele az volt, a Kárpát utcában volt a parkettagyár. A második világháború első-második évében ott állt meg az építkezés, elfogyott a pénz. Arrafelé terjeszkedett Újlipótváros, kicsit kijjebb Bauhaus-jellegű házakat kezdtek építeni. Budapest most sem egy igazán nagy város, de a regény idején még nyilvánvalóan kisváros volt, mikor a nagy gründolások elkezdődtek, a városépítkezések, a századfordulós Budapest építkezései. És közben sok minden eltűnt.

BDÁ: – A te idődben voltak még grundok?

JNY: – Igen, de mi mindenhol, az utcán is fociztunk, éjjel-nappal, mindenki futballozott. A Vág, a Tutaj, a Kárpát utca – ami egy teljes préripuszta volt –, ezek voltak a helyeink.

Jancsó Nyika

1192

hÉvíz /

vízibicikli

2017/6

BDÁ: – A könyvben viszont nem foci van, hanem métát játszanak.

JNY: – Most, hogy a digitális felújítás miatt sokat néztem a filmet, felfedeztem, hogy a méta mennyire baseballosra lett véve, nyilván az amerikai koprodukció miatt. Szép, hosszú jelenetet szenteltek neki.

BDÁ: – Voltak a Fábri-verzió előtt is már A Pál utcai fiúkat feldolgozó filmek?

JNY: – Igen, több is, már fekete-fehér is. Egy magyar filmes, Balogh Béla rendezte az elsőt 1917-ben, ami még némafilm volt, erről nem maradt fenn kópia. Ugyanő 1924-ben újra megrendezte a regényt. Erről a YouTube-on már fellelhetők részletek. Aztán 1934-ben készült egy amerikai film, Frank Borzage készítette No Greater Glory címmel. Ahogy én a „kerekasztal lovagjai élményt” vettem le a könyvből, többnyire a rendezőket is ez ragadta meg. A következőben, egy 1935-ös olasz filmben (I ragazzi della via Paal – rendezte Alberto Mondadori és Mario Monicelli, ez már komplettül megmaradt) is benne van ez a „band of brothers-szindróma”, amit elsősorban a westernfilmekből ismerünk. A Pál utcai fiúk kultkönyv az olaszoknál a mai napig, az a hír is járta, hogy kötelező olvasmány. A Fábri-verzió után, a kilencvenes évek végén újra forgattak az olaszok Pesten, ezúttal egy olasz-német koprodukciós filmet. A kétezres évek elején került a mozikba, elég nagy balhé is lett, mert a Molnárleszármazottak nem bírták, hogy erőszak, szex került bele, az apa kártyázik stb.

Szóval egy csomó olyan dolgot írtak bele, ami pszichologikusan volt hivatott alátámasztani a sztorit.

2017/6

hÉvíz /

vízibicikli

1193

BDÁ: – Nem elégedtek meg a „kerekasztal lovagjai történettel”.

JNY: – Nem akartak egy ilyen példaregény-történetet. Pedig épp ez az érdekes benne a mai napig, ez benne a jópofa. Meg lehetett volna ezt is csinálni mai változatban, ahogy például a Coen testvérek megcsinálták A félszeműt, aminek az eredeti verziójában, az 1969-esben John Wayne játszotta a főszerepet.

BDÁ: – Ti miért éppen most újítottátok fel A Pál utcai fiúkat? És mért éppen terád esett a választás?

JNY: – Fábri Zoltán idén 100 éves lenne, úgyhogy most adott a fennálló kormányzat tizenkét játékfilm felújítására pénzt. Digi 4K-ban, azaz moziverzióban lesznek gyárthatók a „kópiák”. A Pál utcai fiúk benne volt a tizenkettőben. Mikor körbement a szakmában, azaz felajánlották, hogy meg lehet csinálni, akkor én egyből azt mondtam, hogy ezt én akarom – nem szeretném, akarom.

BDÁ: – Mit jelent a felújítás?

JNY: – Már elenyészően kevés film van, amit az eredeti kópiákról vetítenek a világban. Az utolsó magyar film a Saul fia volt, ahol az alkotók ragaszkodtak ahhoz, hogy moziverzió is legyen – mert nem csak az készült belőle –, ami viszont technikailag marha nehéz, mert nincsenek vetítőgépek.

BDÁ: – Már mindent digitálisan nézünk a mozikban?

JNY: – Nagyjából igen. A Saulból volt digitális és moziverzió is. Akik a Sault bemutatták – itthon és Cannes-ban is –, azoknak vetítőgépet kellett szerezniük.

A Pál utcai fiúk felújított változatában azt nézed a vásznon, ami az eredeti film volt: más színű, sötétebb, azt kellett felhozni olyan szintre, hogy ma nézni tudd.

Ott ültem két és fél hétig, és ez volt a meló. A filmnek sok éjszakai jelenete van, a Füvészkertben főleg, ezt „amerikai éjszakaként” forgatták, tehát nappal vették fel az éjszakát. Angolul nem ez a neve ennek a fogásnak, a franciából jött át így a magyarba: „la nuit americane”. Angolul „day for night” a neve. Alul kell exponálni a nyersanyagot – és ez nem olyan, mint a spagettiwesternekben, ahol beraktak egy kék szűrőt délben, hogy mostantól kezdve éjszaka van, jó napot kívánok.

Ez egy nagy tudomány a mai napig, nehéz jól csinálni, nemcsak a forgatást, de az utómunkát is. Illés Györgynek, a film operatőrének is élete egyik legnagyobb szakmai kihívása lehetett, és briliánsan hozta ezt a nappali éjszakát.

BDÁ: – Mondtad, hogy nem könnyezted meg a regényt.

JNY: – Nem, vagy nem emlékszem rá. Mikor az ember kamasz, azon könnyezik, hogy a csaja átveri, könnyezik azon, hogy kikap a Ferencváros Albert Flórián vezetésével. Azt megkönnyeztem. De jó pár évvel ezelőtt, mikor még a Bartók rádión voltak irodalmi műsorok, az autóban elcsíptem egy beszélgetést Molnár Ferencről, talán Horváth Ádám is részt vett benne. Elemezték így-úgy

1194

hÉvíz /

vízibicikli

2017/6

A Pál utcai fiúkat. Gábor Miklósra figyeltem fel, ő is benn volt a stúdióban, az ő orgánumára eleve oda kellett figyelni. Nem sokkal a halála előtt lehetett, Kecskemétre vonult vissza, ahol színészstúdiót vezetett. Tudjuk, hogy vágta ketté az életét ’56… Szóval Gábor Miklós felolvasta az utolsó három oldalát a könyvnek, mikor Boka visszamegy a csata után a grundra, és azt mondja neki a Janó, hogy már nem lehet többé idejönni, mert egy nagy házat fognak ide építeni, ellopják az ifjúságot. Ezen elkezdtem sírni, persze kicsit Gábor Miklós miatt is. Most is könnybe lábad a szemem.

BDÁ: – Van egy másik „pálutcais” sztorid is…

JNY: – Az ötvenes évek végén, amikor én fiatal srác voltam, inkább gyerek, volt egy pasi, aki Nemecseknek adta ki magát. Amúgy egy marha nagy pofájú krapek volt, állandóan összevissza hazudozott, már a háború előtt balhéi voltak.

Például azt hazudta, hogy ő szerezte a Fradi-indulót. Éjszakai lebujokban játszott, zenélgetett. Egy nyolcadik kerületi linkóci volt. Hollós Korvin Lajos perelte be, szélhámosság miatt.

BDÁ: – Hogy róla mintázták Nemecseket? Ez volt a bűne? Ezért perelték be?

JNY: – A pasi szeretett szerepelni, abból élt, hogy ő a Nemecsek.

Bárdos Deák Ágnes

2017/6

(Budapest, 1956) underground díva, dalszövegíró, irodalomszervező, újságíró.

hÉvíz /

vízibicikli

1195

ÖBÖl

Szálinger Balázs

a megkerülhetetlen Cséby Géza Festetics-könyvéről

Cséby Géza megírta Festetics-könyvét. Annyi publikáció és előadás után itt van egyben tulajdonképpen minden, amit mondani akart Festetics Györgyről. Eleve nagy élmény látni egy életmű beteljesedését, de fontosabb ennél, hogy a gróf nemcsak rászolgált, de mostanában mintha rá is szorulna a figyelemre.

Az emlékezetnek, ahogy megy az idő, egyre kontúrosabban és leegyszerűsítőbben kell látnia, hogy igazodási pontjait kijelölje és megtalálja. Széchenyi István 1825ben tett felajánlása, a reformkor kezdete ilyen igazodási pont. Új időszámítást nyit, innen indul az identitásunkat alapjaiban meghatározó ’48-49-re való rávezető szakasz. A 21. századi emlékezet már rég nem kíváncsi arra a tényre, hogy 1824ben pont ugyanolyan volt a világ, ugyanolyanok a célok és a környezet, mint 1826ban. Nem, 1824 még az abszolutista sötétség, 1826-tól pedig minden a reményről szól. Nos, Gróf Festetics György történetesen 1819-ben halt meg, és ezzel mintha máris egy korábbi korszakhoz adódott volna.

Mintha Keszthely, Hévíz és Csurgó szélesebb közvéleményén kívül csak történészek, művelődéskutatók tartanák a méltó emlékezeti polcon Festetics Györgyöt, és kultusza egyre inkább tűnne afféle helyi nevezetességnek. Ennek a dühítő folyamatnak látszik gátat vetni két új könyv. Pár éve Kurucz György 1, idén pedig Cséby Géza tettek le olyan műveket az asztalra, amelyeket még a 22. században is meghatározónak fognak tekinteni a kutatók. Ha lesznek még ilyenek, természetesen. Két nagy szintézis-mű, pár év követési távolsággal – nem volt még ilyen sűrű időszak a Festetics-irodalomban.

Festetics nem csupán nagy hatású ember: nélküle egyszerűen nem lehet elképzelni a reformkort. Cséby kötetének nagy fegyvere, hogy ezt állítania sem kell: az életmű hol kronologikus, hol tematikus bemutatásából ez magától értetődően derül ki. Nem éreztem benne didaktikus nevelő gesztusokat, inkább működik a könyv a kor bédekkereként, amely mellesleg megkerülhetetlenként mutat be valakit, aki megkerülhetetlen. Összetettségével és ellentmondásaival együtt, természetesen. Hiszen hogyne, a nehéz természetű Festetics néhány megjelenés 1 Kurucz György: Keszthely grófja – Festetics György (Corvina, 2013)

2017/6

hÉvíz /

öböl

1199

után visszavonta a Magyar Minerva sorozat támogatására tett ígéretét. Csúnya dolog – de ez volt az első magyar könyvsorozat? Ez. És mit támogatott helyette?

Lipszky hadnagy korszakos jelentőségű térképét. Lesz még itt ennél magasabb szintű grófi szelesség, amint színre lép az unokaöcs Széchenyi István.

Festetics nagy előzménye Széchenyinek. Megkockáztatom (szerintem a szerzővel együtt), hogy Stefi grófot nagyban inspirálta a nagybácsi. Az önálló magyar haderő képzésére tett Festetics-alapítvány olyan jelentős tett, mint Széchényi Ferencé és fiáé. Csak erről alig tud valaki. De sorolhatjuk: az első hivatalos Lúdas Matyi, Mikes Kelemen leveleinek kiadása, a kolozsvári színház támogatása, az első balatoni hajógyár és a máig élő Helikoni Ünnepségek – ezek nem lokális érvényű dolgok. Ó, igen, és a Georgikon mint csúcsdísz.

Ami még szembetűnő, hogy a gróf milyen jó érzékkel találta meg és választotta ki az embereit. A „helyben talált”, mára feledésbe merült kultúraszervező, nevelő és író Péteri Takáts József, a kor művelődésének egyik zászlóvivője, Kultsár István, az első Georgikon-tanrendet elkészítő Asbóth János. A helyi oktatásnak pedig micsoda eredménye az uradalmi ácsmester tizenegy gyerekéből egyetlenként életben maradt és taníttatott, országos hírű teológussá lett Fejér György! És még mi mindent le kellene írni: hogy annak idején hajszál választotta csak el Festeticset attól, hogy Martinovicsékkal együtt perbe fogják. Hogy hogyan fárasztotta-tette tönkre az udvar az állandó katonai áthelyezésekkel, míg a birtok is szinte csődbe jutott, és a feleség is lelépett a kastélyból. Hogy mindez hogyan magyarázza Festetics udvarhűségét – illetve hogy szinte szükségből találta ki hatalmas programját. Hogy mivel hozta ki egyszer a sodrából csurgói alkalmazottja, bizonyos Csokonai Vitéz Mihály.

Nemcsak a kor kap színeket ezzel a könyvvel, de maga Keszthely is. A kor díszleteinek jelentős része ma is áll. És milyen jó lehet Cséby Gézaként élni, Cséby Gézának lenni Keszthelyen. Mint mindenki által ismert, a város művelődési és kulturális életét évtizedekig irányító lokálpatrióta, még emlékezhet olyan idős emberekre, akik még emlékezhettek olyan emberekre, akik… és így tovább.

Nem számoltam utána, de Cséby Géza szerintem maximum három kézfogásnyi távolságra van Festetics Györgytől. Ezt a kézfogást adja tovább és teszi közkinccsé ezzel a könyvvel. Milyen jó lehet ilyet továbbadni.

Cséby Géza: A keszthelyi Helikon – Gróf Festetics György szerepe a magyar művelődéstörténetben. (Pannon Írók Társasága, 2017) Szálinger Balázs

1200

(Keszthely, 1978) költő, a Hévíz folyóirat főszerkesztője (2012–2017).

hÉvíz /

öböl

2017/6

2017/6

www.facebook.com/hevizfolyoirat