Hévíz folyóirat // 2018.1

Művészeti folyóirat XXVI. évfolyam • 2018/1 Ára: 400 Ft

Gergely Ágnes Szijj Ferenc Turi Tímea versei

Bereményi Géza Darvasi László prózái

Márai-naplók Bod Péter

A Nagy Zsinagóga Szántó T. Gábor Öböl

Két Asbóth Párizsban

Hajózás Karinthykkal Fráter Zoltán és Tarján Tamás esszéi

Tartalom

2018/1

Nyílt víz Gergely Ágnes: Első versem ......................................................................................................................................................5 Darvasi László: Penge ....................................................................................................................................................................6 Vida Kamilla: A gép pihen . ...................................................................................................................................................... 14 Fekete Richárd : Idilli válasz, Kielégítő válasz . .............................................................................................................. 16 Mohácsi Balázs: die berühmten letzten wörter ......................................................................................................... 20 Király Levente: Grecsó Krisztián: Megyek melletted. Elférsz? ............................................................................ 22 Hartay Csaba: Kivilágítva utazik tovább, A folyadékvesztés útján ................................................................. 26 Szijj Ferenc: Kovalkád, Hajlatzug . ........................................................................................................................................ 28 Balogh Anett: Özönvíz, Avatás ............................................................................................................................................. 32 Bereményi Géza : Apuka ..........................................................................................................................................................34 Turi Tímea: A tékozló kisfiú ...................................................................................................................................................... 43 Nagypál István: Madonna, narancsokkal .......................................................................................................................44 Bödecs László: Nincs rá szükség ......................................................................................................................................... 45 Kontra Ferenc: Az álom hídja ................................................................................................................................................46 Zlatko Kraljić: vadcseresznyefa ............................................................................................................................................. 54

Hullámverés Fráter Zoltán: Hajózás Karinthyval (Az Utazás a koponyám körül regényszerűsége) ................................ 59 Tarján Tamás : Dupla Epepe (Két árnyrajz: Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc) ..................................... 67 Bod Péter: Márai nem alkuszik (Az emigrálás és a naplók) . ................................................................................ 79 Szántó T. Gábor: Az elsüllyedt hagyomány (S. J. Agnon: A Nagy Zsinagóga) ......................................... 87

Öböl Tar Ferenc: Két Asbóth Párizsban . ........................................................................................................................................ 97

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cséby Géza, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs, Szántó Endre Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Gergely Ágnes

Első versem Ha egyszer már a puskatussal a férfit fejbe vágták hát dobják le a Tajgetoszról az özvegyet s az árvát Tizenkét éves voltam akkor vagy talán tizenhárom nem tudtam hogy vétkeim sorsa fennakadhat egy átkon De minden férfit hozzá mérek minden folyót a vérhez minden pofont minden jelet a rettentő ütéshez 2017. november

Gergely Ágnes

2018/1

(Endrőd, 1933) Kossuth-díjas költő, író, műfordító, legutóbbi kötete: Viharkabát (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

5

Darvasi László

Penge

E

sőt mondtak, de még a hajnali köd gomolygott körülöttük. A konyhákban duzzog a kotyogós, szarnak a tanyasiak. A fűzfaligeten túl már látta az óriás kocsányos tölgyet, valóságos király volt a fa, uralkodott a környéken, számon tartotta a világot. Térdig vizes lett, mintha az ágyéka is átázott volna. Még jó, hogy a gumicsizmában jött, majd az épületben cseréli le. A kutya eléje szaladt.

Hiába ugrálja körbe, hiába nyüszít, csapkodja a farkát. Büntetésben volt a dög, elrúgta a magától. Csönd volt az épületben, mintha mindenki elmenekült volna, aztán meghallotta a rádiót, valami reggeli műsor ment, fecsegtek a bemondók, előkeveredett Gál is, kialvatlan volt, vörös a szeme, nyitva volt a pisztolytáskája, nyilván megint a fegyverrel játszott, pedig a múltkor az őrnagy hogy leordította.

Bámulta a tokot, míg Gál, oda sem nézve, oldalra nyúlt, rákattintotta a patentet.

– Ittatok?

– Lófaszt, még sötétben jöttek a határvadászok – ásított Gál, elétolta a jelenléti ív nagyfüzetét.

– Ötvenet fogtak éjszaka.

– Szírek?

– Mindenféle – vonta meg a vállát Gál, nem mindegy? Ötven nem is olyan sok. Volt már százötven is, az valóságos hadseregnek tűnt, megszámolták őket, százöt volt gumipapucsban. Gál rágyújtott, a szobája felé billentette a

6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

fejét, kér-e. Kért. Erős volt, kapart, de lett néhány olyan pillanat, amitől mégis elfogadta, szétáradt a testében, a gyomrában megérezte a szesz melegét, az jó volt, de az utána érkező zsibbadást már nem annyira szerette.

Gál méregette a homályos falú poharat, hogy igyon-e még. Tartotta a tenyerén, üresen. Áthunyorgott rajta.

– És van még valami.

– Micsoda.

– Kölykök – mondta Gál, töltött, ő pedig meg mert volna esküdni, hogy így lesz. Ha Gál elgondolkodik azon, igyon-e még egyet, mindig amellett dönt, hogy iszik.

– Hogyhogy kölykök?

– Visszament a transzport, a vadászok is elhúztak, de maradt négy gyerek.

Későn vettük őket észre. Ezek most itt vannak.

– Mit csinálnak?

– Semmit.

Bement hozzájuk, a kisebb fogdában ücsörögtek, ahol a múlt héten egy csadoros nő epilepsziás rohamot kapott, a férje nem akarta hozzáengedni az orvost, Gál elővette a pisztolyát, a fejének tartotta, nem használt. Erős helyzet volt, aztán a nő hirtelen jobban lett. Fölült, beszélni kezdett, habos volt a szája. Úgy ültek sorban, mint az ázott verebek. Riadtak voltak, pislogtak. A felnőttek nem nagyon pislognak. Azok már nem is félnek, vagy ha félnek, akkor se pislognak, megüvegesedik a szemük, eltűnik a szemtükörből az élet. Ezek meg pislogtak, kicsik voltak, hat-hét évesek, elszakadtak a nagyoktól. Angolul szólt hozzájuk, reménytelen volt. Where are you from. Mindegy, nem? Szírek, afgánok, irakiak. Perzsák? Mother, Father? Nem válaszoltak, pislogtak, az egyiknek a kezére rászáradt a vér. Az arca is véres volt. Cukroszacskót vett elő, egyetek, eat, eat.

Aztán rájött, ezeknek nem cukor kell, éhesek. Kiment a konyhába, hozott néhány zsömlét, tegnapit, talált kockasajtot, két flakon vizet is a hóna alá vett. Először ittak. Figyelte az egyiket, ösztönösen fölemelkedett a keze, nyíltak az ujjai, míg a másik nagy kortyokban nyelt, aztán szinte levette a társa szájáról a flakont, az meg ugyanúgy tartotta a kezét, mint emez. Utána ettek, és pislogtak. Nem köszönték meg, hajoltak a zsömlékre, az ölükből harapták, mintha el akarná venni tőlük valaki. Leguggolt a véres kezűhöz, megnézte, nyomogatta a karját.

Csaknem az egész határvonalon volt már kerítés. A drótok alá pengét is szereltek, éles kis fémet, megvág, sebez. A pengék Szerbia felé néztek a hegyükkel.

Ráköszöntek, a tolmács jött, három napja helyezték ide, egyetemista nő, az elődje is nő volt, nem bírta, kiborult, meg az emberi jogokról papolt, szerinte

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

7

ez se sokáig húzza. Különben nem volt tiszta. Volt valami barna árnyalat a bőre színében, barnább, mint a magyarok, talán az apja lehetett arab. Sada volt a neve. Megpróbált a gyerekekkel beszélni, de azok neki is csak pislogtak, az egyik még el is fordult.

– Nagyon megijedtek – mondta Sada.

Akkor az a gyerek, amelyik véres volt, mondott valamit. Néhány szót csupán.

Nála már ott volt a vizes törölköző, ledörzsölte a gyerek karjáról a vért. Kidörzsölte a szeméből, meg a szája sarkából. Nem az ő vére volt. Ezen a gyereken nem volt seb. A gyerek hagyta, hogy dörzsöljék, pislogott a hatalmas barna szemével, eltátotta a száját, jó volt neki. A többi gyereken se volt seb. Fölemelte a kezét, mutatta nekik az öt ujját. Mutatta a négyet, a hüvelykujját a tenyere elé hajtotta.

Mutatta, hogy ez a négy ti vagytok. Egy, kettő, három, négy. Ti vagytok, te, meg te, érted? Ti vagytok. Van ötödik? És előretartotta, mozgatta a hüvelykujját. Van ötödik? Hol van? Mutatta két ujjal, hogy valaki elszalad.

A gyerek bólintott.

– Hogy az a… – fölállt, hagyta a kölyköket a nővel. Kopogott a folyosó, ahogy végigment rajta. Gált nem nagyon érdekelte a dolog.

– Be akarod hozni?

– Be akarom hozni – mondta.

– Magától visszajön.

– Nem jön vissza. Vérzik.

– Esni fog – mondta Gál.

Kiment, gondolkodott a kutyán, vigye-e. Néhány napja arcon mart egy asszonyt, amikor az elesett. Látta egy tébláboló újságíró, alig tudták kimagyarázni.

Nem az ő kutyájuk, a gazdáját átvezényelték a horvát részre, nem tudta magával vinni, néhány napra rajtuk maradt. Az újságíró nem hitt nekik. Biztosan a szírekre engedik. Le akarta fényképezni a dögöt, azt már nem engedték. A kutyának bűntudata van, úgy szalad hozzá, mintha ő nevelte volna. Pedig csak enni ad neki néha.

Nézte az eget, hogy beszürkült, alábbereszkedett. Kora délelőtt volt, azt érezte, bele tudna nyúlni az égbe, olyan közel van. Gondolkodott, vigyen-e kabátot. A múltkor föl volt akasztva egy nyúl a fogasára, a kabátja mellé. Gálé volt a nyúl, az állat valahogy fölcsavarta magát a drótra, megfulladt, Gál megtalálta, odaakasztotta, aztán elfelejtette hazavinni. Hát elvitte haza ő. Különben Gál akasztott már fácánt is a ruhafogasra. Egyszer egy pár császármadarat. Amikor elvitte a nyulát, úgy bazdmegelt Gál, hogy alig bírta leállítani, de tényleg, mit gondolt Gál, majd itt hagyják, reggelre büdös lett volna, itt bűzlött volna

8

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

neki a kabátok mellett, a hűtőbe meg csak nem raknak be egy egész nyulat, be se férne, meg koszos is. Elvitáztak egy darabig, aztán kirakott Gálnak egy műanyag dobozt az asztala, és azt mondta, kóstoló, az asszony küldi, paprikás.

Nyúlpaprikás. Még a gyerek is evett belőle, vittek neki a kórházba, igaz, nem mondták neki, hogy nyúl. Gálnak nem volt felesége, ő eladta volna.

Magára kanyarította a kabátot, nem vitte a kutyát. Az első ház a csempészeké volt, úgy ötszáz méterre tőlük, a kerítés betett nekik, mostantól nem volt szabad a járás, le kellett fizetni a vámot. Nem mintha eddig nem fizettek volna valamennyit. Csak most már többet fizettek. Csinos és rendezett volt a tanyájuk, állt egy régi Passat a hatalmas, titkos benzintankjával a garázsban, és gémes kútjuk is volt. Meg lovuk, olyan vásárban mutogatott törpeló is. Kékre festették a karámot, kékre a gémes kutat. Kijött a férfi az udvarra, trikóban volt, biztosan pénzt számolt, ő meg arra gondolt, a pénzt mindig trikóban számolják. Le kell vetkőzni kicsit a számoláshoz.

– Egy hete ki se mozdultunk, hadnagy úr.

– Gyereket keresek.

Korábban szesszel jártak, aztán benzint, cigarettát hoztak a Passattal. Hol van már az, hogy farmer! A cigaretta, ami a törököktől jött, mindig sláger volt.

Potencianövelővel is próbálkoztak, hasas egyiptomi csomagok. Meg persze marihuána, kis és nagy tételekben, olykor megtekert cigarettában. Fegyverrel soha. Ezt meg is mondták neki és a fiúknak, hogy fegyverrel nem. Arra is esküdtek, hogy emberrel se.

– Vérzik a gyerek –mondta.

A kék istállóban horkantott az egyik ló, bökdöste homlokával a fát.

– Jó ez a kék, Béla – mondta. – De hogy a gémes kút is.

– Azt csak viccből, hadnagy úr.

– És mitől vicces egy kék gémes kút?

– Mi nevettünk rajta – mondta a férfi, és fordult, mert kijött a nő. A nők mindig később jönnek ki. Megijednek, aztán csak nem bírják, és kijönnek.

Vékony ezüstlánc csillant a bokáján.

– Belenéznék én abba a kék gémes kútba, Béla – mondta.

– Nem kér egy kávét, hadnagy úr? Finom kávénk van – szólt a nő, szép, gömbölyű mellei voltak.

A múltkor behoztak az őrsre két zsák kávét, abból kapott ő is, hazavitte, persze. Pénzt nem fogad el, de kávét, vagy szeszt igen. Még véletlenül se úgy csinálják, mint az ukránok felé, ott ipari mennyiségben zajlik az üzlet, járt egyszer arra, egy ismerőse szállította, szétdobált aprófalvak, cigányok lakta települések

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

9

között autóztak, putri, rendes ház, putri, rendes ház, aztán villa. De olyan villa, hogy elakad a lélegzet. Palota! Minden faluban volt négy palota. Ezek meg hogyhogy?, kérdezte az ismerősét, aki vitte őt az autóval, az nevetett, bazmeg, Lacikám, csempész vagy finánc, azoknak vannak ilyen kőstukkós, angyalszobros, medencés házuk. A cigányoknál, mentek az út szélén libasorban, mindig volt szatyor, mint egy időben a románoknál. A szatyor azért van, hogy bármit beletehetsz. Éppen van, kapható, találtad, kaptad, beleteheted. A vámos lányok melltartóban, bugyiban vitték haza az eurót.

Amikor megitta a kávét, és eljött tőlük, már esett. Csapkodott a piszkos ezüst, rászúrt a bőrre a hideg. Jól látszott, hogy kitartó eső lesz, nagyon beszürkült.

Kopogott az eső a faleveleken, ezt nagyon szerette. Az eső hangja megnyugtatta.

Hogy szépen minden vizes lesz, elnehezül. Nincs kivétel.

Jött és ment a határban, cuppogott a csizmája, nézett bele a távcsőbe, tudta, hol vannak a gödrök, négy nagy agyaggödör, hordtak innen tapasztani való földet a cigányok, a helybeli tanyások, a gödrök aljában megállt a víz, tompán csillant fölfelé, nem találta a gyereket. Gólya szállt fölötte, érezte a madártest szelét. Akkor jutott az eszébe, hogy a nevét se tudja, és azt se, hogy néz ki. Csak annyit tud, hogy véres, megvágta a penge. Ha hullt a vére útra, lapulevélre, fatörzsre, elmosta az eső. Volt itt, a füzes közvetlen szomszédságában egy dögtemető. Néhány éve bezárták, messziről érzett a szaga, sok volt a panasz. Ott se volt a gyerek. Hordtak ide szemetet is, a környékbeli falvakról hozták a sittet, a törmeléket. Betondarabok meredtek a földből, kikunkorodtak belőlük a vashuzalok. Látott az ilyenen macskát sokszor, egyszerűen csak rá volt húzva.

Már sárgán pompázott a vérehullató fecskefű, miért kedveli az ilyen törmelékes helyeket, mert különben kedveli, ránő a betonra, rávirágzik a sárga.

Egyszer egy fél házat hoztak az egyik illegális lerakodóhoz. Hová lett a másik fele. Hová lesz egy fél ház, ablak és ajtókeret. Ott volt a tó, kanyargós ösvény vezetett arra, oldalt derékmagasságig nőtt a fű. Az is úgy volt, hogy nem volt, és sokszor nem volt, kiszáradt, rohadt a maradék hal benne, aztán megint tele lett, és amikor gólyák, gémek álldogáltak a partján, tudni lehetett, a víz is jó már. Kinőtt, mint a szakáll, a nád a parton. Egy fűzfa belelógatta a vízbe lombját, holnapra egész törzzsel fog belefordulni. Nézte a fémes fodrozódást, nem látott semmit. Addig figyelt, amíg föl nem dobta magát egy hal. Már délután volt. Órák óta nem látott embert. Itt viharban, süvítő szélben is marad ember a határban. Marad egy-két alak, jönnek, mennek, keresgélnek, cipelnek valamit, zsákokat, szatyrokat, kosarakat, lopnak, visszalopnak, csempésznek,

10

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

menekülnek, bicikliznek. A méteres hóban is volt mindig ember. De most nem.

Rátért a kereszt ösvényére, hogy talán ott, hátha. A keresztnél nem bújik el senki, sok a tüskés bozót, egyszer kígyót is látott. Út vezetett erre régen, aztán megette a gaz. Kihaltak a tanyák a környéken, a keresztet benőtte a gyom, a tüskés folyondár.

Ferde volt a kereszt, most ferdébbnek látta, mint máskor. Elfáradt volna?

– Egy gyereket keresek – mondta önkéntelenül a megfeszítettnek, aztán észrevette, hervadt virág van a repedezett kőtalapzat tövében. Verte körben az eső a folyondárt, az elvadult maszlagot.

Jó, elmegy Lakatos tanyájára, gondolta, az utolsó esélye volt, itt van nem messze, a földút nagykanyarja után, ahol rázza magát szelíden a baglyos nyárfa.

El kellett rugdosni a tanyakutyát, kicsi, őrjöngő szőrgubanc, köpte a habot.

Nézte mereven egy kecske, ki volt pányvázva, nem mozdult. Óriás kakas lépdelt közelebb fenyegetően, mintha friss vérrel festették volna be a taréját. Nem voltak emberek, elmentek a városba húsért.

– Bent maradnak zenélni – mondta az asszony, kövér volt, színes kendőt viselt otthon is. Maga fölé tartott egy lábost, hogy ne ázzon. Kopogott a feje.

– Add ide kicsit a fiad, Mámi.

– Aztán mire?

– Munkára, Mámi – Na, hiszen. Akkor te meg fogsz ázni, László – szólt Mámi, mosolygott, mutatta az aranyfogát.

– Van kabátom – tapogatta magát.

– Nincsen, mert a gyereknek adod. Innen reggel a férfiak elvitték az összest.

A gyerek a derekáig ért, és a kabát, amit ráadott, a földet verdeste. Mintha nőtt volna két fekete szárnya, mint aki el akar repülni. Olyan volt, mint az ő gyereke, aki nyulat evett a minap, és szintén el akart szállni. De nem engedték neki. Ha meggyógyul, őrá is ráadja majd a kabátját. Kicsit mosolygott ezen. A kis cigány komoly képpel lépdelt mellette, néha belerúgott volna egy vakondtúrásba, de a kabát miatt nem tudott. Úgyhogy csak rájuk ugrott.

– Hogy is hívnak…, Janika?

– János – mondta a gyerek.

Amikor vizes földön lépdel az ember, más lesz a haladás hangja. Száraz időben recseg és ropog a fű, a kóró, és nemcsak látni, de hallani is, hogy pattannak el a tücskök, sáskák. Ha vizes a fű, nehezebb a lépés. A vizes fű megfojtaná a bokát.

A vizes fű hínár akar lenni. Alig lehetett már ellátni. Sűrű, szürke világban jártak.

A gyerek elkérte a messzelátót, a nyakába akasztotta.

– Te hová mennél, ha félnél?

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

11

– Én soha nem félek.

– Nem azt mondtam, hogy félsz. Azt mondtam, ha.

– Mondom, hogy nem félek.

– Jó, akkor hová bújnál, ha nem akarnád, hogy megtaláljanak.

– Kik? – Az emberek. Mondjuk, én.

Lehajolt hozzá, kicsit megfogta. Janika, nem szórakozunk. Nem túl erősen, a két karjánál tartotta, rázta is, mint aki ki akarja pergetni a nagy, álmos szeméből a csipát. Janika, bazmeg, nem ellenkezünk. Nem pofázunk vissza. Nem kérünk rá az elégre. Kaptál kabátot. Messzelátót. Nem kell otthon lenned, amit kurvára unsz. Elővette a cukrot, a szájába nyomott kettőt. Janika kiszabadította karját, a zacskó után nyúlt.

– Egy gyerek, akkora, mint te, elveszett – mondta neki. – Elbújt, pedig azt se tudja, hol van. Keressük meg, jó? Ha megtaláljuk, kapsz ezer forintot.

Kicsit hallgattak, a gyerek szájában már vagy öt cukor volt.

– Ötezret.

– Hármat.

– Jó, hármat.

Ettől fogva a gyerek máshogyan ment. Volt benne felelősség. Nem kereste már a vakondtúrásokat, az üreglyukat, nem nézett tojás vagy fészek után, csak előre hunyorgott. Kopogott a kabát hátán az eső, vizes volt a haja, összeragadt, az orra fénylett, csöpögött. Azért nehéz volt a messzelátó, visszaadta. Haladtak a nagyra nőtt fűben, bürökvirágok és katángkórók között keringtek. De szűkültek a körök. Megint elszállt fölöttük a gólya, most még közelebb volt.

A szemét is látta. A gyerek botot talált, verdesett. Kaszabolta a bogáncsokat, szúrós virágokat, a gólyahírt. Esett. Nem fázott, és nem értette, miért nem fázik.

Cuppogott a csizmája, mintha köveket emelgetne a lábával. A gyerek megállt. A karján fölgyűrődött a kabátujj, ahogy előremutatott.

– Azon van.

– Nem látom.

– Azon a fán, a lombok között. Én se látom, de ott van. Néz bennünket.

– Ott is ázik, nem?

– De csak föntről. Lentről nem ázik. Ha lentről jön a hideg, az a legrosszabb. Én most hazamegyek – mondta a gyerek – Ne siessen, mert még leesik. Lassan menjen oda.

Janika elslattyogott, vitte a kabátot, elgyűrte a pénzt, vitte a messzelátót, a cukrot. Dúdolt is talán, kopogott a hátán az eső.

12

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

Nézte a hatalmas fát, ott voltak a királyi kocsányos tölgynél, nem messze az őrstől. Hogy mászott föl? Előtte meg, most vette észre, sötét foltok sorakoztak egy lapulevél hátán. Még nem mosta le őket az eső. Elpillantott a fa irányába.

Volt még valamennyi ideje sötétedésig. Oda kellene érnie addig. Lassan haladt, óvatosan, lépésről lépésre. És még világosban ért a fa alá, világos volt, amikor törzshöz dőlhetett. Annyira elfáradt, hogy nem is ismerte ezt a lihegését, idegen száj zihált az arcából.

Hevert egy kicsi papucs a fa tövében. Emelt a nyakán, nézett föl, az egymásba gabalyodó, egymást keresztező ágak és gallyak, a remegő levek sötétedő rendszerébe, ami úgy fogadta magába a növekvő sötétséget, mint zsák a szenet. Már nem látott semmit. Nem látott olyat, amire azt sóhajthatta volna, megvagy, te vagy az, cimbora. Megfogtalak, kispajtás. De addig bámult fölfelé, mígnem megérezte arcán a meleget. Odanyúlt, pedig tudta. Tudta, hogy véres lett az arca.

Darvasi László

2018/1

(Törökszentmiklós, 1962) számtalan díjjal elismert novellista és regényíró, Szív Ernő néven a legismertebb magyar tárcista. Legutóbbi kötete: Az irodalom ellenségei (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

13

Vida Kamilla

A gép pihen* „ebben a tanévben úgy tervezem, hogy a teljes struktúra kialakul és legalább a szövegek kétharmadát megírom”

Ez a vers az ELTE támogatásával készül, pontosabban a vers megírása közben az ELTE Ösztöndíjbizottságának határozata értelmében havi 30 ezer forint juttatásban részesülök.

Csupán egy portfóliót írtam és két szakmai ajánlást csatoltam a pályázathoz.

Az ELTE Magyarország első számú egyeteme.

Az ELTE hallgatója vagyok a harmadik éve.

Egy nagynevű professzortól kértem ajánlást a pályázathoz, akivel sosem találkoztunk személyesen.

Nagyon hamar és udvariasan annyit válaszolt a levelemre, hogy szívesen támogat, írjam meg az ajánlást a nevében, ő pedig aláírja és beszkenneli nekem.

A közöttünk lévő nemi és státuszkülönbség, illetve az e-mailezés alapvető illemszabályai, elképzelhető nyelvi eszközei megakadályoztak abban, hogy őszintén reagáljak.

Az e-mail-írással kapcsolatos szorongások egyébként sok embert érintenek a magyar társadalomban.

Az ösztöndíjat az elmúlt hónapban ételre, kollégiumra, bérletre, cigarettára, könyvekre és új fürdőruhára költöttem.

A kötettervemen úgy-ahogy töprengeni kezdtem, fontos számomra, hogy betartsam a pályázatban foglaltakat, a féléves beszámolót, illetve az ELTE nevének feltüntetését minden szakmai tevékenységem végzésekor az ösztöndíjas időszakban.

Amikor valaki azt mondja, „bocsáss meg, dolgozom”, azt így képzelem el.

14

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

A kötetben nem sokszor fog szóba kerülni az ELTE. A HÖK-ös fiú átkarolt egy buliban és azt mondta, hogy vannak olyan típusú pénzek, amelyeket egyszerűen nem lehet nem elkölteni. Áldilemmákat vázolok, amelyekről az emberek többsége ugyanazt gondolja: semmit.

E-maileket írok és szégyent hazudok vállvonás helyére, aztán reflektálok rá, hogy ne töröljenek ki a Tudatos Alkotók Egymásért csoportból. Ne érezd magad egyedül: nekem sincsenek ebben a kérdésben morális problémáim.

Az intézmény örök, az alkotó forog, a gép pihen. *A vers megírása közben a szerző az ELTE támogatásában részesült.

Vida Kamilla

2018/1

(Pécs, 1997) költő, az ELTE BTK és a Társadalomelméleti Kollégium hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

15

Fekete Richárd

Idilli válasz És a gyereknek csak szelíd elképzelése lesz arról, hogy mennyit öltük egymást miattunk, és csak félve, éjjelbe nyúló konyhai beszélgetés közben meri majd megkérdezni, hogy megcsaltál-e engem, és hogy megcsaltalak-e téged, és bizonyára lesz benne annyi egészséges önutálat, egészségtelen tapintat, hogy néma válasz esetén ne kérdezze meg ugyanazt félhalkan ismét – pedig milyen szép, idilli választ kapna, ha akkor még lenne bennünk kellő őszinteség.

A pofozkodás és a kulcsdobálás képe ugyan megfogan a fejében, ám gyorsan, az abortusz gondolatának kellemetlenségével hessegeti el magától fél pillanat alatt a két nyálkás madarat.

Hozzám hasonlóan ő is meg fogja kérdezni, hogy szeretsz-e engem – kétévesen is megkérdezte –, de készülj fel, kedves jé, hogy a terhességre való ráeszmélés megdöbbentő pillanatát idézve azt is megkérdezi, hogy szerettél-e valaha, és neked nem lesz jobb válaszod, csak az, amivel időt szoktál húzni. Miért?

16

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

De azt azért elmondod neki négyszemközt, csak apád ne tudja meg, hogy akart gyerek volt, félig szerelemből, félig menekülésből, de akkor is tökéletesen akart – én pedig elmondom majd neki, hogy most már tökmindegy az egész, és ha tanulságot akar – és remélem, akar –, akkor az csak annyi legyen, hogy ne utálja magát, de semmiképp se jobban, mint ahogy mi utáljuk magunkat, és legalább annyira szeresse magát, amennyire mi szeretjük – igaz? – őt.

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

17

Kielégítő válasz És húsz év múlva, húsz tartalmas, karcos év múlva kopogtatni fog mindkettőnk kérdőjeles ajtaján: elnéző tekintettel és tétova öleléssel köszön, kabátot a fogasra, cipőt az ajtó mellé helyez, a konyhában székre ül, szoknyáján kisimítja a ráncokat, és tapintatos némasággal jelzi, hogy válaszért jött. És húsz év múlva, húsz tartalmas, karcos év múlva te tereléssel próbálod, én magyarázkodással próbálom értelemmé szelídíteni a megfutamodást, ám bármilyen kitartóan szántjuk a szavakat, végül bennünk vájnak nyomvonalat a barázdák. És húsz év múlva, húsz tartalmas, karcos év múlva a szeretet félrenevelt kedvessége mindkettőnket megsajnál, és megkérdezi, hogy biztosan jó döntés volt-e. És húsz év múlva, húsz tartalmas, karcos év múlva külön-külön és mindketten az önigazolás magabiztos csodájával vágjuk rá, hogy igen, jó döntés volt.

18

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

És a szeretet az önző egyetértés megszabadító láncai között tapintatosan feláll, szoknyáján kisimítja a ráncokat, cipőjét szorosra fűzi, kabátját a hátára veti, majd óvatos öleléssel és pontos tekintettel távozik, mert megértette, hogy kielégítő válaszokat csak az kaphat, akinek kérdéseiből hiányzik a részvét.

Fekete Richárd

2018/1

(Pécs, 1986) költő, legutóbbi kötete: Bányaidő (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

19

Mohácsi Balázs

die berühmten letzten wörter metróra várok, ez megszámlált idő. alig néhány gondolatra elég, nem sok, érzésem szerint hiábavaló, mint tükröződő felületen számolgatni a csillogást. a város mélyén, bélrendszerében fogok utazni, a felszínre máshol fogok kijutni a tervek szerint. itt nem is tudnék, próbálkozni értelmetlen volna, célomhoz nem érnék, küldetésem sikertelen maradna, mint kisebb abc-kben: a bejárat nem kijárat. ilyen gondolatok dagálya dobál: az előbbrejutás sárga kanálisaiban kecmergek, előrelátható lépéseket igyekszem tervezni, elkerülni az élet (famous last words) örvényes csapdáit. a számláló végre elfogyott, itt a közeledő morajlás, éles ének, crescendo. most már a csőben gondolkodhatok testemen vizsgálva a mélység és sebesség nyomását, húzását, általában véve helyzetem élettani hatásait. négyet megyek egyébként, és a víz alatt is át: figyelnem kell, mert ez szokatlan útvonal, ritkán járok odaát, mert – már érzem is – itt más textúrájú a levegő: párásabb, olajosan simogatja a bőrt, a tüdőt. fullasztó, jut eszembe, de ez igazságtalan talán. mindegy, ez a megállóm, magamban hogy elmerültem, épp csak felbukkant az észrevétel. az állomáson, mint adventkor a hipermarketek akváriumaiban, őrjítő fennforgás, aztán már a felszíni fény, akár egy hánykódó hajótöröttet, bántóan éget. de megyek,

20

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

el kell végeznem a küldetést, mellékes apróság amúgy, de elvégzése szükséges a nap pozitív mérlegéhez. még a végén lebegő könnyűnek találtatnék. tartok a cél felé. és arra gondolok, ha volna kalauzhalam, gps helyett és társaságnak (arielnek ficánka), azért jobb volna a helyzet. de aztán elbizonytalanodom: vajon tényleg elvezetne-e bárhová? és már tanácstalanul taposok a város tengerében. és gyűlnek köröttem a kétség cápauszonyai.

Mohácsi Balázs

2018/1

(Siklós, 1990) költő, kritikus, a Versum és a Jelenkor Online szerkesztője, Pécsett él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

21

Király Levente

Grecsó Krisztián: Megyek melletted. Elférsz?

D

ura édes-csípős-savanyú kaparást érzett a szájában, torkában. A gyomrában is. Lenézett a hasára. Egyre nagyobb! Pedig mikor még..., kezdett volna bele, de már unta a nyúlós önsajnálatot. A dobozra pillantott a kezében, kissé értetlenül, mert az elmúlt negyedóra megint kiesett az emlékezetéből. Egyre gyakrabban. Kibetűzte a doboz feliratát: 照り焼き.

Ja vagy úgy! Édes-savanyú mártást kértem a raguhoz. Azért érezte ezt az édes-savanyú ízt Dura. Elkomorult. Két okból is. Tudta, hogy nem, nem emiatt érzi ezt az ízt. A másik a csípősség: Csak én lehetek olyan hülye, hogy Japánban kínai étterembe menjek!

Nem emiatt fájt a gyomra. Sőt lángolt. Tudta ő, hogy nem. Hanem: szembe jött vele egy nő az utcán, aki még nem volt meg. Ez felbőszítette a benne szunnyadó bikatermészetet. Az erőt, ami kontinenseken át hajtotta, űzte. Először a Telepen kellett mindenkit megszereznie. Sírnia, hisztiznie, verekednie, csalnia és hazudnia kellett legelőször, míg végül Vicus felhúzta neki a szoknyáját, és megmutatta. Aranyló, kacagó délután volt, érett, s az óvoda sarkában, ahol ők álltak ketten, csak ők, megállt az idő. Sajnos egy perc múlva az óvónéni is megállt, lettek következmények is: körmös, csoportváltás, jelváltoztatás (űrhajóról bőrös virslire). De Dura akkor már vérszemet kapott. Rossz híre mindenütt megelőzte, mint a

22

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

cirkuszi kikiáltók a sátorverést. Durát széttépték a lányok, sorban álltak hozzá a rekettyésben, nagycsoportban már csak előre bejelentkezve lehetett bekerülni hozzá. Várólistát vezetett. Ez a züllés, ez a tapadós rosszaság, ez az én sorsom, hejh!, ezt sóhajtotta, mikor a féltékenységtől remegő szájú, vagy a dühtől paprikavörös csoporttársai faggatták, mi a titka. Azok voltak a szép idők! A féltékeny férfitársak verését már akkor is, azóta is valamiféle felsőbbrendű szótlansággal tűrte. Mintha együtt érezne a másikkal, mintha viselné az ellenfél fájdalmát, mint valami kölcsönpólót, amit soha nem fog visszaadni, mindig lesz valamilyen ürügye. De nem, nem volt mazochista a Dura. Sokszor a kiadós bunyóra számító felszarvazottak a vállán zokogták el tengermély bánatuk. Dura velük zokogott, s utána nemegyszer együtt ittak a faluszéli Fosatósban – óvodás korukban persze nem, de elsős koruktól már annál is inkább. Ilyen züllött hely ez a Viharsarok, igen. Mire megtanulsz írni, olvasni, már túl is vagy pár elvonón és egy akut májcirrózison.

A tolbuhinpusztai Telepen egy idő után elfogadták mint tényt, mint természeti törvényt, hogy Durának előbb vagy utóbb, de inkább előbb, mindenki meglesz. Furcsállották is magukban, de ahogy a nagyfater mondta mindig: Mér’, a szivárvány nem furcsa? Ott van, oszt még sincs ott!

Aki nem akarja, az sem tehet mást: Dura egyszer csak eljön. Egyeseknek életük nagy élménye volt, úgy várták, mint a kisdobosavatást vagy az első vérzést. Mások kézzel-lábbal tiltakoztak, de a végzetes vonzásnak, a férfiörvénynek, a Dura-hurrikánnak nem tudtak ellenállni. Jött, és vitte azt, ami az övé. Vagy, ha Durában épp lentebb srófolódott az akarás, akkor keringtek, csak keringtek körülötte, mint éjjeli lepke a mécs körül. Nézed, nézed, és tudod, hogy úgyis beleröpül a lángba. Ez tehát a szerelem, sóhajtott fel ilyenkor Dura.

Akinek persze nem ez volt az igazi neve. Egyszer, az iskolában próbálta a pad keményfa lapjába belekarcolni kedvenc zenekarát, de csak addig jutott, hogy Dura..., amikor Döme, a töritanár észrevette, miben mesterkedik, és adott neki gyorsan két kiadós csicskalángost, egyet a rongálás, egyet meg a felesége miatt. Akkor még nem tudott a lányáról, akkor biztosan nem állt meg volna kettőnél. Később Dura legendásította a nevét, azzal kábítva hallgatóságát, hogy ez beás cigányul azt jelenti, örökké szerencsés a szerelemben, ami egyrészt nem volt igaz, másrészt viszont sose jött rá senki, mert a jogi karon és a Rózsadombon, felnőtt életének színhelyein kevesen beszélték ezt a nyelvet. Inkább bukjak le, mintsem kiderüljön, mi volt

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

23

a kedvenc zenekarom. Egy idő után ugyanis a Duran Duran kezdett cikinek számítani. Sőt egyesek szerint mindig is az volt.

A Telep után Feketevár, Porlód, majd Békésbetyáros következett, ezerszer annyi nősténnyel (Dura most már csak így nevezte őket), s mind, mind ott lejtette előtte pávatáncát. Azt ugyan a hím páva lejti, de hát Dura sosem volt erős biológiából – már ami az elméleti részt illeti. Mindenhol ugyanaz történt: Durát megelőzte a legendája, s ő, csak hogy megfeleljen, eleget tett az elvárásoknak, mert mindig is jó fiú akart lenni. Hiába volt olyan gonosz. De süldő kor alatti, s élemedett feletti korosztályokkal nem foglalkozott, nem vagyok én, kérem, vérnősző barom!, mentette ki magát a kínos helyzetekből, mikor vihorászó bakfisok vagy vihorászó nagymamák (utóbbiak gyakrabban) becsöngettek agglegénylakásába. Ám ahogy skalpjainak száma nőttön nőtt (csak magában nevezte így, nyilvánosan a hódításaim szó dukált), egyre nőt benne az üresség.

Az a lötyögős, tompa, ázottszéna-szagú, meztelencsiga-léptű. Egyre gyakrabban jutott eszébe legelső szerelme, Bözske, akivel még a szülészeten ismerkedtek össze. Nem mint boldog szülők, hanem mint újszülöttek. Bözskének finom anyatejszaga volt, és szép lila színe. Amíg le nem mosták, még véres is volt. Nyami! Hogy kívántam őt, de hát egyikünk sem tudott még járni, s ott volt még az a fránya inkubátor is közöttünk! És hiába a szerelem köztünk, egész nap csak ordítoztunk, komorodott el Dura. Nagyon elkomorult. Nagyon-nagyon. Hiába költöztem Berlinbe, négyévi munkám volt benne, utána Budapestre... Röpke fél év, Berlin után semmiség. Direkt nagy fába akarta vágni a fejszéjét, hátha elbukik. A bukás fanyar, pállott, rothadtdinnye-szagát akarta érezni. Igen, bukjak el, csak egyszer az életben, végre! Ezért költözött ide, Tokióba. És akkor szembejön egy nő, aki még nem volt meg. Itt a lehetőség a bukásra. De nem, lehetetlen, ez a nőstényördög is úgy néz rám. Elvesztem. Végem. Megyek utána.

Durának eszébe jutott, amikor a reptéren a határőr megkérdezte, mi célból kíván letelepedni a japán fővárosban. És ő őszintén elmondta. Ömlöttek belőle a kíméletlen, egyenes szavak, mint hímponty teje. A kis ember először tátott szájjal bámulta a furcsa idegent, utána viszont percekig nevetett. (Egy év múlva már Dura vállán sírt, hogy ő, egyedül ő megakadályozhatta volna a Fehér Kanmajom – ez lett Dura új beceneve, és tetszett neki, titkon, de nagyon tetszett! – tombolását, s persze saját felszarvazását is), és azt kérdezgette, hahotázva: Elővárosokkal vagy elővárosok nélkül?

24

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

Elővárosokkal, vágta rá Dura, mert éppen flegma is volt akkor, nemcsak gyilkosan őszinte, meg persze még egy kicsit spleenes is, de csak éppen hogy csak. Nem is sejtette, mekkora terhet vett a nyakába. Hiába, a földrajz sem tartozott éppen az erősségei közé. Az igazat megvallva egyetlen erőssége volt csak. Talán rájöttek már, hogy mi.

Király Levente

2018/1

(Szeged, 1976) Budapesten ír és költ. Legutóbbi könyve: Van egy kutyánk... (2016).

2004-ben jelent meg az Így irtok én című paródiakötete.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

25

Hartay Csaba

Kivilágítva utazik tovább Túl korán tanítottam meg magamat arra, hogyan féljek saját romlásomtól.

Láttam filmen az ötvennyolc éves embert. Húsz éve beszélt.

Ma hetvennyolc. Ez is azt mutatja, hogy én sem menekülök meg.

Nekem is eltelik húsz évem, de remélhetőleg több.

Mit sajnálok az eltelt időben, mit várok az időtől?

Segítséget, maradást, állandóságot?

Mintha arra kérném az alkonyt, ne engedje, hogy fotózzák.

Ha a napok termek, akkor az órák szobák.

Ha a percek fadobozok, akkor a másodpercek borítékok.

Ha teremben nincs óra a falon, attól még beesteledik odakint.

Párhuzamok futnak, mint kiegyenesített dróthangjegyek.

Végül minden dallam egyensípolásba vált át.

Végül minden képernyő varjak távozását vetíti.

A bemondó a háttérben köhög. Már elmondta, de még jelen van.

A jármű, ami egykor érted jött, nélküled is kivilágítva utazik tovább.

26

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

A folyadékvesztés útján A nyár kihirdetése. Az orgona hamvai felett.

Mert ami szín volt, hanggá érvényesül.

A csend pedig, mint szobába zárt dísznövényerdő.

Odakint a parti fák suttogása. Légi felvétel a mélységről.

Ki vitte túl, ki húzta, hordta távolabb.

Leszakítva szirmokat, s az esteledés búráját megborítva.

Hogy a test is virágzott. Most nézd meg.

Hogy lógnak a bőrredők, mint tavaszba dobott palástok.

Nyárba dobott ruhatestek vagyunk.

Fekete bőrkabátok égnek a szélben. Üres vállfák billegnek.

A vetkőzés és az öltözés támpontjai között.

Nincs idő, nincs kor, nincs évszak.

Van folyamat, van olvadt édes.

Minden kiszárad, minden a folyadékvesztés útján.

Elisszák előlünk, mielőtt beletöltenék.

Hartay Csaba

2018/1

(Gyula, 1977) költő, író, legutóbbi regénye: Holtág (2016), legutóbbi verseskötete: Fényképavar (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

27

Szijj Ferenc

Kovalkád

Egy nem létező fordítás fordítása*

Egy klasszikus tervrajzot szeretnék ide, vagy inkább öngerjesztő ostromgépet, illetve lámpaerdőt.

Diplomata dobol keringőt a dobján, de odakint a körforgalom eléggé irracionális.

Felföldi északírek randalíroznak egy gyorsétteremben, udvariasan kitessékelik őket egy reklámfóliával: „Obszcén álom henger tűmalom”.

Vegytani testvérem színes buszmegállóban született.

Gépi sóhaj, gépi gáz, tábori lelkész, út a mennybe (kell itt egy útnak lennie) (vagy nem). Visszaszámlálás a növényeknek: T…K. Nehéz eldönteni, ki üdvözül és mennyiért, a busz hová repül olyan kevés utassal. Egy fűautó hajlong az elektromos viharban. Civil ármány, hamis villamosjegyekkel kaptak el egy műkedvelő előadót, ezért most mindenkinek, aki nem tagja a túróegyesületnek, sötét lámpa alá kell állnia egy napig.

Hatalmas lámpa. Rengeteg hatalmas lámpa, reflektor és bilux. Szupermarket-szimfónia, „Androméda” mosópor. Magaslatin varázsigék.

Ház a házban, társadalmi jármű. Egy irtóztató reklámban élünk, de nem tudunk róla, ezzel kezdődik a vég.

28

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

*Neuberg an der Mürz stájer kisváros használaton kívüli vasútállomását, amelynek díszes mennyezetű udvari várótermét az erre a vidékre alkalmanként vadászni érkező Ferenc József császár kényelmére építették, nyaranta egy fordítókból, művészekből és egyetemi hallgatókból álló öntevékeny csoport, a Neuberg College használja. 2017-ben a vendégük lehettem pár napra, és a Peter Waterhouse kezdeményezésére alakult fordítói csoport az Utazás című versem (Agyag és kátrány, Magvető, 2014) németre fordításával próbálkozott. Ez úgy kezdődött, hogy a magyarul nem értő fordítók (a csoportból csak egyvalaki beszélt magyarul) a szöveg írásképe alapján igyekeztek kitalálni, hogy bizonyos szavak mit is jelenthetnek. A fenti szöveget az ott elhangzott találgatások nyomán írtam, még ott helyben (lásd még a Hajlatzug című verset).

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

29

Hajlatzug

Egy nem létező fordítás fordítása*

Körülfüveztek mindent, és elszennyezték ezt a szép, keretbe foglaló helyet, de lám, új árkok nyílnak a színes láthatáron. Rovás utca mellett nokedlinak kell. Romlott főminyon (a sampinyon). Ügyetlen házasságközvetítők énekelnek józanul egy régi stólát, oltári tréfa, boldog-boldogtalannak írva áll: BÜF. Gyalázatos gyalásó. Néma csúfság, úgy hivalkodó, fóliával mentesítik. Sebhelyekből szivárog a fakó leírás, fuccs az óvszer, újabb zakó. „Hamar vége lesz.” Holdsarló a telefonban, meteoros egyetértés, most már ne rontsa el senki más, ha lehetne kérni, a játékunkat. Tisztelgéssel próbálkozunk, de félúton elakad, akkor a szélhámosságnak mi állja gátját, hólyag, vasatlan ásó? Könyökletes busz indul a hegyre, de csak üres karosszéria. Fóliát szabnak a hátuljára, ne vérezze be a finom kis lábkörmöket. Elindul, kipuffan, de fésűvel összesöprik. Tátongó felirat: „süsskiherceg”, „cukorbenzin”. Mint egy lóhunyorgás, olyan talány a táj. Pipacs lehorgad, vakondokot repülni látni nem lehet. Rózsaszínre még rózsább a szín, ennyi tény, fűrészvonat csirkemázzal. Hajócsapdák a dombon, csipkés-tülkös nyárutón hangzik telibe a puszta szó: T...K. Felszúrják a sírt, mennyegzetes fénytetem. Rettentőn hörg a villamos a törk takonytól.

Kísértetből lesz a legjobb hiba, ha nincs, aki egyből visszatéved. Hegymenetszél. Vonat, mihaszna, körvonat, gépkocsi. A faluból ha kilépsz, vigyázz, mögötted ott a lámpa. Kényszervillogás, de majd mindent trafóra tesznek, kellett nektek bojtárkodni ekkora civilizációval. Közepesen átsült autó: gyorsalkodó, átokverte hajtásdoboz minden alkalomra. Féknyomozás,

30

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

tüskeverés, végül szinte micsurinhalál. Sapkalámpák.

Cipőlámpa a fóliasuszter ablakából. Csapólámpa csapólégyre, hiába hogy elhibázzuk. Tréfasátán, a lidérces lámpavágó, collstoklámpa, hibafény, késleltetett reflektorok mindenki sírján egyaránt.

Csillanyák, fényküszöb, galaxisunk fonnyadó szívében egy roppant súlyos nyúl nyuszog. Óvatos falu, a busz is háromszor megkerüli. Kis teamécsesállvány. Árva járgány, taknya-nyála egybefénylik. Búcsútlan falu, puszta házak puszta házak tövében, felettük rikító óriásplakát a korai boldogság ígéretével, de tényleg bármi; a fény legszebb otthona az üres utcasarok.

*A Neuberg College (lásd a Kovalkád című vers jegyzetét) egyik tagja, a magyar nyelvet nem ismerő Gerd Sulzenbacher úgy fordította le az Utazást, hogy néhány általa ismerősnek vélt szó alapján próbálta kitalálni az egész szöveget. Én pedig az ő fordítását fordítottam – meglehetősen szabadon, sőt helyenként önkényesen – magyarra.

Szijj Ferenc

2018/1

(Szombathely, 1958) költő, író, műfordító, legutóbbi könyve: Növényolimpia (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

31

Balogh Anett

Özönvíz

Negyven napig esett.

A függöny mögött dermedtél mozdulatlanságba, lested az utcán hömpölygő pánikot: ég felé lendült kezek, egymásba csúszó arcok.

A víztömegben férfiak és nők sodródtak abban az egyetlen ruhában, amiben ismerted, majd elhagytad őket.

Foszlányok a lakásodban lógó fotókból, skiccalakok a füzeteidből.

A szobába behallatszott a habzúgás, az ő hangja riasztott fel belőle: mint abban az évben már sokszor, most is vacsorára várt.

Az asztal terítve, ő ilyenkor már nem eszik semmit, de a te tányérodat telepakolta az egésznapi gondjaival.

Nem vett elő villát sem, ismer már.

Készségesen láttál evéshez, ő csendben figyelt, ruhájából víz csepegett a padlóra.

Mire végeztél, odakint is megnyugodott minden, és ő végre elmosolyodott, hátrarázta nedves haját: ma is csak neki sikerült.

32

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

Avatás Háttal fordulni felé még nem bizalom.

A tarkómról félresimítani a hajam talán.

Pontos a bemetszés, most sem kell sokat ajánlania érte.

Nem feszíti lapockáimra a tüdőmet, mert az angyalszárny és a légszomj is elhasznált verselem.

A gerincemről ebben a sorban ne essen szó.

Nehéz eldönteni, minek a helyére pakolja a bábukat – mégis elférnek.

Ha végez, úgy férceljen össze, mások hetekig fel ne bonthassanak, később majd apránként, újabb és újabb szobormásokat találva egy mindig bódult istenségről.

Kőarcukon serken majd a kék borosta.

Balogh Anett

2018/1

(Debrecen, 1999) költő, a debreceni Ady Endre Gimnázium végzős diákja.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

33

Bereményi Géza

APUKA

A

mikor a zár hangja a várt időpontban elárulta, hogy jönnek a szülői értekezletről, odaálltam a szoba közepére a csillár alá, de úgy már, mint aki elejét vette a nyomasztó unalomnak, amit édesanyám árasztott, mióta megszűnt Évinek lenni.

Néha nem értettem őket, máskor meg érteni véltem, hogy talán egymással van bajuk, vagy a munkahelyükről hoznak haza ingerültséget. Olykor ajzott jókedvvel érkeztek haza. Tegezni kezdték egymást olyankor, gyengéd pillantásokat váltottak, és nem is köszöntek vissza nekem, mintha ott sem lettem volna. Azok voltak a legjobb napok. Olyankor békén hagytak. Olvastam olyankor, ők pedig esténként elmentek valahova. Színházba, moziba, valami presszóba, ahol táncolni is lehetett, az Üllői út 124/a köré pedig felsorakozott a sötétlő éjszaka. Azok voltak az én ajándékba kapott óráim. Nem használtam tárgyakat, eszközöket, csakis képzeletbeli játékokat űztem.

Zsibbadt voltam, úgy várakoztam rájuk. Ők ketten pedig néma megvetéssel érkeztek a téli estéből. Az előszobában megszabadultak a kabátjaiktól, édesanyám rám sem nézve vágott át a szobán, hogy bekapcsolja a rádiót.

Ezután ruhástól végigdőlt az ágyon, karjával szemét eltakarta, keserűségében nem kívánta látni a világot, belőle elsősorban engem.

34

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

Apuka pedig átöltözött. Kibogozta a nyakkendőjét, vállfára helyezte a fehér inget, amiben a szülői értekezleten fellépett a kültelki prolik között miattam megszégyenülni. A legrosszabb ruháját vette fel. Ebből tudtam meg, hogy a pincébe fogunk menni fáért, ő meg én. Csak a rádió hangzott, egyébiránt egyetlen szó sem. Nem tárgyaltak velem, mert nem voltam arra érdemes. Mentem hát a két vesszőkosárért, ami engem illetett, apuka meg elővette az ő nagy hátizsákját, a régi útitársat, melyben az összes holmiját végighurcolta Halléig, majd vissza, a szőnyegbombázástól lángoló német várostól megint Budapestre, amit romokban talált, viszont meglelte benne édesanyát.

Az ötödik emeleti hosszú gangról két lépcsőház vezetett le a hatalmas kültelki ház földszintjére, onnan egy durvább, szegényesebb lépcsősor az alvilági labirintusba. Bíró Jancsi, az egyetlen osztálytársam, aki a mi házunkban lakott, egyszer azt mesélte nekem, hogy odalent egy háborúból itt maradt német katona bujkál. Bíró Jancsi egyszer találkozott is vele. Rohamsisakban volt, hosszú haja derékszíjáig lógott, egyik kezében is három elemlámpát tartott magasra, a másik kezében is hármat, válláról közben géppisztoly lógott, úgy ijesztgette Bíró Jancsit. Ezt én persze nem hittem el, viszont beláttam, hogy a hihetetlen nagyságú, lelakatolt deszkákból, tákolt lécekből álló útvesztő joggal vált ki ilyesféle rémképeket. Bíró Jancsiból, de nem énbelőlem. Mert én bevallatlanul arról képzelegtem, hogyan élnék egymagamban a 124/a pincevilágában. Onnan mennék iskolába naponta, gyertyafénynél, egy fatuskón írnám meg a leckét, és zseblámpánál olvasnék, saját pénzem lenne, és tanítás után vásárolnék ennivalót, az után ereszkednék a jótékony sötétbe vissza. Az ottani csönd volt az, amire vágytam. A semmi vonzott, mert az volt az én titkom, hogy semmit sem akartam, csakis a teljes zavartalanságot. Hogy hagyjanak engem békén olyannak, amilyen vagyok. És ha kérdezték volna, én milyen akarok lenni, azt feleltem volna: semmilyen. És ez részben kitérő válasz lett volna, mert igazából én kitérő akartam lenni, és az is voltam: kitérő. Azért szerettem volna ebben a végítéletbonyolult pincelabirintusban élni.

Zseblámpa is volt velem és a két vesszőkosár az aprófáknak, úgy mentünk lefelé, gyér fények között, és én máris olyan érzéketlen voltam, mint a hasított tüzelő, amelyik észre sem veszi, ha elégetik, és ez nagyrészt annak a magányos őrjöngésemnek volt köszönhető, azt hiszem. Meg annak, hogy tulajdonképpen megvetettem apukát. Kiszámíthatatlannak tartottam, mint egy harapós állatot, ő tanított meg arra, hogy különbséget tegyek indíték és szándék között. Az indítékait édesanyám híven elmagyarázta nekem, a betegséget, kivégzett

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

35

szülőket és hozzá a lánykérő levelet, amiben merev eltökéltségét fejezte ki, hogy belőlem derék embert farag. De lehet az, hogy valódi szándékairól ő sem tudott? Nem tudtam elhinni, hogy bárki gyerekből derék ember válhatik az ő keze alatt. Ugyanis neki más, titkos szándékai voltak a gyerekekkel. Bosszú, vagy valami ilyesmi nemtelen indulat. És igenis, féltékeny volt rám. Hülyének vagy gazembernek akart tartani mindenáron, márpedig én hiába tettettem magam készségesen hol hülyének, hol pedig gazembernek a magam elképzelése szerint, ő még ezekben a szerepekben is folyton kijavított. Azzal sem volt elégedett, ha színlelésből dadogni kezdtem, a fejemet forgattam és használhatatlanul ügyetlen voltam. Nem lehetett tudni, hogy mi a szándéka apukának énvelem, talán azért nem, mert ő maga sem tudta, csak vezették az ismeretlen erők, amik őbenne voltak. Én mindenesetre a kitérést választottam, mert én nem lehettem, nem is akartam lenni harapós állat gazdája.

– Azt tudod, hogy most meg foglak verni – mondta nekem még a lépcsőházban lefelé menet. – Szegény anyádat teljesen kiborítottad.

A mozibeli bepisálásom óta, miután először és utoljára kettesben vertek meg, édesanyám rábízott apukára engem. Még utoljára próbálkozott egyet, amikor színleg vissza akart a Teleki térre küldeni. Ez szerintem apuka ötlete lehetett. „Próbálja ki, szívecském, meglátja, Géza boldogan fog kapni a javaslatán, mert az a gyerek nem szeret minket. Vegye tudomásul, ha nem hiszi.” Ezt cáfoltam én meg egy színlelt idegrohammal, aminek kétszínűsége végleg összezavarta édesanyámat, és azontúl apukára bízott, merthogy ő nem tud gyereket nevelni.

Most pedig a rádiót hallgatja, fekszik és örül is, hogy apuka nevel, meg nem is örül. Minden kettős lett, amihez az én második névadóm hozzáért. Kettévált minden, mint tüzelőfa a baltától.

– Lakatra világíts, mondom, hogy a lakatra!

Kinyitotta a mi családi fülkénk lécajtaját. Először gyertyát gyújtott, majd az egyik kezével megragadta a baltát, a másikkal fahasábot állított a hatalmas tuskóra és aprítani kezdte, én meg vesszőkosarakba és hátizsákba gyűjtöttem az elkészült tüzelőt. Összeszokottan működtünk. Apuka beszédét baltacsapások ritmizálták. Favágás közben olykor felegyenesedett, rám szegezte kéklő szemét, amiben kísérteties gyertyafény lobogott a jéghideg alvilágban, ahol az én kínomban visszafojtott röhögésem volt a legpokolibb.

– Mi lesz így belőled? Egy senki. Kikötésem, hogy nadrágos ember legyél. – És itt jött egy kanyargós mondat, amit máig nem felejtek el, ugyanis felkeltette a gyanúmat, hogy ezt nem ő találta ki, hanem az egyik példaképe, valószínűleg az apja mondhatta neki az ő elsüllyedt múltjában. – Vedd tudomásul, ha gyári

36

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

melós leszel, nincs az a körömkefe a világon, amivel úgy kisikálhatod a körmöd alól az olajat, hogy az én házamban késhez, villához nyúlhass.

Később meg, amikor végzett a favágással, volt egy másik ilyen mondata, amit már kétségkívül az apjától tanult el: „Fáj, fáj? Nekem még jobban fáj.” Ezt akkor mondta rendszerint, amikor ütött engem a pincében. Azért a pincében, hogy ne zavarjuk össze az ő érzékenykedő feleségét. Már nem pofonokat adott, ahogy az Aggteleki utcában. Volt ott egy használaton kívüli prakker, más néven szőnyegporoló, azt markolta a rózsája fölött, hogy a vesszőből font nyéllel üssön.

Nekem pedig félmeztelenül kellett a térdemre támaszkodnom, így rendszerint hátulról kaptam a magamét. Mukkanni sem akartam, mégis felnyögtem olykor, és ő olyankor mondta a csapások ütemére: „Fáj, fáj? Nekem még jobban fáj” – szokta tagolni ütemesen a szavakat, és már a legelső ilyen alkalommal az a meggyőződésem támadt, hogy ezek nem az ő szavai, hanem valamiféle hagyományt követ. Az apja mondta neki ütlegelés közben, aki talán szintén az apjától tanulhatta, és akkor ott, Nagybányán helyénvaló volt ez a mondóka, de az én örökbefogadóm szájából komolytalannak tűnt, sőt viccesnek. Miért fájna jobban őneki, mint nekem? Ez a paternális, ódon kijelentés egyáltalán nem illett a kettőnk viszonyához. És még számos érthetetlen motívumot tudnék felsorolni.

Azt például, hogy fájni fájt, de végül is nem ütött nagyokat. Nem hinném, hogy kíméletből, inkább azért, mert ő sem élte bele igazán magát. Eltökéltnek eltökélt volt, de nem annyira. Utánzott valakiket. Jól nevelt ember volt, hát persze, hogy ütlegelt egy neveletlent. Édesanyám egyszer arra biztatott, értsem meg apukát. Apuka hirtelen erős hangulatváltozásainak az az egyik oka, hogy ő egy súlyosan beteg ember.

Méghozzá fiatalkori cukros, amit az édesanyjától örökölt apuka, és ezért ő „időnként bekómál”. Ami azt jelenti, hogy elveszti az uralmát önmaga fölött.

Biztosan észrevettem már, hogy olyankor zavaros lesz a szeme és félrebeszél.

Másmilyen lesz. Nem tehet róla, igyekszik uralkodni magán, elbújva injekciózik, dehát ez óhatatlan neki. Emiatt is meg kell értenünk őt. Esetében egy súlyosan beteg emberről van szó. Rosszak az idegei.

Ennél a pontnál én egészen biztosan nem mondtam semmit akkor, karácsony ünnepének első napján reggel, de nyilván látszott rajtam, hogy olvasnék a legszívesebben, mert kénytelen voltam arra az álláspontra helyezkedni, hogy mindez legyen Évinek – újabban édesanyámnak – a gondja. És akkor édesanyám egy végső érvvel erősítette meg azt, hogy miért kell apukát nekünk megérteni. Ugyanis szegény azért is olyan zaklatott és furcsa módon türelmetlen olykor, mert a családjában történt egy tragédia. A háború

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

37

után a román hatóságok Nagybányán halálra ítélték és fölakasztották az ő apját azzal, hogy ő, mint annak a városnak a polgármestere, háborús bűnös. Azt a vádat találták ki ellene, azért járt kötél általi halál apuka apjának. Igazságtalanul.

Egymás szemébe néztünk mindeközben, mert én nem kerültem édesanyám tekintetét. Ültem a karácsonyfánál, ő pedig állt, és határozott nézéséből azt olvastam ki, nem egymaga döntötte el, hogy közölni fogja velem ezt a halálos titkot. Nem. Hanem előre megbeszélték apukával. És apuka beleegyezett abba, hogy én ezt megtudjam, azért, hogy megértsem őt.

– És ráadásul – folytatta – az édesanyját, aki egy finom úrinő volt, a kivégzés után szintén a halálba kergették azzal, hogy minden nap hajnalban egy puskás ember jött el érte és elkísérte Nagybánya valamelyik középületébe, ahol is a polgármesternének alantas munkát kellett végeznie. Néhány hét múltán bele is halt a szégyenbe, annyit kellett súrolnia, pucolnia, szennyest mosnia annak a finom és beteges asszonynak! Édesanyám arra biztatott, értsem meg ezt a férfit, dehát én nem voltam hajlandó tépelődni rajta. Ehelyett mindent megtettem, hogy ne legyen hatással rám. Még az is túlzás, hogy megtettem mindent, mert aránylag könnyű volt megkülönböztetnem magamat őtőle. És most, önéletírás közben fölmerül, hogy apuka csak egy fölösleges luk az életemen. Pontosan tíz évig kellett tartanom őt, aztán egyetlen mozdulattal megszabadultam tőle. Aztán rövidesen elvált anyámtól, engem az örökségből írásban kitagadott, majd egy közkórházban mindenkitől elhagyatva halt meg.

Erről Párizsból hazatérve értesültem. Huszonhat éves voltam, először jártam nyugaton, harminc napot tölthettem ott a korabeli szabályok szerint. Ágyba feküdtem, elaludtam Budapesten. Másnap bejelentkeztem, telefonáltam anyámnak, aki a válás óta egyedül élt. Megbeszéltük, hogy a Teleki téren találkozunk, abban a szobakonyhában, ahol mindketten gyerekeskedtünk.

Vasárnap lehetett, mert Róza és Sándor a lakásban tartózkodott, és anyámat is ott találtam. Alig léptem be az udvarról, nagyapám azzal fogadott: – Na, mit szólsz? A Rozner meghalt a héten.

A nyitott ajtón szólt be a konyhából, én meg az ágy végénél álltam, ahol a kerek asztalka volt, két oldalán a karosszékek. Azonnal le kellett ülnöm az egyikre és – emlékszem – azt kellett mondanom: – Hát akkor ennyi volt. Ennyi és kész.

– Azért ez nem csak annyi – ezt Sándor mondta. – Mert be kell perelned, mert írásban kitagadott az örökségéből azzal, hogy tettleg bántalmaztad.

Fogadok egy ügyvédet neked, nem lehetsz baldóver.

38

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

Tiltakoztam.

– Nekem nem kell semmi tőle, se senkitől. Ne akarjon a síron túlról is zrikálni engem.

Teleki téries akartam lenni.

– Elegem van a baszogatásból meg a hülye bírósági ügyekből. Pereld te, nagypapa. Vagy anyám. Az ő férje volt, nem az enyém.

– Csak te perelheted – magyarázták. – Téged tagadott ki, te viseled a nevét, legalább a köteles részt, az örökséged felét ide kell adnia annak a kurvának, az jár neked. Nagyapád fizeti az ügyvédet, támadd meg a kitagadást.

Az utóbbi mondatot anyám szegezte nekem. Sándor pedig elmagyarázta: – Összeállt az asszisztensnőjével a doktor úr, az meg kiforgatta mindenéből, és most hagynád, hogy az autó is azé a nőé legyen. Még a Volkswagen autót is az a kurva használja, most valami fiatal matróz furikázza, az az újabb szeretője a nagyságos asszonynak. Még a kórházba se ment be a doktor úrhoz, az meg úgy halt meg egyedül, mint egy kutya. Megtanulhatnál vezetni végre a saját kocsidon. Még a halálában is az volt a legfőbb gondja, hogy téged kisemmizzen.

– Én ebben nem akarok részt venni – erősködtem. – Értsétek meg, nekem ahhoz az emberhez semmi közöm, és igaza van, hogy kitagadott, mert mi senkije se voltunk egymásnak. Senkije. Ő senki se volt nekem, én senkije se voltam neki.

Leszögeztem. Kezdetben ez volt az álláspontom. Felejtsük el, dr. Rozner István meg sem történt.

Aztán évekkel később az örökbefogadóm egyik álmomban megjelent nekem. Fehér volt az arca, amiből kiderült, hogy halottként van ott az álmomban.

Külön állt oldalt, én meg egy baráti körben, egy születésnapi fogadáson. Oldalt pillantottam, ő pedig ott állt, hívatlan idegen.

Ez az álom egy valóságban is megtörtént esemény ismétlődése volt.

Megjelent az első könyvem, egy novelláskötet, és akkor valaki azt javasolta, küldjem el Mészöly Miklósnak, mert az olyan író, akinek egy magamfajta induló tehetség feltétlenül be kell mutatkozzon. Meg is adta az illető Mészöly budai lakcímét, én meg engedelmesen becsomagoltam egy könyvpéldányt, postára adtam, majd újabb albérletbe költöztem. Meglepetésemre az új címemre kaptam egy kétoldalas levelet, amiben Mészöly szakszerű és franciás irodalmi ízlést tükröző véleményt formált a novelláimról, egyben meghívott az ő 50. születésnapjára. Akkoriban szájról szájra jártak a nevek, és számomra még ismeretlen táborokba verődtek az író emberek. Újabb fajta szellemi elit bontakozott az 1970-es évek elején.

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

39

Mondták, vigyek egy üveg bort, úgy mentem, és töméntelen ünneplő embert találtam a néhány szobás budai lakásban. Még a konyhában, az előszobában is ültek meg álltak információkat cserélve. Bemutatkozásra nem került sor, zsongott az értelmes, különös arcú vendégek tömkelege, mintha egy zarándokhelyen verődtek volna össze, bemutatkozni felesleges volt, mert mindenkinek illett ismernie a másikat. És ott, az én íróvá avatásom helyén jött létre az a jelenet, ami később álmomban is egy az egyben megismétlődött.

A nappali szobában kört alkotva álltunk. Az ünnepelt házigazdát, ezt a nagyon szép, deresedő férfit vettük körbe és jólesőn, meghitt nyugalommal beszélgettünk vele, hallgattuk őt álmomban megint, csak ott, az álmomban egyszer csak én félrenéztem. És akkor – álmomban – megpillantottam egy hívatlan vendéget. Bal felé fordítottam a fejem, hogy oldalra nézzek a Mészöly Miklóssal társalgó csoportból, az én kezemben is borospohár, és akkor egy magányosan ácsorgó férfit láttam négylépésnyi távolságra tőlem. Azonnal felismertem. Dr. Rozner volt, holtsápadt arcot fordított felém a válla fölött. Félénknek tűnt, ugyanis nem tartozott oda, vagyis közénk, mert én attól, hogy ő ott van, máris a bensőséges társasághoz tartozónak éreztem az álmomban magam. Mi középen álltunk, a csillár alatt, mondatok áradtak, apuka környékén senki, félhomályban meredt ki a parkettából ott a félreeső helyen, túloldalán behúzott melegbarna, nehéz függöny, és csak a hófehér arca világított.

A fejemmel intettem neki: „Mi van? Hát te hogy kerülsz ide?” Erre ő úgyszintén jelbeszéddel válaszolt, derékszögbe emelte mindkét karját és lefelé fordított két tenyerét piciket mozgatva nyugtatott: „Semmi, semmi, semmi, nem akarok zavarogni, csak csináljátok, nyugi, csak csináljátok.” Ébredéskor azonnal megfejtettem az álombéli üzenetet. Tehát mi mostanra kibékültünk, úgy véltem. Napirendre térhetek, felőle én vagyok, aki vagyok, volt, ami volt, és viszont. És azontúl, ha anyám az együttléteink idején sértett ellenszenvvel szóba hozta ezt a második férjét, arra kértem, panaszkodjon másnak, mert én lezártam azt az ügyet, és szerintem a hajdanvolt apuka is a maga útján ment el.

Nekünk nincs többé elszámolnivalónk egymással.

– Dehát én képtelen vagyok – makacskodott anyám –, képtelen vagyok talpas pohárból inni, és csakis azért, mert a Rozner csakis talpas pohárból itta a bort, mert az úgy illett szerinte. Gyűlölöm a talpas poharat őmiatta. Nem vetted észre, hogy az én lakásomban nem létezik talpas pohár? És ha vendégségben vagyok, ott is arra kérem a háziakat, nekem nehogy talpas pohárba töltsenek, a rosszemlékű volt férjem miatt én vizespohárból szeretnék fogyasztani.

40

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

– Ugyan már. Minek hirdeted? Nem tudsz uralkodni magadon, édesanyám?

Csak meg kell próbálni. Itt az ideje.

– Hánynék, Géza, ha még egyszer innék egy olyan pohárból. Ez nem önuralom kérdése, ez a legnagyobb erő. Te ezt nem ismered, világéletedben fakír voltál. Te nekem mindig egyszerre voltál túl kicsi és túl nagy. És én? Én milyen voltam neked?

– Grófnő. Kényes kis contessa voltál te, édesanyám.

– Mert nekem nincs már semmi tehetségem. Mert ami volt, mind beléd sóhajtottam, azért. Most aztán fölényeskedhetsz, osztogathatod a rangokat.

Pedig kicsi vagy.

Igaza volt, nem értettem, minek harcol egyre. És most, hogy ez az emlékírás foglalkoztat napra nap, és az életem a téma, vele fekszem és ébredek az elmúltakban kutakodva, nem tudom elkerülni a harmadik találkozást apukával.

Azt a közös cellában lehúzott évtizedet. Könnyelműen vágtam bele, azt hittem, nem lesz fájdalmas.

Kezdetben nem féltem tőle. Ahogy ő közeledett felém, miközben életem első hat éve foglalkoztatott, szinte vártam, hogy eljussak hozzá, hiszen „a halála utáni álmomban én kibékültem ővele”, így hát feltehetőleg birtokában leszek a prózaíráshoz feltétlenül szükséges könnyed megfontoltságnak, az úgynevezett rálátásnak. És bekövetkezett. Anyám, az Évi elvitt a Kerepesi temetőbe – kezdtem írni –, ez a férfi jött felénk egy bottal, amiről kiderült, hogy esernyő, és írás közben előre megsejtettem, hogy majd később egy pincében lobogó gyertyafénynél vesszőfonatú prakkernyél lesz abból, amit a kezében hoz, amivel ez a férfi az én előrehajtott meztelen hátamat fogja ütni. És akkor kerülni kezdtem, hanyagolni a folytatást. Magát az önéletírást is elhanyagoltam. Nem találtam megfelelő szavakat, természetellenesnek éreztem addigi vonzalmamat a tűnt dolgok iránt. Elhagyott a bátorságom. A szükséges. Kapóra jött, hogy el kellett utaznom. Külföldön jöttem rá, az ázsiai Hanoiban, hogy én még mindig gyűlölöm ezt az elátkozott férfit. Nem az álom hazudott, hanem az álomanalízis, aminek én a balekja lettem. Mert jó, jó, valóban elsimító érzés volt felébredni Mészöly Miklós tudattalanból megismétlődő, álombéli születésnapja után, de az a megbékélés csak orvosi javallat, az írásbeli felelevenítéshez nem elég, csak a lelki kényelemhez. Márpedig álom hazudhat – önéletírás nem.

Gyorsan papírt és tollat ragadtam Hanoiban, egy hotelszobában, és egy sebtében előkapart számla hátoldalára felírtam a bennem akkor megszületett

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

41

szabályt: „Az írás első számú feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát.” Azóta is őrzöm azt a számlát, mert megfizettem érte.

Már-már azt terveztem, kihagyom az önéletírásomból a mostohámat, azt a tíz évemet. Letagadom, hogy létezett. Az ő kedvéért. Ugyanis az ő akarata arra irányult, ne fogadjam el önmagamat, ahogyan lelke mélyén ő is azt kívánta és tette meg önmagával. Anyám kései undora a talpas pohár iránt pedig az egészség megőrzésének a jele, gondoltam akkor. Ahogy ő egy tárgyat gyűlöl, úgy utált engem a mostohaapám.

Mert önmagunkat igazolva gyűlölködünk egymás iránt. Azért, hogy önmagunkat el tudjuk fogadni. Utálkozás idején pedig a gyűlölet az önutálat ellenszere. Úgy van: ő gyűlölt engem. És akkor végre megértettem, mi taszított annyira attól a háborútól megviselt embertől engem és végül az anyámat is. Ő a vérvádat hurcolta be közénk. Bevallatlan célja volt, hogy én utáljam meg önmagamat. És akkor végre hálás lettem az írásnak, a mindaddig oly keservesnek látszó tevékenységnek, amivel gyanútlan könnyelműséggel újból életre akartam kelteni a névadó mostohámmal közös száműzetésben lehúzott időt. És íme, ismét nekivágtam ennek a fejezetnek. Kiinduló pontom a következő volt: hogyha a zavartalan írásnak az a feltétele, hogy az író elfogadja önmagát, mondhatnám, öntelt legyen, akkor mostohám esetében igenis szembe kell néznem a gyűlölettel, még ha az bennem is ott van. Meg kell találnom és fel kell mutatnom azt.

Ez volt az én próbatételem. Most már folytathatom. Végre.

Bereményi Géza

42

(Budapest, 1946) Kossuth-díjas író, filmrendező.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

Turi Tímea

A tékozló kisfiú Tanítsd meg, hogyan kell nézni a tájat.

Taníts meg számolni kettesével.

Mondd el, mi volt. Ami lesz, már itt van.

Hiszen tudom én is, hogy nélkülem már sosem leszel teljes; de neked is tudnod kell, hogy én már jól elvagyok egymagam.

Boldogok, akik boldogok.

Akik előrelátóan szalámis szendvicset visznek a strandra, és hűtőtáskát vesznek méregdrága pénzért, hogy spóroljanak.

De te arra se tanítottál meg, hogy hogyan kell kettévágni egy kiflit.

A te istened egy kegyetlen isten.

Hogy mondjam el, hogy én más vagyok, olyan, aki nem bízik benne nyitott szemmel sem, nemhogy vakon.

El fogok menni, és nem jövök vissza.

Addig taníthatsz, mert azután késő.

Tanítsd meg, hogyan kell nézni a tájat, mert én nem látok tájat, csak füvet, felhőt és békát. És jól taníts, mert bárhogy csinálod, úgy fogok látni, ahogy te láttál.

Ha utállak is, majd én nézek helyetted.

Turi Tímea

2018/1

(Makó, 1984) költő, legutóbbi kötete: Anna visszafordul (2017)

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

43

Nagypál István

Madonna, narancsokkal Aleksander Gierymski, Pomarańczarka, 1880

Nagy, lapos kosárban köldöknarancsok, illatos héjuk lyukacsos, akár a vászon, amíg belső taplószerű héjuk fehér, mint az egyetlen gombolyag közöttük.

A hosszúra nyúló kötés korántsem mutatja ki gyógyító hatását, hisz madonnaként tébolyog és megáll a Visztula partján, 1880 körül.

Nyakát már kellemesen fojtogatja egy vörös sál, most szembenéz velünk, s a varsói pogrom eljövetelét látja.

A háztetők közül egy fekete torony és egy templom emelkedik ki a reggeltáji kobaltkék időben.

Nagypál István

44

(Budapest, 1987) költő, író, műfordító, szerkesztő, legutóbbi kötete: Prelúdiumok és fúgák között (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

Bödecs László

Nincs rá szükség Szétszórhatunk mindent, amit őrzünk, nincs rá szükség többé, vigyétek magatokkal érveink, az eljövők majd szelídek lesznek, és nem követelnek semmit a leigázottaktól. Én az vagyok, aki feladott mindent, amiért semmit sem tett, és elfogadta, amiben nem volt szándék.

Biztosan áll a város, ahol élünk, legalábbis ezt hazudják, akik szoktak.

Ti hajlongjatok, mint fűszálak a réten.

De nem lépünk kétszer ugyanabba.

Itt a falak nem okádnak visszhangokat, elnyelik minden tiltakozásunk, és csak várják, míg rájuk feketülnek e rémisztő boldogság glóriái.

Bödecs László

2018/1

(Szombathely, 1988) költő, kritikus. Kötete: Semmi zsoltár (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

45

Kontra Ferenc

Az álom hídja

Z

aranyt akkor kezdtük irigyelni, amikor megkapta azt a kitűnő állást az áruházban. Akkor még nem is így hívtuk, csak később ragadt rá a gúnyneve. Ahogy visszagondoltam, mindig csak olyan átlagos volt, már az óvodában is, aztán általánosban is csak közepes tanuló lett, a focipályán legfeljebb hátvédnek állhatott be. Később szakközépiskolába járt, bolti eladónak tanult, inaskodott egy pékségben.

Nem is jut eszembe róla semmilyen emlékezetes eset, csak úgy elvolt köztünk az osztályban. Mint ott, a pályán, amikor Zubáj felrúgta tornaórán a mészporos kartondobozt. No, akkor talán kárörvendőbb volt a kelleténél.

A következő jelenet, ami eszembe jut róla, az építkezés a város központjában.

Akkor ásták a szupermarket alapjait, akkor hallottuk először ezt a szót. Egy külföldi vállalat építette a nagyáruházat, néztük a hatalmas gödröt, amit kiástak, és sokáig csak árván tátongott; ha nagy eső esett, megtelt vízzel, és tó lett belőle. El sem tudtuk képzelni, mi lesz ebből. Aztán hirtelen beindult teljes gőzzel a munka: megérkeztek a gépek, végignéztük az oszlopok cementszelvényezését. Hónapok leforgása alatt rakták össze a hatalmas monstrumot házgyári elemekből. Nem piszmogtak rácsszerkezetekkel, felesleges állványozással. Minden blokk úgy állt össze a szemünk előtt, mintha építőkockákból rakták volna össze az emelődaruk. Már nem voltunk

46

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

kamaszok, mégis naponta összejöttünk, Zarany, Ronin, Varez, Zubáj és én, ott bámészkodtunk a többi járókelővel együtt.

Azt a jelenetet sem felejtem el, amikor Varez felfedezte a plakátot az építkezést körülvevő rácson, szabályos pályázati felhívás volt, amin alkalmazottakat kerestek.

– lyent sem láttam még utcai plakáton, legfeljebb újságban, végre egy legális, nyilvános kiírás, egy jó álláslehetőség.

– Rendes fizetéssel – tette hozzá Zarany. – El sem hiszem, hogy ide csak úgy be lehet jutni, minden ismeretség, kapcsolatok, csúszópénz nélkül.

Aztán elindultak mind a ketten felfelé a szamárlétrán. Követték az utasításokat.

Hatalmas volt az érdeklődés, hiszen új munkahelyek nyíltak egy megbízható cégnél. A takarítónőktől a könyvelőkig mind ott tolongtak a beadványaikkal, a kitöltött űrlapokkal, csatolmányokkal, fénymásolatokkal a felvételi iroda ablakainál.

Varezt kiselejtezték a második körben, Zaranynak viszont megvolt a bolti eladói képesítése befejezett egyéves gyakornoki idővel és letett szakvizsgával, eljutott az utolsó körig, ahol már a konkrét besorolásokról döntöttek. Találkoztunk vele, amikor meghallgatásra ment a bizottság elé. Mintha filmes castingra menne, motyogta a betanult szövegét, holott aligha tudhatta, pontosan mit is kérdeznek majd tőle. Öltönyben, nyakkendőben, frissen nyírt és zselézett frizurával, emelt fővel gyakorolta a kézmozdulatait, úgy ment át a főtéren, mint egy színész.

Feszült várakozás kezdődött, Zarany sem tudta, pontosan mikor hirdetnek eredményt, aztán kiderült: csak a nyitás előtt egy hónappal. Akkor kezdődött a gyorstalpaló a szerencséseknek, bevezették őket az áruház mindennapjainak rejtelmeibe. Már amennyit nekünk elárult ebből.

Varez összehívott bennünket egy nyári délutánon, amolyan szokásos folyóparti bulira, bográcsossal, két rekesz sörrel. Ugyanolyan gondtalanul múlt el, mint a korábbi években. Utólag úgy gondolok mégis vissza rá, mint valami vízválasztóra. Vége lett valaminek. Korszaknak? Milyen fennkölt lenne ilyesmit mondani. Csak mindenki élte az életét tovább, de ezt követően saját utakon, már távolodó, szétcsúszott világokban, közös programok nélkül. Talán én maradtam az egyetlen, aki külön-külön még találkoztam is velük. De már ezek az esetleges találkozások is egyre távolodtak egymástól.

Zaranyt behívták az egyhónapos tanfolyamra, aminek szerződéskötés lett a vége, először féléves próbaidőre. Ez a tény eleve olyan irigységet váltott ki némelyekből, hogy jóformán szóba sem álltak vele, hiszen mi csóró egyetemisták voltunk, amikor ő már magas fizetést kapott a legmenőbb vállalatnál. Csak akkor

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

47

kezdett el nagyképűsködni, amikor már ténylegesen is a pult mögött állt, és megkapta az első fizetését.

Naponta bejárt már dolgozni egy héttel korábban, mielőtt a kapuk hivatalosan is megnyíltak volna a vásárlók előtt. Megvolt a nyitás időpontja is, elkészültek az eladók egyenruhái. És mi ott álltunk megint a többi bámészkodó között, amikor a palánkot végleg lebontották, ami addig elválasztott bennünket ettől a hatalmas csodától, a bejárati ajtó után egy belépő következett, a légcsere propellereinek huzatában az újdonság illata csapott meg bennünket, mintha egy álom hídján léptünk volta át, és azon a túloldalon nemcsak az áruk hirtelen támadt hatalmas választéka, hanem a nyugat új technológiája is lenyűgözött bennünket. Az elsők között tódultunk be, az orromban érzem azóta is a lakkfestéket, a csokoládék és textíliák összetéveszthetetlen vegyületének áruházszagát, a frissen nyomott bakelitlemezeket, ahova először vitt az utam. Mert természetesen oda mentem először, mert ennyi friss, érintetlen LP-t még életemben nem láttam előtte, annyi frissen megjelent lemez sorakozott a hatalmas szekrénnyi tározókban, hogy órák repültek el a fejem felett észrevétlen, hogy kiválasszam azt a hármat-négyet, ami akkor jelent meg, és megvettem. Sosem látott sorok kígyóztak a pénztáraknál.

Egy új lemez ünnep volt, az hónapokig is eltartott.

Csak másnap néztem meg, hogy Zarany merre van. A hatalmas földszinti csarnok közepén, egy szabályos szobányi, elzárt, üvegfalakkal határolt részlegben ékszereket árult, ketten dolgoztak két pult mögött, biztonsági záras vitrinek előtt. Varezzel megállapítottuk, hogy ezeken meg is látszik a casting, nézd, hogy kivakarodtak, állapította meg jó hangosan, csinos lányokat, jól fésült ficsúrokat vettek fel. De aztán visszafogta magát, és odamentünk Zaranyhoz, hogy igaz, ami igaz, le a kalappal a munkahelye előtt, szerencsés fickó lett!

Ez a szerencsés fickóság megragadt a fülemben, és talán nem is csupán az enyémben. Mert olyan lett, mint valami rossz ómen.

Hat év telt el a szupermarket megnyitása óta, a szerkesztőségben voltam.

Szirénaszó hallatszott. Irgalmatlan füst terült az égre. Az égett gumiszag sötét vattafelhője. Az egész város pillanatok alatt sereglett oda a térre, és nézte, hogyan lángol, mint egy élő fáklya, az egész áruház. Pattogtak a homlokzatot borító alumíniumlemezek, melyek díszítő- és szigetelőelemek voltak egyszerre, az egész épület modern, bauhausos arculatát meghatározták. Előbb vörösen izzottak, aztán szinte kifehéredtek a hőtől a fellobbanó tüzek, és olvadtak a közeli homlokzatok, sőt az üvegfalak is.

Szirénaszó, vijjogás hallatszott, és már lövellték is a vizet. Aztán pillanatok múlva füst kavarodott fel az égre. Mindenki köhögőrohamot kapott.

48

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

Vízben tocsogtak új ruhájukban a kirakatokból kilökődött bábuk, mintha valódi emberek haltak volna a pocsolyákba. A szomszédos épületeket is locsolták, nehogy a tűz átterjedjen. Akkor is ott akartunk lenni, és látni akartuk, mi történik, mint egy utcai balesetnél, még ha bennünket is ér a vízsugár, és igazából nem is láttunk semmit a lecsapódó koromfüggönytől.

Lábunk alatt folyt el a pusztulás fekete folyama, az elvezetőcsatornák sorra betömődtek. Hömpölygött a város utcáin a mocskos víz.

Csak másnap adták ki a hivatalos jelentést, hogy rövidzárlat keletkezett a légcsere hálózatrendszerében, és néztem a híradóban, hogy akik bent voltak, egybehangzóan arról számoltak be, hogy egyik pillanatról a másikra a falak réseiből lángok törtek elő. Nem hideg levegőt, hanem lángot fújtak befelé a légcsere csatornái, mint valami rémfilmben, pillanatok alatt elárasztotta a füst az egész áruházat, lángra kaptak a polcok, pattogtak szét az üvegek, látni sem lehetett a füsttől, attól félt mindenki, hogy megfullad, levetette magáról, ami éppen volt rajta, az arcához kapta, és fejvesztve menekültek kifelé, csúcsidőben, csúcsforgalomban, délután kettőkor. A ragyogó napsütés szürke napfogyatkozásba fordult át, és még a város szélén is érezni lehetett az égett műanyagszagot.

Másnap is kizarándokolt a fél város. A tragédiák vonzzák az embereket. De most alig akadt néhány sérült, sokakat füstmérgezéssel szállítottak kórházba, de azokat is kiengedték egy-két nap múlva. Inkább a zavaros, egymásnak gyakran ellentmondó szóbeszéd és pletyka terjedt burjánzó gyorsasággal a bámészkodók között. Állítólag sokan feltalálták magukat a hirtelen támadt, jótékonyan takaró füstben, nem volt mindenütt olyan nagy a veszély, és senki sem távozott üres kézzel a hirtelen fellángoló áruházból. Sokan gondolták úgy, ha már táska van náluk, megkockáztatnak akár egy enyhe kis füstmérgezést, és annyit vittek, amennyi csak táskájukba fért, elvégre mindenki azon az osztályon válogatott, ahol eleve vásárolni akart. Mintha a Titanic történeteit hallottam volna vissza, minden annyira logikusan történhetett, és mindent meg is őrzött az emlékezet, ki hol tartózkodott éppen, és kinek mi akadt menekülés közben a keze ügyébe.

Valójában szintúgy bizonyíthatatlan maradt, ki mit vihetett el, és mi minden vált a tűz martalékává.

A tűzoltók vízágyúi után csak az üresen maradt fémvázas polcok maradtak.

A kotrógép a szemünk előtt tolta maga előtt a felismerhetetlenné égett tárgyak kormos maradványait. Újra felhúzták a palánkot, hogy elfedjék az épület üszkös csontvázát, aztán két évbe telt, mire az alapokra új épületet húztak fel újra. Egy emelettel eleve

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

49

alacsonyabb lett az új épület, és ennek már korántsem volt akkora vonzereje, mint annak idején az eredetinek. Közben új áruházak épültek a városban, és sokat változott a világ körülöttünk. Félévente eleve lecserélődik az emberek emlékezete.

Zarany közben megnősült, a feleségével együtt egy kis vegyesboltot béreltek a Könyökölővel szemben. Nagyok kedvesek voltak a vevőkkel, Zarany megtanulta ezt a szakmát is, lehetett hónap végén, fizetéskor törleszteni, egyre szaporodtak a hitelek a kockás spirálfüzetben, kihasználta az emberek gyengeségeit, tudta, hogy az alkoholistáknak hónap végére kenyérre sincs pénzük, és azt sem látják már, mit írnak alá a számla végén, aztán törlesztéskor hiába sokallták az összeget, nem volt más választásuk, mert tudták, hogy a következő hónapban sem változtatnak az életükön. Szemlátomást jól ment az üzlet. Sokat számított, hogy ismerték őket a környéken. Mindenkinek közel volt beugrani kenyérért vagy egy sörért.

Amikor újra kinyitott a szupermarket, sok régi dolgozót visszahívtak. Zarany az emeleten kapott munkát, a férfifelsőruha-osztályon. Ékszereket többé nem árultak, és lemezeket sem. Lassan kivonult a piacról a bakelit. A földszinten hatalmas önkiszolgálót nyitottak.

Miután Zaranyék felszámolták a boltjukat, pékséget nyitottak a helyén az új bérlők.

Zaranyéknak pedig messze volt már a külváros, beköltöztek egy áruházközeli házba a Duna-parton. Először csak bérelték állítólag a kétszintes épületet, aztán kiszivárgott valahonnan, hogy talán meg is vették. Ekkor kezdtek arról suttogni a Könyökölőben, hogy honnan is volt Zaranynak annyi pénze, hogy azt az emeletes házat ott a Duna-parton megvegye. Éppen Varezt kerestem, hogy javítsa meg a számítógépemet, és persze éppen a Könyökölőben találtam a barátaival, akik mi másról beszélgettek volna, mint Zarany titokzatos meggazdagodásáról.

Elkezdték visszapergetni a filmet. Hogy is volt az, amikor az áruház égett, és mindent sűrű füst borított, és szitált a pernye hirtelen városszerte, aztán mindenki húzta csak kifelé, amit csak ért abban a hirtelen támadt zűrzavarban.

Azt mesélték, hogy ami igazán értékes, azt elvinni is könnyű. Zaranyon sose kérték számon, miből vette a házat.

– Okosan csinálta – mondta Varez –, szerintem azonnal túladott a lopott ékszereken, vagy elásta a kertben. De valószínűbb, hogy kamatoztatta a pénzét, úgy legális, aztán elővette, amikor már senkinek sem szúrt szemet. Az a kis bolt nem jövedelmezhetett annyit, én csak tudom, ennyit senki nem jár a piacra, mint én, és csak annyim van, hogy a családomat eltartom. Mikor veszek én házat a Duna-parton?

50

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

– Tiszta sor – szólt oda a csapos, aki mindet hallott –, magamról veszem a példát: kitör a pánik, hova nyúlok először? Én vagyok a pult mögött. Innen a terem közepéről mindent látok, nem a fal mellett állok, nem fújnak rám a lángok.

Látom, hogy mindenki fejvesztve menekül, de azért eltart fél órát is, mire mindenki elszalad. Én mit csinálok addig? Ha csak a zsebeimet tömöm tele karikagyűrűvel, már akkor is a Maldív-szigeteken nyaralok. De ha lesöpröm a tálcákról, ami a vitrinben van, azon már házat veszek. Örököljenek utánam a gyerekeim is.

– De azt is tudja mindenki, hogy a kasszák is üresen maradtak, tűzállóak, vízhatlanok. De a legbutább pénztárosnőnek is volt annyi esze, hogy nyitva hagyjon minden fiókot. És nemcsak Zarany volt az, aki kivárt, mások külföldre mentek, ki tudja, hova, ki tudja, mit vettek. Zarany pedig maradt, csak azt nem tudom, miért – töprengett a sörhabba mélyedve Varez, a szemét is lehunyta, mesés kincsekről álmodott.

– Zarany hazajött néha a telepre látogatóba a szüleihez, itt, a Könyökölő utcájában laktak, persze, valamikor mindannyian ebben a két utcában laktatok…

– motyogta a csapos.

– De Zarany soha többé nem jött be, hogy velünk igyon – emelte fel a hangját Varez –, sunyi lett, és lesütött szemmel járt.

Igaz, igaz, mormolta a söröző kórusa, sosem néz az emberek szemébe, mert tudja, hogy tudjuk – bűntudata van!

Egy emberöltőnek tűnt. Holott csak évek múltak el, amikor újra találkoztam Zarannyal. Nem az áruházban, hanem az utcán. Invitált, hogy nézzem meg a házát. Én biztosan nem fogom tőle megkérdezni, hogy miből vette.

Takaros kis polgári ház volt, Ronin is egy hasonló, stukkós, felújított Monarchia-beli épületben lakott, mint amilyenek a folyóparti utcán sorakoztak végig. Olyanok voltak, mint a mesebeli mézeskalácsházak. Magasabbak és alacsonyabbak, mint Amszterdamban a csatornák partján, vagy Olsztynban a főtéren. A kereskedők jómódúságának mértéke szerint épültek, de szilárdan tartották is egymást, ahogyan azt az építészek szerkezetszámításai meghatározták: nem voltak egyforma magasak, a szintek között is különbség volt, mert így egymást is támasztották az egymáshoz épített falak. A homlokzatok pasztell, stukkós összképe pedig a várost reprezentálta.

Behívott a házába. Nem is csodálkoztam, talán én voltam az egyetlen, aki gyóntatója lett a saját nemzedékének, és mint egy papot, tart a titoktartás.

Vagy legalábbis a saját lelkiismeretem. Sok író feltette már a kérdést, hogy miért éppen neki önti ki mindenki a szívét, bizonygatja a saját igazát, hitelesíti a saját nézőpontját, mintha kikívánkozna belőle, és nem talál mást, akiben megbízna.

2018/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

51

Akkor most eljött a megfelelő alkalom. Megyek fel a lépcsőn a nappaliba, helyet foglalok a lila plüssfotelben, kerül elém egy kristálypohár, koccan benne a jég, és a dolgok közepébe vágva érkezik elém tiszta, gyermeki tekintettel a kérdés: – Te elhiszed?

– Mit? – Azt, hogy ez lett a büntetésem, és megérdemeltem.

– Mióta adsz te arra, hogy a Könyökölőben mit beszélnek?

– Tudom, hogy babonaság, és nem is igaz, amit beszélnek, csak az emberek irigysége, a káröröm tartja össze, de mégiscsak kiközösítettek. Mondhatok bármit, belefáradtam. Mégis azt hiszem, hogy beleőrülök, mert mindenki elhiszi.

– Arról valóban hallottam eleget, hogy mit beszéltek a hátad mögött, a népi hiedelmek nem értek véget a középkorban. A Könyökölőben másként vélekednek az igazságszolgáltatásról, bűnről és bűnhődésről. De most nem is ezért hívtál ide, hogy erről beszélgessünk. Inkább meséld el! Kíváncsi vagyok rá, miért ülök itt.

Türelmetlenséget éreztem a szavaiban, mintha maga rendelné meg a saját kivégzését, hogy végre megszabaduljon a gyötrelmeitől. Nem az együtt töltött éveket akarta felidézni. Nem nosztalgiázni akart, nem ivócimborát keresett hozzá. Volt valami nagyon is húsba vágó és sürgős dolog, amit el akart mondani.

Arról az éjszakáról beszélt, amikor a felesége eltűnt.

– Van olyan, hogy az ember megőriz valamit az emlékezetében, és nem talál rá magyarázatot?

– Persze, lehetséges.

– Látszik, hogy nem érted. Egyszer el akarom mesélni valakinek, mert azt hiszem, ettől a rögeszme is elmúlik. Ennél nagyobb igazságtalansággal még nem találkoztam. Egy tragédiát jogos büntetésnek tekintenek. Nem jogos és nem büntetés. Csak egy feldolgozhatatlan tragédia, ami történt.

– Mi kerített ennyire a hatalmába?

– A keresés, a megszállottság, az okok és következmények teljes hiánya éveken át. Mert még mindig azt hiszem, hogy megtalálom őket. De most már azt mondják, képtelenség, és hiába is próbálkozom, nincs senki, aki végighallgatna.

Ennyi idő után már esély sincs rá. Nem is készült akkor áttekinthető dokumentáció, néhol lelkiismeretesen kartotékokban őriznek mindent, másutt megsemmisültek, míg megint másutt erre nem is volt hely, idő és lehetőség.

– Kit keresel?

– Azt sem tudom, pontosan kit vagy kiket. Azért vettük ezt a házat, mert a

52

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

feleségemet vonzotta a folyó közelsége, erről álmodott, hogy legyen egy kis partszakasz, de közel a föveny, látványnak a kivilágított híddal, és le lehessen ülni egy padra, és innen lehessen nézni a túlsó partot, az uszályokat, látni lehessen, hogyan kel fel és nyugszik le a nap fenn, a Zangyalon, és mi innen, mint valami kozmikus élményt, úgy figyeltük a padról, a ház elől; lent, a lábunk alatt pedig a folyó csobogott, ezek voltak a legboldogabb évek. És nem tudtuk mi sem elhinni, hogy ezt a várost bombázzák, teljesen értelmetlenül. A feleségem terhes volt, ikreket vártunk, még akkor is lement, az utolsó napokban is, mert megszokta, hogy minden este ott üldögél egy kicsit a padon a ház előtt, ez megnyugtatta. Nem tudom felidézni a jelenetet, mert nem is láttam. Áramszünet lett egyik pillanatról a másikra. A becsapódás nagyon közeli volt, csak aztán hallottam a gép zúgását, ahogy felfelé emelkedett a hegy fölé.

Abban a pillanatban hallottam a csobbanást is, ahogyan a híd a vízbe szakadt, a hullámot is akkor hallottam, egy óceán erejével csapott ki, a fölszinti ablakokat is betörte, lesodorta a rakpartról a járműveket. A kovácsoltvas pad is eltűnt a ház elől, pedig azért vettünk ilyen nehéz padot, hogy a vihar se mozdítsa el, ha a folyó felől erős szél fúj. Nem tudom, mi történt vele. A vízbe sodorta a légnyomás, mint annyi mást, ami a közelben volt, vagy megsérült, elsodorta a felcsapó ár, a hirtelen keletkezett vákuum, amit a lezuhanó hídtest hirtelen támadt örvénye okozott, hiába küzdött, vízbe fúlt, vagy egy roncs alatt fekszik a mélyben. Csak annyit tudok biztosan most már, hogy felfalta a feleségem és a gyerekeimet egy szörnyeteg, amit nem is tudok a nevén nevezni.

Közben, ahogy hallgattam, néztem szemben a várat, ugyanazt a kilátást, amit Ronin szobájából is láttam, volt benne valami baljós, mint egy visszatérő álomban. Talán nem lenne szabad látni, mert megbabonáz, és ennyi tragédiát már nem is lehet cipelni, szeretném letenni, szeretném elfelejteni – de mit kezdjen az ember a túlélők emlékeivel, ha már befészkelték magukat a velünk élő bútorok titkos fiókjaiba.

Kontra Ferenc

2018/1

(Darázs, 1958) Márai- és József Attila-díjas író. A szegedi József Attila Tudományegyetemen diplomázott. Huszadik kötetén dolgozik, melynek címadó novellája itt olvasható.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

53

Zlatko Kraljic

vadcseresznyefa ezen a tavaszon az én vadcseresznyefám benevezett a dobrnai szépségversenyre

mint az esztétika szakembere mint a természetes sebezhetőség kitörésének a példánya úgy vélem, hogy sok esélye van a győzelemre és elnyerni a király töviskoronáját

az elektormos dróton ülő madarak szeretik s rajta végzik a párzás rituáléját a megtermékenyítést az arisztokratikus beültetést

az elektromos árom vonzásában élő méhek rajban tolakodnak az ágyékába, látom, ahogy rezeg, pedig nem fúj a szél,

az elektromos szél a gallyai közt keresi a magányt, a békét, a megváltást, római katolikus pizsamát a potenciális öngyilkosoknak,

54

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/1

mint a tökéletes elektromos áramtól működő szakácsok, mint egy fehér kabát, akvarell-ihlet a vasárnapi művészeknek s a kétes politikusoknak, az amatőr extremistáknak – évszázadok óta kúszok, évszázadok óta éhezem a szépségre, a lehetséges dobrnai szépségért és minden próbálkozás kudarccal végződik

szerencsémre viselek sárga védősisakot mert erősen fájna a fejem vagy megőrülnék vagy vizenyőssé válnék Zágorec-Csuka Judit fordítása

Zlatko Kraljic

(Muraszentmárton, Horvátország, 1962) horvát festőművész, költő, író, a Murakom nemzetközi kortárs költészeti fesztivál vezetője.

Legutóbbi kötete: Achtung Auschwitz (versek, 2017).

Zágorec-Csuka Judit

2018/1

(Muraszombat, Szlovénia, 1967) Jókai-díjas költő, író, műfordító.

Legutóbbi kötete: A szív akkumulátora (novellák, 2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

55

HUllÁMVERÉS

Fráter Zoltán

HAJÓZÁS KARINTHYVAL

Az Utazás a koponyám körül regényszerűsége

Még a szokásos Karinthy-rajongáson túl is elkötelezetten elfogult vagyok a regény iránt. Mint gyakorló hipochondernek, kamaszkorom bibliája volt. A jópofa író, aki Svédországba utazik az életéért, hogy kioperálják belőle a halálos daganatot, és ráadásul mindezt közzé is teszi! Mindenféle betegséget szerettem akkoriban, de lelkem mélyén valami igazán különlegesre vágytam. Hogyne érdekelt volna az agyműtétről szóló regény.

Kivált, hogy olvasás közben sorra fedeztem fel magamon is mindenféle tünetet.

Többféle megközelítésben írtak már az Utazás…-ról, s nem is indokolatlanul nagyrészt a veszélyes kaland rögzítését látták benne, mellesleg a harmincas évek kor- és kórrajzát, a budapesti értelmiség életvitelének megörökítését, vagy akár a széthulló személyiség válságtörténetét. Még jeles nyelvészeti dolgozat is található róla a 2002-es Névtani Értesítő hasábjain Takács Edit tollából, nagyrészt feloldva az utónevek és monogramok rejtélyét, azonosítva a regény szereplőit a korabeli valós személyekkel.

Ebben a rövidke esszében most mással kísérletezem. Hagyva a valóság és fikció meg az identitásproblémák tárgyalását, a szöveget alakító főbb metaforák elhelyezkedését és egymáshoz kapcsolódását veszem szemügyre, előtte azonban a regény regényszerűségét erősítő jelekre szeretném felhívni a figyelmet.

Már a kortársak körében is felvetődött a műfaj kérdése. Bálint György a hősies önmegfigyelés csodálatos eposzát ünnepli a „műfajilag meghatározhatatlan” remekműben, Kardos László szintén az írás eposzi jellegét hangsúlyozza a Nyugatban. Móricz olyan detektívregénynek nevezi, amelynél érdekesebbet és izgalmasabbat még nem olvasott, s ugyanez Wagner Lilla véleménye is a Literaturában. Németh Andor A Tollban azt állítja, Karinthy könyve unikum az egész világirodalomban, és tárgya szerint Tar Lőrinc Pokoljárásához áll a legközelebb. Maga a szerző a hihetetlen, csodás elemek jelenlétét emeli ki – „fantasztikus regényről lévén szó, (mert Európa huszadik századának valóságát

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

59

minden képzeletet felülmúló kalandnak érzem)” –, amikor végre eljut a Serafimer Lazaretted betegágyához. A valóságos, mégis fantasztikus utazás regényét irodalmi szempontból nem sokan elemezték. Noha Vajda Endre a Válaszban rámutat a történetalakítás fikciós rétegeire, de kissé korholó gyanakvással: „Karinthy munkája annyira regényszerűen van felépítve, hogy az olvasó önkénytelenül is kételkedni kezd, hogy az író nem stilizálta-e át élményeit?”

A teljesség legcsekélyebb igénye nélkül említem csak, hogy Olasz Sándor vizsgálta még a szövegben tér és idő összefüggéseit 1997-es kötetében, A regény metamorfózisában. A regényszerűséget és az irodalmiság tudatos igényét további összetevők is jelzik. Karinthy külön fejezetek beiktatásával megtöri a betegség folyamatának leírását. A halál megkísért elképzelt jelenetével, a Móni című novellisztikus beékeléssel, A Koponyák hegye álom-intermezzójával és a Trelleborg felé fut egy fél fekete eb borzongató látomásával.

A regényt egyébként is rendre átszövik az utalások más szépirodalmi alkotásokra. A beteg és bűnös, orvos és bíró párhuzam kiépítése Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésén alapul, az egyik fejezet („Le mie prigioni”) első két bekezdésének pedig kifejezetten témája Silvio Pellico Börtöneim című regénye. Az elbeszélő Thomas Mann könyvét, a József és testvéreit olvasva észleli látása romlását. A homály fokozódásával már a házvezetőnő felolvasásában hallgatja a történetet, és a műtét után ennek a könyvnek a sorait böngészve bizonyítja be, hogy nem vesztette el szeme világát. Arany Jánost idézi a Vojtina ars poétikájából („Feszít a kóranyag, a zagyva táp”), valamint a Tetemrehívás sorát némi aktualizálással („Fáj neki a hőst véribe’ látni” – az eredetiben: „nekik”), sőt a Pázmán lovag szakaszait mormolja műtét közben, hogy el ne veszítse eszméletét. Még elképesztőbb, mennyi önutalás helyezi a regényt a saját írások kontextusába. Mintha utolsó lehetőségként beszélne itt valaki, aki fel akarja mutatni a Karinthy-életmű gazdagságát. A szerző már az Előszóban felhívja a figyelmet kevésbé elismert költészetére, társítva népszerű publicisztikájához. Vajon illik-e „olyan írónak, akinek nemcsak lírai verseit, de közérdekű gondolatait is meghallgatják, önmagát választani regényhősül, ama legfantasztikusabb regényben, amit a valóság produkál”, s még ugyanitt hivatkozik nemrég megjelent könyvére, a Mennyei riportra. Több alkalommal emlékezteti olvasóját színművére, a Holnap reggelre, és számos novellájának motívumát használja fel asszociációs fejtegetéseiben. A hagyományos Karinthy-témák közül a vizsgaszituáció és a „valamit elfelejtettem” érzése növeli a regény összegző jellegét. Miközben a szöveg az önéletírás, illetve a visszaemlékezés műfaji ismérveit is tartalmazza, az utaztató-utazási regények sorába is beilleszthető. Swifti eredetű, modern gulliveriádaként mindez ugyancsak

60

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

a Karinthy-életmű kontextusát érzékelteti, hiszen az Utazás Faremidóba és a Capillária szintén Gulliver útját beszéli el. (No és persze a Gulliver utazásai Karinthy fordításában jelent meg 1914-ben.) Páratlan átalakulásként az Utazás… gyógyulófélben lévő, Gulliver kalandjait is túlszárnyaló, igazmesét mondó narrátorából a sikeres operáció után, új élete kezdetén Defoe hőse lesz: az elbeszélő végül a lakatlan szigeten otthont teremtő Robinson szerepével azonosul.

Az olvasmányosság és a tudatos megalkotottság jele, hogy nemcsak a fejezetek egymásra következő ritmusa cserélődik, hanem az egyes részek belső üteme is a tenger hullámzására hasonlít.

A rövidebb-hosszabb részek váltakozása szinte szabályosan lüktet a kötet közepéig, a közlések terjedelme csak a mű második felétől kezd kiegyenlítődni. (Lehet oka ennek az is, hogy a regény először folytatásokban jelent meg a Pesti Napló hasábjain.) Mint a kaleidoszkóp mozaikjai rendeződnek a filozofikus és humoros, elégikus és katartikus megszólalások, a líra és az önirónia beszédmódja, az orvostudomány és az utca nyelve. A szereplők, bár mintáik valós személyek, csak abban a vetületben láthatók, ahogyan a beteggel érintkeznek, vagyis az írói megformálás át is alakítja őket. Követhetjük az utazást autóban, vasúton és kompon, de igazi tétje a belső utazásnak van, a lelki reakciók felfedezésének.

Nem a külvilág fantasztikus, hanem a test elfajulása és az arra adott belső válaszok feltérképezése.

Már a Tanár úr kérem Hazudok című humoreszkjéből tudjuk, hogy Karinthy az írást és a hazugságot összefüggő, egymással kölcsönhatásban álló képződménynek tartotta. A hazugságból, hazudozásból az alkotó képzelet segítségével válik az írás profi foglalkozássá: „Így lettem íróvá.” A hazugság termékeny gesztusára épül a színlelés, a színészi játék elhitető ereje is. Vajon miért olyan gyakoriak a regényben a színi hasonlatok? Mivel magyarázható a színházi világ kelléktárát következetesen felhasználó szemlélet, a teátrális helyzetek sokasága és a teátrális beszédmód érvényesítése? Maga az elbeszélő is „szerepet alakít”, amikor még alapvetően egészségesnek tudva magát

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

61

jóakaratú fölénnyel az iratszekrény politúrozásáról beszél az asztalossal, népszerű kifejezéseket használva, ahogy egyszerű emberekkel szokta. A jelentkező ájulást a vonatdübörgéssel és szédüléssel együtt napi „műsorába” iktatja. Az április elején rátörő hányás közben is azon kapja magát, hogy „színészkedik”, vagyis mozdulataitól kezdve a modorát, a viselkedését is beleértve semmi sem „létezik”, mint olyan, minden csak „szerepel”. Újra és újra jelentkező reggeli rosszulléteit „komédiának” tartja. A Bécsben zajló, ismétlődő orvosi vizsgálatoknál „megjátssza”, mintha nem tudná, miről van szó, aztán az egészséges ember reflexével válaszol. Feleségének „könnyedséget játszva” henceg agydaganatával. S nem csupán ő játszik, alakoskodnak ismerősei, barátai is, akik meglátogatják a szanatóriumban, és éktelen jókedvvel dőzsölnek a kórteremben, de éppen az válik gyanússá, hogy mindannyian egyformán ragyognak a derűtől. „Végre is sokféle kedély van a világon, nem gondoljátok, hogy ez az egységes jó hangulat a nézőtéren eszembe juttatja a színpadot, amin vagyok?” Ebben a látásmódban még a természet is színházszerűen működik, tavasszal néhány napig „átugorja a nyarat, amit annyiszor rendezett meg, óriási befektetéssel”, és visszafordul a télbe. A Vissza a tett színhelyére vége felé egymást követi a két legteátrálisabb jelenet. Először a hányás a bécsi utcán: „Hát aztán? Beteg vagyok, betegállomány, nekem szabad, nektek nem szabad – nézhetitek, kiadom –, tessék, tessék besétálni – itt látható a véleményem rólatok, magamról, az egész életemről, úgy, ahogy sikerült…” Aztán este, amikor

62

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

a Café de France teraszán iszonyú fejfájása miatt morfiumot követel három percen belül, és persze nem kap, további tíz perc múlva mégis kedve támad a Fiakker bárba menni. „Senkinek nem árultam el, azóta se: a három perc elteltével el voltam szánva – először és utoljára életemben –, hogy amennyiben további tíz percen belül nem áll ki a fejfájás, a legközelebbi villamos elé vetem magam.

Soha nem derül ki, megtettem volna-e? Mert a fájás hirtelen, villanásszerűen kiállt.” A kínzó hasogatás váratlan fordulatként megkegyelmez a testnek, és az eset színszerűségét az elbeszélő is mutatványhoz hasonló, szinte hatásvadász módon mondja el. A stockholmi kórház röntgentermét színpadi zsinórpadlásnak látja, az operáció közben időnként beálló csendről úgy véli, ez lehet a „parádés jelenet”, mint mikor az artista a nagy produkciót csinálja. Ez a mutatványosság és teátralitás tér vissza az „Oldozzátok el kötelékeit” mozaikszerűen egymás mellé illesztett etűdjeiben. Aranka kényszeredett közlésében, hogy a beteg szeme világát már nem tudták megmenteni, aztán a mégis megmaradt látóképesség csodának minősített bizonyításában, majd Olivecrona döntésében, hogy holnap reggel elhagyhatja a kórházat. Orvosa három héttel a műtét után szinte jézusi módon szól rá, hogy álljon fel és járjon. „A kötéltáncos áll így fel, produkciója csúcspontján”, teszi hozzá a szó szerint lábadozó beteg. A nagy kaland egyre inkább az attrakció jellegét ölti, elszenvedője a mutatványos helyzetében érzi magát. A vele történteket olyan színjátéknak éli meg, amelynek eseményeire rendszeresen reflektál.

Az intermezzóként beiktatott álomleírás, A Koponyák hegye az álom sűrítő, eltoló munkájának megfelelően felcserélt helyzetben láttatja a pódiumszerepléshez szokott álmodót. Az operában vagyunk, a Lohengrin előadásán. „Maga a páncélos és fehér palástos lovag azonban nincs a színpadon, nem is lehet, hiszen itt ül, helyemen, a páholyban, várja, hogy sor kerüljön rá. Úgy látszik, csakugyan magam vagyok Lohengrin, legalábbis a színész, aki ábrázolja, izgatottan nézegetem a maszkom egy kis tükörben, azzal a kínos szorongással, mint mikor felolvasást kell tartanom, és mindjárt a pódiumra megyek.”

A nézők között ülő szereplő helyzetét Hans Blumenberg elemzi (Hajótörés nézővel. Metaforológiai tanulmányok, Atlantisz, Bp., 2006). Schopenhauerre hivatkozva rávilágít arra, hogy az ember, amikor visszahúzódik a reflexióba, „hasonlít ahhoz a színészhez, aki túl van jelenetén, s míg újra a színpadra nem szólítja szerepe, a nézők soraiban foglal helyet, onnét nézi elengedett nyugalommal, bármi történjék is a színen, legyen az akár halálának előkészítése (a darabban), ám akkor megint visszamegy, s cselekszik és szenved, ahogyan neki ott dukál.”

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

63

Az Utazás a koponyám körül narrátorának elbeszélői hozzáállása éppen ilyen.

Blumenberg tanulmányának egyéb állításai is döbbenetesen illenek a Karinthyregényben alkalmazott metaforikus szerkezetekre. Például annak a képalkotásnak a kibontásában is, hogy az ember az élete folyását szívesen ragadja meg a tengerre szállás metaforájával. A hajóúthoz azonban hozzátartozik a hajótörés lehetősége is. Hányszor mondjuk, hogy valakinek zátonyra futott az élete! Karinthy már a Rövid hetek és egy hosszú pillanat ájulásközeli, szédüléses rosszullétének megfogalmazásában használja az elsüllyedés képét. „És egyetlen érzésem van már: ha a pillanat másik felében nem tudom, üstökön ragadva, a víz fölött tartani magam, akkor a következő pillanatban nem parancsolok többé a hajón, nem uralkodom a milliónyi részecske és szervecske és sejtecske fölött…” Második látogatásakor a bécsi klinikán Pötzl tanár érkezésekor nyugszik meg. Néhány perces beszélgetés után – mint írja – „olyan biztonságban kezdem érezni magam, mint a vergődő hajó utasa, aki értesül, hogy a kapitány személyesen vette kezébe a kormánykereket”. A műtét utáni zavaros, lázas napokból megmaradt pillanatnyi észlelések, az ágy, a lelógó fej, az ajtó és a darálva felmondott „lecke”, amelyben makacsul érdeklődik állapota iránt, „kibukkanó szigetek egy fekete, zúgó süketség tengerében”. Hajótöröttnek nevezi magát még a sikeres műtét után is, amikor kis norvég rokonához, a huszonegy éves unokahúgához beszél: „S hallottál róla, hogy bukdácsol, kínlódik a kitörő viharban, hogy szalad zátonyra, hogy süllyed árbócrúdja a láthatáron… Nos hát igen. Ez a hajó a mi hajónk volt, az én hajóm volt, s azt sem tagadom, sok drágasággal megrakottan futott célja felé.”

A regényben kibomló két fő metafora, a hajótörés és a színházmotívum összekapcsolása nem új keletű, Blumenberg a nápolyi polihisztor Galianitól Herderen át Schopenhauerig hoz példákat erre. Ahogy a hajótörés látványának végzetes színjátéka azért bilincselheti le a nézőt, mert ő maga szilárd talajon áll, a színházi néző is biztonságos helyről figyeli az emberi fenyegetettség színpadon zajló drámáját. Amennyiben eljutunk ama belső magaslatra, ahonnan a körénk tekeredett bonyodalmakat a színházi néző kíváncsiságával és kívülállásával pusztán szemléljük, van esélyünk a megmenekülésre. Ha megvan bennünk a távolságtartás képessége (vagyis mintegy kívülről nézve, reflektálni tudunk a velünk történtekre), metaforikus tragédiánk, a létezés hajótörése ellenére megmenthetjük önmagunkat. A bajba jutott ember, írja Blumenberg, életét tehát „egy haszontalan tulajdonságának köszönheti: tud néző lenni.”

Karinthy regényének éppen ezért nem csupán az a jelentése és jelentősége, hogy a tünetek sorjáztatásával, a betegség felismerésének és elfogadásának folyamatával, a műtét és a gyógyulás leírásával a fantasztikus valóságnak, a

64

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

valóság fantasztikumának páratlan misztériumát világítja meg, és nem mellesleg a tudomány himnuszát hozza létre „mítoszokon és legendákon túl”. Regénye arra is mindenkor meggyőző példa, hogy olyan helyzetekben, amelyekben elszenvedő fél vagyunk, a szemlélő álláspontjára helyezkedve és a reflexióban túllépve önmagunkon, életünk süllyedő hajójáról egyvalamit mégiscsak kimenthetünk: önmagunk megtalálását.

A hajótörés metaforája ezért a regény végén (Robinson szigete) a szerencsés megmenekülés metaforájává válik, s átváltozik a lakatlan szigeten megvalósított önfenntartás és otthonteremtés vállalásává, a lyukas kanállal kunyhót, majd palotát építő hit, akarat, öntudat heroizmusává. „Ha nem is tudatosan, lelkem mélyén jól éreztem már odaát (s talán azért bíztam magamat a habokra), hogy egy óriási Robinson-szigeten élünk mindannyian. Mindannyian, külön-külön, elhagyatva és egyedül, s hogy nem arról van szó, vajon eléri majd megrakott hajóm a vágyak partjait, hanem arról, lesz-e kegyes a tenger kidobni az elsüllyedt hajóról egy deszkaszálat, amiben megkapaszkodhatunk?” Most már bevallhatja, hogy a „nagy becsvágyak hajója régen elsüllyedt”, s az önismereti belátás eredményeként a hajótörött célja a legtöbb elérése helyett a legkevesebb kivárása lesz. Van ebben a vallomásban némi önironikus mozzanat, kapcsolódva a saját életműre mutató gesztussal. A kis „norvég rokonhoz” intézett lelkes monológ ugyanis majdnem szó szerinti átvétel, az önidézés és újrahasznosítás magasiskolája. A legalábbis első változatnak tekinthető szöveget szintén Robinson szigete címmel az író eredetileg 1934-ben adta közre a Pesti Naplóban, két évvel később pedig felvette a Nevető betegek kötet novellái közé. Alcíme, nem meglepő karinthys előérzettel: Egy hajótörött naplójából.

Az Utazás a koponyám körül nem is lenne igazi Karinthy-regény, ha nem úgy végződne, ahogy valamely újabb Gulliver-történet kezdődik, hajóra szállással.

Csakhogy ez a hajóút már hazavezető hajózás, noha izgalma, kíváncsisága nem csekélyebb az előzőeknél. „Szélesen tárul ki előttem a láthatár. Ez lesz, negyvenhét éves koromban, első tengeri utam.”

Fráter Zoltán

2018/1

(Szob, 1956) író, irodalomtörténész, szerkesztő. Esszéket, dokumentumjátékokat, színműveket ír. Legutóbbi kötete: Magyar irodalom fiataloknak (2016).

hÉvíz /

Hullámverés

65

Fotรณk: FORTEPAN

Tarján Tamás

DUPLA EPEPE

Két árnyrajz: Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc

Kamaszifjúságuktól kezdve folyamatosan véleményt formáltak egymásról. Ők ketten, s a nyüzsgő közösség, talentumos nemzedék is, melybe egy életre beleoltották nem hétköznapi egyéniségüket. Annyit írt Devecseri Karinthyról, Karinthy Devecseriről, meg barátaik és ellenlábasaik róluk, hogy nehéz tájékozódni az emlékezésdzsungelben.

Egyiküket nem ismertem, a másikat alig. Egyetemista éveink derekán híre kelt, hogy Devecseri Gábor súlyos beteg. Pódiumokon, televízióban aratott előadói diadalainak nemegyszer voltunk tanúi, legtöbbünk antik irodalmi vizsgája azért sikerülhetett jól – a Trencsényi-Waldapfel Imrét helyettesítő B. Révész Máriánál –, mert számos Devecseri-fordításrészletet elraktároztunk. Ezek a memoriterek nyelvészet és verstan szemináriumokon is célt értek. Távoli mentorunknak tekintettük. S a görög félistenek sarja most beteg?

Az akkori pesti bölcsészkar harmadik emeleti folyosóján váratlanul pillantottam meg gyötrötten, mégis egyenes tartással, sötét ünneplőben lépkedő alakját.

Mögéje csöndesültem, tudtam, ugyanoda tartunk. Ókortörténész hallgatók vidám amatőrszínházi műsort kerekítettek, sok Devecseri-fordítással. Meghívták, eljött, együtt nevetett a közönséggel, nem győzte dicsérni a valóban kitűnő szereplőket.

1971 nyarán néprajzos hallgatókként „hazánk első elnéptelenedett faluja”, Gyűrűfű még megmaradt házait mértük fel. Aki ott jár, nem kerülheti el a testvérközség Ibafát, ahol tudvalevően a papnak fapipája van. Tímár György plébános szalonnával, borral fogadott minket (meglepően hasonlított a költő, parodista Timár Györgyre). Máig őrzöm a papos-pipás csoportfotót. A plébánosnak része volt abban, hogy 1968-ban valóban létesült múzeumként látogatható pipatórium Ibafán. Tímár asztaláról felemelt újságban olvastuk elnémulva, hogy Devecseri Gábor 1971. július 31-én meghalt. 1917. február 27-én született.

Karinthy Ferenccel a foci hozott össze, azaz Mezei András, aki időnként ulibuli írómeccseket szervezett a Rudas fürdő előtt. Nyomdafestéket nem tűrő csatakiáltások, némi rugdosódás, kevés gól. Mindenki tudta, hogy ő a legjobb, a többiek kutyaütők. Karinthy főleg így gondolta. A méta után gyors törölközés,

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

67

zúdulás a fürdő előcsarnokába vagy teraszára. Az anekdoták, irodalmi ítélkezések szavát az itt is mindenki által Cininek hívott író vitte. Szellemes volt, egyszerre bántón nyers és ellenállhatatlanul kedves, nagyszájú és lehengerlő. Addigra már olvastam vagy tapasztaltam, hogy Sarkadi Imre, Örkény István, Devecseri Gábor, Szeberényi Lehel, természetesen Cini és néhány társuk bármire kész, ha borsot kell törni az író kartársak, irodalmi korifeusok orra alá. Ilyennek láttam 1980 őszén is, amikor Mi van a Dunában? című kötetének könyvbemutatóját vezettem, s ő zöld tintával barátságos dedikációt karistolt emlékül – egy régebbi könyvébe.

A világvándor örökfiatalra, a torlódó mindennapok termetes atlétájára, különféle sportok matadorára váratlanul, fojtogatón szakadt rá az öregedés. 1992. február 29-én halt meg. Csak négyévenként, szökőévben van emléknapja.

Itt lakom régóta, azon az úton, melynek egyik mellékutcája Devecseri gyermekéveinek sokszor megörökített színhelye. „Petivel, Tomival erre jártunk, / a keskeny utcában kiabáltunk” – foglalta felnőttként sihederhangú versbe A Lágymányosi utca és a Bicskei utca sarkán ámulatát. Peti: Devecseri Péter, a korán elhunyt testvéröcs, Tomi: Kertész Tamás, Karinthy Ferenc féltestvére. Ha más nem, megőrizte személyét anyjának, Karinthy Frigyes második feleségének, Böhm Arankának férjéhez intézett elhíresült mondása: A maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket.

Amikor házunk kapujától jobbra, a Hadik Kávéház felé indulok, vagy balra, a Karinthy Színház irányába, inkább a rövid sétát választom, mint a villamost.

Karinthy-emléktáblára helyeznék egy szál virágot? Választhatom Frigyesét, Ferencét, sőt egy ideje egy harmadik Karinthyét, a balsorsú költő, fájdalomherceg Gáborét is a Móricz Zsigmond körtér sarkán.

De ki sem kell lépnem a lakásból, naponta százszor „átasszociál” agyamon a Devecseri-arc. Legalább ennyiszer pillantok szobám falán egy bekeretezett osztályképre. Többek között Cs. Szabó László író, Farkas Ferenc zeneszerző érettségizett ebben az osztályban, a Református Gimnáziumban. Amikor Cs. Szabó-emlékműsort forgattunk, az osztály még élő tagjainak egyikétől, Vida Zoltántól kaptuk a barna fotót. Másik példánya megvolt Farkas birtokában, s nyilván különféle hagyatékokban is. A forgatás befejeztével vittem vissza Zoli bácsinak a felvételt, de ő szelíden elállta otthona ajtaját, majd a fotót a kilencvenévesek rezge mosolyával rám testálta. Köszönet érte ma is. E képen az első sor közepén ül a hatvan tanítványánál idősebbnek alig tetsző Máthé Elek osztályfőnök, aki szignálta is a fotót. Máthé Elek, a lelkész, tudós, utazó, fordító volt Devecseri Gábor rajongott tanára, görög–latin filológusi pályáján egyik elindítója. Devecseri sokszor írt aztán Máthéról és műveiről. Késő öregkoráig látogatta tanárát. Nekrológját is megírta.

68

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

Karinthy Ferenc sem távozott igazán. Kezem ügyében Kaján Tibor rajza a vízgyűrűkből kikandikáló vízilabdázóról, hiszen az FTC-ben játszott, majd ott volt sokáig szakosztályvezető. Az író fia, Karinthy Márton rendező egy hónappal fiatalabb nálam, s szinte szomszéd, a környéken el sem kerülhetjük egymást.

Először 2003-ban kiadott – igaz, nagyrészt Karinthy Gáborról szóló –, több nyelvre lefordított szabálytalan családregénye, az Ördöggörcs jelen dolgozatnak is fontos forrása.

Egykori szeretett, csapongón bölcs folklórprofesszorom, a Devecserinél három évvel idősebb Dömötör Tekla nagybetegen adta nyomdába halála évében megjelent Táltosok Pest-Budán és környékén (1987) című emlékezését. Ő korán beltag lett abban a szellemi közösségben, melynek egyik feltöltője a Devecserikörnek is nevezhető, már gimnazistaként, a Hangszóró című diáklapban összeállt csoportosulás volt. Ebből az irányból főleg az „írógyerekek” érkeztek. Somlyó

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

69

Zoltán fia, György, Kosztolányi fia, Ádám, Benedek Marcell fiai, István és András, Guthi Erzsébet író-műfordító fia, Devecseri Gábor, valamint Karinthy Frigyes fiai.

(Az „elátkozott költő” – Devecseri emlékező szavával a „méltóságteljes sötét arcú angyal” – Somlyó Zoltánt az induló Devecseri mesternek választotta, még Somlyó Zoltán Társaságot is alapított, a gellérthegyi Somlói utat is Somlyó Zoltánról akarta elneveztetni. Sokat tanult a mindennapok szorításában vergődő, máig nem kellőképp becsült poétától, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes barátjától. 1932ben Somlyó előszavával és családi pénztárcából jelent meg Devecseri Gábor és Karinthy Gábor közös verseskötete.) Másfelől Dömötör Tekláék csapata, a csupán a „Társaság” névre hallgató baráti gyülekezet soraiban tudta – részint a Kerényi Károly által fémjelzett Stemma-körrel való érintkezés révén – Szilágyi János Györgyöt, Harmatta Jánost, Honti Jánost, Dobrovits Aladárt, Trencsényi-Waldapfelt, Szendrő Józsefet. Diplomájuk megszerzése, első publikációik, egy-egy külföldi időzésük, a II. világháború fenyegetése is kihatott kapcsolataikra, soraikban akkor már Szerb Antallal, Radnóti Miklóssal.

Dömötör Tekla megbocsátó ejnye-bejnyével gondol vissza a még középiskolás Karinthy Ferenc vezényelte „duhaj mulatozások, lakásrombolások és egyéb fiatalkori csínytevések”, a „polgárbosszantások” sorozatára, a jobbára Devecseri és Karinthy kezdeményezte „lavinákra”, ám amikor elfajult a dolog, ők vőlegényével

70

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

– 1937 őszétől férjével –, Dobrovitscsal olajra léptek. Könyve más helyén így összegez: „Devecseri Gábor főfoglalkozású barát volt. Kívüle egyetlen embert ismertem, aki az egész ország barátja volt: Vujicsics Tihamért. Mikor Devecseri és Vujicsics meghaltak, tényleg szinte egy nemzet gyászolta őket: nemcsak az értelmiség, hanem a nép is, az olvasók is, a zenehallgatók is. Mert ők is fenntartás nélkül, őszintén szerették az embereket”. (Vujicsics 1975-ben, repülőgépszerencsétlenségben hunyt el.)

Mit mond viszont egy másik nagyasszony, a Devecserivel egyazon évben született – az említett „Társaságba” nem tartozó – Szabó Magda? Az írónő 2000 őszén Bécsben anyagot gyűjtött regénye, a Für Elise sajnos soha el nem készült második részéhez. Elkísérte Kabdebó Lóránt, aki Szabó Magda-monográfiát fontolgatott. Beszélgetésük egy részlete napvilágot látott a Forrás 2012. 2. számában („Kitalálja az életet”. Szabó Magda emlékezése). Amint az Újhold folyóirat történetének egy Szabó Magda szemszögéből kritikailag értelmezett epizódjára, illetve a lap eléggé bonyolult személyi kérdéseire fordul a szó, felizzik a hang (Kabdebó közbekérdezéseit elhagyja citátumunk): „Mert én nem álltam szóba a kommunistákkal. Én úgy dobtam ki Devecserit, hogy olyan nem láttál.

A házassági tanúnkat, aki összehozta ezt az ismerkedést [Szabó Magda férjével, Szobotka Tiborral – T. T.]. Halálos ágyán láttam utoljára, mikor Somlyó [György] könyörgött, hogy nem tud meghalni a bocsánatunk nélkül. […] Olyan mocsok volt, amilyen csak lehetett. Miután sose vettem komolyan egészen, nem is vártam tőle mást. Somlyó olyan volt, amilyen volt. De Devecseri nélkül mi nem ismerjük meg egymást. Devecseri beletartozott a kettőnk életébe. És nem engem, de azt, aki állandóan szereplési lehetőséghez jutatta, és mindig nyomta előre, a boldogtalan Tibort mint az Írószövetség főtitkára kizárja az Írószövetségből? Ez a nyomorult? Hát csodálod, hogy úgy halt meg, mikor én megátkoztam?”

Devecseri rakétagyorsasággal indult költői, műfordítói röptének Szabó Magda által említett szakasza – sietős belépés az MKP-be, katonai mundérba bújás, tanárság a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján, főtitkárság a Magyar Írók Szövetségében 1949 és 1951 között, Horváth Márton és Révai irodalompolitikájának igenlése – máig sincs alaposan feldolgozva, de egyértelműen ez az életút legkevésbé dicsteljes periódusa. Legmegbocsátóbban a műfordító fegyver- és vetélytárs, Lakatos István költő ír erről Sírontúli üzenet című Devecseri-portréjában, a Paradicsomkert lapjain. Ifjúként első, Centrál kávéházi találkozásukkor megsértette Devecserit azzal, hogy maga is a Homérosz-fordításokat jelentette be nagy terveként. Az idősebb költőtárs emlékeztette, miként kötött útilaput Goethe Heine talpára, mert az nem kevesebbel kérkedett, mint hogy Faust-mű

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

71

alkotására készül Weimarban… Ennek ellenére az idősebb költő rögvest dedikálta a maga friss, később még sokszor csiszolt Homérosz-fordítását: „Lakatos Pistának, hogy fordítsa le jobban. Nagy szeretettel és várakozással D. Gábor”. Nyilván ez az epizód mondatja Lakatossal: „…szocreál korszakában, később, szükségképp el kellett távolodnunk egymástól. De – hadd fűzzem hozzá – Gábor azok közé tartozott, akiket legszamarabb időszakukban se lehetett nem szeretni”. Ami tehát az átkozó képességére oly büszke és azt valóban gyakorló Szabó Magda és mások szemében elseperni való mocsok, erkölcsi nadír, az Lakatos szerint csupán szamárság a köbön. Akkor sem haragszik meg Devecserire, amikor az nem adja írószövetségi pártfogását egy létszükségletű dramaturgi álláshoz. Igaz viszont, hogy az 1956 után izgatásért börtönbe került Lakatos cellamagánya minden pillanatában az Aeneist ültette magyarra, s kint Devecseri is kiadói ajánlatot kapott a mű tolmácsolására: „Gabi a felkérést habozás nélkül visszautasította. Azzal indokolta, tudomása szerint odabent én dolgozom rajta. Ha kiszabadulok, nyilván ennek honoráriuma lesz első keresményem, amire nagyon rá leszek szorulva akkor, jobban, mint lenne most ő”.

Mindezt hasonlóan adja elő – részint Lakatos nyomán – Ungvári Tamás, aki más nemzedéki réteget képvisel és más pikszisből érkezett, mint Dobrovitsék vagy Devecseriék. A feledés enciklopédiája című kötetében számára két bekezdés elegendő, hogy Devecseriről végletes álláspontokat fogalmazzon meg. Devecseri szerinte „átfestette magát újbolseviknak”, de „megmaradt őscivilnek”, viszont az Írószövetség titkári posztján „olyan bakafántos bürokrataként viselkedett, mintha nem is Devecseri lett volna”. Pedig ő – Ungvári szerint – ha akarta, ha nem, az a Devecseri volt, akiről Kosztolányi a bökvers halhatatlan mintáját faragta, s ezzel „klasszikussá emelte az utódot”. A nem egy változatban szállongó Kancsal rím leghitelesebbnek elfogadható szavai ezek: „Itt járt Devecseri, / jaj de nagyon bevacsorált”. Ungvári gonoszkodása, hogy ebből a kancsal rímből vezeti le Devecseri halhatatlanságát, mely azelőtt keletkezett, hogy „minden erőfeszítésével megpróbálta ledönteni a saját szobrát konformizmusból, ijedtségből, önzésből”. Csakhogy Devecseri már sokkal korábban tisztázta – lásd a Lágymányosi istenek nyári versnaplóiban –, hogy Kosztolányi e kancsalizmust nem az „ő személye alkalmából”, hanem „a rím alkalmából” ötlötte ki, s ha mégis van szereplője, az az apja, Devecseri Emil. Sőt, mivel nem is annyira ők jártak vacsorázni Kosztolányiékhoz, inkább Kosztolányi hozzájuk, „a statisztika igazságának hatására a sorpárt így kellene helyettesíteni: Itt volt tegnap Kosztolányi, / szeret nálunk kosztolónyi”. Szép példa e szállóigévé lett Kosztolányi-féle két sor az irodalmi szöveg önmozgására, a látszólagos vagy valóságos életrajzi elem kétségességére:

72

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

a versike a köztudatban immár leradírozhatatlanul Devecseri Gáborral tapad össze, akire nem vonatkozik. (Ungvári fentebbi könyvében Karinthy Ferencről is ír, röviden, kétélűen [Az ismeretlen remekmű], s képmellékletben közöl egy neki címzett Karinthy-képeslapot – ez is kétélű közlés –, mely a szerző egy korábbi Devecseri-portréját dicséri.)

Karinthy Ferencet, személyiségének ellentmondásosságát a külső vélemények helyett inkább saját szavaival mutatjuk be. Többször is legfontosabb művének nevezte egészében csak halála után napvilágot látott háromkötetes Naplóját.

Ezekben az 1967 és 1991 közötti feljegyzésekben Karinthy sokszor tárgyilagosan karakterizálja önmagát: írói erényeit (témagazdagság, világos fogalmazás, nyelvi erő, kritikai irányultság, az erősen korrigáló újraírás képessége, humor) és gyengéit (megingó szerkesztés, hajlam a könnyebb alkotói megoldásra, szeszélyesség, linkség a kidolgozásban). Emberi önképe is hitelesnek érződik, bár a részben a Napló előtti időszakok (a Nemzetiben és a Madách Színházban, majd más színházi és filmes műhelyekben végzett dramaturgi tevékenység, levelezés) alapos kutatásával ugyanúgy adós az irodalomtörténet-írás, mint Devecseri szocreál korszakának feltérképezésével. Az önportretizáló Karinthy Ferenc tollából ezúttal egy kései, megrázó részt idézünk, melyben hamut szór fejére. E pár sor az önkritikai kétségbeesés, az egyén – betegségekkel is összefüggő – alászállásának megvallása, előbb 1990. június 27-én, majd szeptember 11-én: „Az az átkozott alkohol. Megint benn voltam, néhány napig. Előbb a Kútvölgyiben, aztán a János kórházban. A múlt héten elestem, szegény drága Ágikám kezét is eltörtem. Egy élet kevés ahhoz, hogy ledolgozzam, jóvá tegyem. Így nem megy tovább – élet vagy halál. Ez a mélypont. […] Ági, mivel képtelen engem otthon ellátni, és magamért is, bevitt a Palatinus utcai József Attila mentálhigiéniára, két hónapot töltöttem ott. […] Elhívtak pingpongozni, majd holnap, holnapután folytatom”.

Ezután már alig öt-hat bejegyzés van hátra a Naplóban.

Bár a pályáját majdnem egyszerre, egymás baráti vonzásában, de más műfajokban kezdő Devecseri és Karinthy művészi alkatának és elért eredményeinek rokonságaira és különbségeire még kitérünk, a feleség, Ági nevének felmerülése okán itt kell rögzítenünk, hogy mindkét író, akire sorsa bohém, Don Juan-i szerepet osztott, rengeteget köszönhetett egy életen át kitartó és megértő asszonya szeretetének. A hírhedten pontatlan, a jövedelem beosztásában járatlan, olykor infantilis Devecserinek Huszár Klára operarendező nem pusztán gyakorlati segítője, hanem több művének színre állítója is volt. Ági – Boros Ágnes – fáradhatatlansága, konzultatív érzékenysége nélkül a praktikusabb, dinamikusabb Karinthy is nehezebben boldogult volna. A két

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

73

házaspár számos külföldi útjáról fennmaradt, könyvterjedelmű szépirodalmi és esszéisztikus megemlékezések fontos adalékok.

Hogy mennyire szem előtt lehetett Devecseri és Karinthy, a lesekvő szemek előtt nem az író, hanem a Casanova-férfi, elárulja a Fortepan-gyűjtemény egyik szigligeti fotóegyüttesében az állambiztonsági jelentésből vett, s a Karinthyarcképhez fűzött pár sor: „a nagy Karinthy fia és egykori vízipólós, sokkal veszélyesebb módon próbálkozik [mint a nyakán selyemsállal hódító Somlyó György – T. T.]. Felkapaszkodik a kastély tetejére, majd mikor a tetőn lépkedve a lány szobája fölé ér, bemászik a nyitott ablakán. Ez nem csak könnyelműség egy családapa részéről, hogy így kockára teszi a testi épségét, de eléggé nagy erkölcsi lazaságra is vall”.

Karinthy Ferenc Naplójának Ricordare című hosszú fejezetét még életében közzétette, egészen bizonyosan azért, hogy Devecseri végső hónapjait felidézze.

Devecseri Gábor baljós és titkolni próbált előjelek után súlyos állapotban került kórházba. Előrehaladott daganatos betegsége folytán pár hetet jósoltak neki.

Még kilenc hónapot élt. Memoárt (A hasfelmetszés előnyei) és kötetnyi verset (A mulandóság cáfolatául) írt, diktált a betegágyon, és testi romlását legyőzve megélt egy kései szerelmi kapcsolatot. Ennek regényesített verzióját Somlyó György Devecseri-faggató prózájában, az Árnyjátékban olvashatjuk, a Kriszta-vallomásban, s a narrátori sorokban, miszerint a haldokló főhős ezt a szerelmi kalandját ugyanúgy elmesélte feleségének, mint az összes többit.

Karinthy a Devecserihez fűződő, életre szóló barátság ellenére a rivalizálás bújtatott hangján szól utóbbi kései alkotói sikeréről, ám szavai nem nélkülözik a tárgyilagosságot sem. A beteglátogatások hamis optimizmusára, ifjúkorból örökölt, heccelődő bolondozására jellemző párhuzamot lel: „Pontosan úgy, ahogy apám látogatta meg a haldokló Kosztolányit”. A beteget általában „meglepően jó” állapotban találják a nap mint nap összeverődő régi barátok. „Úgy hiszi, hasnyálka-tébécéje van; arról, hogy rákos, sejtelme sincs. Nem is gondolkozik rajta, vagy nem akar, talán nem is érdekli, s a maga jelen állapotát ugyanúgy nem gondolja végig – mert ahhoz gondolkodni kellene –, ahogy soha semmit életében. Ezért a prózája, amit most ír, illetve diktál, mert kapott egy magnót, remek részletek, ragyogó megfigyelések mellett sok helyütt híg, felszínes, locsogó. A kötetlen forma – ő ugyanis ilyennek képzeli a prózát – bőbeszédűségre csábítja, s mindent belepaszíroz, ami napközben eszébe jut, vagy bárki bármit mond neki. Ezt, ha egyszer majd valóban sajtó alá kerül, nagyon meg kell húzni. / / A verseiben ellenben mindent tud. Csupa halálkölteményt ír mostanában, nagy verseket”.

74

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

Minden, amit az eddigiekben felsorakoztattunk, látszólag a két író magánszférájába utalható, az irodalom az utókorra kevéssé tartozó – a művek megítélésénél mellékes vagy sokadlagos – belügye. Nem egészen így van. Az az irodalmi irodalom, irodalomban és irodalomért való lét, melyet Devecseri és Karinthy rokon közegből hozott magával és őrzött mindhalálig, egyrészt rendre tematizálódott munkásságukban, másrészt a Nyugat folyóirat minőségi tradíciójának Karinthy-ágán kívül olyan ágát közvetítette, amelyről más leágazásoknál általában kevesebb szó esik. Például a már többször megidézett Somlyó Zoltán lírai tradícióját, továbbá az esszéíró nemzedék néhány tagjának, valamint más művészet- és tudományterületeken működő entellektüelek szellemiségét. Ebben a tág írói-művészi körben az irodalom nem bennfentesség: eszmény. Összes járulékos elemével, időnként túlhabzó játékosságával, néha teatralizálásra hajló túlzásaival. Eszmény és szövetség, amelyben az érintettek önmagukról is beszélnek, amikor valamely társukról írnak. (Így tett Devecseri is, amikor – lásd a Lágymányosi istenekben – Karinthy 1956-os Irodalmi történetek című kisprózáját elemezve a sematizmus legyűrését is kiemelte, az új beszédmódot az írói „kapkodás” meghaladásának ítélte, s még az irodalmi apakomplexustól is elfelé terelgette barátját.)

Mi közöset mondhatunk Devecseri Gáborról és Karinthy Ferencről, egy költő-műfordító-esszéistáról és egy drámát, naplót is író epikusról? Viszonylag hosszú idővel távozásuk után mindketten jelen vannak az irodalmi köztudatban, alkotásaik egy része nem hullott ki az olvasói emlékezetből. Mára mellékes, hogy literátus mókamesterek, szoknyavadászok, olykor gyenge emberek voltak-e, s egy magasabb morális ítélőszék előtt életük mely periódusaival és tetteivel lehet nehéz elszámolniuk. Devecseri magyarított Íliásza és Odüsszeiája nélkül elképzelhetetlen az érettségi szintű iskolázódás. Bár költészete egyenetlen, egy kései remekét, bizonyára örök antológiadarabnak maradó betegségversét, az Erdőt, e megkapó Dante-rájátszást nem lehet nem idézni: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötét erdő jutott belém: / a születő halálnak tudata. / Sok ágbogával, árnyával növekszik; / s én hordozom – ha nem tetszik, ha tetszik –. / Nem szarv, maszk, lópata, / kívülről leső rém ez a tudat: / erdő a szivem égboltja alatt; / susog szelíden, mert hálás nekem: / egy levele sem sarjad nélkülem”.

Karinthy egy – Hunyady Sándor írásművészete felől indítható – múltba forduló novellatípus továbbalakításán fáradozott nem eredménytelenül, majd továbbhaladva, a társadalomkritikai kisregény ideológiai tűréshatárokat letapogató jelen idejű alakzataival próbálkozott. Megírta az Epepét, e nehezen meghatározható műfajú művet, utópiát vagy ellenutópiát, melynek ugyan

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

75

szerves befejezést nem tudott adni, ám így is a magukénak vallhatják a 20. század utolsó harmadának szolid epikai modernizmusát kedvelők, az abszurd egy válfajának hívei, a tudományos-fantasztikus irodalom elkötelezettjei.

Irodalompolitikai megbecsültségük, díjazásuk nagyjából az ötvenes évek első felében tetőzött. Egyiküket sem érdemtelenül jutalmazták. Az 1939-ből és 1946-ból két Baumgarten-jutalmat is „magával hozó” Devecseri ugyan nyilván akkori közéleti pozícióitól nem függetlenül vehette át 1950-es és 1952-es József Attila-díját, 1953-ban viszont a Kossuth-díjat a Homérosz-fordítás, az egyetemes magyar fordításkincs egyik legkiemelkedőbb teljesítménye indokolta. Karinthy is kapott Baumgarten-jutalmat (1949), két korai József Attila-díjat (1950, 1954), 1955-ben Kossuth-díjat, háttérben a Budapesti tavasz 1953-as regény-, 1955ös filmváltozatával. Az ő esetében a kulturális vezetés később valamelyest megerősítette ezeket az elismeréseket, 1974-ben a harmadik József Attila-díjjal, 1987-ben a kisebb jelentőségű, de számára igazán kijáró Karinthy-gyűrűvel, Devecseri esetében nem. Egyikük sem tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának.

Egymással mindvégig érintkező, ám más műfaji medrekben futó pályájuk rokon vonása, melyet eddig a monográfusok, emlékezők kevéssé vizsgáltak: ízléskonzervativizmusuk, mely munkásságukra és karakterükre is kihatott. Ez a vonás meglepőbb és önveszélyesebb a minden újra fogékony Karinthy Frigyes fiánál, érthetőbb és adaptálhatóbb Devecserinél.

A mitológiában, a mítosz időtlenségében élő, gondolati forrásait rendíthetetlenül az antikvitásból csordító Devecseri türelmi konzervativizmusa részben szakmai erénnyé vált. Derült egyik mestere, Kerényi Károly rigorózusságán, aki a kemény tojásból is csak a sárgáját ette meg, mert annak „van mítosza”, „az a Nap!”. Igyekezett átplántálni a görög-latin értékeket, a régi szövegek sugalmait a jelenbe, kereste a régiben az újat. Fordítói és saját költői meggyőződését fejtegetve lépett be a ma csupán kortörténeti adalék Trágárság és irodalom vitába, az erotika mellett, a nem túl pontosan körülírt trágárság ellen. Ezt a cikkét az Antik tanulmányokban érdemes fellapozni. Rendszeres műfordítás-elméleti összegzést nem hagyott hátra, de ugyane gyűjtemény idevágó cikkei, kritikái, például az eredetihez való tartalmi és formai hűség elve aligha találkozna a 21. századi fordításkultúra olyan, kimagaslóként ünnepelt produktumaival, mint Nádasdy Ádám rímtelen Isteni színjátéka. A teljes hűség Devecserinél a szövegátültető tökély szinonimája. Nem merült feledésbe, hogy egy-egy nagyobb fordításának legutolsó pillanatban történő korrektúrázásakor nagyobb késedelmi költséget fizetett ki, mint amennyit az egész magyarításért kapott. Szerették is a nyomdászok, különféle tréfás okleveleket állítottak ki számára.

76

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

Devecseri oly sokszor megírt, megrendítően hosszú, az életbe kapaszkodó haldoklása, halála is visszavisz a múltba, búcsúszava mégis az időtlenség epitáfiuma.

Lakatos István adja tudtunkra, hogy a nagybetegnek általa kölcsönzött Karinthy Frigyes-verseskötetben utóbb jelöléseket talált, amelyek egyértelművé teszik, hogy a már idézett Erdő egyes motívumai Karinthy rákbetegségben elhunyt nővérét sirató versének fragmentumaira emlékeztetnek. Talán ezért lehetett Devecseri Gábor utolsó érthető földi szava, a „sírontúli üzenet”: Megyek, vár Frici bácsi.

Devecseriné Guthi Erzsébet szerint az epepe – vagy inkább az ismételgetett epepe–jepphe–pphe – halandzsát Kertész Tamás és Devecseri Gábor „találta fel”, amikor gyerekként csúfondárosan így köszöntötték az érkező vendégeket. A Karinthy család több tagjának emlékezete szerint az epepe Karinthyék önmagán túl mutató, részben értelmezhető familiáris nyelvi tulajdona, kommunikációs formája volt, sokféleképp dekódolható – vagy épp nem dekódolható – nyelvi esemény. A sokjelentésesség záloga. Mivel a szó (ismétléseivel, variánsaival együtt) párbeszédben, dramatikus mikroszituációkban hangzott el, idővel kis jelenet, személyekre, közösségekre vonatkozó kritikai látlelet nőtt ki belőle. Dömötör Tekla a „Társaság”, a kibővült Devecseri-féle társaság összejöveteleire időzíti az epepézés létrejöttét, felfutását és kifáradását, ám valószínű, hogy a játék korábbi.

Magát Devecserit nem az epepe időbelisége, hanem egy-két felelevenített mintapéldája, a csak az epepe-bázisú hangsoron alapuló egyedi beszéd, valamint ennek humoros, kritikai és álfilozófiai célzata izgatta. Somlyó György az Árnyjáték függelékében nyomatékosan jelzi: a szót Karinthy Ferenc copyrightjának tekinti (hiszen már közölte is Epepe című regényét), s ő maga a könyv harmadik fejezetében barátja engedélyével ad részben új tartalmat az epepének. A Karinthyregény lapjain az epepe dezorganikusságában organikus nyelvi rendszer, sőt nyelv, amely ugyanakkor egy anarchiába dőlt, netán anarchiát építő társadalom a külső szemlélő számára alig feldolgozható ideológiája is. Az epepe nyelvi és színszerű zárványból e regényben vált modellé és csak bonyolultan körülírható, súlyos tartalommá.

Miért ne nyerhetné el az epepe, nyelvünk e szótározatlan, de kitörölhetetlenül meglevő, a gyereknyelvet és a fantázianyelvet automatikusan egyesítő, már-már végtelenített gördülésű szava – Devecseri Gáborra és Karinthy Ferencre emlékezve – az árnyrajz jelentést is?

Tarján Tamás

2018/1

(Budapest, 1949 – Budapest, 2017) József Attila-díjas irodalomtörténész, egyetemi tanár.

hÉvíz /

Hullámverés

77

Bod Péter

MÁRAI NEM ALKUSZIK Az emigrálás és a naplók

„Tízéves távlatban mindez tisztán látszik. Nekem volt igazam, és mindazoknak, akik tisztán láttuk évtized előtt, hogy a kommunizmus nem Történelmi Erő, nem is Társadalmi Igazság, nem is Osztálynélküli Társadalom, hanem rablógyilkosok számára ürügy, hogy egy kisebbség gyilkoljon és raboljon (…).

Ennek a felismerésnek az ára az emigráció volt (…). De ezt az árat is érdemes volt megfizetni azért, hogy ne kelljen szemtanúnak lenni a leggyalázatosabb nemzetgyilkosság és emberirtás jeleneteinél” – írta 1958 augusztus közepén naplójába Márai Sándor. Az idézet alkalmasnak látszik arra, hogy a korábbiaknál jobban megértsük, miért hagyta el 1948 nyarán az író Magyarországot. Ez talán annak megválaszolásához is közelebb vihet, miért kezdett el – látszólag minden előzmény nélkül – negyvenhárom évesen naplót írni, és megalkuvást nem ismerve miért rótta napi rendszerességgel bejegyzéseit nyolcvankilenc éves koráig, lényegében halála napjáig.

A mából visszatekintve világos, hogy Márai pályáján 1943-ban műfajváltás történt, életműve korszakhatárhoz érkezett. Ekkor kezdett hozzá első naplókötete megírásához, ám aligha vetett számot azzal, mennyire döntő változások elindítója lesz a második világháború lezárása után közvetlenül megjelenő Napló 1943–1944 című kötete. Nem tűnt írói programnak a műfajra való rátalálása, és sokáig a folytatás sem. Kezdetben a nyilvánosságból kivonuló író adekvát alkotói válaszát láthatjuk mögötte, tudva, hogy a szigorodó, de Márai tevékenységét akkor még nem lehetetlenné tévő cenzurális viszonyok miatt döntött úgy: felhagy az újságírással. Az önként fórum nélkül maradt szerző feszítő közléskényszere érlelhette meg benne a naplóírásról hozott döntést. Egy, a naplóírás lényegét megvilágító, 1949-ből származó bejegyzése kapcsán ellentétes mozgások érhetők tetten. „Ezt a naplót keményebbre kell fognom, mert mindent elszív, magába ránt – évek óta az egyetlen menekülés, s néha már gyanítom, hogy nemcsak a világ elől menekülök ebbe a naplóba,

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

79

hanem a munka elől is.” Kiérződik belőle, mennyire fontos számára ez a fajta írás, de az is, hogy saját felfogása szerint: a valódi írói feladatokhoz képest ez csupán másodlagos. Ésszerű döntésnek mutatkozik ez az állandó értelmezői helyzetben (legyen szó a világról vagy önmagáról) lévő művészember számára, aki alighanem úgy gondolhatott naplóírói munkájára, hogy az csupán ideiglenes feladat, a pálya egyik kitérője lesz. Ám hogy ez a kitérés évtizedek távolából visszanézve művé állhat össze – méghozzá a pliniusi értelemben –, a negyvenes évek derekán bizonyára meg sem fordult a „kassai polgár” fejében.

A külső és belső körülmények kezdetben egyértelműen a másodlagosság irányába mutattak. Szinte egy életre elvette Márai kedvét az 1945-ben megjelent első naplójának kritikai visszhangja attól, hogy a nyilvánosság elé lépjen feljegyzésgyűjteményével. Az ebből levont szigorú alkotói döntés eredményeként a Napló 1943–1944 volt az első és utolsó csonkítatlan Márainapló, amely a szerző életében megjelent. (A csonkítatlanság tétele még ebben az esetben sem áll meg, mert egy évekkel későbbi feljegyzésében elárulta, hogy a megjelenés előtt sok szövegrészt törölt, attól tartva, hogy azok közvetlenül a háború után nem bocsáthatók a nyilvánosság elé. Ezeknek az apokrif szövegeknek azóta sem sikerült a nyomára akadni.) Noha végleges külföldre távozásáig folyamatosan vezette diáriumát, meg sem fordult a fejében, hogy ezeket könyv formájában kiadja, noha ennek 1947-ig bizonyára semmi akadálya nem lett volna. Az életmű magyarországi, második feldolgozásakor (elsőnek művei újbóli hazai megjelenésének folyamatát tekintem), vagyis a teljes naplók hagyatékból való felbukkanásakor és azok folyamatos (máig tartó) kiadásakor szembesülhettünk a ténnyel, hogy a koalíciós időszakban közel ezerötszáz oldalt írt. A terjedelem semmiképpen sem abba az irányba mutat, hogy témahiányban és írásgörcsben szenvedett Márai, hanem abba, hogy az intenzív alkotói munkával járó belső emigrációt választotta 1943 és 1948 között, mielőtt kivándorolt volna. A külföldre távozásról hozott döntése megmásíthatatlan volt. Négy évtizeddel később temetését is úgy rendezte – hamvait a Csendes-óceánba szórták –, hogy magyarországi újratemetésére ne adjon módot. Előrelátó volt.

Nagy műgonddal írta naplóit. Előbb kézzel papírra vetette a „napi penzumot” (ahogyan gyakran fogalmazott), majd írógépen tisztázta és véglegesítette a kéziratot. Külföldre távozásakor nem tudta magával vinni naplókéziratát (terjedelmi okok miatt), így ezt az olasz nagykövetség diplomáciai futárszolgálata menekítette ki az országból. Minderről egy

80

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

1975-ös naplóbejegyzésében emlékezett meg, amikor nekrológnak beillő szavakkal búcsúzott attól az olasz diplomatától, aki ebben segítségére volt. Ő nem más volt, mint Umberto Natali, a bécsi döntések egyik kulcsfigurája, az akkori olasz külügyminiszter, Ciano gróf titkára. Natali a háború után diplomáciai szolgálatban maradt, és később Márai személyes ismerőse lett, így lehetett segítségére.

A naplók körüli tisztánlátást évtizedekig zavarta a nyugaton megjelent öt Márai-napló. A mondat magyarázatra szorul. A szerző 1958-ban adta ki Napló 1945–1957 című kötetét, amely egyfelől megerősítette, hogy a szerző emigrációja első évtizedeiben sem lett hűtlen a műfajhoz. Ugyanakkor zavarba ejtően kis mennyiségű szöveg került a kötetbe, ahogyan a továbbiakban is. A szerző nem tisztázta, hogy azok tartalma erős válogatás eredménye, vagy a napló formában megírt szövegek teljessége. Az értelmezők és az olvasók így csupán találgathatták, hogy a két feltételezés közül melyik az igaz. A rejtély már az 1990-es évek elején oszlani kezdett, amikor a szerző kanadai kiadója útjára indította az Ami a naplóból kimaradt sorozatot, és ebből világossá vált, hogy a nyugaton megjelent öt karcsú naplókötet csupán a feljegyzések töredékét tartalmazza. (Ez a sorozat félbemaradt, és ami megvalósult belőle, igen hiányosnak nevezhető.) A teljes bizonyosság pillanata 2005-ben érkezett el azzal, hogy Amerikából egy hajókofferben megérkezett Márai írói hagyatéka, benne – és ez akkor szenzációnak számított – a naplókézirat közel tízezer oldalas szövegkorpuszával. A következő évtől kezdte meg a Helikon Kiadó a naplófolyam kiadását, és a tisztázás szándékával A teljes napló címet adta a jelenleg tizenhetedik köteténél tartó vállalkozásnak. Az addig ismert és az akkor ismertté vált szövegek közötti terjedelmi különbségekre csak egyetlen példa: az 1945-ös napló valójában négyszáz oldalas, míg az 1945–1957-es kötetben csupán tizenhét oldalt (!) tesz ki ennek az évnek a krónikája.

De térjünk vissza az írás elején megfogalmazott kérdésekre. Miért kezdett naplót írni, és miért távozott külföldre Márai? Feltételezésem szerint e kettő összefügg. Az ország 1948-as elhagyását megelőzte az 1943 és 1948 közötti belső emigráció. Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha a jelzett időszakban írói kivonulása nem nevezhető teljesnek. Egyfelől könyvei jelentek meg, másfelől egy időre teljesen berekesztette újságírói munkáját, vagy mint a koalíciós időkben történt: egészen abszurd módon redukálta. Egyebek mellett az a publicista fordított hátat a nyilvánosságnak, aki a Pesti Hírlap állandó szerzőjeként heti rendszerességgel olvasók százezreihez jutott el. A lap a háború után a kisgazdáké lett. Ide nem vezetett vissza Márai útja. A Magyar

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

81

Nemzetnél viszont tárt karokkal fogadták volna, ám ezzel a lehetőséggel nem élt. Nem kizárólag az újságírói szerepét adta fel, hanem a korábbi íróit is. Évtizedekkel később fogalmazta meg a Föld, föld….! című visszaemlékezéskötetében: minek és miként látta magát utólag a két világháború közötti Magyarországon, a „neobarokk úrhatnámság” világában. Karikatúrafigurának nevezte magát, és akármilyen bántó a gúnyrajz – tette hozzá –, az nem csekély igazságot tartalmaz. Ugyanebben a könyvében karikatúraszerűnek látta a mindenestül idejétmúltnak ítélt Horthy-korszakot, ám naplóiban ennél sokkal metszőbben, engesztelhetetlenebb ellenszenvvel írta le e korszak Magyarországát.

Saját akkori helyzetének ábrázolásához Musiltól vette kölcsön a jól menő íróság („gutgehende Schriftstellerei”) fogalmát, amely rá nézve messzemenően igaz volt. Kötetei több tízezer példányban fogytak, beérkezett színpadi szerző volt, ünnepelt és mesés honoráriumért dolgozó publicista. Olyan ovációt kiváltó regények szerzője, amilyen a Válás Budán, Eszter hagyatéka, A gyertyák csonkig égnek, Az igazi, Vendégjáték Bolzanóban, Sirály, A nővér. (Mindezek mellett a Kaland és A kassai polgárok című színdarabjainak előadásszámai az egeket ostromolták.) A negyvenes évek közepén azonban felsejlett benne, majd később bizonyossággá érett, hogy művészileg tévutat jelentettek a felsorolt művek. (Az 1935-től 1946-ig terjedő alkotói korszakában nem kizárólag lektűröket írt.) A népszerűségbe előbb beleszédült, belesüketült, majd visszanyerte abszolút hallását, és naplóiban mondott kegyetlenül őszinte véleményt az összefoglaló néven sikerregényeknek nevezett művekről és vele alkotói korszakáról. Az 1946-os naplójában az abban az évben megjelent A nővér című regényről például így: „De nem bírom a hangját, öklendezem tőle: ezt a dallamos Márai-hangot, amely a vége felé – két, három év előtt! – igazán kintornaszerű volt már, nyekergően dallamos. Gyűlölöm ezt a hangot. S a műfajt, mely belőle következik... Ha lesz még valami, más lesz és másként.”

Az élethosszig tartó emigrációja alatt született regényei bizonyítják – a San Gennaro vére kivételével talán mind –, hogy képes volt új pályára állítani nagyprózáit, és stilárisan messze került attól a „dallamos Márai-hangtól”, amelyet mindenestül meghaladni kívánt. Nem esztétikai szempont, ám még valami: sokkal kevesebb szépprózát írt az olasz és amerikai évtizedei alatt, mint idehaza a két világháború között. Nem akart sokat markolni, mert saját példáján tapasztalhatta, milyen keveset fogott ezen a módon. E mellett – nyilván – a külföldi magyar könyvkiadás szegényes lehetőségei sem sarkallták az iparszerű prózaírás folytatására.

82

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

Márai mindenekelőtt morális döntést hozott külföldre távozásával.

Radikalizmusát akkor érthetjük meg igazán, ha felismerjük, hogy alkotói értelemben a semmibe lépett ki, amikor 1948 augusztusában a Keleti pályaudvaron felszállt a Zürichbe tartó gyorsvonatra. Bizonyára mindent végiggondolt. Volt rá ideje. Kis megszorítással azokban az években legnagyobbrészt azt latolgatta: menjen vagy maradjon. Naplóiból erről pontos képet kapunk. Tisztában volt azzal, hogy az emigránsokat sehol nem várják, az ilyen státuszú ember legfeljebb megtűrt lehet. Helyzete még ennél is rosszabb volt. Artisztikus értelemben halálra ítéltnek érezhette magát.

Művészi alapanyaga, a nyelv nem csereszabatos, nem konvertálható. Nagy távolságban állt az olyan egyetemes jelrendszerektől, amilyenekkel a zenészek és a képzőművészek dolgoznak. Ha íróként kilépett a semmibe – vagyis az emigráció számára művészi vákuumába –, akkor azzal is számot kellett vetnie, hogy onnan nincs garancia a visszatérésre. Nem véletlen, hogy az ötvenes évek közepén arról írt, hogy odahaza közben felnőtt egy nemzedék, amelyik a nevét sem hallotta. „Erre nem árt figyelni” – summázta. Ám ha valaki, akkor Márai nem taktikázott. Nem gondolta, hogy valamilyen egyezségre kellene jutnia a kommunista diktatúra kultúrpolitikusaival. Egy pillanatig nem fordult meg a fejében, hogy társutas legyen, és ezzel akaratlanul is legitimálja a rendszert. Személyét bizonyára annak felmutatására használták volna, hogy lám, itthon még az egykori polgári íróknak is módja nyílik könyveiket kiadni. Efféle elvtelenségre teljességgel alkalmatlan volt. Miután meghozta a maga döntését, évtizedekig szemlélhette, hogy az otthon maradt pályatársak könyveinek zömét tíz- és százezres példányszámokban adták ki. Velük ellentétben 1972-ig sok esetben arra kényszerült, hogy öt-hatszáz példányban magánkiadásban jelentesse meg köteteit, amelyeket megrendelőinek saját kezűleg adott postára. Itthon magánkönyvtárak mélyén, és ritkán antikváriumokban lehetett találkozni a Révainál megjelent életműsorozata világos barna borítójú könyveivel. A hetvenes években már a bölcsészkari oktatók között is elvétve akadtak olyanok, akik két-három egyszerű bővített mondatnál többet tudtak róla. Megtörtént, ami emigrálásából törvényszerűen következett: elfelejtették. Innen nézve irtózatos árat fizetett távozásáért. Ne az utókor mindent tudó fölényét hívjuk segítségül, ha arról beszélünk, hogy 1990 után magától értetődően visszatért a magyar irodalomba. Ez az érvelés több ponton is félrevisz. Először is: Márai ezt nem érte meg. Másodszor: nemzedékek Márai-olvasásának elmaradását, az ehhez kapcsolódó élmények és tudás hiányát soha nem lehet pótolni. Harmadszor: éppen azokat a műveit

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

83

fedezték fel, amelyek vélhetően a leggyengébbek. Negyedszer: a befogadás szempontjából nem váltak meghatározóvá remek önéletrajzi kötetei (Egy polgár vallomásai I–II., Föld, föld!...., Hallgatni akartam). Ötödször: monumentális családregény-folyama (Garrenek műve) csak szűk körben ismert. Hatodszor: az olyan kitűnő munkáit, amilyen a Kassai őrjárat és az Európa elrablása, talán ha ötszázan olvasták. Hetedszer: egymás után megjelenő naplói megközelítőleg sem kapják meg az azokat megillető figyelmet. Nyolcadszor… nem folytatom.

Emigrálásával személyiségét szerette volna megmenteni, azt az „Én”-t, amelynek – hevenyészve idézem – elvesztéséért nem kárpótol semmi. Itthon semmiképpen nem lehetett volna olyan író, amilyen a személyiségéből következett. Mint válságos helyzetekben, ekkor is Goethét hívta segítségül, aki szerint „az embernek a saját sorsát kell megélni”. Erre Magyarországon nem volt módja. Okos és tisztánlátó ember volt. Erről árulkodik az írás elején található idézet. Nem alaptalanul úgy ítélte meg, hogy a kommunistákkal nem lehet alkudni, mert ők a történelem bűnözői. Ezekkel a gengszterekkel legalább két ok miatt nem állt szóba. Egyfelől, mert erkölcsi okok miatt ez kizárt. Másfelől: ha mégis szóba állna – ez a taktikai része a dilemmának –, a diktatúrák általában semmit nem tartanának be a megállapodásokból. (Márai esetében ez irreleváns, de ezzel sem árt tisztában lenni.) Ezért kell elmenni, és meg sem próbálni arra az útra rálépni, amelyiken Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter – ők sem egyforma módon – igyekeztek haladni, de leginkább lavírozni. Állandó alku- és kompromisszumkényszerben a művészeti élet irányítóival, eleve lemondva a művészi szabadság teljességéről. Beletörődni abba, hogy ebben a korban kizárólag a totális állami irányítás alatt álló kulturális intézményrendszer foglyaként egzisztálhat egy magyar író. Márai nem alkudott, és azt is tudta, hogy ezekkel nem is lehet és szabad. Babitsot (A Petőfi koszorúi részletét) dörmöghette magában Salernóban vagy San Diegóban íróasztala fölé hajolva: „Kicsi az én szobám / kicsi, de nem börtön!”

Milyen igaz.

Az 1970-es évek közepén naplójában mérleget vont. Külföldön született műveit idehaza nem írhatta volna – állapította meg. Nem csoda, mert az önkényuralmi rendszerek természetrajzát írta meg így vagy úgy az Ítélet Canudosban, a Rómában történt valami, az Erősítő, és a már említett San Gennaro vére című regényeiben, amelyeknek az ideológiai és cenzurális szigor múltával sem lett volna esélyük a hazai nyomdákba kerülésre. Kihullása a Magyarország jelentette kulturális térből visszahatott írói munkájára. Alkotóereje nagy részének a naplóírásban engedett kifutást. Külföldön formátlanná vált szerzői

84

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

életének adott keretet a naplóírás. Rendet a rendetlenségben. „Amerika: tökéletes tanácstalanság. Se otthon, se haza, se életérzés” – írta 1954-ben. A szellemi hontalanság sorait papírra vethette volna 1970-ben Olaszországban is. Thoreau naplóját olvasta éppen ebben az évben: „(…) De Waldenben, a tó partján, az esztelen magányban nem írhatott mást, csak naplót. (…) Erdei, tóparti magányban nincs ’műfaj’. Csak a napló van. Erre gondolni néha, Salernóban.” Értelmezői megoldókulcsot kaptunk tőle, mert ennél önarcképszerűbben aligha ábrázolhatta volna magát.

Bod Péter

2018/1

(Gyula, 1967) irodalomkritikus, Márai-kutató.

hÉvíz /

Hullámverés

85

Szántó T. Gábor

Az elsüllyedt hagyomány (S. J. Agnon: A Nagy Zsinagóga)

Smuél Joszef Agnon a huszadik századi héber irodalom Nobeldíjas klasszikusa, akinek általa teremtett, a talmudi-rabbinikusközépkori nyelvezetre – hol komolyan, hol ironikusan – visszautaló, a hagyományos vallási irodalmi szövegeket régebbi szövegekre építő, idéző stílusa tesz sajátossá, miközben a tradíció és modernitás ütközését, a hagyomány válságát és a modern zsidó ezzel kapcsolatos belső konfliktusait is megidézi.

Tisa BeÁv a Jeruzsálemi Szentély, s vele az ókori zsidó államiság lerombolásának gyásznapja. A Nagy Zsinagóga1 című parabolájában Agnon szülővárosa, novelláinak visszatérő színhelye, a galíciai Buczacz zsidó gyerekei határozzák el magukat, hogy újjáépítik a Szentélyt és munkájuk nyomán, a történet végén „Jazlovics városának Nagy Zsinagógája újra régi fényében ragyogva áll – egy épület, melynek puszta létéről is csak a régi héber responzum-irodalom földrajzi utalásaiból tudhattunk” – hívja fel a figyelmet elemzésében2 Robert Alter. A parabola, akár egy többfedelű rejtekdoboz, a hagyományhoz való viszony újabb és újabb rétegeit tárja fel. „Az iskola kis tanulói rabló-pandúrt, három testvért, Dávid és Góliátot és a háborúba induló felkent főpapot játszották a domboldalon. Mivel játék közben rájuk szóltak, azt mondták egymásnak: Tegnap Tisá BeÁv (Áv hó kilencedik napja) volt. Ezen a napon az ellenség elpusztította a Szentélyt.

Lássunk hozzá és építsük újjá.”

A gyerekek vallásilag megalapozott játékos szándéka az újjáépítésre hozzájárul, hogy az európai méretekben pusztuló hagyomány feléledjen, felbukkanjon a föld alól. Ám az általuk űzött játék nem galíciai gyerekeké, hanem „a Bibliából 1 A novellát Uri Asaf fordítása nyomán idézem. In: Szombat, 2015. február, szombat.org/kultura-muveszetek/ a-nagy-zsinagoga. Héber forrása: Elu ve Elu, Kol Szipurav sel S. J. Agnon, Schocken, 1969.

2 Részlet a könyvből magyarul Kuroli László fordításában: Szombat, 2015. február. Robert Alter: Necessary Angels. Tradition and Modernity in Kafka, Benjamin and Scholem.

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

87

és a Misnából való; a Szentély újraépítésére Tisa BeAv böjtnapját, a Szentély lerombolásának emléknapját követő napon szánják rá magukat, s ahogy a homokban tapodnak, azt a himnuszt éneklik, mely így kezdődik: Az Örökkévaló hamarosan újra felépíti az Ő házát.” A Jeruzsálemi Szentély újjáépítése a megváltás művének része, a gyerekjátékká tett Szentély-újjáépítés a novella egyszerre halálosan komoly, egyszerre önironikus eleme és radikális állítása: csak a hagyományos szövegeket olvasva, és csak gyermeki naivitású hittel lehet hinni a megváltás lehetőségében, erre a 19–20. századi életfelfogások keretén belül nincsen mód. A hagyomány ereje azonban, a novella példázata szerint, ezen kívül, ezen felül áll. „Megvizsgálták egymás imarojtját, hogy szabályos legyen, egymással kibékültek, hogy ne legyen testvérharag, mert az oktalan gyűlölet az, ami pusztulásba vitte hajdan is a Szentélyt. Majd nekiláttak az építésnek.”

Agnon hagyományos zsidó gondolkodásra és szövegekre épülő műveiben magától értetődő, hogy csak micva (parancsolatteljesítés) vezethet egy másik micva betartásához. Ezért 1. vizsgálják meg a szemlélőrojtokat, mely szemmel látható, a parancsolatokra emlékeztető jel szemlélése általi, egyéni parancsteljesítés, 2. a szemmel nem látható bűntől lelkileg is megtisztulva kibékülnek egymással, helyreállítva a közösségi harmóniát, 3. a kibéküléssel retrospektív módon igyekeznek jóvátenni azt a bűnt (szinat hinam: oktalan gyűlölet), mely a Szentély pusztulásához vezetett. Ekkor kezdhetik csak meg a voltaképpeni munkát. „Az egyik megtöltötte a zsebét cementtel, a másik vizet hozott, a harmadik követ, más valaki egy fél téglát. Majd a bűvös fűrészt is ’megtalálták’, mondván, nosza, daraboljuk fel a köveket a fogainkkal. Nekiestek a dombnak, ásni kezdtek, egyesek kővel, mások az ujjaikkal és a büszke dallal: Épüljön fel a Háza mihamarább, gyorsan – gyorsan, mihamarább.”

Gyermeki módon állnak neki: kézzel, zsebben hordott cementtel, törmelékeket összeszedve. „Bűvös fűrészük”: saját foguk, mellyel játékuk játékjellegét emeli ki a szöveg. Kezükkel ásnak, s közben régi zsidó fohászt mondanak. „Volt köztük egy gyerek, a rabbi fia. A gyerek így szólt pajtásainak, apámnak van egy gemarája (kedvenc talmudi mondata) és abban a Szentély és eszközeinek rajza látható. Megyek és hozom, hogy legyen alaprajzunk

88

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

a Ház építéséhez. Sőt, elhozom apám szombati kalapdobozát is, mely rézből készült, majd jó lesz rézoltárnak. Hozzátette barátja, a sírásó fia, én meg hozok köveket, melyeket sírkőnek formáltak, mivel ha a Ház úgyis megépül, a megváltó eljön, és nem fog senki meghalni, és nem lesz sírkőre szükség.”

A rabbi fiának ajánlata is egyszerre komoly és ironikus. Apja „gemarája” vajon a talmud egy kötete, melyben valódi rajzok vannak (a 20. század elején kevésbé lehetett ilyen hagyományos talmudkiadás), vagy inkább úgy értendő, hogy egy kedvenc mondata, amely szavakba foglalja, s ezzel, de csak ezzel teszi láthatóvá a Szentélyt és eszközeit? Apja szombati kalapdobozát ajánlja rézoltárnak, ami gyermekivé teszi a játékot és abszurddá, hogy akkor miért is kellene a gemara pontos leírása, hogy nézett ki a Szentély. Ha extrapoláljuk ezt a felvetést a novella egészére, akkor az egész vállalkozás, az ősi hagyomány felélesztésének abszurditására, vagy csupán fantázia mivoltára hívja fel a figyelmet. Ám Agnonnál ebben sem lehetünk egészen biztosak, írásait úgy járja át egyszerre az ősi hit és a modern irónia. Hiszen hogy is lehetne másként, ha a rabbi fia kalapdobozt, a sírásó fia azonban sírköveket hoz a játék-Szentély építésére. Utóbbi érvelése („ha a Ház úgyis megépül, a megváltó eljön, és nem fog senki meghalni, és nem lesz sírkőre szükség”) vallásilag nem kizárható, s a játék hevében elképzelhető, hogy egyes gyerekek megfeledkeznek a valóságról, vagy összemosódik számukra fantázia és valóság. Egyikük kalapdobozt hozna, míg a másik a megváltó eljövetelét is reálisnak látja messianisztikus játékuk hatására, mindenesetre játékos/vallási lelkesültségük közben akár csínyre is kaphatók. Megjegyzendő annak kettős jelentése is, hogy a tanult rabbi fiának felajánlása egyszer komoly: szakirodalmat hozna, máskor kalapdobozt, ami a Szentély-építés játékosságára utal, míg a sírásó fia, érveiből láthatóan, átcsúszik a játékból a messianisztikus meggyőződés felé. A rabbi fiának megváltásvágya talán szerényebb, mint a vélhetően sanyarúbb sorsú sírásó gyermekének, aki talán apja halálközeli munkája miatt is komolyabban veszi az építkezést, és szenvedélyes vallási érvet hoz játékukba. Az olvasót itt megkísértheti az érzés: mintha egy vallásban jártas Kafka-parabolát olvasna. Vagy inkább mintha a buczaczi ortodox közegből származó Agnon, aki az 1910-es és ’20-as években Berlinben is élt, olvasott volna Kafkát, s azon szűrné át saját gyerekkora élményvilágát. „Miközben ástak, találtak egy darab fát, majd tovább ástak és találtak egy darab tetőpalát. Azt erővel elvonszolták onnan, és közben úgy

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

89

fohászkodtak, hogy ó, Istenem, segíts meg minket. Meghallván a melámed (tanító), kijött. Hírül adták neki: Rabbi, tetőt találtunk. Alig fejezték be, még egy tetőpala előkerült. Látta, hogy mit találtak és lehajolt. A földön kutatva talált még több tetődarabot, egymáshoz szerelve. Így fohászkodott, ó, Égi Gyülekezet, az esős napok késlekednek és lám, az Örökkévaló küldött nekem palát, hogy megjavítsam vele a házam tetejét.”

Ha nem tudjuk, mit keresünk, az ásás véletlenül vezet a múlt relikviáihoz, de ha tudjuk, mit keresünk a múltból, és tudjuk azt is, mit építünk, az felépülhet.

A gyerekek játéka mindenesetre komolyra fordul: tetődarabokat találnak. A több értelemben is szegény melámed megkapja a magáét: míg tanítványai a Szentélyt építik újjá, a tanítónak csak saját háza újjáépítésére van gondja.

Agnonnak lehettek rossz tapasztalatai. „Közben besötétedett. A melámed hazaküldte a tanulókat, és a minhá (délutáni ima) idejéig ő és a háza népe tovább keresgélt a domboldalban. Ástak és rengeteg tetőlapot találtak, majd tovább ástak, és még több tetőlap került elő. Ha ez nem varázslat, akkor itt egy valóságos ház van.

Nem telt kevés időbe, de végre kiásták az ott lévő szemetet, és egy teljes tetőre bukkantak. Odacsődült a város, hogy lássák, körülvették a tetőt és azt ismételgették, ó, milyen nagy tető, mekkora tető. Nem lehet ez más, mint egy palota, és annak a teteje. Az öregek egy zsarnok uraság történetére emlékeztek: Volt egyszer egy zsarnok, akinek a felesége szerelmes pillantásokat vetett másokra, az úr összegyűjtötte ezeket és nagy lakomát rendezett a tiszteletükre. Miközben ettek-ittak, azt mondta a szolgáinak, zárjátok be az ablakokat és a kapukat, és aztán mindenki elpusztult, mindenki megfulladt. Az ásást végző munkások, hallván a történetet, nagyon megrémültek, és ostorral kellett őket a föld elhordására kényszeríteni. Néhány ablak is a felszínre került, és színesek lévén, mindenki tudta, hogy ez egy imaház. A zsidóknak távozni kellett a helyről, mert ez szent földnek számított.”

A tanító részint gondosságból, részint haszonlesésből küldi el a tanulókat, így ő és háza népe áshatja ki a leleteket. Csakhogy a lelet lényege nem mozdítható.

Az odacsődülő városlakók fantáziája is beindul. Saját legendáriumuk egy olyan történetet asszociál, melyben Alter szerint a rabbinikus hagyomány szerinti három főbűn: „a gyilkosság, a szexuális törvények megsértése és idegen kultusz”

90

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

szerepel. Ekkor már bizonytalan, ki ás: vélhetően a tanító háza népe, más zsidók és a város népe egyaránt dolgozik, mert amikor a felszínre bukkanó színes ablakokból látszik, hogy imaház/templom rejtőzik a föld alatt, a zsidóknak – tartva attól, hogy keresztény templom volna a lelet – távozniuk kell a helyszínről.

Mit tehetnének: a kedélyeket felkorbácsoló esemény nyomán tanházukba vonulnak vissza. Az ő asszociációik, immár némi pluszinformáció birtokában, eltérnek a város népének fantáziáitól. Míg a többség a zsarnok törvényszegő, ám borzongató történeteire emlékszik, a zsidók tudatából a közeli Jázlovics – csupán rabbinikus iratokból ismert – egykori nagy zsinagógájának emléke bukkan fel.

Az emlék felbukkanása után azonban – ismét egyszerre drámai, egyszerre ironikus módon – a kelet-európai zsidó vallásos gettólét mindennapjaiból ismert kesergésé a szó, az egyébként nagyon is valóságos nyomor miatt: „A régi tanházból a minhá és mááriv (esti ima) között hosszú sóhajok hallatszottak: Ki tudja, talán ez valóban zsinagóga? Erre válasz is adódott.

Buczacz Jázlovics közelében fekszik, Jázlovics nagyváros, fontos otthona Izraelnek. De ha nagy és fontos, hol a nagy zsinagógája? A síremlékeken kívül nincs semmi jele, hogy nagy zsidó közösség élt itt. Az öreg tanház is mennyire kicsi. Mennyezete leomlóban van, padlója meg felkunkorodik, egyre feljebb, és amikor megtelik a szív, nem akad sima padló az állva mondott imához. A frigyszekrényt már majdnem megette a szú, hullik onnan a por a brit milá (circumcisio) kellős közepén, és galambraj köröz Izrael gyülekezete körül, de a frigyláda szőnyegén tollukat, szárnyukat vesztik. Javításra nincs pénz. Már közelednek az engesztelő napok, a város fiai – jóakarattal mondva – túlságosan szaporák, tavaly már nem fértek el a tanházban, hogyan férjenek el idén?”

A zsidó naptár dátumaiból látható (áv hó 9-től elulig három hét telik el), hetekig ásnak. Az augusztusra/szeptemberre eső elul az őszi nagyünnepek előtt a bűnbánat hónapja. „Elul hó napja” hangsúlyosan szerepel, mely a parabola végén nyeri el igazi, megint csak paradox jelentését: „A dombon tovább ásnak, és szép épület bontakozik ki, emelkedik ki a földből. És amikor Elul hó napja megvilágítja annak színes ablakait, a fénnyel minden teremtmény megtelik. Ősrégi napok, ősrégi csarnokok.

Nem kevés napba telt, míg elhordták és eltakarították a földet köröskörül. Mikor eltakarították a földet, nagy épület tűnt elő. Megtalálták

2018/1

hÉvíz /

Hullámverés

91

a bejáratát és lám, a kapu zárva volt. Hozták a kovácsot és a lakatost.

Segítő karok nyúltak, hogy kinyissák a kaput, de nem sikerült. Nekiálltak, hogy betörjék, de semmilyen szerszám nem segített. Ahogy a bejárat közelében álltak, hangokat hallottak a ház belsejéből. A munkások azt mondták, hogy ez nem lehet más, mint az eltemetetlen lelkek jajgatása.

Akkor mindenki menekülni kezdett onnan, nehogy hozzájuk tapadjon a rossz szellem és meghaljanak.”

Bezárt épületre bukkannak, nem nyílik kívülről, az erőszakra sem, de hangokat hallanak odabentről. Az épület nem nyílik meg egykönnyen – ahogy persze a parabolák sem. A feledésbe ment hagyomány, az elsüllyedt tudás, bár tudunk róla, nem hozható vissza: kívülről kinyitni őket nem lehet. Belül kell lenni a hagyomány gyakorlásához, aki kívül van, nehezen léphet a zárt rendszerbe. A város népe mindenesetre korábban elhajtotta a helyszínről a zsidókat, tartva attól, hogy megszentségtelenítik a netán keresztény szent helyet – vagy a zsidók maguktól távoztak, nehogy az idegen kultusz tiszteletének bűnébe essenek –, mindenesetre most, félelmükben visszahívják őket: „Odaszóltak a zsidóknak, hogy folytassák a munkát. Azok közel jöttek, és megérezték a bentről jövő hangról, hogy Jákob hangja. A fülüket odahajtották és figyeltek, és a hang ezt mondta: Mily szépek a sátraid Jákob, a lakhelyeid Izrael. Amint a kapuhoz értek, az megnyílt előttük.

Közel jöttek és ez volt a Nagy Zsinagóga. Azóta is ez a jazlovicsi Nagy Zsinagóga. A ház nagy és tágas, a frigyszekrény tele van tóratekerccsel és galambpárok szárnyai rebbennek, szárnyaik ezüst bevonattal, és nagy imakönyv fekszik az asztalon szépséges betűkkel szarvasbőrre írva.

Minden békében nyugszik, de az örökmécses lángja közel jár a végéhez.”

A fordítás nem a meghallották szóval írja le a hangok felfogását, hanem a megérzés kifejezéssel. Előfordulhat az ilyesmi: a kisebbségi lét viszonyai közepette – a rokon-helyzetűek között találva leginkább identitást – az embernek kifinomulnak az érzékei, ösztönösen vonzódhat a hozzá hasonlóhoz.

Az átok helyett áldást mondó Bileám próféta szavait hallják (4Mózes 24,5), mely a reggeli ima részévé vált, átvitt értelemben a zsinagógát köszöntő ima részévé.

A galut (száműzetés, diaszpóra) viszonyai között a zsinagógák Jákob/Izrael sátrai.

Ennek az imának a hangjait hallják a közeledő zsidók, akik előtt mindenesetre megnyílik a jazlovicsi, elsüllyedt zsinagóga kapuja.

92

hÉvíz /

Hullámverés

2018/1

Az égen bár „Elul hó napja” világít, s odabent a legnagyobb rend, tágasság, tórák, ezüst szárnyú galambpárok, gyönyörű imakönyv, az imaházak tökéletes békéje – ám Agnon utolsó félmondata az örökmécses lángjáról, mely „közel jár a végéhez”, ismét fordít egyet történetén. Amikor mindenki happy endet gyaníthatna, mert a Szentély lerombolásának másnapján gyermeki vágyból újjáépíteni kezdett Szentély kapcsán, híveivel együtt megkerült a föld alól az elveszett zsinagóga, s odabent szól az ima, Agnon a történetiséget szembeállítja a messianisztikus lehetőségekkel. Bár csoda történik a múltban eltűnt örökség előásásával, a csoda következménye nem a megváltás, mert a zsidó felfogás szerint nem az egyszeri csoda juttathat a megváltáshoz, hanem a hagyomány láncolatának hézagmentes fenntartása, azt pedig apró utalásaival – a tanító viselkedése, a rabbi fia gyermeteg gondolkodása, s maga az örökmécses kihunyás közeli állapota – mintha kétségessé tenné a parabola. „A Nagy Zsinagóga a korai Agnon tradicionalista novelláinak legtöbbjéhez hasonlóan nem a kafkai ítélet eljárásmódjának megfordítását leplezi le, ahogy (Gershom – Sz. T. G.) Scholem állította még 1928-ban, hanem azt, ahogyan a kafkai ítélet eljárásmódja megy végbe a hagyomány álruhájában” – véli Robert Alter.

Csak a gyermeki hit képes menteni a modernitásban szétporladó hagyományt? A felnőtt tekintet a 20. században csak utolsókat pislákoló fényt lát? Ironikus parabolát olvastunk a tradíció elsüllyedéséről és lehetséges megszakadásáról, vagy az Istent félő/szerető héber író társadalomkritikus emlékeztetőjét: a hagyomány veszendő, de bármikor, bárhol felbukkanhat, akár a föld alól is, ha kiássák, mert gyakorlása nélkül az isteni gondviselést jelképező örökmécses is a végét járja? Agnon szövege nyitva hagyja mindkét értelmezést.

A novella mottója alapján: „Mily bőséges a Te jóságod, amit fenntartasz a Téged félőknek” (Zsolt. 31, 20) az értelmezés attól is függ, a két olvasat közül mi magunk melyiket választjuk.

Szántó T. Gábor

2018/1

(Budapest, 1966) író, a Szombat főszerkesztője.

Legutóbbi kötete: 1945 és más történetek (2017).

hÉvíz /

Hullámverés

93

ÖBÖl

Tar Ferenc

Két Asbóth Párizsban A címben szereplő két neves Asbóth, a katona és az író, azaz Asbóth Sándor és Asbóth János közeli rokonságban álltak egymással, életük során mégis csak egy alkalommal találkoztak – Párizsban.

A tábornok Asbóth Sándor 1810-ben született Keszthelyen.

Szülővárosában alig nyolc évet élt, Zomborba költöztek. Édesapja, Asbóth János, a neves mezőgazdasági szakember, a Georgikon valamikori igazgatója négy évvel később itt is halt meg.

Sándor előbb Selmecbányán, majd Pesten tanult mérnöknek. Budán, később Temesváron kezdett el dolgozni. Itt érte a forradalom híre. A harcok megindulása után jelentkezett a honvédségbe, ahol elsősorban mérnöki tudását kamatoztatta.

1849 májusában Klapka György szárnysegédje volt, majd Kossuth őt bízza meg a kormányzói hivatal katonai osztályának vezetésével. A szabadságharc leverése után követi Kossuthot az emigrációba, 1851-ben került az Amerikai Egyesült Államokba. A hatalmas ország keleti részén mérnöki képzettségének köszönhetően több helyen vállalt munkát.

Az 1860-as évek elején jelentkezett a meginduló polgárháborúban az északiak seregébe, és erre sarkallta az ott élő magyarokat is. „Mindannyian egyformán értékeljük az Uniót, s hűségesen kiállunk mellette, megvédelmezzük, ugyanolyan szilárdan és vitézül, ahogyan saját szülőhazánkban tettük Magyarország jogai és Alkotmánya védelmében.” (The New York Times, 1861. május 3.)

A magyar honvéd alezredes az északi sereg tábornoka lett. 1864. szeptember 27-én Floridában súlyosan megsebesült. Az egyik lövedék az arcába fúródott, két másik a bal karját törte el. Ezzel ért véget aktív katonai szolgálata. A New York Times hosszú cikkben búcsúzott tőle. „...kiváló jellemű, s remek képességekkel rendelkező

2018/1

hÉvíz /

öböl

97

férfi […], egyike azon kevés [külföldinek], aki gyakorlatban is használható katonai tudását és tapasztalatát állította csatasorba az ügy érdekében. …Mindenkinek elnyerte tiszteletét és barátságát, aki csak ismerte, jelleme kiváló tulajdonságaival és szerény, de férfias viselkedésével.” (The New York Times, 1864. november 26.) A polgárháború után az USA argentínai és uruguayi követévé nevezték ki.

Az író Asbóth Sándor bátyjának fia, János Lugoskisfaluban született 1845-ben. A középiskolát Pozsonyban, az egyetemet Pesten kezdte el.

Mivel 1863-ban összeesküvés gyanúja miatt haditörvényszék elé állították, tanulmányait Zürichben fejezte be. Mérnöki végzettsége ellenére író, újságíró, politikus lett.

1866-ban a porosz–osztrák háború idején érkezett Párizsba. Belépett a szerveződő Klapkalégióba, segédtisztnek nevezték ki. A sikertelen akció után hazatért. A következő évben kis könyvet jelentetett meg Párizsról, amelyet nagybátyjának ajánlott. („Rokoni szeretettel Asbóth Sándor észak-amerikai tábornoknak és meghatalmazott miniszternek az argentínai republikáról párisi napjaink emlékéül.”) A francia főváros kapcsán a következőt írja: „Páris nagy, egyetlen, egy, hasonlíthatatlan. S ha kérded, mi a legeslegnagyszerűbb, mi a legeslegösszehasonlithatatlanabb benne, a legokosabb feleletet attól kapod, a ki rámondja – az egész. Annyi összhangzó harmónia van benne, hogy részletezni bűn volna. És ha részletezni kell mégis, a legnagyszerübbnek minden habozás nélkül ama pár ezer ölnyi területet nevezném, mely ott áll a város kellő közepén. Keresztül metszi e területet a Szajna tiszta vize. Bal partján a l’Institute, jobb partján a Louvre áll. Összeköti a kettőt a ’Pont des Arts.’ Ez a legnagyszerübb, mert némán szóll arról, mi tette nagygyá az egészet. A várost, az országot, a nemzetet. A szellemi nagyság cultusa, imádása.

Itt van a szellemi nagyság két temploma, itt van a szellemivilágon uralkodó nép két legdicsőbb monumentuma, a tudománynak emelve az egyik, a művészetnek a másik. Miglen a Louvre a világ legelső gyüjteménye, miglen az Institut a világ legelső tudományos intézete marad, addig a világ legelső népe a francia.” (Asbóth János: Párisból, 1867.

98

hÉvíz /

öböl

2018/1

A találkozás Asbóth Sándor már az USA követeként érkezett Párizsba. Buenos Aires-i állomáshelyének elfoglalása előtt keresztülhajózta az óceánt, 1866 júniusában egy „Fulton” nevű gőzössel Párizsba utazott. A francia fővárosban a hírneves Nelaton doktorral akarta megoperáltatni magát, hogy megszabaduljon a háború óta a fejében hordott puskagolyótól. A párizsi napokról Asbóth János számol be folytatásban a Fővárosi Lapok 1868. 72–74. számában: „Egy németországi kis városban vettem akkor egy távsürgönyt, mely Párisba szólított; Asbóth Sándor, atyám számkivetett öccse hívott oda találkozásra, mielőtt csak tudtam volna, hogy Amerikából vissza rándult a vén Európába.

A megismerés első heves szavai után béna karjához nyúltam: ’Ez semmi sem – mondá –, hanem itt van – egy golyót hordozok a fejemben két év óta.’

Szelíd mosolylyal mondá, hidegvérűen – és mégis volt hangjában valami, mintha tudná jól, mit jelent ez. És egy hónap alatt Enghien kénfürdőiben a béna kar ép lett: láttuk a javulást napról napra. De a golyó megölte két év alatt.

Nem csoda, ha a rémes benyomás, mit a golyó a fejben reám tett, oszlott, midőn láttam életteljes erejét, ép vidorságát; reményt adtak az orvosok is.

Igaz, minő reményt: Nelatonnál, ki oly nagy hírre kapott, miután Garibaldi Aspromonte-i sebéből kivette a golyót. Nelatonnál hetente kétszer jöttünk össze! Öt orvos volt jelen. Igénybe vétetett a tudomány minden segédeszköze; sötét szobában villanyos világítással vizsgálták a szájüreget; három-négy műszerrel hatoltak be a szájüregen és orron egyszerre; az erős férfi arcának barázdái meg sem mozdultak, de sűrűn futott le rajtuk a köny; végre a golyó meg volt találva, de hozzá férni csak életveszélyes műtéttel lehetett volna; a jobb szem alatt az izmokat széjjel szedni, a csontot keresztül furni kellett volna. Az orvosok sem ajánlották e műtétet. Minden remény, a mit nyújtottak, abban állt, hogy ’a golyó talán utat tör magának’.”

Honvágy Asbóth Sándor 17 éve hagyta el hazáját, és 15 éves amerikai tartózkodás után az Egyesült Államok képviselőjeként érkezett újra Európába. A francia fővárosban bizonyára fölerősödött benne a honvágy érzése. „Hogy mért nem jött be, látni még egyszer a Duna-mosta rónák s a bérces Kárpátok országát – ama harcnak, melyet végig harcolt ő is, a melynek száműzöttje lett, a hazát, melyhez vonzotta anyi fájó és anyi édes emlék, melyhez vonzotta bátor szive; méltó hazájába bátor férfiaknak.

2018/1

hÉvíz /

öböl

99

Igaz, hogy akkor még az ország nem nyílt meg ’legjobbjainak’, de állásánál fogva semmitől sem lehetett volna tartania: ki mert volna hozzá nyúlni az amerikai büszke köztársaság képviselőjéhez? És ő mégis megfordult a kitárt kapuk előtt, mely mögött várta sóváran anyi forró szív és anyi – hideg sír. Én láttam gyöngén, láttam elmerengő ábrándjaiban, ősz haja alatt szeme ifjú tűzben lobogott; de erős volt e férfi szíve, acéllá korbácsolta az élet sújtó karja, s az ábránd, a forró honvágy csábos szavát elnyomta benne mindannyiszor egy büszke érzés: a ki az országot elhagyta, mivel szabadsága elveszett, az csak mint szabad magyar térhetett vissza a szabad Magyarországba.”

A források nem utalnak rá, felmerült-e a Magyarországra utazás. A kérdésre Kende Géza 1927-ben, Amerikában megjelent könyvében ad patetikus választ: „Párizsban volt Asbóth Sándor. Nem messze Magyarországtól. Haza mehetett volna látogatóba, hisz úgy vágyott teleszívni magát magyar levegővel. De a szabadságharc büszke magyarja legyőzte a szív vágyát. Magyarország még nem volt szabad és független. Rabok földjén nincs keresnivalója egy Asbóth Sándornak.”

Az utak megint különválnak Asbóth Párizsból Londonba ment, ahonnan Rio de Janeiróba, majd Montevideóba hajózott. Innen amerikai hadihajóval ment Buenos Airesbe, ahová 1866. október 14-én érkezett meg. Az argentin fővárosban szívesen fogadták a betegen érkező Asbóthot. Alig több mint egy évig szolgált állomáshelyén. 1868. január 21-én belehalt az amerikai polgárháborúban szerzett sebesülésébe. Buenos Airesben a régi angol temetőben (Old English Cemetery) temették el. 1990. október 23-án hamvait átszállították az USA-ba, és végül Washingtonban, az arlingtoni National Cemeteryben helyezték örök nyugalomra.

Hazatérése után Asbóth János Krassó megyében vállalt hivatalt. Lapszerkesztő lett, több újságnál is dolgozott. Nagyon sokat írt. Több könyve jelent meg, amelyek nagy hatással voltak a korabeli közgondolkodásra. Legfontosabb művei: Három nemzedék (1873), Magyar Konzervatív politika (1874), Álmok álmodója (1878), Korunk uralkodó eszméi (1896). 1887-ben a Szabadelvű Párt színeiben, 1896-ban pedig függetlenként lett parlamenti képviselő – egészen 1900-ig. 1892-től az MTA vette fel levelező tagjai közé. A felvidéki Videfalván hunyt el 1911. június 28-án. „Alapos műveltségű, élénk szellemű, lankadatlan buzgóságú politikus és író volt” – írta róla pár nap múlva a Losonc és Vidéke.

Tar Ferenc

100

(Miskolc, 1955) történész, tanár, Hévízen él.

hÉvíz /

öböl

2018/1

2018/1

www.facebook.com/hevizfolyoirat