Hévíz folyóirat // 2018.2

Művészeti folyóirat

XXVI. évfolyam • 2018/2 • Ára: 400 Ft

Aczél Géza Láng Orsolya Tóth Kinga versei

Csabai László Hernyák Zsóka Paizs Miklós prózái

Saramago / Pál Ferenc

Pelevin / Turi Márton Thai Hajószakács

Gerlóczy Márton és Kun Niao Guillaume Métayer verse Kemény fordításában

István

Frankenstein 200 Hlavacska András esszéje

Tartalom

2018/2

Nyílt víz Csabai László: A tanonc ..........................................................................................................................................................105 Láng Orsolya: moebius-hurok ............................................................................................................................................ 115 Aczél Géza: (szino)líra ............................................................................................................................................................... 117 Paizs Miklós (Sickratman): Ukanc ....................................................................................................................................... 119 Biró Krisztián: Kölyök .................................................................................................................................................................124 Sokacz Anita: Hídégető ...........................................................................................................................................................126 Horváth Benji: Lázas ..................................................................................................................................................................127 Hernyák Zsóka: B-terv ..............................................................................................................................................................128 Halmi Tibor: Az Iguanodon-hasonlat .............................................................................................................................130 Beck Tamás: Az írófeleség monológja ...........................................................................................................................132 Gömöri György: Kassákra emlékező . ..............................................................................................................................136 Dezső Márton: létezési változat .........................................................................................................................................137 Miklya Zsolt: Dante-lakópark ...............................................................................................................................................139 Nyerges András: Ellen-evangélium .................................................................................................................................140 Pencs Attila: Jegyzetek augusztus végéről .................................................................................................................144 Tóth Kinga: Kukoricadalok .....................................................................................................................................................146 Kötter Tamás: Uram, minden rendben van? . .............................................................................................................147 Toroczkay András: Megmondom őszintén ................................................................................................................154 Guillaume Métayer: A negyvenévesek kórusa .........................................................................................................161

Hullámverés Pál Ferenc: Az írás roppant nehéz dolog (A szövegformálás motívuma Saramago regényeiben) ...165 Turi Márton: Létezik-e egyáltalán maga a Hold? (Retrospektív kommentár a pelevini próza kiinduló kételyeihez) .................................................................................................................................................................173 Hlavacska András: Nincs a teremtésben vesztes (Töprengések Mary Shelley Frankensteinjéről az emberiség sírgödre mellett) ..........................................................................................................................................179

Hajószakács Gerlóczy Márton: Kun Niao levese ...................................................................................................................................187

Öböl Vasvári Zoltán: A Balaton mint szimbólum (Az elveszett paradicsomtól a megálló időig) ................195

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Csabai László

A TANONC

–V

arga Samuval mi van? – kérdi a libériás kapuőr a nagy postás-bőrtáskával érkezőt.

– Beteg. Én helyettesítem.

– Aha. Itt minden küldeményt a gróf úr kezébe kell adni.

– Tudom. És amúgy is ajánlott küldeményt hoztam. Hol találom a gróf urat?

– Menjen a hallba!

A kézbesítő ünnepélyesen lépeget a sétányon. Ez az első szolgálati napja. Jól érzi magát: fontos, s mégis kellemes munkát végez. S még jó pénzt is kap érte. „Talán be kéne végleg fejezni a kuruzslást!” – gondolja. „És visszaköltözni az emberek közé. Ha majd anyám…”

A sétányt fenyőallé övezi. Azon túl balra jégverem, a cselédszállás és vadszőlővel befutott víztorony. Jobbra virágházak, fűszerkertek és egy kis kerti tó híddal. Azon sorban teknősök. A semjéni páncélos jószágoknak nagy hírük volt valamikor. Mária Terézia udvara is innen fedezte nyersanyagigényét a teknősbékaleveshez. Az egyik állatka most kinyújtja hosszú nyakát és az érkezőt figyeli. Aztán, tőle telhető gyorsasággal, iszkolni kezd.

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

105

A Koltay-kastélyt nem szőlő, hanem falakon tekergőző lilaakác fedi. Most van a virágzás ideje. Pompázatos látvány. A hosszú fürtök, sziromlampionok a szél ritmusára himbálóznak, szórják illatukat. Nagyot kellene lélegezni, s eltelni velük rosszabb napokra, de a kézbesítő ehelyett a gránitlépcső legalsó fokán állva megdermed. Szembogara kitágul.

Majd lassacskán újra összehúzódik. A kézbesítő megrázza magát. És belép az épületbe.

A tágas hall intarziás parkettjének címerdarabkái csillognak az akácfürtök és a gótikus üvegablakok megfestette fényben. Hátul márványkorlátos feljárat az emeletre. Oldalt ugyanabból a vörös márványból kandallók, fölötte a gróf által lőtt két kitömött sólyom és egy sas. Körben agancsok. A másik oldalt, a kandallóval szemben, a Brazíliában elejtett jaguár bőre. (Sajnos fülét megrágta a grófné idomított, házi görénykéje.)

Veréb Pista bemelegíti hegedűjét. Futamaiban nincs a pesti kávéházi cigányzene nyenyerézése. Zúgó, zengzetes magyar muzsika ez. A cigány alkalmazkodó fajta. Mindenkinek azt húzza és úgy, ahogy akarja.

A helyiségben két legény és három lány. A fiatalemberek, Koltay András és Kristóf könnyű teniszruhában. A három lány viszont népviseletben. És ezek sem operettes göncök. Bármelyik helyi parasztmenyecske viselhetné őket farsangkor. A két grófkisasszony nagyon hasonlít egymásra. Túl nagy, ovális arcuk van, a szemük viszont huncut-kedves. A harmadik lány Gertner Mici. A gróf a vissza nem fizetett kölcsön fejében a birtokot követelő Kelet-Nyugati Banktól a Munkácsi Bank hiteleivel szabadult meg. Gertner Flóris, a munkácsi bankvezér, a gróf gyermekkori barátja a reálgimnáziumból, hatalmas szolgálatot tett a Koltayaknak. A lánya pedig, aki gyakran jött ide úri módiért és társaságért, idővel itt ragadt. Biztos, hogy érdekük fűződik ehhez a gróféknak, de az is biztos, hogy a szülők és a négy grófi csemete megszerették Gertner Micit. A tizennyolcadik születésnapján egy kis ünnepség keretében testvérré is fogadták.

– Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele… – kezdi Mici csettintgetve, forogva, s már csatlakoznak is hozzá társai: – Két szegény legény szántani menne, de nincsen kenyere…

A kézbesítő elragadtatva figyeli őket. Ha a paraszt vagy a proli mulatni kezd, mindig van abban valami nyerseség, valami nem oda való indulat. Várni lehet, hogy a vidám alkalom hirtelen véres bosszúünneppé válik. Ahol elégtételt lehet venni a megaláztatásokért. Persze a többi megalázotton. Itt most a zene

106

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

és a tánc tiszta szellemű tündöklését látni. Szép emberek szép mozdulatait. A kézbesítő szeretne köztük lenni. S erre alkalom is nyílik, mert a partner nélkül maradó idősebb Koltay lány elébe szökken, és karjával illedelmesen körözve megkérdi: – Felkérhetem egy fordulóra a kedves vendéget?

Még mielőtt azonban az válaszolhatna, megjelenik a gróf úr, és int, hogy kövesse.

Tekintélyes puska- és könyvgyűjtemény előtt zökken Koltay Miklós gróf a székébe, s kezdi bizalmatlanul szemlélni az adóhivatalból érkező küldeményt.

– Új ember vagy?

– Igen, méltóságos uram. Helyettesítek.

– Ismerős vagy nekem.

– Jártunk itt anyámmal. Vagyis a cselédszálláson. Vannak ott rokonaink.

Anyám a méltóságos úrnál szolgált. A majorban.

– Hogy is hívnak, fiam? – kérdi már a levél felbontása közben Koltay gróf.

Fiamnak szólíthatja, elvégre az anyja az ő uradalmának munkása volt, s az úr meg a kommenciós cselédje között még van valami abból a középkori viszonyból, amikor a függésben lévő apjának tekintette a birtokos-parancsolóját, s az viszont úgy tekintett rá, mint gyermekére. (Sokszor az is volt. Ha szemrevaló szépség volt az anyja.) Vagy mint unokaöccsére, unokahúgára. De legalábbis mint távoli rokonára. Akinek illő elvállalni a keresztapaságát. És támogatni ezzel-azzal. Már ha az intéző vagy a számadó nem panaszkodik rá.

– Feri.

– Milyen Feri?

– Pogány Feri. „Tehát Pogány az apád. De melyik Pogány? Volt vagy öt Pogány fiú a majorban. Melyikre hasonlítasz?” – töpreng Koltay. Persze tudja, uradalmi cselédek között nem könnyű követni a vérszerinti kapcsolatokat. A gazdaság vezetői is el-elkapják a lányokat, meg a fiatal béreslegények is rájuk másznak, ha tudnak. Aztán, ha valamelyik úgy marad, és nem vállalja tettét az apa, vagy a lány sem tudja, ki lehet az, kerítenek neki egy férjet a cselédszállásról. Mindig van jelentkező.

– Melyik Pogány is az apád?

– Nem tudom, ki az apám. Az anyám nevét kaptam.

– Ja, igen. Emlékszem már.

Pogány Teri kölyke a fiú. Terinek nem kellett férj. Kapott ötven koronát a gróftól és elhagyta a gazdaságot. Ment dajkának a berceli jegyző gyermekeihez.

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

107

Ott jól megvolt a porontyával. Míg el nem terjedt róla, hogy javasasszony meg halottlátó. Ez az állásába került, az állam embere nem élhet egy fedél alatt kuruzslókkal. Viszont a hírnév biztosított Terinek megélhetést. Kiköltözött a falu végére. És várta a kuncsaftokat. Jöttek. Tíz tojás volt a minimum fizetség.

Ha szerelmi kötést kértek. Ha viszont halottal akartak kapcsolatban lépni, vagy a jövőt tudakolták, tyúkot kellett hozni.

– Hogy van anyád, fiam?

– Beteg.

– Mennyire?

– Már az ágyból sem bír felkelni. Beszélni is alig tud.

– Sajnálattal hallom.

– Jövő tavasszal fog meghalni. Március elején.

– Ezt meg onnan a fenéből tudja ilyen pontosan?

– Hát… hiszen jövőbelátó.

– Ó, ezt el is felejtettem – üt mosolyogva a homlokára a gróf, s abbahagyja a kellemetlen levél tanulmányozását. – Csak tudod, fiam, minket, művelt embereket hidegen hagynak az ilyen dolgok. Nem foglalkozunk velük.

– Pedig múltkor az alispán felesége jött…

– Az asszonynép az más. Az hiszékeny… – hadarja zavartan Koltay. Aztán eszébe jut, milyen hír lesz ez a kaszinóban. – És… most, hogy édesanyád beteg, miből éltek?

– Ha sikerül megragadnom a postánál, nem lesz gond. Ha nem, akkor majd fogadom én a hívőket.

– Milyen hívőket? Szektáztok is? – s Koltay összevonja szemöldökét.

– A hívőket. Akik elhiszik, amit mondunk nekik. Hogy mi lesz a jövőben.

– Értem… És… te is… hát kitanultad ezt az izé… „mesterséget”?

– Anyám tanítványa vagyok.

– És hogy csinálnod?

– Bejön a hívő, leültetem, kérdezgetek tőle ezt-azt, és közben végig a homlokát figyelem. Összpontosítok.

– És?

– Ennyi.

– Ennyi az egész?

– Ennyi. Megjelenik előttem, mi lesz a sorsa.

– Ha én a feleségem homlokát kezdem nézni, nekem is meg fog jelenni?

– Ki lehet próbálni.

– Majd… alkalomadtán. Hinni kell benne?

108

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

– Hogy megjelenik?

– Igen.

– Erősen kell nézni. Néha meg magától is megjelenik a jövő. Találkozom valakivel, és látom, mi fog vele történni. Belépek valahova, és látom, mi lesz abból az épületből. És mi lesz a lakóival.

– Utoljára mikor volt ilyen… „látomásban” részed?

– Ma. – Hol? – Itt. Mikor ide, a kegyelmes úr kastélyába léptem be.

– Ho… hohó… – lép hátra Koltay és kinyújtja a kezét, ezzel is távolítani igyekezve magától a veszélyes embert. – Ne játssz velem, fiam, mert… Mert úgy képen töröllek, hogy kiugranak a szemeid. Mit képzelsz magadról? Tűnj el innen!

A fiú nem mozdul. S mielőtt a gróf még meglepődhetne ezen, rájön, azért nem mozdul, mert tudja: a másik úgyis visszahívná. Ami azt jelenti, már meg is nyert egy ütközetet. Ez a kis senki. „Kicsoda ez? Mibe keveredtem?”

– Dohányzol, fiam?

– Igen.

– Na, nézd csak… ejnye, csak szivar van nálam. Biztos nem ismered, azt hogy kell… A szivar kényes… Ki vele! Mit láttál, amikor bejöttél?

– Hogy mi lesz a kastéllyal. Már álmodtam is erről… Az álmok nagyon fontosak. Még fontosabbak, mint a látomások. Az egész országról szoktam álmodni.

– Mi lesz a kastéllyal, mondjad már!

– Négy év múlva… ’44 novemberében…

– Leég?

– Nem. De kifosztják teljesen. Mindent elvisznek. A bútorokat, a képeket, a csillárokat, a házi kápolna díszeit, mindent…

– Kik… kik csinálják ezt?! – de már a kérdés előtt megjelenik a grófnak a ’19-es parasztdúlás képe. – Megint kommün lesz?

– Az. – De ’19-ben csak az éléskamrát meg a borospincét rámolták ki a parasztok.

– Most mindent visznek.

– Minket is? Minket megölnek?

– Maguk addigra elmenekülnek.

– Hová?

– Szét. A világba – s Pogány Feri nagy kört tesz a kezével.

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

109

– És a rendőrség meg a csendőrség nem tesz semmit?

– Ők is menekülnek.

– A parasztok elől?

– Igen. Meg főleg az oroszok elől.

– Túúúdtam! – üt egy hatalmasat Koltay a tölgyfaasztalra. – Tudtam, hogy ez lesz! Elveszítjük a háborút!

– El. – Ezt mondtam mindenkinek! Az esperesnek, a vicispánnak, a nyárligeti helyőrségparancsnoknak. Csak a szájuk járt! A kurva édesanyjukat! „A kereszténység védelme, a vörös bolsevik veszedelem!” Meg a többi. Most aztán jól megkapják! – üvölti őszinte felháborodással a gróf. És jogosan. Mert tényleg nem tetszett neki, hogy a németek oldalán az ország belesodródott a háborúba. (Viszont jelentősen javult a kedélyállapota, amikor a Honvédség szép pénzt fizetett a grófi birtok terményeiért.) – Jól megkapják! De megkapom én is!

Konyakot tölt magának. Lehajtja. Aztán tölt még egyet. Odaadja a kézbesítőnek. Az megrogyasztja a lábát, mielőtt kiissza. Koltay a következőt magának tölti, de eszébe jut, hogy a másik már ivott a pohárból, ezért azt is Ferinek nyújtja. Maga pedig a palackot húzza meg. Leveti magát a falra szegezett medvefej alatti bőrhuzatos heverőre.

– Tulajdonképpen mindannyian tudtuk, hogy egyszer vége lesz ennek a világnak. A bibliában is benne van: Armageddon, világégés… Meg ilyenek.

– Majd egyszer azok is eljönnek. Később.

– A Szovjet teljesen átveszi a hatalmat? Oroszok lesznek az ország vezetői?

– Nem. De az orosz hadsereg itt marad.

– Ki lesz a kormányzó?

– Kormányzó nem lesz. Pártvezér lesz. Az egyetlen párt vezére. Rosenberg Mátyás.

– Egy zsidó! Esküdni mertem volna. Hiába mondják, hogy mennyit tettek a nemzetért, mennyit véreztek a háborúkban, csak elárulták a hazát. Ilyen nép ez. És miket művel Rosenberg? Mint Kun Béláék?

– Igen. Felszámolja a magántulajdont. A vallást, a régi uralkodó osztályt, a gazdag parasztokat üldözi. Azokat is, akik korábban részesültek a felosztott nagybirtokokból. Aztán már mindenkit üldöz, aki ki meri nyitni a száját.

– És a nép tűri?

– Nem tűri. Forradalom lesz. ’56-ban.

– Miféle forradalom? – és Koltay értetlenkedve rázza meg a fejét.

110

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

– Forradalom.

– Fehér forradalom?

– Forradalom. Rosenberg kommunista ellenlábasa, egy parasztember, Nagy Imre lesz a vezér.

– Nem értem. Ha az is kommunista… Várjál csak, fiam! Aha… Ahogy Sztálin meg Trockij… Szóval ilyen belharc a vörös frakciók között? A valódi magyarok, a nemzeti erők, a keresztény pártok nem jönnek vissza?

– Nem. Jönnének, de betiltják őket megint.

– Marad minden, mint Rosenberg alatt?

– Nem. Nagy Imre meg a jobbkeze, egy Kádár nevezetű proli, kedveznek a népnek. Felszámolják a kolhozokat. A papokat engedik működni. És engedik a gazdagodást. Iparengedélyt lehet kiváltani, kisebb boltokra, műhelyekre.

Később kocsmákra, éttermekre. Aztán, harminc év múlva, bármire.

– Mint most?

– Igen. Nem üldözik már a magántulajdont.

– És a vörös diktatúrával mi lesz?

– Végül teljesen elbukik. ’88-ban. Addigra Nagy Imre rég meghal, Kádár meg Romániába, az utolsó bolsevik diktátorhoz menekül. De ott is forradalom lesz. Kádárt kivégzik a román pártvezérrel, meg annak a feleségével együtt.

– Legalább az oláhok is csinálnak valami hasznosat. És a kastélyt, a földet visszakapja egyszer a családom?

– Nem. A föld a parasztoknál marad. A kastélyból meg tüdőgondozó lesz.

Teljesen leromlik az állapota. Az ezredforduló táján ezért az állam eladja egy magánszemélynek. Az szépen rendbehozza. Gyógyüdülőt csinál belőle.

– Ez az én ötletem!

Valóban. Koltay gróf sok mindenre gondolt, hogy a családot fenyegető pénzügyi csődöt elhárítsa, többek között erre is.

– Az új tulajdonos megvalósítja. Feszámolja a Tel-Avivban lévő üzleteit, ebből lesz a tőkéje.

– Tel-Aviv? Az hol van?

– Egy város. Izraelben.

– Izraelben? A bibliai Izraelben?

– Nem. A valódiban. A zsidók államában.

– Hát a zsidóknak saját országuk lesz?! – kiált fel Koltay nevetve, és nagyot csap a tenyerébe. – Mindig ezt akarták, és tessék: megcsinálták maguknak!

Erre is mérget lehetett venni. Különben nem is baj, legalább elköltöznek oda és… Hoppá! Megálljunk! Tehát a kastélyom egy zsidó kezébe kerül?

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

111

– Igen.

– Innom kell!

Bármennyire is bízott Koltay a Munkácsi Bank igazgatójában, hogy az kisegíti a bajból, és nem veszi el tőle a gazdaságát meg a kastélyt a KeletNyugati Bank, érezte, zsidó ellen zsidóval szövetkezni nem biztos dolog.

De nem volt más lehetősége. Rosszkedvében, ha Mici nem volt jelen, azzal riogatta családját, hogy előbb-utóbb úgyis mezuza kerül a kapufélfára.

– Ki lesz ez a zsidó?

– Gertner Vilmos.

– Mi? „Gertner”? Mint a mi Micink?

– Gertner Vilmos Mici gyermeke.

– Azt a betyár mindenit! Az öreg Gertner tehát ezért segített nekem. Hogy a lányának megszerezze a birtokot. Biztos ugrálni fog örömében, hogy bejött a terve.

– Az öreg Gertner, Gertner Flóris ’44 tavaszán meghal. Mind a 137 rokonával együtt.

A gróf gonosz vigyora elszörnyedéssé változik. Felidézi még egyszer Pogány szavait. És nem akarja elhinni.

– Mi-ind? Az egész família?

– Mind.

– Mici is?

– Ő is.

– Miféle szerencsétlenség…

– Elégetik őket. Oszviecsimben.

– Oszvie…

– Lengyelországban van.

– Ki teszi ezt velük?

Pogány Feri nem válaszol. És nem is kell válaszolnia.

– Hát persze, Hitler, ki más? Én mindig mondtam, nem lesz jó vége… És a magyar kormány, a magyar állam nem tesz semmit?

Feri nem válaszol. És ez is egy válasz.

– Azt mondtad, az öreg Gertner valamennyi rokona elpusztul. Hogy lehet akkor, hogy az a Vilmos...

– Rosszul mondtam. Ő megmenekül. Ő egyedül. Csecsemőként egy nyárligeti lókereskedőhöz viszik. A kupec egy kiló aranyért vállalja az elrejtését.

Később, már a szovjet világban, állami gondozásba adja. Felnőve Vilmos elhagyja az országot. Majd visszajön.

112

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

– Tehát minden elúszik. Semmink sem marad. Miből fogunk megélni?

– A lányoknak olasz férje lesz. Az eltartja őket. Mindketten lányokat fognak szülni. Mindketten kettőt. András építészmérnök lesz Torinóban.

– Persze, hisz most is annak tanul.

– Neki nem lesz családja. A kegyelmes urat meg a feleségét ő fogja gondozni. Közös háztartásban.

– Áldott gyermek.

– Kristóf gyógyszerrel fog kereskedni. Három felesége lesz. Mindháromtól egy-egy gyermek. És lesz még egy házasságon kívül született gyermeke is.

– A kis kujon. Bár ezen sincs mit csodálkoznom. Így él már most is.

– Ő az egyetlen, aki visszatér Magyarországra. Képviselő lesz a nyárligeti városházán.

– Ez derék dolog. Egy úrnak mindig részt kell vállalnia a közössége ügyeiben.

– A szocialista párt fogja támogatni a választáson.

– Naaa… – és Koltay, mintha egy rossz álomból ébredt volna, megrázza magát. – Most! Most árultad el magad, fiam. Becsaptál mégis! Rászedtél!

Megdicsérnélek, ha rangban hozzám méltó lennél. De mivel csak egy… Fiam, megint viszket a tenyerem egy kiadós nyakleves…

– Ajánlom magam, méltóságos uram! Elnézését kérem, amiért feltartottam!

– vág Pogány Feri a másik szavába, s mélyen meghajolva elillan.

A grófné évekig nem tudott rendesen aludni férje horkolása miatt. Aztán megszokta. Most már akkor ébred fel, ha álmában nem érzékeli ura kattogó mormolását.

– Mi van veled, Miklós? Miért nem alszol?

– Nem tudok. Kellemetlenség…

– Az adóhivatal? A bank?

– Azok is. Meg volt itt egy fickó. A helyettesítő postás. Pogány Teri fia.

Tudod, ki az a Teri.

– Hogyne tudnám – és az asszony riadt szemekkel könyököl fel.

– Haldoklik Teri. A fia meg… Ez a Pogány Feri is olyan, mint az anyja. Jövőbe lát állítólag.

– Kérdeztél tőle valamit?

– Igen, hogy a kastély… hogy mi lesz vele?

– Jaj, Istenem, és mit mondott?

– Hogy ’44 őszén elveszi tőlünk a nép. És kifosztja. Aztán vörös uralom lesz.

Sokáig.

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

113

A grófné keresztet vet. Hallgatnak. Az asszony imádkozni akar, de nem tud.

– Tudtuk, hogy így lesz. Egész életemben erre készültünk.

– Igaz.

– És rólunk mit mondott?

– Elszökünk. Megmenekülünk. Ennyit – hazudja a férfi.

– Csak ennyit?

– Ennyit.

– Miért nem kérdezted?

– Kérdeztem, mást nem látott.

Megint hallgatnak. A férfi a nőhöz szeretne bújni félelmében, az inkább szaladna el. Már most.

– Drágám, talán provokáció az egész. Pogány Ferit vörösök bízhatták meg.

Beszélek holnap a csendőrparancsnokkal. Előállítjuk ezt a fickót. Meglátjuk majd akkor…

– Nehogy bántsd!!! – kiált a grófné. – Az hozná csak ránk a veszedelmet. Jaj, Istenem, mi lesz velünk?! Mit vétettünk?!

A gróf sem gondolta komolyan, hogy a csendőrséghez fordul. Érzi, olyan robbanás készül itt, mely ellen mit sem ér a csendőrszurony.

– Szóval berezelt a méltóságos úr… – mondja fiának elégedetten Pogány Teri.

Nem köhög és nem krákog. Világosan beszél. Visszatért egy kis időre az ereje és életkedve.

– De még mennyire! Mindent elhitt! – dicsekszik a jövőbelátó tanonc.

– Higgyen is! Mi nem szoktunk tévedni. Legfeljebb a részletekben.

– Főleg az keserítette el, hogy a kastélyt örökre elveszíti a család.

– Nem mondtad meg neki, hogy Gertner Mici Koltay Kristóftól esik teherbe, hogy Vilmos az ő gyereke, vagyis a gróf unokája lesz?

– Dehogy mondtam. Hadd keseregjen csak a méltóságos. Okozott elég keserűséget másoknak.

– Hát az igaz – mondja Pogány Teri, s arra a sötét napra gondol, amikor ötven koronával kifizetve otthagyta a majort, a grófi gazdaságot, s gyermeke apját, Koltay Miklóst.

Csabai László

114

(Nyíregyháza, 1969) író. Legutóbbi regénye tavaly jelent meg Szindbád, a forradalmár – Nyolc év Misáéknál címmel. Idén Artisjus Irodalmi Díjat kapott.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Láng Orsolya

moebius-hurok sietve búcsúzkodsz egy régi hangtól a karácsonyi világítás alatt még zárás előtt igyekszel odaérni hogy a hirdetőfal mellett egyre biztosabbá váljon: az est elmarad, vagy tegnap volt ez a két nap egyformán hangzik még egy kicsit ácsorogsz feltöröd a lopott diókat a héjukat már nem teszed vissza a zsebedbe reggel úgyis kiseprik az egész várost hazamenet még veszel két üveg sört mostanában mindenből kettőt aztán sokáig sütteted a szemed a képernyővel az engedélykérésekben sincs semmi új vissza kellene venni ismerősnek csakhogy akkor észrevenné, hogy nem az kutyaszorító, végtelenített vizesnyolcas sár lett belőle, nem tisztaság pont amikor már feladnád, megjelenik a buborék videó érkezik valami installációról felfüggesztett fatörzsek himbálóznak váratlanul ér, hogy állapotod pontos leképezése éppen egy akasztott erdő kivéreztetett faszaguk van, írja

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

115

véletlen tárcsázás után felhív hangja moebius-hurok, távolodva kanyarodik beléd az idegen szavak felől érdeklődik sokáig nevet egy tüsszentésszerűn majd egyszer csak arról kezd beszélni, hogy melyik országban élne leginkább a mostaniban már mindenütt betörőket lát akiket az elálló fülükről lehet azonosítani nehezen, mert a kapucni alatt sapkát hordanak aztán megkérdezi, te hol szeretnél élni és belealszik a fehér faházakba, amelyek félmérföldenként követik egymást

Láng Orsolya

116

(Szatmárnémeti, 1987) költő, prózaíró. Legutóbbi kötete: Bordaköz (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Aczél Géza

(szino)líra torzószótár

anarchia előzmények nélkül bele sem mernél kezdeni az absztrakt fogalomba legfeljebb a kronologikus építkezés visszagondolása adhat ötleteket miként lehetett lelkünk egykoron zűrzavarok foglya az adott szituációkat semmilyen elvi formába nem löttyintve legfeljebb a szürke hétköznapok igazodási szintjére bökve merenghetsz el miként nézett ki egy lyukasóra amikor többen álltak a padokra mint a padlóra és hamarabb feltalálták város széli hangadóink a konkrét zenét mint a hivatalossá lett felzaklatott brüitisták ettől persze még lehettek mindnyájan tiszták de a vad kolompálás nyugalmi zónákban csak megképzett valami különös gyanút majd a férfikorban is feljebb kúszva funkcionális értelmet nyert ez a csörömpölő alagút kivezetett valamiféle ifjonti lázadásra gyorsan támadt üdvös láza talán a perifériákon ragadt vidéki gyerekek idegeneztek néha rápillantva lazán a múlt századból csordogáló honi kartotékra ezután ha ősi becsületből kissé árnyaltabbak elbotorkáltunk egy-egy deresedő találkozóra bérencekre és hazafiakra dőlt szét a rendhagyó osztályfőnöki óra melyen senki sem bizonyíthatta hogy a másiknál bölcsebb

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

117

anatómia ami ellentmondásos bennem és zavar olykor lelkem mélyére is bekavar csak pszichológus ne jöjjön közelebb hogy bár már súrolom a hetvenet élő halottat még sosem láttam a képzavarom most milyen adekvátnak tűnik egy megcsontosodott mániának egyszer talán rémlik a klinikán át bölcsődéből jövet váratlan kinyílt egy roppant építmény súlyos ajtaja s mivel a terület maga eleve elmúlással zsúfolt vegyes tanoda ösztönösen megéreztem elegendő ha ama irányba zord tekintettel szemem sarkából csak koncentrálatlanul nézek mellyel azért felfogtam a homályos kép előteréből amint szalonnáját fabrikálva egy hullamosó elégedetten csemegézget s mögötte valami pléhasztalos rémlett amit analizálni a pánikos pupilla már nem engedett belül fakadt ki valamilyen furcsa szorongó egyveleg míg egy kibontott drótkerítés hasadékán keresztül békés területekre nem jutottam ott ha jól emlékszem olvadáskor az aranyeső bokrai bólogattak a várt tavasznak amelyet a korábbi vízióktól szabadulva megemelt a fiatal apa önbizalomba bekevert ruganyossága későbbre elhalasztva hogy az anatómiának gyilkoló magánya végleg bekerítsen

Aczél Géza

118

(Ajak, 1947) költő, kritikus, irodalomtörténész, az Alföld folyóirat korábbi főszerkesztője, legutóbbi kötete: (szino)líra (2014).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Paizs Miklós (Sickratman)

UKANC 1

„B

eszélnünk kell.” Írta neki a 18 éves lány. Az Első. Ez nyilván azt jelenti, szemérmeskedve, hogy kettőnkről, gondolta természetesen, bár lehet, hogy helytelenül a 19 éves fiú.[1] Olyan messze nem laktak egymástól, hát átvonatozott a lányhoz.

Addig jobbára csak írásban kommunikáltak.

Egy panelt talált a levelezési címen (ez itt még a papírkorban történt).

Fölcsöngetett. Beengedték. Első emelet vagy második. Az ajtó nyitva.

Bement. Senki. Beljebb ment. A szobában egy nagy ágy, azon ült a lány, előtte könyv.

– Tanulnom kell – mondta.

– Persze – válaszolta a fiú, és elővett ő is egy könyvet, és leült a legközelebbi kisasztalhoz.

Olvasott vagy fél órát, de mivel egész végig senki nem szólt hozzá, és mivel egy másik fiú tanult még a szerelmén kívül azon az ágyon, hát fölállt és elment.

Az ajtót nem húzta be teljesen maga után.

Kilépett a lépcsőházból. Az égre festve a lelke: hatalmas, izzó, vérnarancs lángolás.

1 szlovén településnév, jelentése: a végénél

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

119

Visszafordult. Újra bement a behajtott ajtón. Az ágyas szoba a keleti, a sötét oldalon volt.

– Csodálatos. Mindenképp nézd meg a naplementét – és akkor tényleg távozott.

A fiú élete ott véget ért. Éppenséggel most is zokog, amikor ezt fogalmazza, 32 évvel később.

A lány megírta, hogy ott az ágyon „Kicsi” volt látható, az egyetemről, aki „megszerettette magát vele”.

A fiú addig egy folyamatos rajongás volt felé. Írt neki. Rengeteget. Csak úgy írt, csak, hogy vele legyen, de a szerelmét is újra és újra kifejezte azért. És a lány ezt tűrte, majd egyszer azt írta neki, hogy beszélniük kell.

Ha a „Kicsiről” kellett volna, azt leírja levélben, mint a „Petyát”.

Amikor a fiú először vallott szerelmet a lánynak, és lépett fel kezdeményezőleg, akkor kapott egy történetet „Petyáról”, a magas, szőke középiskolai vagányról, aki őt teljesen kicsinálta, el is dobta, ám aztán újra kinyújtotta felé a kezét, és ő most (akkor) épp oda van beomolva ismét, és neki ott most jó, bocsánat.

(Természetesen szétmentek. Később a fiú véletlenül dolgozott is együtt „Petyával” egy vasútimagasfeszültségivezetéktartóoszlopfestő brigádban.

Olyan ember volt, aki, ha meghúzza valaki autóját, elsunnyogja, aki a kevesebbet fizető oszlopokat kikerüli, és meghagyja másnak. Sokkal később „Petya” a fiú An. nevű ismerősével állt össze, akit vert. A kapcsolat végére An. bolond ember volt, aki később a férjének évekig hazudta reggelente, hogy dolgozni megy, de sose derült ki, hova ment, hová járt valójában. Szülés után évekig hanyagolta a fésülködést, sőt a hajkibontást is, úgyhogy egyszer csak lett egy kétkilós kenyér nagyságú egybehajpárna a feje tetején, amilyet mélyhajléktalan nőkön látni néha. És ehhez egy mélázó, idült mosoly.)

Ha aznap este a fiú ülhet arra az ágyra, akkor ma este esetleg író lenne. Mert kijárja a lány mellett a magyar szakot, és sínre kerül. (Vagy akár gonoszul már rég megölte volna magát, amikor szakítanak.) Így viszont jött, illetve maradt a magányos zuhanás.

Katonai szolgálat megtagadása, négy börtönt lát. Nem ítélik el, olyat alakít a bíróságon (első színházi jellegű melója volt, és mindjárt életre-halálra), hanem börtönpszichiáterhez küldik. Az előzetes lejár, kiengedik, felnőtt.

Végtelenül egyedül van. Újságkihordó. Hajnalban egyszer jelenést lát.

Buszpályaudvar felé gyalogló madonna. Összejön a lánnyal. Neki az első kapcsolat, a lánynak nagyon nem. Négy hónap. 23 éves szűzként éretlen, tudatlan, alkalmatlan volt. De legalább elkészítette első művészi igényű

120

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

munkáját, ami azonnal a kétéves, nagy textilszakmai válogatáson találta magát.

Mire befejezte, búcsúajándék lett a tárgyból. Összeomlás, városváltás, társtalanság, tanácstalanság, új kapcsolat. Most a lány a szűz (E.). Éretlen, gyakorlatlan, tudatlan. A fiú, aki már ún. férfi, türelmes. 28 éven át.

Közben a férfit nem veszik fel az Iparművészetire, E.-t igen. Közben a férfi nem szűnik meg elsőnek, de megszűnik egyedülinek lenni E. számára. Többször.

Nehéz lelki gyakorlat.

A férfi buddhista főiskolára megy. SÍN. Bekérezkedik az iskolai zenekarba, innen átajánlódik egy már menő másikba (Korai Ö.). Fű (holland), színpad (nagy), utazás (Eurázsia), karate (shoto), tanulás (pl. szanszkrit), szex (E.-vel), rádió (Tilos), színház (Jeles), munkahely (teaház), írás, ének, mondhatni sikerek.

E. azt hitte, mindent szabad, később majd úgyis kompenzál. Aztán ahogy egyre kevesebb kompenzációval is működni látta a kapcsolatot, hisz minden reggel ott ébredt mellette a bizonyíték, végül leszokott a kedvességről. De a csapda már két kislány képében adva volt.

Lassan fogyott el minden. A pénz és a szeretés. A munkahely. És nem játszott össze annyit, hogy meg lehessen tűrni ebben a kapcsolatban a férfit. Összeomlás, lakhelyváltás, társtalanság, tanácstalanság. Most.

A férfi művtev.-e útközben el-eljutott Az Elsőhöz is. Felnőtt gyerekek, ki tudja, milyen kapcsolati élet, öntudatos polgári lét. A férfi jelezte, ha Az Első közelében játszott. Imponálni akart neki, mit csináljunk. És végre egyszer találkoztak valóban, a férfi egy koncertje előtt. Addigra már vagy 30 éve nem. És akkor ő és az ő gyönyörű ezüst haja!

Hosszan ölelték egymást, és a férfi sorsa megpecsételődött. Koncert után hazakísérte a lányt. Öleléssel búcsúztak. Oldódáskor a férfi ujjbegyei egy pillanatra elakadtak a lány melltartópántján. És ennyi volt az ő teljes testi életük.

Fellépések kapcsán néha váltottak üzenetet, de a lány tipikusan sose ért rá.

Mindenesetre valahogyan közvetlenebbé váltak (bár változatlanul távolságtartók is maradtak) a levelei. És az egyik végén úgy búcsúzott, hogy „csók”. A fiú „viszontcsók”-kal válaszolt, és megvadult. Egyre óvatlanabbul fogalmazott. A lány szárnyat igézett a malacra. És akkor a fiú annyi évtized udvarlás és várakozás után végre rá mert térni az esélyeire.

– Évente 2-3x elmegyek Szlovéniába. Ha majd nyugdíjasként odaköltöztem, te is meglátogathatsz.

– És majd akkor vigyek hálózsákot?

– Óvodás nyafogás. Nem kell hálózsák!

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

121

(Férfi alig hallhatóan:) – Úgy csöndben imádlak tovább. (Hangosan, már a nőhöz:) – Egyébként hány évesen szoktál nyugdíjba menni?

– Passz. Majd, ha úgy érzem, hogy itt az ideje.

– Csak úgy, kérdezetlenül: senki mással nem folytatok ilyen játszadozást.

– Milyen játszadozást?

– Szörnyen szerelmes típusú játszadozást.

– Próbáld meg kinőni.

– Már úgy benőtt, hogy ez lehetetlen. Sajnálom. Másnak más a Beatricéje, nekem pedig az, aki ezt épp olvassa. És ha most ezzel a vallomással elbukom, akkor majd vigasztal, hogy legalább megpróbáltam.

– Ha és majd? Nincs ez a kérdés nyitva. És itt a férfi észrevette, hogy élete katarzisponthoz érkezett. Ő mindjárt megkérdezi a lányt, hogy ez azt jelenti-e, és ő ennyi közvetlenkedés és rengeteg év udvarlás után nyilván azt válaszolja, legalábbis, hogy lehet, hogy azt jelenti.

Szív a torokban, nagy levegő.

– Ez egy pozitív kicsengésű utalás? Vagy sajnos nem. Egy titkodat ki kell hogy add most.

Fanfárok, üstdob, egyre erősödő fény...

– Nem, ez nem egy pozitív kicsengésű utalás.

– Akkor bocsánat, hogy ilyen sokáig zaklattalak. Majd szólj, ha hiányzom.

– Nem vettem zaklatásnak. És feltétlenül szólni fogok, ha úgy érzem, hogy nem tudok nélküled élni.

– Klassz ez a sötét humor.

– Az egészben van valami vicces, annyira nem a valóság talaján áll.

– Nekem sírás közben semmi humorérzékem. Szia.

– Nem akartalak megbántani.

– Lehetetlen megemésztenem, hogy soha nem emelkedhetek a Kicsik és Petyák magasába. Illetve köszönöm azt a tömérdek boldogságot, amit ez a veled való kommunikáció (együttlét) nekem napokig adott.

– Ennek örülök, mert a boldogság nagy barátja vagyok, de ezt a boldogságot te csináltad magadnak, úgyhogy nem engem illet a köszönet. És lőn másnap.

Egy szólóopera előadásának napja. Ezeken a napokon a férfi átveszi a darabot.

Fürdik, hajat mos, közben első felvonás. Leporello dohog, berohan Anna és Don Giovanni, Anna kirohan, az apja bejön, DG megöli. Első prózai rész, DG beszél Leporellóhoz, a feldúltságtól szinte sír. Bejön Anna, sír, mert megtalálja a halott apját, Ottó sír, mert a szerelmét bánat érte, majd DG és Leporello beszélgetnek,

122

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Leporello a síráshatáron, mert bűnsegéd lett. Elvira jő, zokog, közben maszturbál: 6 éve nem képes földolgozni, hogy DG elhagyta. Leporello megalázza Elvirát, az sírva távozik. Zerlina és Mazettó jő, eljegyzésük van, zokognak a boldogságtól.

Ezen a ponton fordult a férfi a lányhoz újra, amikor már egyfolytában tíz perce rázkódott, hogy találjon ki valamit, mert este előadás, de ő még gyakorolni se tud.

– Nem vagyok szerelmes beléd.

– A tudás megnyugtat (Frisch). Nyugodt is vagyok, mint a hűlt hamu. És tudom, hogy nevetséges már maga a fölvetés is, de ha egyszer majd én hiányzom, szólj. Még elköszönhetsz, azt nem veszem szólásnak. Szia, jó volt veled.

– Én is voltam ilyen helyzetben, megértelek. Szia. Este meg csak ügyesen.

– Baszd meg...

Estére fölfüggesztette a nyomorát. Túlzás nélkül élete előadása volt. Aztán sírt tovább. És milyen az ember. A férfi két roham közt, sőt alattuk is, azon gondolkodik, hogy megtanul szlovénül. És egy szót, ráadásul ragozottat, már most tud is.

Paizs Miklós

2018/2

(Nyíregyháza, 1966) zenész (Korai Öröm), rapper (Sickratman, ex-Bëlga), énekes (Don Giovanni ujjbábopera), színész (Budapesti Anarchista Színház, Metanoia), textilművész, író, forgatókönyvíró, pultos (Dongó kocsma).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

123

Biró Krisztián

Kölyök (1.)

Nem hiszem, hogy hallottam volna törni bármit azelőtt. Találtunk egy botot, és azzal próbáltuk átugrani a patakot.

(2.)

Sehogy sem tudok rájönni, melyikünk esett bele: az a hang mindkettőnké.

Néha érzem a kavicsokat a hátamban, emlékszem, ahogy a jeges víz átöleli a tüdőmet. Máskor meg a parton vagyok, és a sodrást nem érdekli, hogy milyen hangosan ordítok egy nevet.

(3.) Én voltam a patakban, hogy igazam legyen, magammal hordom a beszorult levegőt.

Egy fuldoklóban nincs bűntudat.

A kavicsok utat találtak a bordáim mögé, látod? Minden reggel felköhögök belőlük. De a kacatok nem emlékek, és a rutin még nem bizonyíték.

(4.)

Később újra elkezdtem bízni azokban, amik bármikor eltörhetnek. Az ágy sarkát szorítottam, hogy ne ugorjak ki az ablakon. Csuklókat szorítottam, hogy ne ugorjak ki az ablakon.

124

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Addig gyakoroltam a kapaszkodást, amíg el nem hittem, hogy az én egyensúlyom tartja a buszt az úton.

(5.)

Foglak, kölyök.

(6.)

Pár éve betört egy üveget. Szilánkokat szedni az alkarból – olyan lehet, mint jégcsapokat egy kabátról. Szóval megtette azt, ami nekem nem ment: ott maradt a patak körül.

(7.)

Ha látna ezen a buszon, biztos kinevetne.

Hogy harcnak nevezem azt, ami reflex, és gyógyulásnak a megszokást: egy hirtelen kanyarnál fogom meg először a kapaszkodót, és addig szorítom, amíg le nem szállok.

Biró Krisztián

2018/2

(Miskolc, 1994) költő, Budapesten és Kurityánban él.

Az ELTE BTK magyar szakos hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

125

Sokacz Anita

Hídégető Kedveseink tesznek otthontalanná.

Nyíló tenyérre terítenek utakat, kalandornak öltöztetnek, találj másra. Amíg éhesek a háziállatok, jeleznek a gépek – távollétből építs életet.

Legyen benne ölelés, olyan, amilyennel feléd nyúltak: harapásra kész ököl, hogy maradjanak egy váróban violákká bomlott sugarak. Szemeidben hídégető romboljon, fordítson hátat, két füst között beszéljen a hiányról: magadon tudod viselni a távozót.

A változó ég legyen benned, innen nyiss bárkire. Felégetett ívek alatt aludj el, amikor már madarak röpte ingerel.

Ujjaid hagyjanak port élő szöveten, amíg arcod helyén tükröződő báb nevet: hozd ki a kútból a szívet is, mire ideér, emberére találjon.

Sokacz Anita

126

(Baja, 1983) költő. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Horváth Benji

Lázas

sugárutat akar magának, mert lázas. nem halt meg, csak lázas. nem él, lázas. szárnyai vannak, ketrecben tartja őket. a sarokban, nekitámasztva a hideg csőnek. hideg a cső, mert lázas. bizsereg a bőre, lázas. megváltozott minden, lázas. elvágyódik, növény lesz vagy szarvas, elhagyja folyóvizét, elhagyja magát, lázas. szarva közt a pára fáklya. vörös a tüze, elborítja az utakat. lázas, felperzselve földje. egyre lázasabban döfte, döfte. ki az éjszakába. be az űrbe. hamu van utána. el is van feledve. benne van az aszfaltban a láza. benne az alkonyati szélben, megfeszülve. a város lázas. szárnya szétbomlott a lázban. sugárutak lázas bombavirágzásban. elérkezik mindig ideje a láznak. bogaras a képernyő, a mirigyeid fájnak. a halott testből új konstrukciót idéz elő: új vonzerő, új önkormányzó állat.

Horváth Benji

2018/2

(Horváth Előd Benjámin – Marosvásárhely, 1988) költő, slammer, a kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete: Az amnézia útja (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

127

Hernyák Zsóka

B-terv

P

éter, miközben leütötte a K betűt a billentyűzeten, azon gondolkozott, hogy egy sikeres sikertelen öngyilkossági kísérletet kéne produkálnia lehetőleg még péntek reggel előtt. Számításai szerint akkor legalább két hónapig nem kéne dolgoznia. A kollégái virágot küldenének neki a kórházba, és jeleznék, hogy nélküle már a cég sem az igazi, de ennek ellenére nem kell aggódnia, mert a cég nélküle is éppúgy működik, mint eddig. Péter naphosszat heverészne a kórházi ágyon, bámulná az ablak előtt szálló galambokat, és hallgatná a közlekedő buszok zaját. Közben örülne, hogy nem ül a puffogó buszokon munkába menet. Az édesanyja naponta vinne neki kakaós süteményt, az édesapja pedig viccekkel szórakoztatná. A kórházban dolgozó nővérek minden reggel tisztába tennék, neki nem lenne más dolga, csak az, hogy pihenjen. A csuklója ugyan sajogna olykor, de kizárólag abban az esetben, ha az érvágás mellett dönt. Péter rettegett a pengétől, úgyhogy módosította az álláspontját. A legjobb az lenne, gondolta magabiztosan, ha az irodájának harmadik emeleti ablakából ugrana az utcára. Ez a magasság éppen elég lenne ahhoz, hogy a lábát törje, de ne szenvedjen maradandó sérüléseket. Ugyanakkor, morfondírozott Péter, a szabadesés soha nem volt az ő műfaja. Egyszer zuhant csak szabadon, és azóta sem nőtt be a feje lágya.

Ha most is fejjel csapódik a járdához, abba minden bizonnyal bele is halna.

128

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

A halált pedig már gyermekkora óta túl maradandónak találta. Irigységgel gondolt az akasztott emberekre, hogy milyen könnyen és gyorsan halnak meg. Bár, bizonytalanodott el, az ádámcsutkája nagy és érzékeny, rosszul viselné a kötél általi halált. Péter biztos volt benne, hogy nem akar fájdalmat érezni, csak ha feltétlenül szükséges. Korábban azt olvasta, hogy a fagyhalál bizonyos szempontból nagyon kellemes. De Péter jól ismerte a helyet, ahol élt, és fagyot a területen csak elvétve és keveset talált. A legfagyosabb ponton is csak hétrét görnyedve tudott talpon maradni. Így hát, mivel a fagyhalálhoz senki sem biztosított számára megfelelő körülményeket, úgy döntött, hogy a munkahelyén hal meg kis híján. Gurulós irodai székét a megfelelő szögbe állította és megpróbált megfulladni. Az orrát befogta és visszatartotta a levegőt. Három percig maradt így, és bár ez volt a személyes rekordja, három perc után elfelejtette, miért csinálja, és mélyet szippantott az iroda állott levegőjéből. Ezután a cég folyosóján lévő akváriumba próbált belefulladni, de a két égszínkék guppi annyira felidegesítette folytonos mozgolódásával, hogy úgy döntött, kívül tágasabb. A ruhatárba is felakasztotta magát, de később azt a tanulságot szűrte le, hogy a vékonyka ruhafogasokat nem kilencvenkilós terhelésre tervezték. Péter úgy döntött, mindenképpen lead néhány kilót, és akkor talán már elbírják őt a cég sovány fogasai. Aztán arra gondolt, ha már úgyis fogyókúrába kezd, akár halálra is éheztethetné magát.

De mivel Péter a hosszas szenvedésnek sem volt feltétel nélküli híve, arra jutott, mégiscsak vesz egy szendvicset a büfében. Miközben a kenyér vastag héját ropogtatta, reménykedett, hogy az univerzum megsegíti, és egy nagyobb falat kenyér akad majd a torkán. De úgy tűnt, az univerzum nem figyel Péterre, aki minden nehézség nélkül, jóízűen fogyasztotta el a sonkás szendvicsét.

Mikor jóllakott, már nem volt ereje gondolkozni. Kezét püffedt hasára rakta és mélyeket lélegzett. Péter biztos volt benne, hogy az öngyilkossági kísérlet kemény meló, és azt is tudta, hogy a jó munkához, ha más nem is, idő biztosan kell. Így jobb ötlete nem lévén, visszaült a számítógép elé, és egy rövid hezitálás után lenyomta a billentyűzeten a B-t.

Hernyák Zsóka

2018/2

(Zenta, 1991) író. 2017-ben jelent meg első kötete Morze címmel.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

129

Halmi Tibor

Az Iguanodon-hasonlat

most olyanok vagyunk, mint az a pár, mint Gideon Mantell és Mary Ann, akik Tilgate nagy múltú brit erdejében egy Iguanodon fogára bukkantak, és összevesztek. a megkövült fog borzongató, prehisztorikus vadsággal kívánt részt magának szerelmükből: ki talált és mit, milyen titkokat rejt magában egy eddig felfedezetlen test, tényleg olyan indokolatlanul nagy volt-e, hogy Noénak úgy kellett elcsalni a fog gazdáját a bárkától, hogy elindulhasson; Mary Ann szerint nem is fog volt, sokkal inkább egy tülök, vagy szarv, amit a lény az orrán viselt. és milyen jellemző a férfira, hogy bár neki ott volt az egész férfiközpontú világ, a férfiérdeklődésre szabott történelem, a csontháborút mégis ő veszítette el. és most itt vagyunk, vidám Mantellék, az igaziak után kétszáz évvel, és egy szinte véletlenül talált dinoszauruszlelet ugyanolyan képzeletbeli sáncot emel közénk,

130

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

pedig mi felvilágosultabbak vagyunk, okosabbak, szebbek, évmilliókra visszamenőleg többet tudunk az Iguanodonról; például nem gondoljuk, hogy megjelenésében lett volna bármi ördögi. bár ahogy forgolódsz, eljátszod, a kényelmetlen párna miatt nem bírsz aludni, mintha emiatt lenne kihalás előtti csend, miközben szobádban az aszteroida-becsapódásról készült tapétán már a milliónyi törmeléket számolom, nem is tudom, talán nem kéne levonnom ilyen messzemenő következtetéseket.

Halmi Tibor

2018/2

(Cegléd, 1987) költő, Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

131

Beck Tamás

Az írófeleség monológja

M

egcsinál ezt-azt helyettem. A legalantasabb házimunkákat. Kitakarítja a toalettet, mert nincsen gyomrom hozzá. Rálehel az ablaküvegre, s az elmázolt szúnyogtetemet egy ronggyal letörli róla. Ideológia húzódik meg szorgalma mögött. Ha az emberiséget katasztrófa érné, szerinte kizárólag az alacsonyabb társadalmi rétegekhez tartozóknak lenne esélyük a túlélésre.

Az önellátóknak, akik alkalmazkodni tudnak a kőkorszaki körülményekhez.

Gyakran idézi Einsteint: „Nem tudom, a harmadik világháborút miféle fegyverekkel fogják megvívni. De a negyediket botokkal és kövekkel.” Amiért besegít nekem a háztartásban, jutalomból persze megengedem neki, hogy nagyítóval időnként vizsgálgatni kezdje, nem tágabb-e kicsivel az egyik pupillám a másiknál. Megtapogatja a melleim is, hátha felfedez köztük valami differenciát. Unos-untalan azt ismételgeti, hogy egyes ógörög esztéták szerint a szépség szerves része az aszimmetria.

A kávéfőzés ellenben egyértelműen az ő reszortja. Kizárólag olasz pörkölésű őrleményből készít magának feketét. Elsötétíti a hálószobát, még az egyetlen tükröt is falnak fordítja a helyiségben. Mindez azonban édeskevés lenne az ihlethez. A skolasztikusok titka a cölibátus volt. Papi személyekről van szó, akik kényszerűségből elfojtott nemi vágyukat szublimálták. A kolostorcellák sötétjében így tenyészhetett a legmagasabb szintű metafizika.

132

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Ő egyetlen apró mozzanatnak köszönheti szellemi teljesítményeit. Amikor leheveredik az ágyára, egyik karját önnön tarkója alá csúsztatja, miáltal feje kissé megemelkedik. Nyakában az erek összeszűkülnek, ennek következtében az agy vérellátása intenzívebbé válik. Teste mozdulatlan, de gondolatai szinte cikáznak. Járhatatlannak tartja azt az utat, amelyet a tradicionális katekizmus az ember számára kijelöl. Minden templomtorony Bábel egeket ostromló építményére emlékezteti őt, mely nyelvünk újbóli összezavarodásával fenyeget.

A lingvisztika problémája különben folyamatosan foglalkoztatja. Rengeteg kéretlen tanácsot kapott például nyelvvizsgájával kapcsolatban az önjelölt szakértőktől. A passzív szókincs az öntudatlanság állapotában aktivizálódik, állította egy ismerőse. Alig tudtam lebeszélni a megmérettetés napjának reggelén arról, hogy az eszméletlenségig lerészegedjen. Így hát félszegen ült le a vizsgáztató hölgyekkel szemben. Dadogott, kereste a szavakat, egyazon mondatba többször is belekezdett. Egyszer csak egy darázs repült be a terembe, s a tanárnők frizuráját kezdte támadni zuhanórepülésben. Érthető volt a riadalmuk. Ő azonban előkelő hidegvérrel agyoncsapta a rovart. Nem engedte, hogy a megszeppent hölgyek hálát rebegjenek neki. Még tíz percen át bent volt. Sikerült, közölte velem megkönnyebbülten, alighogy kilépett az ajtón. Könnybe lábadtak a szemei. Megértettem, hogy ez a zokogás gyerekkora óta készül kitörni belőle.

Ha mesterséges problémákat kreál magának, kénytelen vagyok őt megoldhatatlan feladatok elé állítani. Visszafut a házunkig a város másik végéből, hogy megnézze, indulás előtt bezárta-e a bejárati ajtót. Este kiugrik mellőlem az ágyból, kabátot kerít a pizsamára, és kirohan ellenőrizni, nem hagyta-e a kocsiban a slusszkulcsot. Én pedig azonnal tudom, hogy mostanában túl sok jó dolog történt az életében, híján van a rossz élményeknek.

Meg kell kérnem, szerelje meg a csöpögő csapot a fürdőszobában, holott tudom, még a villáskulcsot sem tudja normálisan a kezébe venni. Esetleg célzásképpen egy motoros fűrészt vásárolok születésnapjára, hiszen az akácos szemtelenül terjeszkedik hátsó udvarunk felé. Pedig a fákat jobban szereti talán az embereknél. Érthető lenne. Egy fa nem vág a szavába, türelmesen végighallgatja. Szájszag helyett oxigént lehel az arcába. A fűrész érintetlenül porosodik majd a kamrában. Az erdő pedig lassacskán felkapaszkodik a domboldalon, s egyik reggel benéz hálószobánk ablakán.

Miért kell az embernek egyáltalán aludnia, szólalt meg mellettem egy alkalommal a lámpaoltás utáni nyomasztó sötétségben. Isten minden éjjel

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

133

megműti a lelkünk, ezért van szükség a narkózisra, csúszott ki a számon.

Hozzám bújt a paplan alatt, annyira hálás volt ösztönös válaszomért. Reggel pedig egy tálcán ágyba hozta nekem a tojásrántottát és a narancslevet.

Leült a fotelba, nézte, hogyan eszem. Ragaszkodott hozzá, hogy közösen zuhanyozzunk. A vízsugár alatt tettetett közönnyel arról érdeklődött, jól aludtam-e. Később is magamon éreztem kutató tekintetét. Amikor egy percre egyedül maradtam, mosolygásra késztetett a gondolat, hogy talán a műtéti hegeket keresi kitartóan a lelkemen.

Egyik éjjel viszont mindketten azt álmodtuk, hogy nyílt konfliktus robbant ki közöttünk. Részleteit tekintve persze különbözött látomásom az övétől. Álmomban egy pofon is elcsattant, arra azonban nem emlékszem, melyikünk volt az elszenvedő fél. Ő csupán arról számolt be, hogy nyilvános helyen veszekedtünk, és valaki rendőrt hívott. Láttam az ijedelmet az arcán, miközben elmesélte, s én is gondolkodóba estem. Semmi jel nem utalt előzőleg arra, hogy kapcsolatunk válságba kerülne. A következő este mindenesetre lekapcsoltuk az összes villanyt, s elhúztuk a függönyöket. Beengedtük a holdfényt a szobába, összebújtunk az ablaknál. Amikor még nem költöztünk össze, minden áldott nap megbeszélt időpontban néztünk fel a világító égitestre. Most ellenben egymásba fonódott testünk vetett árnyékot a parkettára. S ez így van jól.

Olykor korábban ébredek, mint ő. Érthetetlen makacssággal igyekszem utolsó álmomat felidézni, de rendszerint nem járok sikerrel. Talán félórát is rászánok a próbálkozásra, hiába. A képekből és a hangokból csak a hangulat marad meg. Mielőtt ő is ébredezni kezd, diszkréten szemügyre veszem. Arcán több napos borosta. Mint az érzékeny emberek általában, zokniban alszik; a ruhadarab szövetét kiszúrják a nagyra nőtt körmök lábujjain. Elhanyagolja magát, ha nem figyelek rá, akár egy neveletlen kamasz. Mégis értem, miért nem akar felnőni. Van valami közös a reggeli ébredésben és a felnőtté válásban.

Mindkettő közben elfelejtjük az álmainkat.

Sokáig sajnos testtartása is önnön kamaszkorát idézte. Az ortopédus által javasolt tartásjavító torna pedig nem segített. Valaki azt tanácsolta, húzzam fejébe mélyen a baseballsapkát, hogy ki kelljen egyenesednie. Amikor ez is hatástalannak bizonyult, leültem beszélgetni vele a lélek halmazállapotáról. Énünk halhatatlan része kétségkívül képlékeny anyagból áll, idomul testünk változásaihoz. A hanyagtartás hosszabb távon meggyűri a lelket is, ergo a hajlott hát, az előre ejtett vállak jellembeli torzulásokat fognak eredményezni nála. Amikor hozzátettem, hogy nekem nincs szükségem egy gerinctelen férfira, akaratlanul is kihúzta magát. Én pedig arra gondoltam, talán fel kellene

134

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

hívnom egy ortopédiai klinikát, hogy kiselőadást tartsak a metafizika gyakorlati hasznáról a szakembereknek.

Pubertáskorában továbbá túlsúlya miatt is állandóan csúfolták az osztálytársai. Örökösen kisebbségi érzéssel küszködött. Nem segített sem a diétás koszt, sem a rendszeres sportolás. Nagymamája végül felajánlott neki száz forintot minden leadott kilójáért. Így tett szert idővel egy versenybiciklire.

Egyik reggel megpaskoltam pocakját és tréfásan megismételtem neki az egykori ajánlatot. Furcsa villanást láttam a szemében. Forgolódtam aznap éjjel az ágyban, gyötört az önvád. Meggondolatlan kijelentésemet komolyan vette volna? Ha éjjel a toalettről kihallatszó öklendezésére ébredek, gyorsan el kell döntenem majd, vajon bulimiával küszködik-e vagy egyszerűen csak új autóra gyűjt.

Amint megtudta, hogy kikerültem az intenzív osztályról, rohant meglátogatni. Megigazgatja most fejem alatt a párnát, beszél hozzám. Önmagát hibáztatja infarktusom miatt. Talán több kávét töltött csészémbe azon a reggelen a kelleténél. Holott tudta, hogy egy kiterjedt frontrendszer hullámzik éppen fölöttünk. Ilyeneket mond. Kapcsolatunk egész ideje alatt kiegyensúlyozottságra próbáltam inteni őt. Most azonban megpillantottam a pulzust jelző készülék kijelzőjén a szinuszgörbét. Egyszer fent, egyszer lent; ez annak bizonyítéka, hogy élünk. Az egyenes vonal exitust jelent. Gyenge vagyok még ahhoz, hogy elmagyarázzam neki felismerésem. Megigazgatja fejem alatt a párnát, beszél hozzám: „Nem haltál meg. De ez itt akkor is a mennyország…”

Beck Tamás

2018/2

(Zalaegerszeg, 1976) Petri-díjas író, költő. Kötetei: Isten szemtelenül fiatal (novellák), Más él benned (versek).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

135

Gömöri György

Kassákra emlékező Feleségemtől kaptam egy sötét pizsamafelsőt hasonlítok benne kicsit Kassákra aki folyton állig felgombolt oroszos fekete ingben járt amit később az olasz néptársak eléggé lejárattak (vajon Marinetti hordott fekete inget?)

Nem én inkább fölveszek egy világos trikót esetleg kéket kedvenc színem a kék Kassák sokáig hű maradt a fekete inghez még akkor is mikor divatba jött a barna meg a zöld és egyre véresebb lett a hajdani vörös lehet hogy ez az ing a gyászmunka része volt a legyőzött vagy elárult forradalmaké vagy csak kihívás a mindenkori Rendnek amelyik aktába írja miről álmodoztunk s azt is ki érti meg 2017. október 22-én

Gömöri György

136

(Budapest, 1934) költő, műfordító, irodalomtörténész, egyetemi tanár.

1956 óta Londonban él. Legutóbbi kötete: Rózsalovaglás (2014).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Dezső Márton

létezési változat toronyba repülővel bele bevonják engedélyem repülésit kikötői vitorlások közé teherhajóval bevonják engedélyem hajózásit autóval buszmegállóba bele emberek dőlnek aszfalton teke bevonják engedélyem vezetőit ruházat és fogkefe gurulósban check-in leadom tizenkét kiló matrica mondom könnyebb befér felérek mikor alattam összedől terminál halálos áldozatokra rá köztük két gyerek legalább ennyi műfordító karosszérialakatos bevonják engedélyem kiutazásit piros zebrára rá autók elején fel szélvédőnek seggel át utastérbe behívnak vizsgálat reggel éhgyomorra labor vér vizelet megnézik a szemeim középoszlop vonal mit lát számon számot nem azt ami odaírva bevonják engedélyem gyaloglásit

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

137

befele a helyre munka csirkegulyás ízes bukta keresni a dolgok helyét megkeresni dolgok árát kávé cigi öt perc magán vége vissza haza olyan mintha menekülne kolléga és kolléganő lenne sötét lenne halkabb bevonják engedélyem létezésit

Dezső Márton

138

(Zalaegerszeg, 1983) költő, Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Miklya Zsolt

Dante-lakópark Az árokpartok járhatók, nem égnek, a láthatatlan ösvény ott vezet, hol elkerített lakóövezet szintjei hűvös álmokat remélnek.

De hosszú, forró nyárral érkezett, és nem akar távozni még a vendég, ki eldöntötte, inkább ő is benn ég, mintsem eltűnjön, mint egy ékezet.

A burkolat jól éghető anyag, belül megannyi robbanóeleggyel tápászkodik az éjjelből a reggel, lassítva időzített pillanat, hangrobbanás előtti csend-üzemjel, s a nappal hőpalástja ránk szakad.

A nappal hőpalástja ránk szakad, tűzszerészeink szkafandert cserélnek, a váltás késik, tiktakol az ének, periodikával oltod magad.

Pedig a vétek robbanásra vár, tudatfalak közt mindent szétfeszít, közé vetíti űzött árnyait a benne rejlő fénypotenciál.

Mindegy, álomban forgolódva látod, nappali forgalomban éled újra, belső tüzében semmisülve áll ott, magát emészti súlytalan önsúlya.

Láthatatlan ösvény ki nem vezet, ég és nem ég el ez az övezet.

Miklya Zsolt

2018/2

(Csorvás, 1960) költő, író, pedagógus. Kiskunfélegyházán él. Legutóbbi kötete: Végtelen sál (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

139

Nyerges András

ELLEN-EVANGÉLIUM

1. Csinálj magadnak Faragott Képet. Bizony mondom, csinálj, mert a képcsinálás tilalma maga sem egyéb, mint faragott kép mutogatása. Nézz és lásd (be), hogy azoké a felmagasztosulás, akiknek van faragott képük. Imádását (ők maguk) előszeretettel nevezik elkötelezettségnek, fanatizmusnak, odaadásnak, lelkesedésnek, s ezzel a kép faragott voltát saját, iránta tanúsított forró érzéseikkel emelik olyan régióba, ahol a faragottság ténye már nem tényező, a hamis igaz voltának megkérdőjelezését az érintettek eszeveszett indulattal kérnék ki maguknak, mert sejtik, hogy azt egyetlen hajszálrepedés is veszélybe sodorhatná… Nem vonatkozik a tilalom mások hitének tárgyára, föltéve, hogy ők kezdik ki azt. Számukra viszont tiltva van minden bíbelődés a részletekkel, mert a faragott eszmék úgy működnek, mint a kötött sálak: húzd ki egyetlen szálukat, s vele bomlik az egész. Bíbelődés nélkül azonban mi marad? Hinni, de a credo, quia absurdum alapján. Ha ők abszurdumban hisznek, az – meggyőződésük szerint – nem őrájuk jellemző, hanem az iránytű nélkül maradt világ kritikája, melyben, úgy tűnik, a hit csak a képtelenség feltétel nélküli elfogadása árán lehetséges. Ezért vallják ők, hogy még a vakhitük is maga a tisztánlátás, azaz egyfajta dacos kritika.

140

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

2. Ha megbotránkoztat, hogy képfaragásra biztatlak, tekints a dologra ellenkező oldaláról. Mi a sorsod, ha nemcsak igazi, de még faragott képed sincs? Azt mondják majd, hogy sivár és üres a lelked, mert a faragott kép is jobb, mint a semmilyen. Azt gondolják, az imádás gesztusához vagy természeted szerint lusta, vagy ha lusta nem, hát finnyás vagy: hiszen olyasmiért rajongani, ami nem belőled fakad, sértheti kényelmes önzésedet. Avagy talán gőgös lehetsz, mert ha azt látod, hogy az emberek többségének van fétise, bálványa, rejtegetnivalója, és olyanja van, ami csak az övé, te juszt is abban tetszelegsz, hogy ami sokaknak van, az neked nem kell, a te semmid többet ér az ő mindenüknél. Faragott képed hiánya megbotránkoztató, és előbb-utóbb annak gyanújába kever, hogy magad szeretnél mások faragott képe lenni.

3. Megesik, hogy még Faragott Kép birtokában is elveszettnek, társtalannak érzed magad, de olyankor ő majd megmondja, hogy mitévő legyél. Átmeneti állapotként eltűri, hogy másvalaki hiányozzék neked, de elvárja, hogy emiatt legalábbis restellkedj, hiszen amikor az ő híve lettél, lemondtál a magány fölötti búslakodás jogáról. Egy falanx tagjának szegődtél, s ezzel azt vetted tudomásul, hogy kizárólag társadalmi bánataid lehetnek, mert a társaidról állítana ki rossz bizonyítványt, ha közösségükbe tartozva is magányosnak állítanád magad. És ha rossz bizonyítványt állítasz ki a társaidról, az ellenségeiteknek segítesz.

4. Vegyél példát róla, aki évek óta nem tart kapcsolatot senkivel, de épp ettől leledzik a teljes érzelmi szabadság állapotában. Őt ezért nem ejti kétségbe, ha egyet elveszít a hozzád hasonlók közül. Neki joga van arra tanítani téged, hogy számodra is csupán eltökélés dolga, nem híves patakra, csakis a Faragott Képre áhítozni. Ha aztán végre nem akarsz magad mellé testilelki társat, azzal számos veszély és komplikáció elkerülésének legbiztosabb módját találtad meg. Faragott Kép, mielőtt te magad ezt kimondhatnád, arra a kérdésedre is felel, aszkézist vár-e tőled, és a falanx többi tagjától. Az ilyen, ördögtől valónak hirdetett szavak arra jók, hogy legyöngítsenek benneteket.

Fokozatosan is le lehet szokni bármiről, s ha elveszítesz kapcsolatokat, az csak kezdetben furcsa, később már nem hátrányait, hanem az előnyeit nézed. Megtanulod, hogy egy a fontos, kik azok, akiktől elszigeteled magad, veszteség-e, ha nincsenek a közeledben hisztérikus nőstények, allűrjeikről lemondani képtelen luvnyák, megvadult, közveszélyes rüfkék. Egyedül lenned nem azonos ugrással a szakadékba, hiszen lépcsőről lépcsőre is ereszkedhetsz alá, és eleinte éppen elég, ha olyan társra teszel szert, aki nem

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

141

ejti rabul az érzékeidet, akivel az együttlét nem igazi kísértés, akitől majdan s épp ezért elszakadni sem lesz túl nagy áldozat.

5. Ha titkon kételkedsz benne, hogy így van-e, az csak arra bizonyíték, hogy fogékonyság dolgában fogyatékos vagy más falanxtagokhoz képest.

Számukra Faragott Kép nem kevesebb, mint magasztos minta, és hogy megfeleljenek elvárásainak, a megismerése előtt kialakult kapcsolataikat szégyellnivaló csökevényekként kezdik kezelni, melyek maguktól ugyan nem sorvadnak el, de elenyészésük felgyorsításáról nem nehéz gondoskodniuk.

Aki közülük összeveszésről, szakításról, szétköltözésről tud számot adni, vagy aki azzal büszkélkedhet, hogy a legutóbbi igehirdetés óta egy vagy több béklyóvá lett ismerőst rázott le magáról, vagyis közelebb került a senki máshoz nem tartozás eszményi helyzetéhez, az elnyeri a kegyelmi állapotot: Faragott Képtől jó szavakat kap, és követendő példává léptetik elő a lassabban moccanók számára.

6. Hozsánna az áldozatért, amit Faragott Kép tiérettetek hoz. Nincs más a világban, aki még várna tőletek valamit, s így nektek sincs más dolgotok, mint a várakozásának megfelelni. Az ő papjai vagytok, a külvilág is ekként vesz tudomást létezésetekről. Hogy talán kár értetek, hogy volt idő, mikor még azt lehetett hinni, eligazodtok a saját fejetek után is, mostanra már számításba se jön. Faragott Kép mindőtöket egybegyúró keze alatt gyerekkorotok gyurmájához, a plasztilinhoz válik hasonlóvá a jellemetek. Eredetileg a gyurma is zöld, kék, piros sárga, és lila rudakből áll, de a végén egyetlen szürke masszává lesz. Titeket se különböztet már meg senki, de ha zúgolódnátok emiatt, lelketek Faragott Képtől kap feloldozást: amazok fanyalgása a ti legfőbb igazolásotok. Rémüldöznötök inkább amiatt kellene, ha odaát különkülön értékekként tartanának titeket számon, mert olyasmi nem létezik, ami ideát is meg odaát is, egyszerre és mindenek fölött érték. Így tanulnátok meg, hogy számotokra a mellőztetésnél nincs nagyobb elismerés, az elszigeteltség boldogít, és nem az számít, ha amazok átnéznek rajtatok, hanem az, hogy Faragott Kép nem veszi le rólatok a szemét. Amelyikőtök a legtöbb elutasítást gyűjti be, a szeráfok kórusában az állhat a grádics legmagasabb fokára, s akit az odaátiak megvetnek, a hatszárnyúak közül azé lészen a legszebbik röppálya.

7. Ha egymagad gyönge volnál, Faragott Kép megkönnyíti neked az átmenetet. Számodra is kerít olyan párt, aki nem veszélyezteti a fennkölt célt,

142

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

hogy a gyülevész gyülekezetből igazi falanx formálódjon. Mozgósítja ismerősei ismerőseinek facér ismerőseit, csak aztán képesek is legyetek bebizonyítani, hogy méltók vagytok az erőfeszítéseire. Ha nem az illetők exteriőrjét, hanem belső értékeit teszitek mérlegre, akkor igen. A belső érték meglétéért maga a kommendáló, vagyis Faragott Kép áll jót. Ő botoltat egymásba titeket, ha azt gondolja, hogy ki-ki elég jó annak, akinek szánva van. A szempontjai egyéniek, de, ha már az ismeretség első pillanatában értésre adnátok, hogy nem kértek abból a személyből, akit ő bemutat, az Faragott Kép ítélőképességének kétségbe vonása volna. Faragott Kép tudja egyedül, hogy kinek ki való. Annak például, akit a telt idomok vadítanak meg, szándékosan mutat olyan jelöltet, akit konkáv mellkas, szűk medence, pálcikaláb, nyirkos tenyér, és aszott test jellemez, s a ruhája mintha vállfán csüngene. Ám ha úgy tudja, hogy széltől is óvandó törékeny társnak örülnél, akkor széle-hossza egy termetűt ereszt rád, akinek csimbókokban lógó zsíros haja, orcája közepén szétterülő vastag orra van, s a mindent eltakaró klepetusban tagolatlan tömbbé olvad össze a nyaka, a dereka, a hasa és a csípője. Ő az, aki szinte kihívóan üzeni, hogy igenis ronda vagyok, de nem is akarok jó benyomást tenni! Faragott Kép olvasni képes az első megpillantás okozta gondolatokban. Az a fontos, hogy olyan valakid legyen, aki nem hat az érzékeidre, nem vetkőztet ki magadból, tehát nem változtat téged kockázati tényezővé! Így majd elhagyni is olyan valakit hagysz el, akivel csak jobb híján bújtál ágyba, ezért az elválást felszabadulásnak érzed, és nem siránkozol a magányod miatt, de ezzel azt is bizonyítod, hogy helyed van a szeráfok sorában.

8. Ha pedig mindezt megteszitek, és a mennyei válaszúton mégsem férnétek el mindannyian, akkor Faragott Kép az ügy érdekében majd lemond valamelyőtökről, és azt mondja, sebaj, oda se neki, csak hullott a férgese.

Nyerges András

2018/2

(Budapest, 1940) volt dramaturg, kiadói szerkesztő, újságíró, megjelent hat verseskötete, tizenegy regénye (a Voltomiglan című németül és olaszul is), néhány cikk- és esszékötete, 1999 óta folyamatosan (de változó lapokba) írja Színrebontás című oknyomozó sorozatát. Pulitzer-emlékdíjas, Gábor Andor- és Füst Milán-díjas. Legutóbbi regénye: Reciprok (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

143

Pencs Attila

Jegyzetek augusztus végéről Lassú, de előre meghatározható léptekkel szédelgek. Megint vásár van. Adjatok el. A törökméz mellé, a bizsuk és a trianonos pólók közé talán még beférek. Súlyos a levegő, persze kapkodom, és valami kiszakad, ahogy a Nap szétrepeszti maga előtt a horizontot bizonyos holdnyugták után. * Azt hiszem, itt a parkban összefolynak a közegek, mint az egymásra terített lapok: létsíkok fodra vagy egy nagy, amorf papírtömb a valóság? – ezt a szót hogy gyűlölöm.

Pedig hiszek az összefüggésekben (és erről többet nem írok).

Ebben a két sorban a ki nem mondott kapcsolatok lakoznak.

Hiszek a részleges összeférhetetlenségben és az elszakíthatatlan kötésben, bár az mindegy, hogy melyik a másik oka vagy következménye.

Itt mindennek súlya van. *

144

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

egy élet múlik a sortörésen * Ezt hagyjuk meg a keveseknek.

A nyomorékoknak, a kurváknak, a terméketleneknek, az árváknak, az özvegyeknek, a dédszülőknek, a megerőszakoltaknak és elkövetőiknek, az irodistáknak, hogy ilyenjük is legyen, a napszámosoknak örök időkre.

Ezt hagyjuk meg nekik.

Pencs Attila

2018/2

(Székesfehérvár, 1998) költő, Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

145

Tóth Kinga

Kukoricadalok nyolcadik ének napfogyatkozás üvegházban puhulunk beengedjük a felerősített fény- és vitaminadagot bemutatjuk növekedési mutatóinkat belül jobban terjedünk de mind kivágyunk a külső vizekbe ahol pelikáncsordák halásznak lesz egy hosszú perc amikor érvénytelen az óraátállítás egy fehér karika mutató nélkül a nap elfogy a fal köztünk és a pelikánok között elér a víz végre megállhatunk

tizenötödik ének nincs helye több kőnek egymással szemben nincs helye több ütésnek vége ennek az időnek vége az átokszavaknak nem jelentenek már semmit hálókat szőttünk letakartuk vele a dombokat puha maradt a fű ellepte a köveket legömbölyítette a sarkakat minden elfér ezen a takarón ahol enged a fonal felvarrókat szegünk vastagabb fonalakkal erős sodrású vezetékekkel minden anyag erősebb lett a köveknél füleinkről leengedjük a kezeket

Tóth Kinga

146

(Sárvár, 1983) író, vizuális- és hangköltő, fordító, performer.

Legutóbbi kötete: Holdvilágképűek (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Kötter Tamás

Uram, minden rendben van?

A

távoli, apró parázsló pontok felé vette az irányt. Remélte, hogy Diósd lesz az.

Előbb emeletes, aztán földszintes családi házak között futott. Néha megállt és fülelt. Mintha lassan sikló, villódzó kék fényt látott volna a házak között az egyik párhuzamos utcában. Gyorsan irányt változtatott, bár fogalma sem volt róla, hol van. Előbb a házak körülötte, aztán a talpa alól az aszfalt fogyott el. A kék fény tovább üldözte, hol itt, hol ott bukkant fel. Egy földúton rohant tovább – meg-megbotolva a gödrökben. A földút végén monolittömbként sötétlő kukoricaföld állta útját.

Zihálva torpant meg előtte. Visszanézett. Érd lámpái parányira zsugorodtak.

Megfordult, de alig tett néhány lépést, a kék fény makacsul ott villogott mögötte, és egyre közeledett. Bekapcsolta a mobilján a lámpafunkciót, és bevetette magát a kukoricásba. A fényeket, amelyek addig világítótoronyként szolgáltak számára, most eltakarták a kukoricaszárak. Vakon tört előre. Éjfél felé járt az idő.

Még aznap éjjel, de tulajdonképpen már másnap hajnali kettőkor még mindig körbe-körbe járt a kukoricaföldön. Kétségbeesve vette észre, hogy újra és újra a saját maga által kitaposott csapásokat keresztezi. Legalábbis remélte, hogy ezek a saját csapásai, és nem egy vaddisznócsorda vágta a kukoricásban őket. Elfogta a félsz. Mi van, ha mégis vaddisznók? „A kanok erősen fejlett agyaraikkal keményen tudnak küzdeni, és rendkívül veszélyesek, ha sarokba

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

147

szorítják őket, de már arra is volt példa, hogy békés kirándulókat támadtak és sebesítettek meg.” Környezetismeret órára készülve már annyiszor vette át – előbb a nagyobb, aztán a kisebbik lányával – a vaddisznót, hogy kívülről tudta a tankönyv idevonatkozó részét.

Hajnali háromra lemerült a telefonja. Még mindig a semmi közepén állt.

Mindent beborított a sötétség. Hideg volt, fázott, remegett. Elhagyta minden ereje. Lekuporodott a földre.

Vad csörtető hangra ébred. Derengett. Halványszürke volt az ég. Ahogy a rémisztő hang közeledett, megremegett alatta a föld. Érezte, hogy egy megállíthatatlan erő tör felé. Egymás után dőltek le a kukoricaszárak, és a láthatatlan erő egyre közeledett. Vaddisznó, gondolta magában. Feltápászkodott, hogy legalább állva várja a támadást. Kihúzta magát, és miközben az utolsó erejével megfeszítette a teste minden izmát, felüvöltött: – Gyere, itt vagyok, baszd meg!

Alig telt el néhány másodperc, és a vaddisznó helyett egy gép bukkant elő.

Hegyes, karomszerű vascsápjai előtt engedelmesen dőltek le a kukoricaszárak.

Tőle alig karnyújtásnyira állt meg a vasszörnyeteg. Néhányat pöffent, aztán egy rándulás után elcsendesedett. Egy munkásruhás, gumicsizmás idős férfi mászott le a vezetőfülkéből. A kerek, pirospozsgás, jóságos arcot fehér szakáll keretezte – olyan volt ez az arc, mint a Mikulásé a mesekönyvekben.

– Uram, minden rendben van? – kérdezte tőle, ugyanolyan mély, dörmögő, mégis barátságos hangon, ahogy a Mikulás faggatja a térdére ültetett gyereket.

Végignézett magán. Siralmasan festett. Az öltöny nedvesen, sárosan lógott rajta. Képtelen volt akár egy igent, akár egy nemet kinyögni; elsírta magát. „Hagyjuk! Tudod mit, inkább hagyjuk az egészet! Ne haragudj”, kérlelte Bálint a feleségét, és megpróbálta átölelni. De Adél már az ágy szélén ült, háttal a férjének. „Nem értelek, én komolyan nem értelek téged”, ingatta a fejét. „Este, ha hozzád bújnék, a munkára fogod, állandóan azzal jössz, hogy fáradt vagy, hagyjalak békén. Most meg, az ember még fel sem ébredt, de már rámászol.

Aztán, amikor végre nekem is jó lenne, abbahagyod.” „Ne haragudj… én sem értem, mi történt.” „Bálint, már nem is emlékszem, mikor nyúltál hozzám utoljára. Velem van valami bajod?” Gyűrött arcán könnyek csorogtak végig. „Jaj, dehogy… dehogy, édesem”, nyugtatta Bálint. Mögé térdelt, átkarolta a derekát, és aprókat csókolt a nyakába. Fél perc sem telt bele, már hevesen csókolóztak. Bálint már éppen úgy érezte, hogy most végre sikerülhet a dolog,

148

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

és ezzel minden visszatérhet a rendes kerékvágásba (szinte a szájában érezte a kávé ízét, amelyet néhány perc múlva majd a teraszon fogyaszt el), amikor az egyik gyerek elüvöltötte magát: „Anyu!” „Felébredtek”, bújt ki az ölelésből Adél, magára kapta a pongyolát, és kisietett a szobából.

Bálint még néhány percig heverészett az ágyban. Kínzó gondolatok gyötörték. Úgy érezte, tennie kell valamit. Valamit kezdenie kell a helyzettel, mert a dolgok lassan elfajulnak. De hiába törte a fejét, szokás szerint semmire sem jutott.

Bálint soha nem akart kiköltözni a városból, jól megvolt a Honvéd utcai lakásban.

Adélra viszont két-három évente rájött a mehetnék. „Térre van szükségem. Egy kertre, ahol kiélhetem a kreativitásomat. Megfojt ez a város, ki kell szabadulnom innét”, hajtogatta, aztán nekiállt hirdetéseket böngészni az interneten. Ügynökökkel tárgyalt; megbízást adott nekik, hogy találjanak vevőt a lakásukra, és hajtsanak fel eladó házat. Előbb Telkire gondolt, aztán Budajenőre, később Dunakeszire, végül Diósd került sorra. Ahogy teltek az évek, a ház mellett előbb óvodát, aztán már iskolát kerestek a gyerekeknek. De gyorsan alábbhagyott Adél lelkesedése. A lakásukért túl keveset kínáltak, a kiszemelt házakért túl sokat kértek. Ám Adél a kudarcok ellenére sem adta fel a reményt – egyre-másra vette a kertészeti szakkönyveket, és makacsul tervezgette tovább a saját kertjét. Épp egy éve, tavasszal újra napirendre került a házvásárlás. „Én nem bírok itt élni, megfulladok a belvárosban. Te azt akarod, hogy a gyerekeid ilyen bűzben nőjenek fel?”, hajtogatta Adél, de Bálint már csak legyintett a dologra. Arra számított, ezúttal sem történik majd másként a dolog, mint az előző években.

Kezdetben nem is volt gond, minden úgy alakult, ahogy arra Bálint számított.

Adél néha-néha talált ugyan megfelelő házat, ahol „végre van tér” és persze kert, de valami apróságon, mint mindig, most is megfeneklett az ügy. Így ment két vagy három héten át, amikor Bálint váratlanul arra érkezett haza, hogy beindult a gépezet: egy sunyi tekintetű ingatlanügynök szaglászott körbe a lakásban.

Mindenhova benézett, kérdéseket tett fel, a válaszokat pedig egy ronda, zöld színű, műbőrkötéses határidőnaplóba jegyezte le. „A belvárosban duplájára nőttek a négyzetméterárak. Az agglomerációban meg lementek”, hajolt közel Bálinthoz, mintha bizalmas információt osztana meg vele. „A külföldiek miatt”, tette még hozzá. „Aha”, Bálint csak ennyit bírt kinyögni, mert fogva tartotta a felesége tekintete: diadalittas volt. Tehát már neki is megsúgta a jó hírt az ügynök, állapította meg magában Bálint. Tisztán látta, hogy Adél egy távoli,

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

149

szép ígéretekkel – legalábbis számára reményteli ígéretekkel – teli jövőt fürkész.

Afelől már voltak kétségei, hogy neki ígér-e bármi jót is ez a jövő. Néhány nap viszonylagos nyugalom következett, majd megjelent egy fotós, és hosszan kattogtatta a gépét; végül, mint dögszagra a keselyűk, megjelentek a vevők.

Szerződéstervezetek, fizetési ütemezések, bankok kölcsönajánlatai zúdultak Bálintra – és mindez munka mellett, bele lehet ebbe őrülni! Tisztában volt vele, hogy csak sodródik az eseményekkel. Egyik napról a másikra minden kicsúszott a kezéből. Minden. Az is akkor történt, hogy rajtakapta magát, amint a jövőről gondolkodik – mi lesz vele öt, tíz vagy akár csak egy év múlva. Ezen törte a fejét minden reggel, munkába menet, de nem sokra jutott.

Abban az évben töltötte be a negyvenötöt.

Bálint lassan, szinte lépésben hajtott végig az utcán. Égtek a lámpák a házakban, és sok helyen kint ültek a lakók a teraszon. Amikor az otthonához ért, félreállt. Leengedte a kocsi ablakát, és rágyújtott. Hamarosan azon kapta magát, hogy a kertet bámulja. Igazán jó munkát végzett a feleségem, dicsérte meg magában Adélt. Amikor kiköltöztek, csak a sárga, kiégett fű és néhány, szinte teljesen elvadult gyümölcsfa fogadta őket. Eltelt egy év, és már virágoktól meg díszbokroktól pompázik a kert. Adél a régi fákat rendbe tette, és újakat is ültetett melléjük. A teraszról a gondosan nyírt pázsiton keresztül a gyöngykaviccsal borított ösvény trombitavirággal körbefuttatott pergolához vezetett. A kerítés mentén óriástuja-csemeték sorakoztak. Ha majd megnőnek, eltakarják a kíváncsi szemek elől a házat és kertet. Gyakran elnézte a teraszról a feleségét, ahogy palántákat tömköd a puha, fekete földbe, gyomlálja a gazt, megmetszi a gyümölcsfákat. Arca a hajlongástól kipirult, apró verítékcsöppek gyöngyöztek a homlokán, a ruhája hátán foltokat hagyott az izzadság. De amikor felnézett, nyoma sem volt rajta fáradtságnak – megérkeztem, ez volt az arcára írva. Aztán Bálint alaposan megnézte magának a házát is. Itt élek – mióta is? Úgy egy éve. Diósdról Budapestre, Budapestről Diósdra, ágyból a munkába, munkából az ágyba – Bálint azon kapta magát, hogy egyre jobban hiányzik a régi élete.

Itt volt például Éva; titkárnőként dolgozott egy könyvelőirodában. Egy bárban ismerte meg, közel a Bazilikához. Kedves lány, azt mondta, tetszik neki Bálint, de nem szokása házas férfiakkal elmenni; azért egy italt elfogad. Éppen nincs férfi az életében, mesélte még aznap éjjel, a harmadik pohár után.

Még két koktélt ittak, aztán Bálint taxival hazavitte. A lakása előtt smároltak a kocsiban, de Bálint csak a rákövetkező héten ment fel hozzá.

150

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

A múlton merengve szomorúság lett úrrá Bálinton. Sorra tódultak fel az Évával kapcsolatos emlékei: a nála töltött esték, a balatoni titkos kis kirándulások, a délutáni mozik, a kis olasz vendéglő a belvárosban, ahol a főpincér már név szerint ismerte őket. Bár visszamehetne hozzá, bebújhatna mellé az ágyba, átölelni és soha, soha nem kelni ki mellőle – de már vagy fél éve nem találkoztak és nem is beszéltek.

Még egy cigarettányi idő telt el, amikor eszébe jutott az egyik kollégája, aki péntek esténként, munka után Érden, egy bárban lazít.

Gázt adott, hogy mielőbb odaérjen.

Szerencséje volt, András a pultnál ült.

Eltelt egy óra, besötétedett, szállingózni kezdtek a vendégek. A bár előtti parkoló csaknem teljesen megtelt. A vendégek többségén látszott, hogy Bálinthoz hasonló kiköltöző; valamelyik lakóparkban él, és egyenesen munkából jön. A férfiak öltönyt, a nők magassarkút, kiskosztümöt vagy szoknyát, hozzá blúzt viseltek. Kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek – kollégák lehettek valamelyik multinál. „Gyűlik a vad… gyűlik a vad”, dörzsölte a tenyerét András minden alkalommal, ha egy nagyobb zsivajgó nőcsapat lépett be a bárba. A harmadik körnél tartottak, amikor két harmincas nő ült le melléjük a pulthoz.

Mindketten sötétkék nadrágkosztümöt viseltek fehér blúzzal. A hajuk feszes balerinakontyban simult a fejükre¸ az arcuk frissen volt sminkelve.

Fél óra sem telt bele, a nők kibontották a hajukat, és elfogadtak egy italt.

Bemutatkoztak egymásnak. A barnát Juditnak, a szőkét Tímeának hívták. Újabb fél óra és egy újabb kör koktél után András rávette a szőkét, hogy kigombolhassa a blúza felső gombját. „Fiatalember, ne csinálja már!”, tiltakozott a szőke. De amikor András nagyon óvatosan, két-két ujjal a kezébe vette a gombot, meg sem mozdult; lélegzet-visszafojtva követte szemével a férfi minden mozdulatát. Fehér, csipkebetétes melltartót viselt. Amikor megszabadult a blúz szorításától, a melltartó feljebb nyomta a nagy, telt, szoláriumbarna mellet. „Fiatalember!”, nevetett a szőke. A barna is mosolygott a dolgon. A két férfi újabb kör koktélt rendelt, aztán Bálint a barnát, András a szőkét kérte fel táncolni. Amikor visszaültek a pulthoz, András átölelte a szőkét, és valamit a fülébe súgott. A szőke felnevetett, aztán csókolóztak. Bálint előbb irigykedve bámulta a szőkével csókolózó kollégáját, aztán visszafordult az italát kortyolgató barnához, és megpróbálta elkapni a tekintetét. Ahogy a nőt nézte, valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt a régi lakása jutott az eszébe. „Régen a Honvéd utcában laktam”, mondta váratlanul. „A belvárosban. Az ötödik kerületben”, tette hozzá magyarázatképpen a váratlan információra. Úgy érezte, mintha magától

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

151

jönnének a szavak. „De jó”, felelte a nő udvarias mosoly kíséretében, de nem mutatott különösebb érdeklődést a dolog iránt.

Rövidesen a munkára terelődött a szó. A barna egy szállítmányozási cégnél dolgozott. „Ismered a Trattoria Giovannit?”, szakította félbe Bálint a munkájáról mesélő barnát, önmagát is meglepve. „Nem”, rázta meg a fejét a nő, és kíváncsian felhúzta a szemöldökét. „Mi az?” „Egy olasz étterem”, felelte Bálint. „A belvárosban van”, tette még hozzá. „Imádom az olasz kaját!”, lelkendezett a barna. „Akkor biztosan tetszene neked, mert nagyon, nagyon jó hely”, ragadt át a nő lelkesedése Bálintra. „Elvihetnél egyszer oda”, búgta a barna, s miközben pajkosan felnevetett, tekintetét a Bálintéba fúrta. „Elviszlek.” Szinte magában suttogta ezeket a szavakat.

Alighogy kimondta, furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, mintha egyszerre távolodna minden rossztól, ami az elmúlt egy évben az életét mérgezte, és közeledne egy megfoghatatlan, csodálatos új dolog felé. „Kigombolhatom?” Minden átmenet nélkül kérdezte meg a barnától. Egy ütem kimaradt, annyira meglepődött a nő. „Nem”, jött végül a válasz, de tovább mosolygott. „Na, légyszi…”, kérlelte Bálint, és a választ meg sem várva, már nyúlt is a gomb után. Leheletfinom mozdulattal akarta kigombolni a nő blúzát. Szinte már filmszerűen látta maga előtt omló húsát, amikor a nő lefogta a kezét. „Nem és nem”, tiltakozott nevetve. „Kérlek, ne!”, folytatta még mindig nevetve, amikor Bálint megint felé nyúlt. „De igen”, mondta ellentmondást nem tűrő hangon Bálint, és azzal a finom mozdulattal, amelyet az elmúlt percekben oly sokszor elképzelt, ismét a gomb felé nyúlt, de elveszítette az egyensúlyát, és előreesett, egyenesen a nő ölébe. Mutatóujja zuhanás közben beleakadt a blúz felső gombjába, és a zuhanó test súlyánál fogva, mintha borotvával vágta volna végig, sorra szakította le a nő blúzáról a gombokat. Ott állt végre Bálinttal szemben a barna, úgy, ahogy néhány pillanattal korábban elképzelte. Ő is fehér csipkés melltartót viselt, akárcsak a szőke; a melle formás volt, bár kisebb, mint a barátnőjéé. Mozgott a szája, de néhány másodpercig, talán a sokktól, nem jött ki rajta hang. „Baszd meg, mit csináltál! Hülye vagy!”, szakadt ki végül belőle. „Mi történt?”, bújt ki András öleléséből a szőke. „Nézd meg, mit csinált!”, mondta a könnyeivel küszködő barna, miközben szégyenlősen összehúzta a melle előtt a blúzt. Aztán már hisztérikus hangon kiabált: „Timi, hívj rendőrt! Azonnal hívj rendőrt!” „Nyugalom, hölgyek, ez csak egy kis baleset volt. Megoldjuk… ezt rendőr nélkül is meg tudjuk oldani”, nyugtatta őket András. Kétségbeesett tekintete egyik nőről a másikra ugrált. De a szőke, mint aki meg sem hallotta, amit András mond, elkezdett a táskájában kotorászni. „Ne csináljátok már!” András hangja volt az utolsó, amit Bálint hallott, mielőtt kilépett a bárból.

152

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

„Uram, minden rendben van?” – ismételte meg a kérdést a Mikulás-arcú férfi.

A traktoros válla felett, a csapáson át, amelyet a gép vágott a kukoricásba, Bálint megpillantotta Diósdot. Védelmező búraként fedte be a települést a vibráló csend; körülötte a mezők fátyolos párában úsztak. „Igen”, felelte rövid hallgatás után Bálint. „Csak egy kis térre volt szükségem”, tette még hozzá, mintegy magyarázatként a helyzetre, aztán lassú, botladozó léptekkel, a gép vágta ösvényen elindult a falu irányába.

Kötter Tamás

2018/2

(Csorna, 1970) író. Legutóbbi könyve: IKEA, ​vasárnap (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

153

Toroczkay András

MEGMONDOM ŐSZINTÉN

É

n, kérem, szeretem a feleségemet, a Marikát, igen. Hát sokat veszekszünk, az igaz, de szeretem. Én soha nem mondanék olyanokat neki, hogy te ragyás görény, meg yorkshire-i sertés, mint ahogy a Józsi hívja az Évát. Hogy le kellene vágni rég. Én tudtam, hogy ez lesz a vége. Persze, mondják, hogy a Lali így hülye, meg úgy elitta az eszét a Lali, meg hogy irigy vagyok a Józsira. Meg kíváncsi. Dehogy vagyok én, egyik sem! Dehogy vagyok én... Nincs is időm kíváncsinak lenni, annyi a dolgom a házzal. Most már kettővel. A fűnyírástól kezdve a kerítésfestésen keresztül... De vannak gyümölcsfáink is, meg a medence, na az még egy külön műsor, ősszel főleg, a leveleket halászgatni, aztán, ha eszükbe jut a tűzrakás a vendégeknek, amit én kifejezetten megtiltok, ahogy a pingpongozást is... De ha úgy vagyunk meghirdetve, nem sok mindent csinálhatunk... A Marika okos ötlete volt ez az internetes hirdetés...

Beleírt az mindent, csak hogy jöjjenek a népek. Jönnek is...

Mondják, jól élünk, mármint mi, Marikával, persze, mondják, hogy a fiunknak se lesz sok gondja. Az rám ütött, mellesleg. Moszkvában tanul, én nem tudom, minek, Marika intézi. De hát a Józsiék is jól éltek, jöttek azok mindig ide, a szomszédba, a sajátba, a Józsi apja is párttitkár volt, mint a Marikáé, vagy én nem tudom, aztán tessék, mi lett belőle, hát láttam én az egészet. Jól élünk, mert az apósom egy forintból csinált tízet, amikor kommunistának kellett

154

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

lenni, az volt, mikor téeszbe kellett belépni, azt csinálta. Rátermett egy ürge volt, nagyon szerettem. Nála már csak apámat szerettem jobban, esküszöm.

Engem nem akartak befogadni egykönnyen, de látták, hogyan dolgozik Lalika. Tudok kerítést festeni, füvet nyírni, nyugágyat beszerezni, fát metszeni.

Bármiféle barkácsmeló, hegesztés, esztergálás jöhet. Meg értek az emberek nyelvén, az az igazság. Négy nyelven beszélek. Románul, magyarul, németül meg marikául. Így szoktam mondani. Én szerettem a Marikát.

De szerettem én mindenkit, aki engedte megfogdosni magát. Ha szerelmes lettem, már állt is a cerka, mint a Szputnyik. Vagy fordítva? Ha állt a cerka, már szerelmes is lettem. Fene se tudja! Ma már persze zöld a fogam, meg a sérvem is, egy rossz mozdulat, kicsivel nagyobb adag birkapörkölt, és már érzem. Olyan a hasam, mint egy sérült focilabda. Volt nekem olyan, az volt az első focilabdám. Apám vette. A bőr elszakadt, a gumi meg kijött rajta, nem gurult normálisan. Én is így vagyok. Nem gurulok normálisan, főleg, ha iszom.

Most is, ha lenne pálinkám, már nem lenne. A Marika nem szereti, ha iszom.

Ebben hasonló volt az Évával. Meg a megboldogult anyámmal.

A Józsi jó szomszéd volt. Egy baj volt vele, hogy... Na, magának őszintén elmondhatja az ember, olyan értelmes képe van. Hogy mi baj volt vele? Hát, tudja, a politika. Nagy fene liberális érzületű volt az. Egyébként jó gyerek. Dehát zsidó, nem csoda. Most, hogy elnézem magát, talán maga is? Na, csak viccelek.

Lali bá szeret viccelni. Nem néz ki zsidónak.

Józsi jó gyerek volt amúgy, csak folyton beszélt. Furcsa, ha valaki nem tudja befogni a pofáját, ha kell, én azt mondom. Az apám be tudta fogni. Az asztalnál csend volt. Rendnek kellett lennie. Józsi ilyeneket mondott mindig: a nők ugyanolyanok. Engedik simogatni magukat, aztán beindul náluk a ketyegés, hogy vegye el az ember őket. Mire az ember ráeszmél, már ott áll egy túlsminkelt, izzadó hónaljú szuka mellett, előtte meg az anyakönyvvezető. Fel se ocsúdik, már neki is áll gyártani a gyerekeket, miközben persze megszakad a melóban. Az első után még valahogy rendbe jön az asszony, aztán elkezd hízni. Kész, vége. Hát, lehet, a Józsinak van igaza. De hogy lehet ilyeneket beszélni?

Azt is mondta, folyton erről beszélt, hogy elkezdenek hízni, a második után főleg. Utána meg csak ülnek, otthon ülnek, csoda, hogy nincs megállás, jön a depkó. Így mondta: depkó. Akkor aztán a sok zsíros testű, szőrös hónaljú, büdös szájú, lenőtt hajú, elbutult koca lemegy a térre. A játszótérre, persze.

Veszik a sok drága kenceficét, amiket használt olajból készítenek, tudom én, megvesznek azok bármit. De hogy elmenjenek futni, vagy tudomisén,

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

155

mondta Józsi, és ilyenkor mindig szünetet tartott: hogy kevesebbet egyenek...

Na, azt már nem! Aztán megy a duma: a férjem már nem szeret. Már nem tesz magáévá úgy, mint régen. Napi háromszor, annyi a minimum. Hát persze, hogy nem, te. Nézz magadra. Hányinger. Ezt nem én mondom, a Józsi mondta.

Józsi folyton erről beszélt a teraszon a vejének, hallottam. Persze, úgy általánosságban. Aztán érti, aki érti. Meg azt is mondta nekem Józsi, hogy Évával együtt maradni olyan, mint belegondolni a saját halandóságunkba.

Szerintem költő volt a Józsi. Ő nem mosolygott, mikor ezt mondta. Józsi nem szerette úgy a viccet, mint én. Én két dolgot szeretek jobban, mint a viccet: a cigányviccet, a másikat nem mondom. Azt meg a strandon, a büfésoron a csapos lánynak, a Terikének hajtogatta a Józsi, hogy pedig ő régebben igenis szerette a feleségét, és most is szereti. Na, látja, ezt nem értem, miért kellett annyit beszélni ilyet is, meg olyat is. Én szeretem a Marikát, mindig is ezt mondtam, mert így is van.

De a Terikének is folytatta utána (mesélte Terike Marikának): a nők lemennek a játszótérre a gyerekkel, aztán megy a duma. És hát eközben a férfi dolgozik a gyárban, vagy ahol tud, utána meg csak megiszik valamit, inkább, mint hogy este is hallgassa. Megissza a maga Keserűjét, bármit, de nincs az a pia, hogy ráfanyalodjon a nejére. A szőrös, ragyás képű, kopasz, bűzlő állatra. Fél hatot mutat a cerka. Így mondta: cerka. De ez így van jól. A farkunk sok tekintetben bölcsebb, mint mi, mondta Józsi. Ilyenkor kellene menekülni. Mert a nők szívósak. Nem nyugszanak. A férfi előbb-utóbb feladja. Már nem veszekszik, csak ül, miközben úgy néz maga elé, mint akinek kioperálták az agyát. Tegnap láttam a Spektrumon, mondta Józsi minden nap. A nő meg csak mondja, mondja. Aztán a férfit elviszi egy hátfali.

Hát az Éva sem nyugodott. Ebben igaza volt Józsinak. Ő is mondta a magáét. Főleg, amikor festettem a kerítést, akkor hallottam, meg esténként.

Ezeknek a faházaknak itt a tónál semmi hangszigetelésük, tudja. Ez meg falu, tudja, nagy a csend.

Jöttek ezek, már a Kovácsék, jöttek ezek minden nyáron. Mármint Józsi, az Éva, meg a lányuk, nem tudom, tud követni? Meg mikor ki jött. Tudja, hogy van ez a fiataloknál. Én szeretem, ha van mozgás a szomszédban, főleg, ha fiatal lányok fara az a mozgás. Na, nem úgy, én szeretem a feleségemet. Dehát már nem húszéves.

Józsi egyszer kint sörözött a teraszon, én meg vágtam a sövényt, akkor is rákezdte. A semmiből. A férjem már nem szeret, mondta Józsi. Mire én: Jól vagy, szomszéd? Ő fel se nézett, mintha észre se vette volna, hogy ott vagyok.

156

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

Folytatta: egyszer csak kitalálják, hogy a férjem nem szeret. Aztán ez lesz a lemez, ami folyton megy. Recsegősre járatják. Aztán együtt isznak, de a nő jobban bírja. Ez van. A nők mindig jobban bírták. Idegileg is, lelkileg is, mindenhogy. Egyszerűen erre vannak kitalálva. A balhéra.

Nem hallgattam tovább, inkább máshol vágtam a sövényt. Egyébként sok mindenben igaza volt a Józsinak. Marikára is rá szokott jönni a bolondéria. Én úgy szoktam védekezni ellene, még az apósomtól maradt rám, hogy van a garázs, abba be van állítva egy hűtő. Abból ki vannak szedve a rekeszek.

Telitöltöm. Az mindig teli van töltve. A Marika nem szereti. Most mit mondjak? Én meg azt nem szeretem, amit a Marika szeret. A rongyos muskátlijait, meg a Richard Claydermanját. Na, hát tudnék mesélni. A hűtő mellett aztán mindig van négy-öt rekesz nem hűtött sör. Aztán ha megiszok egyet, már rakom is be a helyére a következőt. Ugyanez a cigivel. Én soha nem fogok kifogyni.

Mikor elfogy, már veszem is a következőt. Sajnos sokat dohányzom, igen. Attól ilyenek a fogaim. Illetve ezek már nem is az én fogaim. Na, hol tartottam…

Józsinak igaza volt abban, hogy a nők erősebbek. Igen. Azok a lelkedet akarják.

De persze van az is, mikor a nő kitalálja magának, hogy visszamegy dolgozni, mert ő jobban keres, mint a férje. Akkor nem hanyagolja el magát, sőt! Szűk kis kosztüm, magas sarkú cipő, fitneszbérlet, az apa meg marad otthon gyesen a gyerekekkel. A nőt persze kiszúrja a főnök, elkezdi dicsérgetni, hogy így meg úgy. Aztán az asszony egyszer csak beadja a válópert. A férfi meg ugyanazzal a szatyorral, amelyikkel érkezett, mehet is a lakásból, amit ő rendezett be.

Ilyenről is hallottam. Hát, én biztos nem megyek el innen. Az én nagyapám harcolt a Tavaszi ébredésben! Plattenseeoffensive, ha mond ez valamit. Én aztán tudom, mi az az offenzíva. Tudnék mutatni elsüllyedt Tigriseket.

Marikával mi régebben úgy kúrtunk, mint a nyulak, már elnézést. Mondta is Marika, hogy neki én vagyok a digója. Dugó-digó, így mondta. Ma már letagadja. De aztán jöttek a gyerekek. Már nem csinálunk belőle nagy ügyet.

Próbálkozik az ember. Marika is elhízott, nagyobb hasa van, mint nekem. De nem is érünk rá. Együtt gürcölünk naphosszat. Aztán meg nézzük a kábelt. A tévét. Mostanában az internetet. Van az is. Hát ma is mi volt, ez egy nap, kérem, Lali bánál: voltam a hentesnél, a zöldségesnél, a totózóban, akkor az új házban is voltam. Igen, azt még nem mutattam? Majd megmutatom, magának olyan barátságos képe van. Megkínál egy cigarettával? Marika nem szereti, de nem érdekel. 67 évesen még mindig át tudom úszni a tavat.

Józsiéknak is mutattam, mármint a másik házat, elvittem őket kocsival, nem messze van innen, ha akarja, magának is megmutatom. Beülünk, tíz perc és

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

157

ott vagyunk. Ott senki nem zavarna. Na, mindegy. De hát azokat nemigen érdekelte, láttam rajtuk. Pedig ott volt a tó a lábuknál, hol látni ilyet? Filmeken se! Kiléptek a házból, aztán mentek még egy kicsit, a víz meg már ott nyaldosta őket, a lábukat. Hát. Hogyne. Elvittem a Józsit, az Évát, meg az egyik lányukat, meg azt a bamba gyereket, a lány barátját. Nem értették. Ott volt pedig az orruk előtt. Az apósom fő műve, a parti ház. Pali bának több pénze volt, mint amit mutatott. Ravasz ürge volt. A háznál tartottam... Abból mi pénzt ki nem veszünk, édesistenem. Hát megveszem a Puntót, az biztos. Azt. Szóval elvittem őket az eset előtt egy nappal. Én már akkor megmondtam a Józsinak őszintén: Józsikám, ebből baj lesz. Annak az asszonynak semmi sem volt jó. Látszott a szemén, hogy baja van. Áradt belőle a szomorúság. Ömlött. Én már filmekben sem szeretem az ilyet. Inkább lehessen rajta nevetni. Érti. Csók és könny. Van ez a sorozat az RTL-en. Kinek van szüksége a könnyre? Akkor már inkább a csók.

Szoktam nézni ezt az erotikus műsort, amink van. Olyan csomagot kértem. Na, ott vannak lányok. Igazi nők, mint amilyenek Marikáék voltak valaha. Vannak csomagjaik.

Már amikor lejöttek, és bömbölt a kocsijukból a Neoton Família, akkor éreztem. Éva rendszerint már az úton be volt állítva, vagy duzzogott. Józsi mesélte, meg láttam is rajta. Ha be volt állítva, akkor ment a balhé, ha duzzogott, akkor is ment a balhé, de akkor legalább nem hallottuk, mert akkor hallgatott. Pedig szép asszony lehetett ő régen, a lánya egy az egyben olyan, mint a Hustleren, ami műsor megy, csak visszafogottabb. Egyszer még el fogom kapni azt a zsidó kis luvnyát. Jól megrángatom. Az kell ezeknek.

Magának megmondom őszintén, magunk közt vagyunk. Lali nem viccel, ha reszelésről van szó. Tolnám, mint a biciklit az a sok mocskos füsti fecske.

Az Éva velem kedves volt. Hát, olyan korombeli. Neki is kellett volt a Lalinyalóka. De valahogy Józsival, meg a gyerekkel nem akart kedves lenni.

Minden baj volt. Rám is rám szólt, hogy ne flexeljek annyit vasárnap, mert pihenne. Mintha az ő dolga lenne, mennyit flexelek. Érdekes, évekig flexeltem vasárnap, senki nem szólt, csak ő. De a többiek se voltak jó helyen, úgyhogy nem jelentettem fel őket, pedig feljelenthettem volna. Tudom, hogy nem volt engedélyük a nyaraló bővítésére. Évának minden baj volt. Ha kint maradtak a teraszon, ha bent maradtak, ha megkérdezték, lejön-e a strandra, ha nem, ha megterítettek, ha nem. Mondom, minden. Én akkora nagy büdös pofonokat adtam volna az én drága Marikámnak a Józsi helyében.

Nem morogtam volna magamban, hogy érti, aki érti. És adtam is sokszor, az az igazság. Adtam én. Hadd szóljon. Csatt! Másból nem értenek. Másból

158

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

nem értenek, olyanok, mint a lovak, meg a gyerek. Ez nem arról szól, hogy szeretem a verést, vagy sem. Rendnek kell lennie. De hát Józsi békepárti volt.

Az ő dolga. Meg is van az eredménye.

Csak ne mondja senki, hogy én nem szóltam, mert megmondtam, Lali megmondta, hogy ez lesz a vége. Mondtam a Marikának. Ki hallgatott Lalira? Senki… Annyi vér egy Tarantino-filmben nincs. Ismerem, mert jön az is nekünk, a HBO, csak sistereg. A fiam is szereti. Ő machinálta meg nekünk a tévét, hogy tudjuk fogni. Ért hozzá. Nem csoda, olyan nem volt idehaza, hogy ő nem tanul. Lali bá megrázta a pofonfát.

Szóval az Éva mániás depressziós volt, dilis. De úgy, hogy én még olyat nem láttam. Egyszer, miközben szedtem a málnát a kert végében, megjelent. Ő meg a meggyet szedte, létrán, vödörbe. Sóhajtozott közben. Azt mondta, hogy ő még soha nem látta a tengert. Mondtam neki, hogy de hát ez itt a magyar tenger, Éva, nyisd ki a szemed. Ez egy húgyszagú pocsolya, ezt mondta. Én akkor majdnem megütöttem, de nem akartam csak ezért lemászni a létráról. Józsi nem vitt el engem soha, folytatta. Csak a munka, mindig a munka. Felneveltem a gyereket. De minek? Neki. Őt szereti. Csak őt. Engem utál. Csak azért beszélget velem a lányom, mert bűntudata van. Belenézett a szemembe. És olyan szeme volt, hogy azt is megértettem, Józsi miért szeretett bele, és azt is, miért nem szereti már. De én láttam Évát fiatalkorában is. Nekem ő még mindig ugyanaz az Éva volt. Hiába mondott rá Józsi bármit. Az igazat megvallva, mindig azt hittem, hogy Marikáról beszél. Magának be merem vallani, maga valahogy olyan bizalomgerjesztően hallgat. Én a kék tengert akarom látni, mondta nekem Éva. Az igazit. Ami az Alain Delon-filmeken van. A Riviérát. Nem ezt. Lajos, én egyszer el fogok repülni a tengerhez. Éva, mondtam neki, mert mindig értettem a nők nyelvén, és a haragom is elszállt, azt én is kipróbálnám. Habár szeretem ezt is itt, de azért kipróbálnám a sósat is. Elviszel engem egyszer oda? Hova, Éva? A tengerhez, Lajos. Legyen a sós is édes. Ezt mondta nekem. Nevettem, ő is nevetett. Hát mit mondhattam volna neki. Azt mondtam, elviszem. De csak viccelődtünk.

Lali bá szeret viccelni.

Később sem volt semmi változás. Éva, ha társasjátékoztak és vesztett, az volt a baj, ha nyert, az, ha nem játszottak, az se volt jó. Csak ült, és bámult a semmibe, az volt a legijesztőbb. Az egyik klozetunk ablakából pont rálátni a teraszra, onnan néztem, és közben, bevallom, az alsógatyámba nyúltam.

Néha megszólalt: engem itt senki nem szeret. Az apátok főleg nem. Azt akarjátok, hogy elmenjek? Hogy ne éljek? Csináljatok úgy, mintha itt se lennék.

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

159

Érezzétek jól magatokat. Mindezt olyan hangon tudta mondani, hogy a sirályok elfelejtették a röppályájukat tőle. De a hangjában mégis volt valami finom rezgés, amitől rögtön állt a cerkám. Már elnézést, de hát magunk közt vagyunk. Józsi meg annál kedvesebb volt, akárhogy húzta az agyát a felesége.

Józsi nagyon kedves volt vele. Már nem monologizált a yorkshire-i hízókról, már azt is abbahagyta. Szedett az Éva gyógyszert, vagy nem, nem tudom. Ha szedett, keveset. Ha meg nem szedett, hát szerintem hiba volt. Csak viccelek, na, ne vegyen mindent olyan komolyan.

Jól van, Évikém, kicsi babóm, nyugodjál meg. Igen, van elég kenyerünk, nem fogunk éhen halni. Tudom, nem azért mondod, hogy aggodalmaskodjál. Ne csináld, nem mondtam, hogy a terhünkre vagy. Ne igyál annyit. Nem akarom megmondani, mit csinálj. Hagyd ki az apámat ebből. Babó, nyugodjál meg.

A Józsi kamionozott, állítólag óriási tehetsége volt a türelemhez kisgyerek kora óta, odadobtak neki egy cipőfűzőt, azzal elvolt, míg ki nem vették a kezéből, a vérében volt az alázat, meg az udvariasság. Hát, látjuk, egy birka volt ez a Józsi. Aznap este éppen a születésnapomat tartottuk Marikával, nem hallgattam annyira őket, de hiába, hát óhatatlanul, vékonyak a falak, tudja.

Veszekedtek, aztán a többit már tudja, megírta az újság. Mit mondott, maga melyiktől van?

Toroczkay András

(Budapest, 1981) író, költő. Legutóbbi kötete: A labirintusból haza (2015).

Guillaume Métayer

A negyvenévesek kórusa Mi vagyunk a negyvenévesek Apánk, anyánk eladni képesek Legjobb tudásunk egy darab kis Elismerésért kínáljuk ár alatt is Megtagadjuk az ifjúságunk Hogy a nevünket forogni lássuk Hogy mi az az idő, már látjuk egyben Nekünk már megvan a negyven a negyven Húsz év ilyen Költőien Húsz év ugyan Mivel, hogyan Mi idézi fel a napok esőzuhogását A plafont, a kedves lámpaernyő fáját Ők tanúk, de tanúskodni sosem nyílt alkalom És mi némák maradtunk, mint az alkohol

2018/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

161

Így hát elő a szerszámainkat Hiénaszívünket s a feszítővasat És le az aljába minden sírnak Amiről kinéz, hogy kicsit gazdagabb Kotorászunk szégyen nélkül törve Ki állkapcsokból aranyfogakat Hogy földesúri jussunkból kicsit felhozzunk a földre Hercegek voltunk, grófok, hatalmasak Gyerekkirályok voltunk, örökre frusztráltak Saját aranyló ragyogásunk által Ami három nap időtől kialudt Ezért van úgy, ezért van úgy, hogy előttünk nincs több válaszút A temetők maradtak, kényszeres kísérteteknek Apát, anyát árulni képeseknek Nekünk, a negyvenéveseknek Kemény István fordítása

Guillaume Métayer

Kemény István

162

(Párizs, 1972) francia költő, a Sorbonne oktatója.

Magyar nyelvű kötete: Türelemüveg (2018).

(Budapest, 1961) Babérkoszorú-díjas költő, 2016 Hévíz-díjasa.

Legutóbbi kötete: Nílus (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/2

HUllÁMVERÉS

Pál Ferenc

AZ ÍRÁS ROPPANT NEHÉZ DOLOG

(A szövegformálás motívuma Saramago regényeiben)

Valószínűleg nem vagyok regényíró, valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud.

A húsz éve irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott portugál José Saramago fenti szavai elbizonytalanítják az olvasót, ugyanakkor magyarázatul szolgálhatnak az író regényeinek meghatározó motívumára: az írással, a szöveg megformálásával kapcsolatos elmélkedésekre, és egyik-másik szereplője esetében az írással kapcsolatos nehézségek, az alkotói folyamat bemutatására. Nem tudni, hogy ez a már-már rögeszmésen kísértő problematika az író első, fiatalkori, még kiforratlan alkotói szakaszában megszületett művek sikertelenségéből fakad-e, amikor Saramago tévútra futva, a XIX. századi realista-naturalista regények modorában írta meg első regényeit, vagy pedig írói attitűdnek tekinthető, amellyel az író – negyedszázad múltán újrakezdve regényírói pályáját – alkalmazkodni kívánt az új korszak kihívásaihoz.

Az 1970-es évek második felétől megújuló portugál prózába ugyanis berobbant mindaz, ami a megelőző évtizedek során újításként jelentkezett az irodalomban, és ezek alól az újító, sokszor kísérleti vagy kísérletező megoldások alól Saramago sem vonhatta ki magát, noha élete végéig makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy eszköztelen, neorealista író.

Mindenesetre tény, hogy a portugál próza megújulásával egy időben kezdődő új korszakának első regényét, a magyarul még nem olvasható Festészeti és szépírási kézikönyvet a „legszemélyesebb” művének nevezi, ennélfogva feltételezhető benne az „önéletrajzi”, tehát írói váltásából és bizonytalanságából fakadó indíttatás. Másfelől azonban minden személyes vonás mellett, amelyet ügyesen transzponál a regény központi alakjának megtett művész, H. útkeresésébe, már ebben a művében is bővelkednek az elbeszélést szinte agyonnyomó elméleti fejtegetések:

2018/2

hÉvíz /

Hullámverés

165

Regénykísérletnek neveztem, mert többé-kevésbé tudatában voltam annak, hogy ez valamiféle elmélkedés magáról a regényről. A Festészeti és szépírási kézikönyv olyan regény, amelyben egymást érik az elmélkedések, olyan regény, amely gondolkodik [önmagáról], de hogy jól-e, vagy rosszul, helyesen vagy helytelenül, az nem érdekes. Akkor (nem mintha akkoriban gondolkodtam volna erről) bizonyos szempontból el lehetett mondani róla, hogy a Kézikönyv kísérleti regény, besorolva azon regények közé, amelyekben ugyancsak nagy helyet foglal el az elmélkedés.

(Diálogos com José Saramago, 139–140. o.)

A pusztán történetet elbeszélő regénytől való eltávolodásra utal maga a cím is, amely a belefoglalt műfaji utalással („kézikönyv”) előrebocsátja a valóságot áttételek nélkül ábrázoló, mimetikus szöveg elhagyását. Az író, pontosabban az elbeszélő – hiszen ebben a regényében Saramago egy egyes szám első személyű narrátorra bízza a történet elmesélését – egy művészetéből kiábrándult festő, aki a kifejezés új útjait keresve az írással próbálkozik. A festést elhagyva először különböző irodalmi művekből másol le egy-egy részletet, megvalósítva ezzel az írás és olvasás egyidejűségét, illusztrálva azt az Italo Calvinónál olvasható megállapítást, hogy a „modern író […] saját szövegével egy időben születik meg”. Önéletrajzokból ír át szó szerint hosszú szakaszokat, hogy így „idomítsa a kezét”, és felkészüljön az írásra, akárcsak az Eltűnt idő nyomában Proustja, hiszen csak a regény végén, egy epilógusnak is tekinthető különálló részben adja át kedvesének a „leírt dolgokat”: Ezeket a dolgokat, amiket leírok, ha valamikor korábban már olvastam, akkor utánzom, de ezt nem szándékosan teszem. Ha soha nem olvastam, akkor kitalálom őket, és ha éppen ellenkezőleg, mégis olvastam, akkor ez azért van, mert megtanultam, és jogom van ahhoz, hogy úgy használjam, mintha tőlem származnának, és éppen most találtam volna ki őket. (Kézikönyv, 718. o.)

Saramago későbbi regényeiben ez a markánsan kísérletező regényforma – amelyben a vendégszövegek mennyiségileg és minőségileg domináns szerepre törnek – eltűnik, mi több, a Festészeti és szépírási kézikönyv a második kiadástól kezdve már csak a ’regény’ alcímet viseli, de ahogy erre már utaltunk, a későbbi regényekben búvópatakként újra meg újra felbukkan az írásra való felkészülés, a szöveg megalkotásának problémája, mert ahogyan a Kőtutajban olvashatjuk: Az írás roppant nehéz dolog, a legnagyobb terhek közül való, elég, ha arra a vesződséges munkára gondolunk, amikor az eseményeket megpróbáljuk

166

hÉvíz /

Hullámverés

2018/2

időrendbe sorolni, előbb az egyiket, azután a másikat, vagy ha a célnak úgy felel meg inkább, a ma eseményét igyekszünk a tegnapi történés elébe állítani, nem beszélve azokról a nyaktörő mutatványokról, amelyek eredményeként a múlt jelenként mutatkozik meg, a jelenből pedig hiányzik a jelenidejűség, és a végtelenbe nyúlik...

(Kőtutaj, 10–11. o.)

Az egyes szám első személyű elbeszélő helyét átveszi egy egyes szám harmadik személyű elbeszélő, aki azonban úgy érzi, minduntalan ki kell lépnie „anonimitásából”, hogy közbeszólásaival, megjegyzéseivel irányítsa a szöveg alakulását. Ilyenformán, hasonlóan Gide, Proust vagy Szentkuthy regényeihez, és a többi jelenkori regényhez, a saramagói regény is részben nyelvi agonisztikaként jelenik meg, mert – ahogy Nagy Pálnál olvashatjuk – „funkcionális propozíciója (fikciója) nem más, mint saját létrejöttének és működésének nyelvi színrevitele”. Ezért a portugál író elbeszélője is állandóan jelen van, és ügyel a pontos megfogalmazásra: …mit mondtak, mondanak, vagy fognak mondani a tényleges szavak, mert jól tudjuk, mennyit ér az ilyen beszéd, amely annyira különbözik attól, amit a mindennapokban mondunk, néha azért, mert nem tudjuk, melyik szó felel meg jobban ennek a jelentésnek, vagy a rendelkezésre álló két szó közül melyik a pontosabb, és néha nincs egy szó sem, amely megfelelő volna… (Alentejo. Egy évszázad regénye, 285. o.)

A szabatos kifejezés és a stílus kérdéseire érzékeny elbeszélő a helyes szóhasználat álcája mögé rejti látens rivalizálását a regényekben megjelenő más elbeszélői hangokkal, miközben féltékenyen őrzi elbeszélői dominanciáját. Nem engedi, hogy a történet öntörvényűen alakuljon, kíméletlenül közbeavatkozik, amikor látja, hogy az elbeszélő szerepe meggyengül, és kivételezett státusát a regényben megjelenő másik elbeszélő fenyegetni látszik: A fekete kötést viselő öregember elbeszélését nem követjük szó szerint, hanem a szóbeli előadás egy olyan szerkesztett változatával helyettesítjük, amely a hibátlan és helyénvaló szóhasználattal történő elbeszélést részesíti előnyben. Ennek az előre nem látható átalakításnak az oka az a ’kontroll alatt tartják’ kifejezés, amelyet az elbeszélő használt, ez a nyelvhelyességet súlyosan sértő fordulat csaknem alkalmatlanná teszi őt arra, hogy az elbeszélésben fontos kiegészítő szerepet kapjon […] de azt is jól tudjuk, hogy bármely tény leírásának csak a javára szolgál, ha pontos és szabatos kifejezéseket használunk. (Vakság, 147. o.)

2018/2

hÉvíz /

Hullámverés

167

Ilyen módon elképzelhető Saramago regényeinek egyfajta alkotáselméleti olvasata is, hiszen Borgeshez hasonlóan ő is úgy alakítja a műveit, mint valami szövegelméletet. Ezt a szándékot még nyilvánvalóbbá teszi, hogy a Festészeti és szépírási kézikönyv festőjének íróvá válását bemutató folyamathoz hasonlóan a szövegek megformálásával, illetve az elbeszéléssel kapcsolatos elmélkedései mellett több regényben is megjeleníti az alkotás folyamatát, illusztrálva egy-egy mű fogantatását és megszületését.

A Fernando Pessoa hosszú, önkéntes száműzetés után Lisszabonba visszaérő heteronim költőtársának utolsó hónapjait elbeszélő Ricardo Reis halálának évében a már kész, ténylegesen létező verssorokból kiindulva történik meg egy szöveg, ebben az esetben egy-egy óda megfogantatásának és megszületésének a bemutatása: és most hagyjuk is, hadd távozzék [Lídia], neve mindenesetre van már [...] inkább figyeljük Ricardo Reis-t, ahogy ott marad [...], Lídia, mondja Ricardo Reis, és mosolyog. [...] Mintha remegő víztükörben szemlélné magát, úgy hajol most Ricardo Reis feje a papírlap fölé, rendezgeti az ismert sorokat, és egykettőre felismeri magát bennük, Én vagyok az, minden irónia nélkül, minden keserűség nélkül, elégedett vagyok, mert még elégedettséget sem érzek, inkább csak vagyok valahol, semmint létezem, mint aki ennél többet nem is kíván, vagy tudja, hogy ennél többet sohasem kaphat, ezért csak azt akarja, amit megkapott már, vagyis hát mindent. A szobában a homály sűrűvé vált, bizonyára egy fekete felhő vonul el az égen, olyan, amilyenből az özönvíz alkalmával volt egybeterelve rengeteg, és a bútorok hirtelen álomba zuhannak.

Ricardo Reis fölemeli a kezét, a szürke levegőt tapogatja, azután írni kezd, pedig alig látja a szavakat a papíron, ír… (Ricardo Reis, 57–58. o.)

A portugál történelemmel foglalkozó Saramago-regények sorát lezáró Lisszabon ostromának históriája a Festészeti és szépírási kézikönyvhöz hasonló részletességgel mutatja be a központi figura, Raimundo Bemvindo Silva korrektor írói próbálkozásait, azzal a különbséggel, hogy itt nem az írástanulás, egy szöveg létrehozása a cél, hanem már létező szövegek újraformálása, átírása. A lisszaboni Szt. György-vár ostromáról szóló történeti munkát egy „nem” szóval módosító kiadói korrektor action gratuite-nek tekinthető tette igazolásául írni kezdi az ostrom történetének a hivatalos felfogástól eltérő változatát. Ricardo Reis esetében a már ismert verssorokból mint fiókban hányódó töredékekből kiindulva, egy meghatározó élmény nyomán láthatjuk a teljes versek kiformálódását, a korrektor viszont csak részleteket ír, így munkája megmarad egy születőben lévő, elképzelt műnek, amely soha nem jut el a teljességig:

168

hÉvíz /

Hullámverés

2018/2

Azt viszont már érdemes volna tudnunk, ki írta a lisszaboni hajnalról, s a müezzin szépséges ébredéséről azt a beszámolót, oly bőséges realista részletekkel, hogy a szemtanú kezét sejtjük benne, vagy legalábbis valamely korabeli dokumentum ügyes felhasználását, nem feltétlenül lisszaboniét, hiszen a cél érdekében nincs is szükség egyébre, mint egy városra, egy folyóra és egy derűs reggelre, amely, mint tudjuk, teljesen megszokott összetétel. A meglepő válasz az, hogy senki sem írta, és bár úgy látszik, mégsincs leírva, mindez nem volt több mint bizonytalan gondolatsor a korrektor fejében, mialatt olvasott. (Lisszabon, 15–16. o.)

A Lisszabon ostromáról szóló elbeszélés mindvégig megőrzi ennek a work in progress állapotnak a hangulatát, mivel az írás aktusáról mindig utólag értesül az olvasó az ilyenfajta mondatokból: „Raimundo Silva letette a golyóstollat, megdörzsölte fáradt szemeit, majd újraolvasta az utolsó sorokat (Lisszabon: 236. o.); „Hajnali három óra. Raimundo leteszi a golyóstollat.” (Lisszabon: 258. o.).

Ennélfogva nem is tudja eldönteni, hogy csak a korrektor képzeletében létező, vagy már papírra vetett szöveget olvas-e éppen, sőt létezik-e egyáltalán a Raimundo Silva által írt szöveg: [Raimundo Silva] lassan ír, mindig ügyel a nyelvtani egyeztetésekre, fukarul bánik a jelzőkkel, kínosan figyel az etimológiára, precíz a pont és egyéb írásjelek terén, ebből pedig nyomban kiderül, hogy amit eddig az ő nevében olvastunk, az végső soron nem több, mint szabad változata és szabad alkalmazása egy szövegnek, amelynek pedig feltehetően kevés köze van az itt olvashatóhoz, és becslésünk szerint az elsőtől az utolsó soráig örökre rejtve marad. (Lisszabon, 114. o.)

A Minden egyes név is foglalata ezeknek a kérdéseknek, részben azért is, mert az a ciklikusság, amellyel az író regényeiben újra meg újra hangsúlyozottan visszatér az alkotás kérdéseihez, továbbra is jelen van Saramago művészetében. Az író a Festészeti és szépírási kézikönyvben, majd a Lisszabon ostromának históriájában már feldolgozott témát, egy „fikciós” szöveg megszületését még személyesebbé teszi azzal, hogy a saját nevét kölcsönzi az írással bajlódó segédfogalmazónak, José úrnak. A Népességnyilvántartási Hivatalban dolgozó szürke kishivatalnok – aki egy csupán a kartotékjából ismert nő nyomába ered – az irodalom határvidékén feltűnő műfajokból (életrajzok, bűnügyi regények, tárcák és újságcikkek) ihletet merítve alkotja meg az ismeretlen nő utáni kutatásának koreográfiáját – mindig a bonyolultabb, mondhatni regényesebb utat járva be, hogy azután a megtörténteket lejegyezze:

2018/2

hÉvíz /

Hullámverés

169

...odahúzta magához a papírboltban vásárolt füzetet. Ideje volt, hogy feljegyzéseket készítsen a keresés előrehaladásáról, a találkozásokról, a beszélgetésekről, az elmélkedésekről, a bonyolultnak ígérkező nyomozás tervéről és taktikájáról, Miképpen keres valaki valakit, futott át a fején, és bár igazából a vizsgálódás még az elején tartott, már sok elmondani valója volt, Ha regényt írnék, mormolta, miközben kinyitotta a füzetet, csak a földszint jobb oldali hölggyel folytatott beszélgetésből kikerekedne egy fejezet. (Minden egyes, 76–77. o., Pál Ferenc fordítása) A füzetbe beírt kalandokból azonban nem születik regény, mint ahogy a korrektor sem jut a végére talán csak virtuálisan létező művének; Ricardo Reis is a szürke levegőben tapogatva kezd írni, amikor jószerével már nem is látja, mit vet papírra, így az ő esetében is kétségessé válik, eljut-e valaha addig, hogy befejezze, amit ír.

Ennélfogva José úr valóságosan megélt kalandjai is fikcióvá válnak megtörténtük pillanatában, mintha csak egy virtuális térben mennének végbe, és amint José úr feljegyzéseket kezd készíteni az ismeretlen nő keresésének állomásairól, a valóság és a képzelet között elmosódik a határvonal, az olvasó nem tudja, hogy a valóságos kalandnak a részese-e vagy pedig a „keresés fejleményeiről, a találkozásokról, a beszélgetésekről, az elmélkedésekről, a bonyolultnak ígérkező nyomozás tervéről és taktikájáról” (Minden egyes, 76–77. o.) készített feljegyzéseket olvassa, amelyek elbeszéléssé – „folytatta az elbeszélést ott, ahol elhagyta” (Minden egyes, 140. o.) –, illetve regénnyé – „Ha regényt írnék, mormolta, miközben kinyitotta a füzetet” (Minden egyes, 77. o.) – állnak össze. Ilyenformán a Minden egyes név is hordoz metaregényre vagy metafikcióra emlékeztető jegyeket, mert a regénybeli elbeszélés, illetve regény írója, José úr, nemcsak az elbeszéléssé, illetve regénnyé összeálló feljegyzéseket veti papírra, hanem a feljegyzések alapjául szolgáló valóságot is maga alakítja az ismeretlen nő utáni nyomozással.

José úr elbeszélővé fejlődésében sok a spontán, természetes elem. A segédfogalmazó belső ösztönzésre, különösebb felkészülés és nehézségek nélkül kezd el írni: „az új igény éppen olyan sürgetően jelentkezett, mint az, hogy egyen, ezért elment a füzetért. Azután az ágyban ülve [...] folytatta az elbeszélést ott, ahol elhagyta” (Minden egyes, 140. o.), és nem segítik, illetve nem kötik őt „korábbi mértékadó példák”. José úr nem utánzás révén, kész művek részleteit másolva válik íróvá, mint H., a festő, és nem is bizonyos szövegeket megtagadva, átértelmezve, mint a kiadói korrektor. Az ő elbeszélővé válása távol áll a Saramagóval kapcsolatban sokszor emlegetett posztmodern attitűdtől, egyrészt hiányzik az ehhez szükséges olvasottsága, és nincsen meg benne a pontos felidézés képessége sem: „felrémlik, hogy olvasta valahol, valószínűleg az egyik

170

hÉvíz /

Hullámverés

2018/2

olyan folyóiratban, ahonnan híres emberek képmását vágja ki” (Minden egyes, 199. o.), másrészt nem készül tudatosan írónak. Bár feljegyzéseit általában műfaji utalások kísérik, „fölépítette fejében ezt az új, képzeletbeli elbeszélést” (Minden egyes, 43.), „Ha regényt írnék” (Minden egyes, 77.), José úrban a regény végéig nem tudatosul, hogy amit ír, az több, mint följegyzések sorozata – talán azért, mert az igazi fikciót számára képtelen kalandjai jelentik, s nem a róluk szóló beszámoló.

Ezek a Saramago által létrehozott „alkotói sorsok” megrekednek ugyanabban a jelenidőben, amelyben a jelen létét csak a múlt és a jövő köztes állapotaként elismerő elbeszélőjük is mozog, aki az Alentejo. Egy évszázad regénye elején kijelenti: „De mindezt másképpen is el lehet beszélni” (Alentejo, 13. o.). Ez a kijelentés alkotói hitvallásnak is tekinthető, és a tanulmányozott regényeken végigtekintve láthatjuk, hogy állandósult alkotói módszerré válik, mivel végeredményben nemcsak egy korábbi szöveg, szövegalkotási mód megkérdőjelezéséről van szó, hanem egy folyamatosan alakuló, önmagát folytonosan korrigáló, rögeszmésen mindig a lehető legjobb megoldást kereső szövegről. Ilyenképpen a szövegalkotás állandósult folyamatába belehelyezett alkotók, mint José úr, aki az életét transzponálja irodalommá, vagy Raimundo Silva, aki soha nem fejezi be a regényét, vagy H., a festő, akinek csak az írás megtanulása, kezének a betűkhöz igazítása volt a fontos, a saramagói elbeszélők (maga az író) kicsinyített tükörképeként jelennek meg, hogy maguk is visszatükröződjenek a Vakság sort sor alá tapogató írójában, vagy elbeszélését a Mafrai Kolostor építéséhez szánt kő szállításának üteméhez igazító Manuel Milhónak az Ezeregyéjszaka történetszövésének struktúráját felidéző meséjének befejezhetetlenségében, vagy a Kőtutaj Pedro Orcéjának felfeltörő elbeszéléseiben, amelyeket csak a halál szakaszt meg.

Felhasznált művek (a szövegbeli előfordulás sorrendjében): Carlos Reis: Diálogos com José Saramago. Lisboa, Caminho, 1998 José Saramago: Manual de Pintura e Caligrafia (’Festészeti és szépÍrási kézikönyv’). Porto, Lello & Irmão, 1991 José Saramago: Kőtutaj. Budapest, Magvető, 1989. (Székely Ervin fordítása) Nagy Pál: A regényről. In Az elérhetetlen szöveg. Budapest, Anonymus, 1999 José Saramago: Alentejo. Egy évszázad regénye. Budapest, Európa, 2012 (Pál Ferenc fordítása) José Saramago: Vakság. Budapest, Európa, 1998 (Pál Ferenc fordítása) José Saramago: Ricardo Reis halálának éve. Budapest, Európa, 2014. (Székely Ervin fordítása) José Saramago: Lisszabon ostromának históriája. Budapest, Íbisz, 1997 (Lukács Laura fordítása) José Saramago: Minden egyes név. Budapest, Európa, 1999 (Pál Ferenc fordítása)

Pál Ferenc

2018/2

(Gyömrő, 1949) műfordító, irodalomtörténész, luzitanista, az ELTE Brazil Központjának vezetője. Több kultúr- és irodalomtörténeti tanulmánya, könyve, monográfiája jelent meg, és csaknem harminc könyvet fordított portugálból és spanyolból.

hÉvíz /

Hullámverés

171

Fotรณ: shortstoryproject.com

Turi Márton

Létezik-e egyáltalán maga a Hold?

Retrospektív kommentár a pelevini próza kiinduló kételyeihez1

A világhírű űrutazás alkalmából rendezett fogadáson Hruscsov megkérdezte Gagarint: „Áruld el, Jurij, láttad odafent Istent?” „Láttam, Hruscsov elvtárs.” „…Ne áruld el senkinek” Nem sokkal később már a moszkvai pátriárka érdeklődött Gagarinnál: „Áruld el, gyermekem, láttad odafent Istent?” „Nem láttam, atyám.” „…Ne áruld el senkinek.”

(Alekszej Leonov, az első űrsétát végrehajtó szovjet kozmonauta anekdotája)

1

„Arra születtünk, hogy a mesét valóra váltsuk!” – szól a felemelő jelmondat a szovjet kozmoszkutatást népszerűsítő agitációs kiadványok egy 1960-as remekén; a plakáton az emberiség legvadabb ikaroszi álmait beteljesítve egy gigantikus csillaghajó száguld a sötét égbolt végtelenjébe. A leginkább futurisztikus totemoszlopnak tetsző rakéta szögletes formatervezésében érezhetően a törzsére festett vörös csillagot imitálja, és hogy a szovjet ikonográfia üzenete biztosan célba érjen, a lángcsóvát húzó fúvóka közepén még egy hatalmas sarló-kalapács is felizzik – félreérthetetlen jelzéseként annak, hogy a világűr sikeres meghódításához a leghatékonyabb hajtóerő az élet (természetesen önnön képére és hasonlóságára történő) forradalmasítását meghirdető kommunista eszme. Jellegzetes vizuális lenyomata ez a Szovjetunió és az USA közötti kiélezett űrversenynek, amely tudvalevőleg nem pusztán a tudomány relatíve békés színterén, hanem a hidegháború politikai harcmezején is zajlott, minek megfelelően a kezdeti kimagasló szovjet eredmények (mint például az első műholdak és holdszondák felbocsátása, vagy éppen Lajka kutya mártíriuma 1 Pelevin Omon Ré című kötete magyar nyelven először 2001-ben jelent meg az Osiris és a JAK közös gondozásában, Bratka László fordításában. Jelen írás apropóját – szerzőjének egyébiránt teljesességgel irreleváns lelkesedésén túl – az Omon Ré eljövendő újrakiadása szolgáltatta, ami ebben az évben várható a Helikon kiadónál.

2018/2

hÉvíz /

Hullámverés

173

és Jurij Gagarin űrutazása) hatékony fegyvernek bizonyultak a fejlettebb űrtechnológiához magasabb rendű társadalmi-eszmei berendezkedést kapcsoló propaganda kezében. (Ezt a mellérendelést egyébiránt már az irigylésre méltóan gazdag tradícióval bíró szovjet-orosz sci-fi legkorábbi klasszikusai is megelőlegezték valamelyest, gondoljunk csak Alekszandr Bogdanov Vörös csillag című 1908-as regényére, vagy Alekszej Tolsztoj tizenöt évvel későbbi Aelitájára, amelyek cselekménye a kommunista államiság, illetve az annak megágyazó proletárforradalom Mars-béli lehetőségei körül forog.)

A szovjet ember eszményképének felmagasztalt, a világűr ismeretlenjét gyarmatosító kozmonauta tehát fontos alkotóelemét képezte az állam ideológiai építményének, amit legszemléletesebben talán annak gesztusa szimbolizált, hogy a hatvanas-hetvenes években a szovjet űrkutatás számos úttörőjét és vértanúját (mint például a legendás rakétakonstruktőr Szergej Koroljovot, Gagarint, vagy a Szojuz–11 tragikus véget ért legénységét) a Kreml falában helyezték végső nyugalomra. Így miután a Szovjetunió materiális és szellemi üzemanyagából egyaránt kifogyva katapultálni kényszerült a világtörténelemből, úgymond adva volt annak lehetősége, hogy a szocreál helyébe lépő új irodalom a pátosszal övezett szovjet űrprogram demisztifikálásán keresztül vigye színre a vele évtizedeken át összefonódott birodalmi gondolkodás újabb katasztrofális kudarcát. Erre a kétségkívül izgalmas feladatra vállalkozott Viktor Pelevin, a kortárs orosz próza kultikus rajongást és felemás kritikai megítélést egyaránt kiváltani képes sztárírója, Omon Ré címen 1992-ben megjelent első nagyobb lélegzetvételű írásával.

A későbbi Pelevin-művek egy részéhez hasonlóan rendhagyó Bildungsromanként is olvasható kisregény főszereplője-elbeszélője a fiatal Omon Krivomazov (már a triviális utalás A Karamazov testvérekre is tipikus pelevini taktika, hiszen a felvázolt abszurd történet keretei között lényegében semmi köze nem lesz Dosztojevszkij így csak hiányában jelen lévő klasszikusához, vagyis mint eme konceptualista prózapoétika szinte összes eleme, lényegében a nagybetűs üresség horizontján kering, bár mint azt látni fogjuk, korántsem céltalanul), akit már kisgyerekként megszédítenek a háborús filmekben látott szovjet vadászpilóták éteri hőstettei.

Magasba törő ambíciói előbb a nimbuszával szemben valójában siralmas állapotban vegetáló légierő („Repülője is csak pár darab van az országnak, a határ mentén repülnek, hogy az amerikaiak fényképezhessék őket.”) oktatóiskolájába repítik hősünket, majd ezt követően beválogatják egy Holdra készülő, szigorúan titkos expedícióba – a nemes cél egy rádióbója telepítése az égitest sötét oldalán, ami a kommunizmus hívószavaival töltené ki az űr elviselhetetlen csendjét,

174

hÉvíz /

Hullámverés

2018/2

a revolúció hatókörét (mintegy a kifejezés korábbi jelentését felelevenítve) csillagászati léptékekben kiterjesztve. Az egyetlen, ám annál nagyobb probléma, hogy az Apollo–11 sikere következtében az űrversenyben jelentősen lemaradt, de önmagát még mindig űrnagyhatalomnak képzelő és láttatni igyekvő Szovjetunió megközelítőleg sem rendelkezik a vállalkozás zökkenőmentes végrehajtásához szükséges technológiával: a kívülről impozánsan festő holdjárót („Egy csomó kiemelkedés, különböző formájú antenna, mechanikus kar és ilyesmi volt rajta; mindezek nem végeztek semmilyen munkát, lényegében a tévé miatt volt rájuk szükség, de nagyon jól mutattak.”) például biciklipedállal kell tekerni, a kozmonauták szegényes szkafanderei pedig pufajkából és motoros szemüvegből állnak („A kabátod ujját és a csizmaszárat összeszorítani spárgával, mert a vákuum nem viccel!”). Mindezek alapján talán nem meglepő, hogy Omon küldtetése voltaképpen öngyilkos misszió – mivel a rozoga űrhajó nincs ellátva a megfelelő automatikával, a gépezetet az alkatrészekként funkcionáló legénységnek kell meghajtaniuk életük heroikus feláldozásával. Utolsóként magára maradó hősünk végezetül látszólag sikeresen landol a Holdon, mígnem egy véletlen folytán rádöbben, hogy az egész űrrepülést igazából a moszkvai metró egy elhagyatott alagútjában vezényelték le, ahol (az amerikai Holdra szállással kapcsolatos összeesküvéselméleteket parodizálva-realizálva, egyúttal a témát feldolgozó talán legismertebb film, az 1977-es Capricorn One történéseit is megidézve) olcsó makettekkel hamisítják az ország csillagközi győzelmeiről beszámoló híradásokat – vagyis Omon „szovjet emberiségért” megtett nagy lépése végső soron nem volt több a haladás illúziójánál, felesleges áldozatokkal járó egy helyben toporgásnál.

Amennyiben disztópiaként tekintünk a számos értelmezést felkínáló szövegre, úgy a történet konklúziója a következőképp foglalható össze: Oroszország oly gyakran felemlegetett sajátos történelmi útja, célozzon meg bár kozmikus távlatokat és utópiákat, végül jó eséllyel egy önmaga torzképévé lett „Harmadik Rómába” fog vezetni. És érdemes lehet ezen a ponton megjegyeznünk, hogy bár a szovjet éra rögvalóját és „materialista metafizikáját” tömören feldolgozó Omon Ré után szerzőnk érezhetően inkább a posztszovjet élet sajátos (ir)reáléiból és mítoszaiból építette fel későbbi papírmasé-világait, mindazonáltal már ezen korai kisregényében is intenzíven megmutatkoznak mindazok a markáns motívumok, amelyek mentén az (egészét tekintve egyébiránt meglehetősen kérdéses ívű) alkotói pálya a mai napig következetesen, sztahanovi tempóban halad – és amelyek közül az egyik leglényegesebb a „valóság” (nota bene: ez a szó Pelevin esetében óhatatlanul idézőjelek saskarmai közé kényszerül) látomásként-szimulációként való lelepleződése és a (posztmodern írói szerepkörre hatékonyan ráolvasható)

2018/2

hÉvíz /

Hullámverés

175

szemfényvesztő demiurgosz(ok) elmaradhatatlan jelenléte. Mint azt a fentiekben láthattuk, az Omon Ré Patyomkin-Szovjetuniójának vezetői nem egyszerűen környezetük erőszakos átformálására és felügyeletére törekednek, hanem afféle descartesi „csaló démonokként” elsősorban alattvalóik pszichéjét igyekeznek manipulálni: az elmaradott technikai színvonal következtében ugyanis az egyetlen hely, ahol a propaganda fantazmagóriái (jelen esetben a repülés csodájára képes szovjet űrhajók) testet ölthetnek, nem más, mint az össznemzeti szolipszizmus mentális (holt)tere. Vagyis hősünk felnőttkorára is megőrzött gyermeki világlátása, amely a teremtő fantázia révén a romos játszótéri díszleteket is képes varázslatos csillaghajóknak és repülőgépeknek látni, egyúttal mint represszív hatalmi stratégia is felsejlik a regény baljós zárlatában, egyfajta felülről gerjesztett és irányított kollektív infantilizmus rémképét előrevetítve. Visszautalva a korábban említett agitációs szlogenre: míg előbbi szemléletmód az egyén tudatának szintjén úgymond a „mesét valóra váltja”, utóbbi már egy átfogó ideológiai „mesére váltja a valót”, más szóval kreál a realitás helyébe lépő művi „hipervalóságot”. Még mielőtt azonban túlságosan is messzire merészkednénk a (szerző egyik állandó bölcseleti vesszőparipájának számító) baudrillardi szimulákrumok, valamint azok természetét a szovjet-orosz történelemre rávetítő (elsősorban Mihail Epstejn és Boris Groys által képviselt) posztmodern elméletek rengetegében, maradjunk inkább annyiban, hogy dacára az egyes regények látványosan különböző díszleteinek, Pelevin bő két évtizede gyakorlatilag egyetlen monumentális könyvet ír, amelynek tematikus középpontját tehát a látszatrealitás mögött elterülő pusztaság szolgáltatja, cselekményét pedig az ezen (ontológiai, jelentésbeli és számtalan más formát öltő) üresség fokozatos megtapasztalása, vagyis váratlan (de a kompozíció szintjén valójában persze nagyon is aprólékosan előkészített és ügyesen sejtetett) „negatív revelációk” és „hiány-katarzisok” sorozata adja: az pedig, hogy az aktuális hérosz végül rabja marad az egyetemes illúziónak (vélhetőleg ez a sors vár Omonra is, aki a történet zárlatában holdkórosként rója a moszkvai metró pokolköreit), netán uralma alá vonja azt (így tesz a Generation P virtuális reklámistenné váló főszereplője, vagy az őt papírra vető író-diktátor ellen fellázadó Tolsztoj-alteregó a t című metaregényben), vagy ugrik nemes egyszerűséggel fejest a környező képzet-világ semmijébe (lásd Az agyag géppuska és A metamor szent könyve című regényeket), az végső soron teljesen mellékes. Mert ami a Pelevin-műveket igazán érdekessé és szórakoztatóvá teszi, az a szövegek felszíni és mélystruktúrájában fekete lyukként tátongó deficit köré szőtt sűrű – szerencsés esetben gondosan elrejtett, néha viszont egészen didaktikusan tálalt klasszikus irodalmi idézetekből és popkulturális klisékből, antik és modern mítoszok töredékeiből, (neo)archaikus

176

hÉvíz /

Hullámverés

2018/2

rítusokból és a szovjet-orosz történelem reminiszcenciáiból összeálló –, erősen ironikus színezetű motívumháló, aminek szétszálazása a szerző újabb regényeinek tagadhatatlan túlírtságát még szerencséses elkerülő Omon Ré esetében különösen élvezetes. Egy-egy lunáris pályára állított találó Nabokov- vagy Lenin-átirat, az egyiptomi ég- és napistenek kultuszának (már Omon nevében is megmutatkozó) különféle nyomai, de még az egyik emlékezetes jelenetben meglepően elevenen elősomfordáló Lajka elvtárs is látszólag a történelem-létezés egy magasabb szférája, egy igazabb jelentéshez vezető értéktöbblet felé gravitálnak, de mint az végül kiderül, igazából csak önmagukra és egymásra mutatnak – szerencsére azonban posztmodern próza szabadjátékának sikerét köztudottan ritkán zavarja meg, ha a felvonultatott jelek és képek mögött nincs (vagy legfeljebb csak banalitásként tükröződik) tényleges jelenlét, hasonlóan ahhoz, ahogyan a kisregény Hold-programja is remekül teljesít az érintett égitest nélkül. „Az igazán fontos kérdés nem az, hogy az amerikaiak valóban jártak-e a Holdon, hanem hogy létezik-e egyáltalán maga a Hold” – jelentette ki állítólag egy alkalommal Pelevin (neves írótársával, Vlagyimir Szorokinnal folytatott eszmecseréjük során), és nehéz volna ennél tömörebben és precízebben megfogalmazni nemcsak az Omon Ré, hanem a szerző egész ars poeticájának esszenciáját.

Bármennyire is tűnhetnek ugyanis első ránézésre súlytalan blöffnek Pelevin könyvei, kétségkívül nyomasztó tanulságokhoz is elvezethetnek; legelőször is annak belátásához, hogy egyre inkább mesterséges médiumokba és virtuális terekbe áthelyeződő korunkban az ember viszonya az őt körülvevő világhoz alapjaiban vált kérdésessé, és ezáltal végtelenül problémássá. Mindazonáltal az olvasóban joggal támadó horror vacuit ha nem is érvényteleníti, de valamelyest kontrollálja a szerző jellegzetesen sötét humora, ezekben a szövegekben ugyanis a megszokott „valóság” elbizonytalanodása és eltűnése egyszerre fatális és banális – éppen ezért az Omon Réhez sem érdemes túlzott komolysággal közeledni, hiszen mégiscsak egy olyan történetről van szó, amelyben Holdon sétáló álombéli medvék nyilatkoztatnak ki buddhista alapigazságokat („Én is, és ez az egész világ is csupán valakinek a gondolata.”), a paranoid államhatalom pedig ún. „reinkarnációs vizsgálatokkal” még a leendő űrhajósok néhai énjeit is lekáderezi (hiszen a Párt ellenségei mindenhol, akár előző életekben is megbújhatnak).

Más kérdés persze, hogy meddig lehet igazán önfeledten kacagni a körülöttünk támadó űrben lebegve – néhány másodpercig biztosan, de ha van rajtunk vattakabát és motoros szemüveg, akkor egy kicsivel talán tovább is.

Turi Márton

2018/2

(Budapest, 1986) irodalomkritikus, szerkesztő, elsődleges érdeklődési területe a XX. századi és kortárs orosz próza. Kötete: Rejtekutak a pusztaságban (2016).

hÉvíz /

Hullámverés

177

Richard Rothwell (1840) National Portrait Gallery

Hlavacska András

Nincs a teremtésben vesztes Töprengések Mary Shelley Frankensteinjéről az emberiség sírgödre mellett

A három klasszikus rémregényhez (Frankenstein, Drakula, Dr. Jekyll és Mr. Hyde) írt bevezetőjében Stephen King elég egyértelműen fogalmaz a művek esztétikumát illetően: „A Frankenstein, a három regény közül a legismertebb, talán a legrosszabbul is van megírva. Mary Wollstonecraft Shelley vetette papírra tizenkilenc éves korában, tele van egy fiatal leány tágra nyílt szemű bölcselkedésével és naivitásával; gyakori kitérőivel, melyekkel megpróbálja feltárni a Nagy Filozófiai Eszméket, inkább hasonlít valami kollégiumi hálóterem kanmuriján előadott meséhez, mint gótikus horrortörténethez.” Ez a képlet valószínűleg az utóbbi években nem sokat változott – legfeljebb csak erősödött: a Frankenstein még mindig a populáris regiszter része, a nyugati kultúrában a számtalan filmes és egyéb feldolgozásnak köszönhetően a szörny történetét mindenki ismeri, miközben Mary Shelley könyvét feltehetően ritkán vesszük kézbe. De ha kézbe is vesszük, akkor sem biztos, hogy (hamar) a végére érünk.

Ahogy arra Stephen King is utalt, a regény főbb – mondjuk ki, izgalmasabb – történéseit folyamatosan kitérők szakítják meg, amelyek a cselekmény szempontjából teljesen marginálisak. Csak egy példát említve: hosszú oldalakon keresztül olvashatunk arról, hogy a Victor Frankenstein teremtette névtelen szörny hogyan sajátít el egy nyelvet, sőt még azoknak a mellékszereplőknek az életútját is végigkövethetjük, akiktől ellesi ezt a tudományt; azt viszont, hogy az ifjú természettudós miképp lehel életet teremtményébe (vagy ahogy ő maga nevezi alkotását: a démonba) a regény egy kurta oldalban elintézi. Így aztán nehéz – és megtévesztő – lenne arra biztatni bárkit is, hogy borzongató rémmesét keresve vegye kezébe Mary Shelley regényét. Írásomnak nem is ez a célja. Sokkal inkább, hogy rámutasson a regény érintette témák irodalmi és közéleti aktualitására. Éppen ezért az alábbiakban az irodalmi témák közül a Frankenstein és a sci-fi műfajának összefonódását járom körül, a közéletiek közül pedig a regény összekapcsolódását az emberi faj, emberi kultúra halálának a gondolatával.

2018/2

hÉvíz /

Hullámverés

179

A Frankenstein- és a Drakula-történet filmes adaptációinak általában közös vonása, hogy Victor Frankenstein és a démon, illetve a vérszívó gróf és a vámpírvadászok összecsapását személyes küzdelemként ábrázolják: az önjelölt szörnyvadászoknak azért kell elpusztítani ellenségüket, hogy megvédjék szeretteiket (általában fiatal nőismerőseiket). Jóllehet a főszereplőknek ezt a motivációját valamilyen szinten a regényekben is megtaláljuk, a Frankensteinben egy másik, erősebb parancs felülírja ezt. Miután a démon megtapasztalja az emberek ellenszenvét, az üldözöttséget, alkut ajánl teremtőjének: arra kéri, alkosson egy nőstényt számára, akivel elbujdoshat, akivel a világ egy civilizációtól távoli részén új életet kezdhet – máskülönben pokollá teszi a természettudós életét. Mivel Frankenstein eddigre már szomorú tapasztalatokat szerzett arról, milyen kegyetlen is a démon bosszúja (a szörnyeteg végzett legfiatalabb öccsével), szerettei védelmének érdekében elfogadja az ajánlatot. Hosszú és alapos előkészület után neki is lát a munkálatoknak, ám épp mielőtt befejezné őket, egy kísérteties gondolat üt szöget a fejébe: „Még ha elhagyják is Európát, és az Újvilág vadonjaiban keresnek lakóhelyet, annak a kölcsönös megértésnek, amelyre annyira szomjazott a démon, gyerekek lesznek a gyümölcsei, a földön elszaporodik az ördögfajzat, s magát az emberfaj létét is bizonytalanná s csupa félelemmé teszi. Vajon jogom van-e a magam javára ekkora átkot szabadítani rá számtalan emberi nemzedékre?” Ettől a gondolattól vezérelve Frankenstein megsemmisíti a démonnak szánt félig kész nőstényt, pedig tudja, hogy tettének borzalmas következményei lesznek. A szörnyeteg bosszúja nem is várat sokáig magára: még aznap, amikor a tudós elpusztítja leendő párját, végez Frankenstein egyik közeli barátjával, Clervallal. Frankensteint barátjának halálhíre mélyen felkavarja, de még ekkor is úgy vélekedik, hogy helyesen döntött: „Ezerszer inkább ontottam volna a magam vérét csöppről csöppre, csak hogy az ő életét megóvjam. De nem vethettem oda áldozatul, igazán nem vethettem oda […] az egész emberfajt.” Világos tehát, hogy Frankenstein az egyéni boldogságánál, a személyes nyugalmánál előbbre valónak tartja az emberiségnek, a fajtájának a sorsát – az emberiség jövőjének védelmében akár magát vagy szeretteit is képes feláldozni. Érdemes megjegyezni, hogy a XIX. század másik nagy szörnyregényében, a majdnem nyolcvan évvel később megjelent Drakulában hasonló gondolat fogalmazódik meg. Amikor Jonathan Harkernek, a fiatal ügyvédjelöltnek a regény elején lehetősége nyílik végezni szállásadójával, a vámpírgróffal, egy pillanatra elbizonytalanodik, ám egy röpke gondolat megacélozza elhatározását: „Hát ezt a lényt segítettem én átköltözni Londonba, ahol talán

180

hÉvíz /

Hullámverés

2018/2

több száz évig is ellehet, a város hemzsegő millióiból oltva szomjúságát a vérre, és egyre nagyobb számban fogja teremteni a félördögök új fajtáját, amely a védteleneken hízik!” Harker, ha nem is annyira nyíltan, mint Frankenstein, mégis ugyanazt a félelmet fogalmazza meg: annak a rettegésnek ad hangot, hogy a szörnyek elszaporodnak, és kiszorítják, hatalmuk alá hajtják az emberi fajt. Figyelembe véve a démon és a vámpír gróf testi adottságait, rettegésük teljesen jogos, hiszen e szörnyetegek bizonyos tekintetben szuperhumánok, olyan emberszerű lények, akik sokkal jobb fizikai képességekkel rendelkeznek, mint egy átlagember: erősebbek, mozgékonyabbak, ellenállóbbak a természet erőivel szemben stb. Sőt, a démonnak a szellemi képességei sem lebecsülendők: autodidakta módon, rövid idő alatt elsajátít egy nyelvet, amelyet nem sokkal később már avatottan használ. Nem szabad azonban megfeledkeznünk róla, hogy se a démon, se Drakula nem fogalmaz meg olyan gondolatokat, amelyek nyíltan utalnának arra, hogy az emberi faj leigázása akár rövid, akár hosszú távú terveik között szerepelne. Ezt nem is nagyon tehetik, hiszen a történetek elbeszélése, megörökítése a nyugati karakterek privilégiuma: mindkét regényt az ő leveleik, naplóbejegyzéseik, különböző írásos dokumentumaik alkotják. A szörnyetegek némaságra vannak ítélve: valódi terveiket nem ismerhetjük, csak üldözőik feltételezéseit. Ezek a feltételezések pedig arra szolgálnak, hogy minél félelmetesebbnek tüntessék fel ellenségeiket, és így alapot szolgáltassanak az elpusztításukra.

Mindez akkor válik igazán érdekessé, ha az emberiség leigázásának a gondolatához hozzávesszük a Frankenstein műfajiságát. Mary Shelley szövegét sokféle címkével elláthatjuk, nevezhetjük naplóregénynek vagy gótikus regénynek, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a sci-fi műfajában is úttörőnek számít. Egyrészt azért sorolhatjuk ebbe a műfajba, mert világában egy olyan jelenséget ábrázol (egy hullák testrészeiből összeállított lény életre keltését), amely a kor tudományos fejlettsége szempontjából lehetetlen.

Másrészt viszont a problémafelvetései is a tudományos fantasztikum műfajával rokonítják: és ezek közül a problémafelvetések közül az egyik éppen az emberi faj eltűnésének, egy másik, fejlettebb (erősebb, ellenállóbb) faj általi kiszorításának a kérdését érinti. Hosszan sorolhatnánk azokat a XX–XXI. századi sci-fi-filmeket, amelyek valamilyen szinten érintik a témát (Gattaca, a Szárnyas fejvadász 1982-es első része és a 2017-es folytatás, az Alien-filmek, a Stranger Things című sorozat stb.); valószínűleg az idevágó irodalmi műveket is sokáig gyűjtögethetnénk. Ám egy ilyesféle lista helyett – a téma aktualitásának szemléltetéseképpen – álljon itt inkább egy részlet 2017 irodalmi Nobel-díjasának, Kazuo Ishigurónak

2018/2

hÉvíz /

Hullámverés

181

a Ne engedj el… című regényéből: „James Morningdale […] Skócia egyik isten háta mögötti zugában dolgozott […]. Fel akarta kínálni az embereknek a lehetőséget, hogy különleges adottságú gyerekeik legyenek. Nagyobb intelligenciával, jobb atlétikai képességekkel, ilyesmivel. […] Nos, rájöttek persze, a kutatásait leállították […]. [A] mesterségesesen létrehozott gyermekek egész nemzedéke, amely aztán elfoglalja helyét a társadalomban? Gyerekek, akik bizonyítottan felsőbbrendűek nálunk, többieknél? Azt már nem. Ettől az emberek megrémültek. Ettől visszarettentek.”

Ennek a kérdésnek az aktualitásán morfondírozva azonban nehéz nem észrevenni, hogy az emberi faj, az emberi civilizáció, az emberi kultúra eltűnésének, lecserélődésének a kérdése egyáltalán nem a sci-fi és a rémtörténetek belügye: hiszen ezek a gondolatok mindennapi beszédtémáinkban is tetten érhetőek. A nyugati civilizáció megsemmisülésének, radikális átalakulásának a képzete a mi jelenünk: a Frankenstein pedig éppen arról tanúskodik, hogy ezek a félelmek milyen mélyen gyökereznek. A XIX. századi, brit szerzők tollából származó rémtörténetek, horrorelemeket tartalmazó művek koloniális elemzésének hosszú hagyománya van. Kétségtelen, hogy az ide sorolható hosszabb és rövidebb terjedelmű prózaalkotások közül nem egyben könnyebben felfedezhető a gyarmatosító és gyarmatosított közötti feszültség, az elnyomó és az alárendelt ellentétének démonizálása, a zsarnokoskodásból fakadó lelkiismeret-furdalás, a leigázottak ellencsapásától való félelem, mint a Frankensteinben. Charlotte Brontë Jane Eyre című regényétől Kipling elbeszélésein át Stoker Drakulájáig hosszan sorolhatnánk a példákat. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Frankenstein, ha kevésbé feltűnő kapcsolatot is teremt a gyarmatosítás és a horror között, mégiscsak jóval korábban teszi azt, mint az előbb említett művek.

Figyelmesen olvasva Mary Shelley regényét, a gyarmatosítás és a gótika összekapcsolása már egészen korán tetten érhető a szövegben. Walton kapitány – a regény kerettörténetének elbeszélője – húgának címzett augusztus 5-i levelében különös eseményekről számol be. A kapitány az Északi-sark felé tart, de hajóját körülzárja a jég, így kénytelen vesztegelni. Ám még ezen az isten háta mögötti vidéken is emberekbe botlik: először egy kutyaszánon utazó, óriás termetű alakot lát a távcsövén keresztül, később pedig egy férfi közelít a jégen – a halálosan kimerült jövevényt Walton kapitány fel is veszi a hajóra. Az utóbbiról hamarosan kiderül, hogy ő Victor Frankenstein; az előbbiről pedig, hogy a természettudós teremtménye. Ám Walton kapitány, még mielőtt a két különös alak személyazonosságáról értesülne, egy érdekes megkülönböztetéssel él: „Ez

182

hÉvíz /

Hullámverés

2018/2

az ember [Victor Frankenstein] azonban a másik utazótól [a démontól] eltérőleg, nem látszott valamely fölfedezetlen sziget vad lakójának, ez európai volt.” (Csak vájt fülűek kedvéért: „He [Frankenstein] was not, as the other traveller [the demon] seemed to be, a savage inhabitant of some undiscovered island, but a European.”) Miközben a démonnak származását tekintve semmi köze nincs holmi „fölfedezetlen sziget vad lakóihoz”, a regény ezzel a hasonlattal mégis száműzi őt az európaiak közül, és egy olyan csoport tagjaival azonosítja, akik európai, gyarmatosító nézőpontból leigázhatók, leigázandók. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a regény második felében Frankenstein már ennek a lénynek az egész emberiség ellen intézett támadásától retteg, akkor máris egy olyan jelenségnél kötünk ki, amelyet Stephen D. Arata a fordított gyarmatosítástól való rettegésnek nevezett. Ennek lényege, hogy egy olyan csoportot, akik elnyomtak vagy elnyomnak másokat, hatalmába kerít az a paranoid elképzelés, hogy a jövőben őket fogják leigázni. Persze az a kérdés, hogy a Frankensteinben ez a rettegés mennyire megalapozott, nyitva marad. Ahogy már említettem, a történetet az európai szereplők írásaiból ismerjük meg. Ezek a dokumentumok tolmácsolják a démon kijelentéseit is, amelyek között szerepel, hogy „hadat üzen az egész emberi fajnak”. Ígérete szerint azonban a démon ezt a harcot felfüggesztené, ha hozzá illő párra találna. Mivel Victor Frankenstein ezt megtagadja tőle, a démon támadásba lendül. Ebből a szempontból beszédes, hogy először azt a Clervalt öli meg, akinek dédelgetett tervei közt szerepelt, hogy „ellátogat Indiába, mert úgy hitte, ha megismeri különféle nyelveit és társadalmát, lényegesen elősegítheti az európai gyarmatosítást és kereskedelmet.” Ennek a gyilkosságnak, amellett, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon Frankensteinnek, szimbolikus jelentőséget is tulajdoníthatunk. A regény vége viszont meggyengíti ezt az olvasatot, hiszen a démon utolsó megnyilvánulásai nem arról árulkodnak, hogy folytatni kívánja magánháborúját az emberiség ellen.

Ezt a bizonytalansági tényezőt azért fontos aláhúzni, mert ez teszi a démon szimbolikusságát összetetté és aktuálissá. Nem lehetünk biztosak a terveiben, de „jobb félni, mint megijedni” alapon tartunk tőle, és megpróbáljuk megelőzni, hogy túlnőjön rajtunk. Részben azért is, mert már voltunk a helyzetében, mert az európai civilizációnak már nagy gyakorlata van abban, milyen az, amikor az uralma alá hajt másokat. Tegyük még hozzá, hogy ezt a szörnyeteget mi magunk teremtettük, és azzal uszítottuk rá az emberiségre, hogy elfordultunk tőle, száműztük a társadalmunkból. (Persze ez a párhuzam első ránézésre sántít, hiszen a démont egy svájci természettudós alkotja meg, akinek a hazája nem annyira érdekelt a gyarmatosításban, mint például Anglia vagy Spanyolország.

2018/2

hÉvíz /

Hullámverés

183

De egyrészt ismeretes, hogy a korai gótikus művek szerzői előszeretettel helyezték a szülőföldjüktől különböző országba a történeteik cselekményét, hogy annak allegorikussága kevésbé legyen szembeötlő; másrészt ezt a képet az is árnyaltabbá teszi, hogy Frankenstein a nőstény megalkotásának előkészületeit Angliában és Skóciában végzi, mert csak itt találhatja meg a munkájához szükséges legújabb természettudományi ismereteket.) Végezetül a démon szimbolikájáról gondolkodva arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ennek a lénynek a miénktől élesen különböző megjelenése a legfőbb bűne. Bármennyire is triviális ez egy szörnyeteg esetében, mégsem szabad átsiklanunk fölötte. A démon, mielőtt bosszút esküdne az emberiség ellen, több rossz tapasztalatot is szerez arról, hogy milyen az, amikor a külső megjelenése meggátolja, hogy bárkivel is párbeszédet kezdeményezzen. A teremtője hanyatt-homlok elmenekül, amikor a démon életre kel; a tanya lakói, akiknek titokban fát gyűjt, ütlegelni kezdik, amint megpillantják; a férfi, akinek a gyerekét kimenti a vízből, rálő a pisztolyával. Beszédes, hogy az első, aki szóba elegyedik vele, egy vak férfi: úgy tűnik, ha valakit nem riaszt el a démon külseje, akár szót is érthet vele.

Mindent egybevéve tehát nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Mary Shelley regénye nemcsak a sci-fi-kedvelők számára ínyenc falat – problémafelvetéseivel bárki jóllakhat (sőt, talán a torkán is akadnak). Frankenstein teremtényének az arcát fürkészve a nyugati civilizáció démonaival nézhetünk farkasszemet. De ha elsőre megnyugtató is a tudat, hogy elődeink kétszáz évvel ezelőtt ugyanezekkel a (kulturális, faji?) szorongásokkal viaskodtak, az talán mégsem ad olyan sok bizakodásra okot, hogy ezekkel azóta sem sikerült megbirkóznunk.

Hlavacska András

184

(Budapest, 1989) kritikus, szerkesztő. Az ELTE BTK doktorandusza.

hÉvíz /

Hullámverés

2018/2

HAJÓSZAKÁCS

Fotó: etramping.com (a kép csak illusztráció, nem Kun Niaót ábrázolja)

Gerlóczy Márton

KUN NIAO LEVESE Prachuap Khiri Khan tartományban, a Nong Phlap-i járás egyik nagy kiterjedésű, mészkőhegyekkel körülölelt fennsíkján, a Pala-U-ba vezető 3218-as gyorsforgalmi út mentén található Kun Niao kifőzdéje. Ezen a vidéken földművelők élnek és gazdálkodnak, mélyen vallásos, buddhista parasztok, akik vagy a saját kis tanyájukon, vagy a környéket lassan teljesen ledózeroló amerikai ananászkonzervgyár földjein dolgoznak.

A Dole évről évre újabb és újabb területeket vásárol fel vagy bérel magának, aztán ha eljön az ideje, szélcsendes estéken, amikor a természet már a vadászattól mozgalmas éjszakára készül, megjelenik buldózerekkel és felégeti a zöldellő, dús, madárcsicsergéstől és békakuruttyolástól hangos erdőt, hogy a földet ananásszal ültesse tele, ahol aztán többnyire a közeli Mianmarból átmenetileg a gyár szomszédságába költöztetett olcsó munkaerőt dolgoztatja. Jó ideje úgy érzek már az ananász és az ananászföldek, mint más a marhahús és a vágóhíd iránt, és amikor a boltban elsétálok egy ananászkonzerv mellett, azon túl, hogy természetesen meg nem vásárlom, elönt a méreg, a füst elől menekülő lakótársainkra gondolok, gyíkokra, békákra, madarakra, kígyókra, akiket elűztek otthonukból a hawaii pizza és az „egzotikus” gyümölcssaláta miatt.

Kun Niao kifőzdéje a thai tanyavilág ananászföldjeit átszelő főútvonal utolsó valamirevaló vásárlóhelyén található, mielőtt a 3218-as felkapaszkodna a hegyekre, ahol aztán a száraz téli hónapokban poros, kacskaringós, elefántcsapásokkal és elefántszarokkal sűrűn szegélyezett vonalát elnyeli a liánok és indák szövevénye, a dzsungel magas, örökzöld fáinak lombsátra, a szinte áthatolhatatlanul sűrű őserdő növényzete.

Az alacsony belmagasságú, nyitott épületben négy asszony üzemeltet három vállalkozást, zöldség- és húsboltot, alapvető élelmiszerek és tisztítószerek boltját, illetve a kifőzdét, ahol ketten dolgoznak. Amíg Kun Niao főz, Kun Wang, egy idős

2018/2

hÉvíz /

Hajószakács

187

asszony, mosogat, felszolgál, vagy saját kis pultjában, a papayasaláta készítésére alkalmas pultjában készíti el azt, amit ott készíteni szokás, a papayasalátát.

Kun Niao idén megemelte a leves árát. Lehetséges, sőt szinte biztos, hogy a többi étel árát is megemelte, de én az étkezdében egyebet ritkán fogyasztok, elsődleges célom a leves megszerzése, ami tavaly még csak kettőszáz, idén azonban már kettőszáznegyven forintomba került. Ezért a levesért az elmúlt négy évben igen jelentős számú kilométert hagytam a hátam mögött. Nem a Pest és Prachuap Khiri Khan tartomány közti távolságra gondolok, mert az szinte elhanyagolható, hanem a szállásadóm és jóbarátom, a többek között a mongol sztyeppéken, a kínai Kantonban, a párizsi művészvilágban, illetve Mátészalka értelmiségi köreiben is világhírű aatoth franyo festőművész és feleségének tanyája és a Kun Niao kifőzdéje közti távolságra. Ezt az oda-vissza tizenkét kilométeres távolságot részint gyalogszerrel, a tanyákat őrző kutyafalkák ellen bambuszbottal felszerelkezve, részint autóstoppal tesszük meg.

Kun Niao képe, melyet a világhírű, magyar származású magyar festőművész tavaly készített róla, hogy távozásomat követően a szívembe marjon, kint lóg a konyhám falán, a főzőlap fölött, ott, ahol a leves készül, amikor készül. Kun Niao integet, bájos tekintetével sok szerencsét kíván a főzéshez, a leves elkészítéséhez, melynek nem túlságosan bonyolult fortélyait egy évvel korábban sajátítottam el tőle, amikor azt is megengedte, hogy videóra vegyem. Ennek köszönhetően le tudtam mérni, hogy a leves tálalásának ideje szűk két perc, de Kun Niaót nem kergette sem tatár, sem kínai, ráérősen végezte dolgát, tehát a leves elkészítési ideje, amennyiben az előkészületeket kellő körültekintéssel és szakértelemmel végeztük el, az én számításaim szerint megegyezik a forró vízbe mártott rizstészta megpuhulásának idejével, ami legfeljebb egy perc.

Gyakorlott dél-kelet-ázsiai utazó étteremben nem rendel levest, mi több, be sem teszi a lábát étterembe. Az utcai árusoknál étkezik, tehát ha levest akar enni, akkor a levesezőhöz megy, oda, ahol kizárólag levest készítenek és árulnak. Minden más gyanús. Minden más gyengébb minőségű és jóval drágább is, vagyis nem thai embernek, hanem turistának való. Megfigyeléseim szerint, amikor étkezésre kerül a sor, a legtöbb turista az éttermi körülményeket részesíti előnyben az autentikus táplálkozási szokások kihívásaival szemben, a párnát a segge alatt, a kényelmes székeket és asztalt, a tiszta, csillogó kanalat és a készséges kiszolgálást. Nem enni jár az étterembe, hanem étterembe jár enni. El kell töltse a felesleges időt, a semmittevéssel járó időt valamivel. Erről szól a nyaralás: a felesleges idő, tehát az összes rendelkezésre álló idő eltöltéséről, és a turista nem ismer lehetetlent, a kihívást kreatívabbnál kreatívabb tevékenységek segítségével teljesíti, úgymint

188

hÉvíz /

Hajószakács

2018/2

napozás, nézelődés, fényképeszkedés, pancsolás, utazás és az evés mindenekelőtt.

Az esetek túlnyomó többségében anélkül hagyja el az ország területét, hogy – szent meggyőződése ellenére – megkóstolta volna azokat a fogásokat, melyek a bennszülött lakosság étrendjét képezik. Azok a népszerű levesek (mert én most csak a levesekről beszélek), melyek a turistaövezetekben 200-240 forint helyett 640-2000 forintért az asztalára kerülnek, ugyanazok a levesek, amikhez már Budapesten is hozzá lehet jutni. Az étlapon valóban a nevük szerepel, el lehet olvasni, oda van írva, joggal gondolhatja azt bárki, hogy megkóstolta ezeket, ráadásul még finomak is, kétségtelen, ahogyan finom a marhapörkölt is a Váci utcai éttermekben, de azért az anyós jobbat csinál, és pénzt sem kér érte.

A levesezőt nagyon könnyű felismerni gurulós kiszolgálóegységének, mozgóbüféjének típusáról, annak felszereltségéről. Már messziről látni, hogy a kocsi rendelkezik-e azzal a beépített, háromosztatú főzőüsttel, amely nélkül a levest elkészíteni, ha nem is lehetetlen, de meglehetősen kényelmetlen. Az ilyen mozgóbüfét erre a célra, a leveskészítés és -árusítás céljára gyártják ipari mennyiségben, akárcsak a palacsintás kocsiját vagy a papayasalátás polcos üvegdobozát, melyek szintén messziről felismerhetőek. A leveses a palacsintással ellentétben korán kel, mint egy pék, hogy mire az első törzsvendégek, a munkába igyekvő dolgozók felbukkannak, tálalni tudja a levest. A nap a hús(alap)levek elkészítésével kezdődik. A legtöbb helyen gázpalackkal főznek, de tűztérrel rendelkező egységeket is látni, ahol – az üst két nagyobb űrtartalmú tartályának csirke-, illetve disznóalapú húsleve és a kisebb tartály tészták és zöldségek puhítására szolgáló vize alatt – tíkfatűz lobog.

Amikor a turista Thaiföldre és a thai levesekre gondol, legtöbbször a tengeri herkentyűk jutnak eszébe, emlékezetében az a rákoktól és poliptól és tintahaltól gazdag leves képe gőzölög, amit a tengerparti üdülőhelyeken tesznek elé, holott Thaiföldön a legelterjedtebb és legáltalánosabb levesek a Magyarországon is kiemelkedő bánásmódnak örvendő sertés- és baromfiállományból származó alapanyagokhoz köthetők. Ennek köszönhetően – erről később még egy recept segítségével szót ejtünk – a hagyományos thai leves – a tengeri herkentyűs levesekkel és papayasalátával ellentétben – néhány otthon is könnyedén beszerezhető ázsiai hozzávaló segítségével hazánkban is könnyedén elkészíthető.

Miután a turista hazatért a nyaralásból, előszeretettel látogatja Budapest thai vagy thainak álcázott levesezőit, ahol természetesen ugyanazt a levest rendeli meg, amit a Thai Királyság éttermeiben oly nagy mértékben megszeretett, ám az ízetlen, seíze-sebűze mirelitrákokkal és -polippal és -tintahallal felszolgált levesért immáron kétszer annyit fizet, mint a nevetségesen drága tengerparti

2018/2

hÉvíz /

Hajószakács

189

étteremben. Ismerem az érzést, magam is kipróbáltam, én is voltam olyan turista, aki szar leveseket evett drága pénzért, de mára olyan turista vált belőlem, aki csak a jó levest szereti olcsón, mert minden mástól – ahogy aatoth franyo barátom, a világhírű festőművész mondaná – a bele kifordul.

Kun Niaóhoz rajtunk kívül nem járnak turisták, a környéken nincs se tengerpart, se kupleráj, se gokartpálya. Egyedül akkor találkozni, illetve nem találkozni velük, amikor a Pala-U-i vízesés felé száguldozva elhajtanak melletted bérelt autójukkal a 3218-on, és a thai földművelőkkel ellentétben eszükbe nem jut megállni, hogy segítsenek a bambuszbottal a semmi közepén stoppoló embertársaikon. Mivel a parasztok ezen a vidéken nem fogadnak el pénzt a fuvarért, aatoth franyo, világhírtől tartózkodó világhírű festőművész barátom ajándékkal hálálja meg segítségüket. Minden télen egy teli zacskó, másfél kilónyi, Thaiföldön gyártott Eiffel-tornyos kulcstartóval érkezik meg Párizsból Thaiföldre, s e kulcstartókat kizárólag a sikeres autóstopok utáni hála kifejezésére tartogatja. Gyakran előfordul, hogy a sofőr már rendelkezik legalább egy Eiffel-tornyos kulcstartóval, amit a világhírű festőtől korábban kapott egy szintén sikeres autóstopért cserébe.

Az erre tévedő turistáknak komoly fejtörést okozhatna a minden második autó szélvédőjén ott fityegő Eiffel-tornyos kulcstartók rejtélye, de mint említettem volt, nem jár erre turista egy szál se.

A rendelést követően a leves gyorsan az asztalunkra kerül. A felszolgálás sebességének titka az előkészületekben rejlik, a leves, mint mondtam, akár egy-másfél perc alatt elkészíthető, amennyiben minden rendelkezésre, illetve kézre áll. A mozgóbüfé elhúzható üvegablakai mögött a felső polcokon különféle főtt és sült sertéshúsok, tepertő, főtt darálthús, főtt csirkehús, sertésés baromfibelsőségek, illetve halgombócok, míg az alsó polcon zöldségek és tészták sorakoznak. A lábostól balra kis edényekben és tálakban találhatóak az előre felszeletelt zöldségek, az alumíniumtál hideg vizében ázó bambuszrügy, mellettük a különböző tésztakazlak, az alsó rekeszekben a szószok, fűszerek, a pulton mozsár, bárd, vágódeszka.

Egy igazi thai leves elképzelhetetlen halszósz nélkül, az igazi thai levesező pedig elképzelhetetlen a csilis halszósz nélkül, amelynek elkészítése végtelenül egyszerű: a csiliket apró darabokra vágjuk, a szószostálba hajítjuk, ráfacsarjuk két negyed lime levét, és a kifacsart lime-darabokkal együtt felöntjük halszósszal.

Azt nem tudom, hogy az életemet hol rontottam én el, ha elrontottam egyáltalán, de abban biztos vagyok, hogy az ország (mármint Thaiföld) legkedveltebb halszósza, a Tra Chang nélkül én már sohasem leszek olyan elégedett, mint amilyen most vagyok, ezért igyekszem tájékozódni, felkészülni a

190

hÉvíz /

Hajószakács

2018/2

MADÁRASSZONY LEVES (Kun Niao vietnami, de a neve kínai eredetű.

A Niăo mandarin nyelven madarat jelent.)

Hozzávalók: rizstészta, tortillachips, halszósz, szójaszósz, szárított rák, csili, lime, húslé, tepertő, füstölt tarja, főtt darálthús, fürjtojás, petrezselyem, újhagyma, póréhagyma, koriander, bambuszrügy.

Elkészítés: Mindent előkészítünk. Mindenből egy keveset. Mindent felvágunk, felaprítunk, felszeletelünk. A tálalás titka az előkészületeken túl a sorrend és az arányok. Ha már minden készen áll, a mély levesestányérba először a tészta kerül, ami ilyenkor, összeragadva, a tésztaszűrő félgömb alakját felvéve egy kis dombot formál. Ezután a húsok. Három vékony szelet füstölt hús, egy evőkanálnyi darálthús, egy-két darab petrezselyem módjára felaprított tepertő. Ezután egy fürjtojás. Vagy kettő. Kun Niao nem tesz a levesbe tojást, én viszont – a japán levesek hatására – igen. Ezzel mintegy pótolom a halgombócot is, az egyetlen hozzávalót, amit Kun Niao levesében, gyatra gyári minősége miatt feleslegesnek érzek. A póréhagyma és a bambuszrügy következik, de csak miután 20 másodpercre forró vízbe vagy forró húslébe mártottam. Ezután finoman felengedem a tányért húslével. Nem árt, ha nem pusztán a mozdulatok, de a húslé is finom.

Elfelejtettem megemlíteni, aki nem tud egy tisztességes magyar húslevest elkészíteni, az hozzá se fogjon a thai leves elkészítéséhez. A levesnek nem szabad ellepnie a tésztát. A dombtető alkosson kis szigetet, melyre a műveletek végén majd a tortillachips kerül. Az apróra vágott zöldség következik. Majd a szárított rák, amennyiben van otthon. Nekem még sose volt, mert nincs ékszerteknősöm, ritkán járok kisállatkereskedésben.

Egy-két csepp szójaszósz, majd a legfontosabb, ezt már tudjuk, a halszósz, végül pedig – ha van otthon, nekem még sose volt – a tortillachips, amit sok helyen ropogósra pirított rizstésztával helyettesítenek, ha nekik sincs.

Amennyiben a csilis halszószt tartalmazó szószostál már az asztalon van, azonnal tálaljuk a levest, ha viszont nincs, akkor nem tetszettek figyelni, és akkor az egész nem ér semmit, az élet el lett rontva.

2018/2

hÉvíz /

Hajószakács

191

legrosszabbra, azokra az időkre, amikor majd nem lesz lehetőségem thai piacon járva feltölteni magyar mélyhűtőmet. Esténként a Thai-öböl partján fekvő Rayong kikötőiből öreg halászhajók százai futnak ki a nyílt vízre, ahonnan legkésőbb reggel hatig átlagosan százezer kilónyi hallal térnek vissza. A negyven éve működő családi vállalkozás dolgozói itt szerzik be a boldogságomhoz szükséges halat. A rayongi piacokon vásárolt, átlagosan négy centiméter hosszú szardellákat a gyárba érkezve besózzák, majd hétezer literes, acéllemezzel fedett erjesztőtartályokba öntik.

A halszósz egy év elteltével, 1% cukor hozzáadásával áll készen a palackozásra, és arra, hogy a kamionokra, üzletekbe, levesezőkhöz, asztalokra, illetve azokba a Dasida márkájú táskákba kerüljön, amikhez igen kedvezményes áron jutok hozzá egy elegáns bangkoki Dasida márkakereskedésben. Az első olyan évben, amikor már úgy tértem haza az országból, mintha csak a piacra ugrottam volna ki (csilivel, tésztákkal, szószokkal, különböző currykkel, kókusztejjel megrakott Dasidáimmal), a két félliteres üveg halszósz kilenc hónapig szolgált, ezért aztán több mint bizonytalan anyagi helyzetem kilátásaira gondolva idén már két egyliteres üveggel vásároltam, és megemeltem a csiliadagot is, mert enélkül a csilis, fokhagymás, lime-os halszósz nélkül félek, pontosan tudnám, hogy az életemet hol rontottam én el: minden egyes étkezésnél. Már nem tudok olyat fogást mondani, amiről az elmúlt években ne derült volna ki, hogy a csilis halszósz éppen a legmegfelelőbb ízesítő hozzá. A halszósz tehát, ha a helyzet úgy hozná, Magyarországon is elkészíthető, nem kell hozzá más, mint egy erjesztőtartály, egy év türelem és 750 dkg szardella, amelyből a Tra Chang cég szerint 2070 ml, tehát több mint két évre elegendő halszósz nyerhető ki.

Gerlóczy Márton

192

(Budapest, 1981) író, publicista. Legutóbbi regénye Mikecs Anna: Altató címmel tavaly jelent meg. Évek óta Thaiföldön tölti a teleket.

hÉvíz /

Hajószakács

2018/2

ÖBÖl

Filmrészletek: Makk Károly: Ház a sziklák alatt (1958), Török Ferenc: Szezon (2004)

Vasvári Zoltán

A Balaton mint szimbólum Az elveszett paradicsomtól a megálló időig

A Balatont csak a XIX. század utolsó évtizedeiben fedezik föl mint üdülőhelyet. Komolyabb, számottevő idegenforgalom, az is inkább belföldi, csak a XX. század elején kezd kialakulni, a szerves fejlődést több tényező, katasztrófa gátolja: az első világháború, a Tanácsköztársaság, majd a fehérterror, a gazdasági válság, végül a második világháború és az azt követő évtized gazdasági, politikai berendezkedése.

Mindezek fényében talán meglepő, de mégis jól magyarázható, hogy bár a Balatont már a némafilm is felfedezte (A Balaton, az Al-Duna és a Tátra, ismeretterjesztő, 1909, A Balaton leánya, játékfilm, 1921), hangosfilmgyártásunk első korszakában, 1944-ig alig egy tucat filmben tűnik fel a tó. Később azonban számos alkotásban a Balaton nem egyszerűen alkalmas helyszín, hanem szimbólumértékű képi elem, amely fokozni hivatott a mű hatását.

Makk Károly remeke, a Ház a sziklák alatt (1958) az irodalmi alapanyag, és nyilván annak szerzője, Tatay Sándor miatt is játszódik Badacsonyban. A filmben viszont a tó csak a zárójelenetben jelenik meg, már-már szimbolikus jelentést hordozva: a gyilkossá vált főhőst a határtalanul nyugodt víztükrön hajóval viszik a börtön felé. Az Illés György által ragyogóan fényképezett táj egyenlő szerephez jut a görög sorstragédiákat idéző történettel és a színészi játékkal, ez a mű azonban mégis inkább badacsonyi, mint balatoni.

A Sarkadi Imre drámájából forgatott Elveszett paradicsom egy Balaton melletti kis faluban játszódik, ahol a főhős felkeresi édesapját, miután tiltott műtétet hajtott végre szeretőjén, aki belehalt abba. Itt vet számot életével, szembesítve azt apjáéval, és készül a letartóztatásra, a tárgyalásra, a börtönévekre. Tél vége van, mindent hó borít, a Balaton be van fagyva, de már vékonyodik a jégréteg.

A film híres jelenetében az orvost alakító Pálos György és a rokon lányt játszó Törőcsik Mari a Balatonhoz kocsikáznak. A havas tájon lesétálnak a vízpartra, majd Pálos elindul befelé a befagyott Balaton jegén. Már eléggé eltávolodott a parttól, amikor beszakad alatta az elvékonyodott jégpáncél. De Pálos nem

2018/2

hÉvíz /

öböl

195

fullad bele, csak derékig süllyed a vízbe, kikászálódik és partra ér. A képi üzenet egyértelmű, mégis sokjelentésű szimbólummá válik.

A film döntő része zárt térben, az apai házban játszódik, ez fokozza a lezajlódó dráma súlyát, akárcsak a mindössze három szereplő feszültséggel teli, intim viszonya. A kopár, kihalt, de végtelen hótiszta vízparton játszódó jelenet a főhős köztes állapotának szimbóluma. A visszavonhatatlanul megtörtént bűn után, de még a bűnhődés előtt a megváltás esélyét villantja föl.

Már Fábri Zoltán 1963-ban készült Nappali sötétségében fontos dramaturgiai ellenpontként szerepelt a Balaton a tragikus, világháborús történet párhuzamaként. Hasonló szerepet kapott Bacsó Péter 1967-es Nyár a hegyen című filmjében is a nyári Balaton, ami a másfél évtizeddel korábban ugyanitt működött internálótábornak lesz ellentéte. A filmben fiatalok töltik a nyarat egy Balaton-felvidéki felhagyott kőbánya melletti barakkban. Csatlakozik hozzájuk egy középkorú férfi, akiről lassanként kiderül, hogy az ’50-es években itt raboskodott, a kényszermunkatáborban. A férfi később véletlenül találkozik volt táborparancsnokával, aki nemcsak rabtartója, de korábban barátja, kommunista elvtársa is volt. A rabot és fogva tartóját alakító Mensáros László és Tomanek Nándor nagyszerű játéka teremti meg a film lebilincselő feszültségét. A körülöttük figyelő fiatalok azonban nemigen értik, amiről a két emlékező vitatkozik, igazi részvét is csak a fiatal tanárnőben ébred. A férfi azonban csak a megértést fogadja el, a felkínált szerelmet nem. A fiatalok számára az ’50-es évek, a Rákosi-korszak már történelem, új világ van, amely nem érti, de nem is nagyon akarja megérteni az apák fiatalságának világát. Az apák részéről pedig ott a felismerés, hogy nem szabadulhatnak a múlt kísérteteitől, és nincs joguk a fiatalokat azokkal terhelni.

A képi világ szimbolikája ezt erősíti: akkor is itt volt a Balaton, amikor munkatábor működött, most is itt van, de mi most élünk, és élvezzük minden örömét. Csak az apák viaskodnak a régi árnyakkal. A ’60-as években újdonságnak, sőt bátor tettnek számított a Rákosi-korszak munkatáborairól szólni, de Bacsó mindezt úgy teszi, mintha a jelen már a problémátlan boldogság világa lenne.

Talán ezért is a nyári Balaton.

Hintsch György 1968-ban készült filmje, A veréb is madár fergeteges vígjáték, köszönhetően a kitűnő Kabos László kettős főszerep-alakításának, ez a film azonban keservesen groteszk szatíra is az új gazdasági mechanizmus bevezetése idején dúló harcokról. Gyilkos szatíra a Balaton mellett játszódó jelenetsor is, olyan emlékezetes képekkel, mint a Balatonban gumimatracon lebegő kedves vendégnek ezüsttálcán koktélt felszolgáló pincér, ahogy a feje búbjáig elmerül a tóban, vagy a lerobbant lift helyett a külföldieket a karjaiban az emeletre szállító

196

hÉvíz /

öböl

2018/2

hotelszolga. A pénzes nyugati turistáknak Riviéra-szintű ellátás jár, míg néhány méterrel a hotel plázsa mellet, a szabadstrandon egymás hegyén-hátán izzad a nép. Kabos a film végén azzal búcsúzik, hogy azt kéri: bánjanak úgy a hazai emberekkel is, mint a pénzes külföldiekkel. De a szatíra mögül elővillan az alig leplezett propaganda: lám, már ezt is képes nyújtani az ország, a Balaton.

Nagyon fontos, szimbólumértékű dramaturgiai szerepet kap a Balaton Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem (1969) című regényében és Szőnyi G. Sándor 1972-ben abból készített tévéfilmjében. A Sötétruhás fiút a gyár, ahol dolgozik, Siófokra küldi üdülni, miután kiderül, hogy magát görög diplomatának kiadva gyanútlan lányokat szedett rá. Itt találkozik a gyönyörű Karácsony Nagy Zsuzsannával, „Nyár”-ral, az első nővel, akibe tényleg beleszeret. A balatoni helyszín többféle funkciót is betölt. Egyrészt a szikrázó nyári Balaton a nagy szerelmek születésének a helyszíne, rendkívüli érzelmi hatású háttér. Másrészről Siófok talmi csillogása, a nyugati turisták előtti gátlástalan hajbókolása figyelmeztető jele a törvényszerűen közeledő, majd bekövetkező tragédiának.

A siófoki történések egyik legfontosabb képsora a strandon játszódó jelenet. A munkától kidolgozott testű, ám egyébként jelentéktelen külsejű fiú úszás után, víztől csillogó bőrrel lép ki a partra, ahol meglátja a közeledő Zsuzsannát. A lány strandruhában, nagy szalmakalappal a fején érkezik. Aztán lassan megválik ruhadarabjaitól, és már csak bikiniben fekszik a napon. Később megkéri a fiút, hogy kenje be a bőrét napolajjal. A két, majdnem meztelen testet látjuk a napfénytől ragyogó, vidám Balaton-parton, a két fiatal szép testét, amelyek hamarosan az enyészeté lesznek. A lányt a fiú öli meg, a fiút kivégzik, de az ő halálának oka is tulajdonképpen az a másik, gyönyörű test. És Fejes Endre zsenialitását mutatja, hogy miközben a fiú Zsuzsanna gyönyörű testét kenegeti, hosszú, karcsú nyakát, szép ívű hátát, egészen le a telt csípőig, a halálról beszélnek, a fiú barátjának haláláról, akiért bejön majd a csontváz, gyere, hülye, mondja majd neki, megszorítja, ahol kell, és viszi.

Révész György 1957-es Éjfélkor című filmjében és Gothár Péter majd’ negyedszázaddal később forgatott Megáll az időjében (1981) kísértetiesen hasonló szerepet kap a Balaton. Két film, két kor, két rendező tökéletesen ellentétes szándékokkal, világlátással, mondanivalóval – a Balaton mégis mindkét alkotónál a szemérmes hazaszeretet szimbóluma. Révész filmjében a két főszereplő (Ruttkai Éva és Gábor Miklós) a férfi válása után a mézesheteket tölti ifjú házasként 1956 októberében Tihanyban.

Itt értesülnek a 23-i eseményekről, pontosabban itt élnek át szorongó napokat megbízható hírek hiányában. És innét, az őszi Balaton csodálatos

2018/2

hÉvíz /

öböl

197

világából indulnak Budapestre, hogy ki így, ki úgy, meghozza élete nagy döntését: a fiatalasszony elhagyja az országot, a férfi, a magyar színész marad.

Gothár filmjében szintén a disszidálás előtt látogat el még egyszer utoljára a három fiatal a Balatonhoz. A Megáll az idő azonban a pusztulás filmje. A rendező szemében a nyolcvanas évekből visszapillantva a hatvanas évek a szomorú szétmállás világa (a folyamat egyébként, ha más formákban is, de megszakíthatatlan – lásd majd az 1979-es A kis Valentinót, saját koráról). Gothár ’60-as évekbeli Balatonja ennek megfelelően kietlen, elhagyatott táj, a vizet az úttól sorompó zárja el. Mégis, Magyarországtól búcsúzva ide el kell jönni, még egyszer, vagy talán először és utoljára meg kell fürödni a tóban. És a Balaton, valamint a megtalálni vélt szerelem hatására ketten, az egyik fiú és a lány nem is mennek tovább. És ismét egy végtelenül szomorú film, ezúttal már 2004-ből: Török Ferenc Szezonja, ami akár Bacsó Péter Szerelmes biciklistákjának (1965) párdarabja is lehetne – de micsoda óriási a különbség! Török filmjében is három fiatalember indul a Balatonhoz, csakhogy ők nem felhőtlen nyaralásra készülnek. Dolgozni jönnek, pincérek lesznek a privatizált aligai volt pártüdülőben. A film nagy része itt játszódik, magát a Balatont csak két rövid jelenetben látjuk. Az egyikben este, munka után, a már kihalt partra mennek le fürödni a fiúk. Fiatalok, életerősek, bolondoznak is a maguk módján, mégis végtelenül szomorú ez a fürdési jelenet.

Mintha ők már tudnák, legalábbis a főhős, hogy: Az ember végül homokos szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.

(József Attila: Reménytelenül) Ezekre a fiúkra mint emberekre senkinek sincs szüksége, munkaerőként és szexuális szolgáltatóként is csak meghatározott időre és árért – amíg megéri annak, aki fizet. Ebben a világban csak a pénz számít, és egy-egy pillanatra ők is lehetnek megrendelők, lásd a másik tavi jelenetet, amikor az egyik fiú egy pincérlánnyal hajókázni megy. Csak így lehet, így kell élni ebben a világban – de minek, kérdi a film tőlünk. A XXI. század elejére a Balaton az önfeledt vidámság, a boldog nyaralások, a csodás természeti táj helyett a pénz uralmának, a megszomorítottak és kiszolgáltatottak nyomorúságának szimbólumává vált.

198

hÉvíz /

öböl

2018/2

Végül a szimbólumként használt Balaton-képek között még egy enigmatikus kísérleti filmet említek röviden 2002-ből: Bánóczki Tibor és Csáki László Az ifjúság megnyugtat című alkotását. A vállaltan szimbolikus képi megoldásokkal operáló filmben többször és különböző formákban bukkan föl a tó, például a késő Kádár-korszak vizuális kultúrájának jelképszerű ábrázolásaként egy falusi ház falán a Balaton „folytatódik”. A film rögtön balatoni képpel kezdődik. Három férfi himbálódzik egy csónakban a tavon, és valami hihetetlenül erőltetett és rejtélyes párbeszéd zajlik köztük. A párbeszéd a Tarantinótól ellesett „sztorizás” szellemében folyik. Férfiak a nagy vízen, egy rozoga csónakban – vajon mit is jelent mindez?

Vasvári Zoltán

2018/2

(Budapest, 1958) etnográfus, művelődéstörténész.

2012-ben jelent meg A hullámok lágy tánca. A magyar költészet balatoni verseinek bibliográfiája című munkája.

hÉvíz /

öböl

199

Pezsgő kulturális élet Hévízen

Tény, hogy Hévízen gyűjtött ihletet a múlt századi magyar írók és költők színe-java. Megfordult a patinás fürdővárosban például Tamási Áron, Szabó Lőrinc, József Attila, Passuth László, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond is. A történelmi múlt a mai napig érezteti hatását Hévíz atmoszféráján, kulturális életén és rendezvényein. Válogasson Ön is kedvére az idei változatos felhozatalból! április 1-2. | Húsvéti Vigadalom: Népi játszóház, kézműves vásár, hagyományos ételek április 13-14. | Flavius Tavaszköszöntő Családi Hétvége: Gladiátor viadalok, ókori jósda április 28 – május 1. | VIII. Boldog Békeidők Hévíze: Korabeli jelmezes felvonulás, történelmi séták, koncertek május 19-21. | Pünkösdi Vigasságok: Pünkösdi király- és királyné választás június 17. XIII. | Lotus Retro: Veteránautó Szépségverseny és Luxusautó Kiállítás június 21-24. | Angyalok és Csavargók Összművészeti Fesztivál: Utcazene, Múzeumok éjszakája, Nemzetközi Művésztelep és Filmművészeti szimpózium július 7-8. | Ízek, Táncok, Jó szomszédok: néptánc, népszene, gasztronómiai hagyományok július 21-22. | Egregyi Búcsú: Mária Magdolna napi búcsú, 25 éves a HÉVÍZ IRODALMI FOLYÓIRAT – Irodalmi fesztivál augusztus 4-5. | Nosztalgia Hétvége: Múltidéző dallamok augusztus 16-20. | VII. Hévízi Borünnep: Borutca zalai-, és magyar borok, koncertek, kézműves vásár szeptember 8-9. | Egregyi Szüret: Folklór programok, szüreti hagyományok november 3-4. | Márton-napi Családi Fesztivál: Libafuttatás, újbor megáldása és lámpás felvonulás november 30 – december 23. | Adventi Programok Hévízen: Karácsony vásár, és koncertek Bővebb információ aktuális programokról és szállásajánlatokról: Tourinform Iroda | www.heviz.hu | heviz@tourinform.hu Tel.: +36 83 540 131 | 8380 Hévíz, Rákóczi u. 2.

2018/2

www.facebook.com/hevizfolyoirat