Hévíz folyóirat // 2018.3

Művészeti folyóirat

XXVI. évfolyam • 2018/3 • Ára: 400 Ft

Csehy Zoltán Izsó Zita Térey János versei

Dragomán György Hidas Judit Zoltán Gábor prózái

Szerb János / György Péter

hervay / szilágyi Sárkány Tímea Hajószakács

Gundel Károly Alice Oswald verse Danyi fordításában

Zoltán

Dosztojevszkij a holtak házából Földényi F. László esszéje

Tartalom

2018/3

Nyílt víz Térey János: Gyászmunkás ................................................................................................................................................... 205 Zoltán Gábor: Megváltás . ......................................................................................................................................................207 Izsó Zita: Az utolsó kérés, Magánzárka .......................................................................................................................... 211 Csehy Zoltán: Színek könyve ...............................................................................................................................................214 Csikós Attila: Négypárti ...........................................................................................................................................................216 Nyerges Gábor Ádám: A boldogságot közelebbről ..............................................................................................224 Egressy Zoltán: Foglalkozás körében ............................................................................................................................. 226 Tallér Edina: Mágiákus ............................................................................................................................................................. 230 Kovács Dominik – Kovács Viktor: Mint egy úri baba . ...........................................................................................235 Milbacher Dániel: Megtrágyázott földek, Mikszáth tér, s már őszül is .......................................................239 Lukács Flóra: Sangoma . ..........................................................................................................................................................241 Hidas Judit: Hús a jégen .........................................................................................................................................................242 Radnóti Ádám: A banán áramlása ....................................................................................................................................248 Pintér Kitti: kísértetjárás ...........................................................................................................................................................249 Dragomán György: Sportkomplexum . ........................................................................................................................ 250 Alice Oswald: Emlékkő .............................................................................................................................................................253

Hullámverés György Péter: Harminc év után (Szerb János 1951–1988) .......................................................................................259 Földényi F. László: Lágerekről írni (Újraolvasva Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című könyvét) ...............................................................................................................................................................................267 Sárkány Tímea: Talált sorokhoz keresett életek (Hervay Gizella és Szilágyi Domokos arcai) ........277

Hajószakács Gundel Károly: A magyar konyha .....................................................................................................................................285

Öböl Müller Róbert: A Hévízi-tó római kori fürdője ............................................................................................................. 295

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Térey János

Gyászmunkás

„Gyászmunkás, milyen a te munkád?” „Temetem a keddet, a szerdát.

Ellenőrzöm, kinek kell jegelni Átforrósodott szívét.” „Jól ment az alvás?” „Jó alvó vagyok. Hallom a szomszéd Pékség lüktetését éjjelente, Érzem a dagadó tészta szagát.” „S ha kinézel az ablakon?” „Optimista utca.

Virul minden sarkon egy-egy vadplakát.” „Kimozdulni szoktál?” „Kimozdulni? Küzdelmes, Fizikai színház. Az életed múlik a könyöködön.” „Gyászmunkás, milyen volt Magyarország, Mielőtt az éjszakába fordult?” „Zöld mező – tele kövér ígérettel.

Piac – jelentéssel gazdagon.” „Büszke bércek?” „Nem, kicsik, középnagyok.” „Testvér testvérnek farkasa?” „Még nem.” „Előrejutás?” „Befolyással, vesztegetéssel.” „És a határ?” „Kíméletlen pengevas.” „Gyászmunkás, hasznos hang a fülemben!

Költözz el, mielőtt szétforgácsol a hűség.” „Ez a föld gondolkodtat, levegője táplál, A Csárdáskirálynő a mítoszom.”

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

205

„Gyászmunkás, hallasz-e?” „Én már nem.” „Csomagolsz?” „Maradok.” „Mi az új munkád?” „Temetem a birkatürelmet, Mától lázadok.”

Térey János

206

(Debrecen, 1970) Babérkoszorú-díjas költő, író, drámaíró.

Legutóbbi könyve: Káli holtak (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Zoltán Gábor

Megváltás

A

kisfiú csodálja anyja ékszereit. De nem önmagukban, hanem a testtel együtt, a fülbevalót a fülcimpával, a gyűrűt az ujjon mozgatva, húzgálva.

A nyakláncot a nyakon, a mellek fölött.

A bőr puhasága és a pihék ugyanolyan lenyűgözők, mint a fém csillogása, a kövek színe.

Valahol biztosan megvan, meg kell hogy legyen a kedvenc karkötő is, anya karkötője. Mondják, hogy majdnem minden nemesfém, amit az emberek valaha kimostak a folyók és patakok homokjából vagy kibányásztak a földből, megvan, pénz vagy ékszer lett belőle, esetleg műszerekben szolgál: aranyat nem dob ki, nem szór el senki, és ezüstöt sem. Ez a karkötő ezüstből készült, Mexikóban.

Közép-amerikai bányákból került ki a fém, és a türkizek is, amiket belefoglaltak.

Ott vásárolta neki valaki, aki nagyon szerette.

Nem árulta el, hogy ki.

Egy férfi, nyilván. Állítólag a nyaklánc nyakörvből, a karkötő bilincsből finomodott, de módosult alakban is arra szolgálnak, hogy ne engedjék el azt, akit valaki meg szeretne tartani.

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

207

Már a kislányok is másképpen játszanak anyjuk ékszereivel, mint a fiúk, de a nőknek mindenképpen sokkal többet jelentenek az ékszerek, mint a férfiaknak.

Anyja hatvan felett járhatott, mikor rácsodálkozott, hogy idősödve a nőkből nemhogy nem tűnik el az ékszerek iránti vágy, de inkább még erősödik is, igen, meglepte ez a felismerés, azért osztotta meg a már felnőtt fiával. Ő is örömét lelte az ékszereiben, és vágyott újabbakra, de igazán egy régi ismerőse döbbentette rá, milyen erősen tud vágyakozni a nem fiatal nő az ékszerre.

Az anya valahogy megtudta, hogy az az ismerőse rákos. Akkor már évek óta nem találkoztak, de a hír hallatán azonnal felhívta, és meglátogatta. Elsősorban nem az anya által vitt finomságok örvendeztették meg a beteget, hanem hogy beszélgetett vele és odafigyelt rá, és hogy nem menekült el fél óra múltán a leromlott test látványától.

A látogatás olyan hosszúra nyúlt, ami az elvárhatónál nagyobb áldozatkészséget mutatott. Amikor az anya elbúcsúzott, a beteg nő hosszan fogta, simogatta a kezét. És azt mondta, jó lenne, ha ez a látogatás nem az utolsó volna.

– Hát persze, hogy nem – mondta az anya. – Jövök megint.

Onnantól kezdve rendszeresen látogatta, és a beteg nő ragaszkodni kezdett hozzá. Kapaszkodott belé. Nem annyira a közös múlt, inkább a jelen miatt, amiből ő már kezdett kihullani, az anya pedig még benne volt, és amit a szavaival, a puszta látványával, a nem fukaron kiporciózott jelenlétével megosztott vele. Akkor vette észre az anya, hogy a haldokló nő roppant alaposan figyeli az ékszereit. Pedig nem viselt különösen értékes darabokat, de a beteg nő mindegyiket számon tartotta.

Rákérdezett, mikor és kitől kapta őket az anya, és megdicsérte mindegyiket.

Legjobban a mexikói karkötő tetszett neki.

Milyen finom munka.

A türkizek. Olyan sokféle árnyalatút látott már, de hogy azok éppen a legszebbek, mondta. Látszik rajtuk, hogy gondosan válogatták őket össze, és hogy nagyon régiek.

Lehet, hogy az anya nem azért számolt be erről a fiának, hogy megossza vele frissen szerzett tudását, hanem hogy a fia rászóljon: rendben van, csodálja szegény, de oda ne add neki!

Nem értette a fiú.

Ha értette volna, akkor se valószínű, hogy ilyesmi kicsúszhatott volna a száján.

Nem szokta utasítani az anyját, vagy pláne, tiltani neki bármit, soha.

Egyszer a beteg nő azt kérte, hogy egy kicsit felvehesse a karkötőt. Csak egy percre. Persze, az anya már húzta is le, odaadta. A betegnek akkor már csak hetei voltak hátra. De mielőtt meghalt, az anya neki ajándékozta a karkötőt. Haláláig egyfolytában rajta volt.

208

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Az anya azt kérdezte a fiától, hogy szerinte szólhat-e a nő örökösének. Valami unokahúg, nemigen találkoztak korábban. Esetleg a temetésen a tudomására hozhatja-e, hogy az a karkötő tulajdonképpen az övé.

– Én a barátnőd helyében megmondtam volna az örökösömnek, hogy azt nem rá hagyom, első dolga legyen visszaadni – mondta a fiú. – Igaz, a helyében el se kértem volna – tette hozzá.

– Lehet, hogy meg is mondta neki – felelte az anya.

– Lehet! Ha viszont megmondta, és az örökös nem jelentkezik, hogy itt van, köszöni szépen a nagynénje nevében, hogy eddig nála lehetett, és most visszaadja, akkor már úgyse fogja visszaadni – mondta a fiú. És sajnálta a karkötőt. Nem! Az anyját sajnálta a karkötő miatt.

Meg magát sajnálta, amiért többé nem játszhat vele, nem bámulhatja a köveit.

Aztán adódott más, súlyosabb sajnálnivaló. Kiderült, hogy az anya rákos.

Gyorsan megműtötték, kezelésekre járt.

Közeledett a karácsony. A fiú elment egy ékszerészhez, és kiválasztott egy karkötőt. Először nem karkötőt akart, hanem nyakláncot, de azt gondolta, egyik sem elég szép, türkizes karkötőből viszont véletlenül volt olyan, amit megfelelőnek talált. Nem nagyon hasonlított a régire, az igazira, de még ez is jó volt benne. A kövek zöldesebbek, és nem pántok, hanem láncok tartották őket egyben. Már ameddig egyben tartották – az anya azonnal elvesztette a türkizes karkötőt.

Egyik testvérénél töltötték a karácsonyestét, és miután egész este gyönyörködött az új ékszerében, és elindult haza, lecsúszott a csuklójáról. Elnyelte a hó. Csak hazaérkezve vette észre, hogy nincs meg. Akkor visszasiettek, de nem találták meg.

Az anya a fiát faggatta, hol vásárolta a karkötőt. A fiú nem akarta megmondani.

Nem akarta, hogy az anyja megtudja, mennyibe került. Egyébként is, minek?

– Hogy ha valaki megtalálta, és pénzzé akarta tenni, hátha oda vitte be – mondta az anya.

Hát ennek kicsi volt a valószínűsége. Mert először is, aki megtalálta, az meg is tarthatta, vagy rögtön odaadhatta valami ismerősének, rokonának. Ha pedig túl akart rajta adni, annyi ékszerész van a városban.

Habár az is igaz, hogy olyan, mint az a bolt, nem sok volt.

Egy ódon, belvárosi ház sötét, boltíves helyisége. Amiben minden ékszer régi, némelyik nagyon régi. De szinte biztos, hogy egyetlen darab sem akadt a készletben, amit a második világháború után készítettek. A nő, aki a fiút kiszolgálta, maga sem fiatal, látszott rajta, hogy rengeteget tud az ékszerek történetéről, illetve az emberekről, akik valaha viselték őket.

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

209

Nem is sötét volt a bolt, hanem homályos. Homályba vesztek a sarkai. A pultokat borító üveglapokon nem csillant a fény, talán mert apró karcok lepték be őket. Hagyták, hogy a fémek csillogjanak és a kövek. A fémek se nagyon csillogtak, mert nem voltak frissen polírozva.

– Nem hozták be – mondta a nő a boltban. Merthogy az anya addig kérlelte a fiút, míg elárulta, hol szerezte be a türkizes karkötőt.

– Talán a csat rosszul zárt, és amiatt – vetette fel az anya. Ennél messzebb nem ment. Másvalaki talán megpróbálta volna az ékszerészt felelőssé tenni a termék hibájáért; nyilvánvalóan hiábavalóan, hiszen az antik darabot „a megtekintett állapotban” választotta ki és vásárolta meg a vevő. Így legalább nem fajult vitává a látogatás. A boltosnő hajlandó volt felírni az anya nevét és telefonszámát, arra az esetre, ha netán mégis felbukkan nála a karkötő.

– Emlékszem a fiára – tette hozzá váratlanul. – Örüljön, hogy ő megvan magának! És bár nem volt köteles, még egy vigasztalást adott: – Gondoljon arra, hogy ezzel a kis kellemetlenséggel egy nagy kellemetlenséget váltott meg!

– Köszönöm. Hát akkor a viszontlátásra.

– Különben a türkizek nem jóindulatúak, az a tapasztalat. Sok bajt csinálnak.

Ha valaki, hát egy ékszerész tudhat egyet-mást a kövek viselt dolgairól, ezt el kellett fogadni.

Az anya születésnapja előtt mégis elment az ékszerboltba. Az anya akkoriban lázas volt, amiről ők azt gondolták, gyógyulófélben levő, de még gyenge szervezetét megtámadta valami bacilus, fertőzést kapott, amit remélhetőleg gyorsan kihever, de, mint utóbb kiderült, a rák újabb támadásának tünete volt a láz.

Hosszan nézegette a különféle karkötőket a fiú, hátha talál olyat, amiben valami más van, nem türkiz. Végül mégis olyat vett. De ez alkalommal nem láncosat, hanem pántot.

Az anya örült neki.

Megvan még az a karkötő. A fiút az anyára emlékezteti, meg arra a régi karkötőre, az elsőre, óhatatlanul emlékezteti az anya kezére, amivel régen játszott.

Pánt, ami körülfogja a semmit. Hiányra emlékeztet. Semmi másra, csak hiányra.

Zoltán Gábor

210

(Budapest, 1960) író. Új könyve, a Szomszéd tavasszal jelent meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Izsó Zita

Az utolsó kérés

Úgy képzelem, a sötétség és a világosság akkor majd újra egybefolyik, mint anya hajfestékének komponensei.

A nagy vízi élőlények beúsznak a haldoklók homloka mögé, hogy enyhet hozzanak nekik hűs uszonycsapásaikkal.

Az ég madarai visszamennek más bolygókon hagyott tojásaikat kikölteni, a növények pedig még utoljára benövik mindazt, amit képtelenek voltunk elfelejteni.

Aztán minden eltűnik, amit szerethetnénk.

Olyanok leszünk, mint egy kivilágított, üres terrárium, amiben még nem kapcsolták le a vágy izzószálait.

Mi, akik a figyelmeztetések ellenére is megpróbálunk fennmaradni, egy természetfilm ismétlését nézzük olyan fajokkal, amik már rég kihaltak, és amikor meglátjuk az utolsó szürke darut, elsírjuk magunkat, mintha a gyerekünk lenne, akinek a megszüléséhez már túl öregek vagyunk.

Aztán bekopog a ház alattunk lakó gondnoka, és mint minden este, megkérdezi, ettünk-e eleget, mi pedig megpróbálunk nem gondolni arra, hogy a túlszeretett gyerekek szíve szétreped, mint egy sütőben felejtett sütemény teteje.

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

211

Az utolsó emberek utolsó napja biztos, hogy hajnalban fog véget érni.

Az előző éjszakánk nyugodt lesz és teljesen eseménytelen, mint annak a távoli rokonunknak az élete, aki évek óta képtelen megmozdulni, és ha próbáljuk rávenni, keljen fel, csak azt ismételgeti folyton, hogy ő egyetlen személyre nem fog főzni, teljesen felesleges. És váratlanul ébredünk majd, mint egy felhasogatott varrat, olyan lesz a tekintetünk.

Senki sem fog félni, és senki sem mondja, hogy bújjunk össze, vagy legalább fogjuk meg egymás kezét. És ott lesz előttünk ez a távoli rokon, továbbra sem mozdul, csak a főzéskor használt szavait ismételgeti, hogy adjuk hozzá, öntsük egy lábosba, keverjük össze, habarjuk be, elegyítsük, amit eddig a hátunk mögé tett kezeinkben őrizgettünk.

Mindenünk, amink van, az egész életünk.

212

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Magánzárka Minden város szélén van egy börtön. Üvegtéglából épült, hogy ne tudjon benne elbújni senki.

Már a látszat kedvéért sem jönnek ide látogatók, mert az épület köré ásott árkon átívelő palló remegni kezd, ha rálépnek, mint az ember hangja a hazugság súlya alatt. Őrökre nincsen szükség.

Madarak és denevérek hordják ide, amit már nem tudtak megenni.

Ide zárják be magukat azok, akik sosem tudnak maguknak megbocsátani.

Pedig már nagyon régóta nem követnek el semmit.

Csak akkor nem mondanak igazat, ha felhívja őket az anyjuk, és megkérdezi, van-e még tiszta ruhájuk.

Tudják, hogy itt már nem tehetnek semmi rosszat, nem dobhatnak be labdával ablakot, nem léphetnek rá senki lábára a buszon, nem verhetnek le több vázát egy felesleges mozdulattal.

Külön fülkékben vannak, egymásnak sem tudnak ártani. És csak a denevérek elől menekülő viaszmoly, aminek a füle bizonyítottan a legjobb az állatvilágban, hallja meg, ha valamelyikük véletlenül mégis hazudik.

Izsó Zita

2018/3

(Budapest, 1986) költő, műfordító, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Színről színre (2014).

Harmadik kötete 2018 őszén jelenik meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

213

Csehy Zoltán

Színek könyve

(magyar jarmaniáda)

29. (Sebestyén) Egy rossz angol verset olvasok, K. G. írta, a Sebastianus szó elemzésével indít, hogy segge van, mondja, a nevében van a segge, az anusa.

Ha magyarul is tudna, sejtené, hogy a seb is a neveden van, a kitárulkozó obszcenitásról nem is beszélve, hogy ez így egy brutális hármasság-csapda a sorsod körül, egy olyan tér, melyből szükségképpen nem találnak ki a nyilak, mert körül van véve kezdettől megdicsőült húsoddal.

Konkrétan L. T. húsával, és ez nem mindegy, mert most nem vagy vén és szakállas, ahogy a középkorban, üde vagy és szép, csupa duzzadó etimológia és latin dekadencia, a közönyös szépség agressziója, mely attól sértő, hogy nem csinál semmit, hogy olyan, amilyen, hogy fölháborítóan tiszta, az örök állhatatosság elemi, égi, szellemi mása, meztelenül, kigyúrtan, lebarnulva tűr egy rituális nyelv chatszobájába zárva, melyet körülötted mindenki beszél, de senki sem ért.

214

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

30.

A szeme mint egy hamutartó, pernyévé válik benne minden pillantásom.

31.

Közte, előbb csak érintve, dörzsölve, lassan, aztán nyomulva, feszítve, vájva és döfve.

Kicsi-kis pihenő, utána gyorsítás, fúrás és nyárs, de közben megereszt, csúszós és tágas, a finom pihékből koszorút kerekít a süllyedés, és nem elég előre-hátra, de oldalra, föl-le, hasadó madár a fészekben kitárt szárnyakkal, meleg és forró és éget és tejes és nyákos és köpül, olyan, mint ha örökre összenőne, pedig csak felfalja, emészti, felsérti, gyötri és olvasztja, végül meg kiköpi, kicuppan, kinyákol, hervad.

Félelme, öröme életed végéig meglátszik.

Csehy Zoltán

2018/3

(Pozsony, 1973) József Attila-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő.

Legutóbbi kötete: Nincs hová visszamennem (2013).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

215

Csikós Attila

Négypárti

A

pornóproducer, Kovi magyarázta el, hogy mi a jó forgatókönyv titka.

Egy Bajcsy-Zsilinszky úti, udvari, lambériázott irodában ültünk az aranyozott szobrok és legendás filmek plakátjai között, a titkársági asztalnál pedig egy szőke, nagymellű csaj kezelte a kihangosítható, húsz telefonszám eltárolására alkalmas telefont. Az a szőke elég ismert volt akkoriban. Már jó pár filmben szerepelt. Kovi maga elé emelte a csészéjét, és azt mondta, hogy szigorú menetrendje van a filmes szexnek, a terjesztők ragaszkodnak bizonyos sémákhoz.

Komoly menetrend van, mondta, és felkeverte a cukrot az olasz fajanszban.

Az első a szopás.

A Dohány utcai csehóban, a Kisbüdösben mindenki elhallgatott. Velőt ettünk éppen, illetve csak ketten ettünk velőt, Dorottya cigánypecsenyét rendelt, de neki is megállt a kezében a kés. Összehúzta a szemét és csücsörített.

A szopás, kérdezte, és nyelvét kicsit kidugva elmosolyodott.

Zsúfolt kis kifőzde volt a Kisbüdös, jó párszor berúgtunk ott, mert olcsó volt a vodka meg a bor. A konyhája magyaros volt, cigányosan ízes és nehéz.

Lehetett rá inni.

A galérián ültünk, egy piros kockás műanyaggal letakart kis asztalnál, ahová felcsapott a konyhából a meleg és a gőz.

216

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Az egyik szakács éneklése is felszűrődött a vékony födémen át.

As I walk through the valley of the shadow of death I take a look at my life and realize there’s nothin’ left…

Mindig Coolio szólt a magnóból, amíg a szalag bírta.

Bence, Józsi, Dorottya meg én, így négyen ültük körül az asztalt. Bence táncos volt, még a pályája elején, Józsi helyettes színpadmester a színházban, Dorottya még csak statisztált, de egyszer már majdnem felvették a Színművészetire a Kerényi osztályába. Vagy az Ascherébe. Erre már akkor és ott senki sem emlékezett. Teljesen lényegtelen, hogy hova nem kerül be az ember, mondta Dorottya az eredményhirdetés után, és felhúzta a szoknyáját izmos combján, hogy némileg kényelmesebben érezze magát.

Szóval a szopás, mondta Bence.

De hogy kerültél oda, kérdezte Józsi. Mi a tököm vitt rá, hogy ezzel megkeresd?

Szereti a pornót, mondta Dorottya, és kinyitotta a táskáját. Cigarettát keresett. Elővette és rágyújtott. Mentolos Kim volt. Rúzsos lett a filter, ahogy beleszívott.

Kellett volna végre valami meló, mondtam, és körbenéztem a többieken.

A Max becsődölt, ki se fizettek, magyaráztam. Az utolsó szám laptervét egy Almássy téri kapualjban mutatta meg a főszerkesztő, egy floppyn hordozta a belső zsebében. Azzal akarta zsarolni a tulajdonost. Aztán kapott egy kávéfőzőt, egy mikrohullámú sütőt, húszezer forintot, és megjelent a lap. Linda Evangelista volt a címlapon. A vezető hirdetők a Benetton és a Postabank.

Buktam egy csomót. És igen, mondtam, a pornót meg szeretem.

Bazdmeg, mondta Józsi. Komolyan a legaljába kell menned?

Mért mennék ezzel a legaljába, kérdeztem azonnal. Letettem a villát és a kést, és rágyújtottam. Nagyon komoly filmeket lehetne forgatni, amiben az ágyjelenet nem csak imitáció, mondtam.

A színészek nem basznak, mondta Bence.

Dehogynem, mondta Dorottya, és maga elé nézve kifújta a füstöt. Basznak, csak kell az instrukció. Felnézett a ventilátorra és felnevetett. Ahogy gesztikulált, a cigarettafüst kanyargós mintákat rajzolt a félhomályba.

Erről beszélek, mondtam. Az jobb lett volna, ha elfogadom egy bulvármagazin felkérését, kérdeztem, hogy szellőztessem meg színészbarátaim félrelépéseit? Azt mondták, úgyis bejárok a büfékbe, öltözőkbe, írjam meg, mi történik ott. A nagy faszt, bazdmeg, mondtam, és ráharaptam a cigire. A kurva anyjukat! Az jobb lett volna?

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

217

Nyugodj meg, mondta Bence. Kitöltötte a sörét, és a szájához emelte a poharat. Szerintem is szar ügy a pornó, de megértelek. Van, amikor muszáj.

Nem arról van, szó, hogy muszáj, mondtam indulatosan. A hamut lezser mozdulattal a maradék velőre pöccentettem, és Józsira néztem. A saját gondolkodásod csapdájában ragadtál, mondtam. Neked miből telik 486-os PC-re? A legújabb Nokiára? Ugye nem abból, hogy három embernek dirigálsz a színpadon?

Ez övön aluli volt, felelte Józsi. De inkább igyunk! Dühösen az asztalra csapott. A pornó, az meg nem egy műfaj.

Helyesebben műfaj, legfeljebb nem a legjobb, mondta Dorottya, és elnyomta a cigarettáját. De most komolyan, nem mindegy? Kényeskedve beleivott az édes fehérborba, és körbenézett rajtunk. Én csak egy kurva sztorit akartam elmondani, mondtam. Hogy egy szexfilmnek is vannak szabályai. Idegesen babrálni kezdtem az öngyújtómat.

Nem mondom, szerepelni tényleg elég gáz, mondtam. De megírni egy sztorit nem árt senkinek, tettem hozzá. És mennyit fizettek volna annál az újságnál, kérdezte Józsi.

Kiló körül, feleltem.

Egy kiló? Meg vagy te őrülve, hogy nem vállaltad, kérdezte Bence.

Még vannak terveim a színházzal, feleltem.

A pornós sztori után, kérdezte Bence. Épp az a lényeg, hogy a sztori lényegtelen, mondtam. Csak nem hagytátok elmondani. Belekortyoltam a borba, és Dorottya szemébe néztem. Nincs sztori, mondtam. Csak szerkezet. És el kell jutni a lényegig.

Az első a szopás, mondta Dorottya, ezt már tudjuk, de mi jön utána.

Dinnyés rágó, kérdezte mosolyogva. Én mindig úgy csinálom.

Dóri, mondta Bence, zavarba hozol.

Mindhárman felnevettek. Én csak néztem magam előtt a maradékokat.

Józsi felállt, és elindult a keskeny lépcső felé. Hozok még egy kört, mondta.

Bence bólintott. Szóval, vannak az eszmék, és van az itt és most, mondta. Le van szarva, kiáltotta, én nem hibáztatlak.

Dorottya megfogta a kezem, és magához húzta. Power and the money, money and the power, minute after minute, hour after hour, skandálta halkan a fülembe. A szemembe nézett közben. Majdnem összeért a szánk. Bence irigykedve bámulta a szitut. És végül is írtál, kérdezte gyorsan. Lesz filmed a szexbizniszben?

Nem, mondtam. Nem lesz. Kicsit elhúzódtam Dorottyától, de a kezét nem eresztettem el. Túl elvont sztorit írtam, magyaráztam. Nem ment rá a sémára.

218

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Bassza meg, olyan, mint szonettet írni. Páros, trió, leszbi, páros, páros, leszbi, gangbang. Csak kötött forma szerint.

Túl elvont, kérdezte Dorottya. Mit jelent az, hogy túl elvont?

Nem tudtam válaszolni, mert Józsi visszaért az italokkal. Egy kerek Márka feliratú, műanyag tálcán hozta fel. Szépen sorban lepakolta a poharakat, aztán leült. Tudod, miből van a telefonom, kérdezte. Nem a Nokia, mert nem az van, hanem a Motorola. Tudod, miből? Ha nincs próba, egy maszek festőbrigádban melózok. És azért kell az a kurva telefon, hogy bármikor fel tudjon hívni az anyám, mondta, és húzóra kiitta az egyik vodkát. Ez a szopás, nem a pornó, mondta krákogva. Na, igyatok!

Az elvont azt jelenti, Dorottya, mondta Bence, hogy a kufircolás nem cél, csak eszköz. A bűnös vágyak felmutatása, magyarázta. Dorottya elnevette magát. Mondom én, hogy instrukció kérdése az egész. Az ölébe vette a táskáját. Na, menjünk, mondta.

Mind felálltunk, és libasorban lementünk a keskeny kis lépcsőn. Józsi összegyűjtötte a pénzt, és a pulthoz lépett. Az úttörők tizenkét pontja lógott blondel keretben a röviditalok fölött. A tulajdonos alacsony volt, már majdnem törpe, kissé púpos, és egy gyerekkori betegség miatt féloldalasan járt. A konyhában mégis meglepően gyorsan közlekedett. Józsi lerakta elé a pénzt, de az öreg meg se számolta. Eltette. Nem tudom, mi lesz jövőre, mondta, és hátranézett a gőzfelhőben úszó tűzhelyekre. Ki kéne cserélni mindent. Nem volt nekem időm Bécsbe menni, és a Gorenjékből bevásárolni. Ez a hűtő is már vagy százéves, de hűt, mondta, és az öreg Lehelre nézett. Mi a francnak kéne kidobni?

A Bástya mozi előtt megálltunk, eldönteni, hogy merre tovább. A mozi bejáratától távolabb három arab valutaváltó beszélgetett. Páran ácsorogtak még a következő vetítésre várva. A Cliffhangert adták kilenctől.

Na, szólalt meg Dorottya, akkor hova? Menjünk a Pardonba?

Korán van még, mondtam.

Menjünk vissza a Madáchba, mondta Bence. Aztán meglátjuk.

Végignéztem a többieken. Már az is sokatmondó volt, ahogy megismerkedtünk, mi, a négy jóbarát. Valamelyik premier után a színpadi bankett alatt. Négyen nyúltunk ugyanazért a pohár vörösborért. Akkor a Vasárnapi Híreknek írtam. Dorottya tizenhét évesen az Új Színház stúdiójába járt, Józsi egyszerű díszletes volt, Bencét pedig akkor vették fel a tánckarba.

Dorottyának adtuk azt az utolsó poharat.

Na, kérdezte Bence, és rágyújtott. Mi legyen, kérdezte. Józsi nekidőlt egy Sylvester Stallonét ábrázoló plakátnak, amire nagyjából mellmagasságban a

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

219

„Ha unod a banánt” feliratot ragasztotta valaki, és széttárta a kezét. Stallone arcát egy narancs takarta el. Tavasz volt, peregni kezdett a langyos, áprilisi eső.

Még nyitva van a büfé, mondta Józsi. Akkor siessünk, kiáltotta Bence, és kilépett a Hungária kávéház felé. Dorottya elővette a cigarettáját, és ő is rágyújtott.

Nézte a távolodó srácokat. Beleszívott a cigibe, aztán eldobta és rátaposott.

Az van, mondta felnézve, az van, hogy szeretlek. A négyes villamos csörömpölve befordult a Blaha felé.

Mi van, kérdeztem vissza. Baromi nagy itt a zaj.

Szeretlek, mondta Dorottya hangosabban.

Szeretsz, kérdeztem üvöltve. Dorottya bólintott.

Szeretsz, ismételtem meg. És ezt csak így mondod, kérdeztem, és én is rágyújtottam. Hogy mondjam, kérdezte Dorottya. Azt tanították az Új stúdióban, hogy legyek természetes. Most akkor markírozás nélkül kimondom, szeretlek. Felemelte a fejét, és elmosolyodott. Azt hittem, ez is olyan premierszerelem lesz, mondta. Bebaszva csókolózunk az öltözőben kicsit, aztán elfelejtjük a másikat.

Csak csókolóztunk, kérdeztem meglepetten.

Részeg voltál, mondta Dorottya. Elkezdtél politizálni. Egyik vodkát ittad a másik után. Aztán azt mondtad, táncolni akarsz. Nem emlékszem, feleltem, és kifújtam a füstöt. Cigivel a kezében beletúrtam Dorottya hajába, és lesmároltam. Jó az illatod, mondtam. Mi ez?

Anaïs Anaïs, felelte Dorottya, és megnyalta az ajkát.

Még mindig ezt használod, kérdeztem nevetve.

Ezt, mondta Dorottya. Nyolcvankilenc óta. Biztonságtudatot ad, hogy ez az én illatom. Meg mára már alig van valakinek.

Megnyugtató, feleltem. Nem változol, mi? Na, menjünk utánuk, mondtam, és belekaroltam. Előadás végére értünk oda. Józsiék már ittak az egyik galéria alatti asztalnál. Ilyenkor még tele volt a büfé. Gomolygott a fekete lámpaburák körül a füst. Néhány asztallal arrébb ült Garas. Dorottya azonnal odaszaladt. Nem tudni, mivel udvarolt a mesternek, de Dezső elmosolyodott. Két nagy hangládából a Nagy utazás szólt, amit páran Presserrel együtt énekeltek.

Ezek a bizonytalan, édesbús dallamok adják az egyetlen kapaszkodót egy generációnak, ami már semmiben nem biztos, legkevésbé abban, hogy joga van kételkednie, gondoltam.

Köszönöm a munkátok, bontásra kérem a díszítőket, bontás, hangzott recsegve a bejárati ajtó felszerelt utasítóból. Józsi is észrevette, hogy

220

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

megjöttünk, kiitta a sörét és felállt. Van egy tervünk, mondta halkan, amikor mellém került. Lemegy a bontás, addig isztok, az kábé még óra, másfél óra. És aztán, kérdeztem vissza. Aztán, mondta Józsi, mi lenne, ha hárman megdugnánk Dorottyát? Úgyis mindhármunkat bírja, ma este is mindenkinek osztott lapot. Na, mit szólsz? Nem válaszoltam rögtön.

Végignéztem a büfén, és elővettem a Marlboróm. Igyunk valamit, mondtam végül. Nem mondtam, hogy Dorottya épp az imént vallott szerelmet nekem. Mondhattam volna, még az is lehet, hogy illett volna ezt megemlítenem. De nem tettem. A pulthoz mentünk, és kértünk két vodkát meg két fröccsöt.

Dorottya már leült Bence mellé a színészek asztalához. Keresztbe tett lábbal ült, amitől rövid szoknyája felcsúszott kicsit, és ráfeszült izmos combjaira.

Amikor ránéztem, éppen azt énekelte, hogy az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz, Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Szép lány, gondoltam. És az enyém. És igen, gondoltam, lehetne szépen is csinálni, vagy lehetne jól. Döntés kérdése. Felemeltem a stampedlit, és Józsi felé emeltem. Koccintottunk és kiittuk. Részemről rendben, mondtam végül. Dugjuk hárman. Letettem a poharat, aztán Józsi szemébe néztem, és azt kérdeztem, hogy akkor ezt pontosan hogyan is gondolja. Csak azt mondd meg nekem, kérdeztem, hogy te, éppen te, aki szerint a legalja a pornóban melózni, te ezt hogyan is gondolod?

Sehogy, felelte Józsi. Ez csak egy ösztön, mondta.

Ja, egy ösztön, hát akkor mehet, mondtam gúnyosan.

Másfél, két óra múlva, amikor Józsi visszaért, már alig voltak a büfében. A Hársfa utcára nyíló ablakokat mind kinyitották, a magnóból pedig egymást váltva szólt Ákostól a Helló, Császár Elődtől a Megdöglöm érted és Básti Julitól meg Cserhalmitól a Tíz kicsi bűnjel.

Ez egy kurva régi dal, mondta Józsi, amikor leült. Hallgassátok inkább a Quimbyt. Szeretni fogjátok, tudom. Dorottya felnevetett. Honnan szerzed ezeket a zenekarokat, kérdezte. Csak figyelek, mondta Józsi. Csak figyelek.

Aztán Bencéhez hajolt. A 8-as üres. Nálam a kulcs, súgta.

Az eső még mindig esett. Halkan pattogott a szemközti háztetőn.

Odaálltam a nyitott ablakba. Minden kapu tele volt plakátozva. Koncert, párt, program, felhívás, a választás hirdetményei.

Dorottya Pilinszky-rajongó, jutott eszembe. És fogékony az önmarcangolásra.

Puhítottuk már egy ideje. De nem is nehéz valakit befűzni, gondoltam, aki alig múlt tizennyolc éves, túl van élete első nagy kudarcán a Főiskolán, állandóan

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

221

koszos kis dalokat hallgat Bereményitől, és azt hiszi, frankón bírja a röviditalt. Az ilyen mindig megbaszható.

Amikor visszafordultam az ablakból, Bence már Dorottya nyakát csókolgatta.

Részegek voltak mindketten. Bence megcsókolta Dorottyát, aztán rendelni ment. Akkor Józsi húzódott közelebb. Megfogta Dorottya combját, erősen megmarkolta. Valamit súgott is neki, amin Dorottya nevetett. Éles, fehér fogai voltak.

Elmúlt az az éjszaka, De tíz ujjad tűz nyoma, Apró bíbor bűnjelek, Tanúk rá, hogy létezett.

Megint a Básti–Cserhalmi-dal szólt. Nyilván Dorottya kérte, gondoltam. A maradék borom ittam az ablakpárkányra ülve. Néztem Dorottyát, ahogy Józsit átöleli, és arra gondoltam, hogy Kovinak nem volt igaza. Kurvára nem igaz, gondoltam, kurvára nem igaz, hogy lényegtelen a sztori. Történet nélkül nincs olyan se, hogy szopás. Mindenki vetít magának valami mesét, amire beindul.

Felálltam, és az asztalhoz léptem. Belemarkoltam Dorottya hajába, és a száját az enyémhez húztam. Dorottya készséggel elengedte Józsi kezét, és átfogta a derekamat. Beleharapott az ajkamba, aztán felnevetett.

Akarod, hogy kiszívjam a nyakad, kérdezte.

Dorottya arca akkor olyan volt, mint egy régi Malgot István-szobor. Egy maszk. Üres tekintetű, fehér, rideg öntvény. Rajongott Pilinszkyért. Állandó lelkiismeret-furdalása volt. Bárkit magára öltött, hogy láthatatlanná váljon benne egy kicsit.

A 8-as öltöző a másodikon volt, ott öltöztek a csoportos szereplők. Hat-hat tükör állt egymással szemben, kihajtható, tükrös szárnyakkal, és izzósorral. Az egyik tükrön, egy fényképen Dorottya arca volt látható, a Malom a pokolban előadása után. A hátsó fal előtt három ruhastandard állt a különböző előadások jelmezeivel. A szoba közepén meg egy fekete kanapé. Hoztunk bort. Két üveggel vettünk, mielőtt a büfé bezárt.

Először csinálok ilyet, mondta Dorottya, és bár nem volt zavarban, azt akarta, hogy azt higgyék, zavarba jött. Az első, mint ezt megtudtuk, a szopás, mondta aztán, és hanyatt vetette magát a fekete kanapén. A száját engedelmesen kitátotta, színésznősen el is túlozta kicsit, és körbenézett a többieken.

Nem volt bennem semmi vágy vagy objektiváció, amikor lehúzott cipzárral megálltam Dorottya arca előtt. Semmi művészet. A tiszta élvezetre vártam.

Aztán Bence, majd Józsi következett. Néztem őket, és tudtam, hogy ebből

222

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

nem lehet kimaradni. Ez már tényleg csak ösztön, gondoltam, amikor felálltam, és ellöktem Józsit a lány combja közül. Nem kimaradni. Erre gondoltam végig, amíg Dorottyát kúrtam, és erre gondoltam, amikor elélveztem ágaskodó lábai között. Aztán kibontottam az egyik bort, és leültem a földre az ajtó előtt. Én is szeretlek, mondtam, és meghúztam az üveget. Én is szeretlek.

A Kisbüdösben akkor kezdték az öreg Lehelbe pakolni az aznapi húst.

Csikós Attila

2018/3

(Szombathely, 1969) író. A napon sütkérező hal című regénye után a szintén fura című Zselatinos ezüst szövegén dolgozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

223

Nyerges Gábor Ádám

A boldogságot közelebbről A boldogságot közelebbről tanulmányozva egy kicsit újabban attól kezdett félni hogy ez olyan hogy elpárolog vagy vízként folyik szét hogy nem is itt de már ott sem nem vette észre mert kápráztatta a feszült figyelem a nagy tanulmányozás közben hogy ez is csak a bánat egyik igaz ritkábbik alesete és kedves dolgai közt nem sőt máshol sincs helye de nézte vizsgálgatta csak csökönyösen tovább hátha mint legtöbbször ő a hibás frigidek tulajdon testüket méricskélik így hogy ez tehet róla tehát én még szép ki más aztán a szükség okán beleült a készbe és ennyi boldog volt azt mondták vagy hát ennyit értett meg hogy az elvben ilyen hogy ő neki most akkor jó és mint akitől épp vért vettek valahogy tompábban gondolt az egészre

224

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

a rohadt harmóniára mindenre annyit tervezett rühes retek életre innentől kevesebbet vizsgálgatta honnan jön jönne az öröm ilyen tehát hogy megelégedve és szórakozottan ráhamuzott a penészre vagy rozsda vagy mi az az erkélyen a korlátra a végre megtalálók összes érdektelenségével rögtön szerepéhez próbálgatva magát szerény engedéssel mint akit egész családja de minimum valami szép feleség kérlel hogy örülj már bazmeg máshol tiszta kosz már az erkély inkább miért nem mész be.

Nyerges Gábor Ádám

2018/3

(Budapest, 1989) költő, író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Berendezkedés (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

225

Egressy Zoltán

Foglalkozás körében Sose döntött, rettegett, hátha téved. Viszont erős volt, mint a kalima, a vad, száraz, forró szél, ami a Szahara felől érkezik teljesen öntörvényű módon, bejelentetlenül, abszolút feltarthatatlanul. Leuralt, amit csak lehetett, szétperzselt mindent maga körül. Egy reggel elvágódott, akár egy szétölt fa. Képtelen volt reagálni. Előtte mondott valami furcsát. Aztán semmi, felkelt, fűtött tovább. Később egyre többször ájult el, volt, hogy két óráig tartott el a kieső állapot. Kialakult a metódus, meglett a séma, a jó megoldás, Seduxen injekcióval hozták vissza ilyenkor. Gyanakodtunk, talán csak szórakozik velünk, figyelemre vágyik, de aztán amikor a főlépcsőn dőlt el, és koppant hatalmasat a feje, beláttuk, normális ember szándékosan nem csinál ilyet. Egy idő után megfigyeltük, stresszhelyzetekben zuhan el, jön a mondat, a lefagyás, és a hanyatt esés.

Utoljára a buszmegállóban történt, mentő jött érte, ahogy rendesen. Két kő között vagyok, ez volt az aznapi pár szó. Akinek szánta, az egyik kő, nem tartott vele. Pszichopata doktor volt szolgálatban, nő, ütötte-verte egész úton.

226

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Halkan beszélt hozzá. Rúzsos szájjal meg festett szemmel akarsz kórházba menni?

Rohadt kurva. Csapkodta az arcát, a hasát, a mellét, a szemébe nyúlt, fojtogatta, csavarta a kezét, külön az ujjait, pofozta, tubust tolt le a torkán, közben indulatmentesen kérdezgette. Ő meg zokogott, ömlött a könnye, csak feküdt magatehetetlenül, hallott és érzett mindent, viszont mozdulni nem tudott. Nem volt övé a teste. Hívogattuk a mobilján, újra és újra kinyomta a mentősnő. És a hívásokért is őt büntette. A tizenöt perc alatt, míg haladtak a kórház felé, összevissza verte. Később persze mindenki összejátszott, ellenünk tanúskodtak a kórháziak, a rendőrök, a mentő személyzete, borsónyinak minősítették a nagy foltot, szemsérülésére azt írták, nem biztos, hogy a seb a mentőben keletkezett. Le volt festve a szemhéj, megállapíthatatlan. Apánk még élt, akkor kapta az első infarktusát. A rendőrségen volt a lánya ügyében, ott lett rosszul, leguggolt, mire az egyik rendőr belerúgott, álljon fel, mégis mit képzel, hol van. Kétéves per következett, a mentős végig tagadott, ahogy a sofőr és az

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

227

ápoló is, első fokon vesztettünk. Foglalkozás körében elkövetett súlyos veszélyeztetés, ez volt a beadvány neve. Az indok szerint a vád akkor állhatta volna meg a helyét, ha a vádlott nem tett volna meg mindent, amit egy ájult beteggel kell. De megtett. Apám képtelen volt belenyugodni, mondtuk, hogy hagyja, többet ér az egészsége, hagyni kell az ilyet, ár ellen úgyse lehet, hányszor tapasztalhatta már, de nem, makacs volt mindig, és ő dönteni is tudott, végig akarta vinni az ügyet, mert hát mégse lehet ilyen országban élni. A polgári per után jött a büntető. Valamikor a második infarktusa tájékán, a nyomozati szakaszban jelentkezett a mentőssrác, nem bírta tovább a lelke, úgy érezte, muszáj elmondania, mi történt. Nem lehetett gyerekük a feleségével, és éppen az örökbefogadási procedúra közepén voltak, félt, hogy ha igazat mond, kirúgják, de már mindegy, nem bírja tovább, el kell mondania: úgy történt minden, ahogy a lány vallotta. És jött a sofőr is, hozta őt is a dobogó lelkiismerete. Tévéműsor lett az ügyből, még én is nyilatkoztam, a nővér, bár nem voltam ott, és tömegével kaptuk aztán

228

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

a leveleket a műsor után, kiderült, hány emberrel történt hasonló eset, szadista ördögnő a segítő mentőangyal, rendszeresen kínozta a betegeit.

Végül hoztak egy ítéletet ellene, a beosztását érintette. Valamiből visszaminősítették valamivé.

Azóta háromszor annyi időt tölt mentőkocsiban.

Ha elesik a húgom, nem hívunk orvost. Előtte többnyire mond valami érdekeset, igyekszünk figyelni rá. Átlátok rajtatok, mint a tükrön. Vagy: Nehéz magam karbantartanom, kevés az időm.

Ha hal lennék, formabontó hal lennék. Amire téged kértelek, én magam nem tudom tartani.

Csupa jópofa értelmetlenség. Süt még mindig, perzsel, mint régen, jó vele lenni, csak dönteni nem akar azóta se, retteg, hátha téved. És hát a stresszhelyzetek, azok kemények. De azért jól van, és mondom, a lényeg: esés előtt általában eszébe jut valami fontos, vagy annak gondolt, vad, feltarthatatlan, szabad, nagy valami, mint a szaharai kalima, mindig abszolút jó minőségben.

Egressy Zoltán

2018/3

(Budapest, 1967) József Attila-díjas író, drámaíró. Legutóbbi könyve: Júlialepke (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

229

Tallér Edina

Mágiákus

A

templom Isten háza. Isten mindenhol van. Isten láthatatlan. Isten hatalmas. Isten haragszik. Az emberek bűnösek. Anyám szép és fiatal.

– Gyere ide, Anna, igyekezz! – mondja anya, engem szólongat a templom kapujában, mindjárt kezdődik a mise. Falu közepén, domb tetején, lombos fák között áll a templom, vasárnaponként az istentisztelet előtt itt bújócskáznak a gyerekek. Ott vagyok én is, anya mögött állok, kétlépésnyire, a fal felé fordulok, én vagyok a hunyó, aki bújt, aki nem, megyek. Mindig a legjobb résznél kell abbahagyni, ezt úgy utálom! – Anna, hagyd abba, ide gyere! – mondja anyám, megragadja a kezem, és beráncigál a templomba. – Ne rosszalkodj, maradj nyugton, nyugton legyél, lát az Isten, megver, ha rossz vagy! Hajtsd le a fejed!

Szenteltvízbe mártjuk a kezünk, csak az ujjunk hegyét, jéghideg víz. Keresztet vetünk, Atya, Fiú, Szentlélek. Letérdelünk egy szobor elé, szomorú arcú nő, kőből, kezében síró csecsemő, az ég felé néznek, arrébb zsúfolt padsorok, naftalin- és füstölőszag, csend, hideg. Felállunk. Odamegyünk. Leülünk a többiek közé. Mindenki szomorú vagy rosszkedvű, vagy annak látszik. Hívők, istenfélők mindenhol. Amíg a szem ellát, mindenhol. El akarok menni innen. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Erre emlékszem. Egyszerre skandáljuk a többi emberrel, hogy gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel

230

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

és mulasztással, én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Nézem a plafont.

Két angyal, tetőtől talpig érő, fehér, tollas szárnyakkal, aggódó tekintettel, figyelik az embereket a felhők közül. Unatkozom. Ki akarok menni. A plafonra festett angyalok is látnak bennünket, mint az Isten? Tudják, hogy unatkozom és ki akarok menni? Ez bűn?

Bűnösök vagyunk mind, mondja a pap. Bűnösök, mondja megint.

Ha mindenki, akkor én is, a gyerekek is, gondolom. Ennyire emlékszem.

Ennyi emlékem maradt arról az Istenről, amiben anyám hitt. A templom, a festmények, az angyalok, a pap, az istenfélő szomorú emberek, a fák a domboldalon, a bújócska, meg az én vétkem.

– Pisilni kell, kimehetek? – súgom anyámnak.

Tilakának nevezik azt a díszt, amit a krisnások a homlokukon viselnek, agyagból készül, és Isten lábnyomát jelképezi. Épp a homlokán és épp a lábnyomot, mintha fejbe rúgta volna Isten a híveit. Isten karatés. Isten dzsúdós.

Ninjutsu, aikido, „yengar” jóga. A jógában hiszek. Igen. Abban igen.

Most folytatódhatna úgy ez a történet, hogy hitetlen vagyok. Lehetnék elveszett és otthontalan, ijedt arcú fiatal lány. Összevissza ténferegnék az ijesztően nagy városban, falusi árva, két nejlonszatyorral, hol ehhez, hol ahhoz csapódnék. Tudatlan, hitetlen, otthontalan, kiszolgáltatott. Járnám az utcákat, elveszetten, mint a filmekben az elveszett emberek. Alhatnék a szabad ég alatt.

Lophatnék a boltból kiflit, járókelőktől pénztárcát. Kártyát vetnék utcasarkon.

Elkaphatnának a rendőrök. Mit csinálnának velem?

Folytatódhatna úgy is, hogy hitetlen vagyok, de megtérek, a krisnásoknál otthonra találok. Erzsit megszeretem, ő lesz az új barátom. Együtt főzzük a csicseriborsófőzeléket fesztiválokon. Hajnalban jógázunk, jóga reggel, jóga délben, jóga este, egész nap Hare Krisna, Hare Rama, Hare Krisna, dzsapalánc. Egy év múlva nekem is lenne krisnás nevem, mint Erzsinek, újabb fura nevem, valamilyen Das. Das azt jelenti, szolga. Én lehetnék az utak szolgája, az majdnem ugyanaz, mint Eileithüia, aki kivezeti az eltévedt gyerekeket az alagútból a fényre. Lennék szolga egy évig vagy kettőig a krisnásoknál, aztán továbbállnék, ötvözném a tőlük tanultakat anyám imáival és én lennék a város ura. A leghíresebb, legkeresettebb gyógyító a világon. Eljutnék mindenhova.

Tisztaság, igazmondás, könyörületesség, lemondás, ez a négy szabály.

Annak az Istennek, amiben anyám hitt, tíz parancsolata volt, Krisna néggyel is beérte. Szép szavak mind, beleírom majd őket valamelyik lelkesítő, emelt díjas üzenetembe, megmentek vele reményvesztett embereket vagy állatokat.

Mindig is gyógyító akartam lenni, vinni tovább, amit nagyanyám meg anyám

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

231

csinált, segíteni élni annak, aki élni akar. Az az Isten, amiben anya hitt, nincs már sehol, eltűnt, csak én emlékszem rá meg még páran, akárcsak a krisnásokra.

Nem lettem szolga, nem lettem gyógyító és most nincs Isten, de én lettem a leghíresebb.

Szavak vannak. Abban hisznek az emberek, a szavak teremtő erejében, ezért mantrázom én is, hogy élni jó, és ezért lettem az, aki vagyok. Az életem minden percét szeretem, még azt is, amelyiket nem. Igen, még azt is szeretem.

Nem lettem gyógyító, de a többi igen.

– Örülök, hogy találkoztunk, Sadhana Devi Dashi – mondom Erzsinek, és elengedem a kezét. – Gyönyörű a ruhád, gyönyörű az ékszered, a szemed, a hangod, a dísz a homlokodon, jó lenne veled menni, de nem tehetem, ez nem az én történetem. Visszafordulok. Eszembe jutott anyám. Inkább mégis buszra szállok. Isten veled, Hare Krisna.

A falu utolsó előtti háza az enyém. Üresen állt több mint egy évig. Nádtetős parasztház, omladozik a vakolat, kicsi udvar, elhagyott kutyaház. A földből kiáll egy vasrúd, még anyám ásta oda régen, arra fűztük a kutyaláncot, most is ott van, feltekerve, rozsdásan. A kertet benőtte a gaz. Az udvart is. A fakerítésből itt-ott hiányoznak a deszkák, kóbor állatok bújócskáznak, mászkálnak a réseken ki-be. A kapukulcs nyekereg a zárban, beakad, se jobbra, se balra nem mozdul.

Bebújok én is egy kerítésrésen, mint a macskák, nem érdekel a kapu. Az egész kerítés hülyeség, helyből át lehet ugrani, minek van itt? Egyszer az iskolában azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljunk le egy házat. Szép nagy, piros tetős lett az enyém, a falakra tulipánokat, rózsákat is rajzoltam, az udvara tele fákkal, virágokkal, háziállatokkal, a kerítés a szivárvány minden színében pompázott.

Nagyon szép lett, bíztam benne, hogy ki fogják állítani az osztályban, a legszebb rajzok között. De nem. Azt mondta a tanár, esetleg akkor, ha kijavítom.

– Nem javítok ki semmit, ez ilyen ház – mondtam a tanárnak.

– De Annuskám, nincs rajta bejárat! Se a kapun, se a házon.

– Ez egy olyan ház, amire nem kell bejárat. Nem jön be senki.

– És aki benn van, az hogy jön ki? Hogy lát ki? Se ablak, se ajtó.

– Nem jön ki, benn marad. Nem akar kijönni. Nem akar kinézni.

– De hisz akkor ez egy börtön – nevetett a tanár.

– Akkor az – mondtam én. – A börtön is egy ház. Ott is laknak emberek, nem?

– De – mondta a tanár, és abbahagyta a nevetést.

A házamról omladozik a vakolat, kijavítom. Amikor elmentem innen, kifestettem a szobákat is, a konyhát is, mindent. Több mint egy éve, halványkék

232

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

festékkel. Kívülről nem. Most majd kívülről is. Maradt még festék. A maradék festékkel kívülről is megcsinálom. Csak az a baj, hogy halványkék a festék, mindegy, nem baj, jó lesz az is. Az utcafronton befestem a ház falát, lássa mindenki, rendes emberek laknak itt.

Bemásztam a kerítésen, a nejlonszatyraimat ledobtam az udvaron, nagy nehezen kinyitottam a bejárati ajtót, négyre volt zárva. Megnyitottam az összes ablakot, nem volt már szellőztetve hónapok óta. Beengedtem a napfényt, kiengedtem az áporodott, régi szagot, megkerestem a maradék festéket a kamrában, és nekiláttam a ház falának.

– Na, némmá, az Annus! Hát te? Hazakeverötté’? – kérdezte a szomszédból az öreg. Épp a házam előtt tekert az olajzöld férfibiciklijén, amikor elkezdtem a munkát. Kacsázva lassított, bal lábát letette a földre, a jobb maradt a pedálon.

Szürke, kopott, nagykarimás kalapját megigazította.

– Látja, Bandi bácsi, itt vagyok.

– De há’ hun vótá ennyi ideig? – kérdezte és krákogott, összegyűjtötte a slájmot a szájában, köpött egyet az útra. – Eevitt a cica? – tette hozzá vigyorogva.

– Itt is, ott is jártam, Bandi bácsi.

– Tán börtönbe’ vótá? Azt beszélik itt…

– Csak maga beszél itt, Bandi bácsi. De minek?

Hátra se fordultam, rá se néztem. Nem örültem neki. Senkinek sem örültem.

– Oszt te ezt most kékre föstöd? Jó lesz az úgy? – nevetett. – Végül is jó’ van az úgy, he! Hisz legalább látják, ha gyünnek-mönnek az embörök, hogy bolond lukbó’ bolond szél fú, he! – nagyokat nevetett.

Szívem szerint azt válaszoltam volna, hogy a te házad meg fekete lesz kívülbelül nemsokára! De csak festettem tovább, nem válaszoltam semmit. Nem akartam az ördögöt a falra festeni. Az öreg már nyolcvan felé közeledett. Egy hét múlva meghalt, biciklizés közben agyvérzést kapott. Tudtam, hogy már csak egy hete van hátra, nem akartam bántani.

– Fordujjá’ mán ide, ha neköd beszélök, kislányom! – folytatta méltatlankodva. – Köszönni azé’ illönék-e, nem? Vagy mi a fene!

– Bandi bácsi!

– Na, hát na! Ennyit legalább, he! – megnyugodott. – De hun vótá’, he? – kezdte újra.

– Dolgom volt.

– Tavaly óta? Jó nagy dolog lehetött az, he!

– Az volt.

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

233

– Hallani lehetött ezt-azt… Rúllad…

– Aha. – Hát, hogy bemönté’ a városba, oszt elferdűtté’…

– Elferdültem?

– Hát, hogy olyan némbör lötté’, no… Hát tudod, na! Olyan! Hát, hogy kurva lötté.

– Nem érdekel, mit beszélnek.

– Meg azt is mondják, hogy mágikus vagy…vagy mi fene… Mágiákus… vagy hogy mondják… – elgondolkodott egy kicsit. – Igen, na! Úgy mondják nem? Vagy máglyás. Hogy fekete máglyás vagy, azt beszélik, he.

– Persze, az. Mindjárt meg is gyújtom – mondtam.

– Hát mög ne haraguggyá’, nem azé’ kérdöm, csak azé’, me’ hogyha tényleg löhet tűlled ilyenöket kérni, akko’ neköm van elég pénzöm ám! Ha löhetne ilyet tülled kérni télleg, akko’ bekapnád a faszomat?

A választ nem várta meg. Kuncogva, nagy nehezen visszakászálódott a biciklijére és lassan, olyan lassan, ahogy csak a legöregebbek tudnak biciklivel közlekedni, szinte egyhelyben állva, elkerekezett a szomszéd házig. Ott leszállt, visszanézett rám, behúzott nyakkal röhögve, aztán eltűnt a kapu mögött.

Nem szóltam egy szót se, tudtam, egy hét múlva halott lesz.

Estére elkészültem az egész házzal. Halványkék lett. Égszínkék.

Holnap kifestem a kerítést is, gondoltam. Piros, kék, sárga, zöld, fekete, fehér.

Ilyen lesz a kerítésem. Itt fogok lakni. Egy hét múlva enyém lesz legszínesebb ház az egész faluban.

Tallér Edina

234

(Kiskunhalas, 1971) író, drámaíró. Jelenleg Budapesten él.

Legutóbbi kötete: A negyvenkettedik széken ülő nő (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Kovács Dominik – Kovács Viktor

Mint egy úri baba

M

ilyen név az, hogy Stranszki, errefelé csak őt hívták Stranszkinak, nincs ilyen család másik, hogy Stranszki.

Elálló, hegyes fülű, meggymaghasú gyerek volt, zöld a haja, csupa zöld szőr borította, a keze-lába hosszú, csak a hasa egy nagy hólyag. Kicsit kerge szegény.

Az anyja összekeveredett valahol más vidéken egy Stranszki nevűvel, onnan lett a gyerek.

A gyerek már az anyja hasában fonnyadt krumpliként kuporgott. Érezte az asszony, hogy rossz vége lesz a dolognak. Mikor a kis Stranszki Laci megszületett, már nem fonnyadt krumpli volt, hanem egy marék zöld sirám. Így se kellett se az anyjának, se az apjának, óvakodtak tőle, szidták, nem vették észre, hogy egy marék zöld sirám, azt hitték, takony. Folyton etetniük kellett, annyit követelt magának. A szülők körbejárták az egész rokonságot, ajánlgatták, hátha kell valakinek. A Gubacsi Pali fogadta be a felesége, a Berta néni miatt.

A Berta néni nagyon szerette a gyerekeket, főleg a fehér bőrű, cupákos úri babákat, csipkedte, harapta, dobálgatta őket, pesti szobaleány korában szokott rá az úri babákra. A Stranszki Lacika kerge volt mindig, de úgy nézett ki, mint egy úri baba, jó fodros a hasa meg a segge, tudta a Berta néni nyözgetni, nem is hagyott békét a gyereknek, dögönyözte, gyúrta, sikongatott közben. A gyerek meg nyöszörgött.

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

235

Mit tud ez majd dolgozni, dörgött a Gubacsi Pali.

Olyan jó pogácsatészta-hasa van, ujjongott a Berta néni.

Berta néni. Csupa fehér lófog, lapos lavórderekú, fehér a lába. Forró tejleves, cukros kenyér volt az egész asszony, nem más. A Gubacsi Pali Pesten katonáskodott, a Berta néni meg ott szolgált, így találkoztak össze. Lógatva szárította a tésztát a Gubacsiné, azt mondta rá, laska. Sokallta nagyon, hogy milyen kicsi még a Lacika, nem növekszik, a karjánál fogva fellógatta, hogy nyúljon, mint a tészta. Ettől van ilyen hosszú keze-lába a gyereknek, ettől nőtt meg a csongorja is. Imádta a Berta néni a Stranszki Lacikát.

Volt egy leánya a Gubacsiéknak, a szép Mariku. Elhajtotta az anyja, mert mindig dünnyögött, hogy az csak ezt a kis gücsmét dédelgeti. A Mariku inkább verni szokta a Lacit, hajkurászni. Elzavarta az anyja, Pestre ment a Mariku, ki tudja, mit dolgozott. Ha hazajött, azt dicsekedte mindenkinek, hogy hat serpenyőben süti a palacsintát fönt a Svábhegyen.

Ezt a kis gücsmét nagyon dédelgette a Gubacsiné, a Pali bácsinak meg nem tetszett a dolog, mert semmi haszna nem volt a gyereknek, félt a disznóktól, a kakastól. Állandóan óbégatott a Gubacsi Pali a Lacival, pofozta.

Egyszer a Berta néni is megverte, akármennyire imádta.

Paprikát ültettek, a Laci meg, hogy honnan támadt rá gondolata a sunyinak?, megszorongatta a palánták szárát.

Elverte nagyon a Berta néni, dagadt hurkákat ütött a hátára, a fodros seggére, karikákat sisteregtetett a bőrébe, megpörkölődött a zöld szőr, visított a gyerek.

Aztán megenyhült a Berta néni, összecsókolta, gőzölgő tejjel borította le a kínlódó Stranszkit, cukrot szórt, kenyeret vágott rá. Eltűntek a karikák, bemásztak a Laci bőre alá, begyógyultak a hurkák is.

A Gubacsiék úgy aludtak, hogy középen a Berta néni, egyik oldalról a Gubacsi, másik oldalról meg a Laci, aki egyre pöffeszkedőbb lett, mióta megnyúlt a kezelába, a csongorja. A Berta néni nyözgette, csipkedte, harapta, dögönyözte, gyúrta, sikongatott közben. A Stranszki nyöszörgött.

A Gubacsi Palin meg vörös duzzanatok nőttek a dühtől, morgott, jajgatott, azt hitték, vége lesz. De nem, a Pali bácsi morgott, jajgatott két napig, égtek rajta a duzzanatok, kaparta, csipkedte őket. Aztán szemek nőttek a duzzanatok helyén, előbújt az öreg harmadik szeme, a negyedik, az ötödik, százszemű szörnyeteggé lett a Gubacsi Pali. Száz undok szemével éjszaka is a Berta nénit meg a Stranszkit leste, hátha nyözgetik, csipkedik, dögönyözik, harapják egymást.

A Stranszki bőre alatt begennyesedtek a karikák. Hát ki ő, hogy egy ilyen százszemű vén marhától féljen, mit csőszködik az!?

236

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Zsíros tejszaga volt a Berta néninek, cukorszaga volt. Viszketés volt a Laci bőre alatt.

A Stranszki rátérdelt a Gubacsi Pali mellkasára, kiszúrta a szemeket, mind a száz szemét. Összegömbölyödött az öreg, kifolyt a sok szeme, vér, lucsok lett belőle.

Sírt a Stranszki, kérte a Berta nénit, hogy nyözgesse, csipkedje, dögönyözze, harapja, de a Berta néni is bömbölt a rémülettől. A Stranszki meg nem értett semmit. Szúrós szagú savó meg túró lett a zsíros tejlevesből, szétmállott a cukros kenyér. Szétmállott a Berta néni.

A Stranszki azt se tudta, hova legyen, szét akart mállani ő is, szaladgált az üres tanyán, csak nézett a kerge fejével, nem tudta, mit csináljon magában.

Behorpadt a ház teteje, eldöglöttek az állatok, vadkomló, lósóska, bölöndök nyújtózta körbe a Stranszkit.

Hazajött a Mariku. Kitiltották Budapestről, pedig csak sütötte a palacsintát a nagy zsíros serpenyőkben, hazajött hát az üres tanyára. Zsugorodottan, gubbasztva találta meg a Stranszkit, már-már újra fonnyadt krumpliként.

– Mit csináltál, te? – dühöngött Mariku.

A Stranszki tudta a Marikuról, hogy el tudja kapni a szívet a beleken, a gyomron keresztül. Pesten sok ilyet csinált.

– Vedd ki, tépd ki a szívemet, s tégy egy követ oda – kornyikálta a Stranszki.

– Nem bánom – mondta a Mariku. – Megérdemled.

Tépdkitépdkitépdkitépdki.

Fáj?, a Mariku szeme csillogott, mindjárt ott vagyok a szívednél.

Nagyon fáj.

Mindjárt kitépem.

De nem tépte ki, hanem összegubancolódtak, összelihegték egymást, kergetőztek, hanttal dobálóztak az omladozó Gubacsi-tanyán. A Marikut jól kiképezték a vénebb svábhegyi palacsintások. Ügyesen dögönyözte, csipkedte, gyúrta a Stranszkit, monyászta és megállás nélkül etette. A hasa alá szorította a gücsme fejét, belenyomta a nagy serpenyőbe.

Jóval zabálod a jót, mi? Csak el ne csapd a hasad, te kis féreg.

A Laci habzsolta a kőtt palacsintát, a smarnit, a tejbedarát, hatalmasra hízott, nyöszörgött. A Mariku meg sikongatott örömében, ütögette a Laci fejét.

Tavasszal aztán egyre gyakrabban hozta szóba a pesti barátot.

Egyszer majd eljön hozzánk a tanyára. Úgysem fog, heherészett a Stranszki. Nem tud idetalálni.

Idetalál az, ha kilóg a segge, mondta a Mariku. A motorravalót is én kerestem neki.

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

237

A Laci félt a pesti baráttól. Végül csak annyit vett észre az egészből, hogy a Mariku előkeresi a szekrény aljából a bundáját. Kiröppent egy molylepke a kabátból, a Stranszki lecsapta, a tenyerén szétkenődött barnaságot nézte, miközben a Mariku a sparhelt kormából szemöldököt kent magára és sanda pillantásokat vetett az ablakra, hátha itt van már érte az oldalkocsis Pannónia.

Amire a Stranszki felkapta a fejét, már a motorzúgás is elhalt, sehol sem volt a szép Mariku.

A Stranszki Laci ment neki Szőlőhegynek, Szulhamenyődnek, Tutamenyődnek, Intrának és Aligának, átkozta a büdös bagzó bakot, járta az utakat, ment neki, kereste a Mariku szagát.

Jaj annak, jaj, aki szívből szeret, kornyikálta. Bóklászott étlen-szomjan a határban, csak akkor állapodott meg, amikor már hatodjára ért a Haskóék krumpliföldjére. Ott megállt, összekucorodott. Észrevette, hogy a ráncok, a megmaradt háj és a bordacsontok mögött nincs semmi. Mégis kitépte a rohadt!

A következő héten a Haskóék napszámosai elkezdték fölszedni a krumplit.

Oda talán még jó lesz, gondolta a Susztina Lidika, és bevágta a Stranszkit a barna ládába, a malacoknak való közé.

Kovács Dominik és Viktor

238

(Pécs, 1996) egypetéjű ikerpár, jelenleg az ELTE BTK másodéves hallgatói.

Jégtorta című drámájukkal részt vettek a 2016/17-es Kortárs Dráma Nyílt Fórumán. A drámát felolvasószínházi formában bemutatták a POSZTon és a Gyulai Várszínházban Hegedűs D. Géza rendezésében és főszereplésével.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Milbacher Dániel

Megtrágyázott földek Várom, hogy vége legyen a tapasztalásnak.

Hogy a szavaink visszatérjenek abba a bizonyos termékeny félholdba. Semmit ne kelljen ragoznunk, hogy megértsük egymást.

A bevetett földek látványa mindig megnyugtatott.

Nem sajnáltad az őzektől sem soha.

Nyáron, a földúton sárgállottak az elszóródott magok.

Megtelt velük a traktorok keréknyoma.

Most már a mondataink is silókban rohadnak.

Vizet kaptak és erjednek. Minden tavasszal kihordjuk őket lapátokkal. Egy idő után már nem figyelve az oszló egerekre. Aztán ezek közé kukacok költöznek. Összeérnek és szálakra bomlanak, hogy majd, ha jönnek az unokák, és valamit keresnek, vasvellával mindent felforgassanak. Örülnek majd a gilisztáknak.

Felboncolják vagy horogra tűzik őket.

Végignézed ezt az egészet a hintaágyról. És örülni fogsz, hogy azok a magok mégis elszóródtak.

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

239

Mikszáth tér, s már őszül is A kávézók előtt bálákba rakták a székeket.

Itt értettem meg, hogy kibe is szeretett bele annyira.

Sok mindent elmond egy szökőkútról, hogy dobálnak-e bele valamit.

Nem minden medence alja csillog úgy.

De egyáltalán nem számít, hogy melyik az a bizonyos pillanat, amikor.

A lány egy darázs elől menekült.

Ugyanúgy zöldellnek a bűzös ecetfák.

Galambok csipkednek mindent, ami elüt a térkőtől.

Szálasra foszlanak az eltaposott csikkek.

A házak leárnyékolják a vedlő, zöld padokat.

Egy doboz bonbon gurult itt széjjel. Rumos-diós lehet.

Osztozkodnak. Egyre többen. Egyre többen jönnek.

Aztán végül keresztülvágnak rajta, mintha épp semmi se történne.

Milbacher Dániel

240

(Pécs, 1998) költő. Az ELTE joghallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Lukács Flóra

Sangoma

A nőket állatok szellemei szállják meg, gonoszságra kényszerítik őket. Úgy hiszik róluk, hogy emiatt képesek ölni.

A férfiak megkínozzák őket.

Izzó vassal égetik a bőrük, aminek hatására bevallják, hogy patkánnyá, macskává, repülő kutyává változnak.

A férfiak büszkén, röhögve mesélik, hogy a szemüktől az álkapcsukig megvágják őket, kezüket és lábukat vagdossák. „Ha érezném, hogy a testemből ki-be jár a szellem, az lennék.

De nem érzem és nem vagyok, annak mondanak mégis.”

Egy nő túlélte a kínzásokat.

Egy bozótvágóval a nyakába vágtak, forró vasakkal égették a testét éjféltől reggel hatig.

Mikor áthúzták a folyón, akkor kezdett álomba zuhanni.

Egy fehér férfi vette filmre mindezt.

Lukács Flóra

2018/3

(Miskolc, 1994) költő, Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

241

Hidas Judit

Hús a jégen

–E

l ne indulj üres kézzel! – mondtam a lányomnak, amikor délután kiszálltunk a kocsiból.

Kinyitottam a csomagtartót. Megragadtam három bevásárlószatyrot, amelyek üvegekkel és konzervekkel voltak megpakolva, őt pedig megkértem, hogy hozza a húsos zacskót.

Nyögött egyet, amikor felemelte, majd visszaejtette a földre.

– Ne csináld ezt, kérlek.

– Nagyon nehéz – nyafogott.

A háztól harminc méterre tudtam megállni a hó és a jég miatt. Nem akartam még egyszer kijönni, és azt gondoltam, elég nagy már ahhoz, hogy ennyit kibírjon. Különben is, miatta vettem ezt a sok mindent, csülköt, májast, csirkemellet, sonkát, darált húst, hogy ne éhezzen. Hiába próbálom meggyőzni, hogy nem rossz az iskolában az étel, nem akar a menzán enni.

Engem meg zavar, ha éhezik, és tudom, ha hazaérünk, nem tudom megállni, hogy ne főzzek neki.

– Eszik majd hideget, ne csinálj belőle ügyet – mondta valamelyik nap a férjem, de hát hogy tudná egy anya ezt megtenni!

– Ilyet is csak egy férfi képes mondani – válaszoltam neki.

242

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

– Te tudod – vonta meg a vállát. – Csak akkor ne panaszkodj, hogy nem bírod.

Hát persze, ő könnyen beszél, fogalma sincs, mit jelent az anyai szeretet. Bár valójában nem is tudom, érdemel-e a világ ennyi jót.

A lányom, amikor ismét felemelte a zacskót, megint nyivákolni kezdett.

– Add ide a füzeted, és csak ezt az egyet hozd – kértem, és igyekeztem nagyon türelmes lenni.

Bezártam az autót, és elindultam a kapu felé. Még mindig toporzékolt a kocsi mellett. Hallottam a csoszogását és a nyögését, aztán mint a sakál, üvölteni kezdett, hogy nem bírja, ez neki tényleg sok, és ha én erre kényszerítem, akkor elrugdossa a házunkig a zacskót.

Most tényleg, érti ezt valaki?

De még mindig nem szóltam semmit. Elindultam volna vissza, hogy segítsek neki. Ekkor pukkanást hallottam. Mintha egy lufi durrant volna.

Megfordultam, és láttam, hogy a csülök, a sonka, a darált hús, a májas és a friss, filézett csirkemell, amit ugyebár mind miatta vettem, a mocskos jégen hevernek szanaszét.

– Mit műveltél? – üvöltöttem most már én is.

Leszartam, hogy hallja-e a szomszéd.

Ledobtam a cuccokat a latyakba, és nem törődve a csúszós úttal, futni kezdtem felé. A dühöm olyan lendületet adott, hogy szinte repültem a jég fölött. Ő csak állt dermedten, én meg térdre estem, és lihegve, hörögve kapkodtam az egyik hústól a másikig. Aztán négykézláb csúsztam el a kocsiig.

Tiszta zacskó után kutattam a csomagtartóban, mert ő akkorát rúgott a szatyorba, hogy totál szétszakította.

Visszabotorkáltam mellé. A húsok még mindig ott feküdtek a mocsokban, mellette szanaszéjjel az iskolai füzetek. Mozdulatlanul állt. Arrébb löktem. Nem elég, hogy ezt műveli velem, aki mindig a legjobbat akarja neki, még útban is van. Felkaptam az egyik füzetet, és még messzebbre hajítottam. Érezze, milyen lehetett az előbb nekem, amikor földhöz vágta a zacskót.

Zihálva dobáltam az új szatyorba a sonkát, a friss, filézett csirkemellet, a csülköt, a darált húst és a májast, amiket ugyebár csak miatta vettem, és elindultam a ház felé. Ő még mindig az utcán téblábolt. A sapkája csálén állt a fején, belecsúszott a szemébe. Olyan volt, mint egy hajléktalan.

Többnyire máskor is így néz ki, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Még csak tízéves, de már olyan, mintha tizennégy lenne. Lóg rajta a póló, a kabát, a kapucnija a nyakánál folyton be van gyűrve, a hátizsákját sem akasztja a hátára, csak csüng a karján, és lefele húzza a ruhát.

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

243

Most mindehhez még úgy csoszogott, mint egy vénasszony, végig a saras, jeges úton. A koszos víz felfröccsent a ruhájára és az én fehér kabátomra.

– Gyere már be – szóltam ki az utcára, miközben csöpögött a sár a nadrágom szárából.

Nemsokára megjelent a lépcsőházban. Könnyes szemmel nézett rám, de nem érdekelt.

Bementem a lakásba a kezemben az ötféle csomaggal. Az előszobában leraktam a szatyrokat, ledobtam a cipőt, a táskát, a kabátot, aztán bevonultam a konyhába. Látni akartam a világosban a húsaimat, amiket ugyebár csak miatta.

A májas a fóliában szerencsére megúszta, a csülöknek sem lett baja, viszont a sonka, a darált hús és a friss, filézett csirkemell szörnyű állapotban voltak.

Befolyt a sár a nejlon alá. A mellet még csak-csak meg tudtam menteni, végül is jó alaposan le lehetett mosni, de a sonkának és a darált húsnak annyi volt, pedig vettem belőlük vagy egy kilót. Mindkettőt bevágtam a szemétbe, és rácsaptam a kuka tetejét. Reméltem, hogy ő is hallja a csattanást a szobában.

Mert nem is a pénz volt a legrosszabb. A sonkával és a darált hússal együtt mintha a lelkem egy darabja is a szemétdombra került volna.

Ekkor belém nyilallt az egész. Hogy azt a másikat is minek vállaltam.

Ugyanilyen lesz nagykorára. Kár beléjük a sok törődés. Csak hát Dénes annyira kérlelt, és mit tegyek, ha egyszer szeretem boldoggá tenni az embereket.

Tudom, talán jobban át kellett volna gondolnom, itt mégiscsak életekről van szó, de hát a barátnőim is azt mondták, olyan szerencsés vagyok. Az ő férjük rá se néz a gyerekre, én inkább legyek hálás, hogy az enyém így imádja a lányát, és igazán megtehetnék annyit érte, hogy teljesítem a kérését.

Na meg ott volt ez a másik dolog is, hogy mindenkinek volt már legalább kettő, én sem akartam lemaradni. Ha nekik megy, én is meg tudom csinálni.

Nem vagyok én olyan béna, mint azok a nők, akik nem képesek a férjüket megtartani, és egész életükben acsarkodnak, hogy milyen szemetek a férfiak.

Nem, tudomásul kell venni, hogy bizonyos dolgok a nőkön múlnak, és adott esetben muszáj áldozatot hozni.

Igaz, régóta szerettem volna jobb munkát, mint ez a mostani, de hát igaza van a férjemnek, hogy nem lehet egyszerre mindent. Bár nem értem, ez rá miért nem vonatkozik. Amikor erről beszélgettünk, azt válaszolta: – Nem tudod elképzelni, mennyire szívesen lennék a helyedben. Elegem van a sok hülyéből, akikkel nap mint nap meg kell küzdenem a munkahelyemen.

Igen, talán az baj, hogy nem tudom felmérni, mi lenne jó nekem. Ezt ő is mondja, és arra hivatkozik, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb.

244

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

– Nézd meg ezeket a sikeres nőket, egytől egyig boldogtalanok. Te is ezt akarod?

Ráztam a fejem. Ha jobban belegondolok, teljesen igaza van. A család a legfontosabb, neki is ez nyújtja a legnagyobb örömöt, ide jár haza nap mint nap, köztünk érzi igazán jól magát. Akkor miért akarok én ennél többet?

Mert nem vagyok én ide bezárva, erről szó sincs, van nekem rendes munkám ennél a vidéki kis lapnál, ami kényelmes a gyerek mellett, csak hetente kétszer kell bejárnom, magam osztom be az időmet, és igaz, hogy a fizetés nem sok, és a munkáim sem túl eredetiek, de legalább érdemes valamiért felkelnem reggelente.

Bár azt nem tudom, mennyire normális, hogy egyre jobban szégyellem az egészet. A vacak fotókat, amiket készítek, az ócska szerkesztőséget, az igénytelen kollégákat, akiket nem hajt semmi. Valami másra vágyom, olyasmire, amire büszke lehetek. Néha elképzelem, hogy a fővárosban dolgozom egy nagy szerkesztőségben, a fotóim a legolvasottabb magazinban jelennek meg.

De az is lehet, hogy hülyeség az egész. A mai világban örülni kell annak is, ha az ember rendszeresen kap fizetést. Ide vissza tudok jönni a szülés után is, még mindig jobb, mint a semmi.

Csak az a gond, hogy gyakran tiszta ideg vagyok, amikor bentről eljövök.

Néha legszívesebben ráborítanám az asztalt a szerkesztőmre, aki folyton paradicsomfesztiválokra és kolbásztöltő versenyekre küld tudósítani. Ma meg kiderült, hogy a helyi hímzőkör kiállítását kell lefotózni. De persze erre sem mondhattam semmit, csak bólogattam, mosolyogtam.

Tudom, gyáva vagyok, mert féltem a bőröm, a szaros kis állásom, legszívesebben leköpném magam. Mit csináljak, ez van. Ilyenkor próbálok relaxálni. Mostanában járok jógázni is heti kétszer, miután leadom az iskolában a gyereket.

De talán jobb is, ha most ebből egy időre kiszakadok. Mert amikor egy-egy ilyen nap után megyek a suliba a gyerekért, egyszerűen nem bírok magammal. Pedig tudom, neki se könnyű. Az utóbbi időben rászállt az osztályfőnök. Hiába jó tanuló, magatartásból folyton kettest kap, mert állítólag a szünetben rosszalkodik. Pedig nem csinál semmi különöset, csak szaladgál, játszik, ilyesmi. Jó, múltkor eltörte a szemüvegét az egyik kislánynak, de igazából csak azért tette, mert ő is olyan érzékeny lelkű, mint én. A lány, aki a legjobb barátnője volt, mostanában keresztülnézett rajta, és ezt a lányom azóta sem tudta megemészteni. Fáj neki, hogy épp akkor fordít hátat neki, amikor a tanárnő is bántja.

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

245

Egyszer már bementünk a férjemmel a nőhöz, de hiába. Szerinte ez az egész miattunk van, mert a gyerek otthon túl sok mindent megkap, aztán nem bírja fegyelmezni magát az iskolában, és nekik nincs kapacitásuk a rendbontókra.

Láttam, semmi értelme tovább vitatkozni, mert úgyis csak azt hajtogatja, amit ő gondol, és még rosszabbul is járhatunk.

Nincs is már kedvem ezzel kínlódni. Mi is felnőttünk valahogy, a gyerek is kibírja majd, mert én képtelen vagyok egy egész intézménnyel felvenni a harcot, amikor még a saját életemet sem tudom elrendezni.

Igaz, eléggé nyomaszt, hogy úgy érzem, mások már harmincöt évesen fent vannak a csúcson, én meg még mindig egyhelyben toporgok, de tudom, az élet hosszú, van még húsz évem, hogy kezdjek magammal valamit.

Amikor ezt így végiggondolom, mindig megnyugszom, mert hát lássuk be, az se lenne jó, ha elhagyna a férjem, mert nem adtam meg neki azt, amit annyira szeretett volna. Csak azt nem értem, miért ébredek iszonyú gyomorgörcsökre éjszakánként. Bárcsak lenne valami pirula, amivel kitörölhetném az agyamból a sötétben rám törő, rossz gondolatokat, hiszen, ha ezek nem lennének, minden rendben lenne. Így viszont folyton az jár a fejemben, hol fogok jó állást találni megfelelő szakmai múlt nélkül két gyerekkel, negyvenakárhány évesen, és ki fog engem komolyan venni.

Mindig azt képzeltem, mire negyven leszek, írhatok egy listát arról, amit elértem, és végre egy kicsit megnyugodhatok. De most, hogy mindjárt itt a születésnapom, azt hiszem, jobb, ha semmit sem írok. Helyette lesz még egy gyerek. Persze, az is valami.

A harmadik hónapban vagyok, és örülök neki, meg minden, de sokszor eszembe jut, még mindig dönthetnék másképp. Pár napja mondtam is anyámnak, hogy ez így nem az igazi, mert annyi mindent szeretnék csinálni, félek, nem fogom tudni szeretni. Anyám erre mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: – Ettől nem tartok, te nem vagy olyan.

Elnémultam a pillantásától, kirázott a hideg, mert lehet, hogy tényleg igaza van. Nem gondolhatok csak saját magamra. Hiába szeretném bejárni a világot, utazni, kalandozni, most már ki kell tartani. Örülnöm kell, hogy nem vagyok egyedül, hogy van szerető családom, még akkor is, ha néha hálátlanok.

Ezt mondogattam magamban akkor is, amikor ott álltam a konyhában, és a mocskos húsokat nézegettem a lámpa fényében.

Kinyitottam a mosogatócsapot, alátettem a sáros csirkemelleket. Végül lejött a sár a húsról. Nejlonzacskóba csomagoltam, majd betettem a mélyhűtőbe.

246

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Elmentem zuhanyozni. Jólesett a forró víz. Ettől megnyugodtam. Éreztem, ahogy lüktet a baba a hasamban. Még egész apró volt, de szinte égetett belülről, jelezve, hogy máris ezer szállal kapaszkodik belém. Próbáltam örülni neki, elképzelni a következő éveket, de csak arra tudtam gondolni, vajon lesz-e mellette időm magammal is törődni. Talán most kéne erősnek lenni, talán meg sem kéne beszélnem a férjemmel, futott át rajtam a gondolat. Felhívnám az orvost, és egy nap alatt túllennék rajta.

Kinyitottam a zuhanykabint. Ekkor egy rajzot vettem észre a szennyestartón.

Az ajtó felé néztem, és még láttam, ahogy a lányom lila ruhájában ellibben a folyosón. Megtörölköztem, a kezembe vettem a képet. Egy anyuka és egy kislány volt rajta, kézen fogva sétáltak az utcán.

Beléptem a szobájába. Az asztalnál ült. Úgy tett, mintha nem venne észre, aztán hirtelen megfordult, és szorosan átölelt.

Talán vele kéne elmennem, jutott eszembe. Elszöknénk, és új életet kezdenénk. Legalább nem történne meg vele ugyanez húsz év múlva.

Megfogtam a kezét, és kimentünk együtt a konyhába. Vágtam neki néhány szelet kenyeret, mégiscsak egész nap éhezett. Vastagon megkentem májassal, pucoltam hozzá répát, hagymát, tettem mellé tejfölt is. Szereti a répadarabokkal tunkolni.

Hidas Judit

2018/3

(Budapest, 1976) első prózakötete 2013-ban jelent meg Hotel Havanna címmel, amellyel 2014-ben ő képviselte Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. Legutóbbi kötete: Seb (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

247

Radnóti Ádám

A banán áramlása

Írjuk le Jacobo Arbenz Guzmán végső pusztulását, hogy a felkelő tábornoknál érvényesebb a gyümölcsbárók és a titkosszolgálat szent helyi értéke.

Hogy a hulló narancs vérindákat rejt, és a banán áramlása sérthetetlen törvény.

Leszedett terményben visszhangzik a Szent Római Birodalom és császárainak csendélet-roskatag táljai.

A csereérték-működés sercegő elmélet: kívül a tankok, a helikopterek, belül a belek, az erek nyugtalansága.

Az elnöki palota mohás, romló épülete maga szed lakbért; nem vita tárgya, hogy a felkelők szétdobált szervei tőkeképesek.

Radnóti Ádám

248

(Tatabánya, 1998) költő. Az ELTE BTK hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Pintér Kitti

kísértetjárás 1. a linóleum besüpped a talpad alatt nem emlékezhetne arra hogy fa volt nehézkes és árvíz mosta el a törzs rostjai felpuffadnak a nedvességtől én hallom a barázdákat máig levegőért kapkodnak monszun idején 2. a fülkagylódon átszűrődik a morzsolódás nesze így esnek szét a meggörnyedt mészvázak hogy a darabjaik összeropognak a bolygótűzben és én most már aludni sem tudok a zajtól éjszakánként 3. két éve hogy elkapart csontok villognak a főutcán és kóbor állatok vinnyogása kíséri a hazaérkezőt az agyag fölpuhult a földben elpattant vízerektől de a sár lassan kikopik a megereszkedett bőr redői közül már nem félek a kísértetektől hagyom hogy körém üljenek a padláson a lámpa sápadó fényében követik a fonótűt és egytől egyik összerezzennek ha a pászmásodott kötélszakaszt levágom

Pintér Kitti

2018/3

(Kecskemét, 1995) költő. Az ELTE BTK hallgatója. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

249

Dragomán György

Sportkomplexum

A

sífelvonó kicsit akadozva jár, mintha hiányozna pár fog a meghajtásrendszer kerekeiről, Nagyapám az előttem lévő ülésen terpeszkedik, az ölében egy nejlonszatyor tele tiszta kölessel, a galambjait eteti.

A madarak néha felrebbennek, az öreg ilyenkor vidáman felém integet.

A felvonó lassú tizenkét perc alatt visz fel a domb tetejére. Évek óta nem jártam már ott, de Nagyapám most azt mondta, ha feljövök vele, akkor nem bánja, a legközelebbi hosszú utamra elkísér, és elmeséli a sztorikat, amiket eddig sose mondott el apámról.

Erre az ajánlatra persze, hogy nem tudtam nemet mondani, eddig akárhányszor felajánlottam nagyapámnak, hogy magammal viszem a kamionnal, lásson egy kicsit világot, jöjjön velem, nézze meg Európát, mindig udvariasan kitért, azt mondta, most inkább ne, jól érzi magát itthon a saját kis birodalmában.

Ilyenkor mindig elkuncogta magát, és aztán a visszafojtott nevetéstől elvékonyodott hangon hozzátette: – Ami különben nem is olyan kicsi. És tényleg, a hétvégi ház mögött gyakorlatilag övé volt az egész hegyoldal, a régi sífelvonóval, a helikopterhangárral, a teniszpályával és a présházzal, és a hegy tetején a nagy beton futball-labdával, amelyikből kirobbantott két hatszöget, hogy ki meg be tudjanak járni rajta a galambjai.

Sose tudtam meg pontosan, hogy is tett szert erre a birodalomra, ő hol azt mesélte, egy pótkocsira szerelt vándorsörfőzőt nyert egyszer kártyán egy szerelmi bánattól mattrészeg szerbtől, amit aztán elcserélt a birtokra egy szovjet őrnaggyal, hol azt, hogy az egyik galambja egyszer úgy repült haza valahonnan a messzi északról, hogy rá volt húzva a lábára egy gyűrű egy nagy briliánssal, és annak az árából vette,

250

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

hol azt, hogy egyszer ellopták a méhészautóját, aztán fél év múlva valaki felajánlotta, hogy egy nevetséges összegért visszavásárolhatja, és mikor a mézet kipergette a kaptárokból, kiderült, hogy az havasi rododendronméz, olyan, amitől álmokat lehet látni, és amiért a törökök arannyal fizetnek, úgyhogy abból lett a pénz, a lényeg mindig az volt, hogy ő csak a hétvégi házat akarta megvenni attól az orosz tiszttől, és csak amikor bement a földhivatalba, akkor tudta meg, hogy járt a házzal az egész úgynevezett sportkomplexum, domboldalastól, hangárostól, sífelvonóstól, teniszpályástól, mindenestől.

Sokáig azt hitte, hogy egyszer még nagy bajba kerül ettől az adásvételtől, főleg azután, hogy a hegy tetején levő beton futball-labdában megtalálta a radartányért, a présháznak álcázott bejárat mögött meg a vízzel elárasztott rakétasilókat, de abból is csak annyi lett, hogy kiküldött két katonai búvárt a katasztrófavédelem, akik pár napig merülgettek, kutatgattak, esténként meg remegő kézzel itták a szilvapálinkát, aztán elmentek, azt mondták, minden a legnagyobb rendben.

Nagyapám azt mondta, boldog itt, minden megvan, nem kívánkozik sehova, a helikopterhangárban szépen megférnek egymással a méhei meg a tyúkjai, még a képeslap- meg újsággyűjteményének is marad hely, újabban régi számítógépeket kezdett gyűjteni, azokat is ott tárolja, hely az van, és ki tudja, egyszer még jók lesznek valamire.

Nézem, hogy eteti a galambokat, hosszú őszes haja oldalt kilóg a bőrsapkája alól, bele-belekap a szél.

A felvonó lassulni kezd, látom, hogy Nagyapám leugrik az ülésről, félreáll, odamegy a présházhoz.

Mióta nem jártam itt, sok minden megváltozott, Nagyapám fóliára cserélte a teniszpályák fölötti sátrat, ahogy leugrok a felvonóról, látom, Nagyapám épp kinyitja a nagy, keresztbe rakott rakett-stencilekkel díszített üvegajtót, erős citrusillat csap meg.

Nagyapa felém int, azt mondja, siessek, mert mind kimegy a meleg.

Ahogy közel érek, látom, hogy a teniszpálya salakjából vastag indák nőnek, beburjánozzák az egymás mellé tolt bírói székeket, felkúsznak a sátor tetejére, hatalmas gyümölcsök lógnak rajtuk mindenfelé.

Nagyapám mosolyog, azt mondja, akármibe lefogadja, hogy hiába járom a világot, ilyet még nem láttam, két kézzel nagy nehezen letép egy gyümölcsöt, felém dobja, azt mondja, kapjam el.

A gyümölcs sárga, finom piros erek szövik be kívülről, olyan, mintha műanyag hálóba lenne becsomagolva, először azt hiszem, pomeló, épp csak erős sörszaga

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

251

van, Nagyapám rám nevet, azt mondja, bizony, jól érzem, bizony, nem tévedek, a komlót keresztezte a grapefruittal és a görögdinnyével, a gyümölcs, amit így kapott, olyan lett, mint Micsurin legszebb álma, megenni nem túl kellemes, de ha kifacsarja, megtévesztésig olyan íze van, mint ezeknek az újmódi hipszter söröknek, majd mindjárt meg fogom látni.

A zöld indák között egy rozsdás ipari fúrógép áll, Nagyapám felé int, azt mondja, kicsit átalakította, most már nemcsak fúr, hanem présel is, azzal fogjuk majd a gyümölcs levét kifacsarni.

De a sört nem jó magára inni, legjobb, ha eszünk is hozzá valamit.

Egy horgászbotot nyom a kezembe, nála is van egy, megyek a nyomában a gyümölcsöktől roskadozó zöld indák között, az a régi fotó jut eszembe, amelyiken egy zenekar tagjai parafa kalapban és macsetékkel pózolnak egy üvegház növényei között, arra gondolok, végül is itt is el lehetne tévedni.

Egy nagy kör alakú zsilipkapuhoz érünk, rajta áthúzott cirill betűs feliratok, Nagyapám lök egyet rajta, a zsilip olajozottan, halkan gurul arrébb, mögötte sötét van, hallom, hogy csobog ott valami.

Nagyapám a hóna alá veszi a horgászbotot, tapsol egyet, vakító reflektorok gyúlnak ki, olyan, mintha egy nagy barlangban állnánk, a lábunk előtt sötét víztükör.

Nagyapám egy kopott, Dunlop feliratú kartondobozt tart elém, azt mondja, válasszak csalit magamnak, tudjam meg, hogy a siló tele van harcsákkal meg csukákkal, meglátom, fél óra se telik majd bele, és már roston sült hal mellett kortyoljuk a finom sört.

Beletúrok a dobozba, érzem, hogy a kis csalihalak teste könnyű és hajlékony, Nagyapám rám mosolyog, úgy mondja, ez is az ő találmánya, lakkozott galambtoll, úgy kap rá a hal, hogy olyat még nem láttam.

Horgászszéket vesz elő, ráül, azt mondja, ha a sült halat megkóstolom, akkor majd biztos megértem, amit eddig nem, hogy mért nem kívánkozik ő el innen sehova.

Hiába, na, mindenütt jó, de a legjobb otthon, és ha majd a halat nyelve és a sört kortyolgatva lenézünk a völgybe, biztos benne, hogy én is meg fogom érteni, mért mondja az angol, az én házam, az én váram.

Dragomán György

252

(Marosvásárhely, 1973) író. A fehér király című regényét több mint harminc nyelvre fordították le. A novella elhangzott Magócsi Márton „Az én házam, az én váram” című fotókiállításának megnyitóján, a Capa Központban.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Alice Oswald

Emlékkő (részlet)

Nyolc kőhegyű nyíl jött szinte a semmiből és leterítette Orszilokhoszt Ormenoszt Ophelesztészt Daitórt Khromioszt Lükophontészt Amopáónt és Melanipposzt Teukrosz lőtt aki a bátyja pajzsa mögött guggolt Egy nyílvessző most eltalálja Gorgüthiónt is valaki drága fiát Mint mikor zápor kalapálja a mákot júniusban és a feje lekonyul pont ugyanilyen mikor a férfi nyaka ellankad és a feje lekonyul a sisak nehéz bronzgubójától Mint mikor zápor kalapálja a mákot júniusban és a feje lekonyul pont ugyanilyen mikor a férfi nyaka ellankad és a feje lekonyul a sisak nehéz bronzgubójától

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

253

Szegény Arkheptolemosz az előbb még ott volt és most nyoma sincs sehol Mint mikor a tűz lobogó hajjal rohan át a városon és az elszabadult fény mindent összerombol lángok süvítenek a rések közül Mint mikor a tűz lobogó hajjal rohan át a városon és az elszabadult fény mindent összerombol lángok süvítenek a rések közül És az a fülsértő hang ahogy az öt nővére faggatja Dolón szellemét a sírnál aki csúnya arcú de fürge lábú volt pirkadat előtt fogták el illatos hajnali derengésben miközben a hajók felé osont menyétsisakot viselt puhány alak volt becstelen gyáva meghunyászkodó mindent felkínált mikor mellének szegezték a dárdát az apja vagyonát a saját vagyonát a trójaiak és társaik minden sebezhető pontját elárulta a thrák hadak pontos elhelyezkedését is és Rhészosz király lovainak színét termetét és árát a nővérei egyre csak azt kérdik miért miért nyögött ki minden titkot magából és miért könyörgött a fejéért még akkor is mikor az a sárba gördült Mint a légy a pimasz légy ha elzavarod rögtön visszatér eszelős légy mindent összenyal egész nap a nyomodban van vért akar

254

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

Mint a légy a pimasz légy ha elzavarod rögtön visszatér eszelős légy mindent összenyal egész nap a nyomodban van vért akar Később jöttek és a többieknél távolabb vertek tanyát fegyvereiket megmosták szépen egymás mellé rakták és most ez a szörnyűség ez a pogány vérünnep ahogy mindegyik mellett ott fekszenek a lovai alvás közben vágták le a tizenkét névtelen thrákot az egész olyan váratlanul történt hogy a lelkük még a nevüket se szedhette össze a kutyák nyers hús szagára ébredtek pedig gazdag emberek voltak szép hosszú hajúak de Diomédész kivörösödött arccal mint a rendelésre dolgozó hentes egytől egyig elintézte őket utoljára Rhészoszt hagyta a királyt minek jött ide minek hozta át a vízen azokat a nagy fehér lovakat fényes láncaikkal és díszes pofaszíjaikkal mintha márványból lettek volna de mozogtak Mint a mindig nyugtalan farkasok horpadt hassal egyre csak a hegyeket járják és mikor a nyáj elkóborol és bégetni kezdenek riadtan a satnyák rögtön megjelennek a farkasok Mint a mindig nyugtalan farkasok horpadt hassal egyre csak a hegyeket járják és mikor a nyáj elkóborol és bégetni kezdenek riadtan a satnyák rögtön megjelennek a farkasok

2018/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

255

Két névtelen bádogdíszt lezárt sisakban vertek le a harci szekérről és csak miután a vasfejeket felnyitották akkor ismerték fel őket hiszen ez Íszosz és Antiphosz suttogták a két juhászgyerek akik a világtól elzártan farkasok és keselyűk közt éltek az Ida hegyen Akhilleusz egyszer elrabolta őket csodás volt mesélték később vesszőkkel megkötözte és a hegy túloldalára vitte őket egy csavargó aki a lovak nyelvén is értett mondták az anyja pedig egy fóka volt vagy egy sellő mondták és aztán bemutatta őket Agamemnónnak is Mükéné híres királyának szegény bolondok olyan büszkén tértek haza mint az űrhajósok és többé nem akartak pásztorkodni inkább lovagolni mentek és Agamemnón megölte őket Mint mikor habzó szájú hullámnak fut a bárka és minden eltűnik a testet öltött szélben a matrózok a semmibe néznek Mint mikor habzó szájú hullámnak fut a bárka és minden eltűnik a testet öltött szélben a matrózok a semmibe néznek Danyi Zoltán fordítása

Alice Oswald

(Reading, 1966) angol költő. Memorial (Emlékkő) című kötetében az Iliász harcosainak állít emléket. Legutóbbi kötete: Falling Awake (2016).

Danyi Zoltán

(Zenta, 1972) Mészöly Miklós-díjas író, költő. Legutóbbi kötete: A dögeltakarító (2015).

256

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/3

HUllÁMVERÉS

Fotรณ: Barbara Szerb-Mantl

György Péter

Harminc év után (Szerb János 1951–1988)

2003-ban egy pécsi konferencián A mongolok titkos története címmel tartottam elődást az 1989 előtti magyar neoavantgárdról és utóéletéről, s pár szót ejtettem Szerb János életéről, világáról, munkáiról. Volt néhány év, amikor úgy véltem, van esély arra, hogy Szerb – akinek egyetlen, posztumusz kötete Ha megszólalnék címmel 1990-ben jelent meg az Orpheusz Könyvek kiadónál – bekerülhet a kánonba.

Mégsem ez történt. A kötetet ugyan maga Petri György válogatta, szerkesztette, s az utószót is ő írta,1 de ezzel mintha inkább baráti kötelességének, mintsem esztétikai meggyőződésének tett volna eleget. Petri elég rossz néven vette Babits A gazda bekeríti házát című szövegének Szerb-féle értelmezését: szerinte az a Babits-vers „szövegének fokozatos – több fázisban történő – kiirtása volt”. Szerb versei egy másik határt léptek át, mint az ő művei. Petri költészete félreismerhetetlen politikai költészet volt, amely – egy azóta használatba jött kifejezéssel élve – a radikális rendszerkritika miatt kiadhatatlannak bizonyult, de amúgy azok „saját versei” voltak.

1

Szerb esetében minden másképp volt. Ő mintegy „mellékesen” írt verseket, ami azt jelentette, hogy nem kívánt költő sem lenni, ráadásul számos adódó szereplehetőségei egyikének sem kívánt megfelelni: s ezt nem jókedvében tette. Szövegeit okkal hívhatjuk poétikai, szerepelméleti forradalomnak, radikális szakításnak a korszak magyar irodalmi hagyományaival, beleértve a kortárs költészet különböző antológiákból is rekonstruálható világát, melyben mind különböző mód, de egyként magukat verseikben megalkotó költők írtak 1 „Ugyanígy csak halála – legyünk pontosabbak: öngyilkossága – után olvastam a Gesta Petriorumot (1977), ezt a meghatározhatatlan műfajú jarry-ádát, ami, ha nem is rólam szól, de kétségtelenül én volnék az à propos-ja ennek a sajátságos kortörténeti valaminek, hogy körém csoportosítja tiszteletlen és csapongó megfigyeléseit arról a krecliről, amelybe a maga hallgatag és szemlélődő módján ő is tartozott.” Petri György: Szerb János (1951–1988), in Szerb János: Ha megszólalnék, vál., szerk. Petri György, Budapest, Orpheusz Könyvek, 1990, 144. (A Gesta Petriorum 1989 decemberében jelent meg a Mozgó Világban: 68–83.)

2018/3

hÉvíz /

Hullámverés

259

verseket.2 Szerb nem kívánt az időjárásról beszélni, miközben az egyszemélyes poétikai forradalom, amelyet jobbára magányosan hajtott végre, nem járt együtt politikai forradalommal: nem lévén olyan ideológiai platformja sem, mint például Petrinek, s a rendszerről sem véleménye, hanem érzései voltak: kétségbeesetten undorodott attól, reggeltől estig.

A poétikai forradalom vagy radikális határátlépés persze politikai áthallásokkal is járt, de annak esztétikai fordulatában inkább Duchamp és Cage álltak, mintsem a kortárs magyar költészet aktuális példái. Szerb szövegei messze voltak a személyesség, egyediség, egyszeriség, ismételhetetlenség, eredetiség kortárs magyar költészeti paradigmájától, melyet az irodalom köztársaságának polgáraként, esztétikailag egyezményes érvényességgel talán csak Tandori lépett át. Szerbnek a korszak neoavantgárd poétikájához sem volt sok köze: míg számos kortárs költő és mozgalom műveit a szervezhetetlen szövegentrópiák, a hangzó költészet, a performanszok határán fennmaradt alkalmi szövegek áradata határozta meg, addig az ő poétikai és tehetetlen politikai radikalizmusa a minimalizmus felé mozdult el, amit okkal olvashat a kései olvasó megigéző tömörségként.

A kötet talán legfontosabb szövege a személytelenséget és az intertextuális minimalizmust értelmező Ars poetica. „Mindegy, hogy miként hívnak, mindegy, hogy hol születtem. Amit láttam és tapasztaltam eddig a világból, azt láthatta és tapasztalhatta volna bárki.

Amit átéltem: feleslegesen éltem át. Akármit átélhettem volna: arról is ugyanezt mondanám.

A felesleges dolgok és a feleslegesen cselekvők világát éljük.

Ez a világ méltó a pusztulásra. Én nem kívánom a mának a pusztulását, mert a helyére lépő még rosszabb lesz. Eszményei már kikristályosodtak.

Az Ideál: romantikus, naiv, ocsmány, undorító és banális. Az Ideál: misztikus és forradalmár egyszemélyben. Utcai tüntetésen golyó éri a szívét, de mágikus praktikákkal életben marad. Igéi a föld minden zugáig elhallatszanak, hívei csak milliós nagyságrendben számolhatók.

Ma még nincs tökéletes forradalmár-misztikus. Vagy misztikus vagy forradalmár, egyik rosszabb, mint a másik. Nem megy ki az utcára, hanem 2 Első ének. Fiatal költők versei, vál., szerk. Mezei András, Budapest, Kozmosz Könyvek, 1968. A politikai, világnézeti álláspontok jóval többféle álláspontot követnek, mint a poétikai tartományban, ahol az olvasó szinte biztos lehet abban, hogy nem kerül ismeretlen területre.

260

hÉvíz /

Hullámverés

2018/3

otthon próbál ránézéssel villákat hajítgatni. Vagy kimegy az utcára, ahol esetleg fejbeverik egy gumibottal, néha lelövik, de akkor kiderül róla, hogy CIA-ügynök volt. Hülyeségeket beszél, ráadásul hívei sem értik, mert hadar, vagy azért, mert rajongói bushmanok. Okkult dolgokhoz szeretne érteni, de legfőbb sikerélménye, ha valakit megver szkanderben. Elveti a rációt, de egy diadal a sakkban elfelejteti vele, hogy azt nem a faszával, hanem az eszével nyerte meg.

Sokmindenféléhez szeretne érteni, persze semmit sem tud pontosan. Kritizál és bombát robbant(ana), elvet minden értéket, de nem tud helyükbe állítani semmit.

Szerepeket játszik, de egyikbe sem tudja magát beleélni; színrelépési kísérletei (tehetségbéli és technikai fogyatékosságai révén) általában sikertelenek. Néha azért is, mert gyáva (ok nélkül), néha azért, mert túl bátor (megjátssza magát.)

Mindegy. Azért valahol szimpatikus figura. Igaz: prototípusa a jövő banalitásának.

De egy döntő dologban különbözik tőle: még ember, tehát: felesleges. Ez nem mentség, hanem tény. Őt még el lehet küldeni a fenébe. Felesleges »ars poeticát« írnom, hiszen annyi mindent asszociálok hozzá, ami nem hozzá tartozik. Ez a tény önmagában igazolja számomra feleslegességét. Ezen túlmenően szükségtelen egyrészt azért, mert undorító számomra, hogy úgy is mint »költő« elmondjam az izéimet, másrészt azért is, mert azt hiszem, hogy írásaim nagy része alkalmatlan arra, hogy belőlük valamilyen hitvallást hazudjak. »Alkotásaim« és »ars poeticám« tökéletlen, ostoba és felesleges (és ez nem álszerénység.)

Menjek a francba!”3 Az első mondat – „Mindegy, hogy miként hívnak, mindegy, hogy hol születtem” – egyrészt nem más, mint Beckett a Semmi szövegek III. részének sokszor használt parafrázisa: „Mit számít, ki beszél”. Másrészt ha volt ember, akire ez aztán nem volt igaz, az ő volt: s amúgy, ezzel tisztában is volt.

1951. január 7-én született, házasságon kívüli gyerekként, s minthogy édesanyja, Szerb Antalné Bálint Klára nem kívánta megnevezni az apát, ezért Bálint János Frigyesként anyakönyvezték, azaz anyja leánykori vezetéknevét kapta. Bálint Klára Bálint Aladár és Róth Edit lánya volt, testvére Bálint Endre, ráadásul nagybátyjukat Osvát Ernőnek hívták. 1953 áprilisában Bálint Jánost Szerb Antal 1869-ben született édesapja, Szerb Károly örökbe fogadta, ettől fogva hívták Szerb Jánosnak.

1968. november 1-jén a tizenhét éves Szerb János levelet írt az Egyesült Államokban tartózkodó édesanyjának, amelyben beszámol arról, hogy

3 Szerb János: Ha megszólalnék, id. kiad., 107-108.

2018/3

hÉvíz /

Hullámverés

261

október 29-én géppapírt keresett az íróasztalfiókban, s véletlenül megtalált egy régi levelet, melyet édesanyja bizonyos Dési Frigyesnek írt.4 „…ha egy L[énárt Sándor-] levél lett volna, akkor minden ciki nélkül tettem volna vissza, de mivel nem értettem, hogy kerül oda egy ilyen levél, ráadásul egy számomra teljesen vadidegennek címezve, így érthető, hogy egy pillantást vetettem rá. Akár egy színdarabban (merem remélni, hogy nem Dobozy írta): a fiú megtudja az igazságot, meg akarja tudni az igazságot, le akar számolni a múlttal – viccen kívül azt hiszem, nem kell ecsetelnem megdöbbenésemet. […] állítom, hogy nem a személyes izéitek érdekeltek […] hanem csak a rám vonatkozó részek, tehát mért nem házasodtatok össze, vagy miért kellett Szerb Antal édesapjának örökbe fogadni és mért nem láttam ezt az embert az elmúlt majd 18 év alatt egyszer sem.”5 Ami mindebből rám, illetve az olvasóra tartozik, az a Szerb János irodalmi munkásságának értelmezéséhez szükséges tény, vagyis ami a vezetéknév, a tulajdonnév sorsalakító jelentésével függ össze. Ezzel a névvel élni abban a közegben, ahol Szerb János élete zajlott, a kivételezettség és a megközelíthetetlenség kettősségére vezetett, egy olyan nyilvános titokhoz, amelynek elég sok köze volt mind habitusának alakulásához, mind az irodalomhoz fűződő viszonyához. Ami a vezeték-, illetve tulajdonnév dolgát illeti, az az esetek jelentős részében úgy működik, mint Saul Kripke írja: „Megszületik egy gyerek, a szülei egy bizonyos néven hívják. […] A név különféle beszélgetések során egyik embertől eljut a másikig, mint ahogy a lánc szemei kapcsolódnak egymáshoz.”6 A tulajdonnevünkkel való azonosságunk tehát nem döntés és reflexió kérdése, hanem olyan kommunikációs „köztulajdon”, amelynek működését akkor sem szabályozhatjuk, ha akarnánk, mondván: az mi magunk vagyunk. Ha valaki 1951-ben született, és a Szerb vezetéknevet kapta, csak akkor érezhette magát ugyanabban a biztonságban, mint bármelyikünk, ha feltételezhette, hogy egy olyan lánc szemét képviselő ismeretlennel találkozik, akinek ez a név „nem mondott semmit”, azaz nem azonosította azt sem anyja, sem (nem vér szerinti) nagyapja, sem anyja munkaszolgálatban megölt férje, Szerb Antal nevével. Felteszem, foglalatosságai – az öttusa, az „éjszaka világa”, illetve részben a kaszkadőrök – között érezhette magát biztonságban; úgy vélhette, hogy azokban a világokban a neve és ő maga minden további nélkül 4 Dési Frigyes, dr. (Budapest, 1912. január 11. – Budapest, 1978. március 26.) meteorológus, egyetemi tanár, katonatiszt, az Országos Meteorológiai Intézet parancsnoka.

5 PIM, Szerb Antalné-hagyaték, V. 5415/ 502.

6 Saul Kripke: Megnevezés és szükségszerűség, ford. Bárány Tibor, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 69.

262

hÉvíz /

Hullámverés

2018/3

azonosak egymással. Mintha Derrida legendás, agyonidézett sorai tolakodnának ide, az értelmezés keretébe: „Képzelj el, képzelj magad elé valakit, aki művelné a franciát. Azt, amit franciának hívnak. És, hogy a franciát művelné. Aki ráadásul, francia állampolgárként, mint mondani szokás, a francia kultúra alanya volna. A francia kultúrának ez az alanya egy szép napon példáuk ezt mondaná neked jó franciasággal: »Csak egy nyelvem van, és az nem az enyém.«”7 Az idegen anyanyelv és a kiismerhetetlen tulajdonnév alapélménye nem állnak messze egymástól. Abban a családban, illetve szubkultúrában, amelyben felnőtt, nem feltételezhette, hogy eltűnhet, azaz idegensége láthatatlan marad – unokatestvére volt Bálint István és Jakovits Iván, a fentiek mellé tehát megörökölte az Európai Iskola hagyományában, közösségében való otthonosságot; a lánc egyik szemeként kapcsolódott a Dohány utcai lakásszínházhoz, s onnan tovább a kortárs neoavantgárd közegébe. Ugyanígy egy idő után az egyetemen is mindenki pontosan tudta, hogy az 1945-ben megölt Szerb Antal és az 1951-ben született Szerb János közötti kapcsolat létező, és, finoman szólva, nem evidens.

Kamaszkorában, 1968 tájt írott és végül kéziratban maradt versei, a halála után, 1990-ben megjelent kötetben összegyűjtött szövegek bármiféle evidencia tapasztalatának a hiányából indulnak ki; ez volt az ő identitásának alapja, ha akarta, ha nem. Azaz nem pusztán az apa nevének felfedezése vezetett, mint ő maga írta, megdöbbenéshez, hanem a Szerb Károlyhoz, pontosabban Szerb Antalhoz, azaz önmaga nevéhez való, addig tisztázatlan, valamiként mégis evidens viszonyának értelmezhetetlensége és értelmezési kényszere. Azaz, miközben nehéz lett volna nála kivételezettebb helyzetbe – a kulturális elit és ellenállás közegébe – születni, ugyanott, ugyanakkor, ugyanazért a kívülállás lett a magától értetődő norma a számára, ami aztán az Ars poetica alaptéziséhez, a feleslegesség, mint végül látjuk, esetében halálos kérdéséhez vezetett. „Amit láttam és tapasztaltam eddig a világból, azt láthatta és tapasztalhatta volna bárki.” Ez a kivételesség, kivételezettség bármely formáját, tapasztalatát visszautasító mondat – túl azon, hogy aki írta, az mindössze akarta és vágyta a kivételezettség nélküli életet – ellenállhatatlan erővel vezetett a korszak kritikájához, mind a baloldali radikalizmus, mind a belső megvilágosodás bármely tanának megértéséhez és visszautasításához. Az egyetlen bizonyosság, amelyet Szerb meghagyott, pontosabban sajátjaként ismert fel, az az öngyűlölete, megvetése volt, a „kívülállás” szerepének alakítása, az összes Ego-gyakorlat visszautasítása. A fennálló politikai rendszerrel való közösség 7 Jacques Derrida: A másik egynyelvűsége, avagy az eredetprotézis, ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán, Pécs, Jelenkor, 1997, 9.

2018/3

hÉvíz /

Hullámverés

263

élménye még meg sem kísértette, ahogyan a neoavantgárd szubkultúra egyes szereplői heroikusnak remélt pszeudo-radikalizmusa, az oly nagyon érthető és reménytelen vágy, hogy ebben a lehetetlen, eszményét és eszét vesztett korban valami emlékezetes tettet hajtson végre bárki, ami motiválta a performanszokat, részben a színházakat, és a popkultúra politikai önkritikáját. Csapdába került, s akkor is abban volt, amikor a többiek egyszerűen csak léteztek.

Sem tudós, sem író, sem kalandor, sem nőcsábász nem akart lenni, s persze mindez volt, de egyik szerepével sem volt azonos.

1977-ben, a demokratikus ellenzék közegében, Kornis Mihály javaslatára, született egy kollektív napló, amelyben Szerb 1977 késő őszén elhelyezett egy Illyés Gyulát kritizáló, botrányosnak ítélt – „Illyés a hon seggét nyalja”8 – konceptuális munkát, amely gesztusa jeles intellektuelek tiltakozásához vezetett. Szerb konceptuális munkája épp annak a távolságtartásnak felelhetett meg, amely irodalmi tevékenységét mindvégig meghatározta: nem tett különbséget a hatalom és az irodalom kérdései között, és valóban semmilyen tekintélyt nem ismert, s nem ismert el – a legszűkebb közegében sem.

Ezért is tekinthetjük forrásértékűnek a – Vas István kifejezésével élve – közeg, azaz a Petri által a Szerb-kötet utószavában kreclinek nevezett politikai és művészeti elit szubkultúra világát rögzítő Gesta Petriorumot, gyilkos paródiáján átütő személyes utalásokkal, melyek Szerb saját szubkultúrájáról alkotott korabeli ítéletéről szolgálnak útmutatásul. Végül nem véletlenül választotta egy messzi, innen nézvést titokzatos kultúra európai interpretációjának hagyományát, s ment el egy közeli városba, Bécsbe élni, ahol a neve, okkal remélhette, végre nem jelentett mást, mint önmagát, és vitathatatlan tudományos teljesítményét. De ez sem volt megoldás. Hát magát küldte el a francba, és magával végzett.

8 A Napló 1977–1982. Válogatás, vál., szerk. Barna Imre, Kenedi János, Sulyok Miklós, Várady Szabolcs, jegyz.

Kenedi János, Budapest, Minerva, 1990, 151.

György Péter

264

(Budapest, 1954) esztéta, egyetemi tanár. Az itt közölt esszé a szerző készülő könyvéből származó részlet, amely Faustus Afrikában címmel 2018 őszén jelenik meg a Magvető Kiadónál. Legutóbbi könyve: Az ismeretlen nyelv – A hatalom színrevitele (2016).

hÉvíz /

Hullámverés

2018/3

Hévíz

FESZTIVÁL

Időpont: 2018. július 20-21. • Helyszín: Hévíz-Egregy

A nyár irodalmi fesztiválja!

A 25 éves Hévíz folyóirat kétnapos irodalmi fesztivállal ünnepli születésnapját. Átadásra kerül az idei Hévíz Irodalmi Díj, és nyilvánosságra hozzuk a Hévíz U25 pályázat eredményét is. Beszélgetés a folyóirat alapításának idejéről, külön esten szerepelnek a Hévíz-díjasok és a folyóirat felfedezettjei, lesz nagyszabású irodalmi gasztroest és kiállítás a folyóirat eddigi címlapjaiból.

Résztvevők: Darida Benedek, Láng Orsolya, Palásti Kovács András, Takács Zsuzsa, Háy János, Szederkényi Olga, Szántó T. Gábor, Szegedi Eszter, Kemény István, Fehér Renátó, Cséby Géza, Körösztös Gergő, Saly Noémi, Cserna-Szabó András, Bereményi Géza, Ferencz Mónika, Vajna Ádám, Szántó Endre, Szálinger Balázs, Csete Soma.

További részletek a Hévíz folyóirat Facebook-oldalán: www.facebook.com/hevizfolyoirat

Litogrรกfia: B. D. Falileeva, 1921

Földényi F. László

Lágerekről írni

Újraolvasva Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című könyvét „Mi lesz már velem ó Uram te ismered Kínom hisz te szerezted Színtelen arcomat könnytelen szememet Láncos székem zaját ne vesd meg Szánd börtönünkben a vergődő szíveket Szeretet menedékem S szánd meg különösen gyarló értelmemet Ebben a kétségbeesésben.”

Apollinaire: Börtönben (Rónay György ford.)

A költő Apollinaire-t, miután ártatlanul műkincsrablásba keveredett, 1911 szeptemberében letartóztatták és a párizsi La Santé börtönbe zárták. Bár csak néhány napig tartották fogva, a fenti költemény tanúsága szerint a börtön lélekben nagyon megviselte. „Magunk vagyunk a zárka mélyén / Szép fényem édes értelem”, írja a belső meghasonulás határán.

Ám Dosztojevszkij Feljegyzései kapcsán nem őmiatta választottam a vers egy részletét ennek az írásnak a mottójául. Hanem Dmitrij Sosztakovics miatt. 1969ben fejezte be hatalmas 14. szimfóniáját. Ennek 7. tétele, az Adagio Apollinaire verse megzenésítve. Sosztakovics egyik legdrámaiabb vokális műve ez a tétel.

A zenekritikusok szerint a szimfóniában a zeneszerző a halálfélelmének adott hangot. A 7. tételben azonban többről is szó van. Ezt hallgatva ugyanis nehéz nem gondolni arra a megszámlálhatatlanul sok rabra, akit 1969-ben is fogva tartottak szovjet és szibériai börtönökben. És azokra, akik Sztálin alatt a Gulagon raboskodtak és haltak meg, és akiknek a huszadik század egyik legnagyobb írója, Varlam Salamov emelt emléket a Kolima-elbeszélésekben. Továbbá azokra, akiket még korábban Szahalinra száműztek, és akiknek életéről és sorsáról Csehov számolt be Szahalin című dokumentumkönyvében, amelyet ma sem lehet megrendülés nélkül olvasni. És az azt megelőző cári börtönökre és szibériai telepekre, amelyek

2018/3

hÉvíz /

Hullámverés

267

egyikében Dosztojevszkij is négy éven át raboskodott, majd ezt követően öt évig száműzetésben élt, hogy utána minden lágerirodalom alapkönyvében, a Feljegyzések a holtak házából című műben örökítse meg tapasztalatait. És időben mehetünk tovább is vissza, egészen az óhitű Avvakum protopópáig, akit a 17. században ugyancsak Szibériába száműztek. Fennmaradt önéletrajza, amelyben megkínoztatásairól ír, Marquis de Sade könyveinél is elrettentőbb olvasmány. A valóság minden fantáziát felülmúl.

Sosztakovics szimfóniáját, vagy éppen Leoš Janáček A holtak házából (1928) című, Dosztojevszkij könyve alapján készült nagyszerű operáját hallgatva az embernek olyan benyomása támad, mintha a zenében a szenvedés érzékeltetésének semmi nem állná útját. A lágerekről író Salamovot, Csehovot vagy Dosztojevszkijt olvasva azonban egyből fölmerül a kérdés, hogy az irodalom képes-e közvetíteni azt, amit elvben csak átélni lehet. Vagyis hogy leírható-e a leírhatatlan? Amikor egyszer Kertész Imrének feltették ezt a kérdést, habozás nélkül rávágta: természetesen igen. Ami, tudva, hogy az irónia volt a páncélja, ezt jelentette: természetesen nem. Vagyis: igen is, meg nem is. Fejjel nekimenni az irodalom falának, és azt áttörve behatolni valahová, ami több, mint irodalom. Ezt tette Kertész, és ezt tette Salamov is, akit közel két évtizeden át tartottak fogva a Gulagon. A „leírhatóság” kérdése szenvedélyesen foglalkoztatta mindkettőjüket: hogyan őrizhető meg a tapasztalat elevensége? És mindketten hamar eljutottak oda, hogy éppen azt állítsák gyanúba, ami egyedül a rendelkezésükre állt: az irodalmat. Kertész erről így írt: „Ha megfogalmazásokat keresek, többnyire az irodalmon kívül keresem, mert… az irodalom gyanúba keveredett. Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerében áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket.” Salamov pedig ezt írta egy levelében: „úgy gondolom, hogy aki olvassa az elbeszéléseimet, az belátja az írók irodalmi fáradozásainak és a régi irodalom sémáinak a hiábavalóságát.”

Mi zavarta őket az irodalomban? A klasszikus realizmusnak az úgynevezett humanizmusa. Kertész a „hivatásos humanistákat” tekintette igazi ellenfeleinek: ők azok, akik „vágyakozásukkal a megsemmisítésemre törnek: érvényteleníteni akarják a tapasztalataimat.” Salamov még tömörebben fogalmazott: „Ha meghallom azt a szót, hogy ’jóság’, veszem a kalapom és távozom.” Mi volt a kifogásuk? Az, hogy a humanizmus olyan színben tünteti fel a Gonoszt, mintha puszta üzemzavarról, balesetről lenne szó. S hogy a történelmet feltartóztathatatlan diadalútnak tekinti a Jó irányába. A humanizmus igazi felelőssége abban van, hogy le akarja magáról vetni a Bűn terhét. Ezt már Salamov honfitársa, a filozófus Nyikolaj Bergyajev mondja. Annak az írónak kapcsán, akit mind Kertész, mint Salamov példaképnek

268

hÉvíz /

Hullámverés

2018/3

tekintett. Ez pedig Dosztojevszkij. Dosztojevszkij világszemlélete című, 1923-ban megjelent könyvében Bergyajev azt írta, hogy Dosztojevszkij nagyságának titka az, hogy éppen az ilyesfajta humanizmus leleplezése: felfedezte „a humanizmus immanens erőtlenségét, azt, hogy képtelen az emberi sors tragédiájának a megoldására.” Dosztojevszkij adta vissza az ember szellemi mélységébe vetett hitet, írja; a metafizikai bűnösség gondolata elől nem „az ember önállításának” illúziójába menekült, hanem a szabadság tragikus beteljesülésére figyelt. Egy másik orosz filozófus, Lev Sesztov pedig 1903-ban megjelent, Dosztojevszkij és Nietzsche című könyvében ezt írta: „Az idealizmus távolról sem olyan ideális, ahogy ez várható volna hirdetőinek ünnepélyes hangja alapján. Végső soron a legföldiesebb remények éltetik… Az idealizmus keleti despotizmusra emlékeztet: kívülről minden csillog, gyönyörűséges, örök élet; belülről viszont csupa szörnyűség.”

1972-ben egy levelében Salamov a Nobel-díj bizottság döntései kapcsán azt írta, hogy „az elmúlt ötven év díjai anti-Dosztojevszkij díjak”. (Zárójelben azért tegyük hozzá: 1969-ben Beckett kapta a Nobel-díjat.) Felpanaszolta, hogy a bizottság orosz kedvencei Bunyin, Paszternak, Solohov és Szolzsenyicin. „Szembetűnő, hogy négyük közül egyik sem áll közel Dosztojevszkijhez, az egyetlen orosz íróhoz, aki elindult a 20. század felé és előre megjósolta annak problémáját.” A 19. század derekán Dosztojevszkij valóban ezt mondta: „Minden a jövő századtól függ”.

A szabadság lényegét másutt kereste, mint ahogyan az ő korában Európában általános volt. Ő is elengedhetetlennek tartotta a polgári és individuális szabadságot, ám mérhetetlenül veszélyesnek tartotta azt, hogy ennek igézetében egyre jobban megfeledkeztek az ember eredendő metafizikai kötődéseiről. 1854. február 20-a körül, alig egy héttel azt követően, hogy Szibériában, Omszkban felmentették az akkor már négy éve tartó kényszermunka alól, egy Natalja Fon-Vizinának írott levelében, aki Szibériába érkezésekor megajándékozta egy Bibliával, amelyet Dosztojevszkij haláláig megőrzött, „a hitetlenség és kételkedés” gyermekének nevezte magát. Ugyanakkor öngyötrő módon kínzó szükségét érezte „a hit szomjúságának” is, anélkül, hogy az egyház karjaiba vetette volna magát: „Ha valaki bebizonyítaná, hogy Krisztus nem egyenlő az igazsággal, és az igazság valóban nem volna egyenlő Krisztussal, akkor én inkább Krisztussal kívánnék maradni, mintsem az igazsággal.” Majd így folytatta: „De erről inkább ne beszéljünk. Egyébként nem tudom, miért van az, hogy bizonyos témákat teljesen száműzött a társadalom, és ha egyik-másik szóba kerül, mintha megbotránkoztatná a többieket?”

Szabadulását követően Dosztojevszkij ennek a megbotránkoztatásnak szentelte az életét. Huszadik századi íróutódai, köztük Kertész és Salamov pontosan érzékelték, hogy a nagy katasztrófák, amelyeknek áldozataiul estek, részben

2018/3

hÉvíz /

Hullámverés

269

éppen abból fakadtak, hogy a humanizmus nevében „bizonyos témákat teljesen száműzött a társadalom”.

Dosztojevszkijt 1849 tavaszán tartóztatta le a cári rendőrség Pétervárott, azt követően, hogy a fiatal író rendszeresen látogatta a politikailag radikális, liberális szellemű Petrasevszkij Kör összejöveteleit. Nyolchónapi fogság után szeptemberben halálra ítélték, december 22-én a kivégzéshez kikötözték egy oszlophoz, majd az ítéletet ott helyben megváltoztatták négy év kényszermunkára.

Egy hónap múlva már Szibériában volt, Omszkban, ahol a legnehezebb fizikai munkákat kellett elvégeznie. 1854 tavaszán szabadult, s a kazah földön lévő Szemipalatyinszkba helyezték át, ahol besorolták közkatonának, és ahonnan csak 1859-ben térhetett vissza Pétervárra.

A kivégzési színjáték estéjén Dosztojevszkij bizakodóan tekintett a jövőbe: „Sohasem buzgott még bennem a szellemnek ily gazdag és egészséges tartaléka, mint most”, írta Mihail bátyjának. Négy évvel később azonban, miután kiszabadult a fegyházból, így vallott Andrej öccsének az ott töltött időről: „eltemettek, és egy sírba voltam bezárva. Elmondani sem tudom, drága öcsém, milyen szörnyű idő volt ez. Kimondhatatlan, végtelen gyötrelem, mert minden egyes órája, minden perce sziklaként nehezedett a lelkemre… Ha száz ívet teleírnék, akkor sem tudnám kellően ecsetelni az akkori életem. Mert az ilyet az embernek a saját szemével kell látnia – még ha nem is kell átélnie.” Ezzel egy időben azonban bátyjának, Mihailnak írva, miközben neki is beszámolt mindarról a gyötrelemről, amiben része volt, arra is kitért, hogy milyen sokat tanult, mennyi embertípust ismert meg. „Mennyi történet csavargókról és útonállókról, s egyáltalán erről a földhözragadt nyomorult életről. Több kötet is kitelne belőlük… Milyen csodálatos nép ez. Egyáltalán, nem vesztegettem hiába ezt az időt.”

Teljes letaglózottság és szellemi összeszedettség. Holtak háza és eleven élet. A végletek világát jelentette Dosztojevszkij számára a fegyház. Pétervárra visszatérve azonnal belekezdett az emlékei feljegyzésébe. 1860 szeptemberében megjelentette a bevezetést és az első fejezetet, majd némi szünet után 1861-ben és 1862-ben a bátyjával közösen kiadott Vremja című folyóiratban folytatásokban az egész könyvet közzétette. A siker nagy volt: Turgenyev is, Herzen is Dante művéhez hasonlította a könyvet, Tolsztoj pedig úgy vélekedett, hogy nincsen ennél jobb könyv az egész modern irodalomban, Puskint is beleértve.

Egyes szám első személyben írott feljegyzésekről van szó. De nem Dosztojevszkij beszél, hanem egy fiktív alak, egy orosz nemes és földbirtokos, bizonyos

270

hÉvíz /

Hullámverés

2018/3

Alekszander Petrovics Gorjancsikov, akit felesége meggyilkolásáért ítéltek fegyházra.

Az ő emlékiratait teszi közzé a névtelenség homályába rejtőző elbeszélő, aki az előszóban beszámol az immár halott Gorjancsikov görcsös, egyenetlen betűkkel írott kézirata megtalálásának körülményeiről. A kézirat egy része elveszett, állítja, mert a szállásadónője eltüzelte. Ami megmaradt, az is befejezetlen. S az elbeszélő még ezekből is válogat, s csupán néhány fejezetet közöl abból, ami fennmaradt…

Törések, megszakítások mentén halad előre a könyv. Gorjancsikov hol ebbe a témába kap bele, hol abba, azután félbehagyja, másról kezd beszélni, majd visszatér valamelyik korábbi témához. A legszelídebb rabokból váratlanul kitörő vad indulat kapcsán azt írja, hogy „a józan észt a görcsös rángatózás váltja fel”. Ez a görcsösség nemcsak a rabokról mondható el, hanem a Feljegyzések stílusáról is. Éles vágások mentén bontakozik ki a tábor világa: az elbeszélő montázsszerűen figyeli a lágert.

Az egésznek a hangnemében van valami tépettség, lázas izgatottság. Helyenként olyan benyomásom volt, mintha Büchner Woyzeckjének a feljegyzéseit olvasnám.

Dosztojevszkijnek a fegyházban volt egy gondosan rejtegetett füzete, amelybe rövid, táviratszerű följegyzéseket, pillanatfelvételeket írt fel. Az 522 jegyzetből 306-ot emelt át a könyvbe, s ezek a rövid, tőmondatos beszúrások csak fokozzák a Feljegyzések rendhagyó stílusát. A jegyzetfüzetben egy szót sem írt önmagáról. Mégis, személytelenségükben is személyesek ezek a följegyzések.

Mert Dosztojevszkij, miközben másokról ír, lélekben azonosul velük. „Igyekeztem beleélni magam a fenyítésre indulók lelkiállapotába”, írja Gorjancsikov, s az egyes és a többes szám gyakran váltakozik is. Hol az „én”, hol a „mi” lát és rögzít. A perspektívák váltakozása ugyancsak ezt a különös személyes személytelenséget erősíti. „Sokat kérdezősködtem a fájdalomról. Néha szerettem volna határozott képet alkotni magamnak, milyen mélyre hatol, és tulajdonképpen mivel is lehetne összehasonlítani. Az igazat megvallva, magam sem tudom, miért érdekelt ez.”

Pedig a kegyetlenséget, a fájdalmat, a gyötrelmet, miként erről bátyjának írott levele tanúskodik, maga is megélte. De ezúttal nem saját élményeiről akart írni, hanem egy bizonyos emberi állapotról. Hol nekik fáj, hol nekem fáj. A végeredmény: valamennyiünknek fáj. Ez a fájdalom már nemcsak fizikai, hanem lelki is. És nemcsak a táborban élőket érinti, hanem azokat is, akik kint élnek a szabadban. Egy ízben ezt gondolja Gorjancsikov: „Meglehet, ezek az emberek egyáltalán nem rosszabbak azoknál, a többieknél, akik ott maradtak a fegyházon kívül.” Majd hozzáteszi: „Uramisten! – ha akkor tudtam volna, hogy mennyire helytálló ez a gondolat!”

Objektív élménybeszámoló helyett emberi reakciókat, viselkedéstípusokat, belső történéseket ismerhetünk meg. Dosztojevszkij legmélyebb érdeklődésének tárgya „az ember mint olyan”. A condition humaine. Ennek legillúziótlanabb

2018/3

hÉvíz /

Hullámverés

271

leírása rögtön a Feljegyzések elején olvasható: „bizony, szívós teremtés az ember!

Azt hiszem, az embert legjobban ezzel jellemezhetjük: olyan lény, aki mindent megszokik.” A megszokás pedig akkor teljesedik be, amikor az embert nemcsak fizikailag teszik fogollyá, hanem lélekben is.

Hogyan működik ez? Dosztojevszkij ír arról, hogy éjszaka álmában mindenki beszél és kiabál. Olyan tapasztalat ez, amiről később mások is beszámolnak. Így a lengyel Gustaw Herling-Grudziński, aki az 1951-ben megjelent felkavaró emlékiratában, a Más világban leírja, hogy abban a szovjet táborban, ahol 1941-től raboskodott, álmukban szintén kiabáltak, zokogtak, sőt sikoltoztak a rabtársai. Miért?

Dosztojevszkijnek a fegyencek ezt válaszolták: „Meggyötört emberek vagyunk – mondogatták –, szétverték a belsőnket, ezért kiabálunk álmunkban.” Az egykor ép személyiség darabjaira esett, s nem nyílott lehetőség rá, hogy ezt valamiképpen újra össze lehessen rakni. Ez a szétverés céltudatos volt. A kínvallatások során „valójában nemcsak arról van szó, hogy a vádlottból kicsikarják a kitalált és koholt vádirat aláírását, hanem hogy mindenestül lerombolják a személyiségét”, írja Herling-Grudziński. A személyiség elpusztul, miközben az illető továbbra is él. Ilyen élőhalottak seregével találkozni Csehovnak a Szahalin szigetéről írott könyvében is: többségük kiszabadult a fogságból, de a szabadsággal már nem tudnak mihez kezdeni, lélekben annyira tönkrementek.

A személyiség szétverése és felszámolása a 19. századi szibériai táborokat éppúgy jellemezte, mint a 20. századi Gulagot vagy a német koncentrációs táborokat. Minderre éppen abban a két évszázadban került sor, amikor a Felvilágosodás szellemében egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a személyiség szentségének és jogi sérthetetlenségének! Hogy ez a kényszeres átalakítás és szétverés milyen rafinált módokon történhetett, arra egy bizarr példát hoz fel Hans G. Adler a Theresienstadtról írott hatalmas monográfiájában (Theresienstadt 1941–1945. Das Antlitz einer Zwangsgemeinschaft, 1955): a koncentrációs táborban tartott operaelőadásokat. Színházi előadásokról a fegyházban Dosztojevszkij is beszámol; Herling-Grudziński is ír ilyesmiről; és Szolzsenyicin is. Theresienstadtban, ami az SS számára egyfajta „mintatábor” volt, rendszeresen szerveztek operaelőadásokat, sőt az ott raboskodó zeneszerzők maguk is írtak operákat. Például Hans Krása a Brundibár című gyerekoperát, amit az ott fogva tartott gyerekek adtak elő, akiket később – a zeneszerzővel együtt – kivétel nélkül mind meggyilkoltak. De betanultak klasszikus operákat és színdarabokat is, elkészítették hozzájuk a jelmezeket és díszleteket. Volt, hogy teljes egészükben előadták őket, de előfordult az is, hogy csak egy részüket.

Amikor például megérkezett a nemzetközi Vöröskereszt küldöttsége, akkor

272

hÉvíz /

Hullámverés

2018/3

– az egyik visszaemlékező szerint – „a színházakban a színészek készen álltak, hogy amikor a bizottság tagjai belépnek, egy opera vagy egy dráma közepén játszani kezdjenek. Öt perc elteltével a bizottság továbbment, a játékot pedig abbahagyták… Majdnem valamennyi férfi – művészek, színészek, zeneszerzők, énekesek, karmesterek, szólisták – elpusztult.”

A színház itt a szó legszorosabb értelmében látszatvilág. Egyfelől hasonlít a kinti „valódi” színházra, ami maga is eleve illúzió, a „mintha” helyszíne. Ám ezúttal a „benti” világban kerül rá sor, amely úgy valóságos, hogy mégsem azonos a kinti valósággal. És ettől a „benti” illúzió is eltér a „kintitől”. Minden elbillen: a valóság az illúzió (rémálom) benyomását kelti, az illúzió pedig a valóságét. A színház pszeudoszínház lett. Hans G. Adler pontos megfogalmazásával: „A szó szoros értelmében a valóság kizökkent (ver-rückt).” Ugyanez mondható el a táborokon belüli egyéb szórakozásokról is.

Például a futballról. Kertész Imre Sorstalanságában a gyerek-főszereplő megörül, hogy Auschwitzban futballpálya is van. Kertész elmondta, hogy amikor a regényen dolgozott, elbizonytalanodott, nem csalja-e meg az emlékezete, annyira képtelennek látszott e gondolat. De azután elolvasta Tadeusz Borowski elbeszélését (És emberek vonultak mindkét úton), amelyben a fiúk Auschwitzban a kórházbarakk mögött, a szögesdrót kerítés közelében futballpályát építettek, s megnyugodott.

Hans G. Adler is ír arról, hogy Theresienstadtban nemcsak játszóteret építettek a később elpusztítandó gyermekeknek, hanem a rabok csapata futballmérkőzésen mérte össze az erejét az őrökkel. Játék, amelynek, mint minden játéknak, volt tétje, ám ez mégis másmilyen, mintha kint játszották volna.

A valóság és nem-valóság elcsúszása, a kizökkenés olyan „negatív tapasztalat” (Salamov), ami senkit nem hagyott érintetlenül – sem a rabokat, sem az őröket.

E tapasztalatról Hans G. Adler ezt írta: „Végül minden megfordult és kísérteties örvény támadt. Végső soron a sorstól, vagy, vallásos kifejezéssel, a kegyelemtől függött, hogy az ember ebbe a táncba belekeveredve hamuvá lett-e, vagy egy napon, inkább nyomottan, mint felszabadultan azt mondhatta: átvészeltem, élek.”

A táborok lakói – Kertész Imre kifejezésével – sorstalanná váltak: megfosztották őket életük egzisztenciális megélésétől, vagyis a sorstól, és ezért nem a saját valóságukat élik. Emiatt állította gyanúba az irodalmat Kertész is, Salamov is. Mert gyanús, ha egy író a sorstalanok által megélt kizökkent „valóságot” a hagyományos élmények logikája mentén próbálja érzékeltetni. A szabad emberek és a lágerlakók között ugyanis nemcsak az a különbség, hogy az egyiket bezárták, a másikat pedig nem, hanem hogy az egyiknek szétverték a személyiségét, a másikét viszont nem. A lágerekről írva sokan esnek abba a hibába, hogy a lágerlakót továbbra is ép személyiségnek mutatják be, aki hasonlóképpen látja a világot, mint a szabad

2018/3

hÉvíz /

Hullámverés

273

emberek, csupán a kerítés másik oldaláról. Ezt tette például Szolzsenyicin az egyik legismertebb lágerregényben, az Ivan Gyenyiszovics egy napjában. Hőse, Suhov olyan, mintha egy Tolsztoj-elbeszélésből lépett volna elő: gondolatai, reakciói, cselekedetei, ítéletei egy lélekben ép emberről árulkodnak, aki ráadásul jó ember is. Irodalom ez, úgy, ahogyan e fogalmat a 19. századi realizmus örökül hagyta ránk.

Salamov már a legapróbb részleteknél felszisszent. Egy macska nem sündöröghet a foglyok körül, mondja, mert rég megették volna. Suhov hogyan tehetné a kezét jéghideg vízbe? Ő (mármint Salamov) huszonöt éve nem tudja hideg vízbe tenni a kezét, mivel annak idején megfagyott. És így tovább. A következtetése: Szolzsenyicin „nem ismeri és nem érti a lágert”. Nem azért, mert nem volt maga is fogoly, hanem mert az irodalom mázával vonja be azt, amire az irodalom már nem alkalmas. Kertész Imre szavai Szolzsenyicinre is vonatkoztathatóak: „Íróvá talán nem valamiféle tehetség teszi az embert, hanem hogy nem fogadja el a nyelvet és a kész fogalmakat.” És miért nem kell elfogadni? Mert a nyelv olyan totalitás, amely az embert „saját belső életéből is kirekeszti”. A táborok kizökkent világának leírásához új nyelvre van szükség. Ezt a kizökkent nyelvet nevezte Kertész atonális nyelvnek.

Ilyen atonalitás jellemzi Dosztojevszkij könyvét. Az irodalomtörténész Bahtyin sokhangúnak, polifónnak nevezte Dosztojevszkij stílusát. Megfogalmazása szerint Dosztojevszkij műveiben „nem jellemek és sorsok sokasága bomlik ki egy egységes, objektív világban, valamely egységes szerzői tudat fényében, hanem éppen egyenrangú tudatok és világlátások sokasága kapcsolódik itt össze.” A polifónia nem egyszerűen irodalmi technika, hanem olyan új látásmód, amellyel a klasszikus értelemben vett szubjektum nem rendelkezett. Kertész az Auschwitz utáni irodalomra nézve tartotta elengedhetetlennek az atonális stílust.

Dosztojevszkij könyvét olvasva azonban látni, hogy ez a modern szubjektum szétesettségének a kifejezőeszköze. A Feljegyzések a holtak házának zilált narrációja, montázstechnikája, az, ahogyan nem tartja be a lineáris mesélés szabályait, azt sugallja, hogy a rabokat – és fogva tartóikat, köztük a hóhérokat – nem lehet ugyanazzal a mércével mérni, mint a lelkileg ép embereket. Dosztojevszkij későbbi regényeire, amelyeknek nem rabok, hanem szabad emberek a szereplői, hasonló eljárás jellemző. A Feljegyzések felől olvasva őket az embernek olyan benyomása támad, hogy az úgynevezett szabad világ is a fegyház pszichológiai törvényei szerint működik. „A hóhértulajdonság csírájában megtalálható jóformán minden mai emberben”, írja. A lágernek és a szabad világnak ezt a kísérteties párhuzamát egy évszázaddal később Salamov vagy Kertész nem győzi hangsúlyozni. Korunk Auschwitz kora, írta Kertész Imre – de nem az antiszemitizmusra, hanem a totalitarizmusra való hajlandósága miatt. És miért jöhetett létre Auschwitz

274

hÉvíz /

Hullámverés

2018/3

előfeltétele, a totalitarizmus? Mert kialakult a modern tömegtársadalom, állítja. S ebből nem kevesebbre következtet, mint hogy ahol tömegtársadalom van, ott Auschwitz lehetősége is fölsejlik. Ahogyan egy interjúban mondja: „A modern tömegtársadalom mélyén ott rejlik Auschwitz lehetősége, mert ennek a társadalomnak az emberét nem kötik vallási értékek és erkölcsi mértékek.” Ezt a „kötetlenséget” az újkori irodalomban senki nem ábrázolta olyan pontosan, mint Dosztojevszkij.

Mégis, éppen a modern „kötetlenségről” szóló könyvekben visszatérően feltűnik egy-egy olyan mozzanat, amire nincsen magyarázat, ami ellentmond a józan észnek, és ami egy olyan magasabb rendű elkötelezettségnek a jele, amely a Kertész által hiányolt vallási értékek és erkölcsi mértékek megnyilvánulása. Ilyen figura a Tanító úr alakja Kertész Kaddis című regényében, aki segíti a főhőst, hogy az ne haljon éhen, ám ezzel saját életben maradását kockáztatja. A földöntúli jóság megtestesítőjének benyomását kelti Aljoska Szolzsenyicin regényében.

A legemlékezetesebb azonban valamennyi közül a fiatal tatár Alej figurája Dosztojevszkij könyvében, aki a börtönélet alatt végig meg tudta őrizni a már-már jézusi tisztaságát. (Janáček az operájában ezt azáltal emeli ki, hogy Alej szerepét női hangra írta meg.) „Alejt kivételes lénynek tekintettem – emlékezik vissza az elbeszélő –, és a vele való ismeretséget mint életem egyik legértékesebb kapcsolatát tartom számon.” Miként lehetséges, hogy ez a fiú meg tudta őrizni az épségét és semmi nem fogott rajta? Nincsen rá magyarázat. Vagy ha igen, az nem evilági természetű: „Vannak a természettől nagyszerű jellemek, akiket az Isten gazdagon megajándékozott emberi értékkel, s akikkel kapcsolatban maga a gondolat, hogy valaha elromolhatnak, szinte lehetetlennek tűnik.”

Ezeket a szereplőket nevezhetjük erkölcsöseknek, jóknak, tisztességeseknek.

Mindenek fölött azonban szabadok. A kegyelem testesül meg bennük.

Személyükben a transzcendencia tör be a földi világba, úgy, mint a barokk festményeken a felhőkön áttörő fénysugár, Istennek vagy egy angyalnak az előhírnöke. Az ilyen szabadság egyszerre csak feltűnik a világban, minden előzetes híradás nélkül, és amit megérint, azt magához hasonítja. Azután eltűnik, nyoma vész. A könyv végén Gorjancsikov kiszabadul, s nosztalgiával gondol vissza a fiúra. „Vajon hol lehet most…?” Az Alej által megtestesített szabadság emléke odakint, a fenyegető világban is a remény jeleként kíséri őt.

Földényi F. László

2018/3

(Debrecen, 1952) Széchenyi-díjas esztéta, műkritikus, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár. Legutóbbi kötete: A melankólia dicsérete (2017).

hÉvíz /

Hullámverés

275

Sárkány Tímea

Talált sorokhoz keresett életek

Hervay Gizella és Szilágyi Domokos arcai

Nemrég a Facebook-emlékeztetőm feldobott egy fotót, amit a kolozsvári bölcsészkar Láthatatlan Kollégiuma osztott meg 2015ben: május van, fiatal lány, alig húszéves, álldogál a házsongárdi temető egyik sírja mellett. Zavartan mosolyog a kamerába, nem tudja, milyen arcra kellene berendezkednie, kezei, lábai összegabalyodva. Meg van illetődve. A sírkövön ez áll: Szilágyi Domokos 1938–1976, Szilágyi Attila 1961–1977, Hervay Gizella 1934–1982. Többszöri bolyongás és eltévedés után ekkor találtam rá legelőször a sírjukra. Megtaláltam a keresettet, de nem tudtam mit kezdeni vele. Felemelő üresség volt ez.

Álltam a sírnál, ahová szöveg-testek voltak eltemetve, legalábbis számomra.

Középiskolás voltam, amikor kezembe nyomta Szilágyi Domokos és Hervay Gizella verseit a magyartanárnőm. Inspirálni fog, mondta. Szilágyi verstöredékei valóban ott voltak a mindennapjaimban, például biológiaórákra menet ezt mantráztam: „ostobának mondanak: / könnyekkel harcolsz mikrobák ellen / s nem tudják, hogy a könnyben lizozim van”, a román érettségire való készüléskor pedig ezt: „majd ezt is kibírja / az ember – mert sokat kibír”. Hervaytól egyetlen sort őriztem magamban: „tenyered helye üres arcomon”. Ennek az volt az izgalma, hogy a versből kiszakítva, a szintaktikai törések miatt nem tudtam eldönteni, hogy a bántás vagy a törődés hiánya motiválja-e, ezért különböző élethelyzetekben lett működtethető. A két név címke volt, csupán arra szolgált, hogy hozzájuk tudjam rendelni a verssorokat.

S közben önmagam definiálásához, az identitásom kialakításához járultak hozzá.

Hordoztam ezeket a sorslenyomatokat, miközben emberi sorsukról alig tudtam valamit. Talán, hogy férj és feleség voltak. Álltam a sírjuknál és verssorok jutottak eszembe. Nem tudtam, milyen lehetett a hangjuk, a mozgásuk, hogyan olvasnák fel saját versüket, hogyan éltek abban a Romániában, amelyikben a szüleim is felnőttek, amit én csak szóbeszédből ismerek. Valami megszokottat vártam attól a találkozástól, valami mégis hiányzott. Földbe zárt és ugyanakkor bennem élő szöveg-testek fogadtak.

2018/3

hÉvíz /

Hullámverés

277

Nem hagyott nyugodni a gondolat: kiknek a verssorait mondikálom magamnak már évek óta. Szilágyi szöveg-testének képzete akkor kezdett feloldódni, amikor megtudtam, besúgó volt. Ami sokakat elidegenített az embertől, engem az vitt közelebb. A Transindex portál cikkeit követte a Selyem Zsuzsa által szerkesztett, Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában című tanulmánykötet, amely elsősorban térbe és időbe helyezte Szilágyit. Az első tanulmányban Cristina Vatulescu a jelentések és a titkosszolgálati dossziék eredetéről, felépítéséről, működésmódjáról írt, amely egy tág perspektívát nyitott bennem, átláthatóvá vált, hogyan működhetett a rendszer (legalábbis ahogyan a levéltári dokumentációkból ez rekonstruálható).

A többi tanulmány meg ehhez a struktúrához képest beszél Szilágyi beszervezéséről, ennek etikai hátteréről, tett és felelősség kérdéséről, a költői életműre és értelmezésére gyakorolt hatásokról, egyéni diktatúratapasztalatokról.

Az egyént vagy a rendszert hibáztassuk? Volt-e választási lehetősége? Szerelme biztonságáért tette-e? De mindez még mindig csak a külső nézőpontok alapján formálódó Szilágyi-képet építette bennem. A költő életei (szerk. Kántor Lajos) című kötet levelezési anyaga volt az első közelkerülésem magánéletéhez.

Más ez a megszólalásmód, mint amivel a versekben találkozunk. Versnyelve esztétizált struktúrájával ellentétben itt mintha meglódulna a nyelv, hömpölyög, szójátékok, szótörések, asszociációk keverednek az anyagi nélkülözéssel, a honoráriumra várakozással, az olvasmányélményekkel, alkotói eszmecserékkel. Él ez a nyelv, leképezi a gondolatok egymásba fonódását, intelligens humorát, amit kevesekkel osztott meg. Ötéves voltam 2000 tavaszán, amikor a Bartók Rádióban kultuszteremtő gesztussal idézték fel Szilágyi Domokos életét két beszélgetésben. Ennek lenyomatát, az Albert Zsuzsa által lejegyzett és szerkesztett változatot a Forrás folyóirat archívumában találtam meg: Albert Zsuzsa Csiki Lászlóval, Illyés Kingával, Kolozsvári Papp Lászlóval, Kovács András Ferenccel, Lászlóffy Aladárral, Péterfy Lászlóval, Szakolczay Lajossal, Széles Klárával és Vári Attilával emlékezett meg Szilágyiról. Ahogy a jegyzet címe is mutatja, Legenda Szilágyi Domokosról, elsősorban a költő és a megszólalók közötti személyes viszony, közös történetek motiválják a „legenda” megalkotását, az emlékezés által ezek újramondását, Szilágyi emberi arcának körvonalazását. Más-más közelségek ezek. Illyés Kinga például egy véletlen budapesti találkozást idéz fel visszaemlékezésében, amikor Szilágyi így fakadt ki neki: itt se őt, se a verseit nem ismerik, neki itt nincs neve, s ha netán mégis szót ejtenek róla, abban értetlenség tükröződik.

Ez a kitörő őszinteség indította Illyést arra, hogy műsort állítson össze Szilágyi

278

hÉvíz /

Hullámverés

2018/3

verseiből. Itt mutatkozik meg egy másik szinten is a hatalmi rendszer költői életműre gyakorolt hatása, az ellehetetlenítés törésvonalainak egymás mellé rendeződése. Így olvastam később az Útinapló. A Volga nyugaton című írását is, melyben rövid jegyzetekben számol be az útjáról, Bukarestből a norvégiai Pen Club által szervezett felolvasásra. A levelekhez hasonló tömörség, irónia, éleslátás és egyedi gondolkodásmód figyelhető meg ezekben a lejegyzésekben, képeslapok hátára írt anzikszokban. Az ember és költő közötti áttűnést azok a függelékben található versek mélyítik el, amelyek az út során íródtak, így kapcsolva össze a személyes tapasztalatot a műalkotással.

Folyamatosan felülíródik a róla szerzett tudásom, de pontosan ennek mentén van kialakulóban egy mozgó emberi arc, vonásai megszűnnek a versek kifeszített illusztrációi lenni. Ez a közelség mondatta velem azt minden alkalommal, hogy menjünk ki Szilágyiékhoz. Majd számon kértek: miért mondod te is, hogy Szilágyiékhoz? Hisz ott van Hervay is. Miért nem Hervayékhoz megyünk ki?

Egyrészt, mert Hervay iránt nem volt meg ez az intimitás, ez a közelség, ami őt is centrális pozícióba helyezhette volna az életemben. Másrészt, mert nem jelent meg sem az erdélyi, sem a magyaroroszági lírai közbeszédben, nincs benne sem a középiskolai, sem az egyetemi tananyagban, nem szerveztek konferenciákat születésének és halálának évfordulójára, hiátusok vannak az életrajzában is.

Hervay élettörténetének kutatásával összekapcsolódott a szakdolgozatom is, amit elsősorban az motivált, hogy kiderüljön számomra, Hervay költészete miért szorult a mai irodalmi kánon perifériájára. A Lódenkabát Keleteurópa szegén című kötet verseinek olvasásakor találtam rá az Öninterjú. Hazulról haza című írására, amelyben Hervay saját magával készített interjút 1980-ban Budapesten.

Ez referenciaponttá vált a halála után egy évvel, 1983-ban megjelent kötet olvasásakor, mivel ugyanazokat a témákat járja körül mindkét műfajban. Az öninterjúban vallomásos narratívát kapnak azok a víziók, képek, gondolatok, amelyek a kötet verseiben különböző változatokban, megszólalásmódokból válnak olvashatóvá. A töredékes önéletrajzhoz kaphattam adalékokat a családjáról, gyerekkoráról, hányattatott sorsáról, hontalanságáról, árvaságáról, Kobak fia elveszítéséről, félelemről, bizalmatlanságról, zárt osztályról, Pozsonyról, Budapestről, Kolozsvárról, Szilágyságról, amit választott szülőföldjeként nevez meg. Az öninterjú egyik fontos aspektusa a társadalmi érzékenység, a kisebbségi lét tárgyalása. Egymásba íródik egyén és közösség tapasztalata, egy kiválasztott periféria mikrotörténetein keresztül reflektál a romániai diktatúra ellehetetlenítő közegére, ok-okozatiságban vezetve végig a problémákon. Az oktatással kezdődő érdektelenséget, a jövőtlenséget, a kivándorlást, a haza-nem-térést,

2018/3

hÉvíz /

Hullámverés

279

a települések etnikai arányainak megbontását egyedi példákkal és statisztikai adatokkal szemlélteti (utóbbiak valóságalapját meg is kérdőjelezi, szerinte ezek csak a látszatot fenntartó számok, ennél többről van szó). Azok helyett beszél, akiknek nincs nyelve a fájdalom, az elárvulás, a számkivetettség elmondására.

Magnószalagra veszi a szilágysági emberek történeteit, majd megsemmisíti ezeket a felvételeket fia védelmének érdekében, viszont emlékezetből beépíti írásaiba, vállalva a fegyelmezés és elhallgattatás kockázatát. Költőt csináltak belőlem, mikor még verset írni sem tudtam – mondja, mert szükség volt a fiatal tehetségekre, majd elhallgattatták őket, amint ellenálltak a rendszernek. A Mert fuldoklásunk szenzáció kezdetű versében nyíltan lázad a kirakat-költő szerep ellen, ugyanez megjelenik az öninterjúban is: „akit még élni; írni hagynak, azt kirakatba szánják. Hogy hivatkozni lehessen – íme, megoldottuk a nemzetiségi kérdést. De próbáljon meg valaki az elűzött tömegek jajkiáltásával érvelni – megsemmisíttetik”. Itt összekapcsolhatóvá válik Hervay ellenállása Szilágyi norvégiai meghívásával és magyarországi ismeretlenségével. Egyrészt talán ebből az irányból válhat magyarázhatóvá a kánonból való kiszorítottság is.

Viszont a kánonok időnkénti átrendeződése felől közelítve azt is feltételezhetjük, hogy Hervay költészetére nem azzal az indíttatással figyeltek, mint poeta doctusnak nevezett férjének intertextusokkal és stílusbravúrokkal bíró költészetére. A kánon elmozdulásai során az az életmű, amelyik háttérbe szorult, később centrumba kerülhet, meghatározóvá válhat. Ennek oka, hogy az idő múlásával az olvasók másféle érzékenységgel közelítik meg az életművet, másképp helyeződnek a hangsúlyok, láthatóvá válnak a szövegnek mindazok az aspektusai is, amelyek különböző külső (kulturális vagy politikai) tényezők miatt halványabbak. Hervay társadalmi érzékenysége, általa az egyén és a hatalom közötti viszony tematizálása, a nőiség és testiség diskurzusát megnyitó versek talán a következő években fogják felhívni magukra tágabb körben az olvasói figyelmet.

A kontextuális olvasat visszavezet a házsongárdi temetőbe. A Lódenkabát Keleteurópa szegén verseiben megfogalmazódó halál- és szabadságvágy akkor vált számomra igazán húsbavágóvá, amikor hozzáolvastam Láng Zsolt Hervay Gizella temetése című írását is: 1983 nyarán, egy évvel halála után érkezik meg Hervay hamvvedre Kolozsvárra. Egy éven keresztül tették-vették a hamvait, majd elpostázták a házsongárdi temetőnek, hogy valaki temesse végre el. Ez a háttértörténet a szövegértés szempontjából nem tűnik elsőre lényegesnek, viszont az Aki senkinek sem kellek című vers mellé helyezve nyomatékká és egyben kiegészítővé válik: „vihetnek már sehová / temetetlen halottnak”,

280

hÉvíz /

Hullámverés

2018/3

melyben a halott maradványainak hányattatott útja ráerősít életének sehova se tartozására. Hervay többszöri próbálkozás után 1982. július 2-án – épp Szilágyi születésnapján – túladagolta magát nyugtatóval. „Megtérek hozzád”, írja a Te vagy az élő én a holt című versben, amely egyik variációja a Szilágyihoz címzett búcsú(vers)leveleknek. Most már én is úgy térek meg hozzájuk, hogy nem szöveg-testek vannak eltemetve a Házsongárdban. Ha ezen mondat befejeztével ismét készülne egy fotó rólam a sír mellett, nem lenne nyoma a felemelő ürességnek.

Sárkány Tímea

2018/3

(Kézdivásárhely, 1995) költő. A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem filozófia szakának mesterképzésén tanul. Jelenleg Budapesten az ELTE esztétika szakára hallgat át.

hÉvíz /

Hullámverés

281

HAJÓSZAKÁCS

Fotรณ: FORTEPAN

Gundel Károly

A magyar konyha A Párizsi Magyar Propagandaebédet 1931-ben a magyar állam rendezte a francia fővárosban a hazai gasztronómia nemzetközi népszerűsítésének céljából. Az eseményt Gundel Károly nevével fémjelezték, pedig a magyar konyhaművészet főpapja ott sem volt a pazar eseményen. Sőt nem is látta előzőleg az ételsort. A francia diplomácia szerint ritka sikert aratott a díszebéd. Gundel szerint viszont nem volt autentikus a produkció. Tiltakozott a „túltejtermékezett” és „dilettáns” menüsor ellen. Az ezt követő magyar-francia és magyar-magyar gasztrovita igazi lelki hadviseléssé vált. Mindenki mindenkire megsértődött.

Végül mindenki mindenkitől elnézést kért. Gundel Károly úriemberként zárta le a csörtét. Az Állatkerti Étterem és a Gellért Szálló vendéglőjének tulajdonosa papírra vetette gondolatait és alapvetéseit a magyar konyháról. Franciául. Az írás egy párizsi gasztronómiai szaklapban, a Culinában jelent meg, majd a Magyar Szakács francia mellékletében. Gundel konyhaművészeti összefoglalóján érződik, nem fordítás, tényleg ilyen pazarul beszélte (írta) a francia nyelvet. Stilisztikai és gasztrotörténeti ékkő. Pofonegyszerűen rendszerezi a magyar konyhaművészet lényegét, olyan ízesen és érthetően, ahogy csak a legnagyobbak tudnak fogalmazni. Most ezt az esszét olvashatják magyarul – kicsit rövidebb terjedelemben – Szederkényi Olga fordításában.

(…) Bevallom, hogy az, amit ma „magyar konyhának” nevezünk, távol áll attól az étrendtől, melyet elődeink több mint ezer éve, a Kárpátokon átkelve magukkal hoztak. Ugyanakkor elvitathatatlanul bizonyos, hogy találunk ősi eredetű jellemzőket „nemzeti” fogásaink között. Ezeket eleink nomád életformája határozta meg, a szükség diktálta. Azok a hosszú évszázadok pedig, melyeket őseink a Kárpátok és az Adria között töltöttek, ugyancsak lenyomatot hagytak a magyar gasztronómiában.

2018/3

hÉvíz /

Hajószakács

285

Két évszázadot pediglen ki kell emelnünk, mivel jócskán befolyásolták a magyar konyha fejlődését és kiteljesedését. E két időszaknak is köszönhető, hogy gasztronómiánk olyanná vált, milyennek ma ismerjük.

Az első időszak a török megszállás időszaka, mely 180 éven át tartott.

Ezen periódusban Magyarország lakóinak élete, valamint saját kultúrájának, szabadságának és függetlenségének árán megvédte Európa keresztény kultúráját az oszmán birodalom brutális agressziójával és a török hatalom hódítási kedvével szemben.

A második – jóval nyugalmasabb – időszak a XIX. század második fele volt, mikor is a francia konyha elkezdett hatni a mi konyhaművészetünkre, és ez a jótékony folyamat a XX. század kezdetéig, sőt még az után is éreztette befolyását.

Az első, fennebb említett időszak nemcsak a hősi hozzáállást – melyet csak nagyon kevesen ismernek és ismernek el –, hanem a paprika használatát is elplántálta a magyarokban. Ezen növény termése azóta a magyar konyhaművészet emblematikus fűszere lett. Pedig a paprikát a törökök hozták be, majd ültették és szaporították nálunk, míg Magyarország megszállása okán itt tartózkodtak.

A második időszaknak köszönhetjük azt, hogy a magyar konyha kiteljesedhetett és eljuthatott arra a szintre, ahol manapság leledzik. Ezen periódusban fogásaink megszelídültek, könnyebbek és egyben rafináltabbak is lettek. Közben pedig a magyar ételek nem vesztették el egyszerűségüket és eredetiségüket.

A paprikát Kelet-Indiából importálták a törökök. Hírneve és ijesztően élénk színe ellenére nem kell tőle tartani. Friss termése nyersen is fogyasztható, és kellemes íze van. Féléretten, mikor még zöld vagy világossárgás színű, kiváló salátát lehet készíteni belőle, vagy magyaros ételeinknek is kitűnő ízesítője lehet. Ahogy megérik, harsogóan pirossá válik, ekkor megszabadítjuk magjaitól és ereitől, megőröljük, és lisztes állagú fűszerport kapunk. Ez az a paprika, mely világszerte ismert és be is szerezhető. Ez az a fűszer, melyhez a vásárlók többsége garantáltan Magyarország nevét kapcsolja. A jó paprika nem csípősebb, mint a nyugati népek fűszerei, sőt ellenkezőleg! Édesebb, mint a Cayenne-bors, a curry és a legtöbb angolnak mondott mártás. Édesebb, mint a hétköznapi feketebors.

A magyar konyha másik sajátsága a hagyma gyakori használata. Ilyenformán szinte az összes paprikás étel egyben hagymával is készül. A tejszín, de főképp a tejfel valamivel nagyobb szerepet játszik a magyar gasztronómiában, mint máshol. Specialitásnak számíthat még, hogy sokféle formájú és összetételű tésztát használunk, melyeket vízben főzünk ki, és sóval ízesítve paprikás húsok mellé tálalunk. Főleg raguk és becsináltak körete lehet az efféle tésztaétel. De ezen főtt tészták szerepelhetnek a menüsor végén is – itt már nem csak sósan,

286

hÉvíz /

Hajószakács

2018/3

hanem édesen is, például cukorral vagy lekvárral ízesítve. Meg kell említenünk a zöldségek elkészítésének módját is, mely teljes mértékben különbözik a nyugati országokban szokásos elkészítési módoktól. Magyarországon – talán mondhatjuk, hogy kivétel nélkül – az összes zöldséget dús rántással és tejfellel fellazítva tálaljuk. Különlegességként említhetjük még a zsiradékban sült tésztaételeinket, a fánkjainkat és a réteseinket. Voilà, miben áll, természetesen nagyon is lerövidítve a magyar konyhaművészet sajátossága. A siker, mellyel konyhánk büszkélkedhet, elsősorban kétségtelenül a magyar földnek köszönheti elismerését, ennek az áldott táptalajnak, mely hasonlóan a francia földhöz, határtalanul képes ontani magából a legízletesebb, legfinomabb, legzamatosabb alapanyagokat. (…)

A magyarországi klíma nagyon hasonlatos a franciaországihoz: ez lehet a magyarázata annak, hogy Magyarország hentesáruja, szárnyasai, vadjai, halai és rákjai, zöldségei, de főleg gyümölcsei hasonlóan magas minőségűek. (…)

Folyami rákjaink ízben egyenrangúak, hacsak nem haladják meg más országok ilyen típusú rákjainak minőségét, sőt méretben unikálisak, a legnagyobbak ugyanis a kis languszták (baby lobster) nagyságát is elérik. A Duna, a Tisza és mellékfolyóik, de főként a Balaton különböző fajtájú, kitűnő ízű halakban gazdagok. A fogas (mely a süllőhöz hasonlatos) fehér húsával és finom zamatával mindenféleképpen dobogós helyen áll édesvízi halaink rangsorában. Egyesek szerint az első hely dukál neki. Court-bouillonban1 megfőzve és hidegen tálalva, vagy melegen, posírozva, grillezve, sütve, à la Meunière2 módon, sütőben elkészítve, vagy gratinírozva stb.

– mindenképpen ínyenc fogás válik belőle. A kecsege és a tokhal, melyek nem ismertek Európa nyugati felében, rendkívül értékes minőségűek, mivel jóféle kaviárral látnak el minket. Ezen halfajtáink nagy példányai csak tojásrakáskor keresik fel a folyók torkolatát, csakis abban az esetben, ha megfelelő mélységet és burjánzó vizet találnak a művelethez. A ponty, a harcsa és a csuka mindig nagy mennyiségben várja a vásárlókat a piacokon, méghozzá élve.

Hogy bemutassam, hogyan készítjük el halainkat és rákjainkat, két példát hoznék csupán, a két legeredetibbet. Az egyik a „rákpörkölt” (rákragu magyar módon), amelyet a farkakból és a megpucolt ollókból készítünk rákvajjal és finom édesnemes paprikával. A másik a „halászlé” (a magyar bouillabaisse) melyet bőséges court-bouillonnal készítünk, pirított, majd paprikával ízesített hagymán, különböző haldarabokat belefőzve. Hogy igazán jó legyen, a szabad ég alatt kell készíteni, szabad tűzön, egy „bogrács” nevezetű alkalmatosságban, melyet a tűz fölé kell lógatni.

1 Zöldfűszeres alaplé általában fehérborral (a ford.)

2 Molnárné módon (a ford.)

2018/3

hÉvíz /

Hajószakács

287

Ami az eredeti magyar húskészítési módokat illeti, a magyar konyha négyféle ragut ismer: a gulyást, a pörköltöt, a paprikást és a tokányt. A gulyás bőséges és világos jus3-ben főtt ragu, hagymával és paprikával ízesítve. A pörköltek olyan raguk, vagy inkább frikasszék4, melyeket inkább pirítanak, mint főznek, sűrű jus-vel és hagymával, fűszerpaprikával, valamint kevés paradicsommal ízesítik. A paprikás szintén pirított hússal készül, de csak nagyon kevés vagy semennyi hagyma felhasználásával, és általában tejfel is kerül a mártásába. Jobb konyhákban a tejfel helyett tejszínt használnak, főként a szárnyas- és halpaprikásoknál. Végezetül a tokány: ennek elkészítésekor a húst apróbb darabokra vágjuk, mint a gulyás, a pörkölt vagy a paprikás esetében, kevesebb hagymát használunk, és csak jelképes mennyiségű paprikát adunk az ételhez, vagy paprika helyett borsot használunk.

Tokány készítésekor a raguhoz adhatunk gombát, borsót vagy más zöldségeket – ellentétben a korábbi példákkal, melyek nem tartalmaznak ilyen hozzávalókat. És van egy ötödik húskészítési mód is, mely eléggé egyedinek mondható és nagyban különbözik a föntebbi metódusoktól. Ez pedig a „székely gulyás” nevű étel és annak különböző változatai. A „székely gulyás” egy ragu, melyet vagy kizárólagosan disznóhúsból, vagy – és ennek kellene lennie a főszabálynak – egyenlő arányú disznó-, marha-, borjú- és birkahúsból készítenek, melyeket négy centiméteres kockákra vágnak. A „székely módon” elkészített (étlapokon „transzszilván módon”-nak fordítják) ételeknek az a sajátsága, hogy a húskockákat savanyú káposztával és paprikával lepirítják, majd tejfellel szelídítik meg az ízeket.

Ezen elkészítési mód dívik még kotlettel5, negyed libával és fiatal rucával is.

Azoknak, kik turistaként érkeznek Magyarországra, és érdeklődnek a magyar konyhaművészet eredeti fogásai iránt, javaslom, hogy kóstoljanak meg egy „pörköltet” borjúból vagy szopós malacból, egy „székely gulyást”, egy „serpenyős rostélyost” (pirospaprikával pirított magas hátszín), egy „paprikás csirkét” (paprikás csirkebecsinált) és egy „bográcsgulyást” (marhagulyás világos jus-vel). Amennyiben lehetséges, étkezésenként csak egyet próbáljanak ki eme fogások közül! Mindegyik étel körete lehet párolt rizs, főtt burgonya, de megéri kipróbálni „galuskával” (egyfajta gnocchi) vagy „tarhonyával” (zöldborsó nagyságú és formájú tészta, melyet egy francia kollégám nagy tarhonyarajongóként „varangytojásoknak” hív). A „töltött paprika” is ízletes étek: a paprika zöld termését darált hússal és rizzsel töltik meg, és paradicsomszószban főzik meg. A paprikás ételek mellett meg kell említenünk az eredeti fogások között a „kolozsvári töltött 3 Egyfajta pecsenyelé (a ford.)

4 Vagdalt húsokból párolással készült sűrű, mártásos étel (a ford.)

5 Borda, karaj (a ford.)

288

hÉvíz /

Hajószakács

2018/3

káposztát” és a „rakott káposztát” (sütőben készült savanyú káposzta). Az előbbi fogás magában foglal savanyított káposztalevélbe töltött darált sertéshúst, vele sült savanyított aprókáposztát és debreceninek nevezett kolbászt (paprikás füstölt kolbász). A „rakott káposzta” úgy készül, hogy egy agyagedénybe soronként raknak le savanyú káposztát, darált húst és szalonnát, majd az egészet jócskán meglocsolják tejfellel. Meg kell említenünk a „fatányérost” is, mely egy-egy szelet grillezett borjút, sertésbordát, marhabélszínt és egy szelet sovány szalonnát tartalmaz, különböző salátákkal és uborkával körítve, egy fatányéron feladva (innen a fatányéros elnevezés eredete: fából készült tányér). Mindezen fogások cseppet sem könnyűek, ez evidens, azonban megvan ama képességük, hogy rendkívül ízletesek és táplálóak legyenek.

A zöldségek, mint már fennebb említettem, világos és vastag rántással készülnek, gyakran tejfellel feleresztve. A külhonban kevéssé vagy alig ismert zöldségek közül kiemelném a karalábét (melyet rombusz formájú darabokra vágunk) és a tököt (melyet hosszú, makaróniszerű, vékony hasábokra metélünk).

Magától értetődő, hogy minden vendéglőnkben lehet rendelni francia módon elkészített zöldségeket is.

Ami a saláták elkészítését illeti, a magyar ízlés e tekintetben merőben más, mint a külhoni. Itthon a salátákat rengeteg ecettel ízesítjük, vajmi kevés vagy semennyi olajjal, ugyanakkor porcukrot is adunk a dresszinghez. Elővigyázatos megoldás, ha a salátakedvelő vendég szól a pincérnek, hogy milyen is legyen a salátaöntete, sőt a még előrelátóbbak maguk ízesítik salátájukat az asztalnál. Mint specialitást, fontos megemlítenünk a „kovászos uborkát” (sós uborka). Tulajdonképpen egy sós vízben, kovásszal és zöldfűszerekkel marinált savanyúságról van szó, melyet jégbe hűtve tálalnak. Akárcsak ez az uborka, különlegességnek számít a káposztával töltött, savanyított zöldpaprika. Ezeket a savanyúságokat sült vagy grillezett húsok, valamint paprikás raguk és becsináltak mellé adják fel, de hideg sültek mellé is kiválóak.

A sós vagy édes tészták és a közétkek6 temérdek formája, állaga, ízesítése, sokoldalú felhasználása azzal magyarázható, hogy Magyarország nagy búzatermelő nemzet, és valóságosan dúskálunk a jó minőségű lisztben. A felsorolást kezdhetjük a hús- és egyéb levesekben használatos tésztákkal, majd folytathatjuk a köretként használatos tésztakörítésekkel (galuska, tarhonya stb.), végül megérkezünk azokhoz a főtt tésztákhoz, melyeket közétekként adunk fel. Itt emeljük ki a „túrós csuszát”, melyet metélt tésztából készítünk, csak nagy

6 A közétek ebben az időben a sült és a desszert közötti, tésztajellegű fogást jelentette (a ford.)

2018/3

hÉvíz /

Hajószakács

289

rombusz- vagy kockaalakúra vágjuk, sós vízben főzzük meg és túróval, tejfellel és sült szalonnadarabkákkal tálaljuk. Ugyanezen tészta készíthető apróra vágott, pirított fejeskáposztával, sült darával vagy apróra vágott sonkával és tejfellel. Ez utóbbi esetben a tésztát sütőben is lepirítjuk, hogy szép, ropogós kérge legyen.

Sósan feladhatjuk a túrós gombócot is, ez is magyar specialitás.

Most térjük rá az édes tésztákra: a cigány módon készült tészta esetében a kifőtt metélttésztához szilvalekvárt adunk, de ízesíthetjük darált, cukrozott dióval vagy darált, cukrozott mákkal is. Gombócainkat az évszaknak megfelelően gyümölcsökkel töltjük, például sárgabarackkal vagy szilvával, télen pedig lekvárral.

Léteznek lekvárral töltött táskácskáink is (derelye), melyek nem mások, mint afféle raviolik lekvárral töltve.

A vízben főtt közétkeknél jóval nagyobb a sütőben vagy zsiradékban sült közétkek száma. Emiatt csak a legjellemzőbbeket sorolom fel. A legismertebb mindezek közül a „rétes”. Ehhez a finom közétekhez rendkívül jól előkészített, kinyújtott tésztára van szükségünk, melyet egy négyzet alakú asztalra helyezett patyolattisztaságú, enyhén lisztezett abroszon nyújtunk ki. Ha jól dolgozunk, az asztalt beborító, kinyújtott tészta olyan vékony lesz, mint egy papírlap. Ezután megszórjuk a töltelékkel, mely általában szezonális gyümölcs (alma, cseresznye, szőlő, meggy, szilva) vagy mazsolával eldolgozott túró. Miután porcukorral meghintjük és nagyon kevés zsírral vagy vajjal meglocsoljuk, feltekerjük úgy, hogy az abroszt emeljük, így egy óriási kígyót kapunk, melyet megvajazott sütőpléhre helyezünk, majd kívülről is kevés olvasztott vajjal megöntözzük, és betesszük a sütőbe sülni. Minden rétest édesen adunk fel, kivéve a káposztásat, itt a gyümölcstöltelék helyett apró metéltre vágott fejes káposztát használunk fárszként7, és cukor helyett sóval és borssal édesítjük.

A sült közétkek közül kiemelném a fánkokat, melyek ugyancsak különböző formájúak és állagúak lehetnek, és különböző ízesítésű, szezonális lekvárokkal adjuk fel őket. Legismertebb a „farsangi fánk” (vagy „bécsi fánk”), majd a „tolófánk”, a „csörögefánk”, a „forgácsfánk” stb. A palacsinta is rendkívül ismert és kedvelt nálunk, ugyanúgy készítjük, mint Franciaországban. Létezik egy specialitásunk is, melynél a palacsintákat egymásra rétegezzük egy palacsinta nagyságú, kerek, magas falú agyagedényben, a rétegek közé édes, mazsolás túrós tölteléket teszünk (rakott palacsinta).

Az étkezést feltétlen magyar sajtspecialitással kell befejezni. A számos, kitűnő magyar sajt között van egy, mely nem ismert külhonban. Ez a juhtúró, melyet

7 töltelékként, a francia farce szóból (a ford.)

290

hÉvíz /

Hajószakács

2018/3

„liptóinak” vagy „hortobágyinak” hívunk. Bár édeskés ízű, mégis kissé pikáns, összességében nagyon kellemes zamatú. Ehető magában natúran és vajjal is, ám leggyakrabban krémet készítünk belőle: sóval, paprikával, köménnyel, vöröshagymával, metélőhagymával, valamint apróra vágott szardellával ízesítjük. Általában az összes sajtot retek, illetve nyáron zöldpaprika kíséretében adjuk fel.

A magyar kenyér és zsemlye világhírűen elismert, mely jó minőségű lisztjeinknek köszönhető.

Eme gasztronómiai útmutató nem lenne komplett, ha mellőzném kiváló söreink megemlítését, melyek joggal rivalizálnak Bajorország és Pilsen söreivel, és melyeket minden étteremben, s még a legnagyobb szállókban is rendelhetünk, frissen csapolva, pohárban.

Ami pedig a magyar borokat illeti, hírnevük nem kreálmány. Minden vendéglőben rendelhetünk karaffában felszolgált, hibátlan asztali borokat. Akár fehér, akár vörös – mind finom. Az étkezés végeztével pedig választhatunk egy palack nehezebb, fajsúlyosabb bort (szürkebarátot, muskotályost stb.)

Habzóboraink, ha nem is érik el Champagne pezsgőinek színvonalát, nincsenek attól a szinttől messze. Pálinkáink – legyenek cseresznyéből, szilvából vagy sárgabarackból – egyaránt ugyanoly zamatosak.

Egy szót ejtenék még a tokaji borokról. Számos fajtája ismeretes: fiatal, 2-3 éves vagy akár évszázados. Száraz, félédes, édes. Akár aperitifként, akár az étkezést lezáró desszertborként is fogyasztható ez a nedű.

Hogy befejezzem ezt a talán kissé hosszúra sikerült írásomat, hozzá kell tennem, hogy nagyon kevés kivételtől eltekintve minden vendéglőnket a tulajdonos vezeti és irányítja. Büszkeséggel állíthatom, hogy a vendég, legyen magyar vagy külhoni, a legendás magyar vendégszeretettel fogadtatik.

Ekképpen szemrehányástól való félelem nélkül mondhatom mindannyiuknak, hogy jöjjenek el hozzánk! Ismerjenek meg minket, és egész biztosan Magyarország barátaivá válnak!

Gundel Károly

(Budapest, 1883 – Budapest, 1956) vendéglős, gasztronómiai szakíró, legenda. Étterme az 1939-es New York-i világkiállítás magyar pavilonjának hivatalos étterme volt. „A Gundel vendéglő nagyobb, jobb hírverést biztosít Budapest számára, mint egy hajórakomány turistaprospektus” – írta a New York Times.

Szederkényi Olga

2018/3

(Monte-Carlo, 1997) jogászként végzett, újságíró és dokumentumfilmes, a Magyar Televízió egykori brüsszeli tudósítója, Dumas Konyhaszótárának fordítója.

hÉvíz /

Hajószakács

291

ÖBÖl

1. A római kori fürdő helye

Müller Róbert

A Hévízi-tó római kori fürdője Míg a görögök számára a fürdő elsősorban a tisztálkodást szolgálta, a rómaiaknál már segítette a pihenést, a feltöltődést, és a „wellnessen” túl a társadalmi érintkezés helyszíne is volt.

Minden villagazdasághoz tartozott fürdő, a hévízihez is, ahol az Attila út végi épületben megtaláltuk a forró (caldarium), a langyos (tepidarium) és a hideg vizes (frigidarium) fürdőhelyiséget is. A környéken a fenékpusztai erőd területéről két hasonló létesítményt ismerünk, de a balatongyöröki Szépkilátó alatti fürdő konzervált alapfalai is megmaradtak. Aquincumban (Óbuda), a tartomány székvárosában 24 fürdőről tudunk, itt a nagy katonai fürdő alapterülete 16 800 m2 volt, maradványai az Árpád-híd alatti Fürdőmúzeumban láthatók. Rómában a császárok emeltek hatalmas közfürdőket. Részben ma is állnak Diocletianus thermáinak falai, a hozzávetőleg 250x180 m-es épület 3000 fürdőzőt tudott egyidejűleg fogadni. A nők és a férfiak általában külön fürödtek, ezért néhány helyen két fürdőépületet építettek egymás mellé, máshol a két nem különböző időben látogathatta a fürdőt, például délelőtt a nők, délután a férfiak, de Plinius koedukált fürdőkről is tudósított. A helyeket bérlők üzemeltették, a nők dupla belépődíjat voltak kénytelenek fizetni, a rabszolgák ingyen mehettek be.

A rómaiak a gyógyforrásokat is ismerték. Vitruviusnak az építészetről írott könyvében a következőket olvashatjuk: „Azért gyógyító erejű minden hévíz, mert miközben bomló anyagok közt forr fel, más hasznos tulajdonságot szerez. Mert a kénes források az idegek bántalmát hozzák helyre olyképpen, hogy hevükkel felmelegítik és kiégetik a testekből a káros nedveket…” (Gulyás Dénes fordítása).

A gyógyforrásokat különös tisztelet övezte, és a gyógyító istenségek felügyelete alatt álltak. Mindenekelőtt Aesculapius (görögül Aszklépiosz) és lánya, Hügieia, illetve apja, Apollo és annak testvére, Diana (Artemisz), valamint a nimfák szentélyei találhatók meg a gyógyforrások körül.

Pannoniából két neves római kori gyógyfürdőt ismerünk, ma mindkettő Horvátországban található: Aquae Iasae (Varasdfürdő – Varaždinske Toplice) és Aquae Balissae (Daruvár – Daruvar). Előbbi 58 fokos, kénes vizét fürdőmedencékbe vezették, utóbbi pedig 50 fokos, radioaktív vízzel rendelkezett. Feltételezik, hogy

2018/3

hÉvíz /

öböl

295

a rómaiak Aquincum területén a mai Szent Lukács- és Császár-fürdők forrásait is használták. Az óbudai Római-parton például 16 helyről gyűjtötték össze a vizet, hogy vezetéken szállítva ellássák vele Aquincumot. A forrásokat, amelyek fölé kútházakat emeltek, kultikus tisztelet övezte.

Sajnos semmilyen írott dokumentummal nem rendelkezünk arról, hogy a rómaiak miként használták a hévízi tavat, mint ahogy a tó kialakulása sem tisztázott még. Azt kiderítették a geológusok, hogy az Őshévíz eredetileg sokkal magasabb szinten, a rezi Meleghegyen, 427 m magasságban tört felszínre, majd a cserszegtomaji Anna-kápolnánál 182, aztán a Biked-hegyen 181, végül a Dobogódombon 145 m-es magasságban. Úgy tartják, hogy a Balaton keletkezésével egyidejűleg, mintegy 20-22 000 évvel ezelőtt tevődött át a mai helyére. De az elmúlt évtizedek során az üledékvizsgálatok egyértelművé tették, hogy a Balaton lényegesen fiatalabb. Csak a pleisztocén végén, mintegy 15-17 000 éve alakult ki nyugati részén az első balatoni részmedence, amely 9-10 000 éve csaknem kiszáradt, mélyebb részei is teljesen elmocsarasodtak. Az atlanti időszak magasabb hőmérséklete és a csapadék növekedése a vízszint emelkedéséhez vezetett, a hullámzás fokozatosan elmosta a résztavakat elválasztó gátakat, és mintegy 5000 éve létrejött a mai Balaton. Ekkor volt a legmagasabb a vízállás. A hévízi öblözetet is víz borította, így a Hévízi-tó meleg vize keveredett a Balaton hideg vizével.

A késő vaskorban kezdődött az a meleg, száraz időszak, amely a mainál alacsonyabb vízálláshoz vezetett. A Hévízi-tó önállóvá vált, partja pedig elmocsarasodott. Ez az állapot a 3. század közepéig tartott. Sági Károly korábban úgy vélte, hogy a hévízi öblözet eltőzegesedése következtében csak a 4. században vált le a Balatonról a termáltó. A dobogói 4. századi temető leletei alapján feltételezte, hogy a rómaiak nemcsak fürdőzésre használták a tavat, hanem bőrfeldolgozásra is. Ez nem állja meg a helyét, hisz a fenékpusztai és a környék többi 4. századi temetőjéből ugyanezek az eszközök kerültek elő, és azt mégsem feltételezhetjük, hogy mindenhonnan idejártak a tímárok.

A hévízi fürdőélet történetéhez az Amphora Könnyűbúvár Sport Klub 19821983-as tevékenysége fontos adatokkal szolgált. A tavi épületek felújítását követően ekkor kapták feladatul a medertisztítást. A jelenlegi „E” és „F” épületek – az apácafürdő és a mozgáskorlátozott öltöző épülete – illetve a part között (1. kép), a lejtős mederfenéken, 0,6 és 1,8 m mélységben, a híg iszap és egy vörös tőzegréteg alatt egy másik tőzegréteg felületét a környéken több helyen is bányászható lapos homokkövek borították. A köveken és közöttük régészeti leletek kerültek elő: érmék, ékszerek, kerámiatöredékek, állati csontok és famaradványok. Ezeket Szederkényi Róbert búvár összegyűjtötte, megőrizte, majd 2015-ben a Balatoni Múzeumnak

296

hÉvíz /

öböl

2018/3

ajándékozta. A leletek döntő többsége kora császárkori kerámiatöredék. A kén hatására korrodálódott és megvastagodott ezüst- és bronzérméket Torbágyi Melinda, a Nemzeti Múzeum Éremtárának vezetője határozta meg. A legkorábbi érem Claudius császár (41–54) kopott bronzpénze, amely a verését követően még hosszú évtizedekig használatban lehetett. Vespasianustól (69– 79) kezdődően azonban folyamatos a sor: 2. Terra sigillata edényke Titus (79–81), Domitianus (81–96), Nerva (96–98), Traianus (98–117), Hadrianus (117– 138) és Antoninus Pius (138–161) pénzei kerültek elő a vízből.

A többi keltező értékű lelet is ebből az időszakból származik. Ilyen például egy kis díszkerámia mélytál, úgynevezett terra sigillata, amelyeket manufaktúrákban gyártottak, és a készítő mester pecsétjével láttak el (2. kép). Ez egy dél-galliai műhelyben készült az 1. század utolsó évtizede és a 2. század első harmada közti időben. Több ruhatű, vagyis fibula is volt a leletek közt. Az erősen profilált, egygombos fibulák az 1. század második felében voltak a leggyakoribbak, de még a 2. században is használták őket. Egy térdfibula, amelynek félkör alakú fejét bekarcolt farkasfogminta díszíti, kissé későbbi, a 2. század második negyedében tűnt fel, és a 2-3. század fordulójáig maradt divatban (3. kép). A legkésőbbi egy erősen korrodált darab, talán egytagú ívfibula lehetett eredetileg. Ezt a típust

3. Második századi térdfibula

2018/3

hÉvíz /

öböl

297

4. CRESCE/S feliratú mécses

általában a 3. századra keltezik. Két ép agyagmécsesünk is van. Azonos típusba tartoznak, ún. firmamécsesek, ami azt jelenti, hogy az aljukba a készítő vállalkozás jelét pecsételték. A formákat, és ezzel együtt a jeleket is másolták. Az egyik aljában a CRESCE/S felirat látható. Ez a változat különösen kedvelt volt Pannoniában az 1. század utolsó harmadában és a 2. században, ritkábban még a 4. századból is ismert (4. kép). A másik mécses felirata VIBIANI, ez sokkal ritkábban fordul elő, de hasonló korú.

A fentiek alapján a fürdőt mintegy száz évig, nagyjából a 60-as és a 160-as évek között használták, vagyis Hévíz római kori történetének első virágkorában.

Egregyen, az Attila út végén létesült villagazdaság területén először az 1. század közepe táján emeltek egy nagy boronaházat, majd miután ez leégett, az 1-2. század fordulóján felépült a több mint 1000 m2 alapterületű kőépület. A Hévízdomb nyugati oldalán ugyanerre az időre keltezhető az a temetőrészlet, amelynek halottai részben előkelő kelta bennszülöttek, részben észak-itáliai bevándoroltak, az aquileiai Canius kereskedőcsalád tagjai vagy alkalmazottai voltak.

A legegyszerűbb magyarázat a fürdőélet eltűnésére az lenne, hogy amikor a 3. század közepétől megemelkedett a Balaton vízállása, akkor a vele együtt emelkedő Hévízi-tó elöntötte a parton kiépített fürdő létesítményeit. Ennek ellentmond, hogy a fürdő felhagyása és a vízszintemelkedés között mintegy száz év hiátus van. Galerius császár is csak 293-ban kezdett vízrendezési munkálatokba, amikor a Balaton vizének egy részét a Sió-csatornán át a Dunába vezette a további emelkedés megállítására és a part menti épületek megmentésére.

Inkább arra kell tehát gondolni, hogy a 160 és 180 között lezajlott, az egész provinciát érintő szarmata-markomann háború következménye a fürdő megszűnése. A háború során leégett az Attila úti épület, a hévízdombi temetőbe sem temetkeztek többé, a fürdő használói eltűntek. A késő császárkorban valamivel odébb létesülhetett egy új fürdő.

298

hÉvíz /

öböl

2018/3

Mindenesetre amit a búvárok a tófürdő alján megtaláltak, az nem a parti létesítményekhez tartozó mindennapi hulladék volt, hanem a gyógyító isteneknek bemutatott áldozatok maradványai. Ha valaki a gyógyvízben meggyógyult, vagy gyógyulást remélt, hálából oltárt állíthatott, áldozatot mutathatott be vagy áldozati ajándékot dobhatott a vízbe. Ez lehetett pénz, értéktárgy, a gyógyult testrészt ábrázoló ex voto, vagy akár különböző edények. Az angliai Bathban egy szent forrás medencéjében például több mint 12 000 bedobált római érmet találtak. Aquincumban a Római-parton a forrásházakban Hévízhez hasonlóan érem, mécses, ékszer, különböző kerámiatöredékek, köztük terra sigillata edényés dörzstáltöredék kerültek elő az iszapból. Talán a fürdőhöz kapcsolható a tó közelében, a József Attila utcában eredeti helyén megtalált, Jupiternek állított oltárkő is. Aquae Iasae-ban a gyógyforrás közelében Diana istennőnek is emeltek szentélyt, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy az a Diana-oltárkő, amit egy Attila úti épületbe másodlagosan befalazva találtunk, eredetileg itt, a római fürdő környékén állhatott.

A Balatoni Múzeum sikeres pályázatának köszönhetően hamarosan búvárrégészeti feltárásra kerül sor a Hévízi-tóban. Reméljük, hogy megtalálják a késő császárkori fürdő helyét, és talán a tó kialakulására vonatkozóan is új adatokat nyernek.

Ajánlott irodalom: Sági Károly: A Hévízi-völgy egykori balatoni öblének pusztulása. Hévíz 1 (1993) 1. szám 31–37.

Póczy Klára: Szent kerületek Aquincum és Brigetio aquaeductusánál. Archaeológiai Értesítő 107 (1980) 3–26.

Cserny Tibor: A balatoni negyedidőszaki üledékek kutatási eredményei. Földtani Közlöny 132 (2002) különszám, 193–213.

Fényes Gabriella: Wellness az ókorban – Fürdőkultúra Aquincumban. Kiállításvezető. Bp. 2016.

Müller Róbert

2018/3

(Szombathely, 1944) régész, a Balatoni Múzeum korábbi igazgatója.

hÉvíz /

öböl

299

Pezsgő kulturális élet Hévízen

Tény, hogy Hévízen gyűjtött ihletet a múlt századi magyar írók és költők színe-java. Megfordult a patinás fürdővárosban például Tamási Áron, Szabó Lőrinc, József Attila, Passuth László, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond is. A történelmi múlt a mai napig érezteti hatását Hévíz atmoszféráján, kulturális életén és rendezvényein. Válogasson Ön is kedvére az idei változatos felhozatalból! április 1-2. | Húsvéti Vigadalom: Népi játszóház, kézműves vásár, hagyományos ételek április 13-14. | Flavius Tavaszköszöntő Családi Hétvége: Gladiátor viadalok, ókori jósda április 28 – május 1. | VIII. Boldog Békeidők Hévíze: Korabeli jelmezes felvonulás, történelmi séták, koncertek május 19-21. | Pünkösdi Vigasságok: Pünkösdi király- és királyné választás június 17. XIII. | Lotus Retro: Veteránautó Szépségverseny és Luxusautó Kiállítás június 21-24. | Angyalok és Csavargók Összművészeti Fesztivál: Utcazene, Múzeumok éjszakája, Nemzetközi Művésztelep és Filmművészeti szimpózium július 7-8. | Ízek, Táncok, Jó szomszédok: néptánc, népszene, gasztronómiai hagyományok július 21-22. | Egregyi Búcsú: Mária Magdolna napi búcsú, 25 éves a HÉVÍZ IRODALMI FOLYÓIRAT – Irodalmi fesztivál augusztus 4-5. | Nosztalgia Hétvége: Múltidéző dallamok augusztus 16-20. | VII. Hévízi Borünnep: Borutca zalai-, és magyar borok, koncertek, kézműves vásár szeptember 8-9. | Egregyi Szüret: Folklór programok, szüreti hagyományok november 3-4. | Márton-napi Családi Fesztivál: Libafuttatás, újbor megáldása és lámpás felvonulás november 30 – december 23. | Adventi Programok Hévízen: Karácsony vásár, és koncertek Bővebb információ aktuális programokról és szállásajánlatokról: Tourinform Iroda | www.heviz.hu | heviz@tourinform.hu Tel.: +36 83 540 131 | 8380 Hévíz, Rákóczi u. 2.

2018/3

www.facebook.com/hevizfolyoirat