Hévíz folyóirat // 2019.2

Művészeti folyóirat

XXVII. évfolyam • 2019/2 • Ára: 400 Ft

Deres Kornélia Tolnai Ottó versei

Bereményi Géza Kiss Noémi prózái

J. D. Salinger / Tamás Péter Mohácsi András / Beck András Vízibicikli

Füst Milán Gdanski Hajószakács

Czinki Ferenc

Elveszett Paradicsom Horváth Viktor Milton-fordítása és -esszéje

Tartalom

2019/2

Nyílt víz Tolnai Ottó: A vak Goethe .......................................................................................................................................................105 Jánossy Lajos: A Mexikói ......................................................................................................................................................... 112 Kállay Eszter: évkezdés; tenth district ............................................................................................................................. 119 Fekete Richárd: Esküvői album ...........................................................................................................................................121 Harag Anita: Cerasela ...............................................................................................................................................................123 Fodor Balázs: Infúzió; Kráter .................................................................................................................................................127 Mechiat Zina: Hagyaték ..........................................................................................................................................................129 Kiss Noémi: Papucsok ..............................................................................................................................................................130 Purosz Leonidasz: Emléktábla .............................................................................................................................................135 Péter János: Apa szarba van, ................................................................................................................................................136 Stefan Jurkowski: Szentimentális utazás (Cséby Géza fordítása) ...................................................................140 Deres Kornélia: Családregény alja .....................................................................................................................................141 Bozsik Péter: Kubanap ..............................................................................................................................................................142 Bereményi Géza: November ................................................................................................................................................146 John Milton: Elveszett Paradicsom – II. ének, részlet (Horváth Viktor fordítása) .................................153

Hullámverés Tamás Péter: Hogyan (ne) olvassuk J. D. Salingert? .....................................................................................................159 Beck András: Kő kövön (Mohácsi Andrásról) ................................................................................................................165 Horváth Viktor: A vakmerőség (John Milton és a túlvilági társadalmak) . ................................................173

Vízibicikli Üsd Titán, avagy a költők költője (Szederkényi Olga beszélgetése Szilágyi Judittal) ............................181

Hajószakács Czinki Ferenc: A Ló, a Zsiráf, az Elefánt és nagyon sok hering ............................................................................189

Öböl Erdei Sándor: Híres holtak a Balaton körül .....................................................................................................................197

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Címlap: Gustave Doré: Depiction of Satan in Paradise Lost, 1866 Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Tolnai Ottó

A VAK GOETHE A JÓSÁGOS MARGARÉTA Lefekvésre készülődvén már pizsamában azt vettem észre a fürdőszoba ajtajára applikált tükörben még igazítva is rajta nyakamban felejtettem elnyűtt selyemsálamat néhány nap múlva pedig akkor is nyakam körül elnyűtt selyemsálammal fekete tréningruhában dőltem az ágyba és csak akkor kezdett tudatosodni bennem ágyam mögött minden bizonnyal szelel a homokvár ablakfala s a szél akárha jeges késpengét szorítnának rá nyakamba fú ó a jeges szél mondom akárha egy verhaaren-versben ó a jeges szél nyakamba fú megállás nélkül fú jutka nevet bogaras öreg mondja emlékszel kérdem édesanyám húga a jóságos margaréta rissz-rossz főleg férfiak által levetett fekete kacabájokban járt nem egyszer láttam azokban is aludt lám én minden jel szerint a jóságos margarétára ütöttem rissz-rossz kacabájokban alszom egyszer befeküdtem az ágyába

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

105

és ott is épp így befútt a szél ó a jeges szél mondogattam margaréta gyenge nyakába fú lám mondom nem véletlen ólálkodom naphosszat a szabadkai joó lajos utca kisállatpiaccá táguló torkolatában én a jóságos margarétára ütöttem nem elég hogy a sors ütötte még te is rá ütsz kérdi jutka még te is rá ütsz ahelyett hogy a szádra ütnél ütnék én mondtam ütnék én a számra

EGY KALÓZ MÁSRA HIVATOTT azt hittem egy jó kis micisapka ti úgy mondjátok simléder még odébb is rúgtam titkon majd felkacsmarhassam hisz már hordhatnám is pilinkézik a hó már hordhatnám is dallikáztam hisz hó hisz hó vigyáznom kell mondta claudius a borbélyom noha én még a 60-as évek elején borotválkoztam utoljára 68-ban már térdig érő szakállam volt ám claudius jóllehet szolgáltatásait elhanyagoltam mégis vett volt tőlünk egy gennyes kanülből fűzött függönyt közepében igazgyöngy izzott

106

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

mert minden borbélyfüggöny centrumában egy igazgyöngy izzik claudius azt mondta vigyáznom kell mi maradt pöszmet kis babahajamra de lehajolván érte látnom kellett nem micisapka se baseball simléder (david lynch fején láttam a leghosszabb baseball simlédert csodálatos könyve az álomszoba egy ilyen fotóval veszi kezdetét s az a simléder valóban metafizikus jóllehet abszolút valóságos ezek szerint ő ihlette a végtelen flamingó a végtelen pad után a végtelen simlédert egy kisebbségi költőnek lám a végtelent mint olyant illetően be kell biztosítania magát) egy pepita bicikliülés-huzat volt igaz nem sokba került volna micisapkává alakíttatni kosztolányi írja egy vasrácsos ládában őrizték széchenyi utolsó ereklyéit homályosan rémlik pepita nadrágja, piros török öve, melyet azon éjszakán viselt, amikor „vízzel töltött pisztollyal” szétroncsolta agyvelejét. valamint homályosan rémlik podmanicky krúdy által megírt pepita frakkja is lám én így a magyar irodalom turkájából öltözködöm a temerini borbély emlékét is őrzöm

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

107

nem csak claudiusét tán ez a hivatásom őrizzem claudius és a temerini borbély ki indián lett emlékét a földön claudius a temerini borbély meg a radanováci darálós néni emlékét is őrzöm ki micisapkákat árult a daráló porában a fia vagy tán valamelyik rokona micisapkára specializált szabó lehetett és ő a darálós néni árulta micisapkáikat valamint újvidéki (telepi) darálósunk bujla emil emlékét is őriznem kell lám valóban ez az én hivatásom a borbélyok micisapkára szakosodott szabók és a darálósok emlékét őrizni a földön lévén hogy bujla emil pedig kalóz lett mert bedarálta kézfejét a daráló betonvasból görbített magának keze végére kampót mindig dühbe gurult ha az öregasszonyok arra kérték segítsen nekik a bicikli vázára emelni a zsákot nem gondolják tán kiáltozott kampóban végződő kezével hadonászva hogy egy kalóz az öregasszonyok zsákjait fogja itt emelgetni végtelen egy kalóz másra hivatott másra a végtelen vizeken meg kellene tán tudakolóznom azt is a PIM-ben1 őrzik-e széchenyi vízipisztolyát ha nem őrzik a kínai üzletben (palicson még a migráns-cunami előtti 1 Petőfi Irodalmi Múzeum

108

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

időkből van egy kis kínai negyed miképpen orosz is valamint van nekünk egy kis párizs nevezetű városrészünk albán cukrászdánk albán pékünk albán zöldséges kioszkunk is igaz a mi albánjaink félig-meddig görögök lévén macedóniai albánok) ha nem őrzik a PIM-ben széchenyi vízipisztolyát a mi kínai üzleteinkben olcsón hozzá juthatnánk egy ultraviola vízipisztolyhoz mellyel szétlőhetném az agyam mint a legnagyobb magyar hisz cziprián barátom egy világító kínai kerti törpét vett kedves feleségének czinikének melynek telepe amint kifogyott többé egy istenért sem volt hajlandó világítani hiába rakott bele új telepet hiába hívta segítségül cziprián a palicsi feltalálók egyesületét hiába kiáltozott segítsenek hiába kiáltozom én is immár kezemben az ultraviola kínai műanyag pisztollyal hiába kiáltozom segítsenek nekünk

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

109

HA TOMAŽ2 VERSET ÍRT NAR JE CAR AKÁR A BALLANGÓ ELINDULTAK A KEREK BÁLÁS HERÉK PILAM DRVO ZA OGREV ZA OGREV3 NAR JE CAR4 BECKETT BACH HA TOMAŽ VERSET ÍRT UMBRIÁBAN MEXIKÓBAN BERLINBEN NETÁN A FAZANEN STRASSEI SZÉP NAGY KÉGLIBEN HOL ELŐBB MÉG ALMA WALAZZA LAKOTT ROMÁN BARÁTJÁVAL (GYERMEKEI ÉDESAPJÁVAL) HA TOMAŽ VERSET ÍRT A POSTOJNAI CSEPPKŐBARLANG EMBERHALACSKÁJA A FÖLDKEREKSÉG LEGKOMORABB LÉNYE A VAK GOETHE ELMOSOLYODOTT HA TOMAŽ VERSET ÍRT A VAK GOETHE TITOKBAN TÁN MÉG BUKFENCET IS VETETT TOMAŽ A MODERN KÖLTÉSZET HERCEGE KI KÖNYVET ÍRT VOLT ORAVECZ IMRÉRŐL A HUSZÁRRÓL UGYANIS A SIVATAGBAN MEGGYULLADT VOLT TOMAŽ SZÉP HOSSZÚ HIPPIHAJA MIRE IMRE CSAK ÚGY CSUKLÓBÓL HOMLOKON CSAPTA ÉS TOMAŽ SZÉP HOSSZÚ HIPPIHAJA ELALUDT CSITT MONDTUK TOMAŽ SZÉP HOSSZÚ HIPPIHAJA ALSZIK ÉS A VILÁG KÖLTŐI LÁBUJJHEGYEN JÁRTAK 2 Tomaž Šalamun 3 Fát vágok tüzelésre 4 Gránátalma a király

110

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

CSITT MONDTÁK TOMAŽ HIPPIHAJA ALSZIK TOMAŽ UGYANIS MEGUNTA TÖRZSÉT ÉS KIVÁNDOROLT IMRE IS ÚJFENT KI-KIVÁNDOROL JÓLLEHET E KI-KIVÁNDORLÁSAIT NAGYREGÉNYEIBEN ÚJ ÁLLAPOTTÁ TUDTA EMELNI NAR JE CAR AKÁR A BALLANGÓ ELINDULTAK A KEREK BÁLÁS HERÉK MILYEN SZÉP IS EZ MINT CÉRNÁS GURIGÁT KEREK BÁLÁS HERÉKET GURINGÁLNI A FÖLDKEREKSÉGEN KÖRBE-KÖRBE NAR JE CAR BECKETT BACH BECKETT BACH PILAM DRVO ZA OGREV ZA OGREV PILAM DRVO ZA POGREB ZA POGREB5 HA LEGKÖZELEBB A POSTOJNAI CSEPPKŐBARLANGBAN JÁROK A VAK GOETHE ELÉ JÁRULOK TOMAŽ VERSEIBŐL OLVASOK NEKI S A VAK GOETHE A FÖLDKEREKSÉG LEGKOMORABB LÉNYE ELMOSOLYODIK NETÁN BUKFENCET IS VET MIUTÁN ÉN KÖRBEKALAPOZOM A TURISTÁKAT ÉS GYORSAN LELÉCELEK NEHOGY MÉG MAJD ADÓZNOM KELLJEN 5 Fát vágok temetésre

Tolnai Ottó

2019/2

(Magyarkanizsa, 1940) Kossuth-díjas költő, író, műfordító, esszéista.

Legutóbbi kötete: Szeméremékszerek (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

111

Jánossy Lajos

A MEXIKÓI

A

lakótelep harmadik emeletén egy házibuli nézett ki jól. Eleinte kevesen voltunk, kiürült a bárszekrény. Aztán egyre többen lettünk, a kapucsengő megállás nélkül vijjogott. Megtelt a hűtőszekrény. A Mexikói hívásra jött, és voltak még meghívottak a gimnáziumi, a tanítás vége után a Feneketlen-tó parkjában rendszeresen gyülekező társaságból. A bokrok mögött borozókból, a sarki hentesnél, az Ernő úrnál mustáros zsíros kenyeret ebédelőkből. Az alternatív koncertekre járókból, az iskolai vécében dohányzókból. A kísérleti színjátszó csoportból. Aztán áradni kezdtek a nem meghívottak, a hívatlanok, a hétvégeken a Moszkva tér melletti Dörgicsei borozóban a címeket begyűjtő, rettegett hírű vagányok. A Mexikói gondoskodott róla, hogy pályatársait tájékoztassa a várható fergeteges éjszakáról. Nem bízott semmit a véletlenre.

A Külker főiskolától, a Határ úttól Bel-Budáig iramlott a hír, özönlöttek a jól és a kevésbé jól ismertek, dörzsölt bulirókák és kezdő buliserdülők. Nem lepődtem meg, közéjük tartoztam, most kivételesen úgy esett, hogy ezen az estén én hamarabb érkeztem, a csajomhoz jöttem. Horváth Gabi meglepődött, kétségbeesett, tanácstalanul és zavarodottan mászkált. A kalitkájából kiszabadított papagája repkedett a fejünk felett. Vad nyolcasokat írt le a csillár körül. Az akvárium összetört, a guppik piros teste pattogott a padlószőnyegen.

112

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

A tőle szokott, pusztító hévvel megjött Simon is, annak ellenére érkezett, hogy Horváth Gabit ugyanúgy lekezelte, mint Postási Ágit, óva intett tőle, attól, hogy ebbe a jelentéktelen, szellemellenes kapcsolatba, így Simon, belebonyolódjak.

Lőrinc is előkerült, a konyhában ült, mellette konyakosüveg, csöndes mélabúban. Ő nem akart kidobni senkit az ablakon. Itta a konyakot, sóhajtozott.

Egy korty, egy sóhaj. Párásodó, lemondó tekintet, ritkuló beszéd, komponált mozdulatok. Nem pálinkát vagy vodkát ivott, hanem konyakot, lehetőleg öblös konyakospohárból, és soha nem egy hajtásra, nem, kizárólag kortyonként. A Mexikói viszont elemében volt, pergette és élezte a nyelvét, a lányoknak csapta a szelet. A hűtőben a lábasok fedelét emelgette, hideg pörkölthúst falt, paprikás, szaftos szájához borospalackot tapasztott, látványosan fújta a füstöt. Öltözéke elegyes benyomást keltett; könnyű zakója elegánsnak, ritkás mellszőrzetét látni engedő, kigombolt inge hivalkodónak, nyaksálja nőiesnek, terepszín nadrágja érthetetlennek, cipője szafarinak volt jó okkal mondható. Homlokát lezseren legyező hajzata, koktélfrizurája koronázta a ruházatában foglaltakat. Nevét is ennek köszönhette, a Mexikói, mediterrán, ám egy másik földrész délvidékén azonosítható vonásainak. Nem vonzott, jóllehet figyelmemet nem kerülhette el; egy, a saját fényében sütkérező zsúrfiút láttam, afféle hétvégi, puhány palit, ficsúr derűt és vékony alkatot; hétfőn inget cserél, fogat mos, a főiskolán buzgón jelentkezik. Félreismertem a Mexikóit, szembesültem a tévedésemmel hamarosan, a benyomásaim megcsaltak. Rokonszenvemet hajnalban vívta ki. A harmadik töltény vodka elfogyasztása után hideg rosszullét fogott el, a szívem félrevert, reszkettem, mint Bloody Maryben a jégkocka. A Mexikói ekkor már a dupla ágyban, másik két kollégájával mélázott hahotázva esedékes temetésemen. Arra jutott, hogy a közeli játszótér, a homokozó a legalkalmasabb, itt lesz örök nyugvásom a rakéta-mászóka tövében. A tükrös, húzatlan paplan alól kilógott szőrös vádlija, a nagylábujjaival bábozott. A Mexikói lankadatlan és fölöttébb szellemes lendülete megemelgette pokrócom szárnyait. Hallgattam őt, és vele hahotáztam, a szertartás rám valló rendjét finomítottuk, ittunk még egy vodkát, volt még mellette egy szűk sávnyi hely, elaludtunk.

A másnapi ébredéskor maradásunk nem lehetett kérdéses. Horváth Gabinak ímmel-ámmal segédkeztünk a takarításban. A Mexikói a hűtő hátsó, jégvirágos sarkából avas szalonnát, kérges sajtot, töppedt kolbászdarabkákat bányászott elő, szikkadt kenyeret kerített, zsákmányát felkatonázta, Piros arannyal jelölte a rangfokozatokat. Vidáman falatozott, sört hörpölt. A ringlit ajókagyűrűnek nevezte. A laktanyát kaszárnyának. Az esernyőt paraplénak, az alkonyatot napszálltának. A villamost villanyosnak. A kiflit pékárunak. A taxit bérautónak.

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

113

Egy ízben, másik lakásban, másik konyhában, az asztalon álló terráriumba kukkantott, afrikai körmös béka, vetette oda a többieknek, akiknek találgatásra sem futotta. Észrevétele nem maradt hatástalan, ahogyan a Mexikói a körmös békának nevet adott, a körmös béka tulajdonosa nem sokkal később a Mexikói fiának életet.

Apja külkeres volt, az anyja szintén, Damaszkuszban töltöttek kiküldetésben éveket, a Mexikói ott járt iskolába. Az apja vadászott, oroszlánt, zergét és orrszarvút lőtt, a Mexikói néha vele tartott. Otthon elefántlábból volt a papírkosaruk. A falon állatbőrök, trófeák. A gardróbban furcsa és rengeteg afrikai cipők, bőrkabátok, kígyó- és zebrabőr övek. A falon térképek: NagyMagyarország, Afrika hegy- és vízrajza, a polcokon Széchenyi Zsigmond vadászkönyvei. A sarokban horgászbotok, kis dobozokban horgok és villantók.

Műlegyek. A Mexikói, ha tehette, menyhalra ment, a menyhal volt a specialitása, latin nevét is tudta, Lola lola. Visszatérő lemeze volt, platina, az éjszakai horgászás, duhaj asztalok mellett az éjszakai horgászás témájába belecsapott, rejtelmeit részleteire szedte, végül a menyhalnál kötött ki, Lola lola, mondta sokat sejtetőn.

A csajok elaléltak. Máskor Attila hadjáratáról beszélt, a hunokról, a láthatatlan emberről, vagy Vespasianusról, a császárról. A Rommel-féle afrikai hadjáratról.

A szúnyoglárvák ébredéséről, a bajai halászléről, a Mazuri-tavak flórájáról és faunájáról. Mindent a véletlenre bízott, semmit nem bízott a véletlenre, a csajok tátott szájjal ültek.

Kora délutánra Horváth Gabinál minden elfogyott. A Mexikói a lakás állapota fölött borongó Horváth Gabit néhány tartalékos katonával, dísztelen serclivel lekenyerezte, telefonokat intéztünk, az utánpótlást kivárni türelmünk nem volt, buszra szálltunk, a körtéri Egri Gödörbe toppantunk. Fröccsöket ittunk a pincehelységben. Ringlit, azaz ajókagyűrűt, így a Mexikói, szúrtunk fogpiszkálóval, a fájront után betérő munkásokkal kvaterkáztunk, végül ásványvizes üvegeket töltettünk meg piros borokkal. A lépcsőn botlottunk, a palackok a kövön csattantak, fehér ingem súlyosan vérzett, kezemet üvegcserép hasította. Horváth Gabinak késes cigányokról beszéltünk, küzdelemről és győzelemről. Vadregényes, életveszélyes helyzetről, férfias helytállásról. A Mexikóival, kiderült ekkor üstöllést, remekül lehet tódítani, nagyítani, meglepő történeteket kitalálni, elegánsan és vakmerően hazudozni. A Mexikói derekasan tartotta magát, még két napot töltöttünk együtt Horváth Gabinál. Aztán három hónapot mindenfelé. Három évet. Mindenhol úgy forgott, ahogyan Horváth Gabinál megismertem; nőket bűvölt, pimaszkodott. Szemtelenkedett, kotnyeleskedett. A tiszta tekintetű, mondta rá anyám. A Mexikói részeg volt, két

114

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

kanna bort és két lányt vittünk fel a szülői házba, feltekertük a szőnyegeket, lemezekre táncoltunk, éjfélkor jött meg anyám és apám, köszöntünk és búcsúztunk egyszerre, másnap anyám ezzel fogadott, hát ez a tiszta tekintetű ki volt?

A Mexikói fel- és lelépésben jeleskedett, időben fel és időben le; csak nagyon ritkán félre, mert nem volt kihez képest, állandó barátnőket nem alkalmazott. A nagy lelépésre azonban nem készült, jóllehet készen állt, amikor megneszelte a közelgő bajt, nem esett nehezére felkészülni. Nem szerette a nehézségeket, ahová apja beprotezsálta, már az úgynevezett Impexben is a határon táncolt. Diplomával a zsebében erőteljes ambíciók nem vezérelték, ekképp a családja vette kezelésbe ügyét; elvált szülei közül az apja állt a feladat magaslatán. A Mexikói tehát valamely Impexbe került, az apja betette, itt reggeltől estig mappákkal ügyeskedett. Ez a fontos, a mappa, mondta mindig, vigyél mindig egy mappát, inkább többet, és menj, haladj, járj. Mozogni kell, én folyton mozgok, mondta a Mexikói, a mappákat a hónom alatt viszem, vagy a két karommal átölelem a mellkasom fölött, ez a legbiztosabb recept. Ha a hónom alatt vannak a mappák, fürgén közlekedek, egyik pontból a másikba, ha magamhoz szorítom őket, menet közben pihenek, lassan és gondterhelt ábrázattal baktatok fel-alá a folyosókon. Hónom alatt a mappákkal surranok, páncélként magam előtt tartva őket lépkedek. Hónom alatt a mappákkal cikázom, lesem a helyeket, hol találok egy üres tárgyalót. Végső esetben a vécé a menedékem, ott nyugodtan szunyókálhatok, bólinthatok egyet, így a Mexikói, eltölthetek egy félórácskát. Ölelve a mappákat mutatom magam, rám van írva, hogy dolgozom, komolyan nézek az alattam gördülő PVCre, süt rólam, hogy benne vagyok az ügymenetben, intézkedem. Apám miatt a helyzetem kettős, gondoskodó szempárok követnek, rendre egykönnyen nem utasítanak, de a rám irányuló figyelem nem huny ki egy pillanatra sem. Kivételezett vagyok, és ennél nincs rosszabb, az apai kivételezettségnél. Mulasztanom nem lehet, nem késhetek, reggelente lejelentkezem, az asztalomnál nem aludhatok, apámmal ezt nem tehetem. A mappák a mentsváram, ők igazolják az apám fiának a dolgos, tevékeny, szorgalmas kilétét, a vért mögött lapul a dologtalan, a menekülő, a szabad, az apátlan bennlétem, mondta a Mexikói. Nem hagyhatom ott az Impexet, mert apám kitagad, ezt nem akarom, szeretem az öreget, jó a töpörtyűje, jó a vadászháza a Dunánál.

A Mexikói az afrikai cipőiben elevickélt az irodai útvesztőben, kótyagosan caplatott a mappáival. Nem tudta, mi lesz, nem sokat gondolkodott ezen, nem izgatta a jövő, nem foglalkozott az itt-élet nem-itt-élet kérdésével, alapvetően a Fregatt izgatta, a frissen nyílt, a pubok és a matrózkocsmák világát hozó

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

115

belvárosi mulató. Azért izgatta a Mexikóit a Fregatt, mert a külföldi, a nyugateurópai turisták kedvence lett megnyitását követően legott. Németek, spanyolok, skandinávok, franciák, angolok gyülekeztek és mulattak a Fregatt fakorlátainál és súlyos asztalainál. Svéd lányok botladoztak a lépcsőkön, és angol ifjak támasztották homlokukkal a vakolatot. Németek érdeklődtek, és franciák okoskodtak. A parányi pódiumon egy vak zongorista klimpírozott és harmonikázott felváltva és bravúrosan. Többféle sört és égetett szeszt, külföldi, minőségi italokat árultak. A Mexikói németül és angolul kiválóan beszélt, a rossz ivók pultjait, szemben velem, csak ideig-óráig támasztotta, a borozásra igen, a borongásra egyáltalán nem hajlott, a világért sem hagyta volna ki a Fregattot. A Bermuda-háromszögben, a Kispilseni, a Kiswernes, a Fregatt háromszögében neki, szemben oly sokakkal, nem veszett nyoma, nem süllyedt el, a Fregattban minduntalan megbízhatóan kikötött. A nőknél sikereket aratott, a másnapokon címekkel és telefonszámokkal rukkolt elő, részletesen beszámolt az este anatómiai szenzációjáról, nem mulasztotta el a lakás aprólékos rajzát sem, a konyha örömeire, netán csalódást kiváltó nincstelenségére láttató erővel kitért. Az Impexben eltöltött tetszhalott órákért, kérész irodai életéért a Fregatt kárpótolta a Mexikóit, egészen addig, míg meg nem jött a behívója. Ekkor tűnt úgy, ismeretségünk során először, igaz, csak néhány rémült pillanatra, hogy elsüllyed. Nem éri el a Fregattot többé.

A Mexikói megrendült, ám hamar ocsúdott; menekülő útvonalát íziben megtervezte. Nem sokáig tétovázott. A második éjszakán, miután vodka-sört rendelt fűnek-fának, látszott, bejelentésre kész. Disszidálni fogok Ausztráliába, mondta. Nem leszek katona itt, ezeknek. És nem fogom az életemet az Impexben tölteni, az Impex oltárán több áldozatot nem mutatok be, az utolsó cseppet a pohárból ebben a formában, mutatott a poharakra, kívánom felhajtani. Döntése fölött vitát nem nyitott, győzködni nem tudtuk. Egy héten keresztül búcsúztattuk a Kispilseniben, a Fregattba is átkísértük.

Egy kenesei nyaralóban figyelhettem meg, hogy a Mexikó mindenre kapható. A széltében-hosszában fölöttébb méretes szomszédlányt csábította el, pontosabban engedett minden további nélkül a széltében-hosszában fölöttébb méretes szomszédlány szándékainak. A kótyagos Mexikóit a lány egyszer csak a hóna alá kapta, a szalonnasütés sistergő parazsa mellől karolta fel. Elhaló lépteiket a hamuba bucskázó, részeg hagymafejek puffanásai kísérték, elnyelte őket a szomszéd kert sötétje. Másnap hajnalban kiabálásra ébredtem, kinéztem az ablakon. A Mexikói a harmatos kertben szaladt csupaszon, mögötte éjszakai szállásadója és alkalmi partnere lobogó lepedőben, egy Wagner-opera szopránja,

116

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

dúlt hajakkal, súlyos és vészjósló mozdulatokkal üldözte. A Mexikói sebesen kerülgette a fákat és a tujákat, segítségért óbégatott, hátában Lohengrinje szaporázta. Végül átvetette magát a kerthatárt jelző bukszusokon, birtokon belülre került, láttam, előnyre tett szert. A házba iszkolt, egyenesen a szobámba, menedékért esedezett, a mosdóba bújt. Kisvártatva robbant az ajtó, a vaskos lány viharzott be rajta, hol vagy, hol vagy kurjantásokkal tépte fel a fürdőszobát.

A Mexikói résen volt, kirontott fedezékéből, rázárta az ajtót hölgyére, szaladt lefelé. Hatalmas manökenje feltépte a fürdőszobaajtót, rohant utána, a lépcsők inogtak és jajveszékeltek. A Mexikói a partra futott, a kis magánstégnél elkötötte a horgászcsónakot, hevesen evezni kezdett, a kövér nő a parton megakadt, állt tépetten és vallott szerelmet magas C-ben, tehetetlenül. Gyere vissza, még nincs vége, a tied vagyok, ismételgette. A Mexikói kellő és immáron biztonságosnak ítélt távolságba került, csónakjában megpihent, onnan riposztozott másnaposan mutáló hangon: Hát lopom én a gecit, hát lopom én, harsogta harminc méter messzeségből. Majd intett és elevezett. Délben került elő, a szomszédlány elé többé nem került. A Mexikói bármit tehetett, haragudni rá nem lehetett. A kövér nő sem haragudott, vendéglátónk később azt mesélte, hogy kacagva és a Mexikói iránt érzett olthatatlan vágyát nem titkolva emlegette a rá nézve csöppet sem előnyös hajnali jelenetsort.

A Mexikói, mivel haramiaéletének édességét a behívó tapintatlanul megmérgezte, úgy döntött, nem fog itt élni. A hetedik napon Olsennél tettük le a lantot, de ezúttal nem dobáltuk szét magunkat a lakás különböző pontjain, nem roskadtunk szeszes álomba, mert a Mexikói a reggel fél hétkor az Engels téri buszállomásról induló bécsi járatra szóló menetjegyével legyezgette bamba fejünket. Eljött hát az idő, néhány óra múlva útnak ered, a traiskircheni menekülttábor lesz első állomása, onnan cselezi magát tovább Ausztráliába. Azért oda, magyarázta a Mexikói, mert ők, az ausztrálok fogadják be legkönnyebben a kelet-európai menekülteket, ott kapnak zöld kártyát, munkát, szállást íziben. Erőtlen Kőbányaikat ittunk, kék Symphoniát pöfékeltünk, majd hat órakor a Bartók Béla úton a Mexikóival a hetes buszra felszálltam. Rajta passzentos, pepita zakó, mintás ing, szalmakalap és selyemsál, rajtam lenge ballon, tweedmellény, puplining, légnadrág és széles, csatos öv. Zákányosan zötyögtünk a Felszabadulás tér felé, én nem szóltam, a Mexikói vigyorgott. Majd jöttök látogatni, ne szarj be, mondogatta. Aztán ausztrál papírokkal jövök majd én is. Ijedten utaztam, nehéz szívvel, nehéz volt elgondolni, hogy a Mexikóit, meglehet, többé nem láthatom. Szomorúság töltött el, hogy itt töltendő nem-ittéletemben a Mexikói lendületét, oda-se-neki iramát nélkülözni leszek kénytelen.

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

117

A Váci utcán átkeltünk, az éles nap tisztára borotválta az eget, a járdát és a házakat, tökéletes reggel ébredt. A buszállomásra időben befutottunk, az Ikarus már krákogott, rázkódott. Megöleltük egymás a Mexikóival, fejembe nyomta a kalapját, na, szia, majd írok, intett, a szelvényes ajtó harmonikája mögötte összezárult. A buszból keserű, fekete füst vert orron, és maradt velem néhány pillanatig a peronon. Álltam a kaparós légben, aztán gyalog hazamentem, várt Etelka néni és a kakaóm, várt a vetett ágy.

Jánossy Lajos

118

(Budapest, 1967) író, kritikus, a Litera.hu szerkesztője.

Legutóbbi kötete: Ebedli a kezdőkörben (kritikák, 2012).

Készülő regényének munkacíme: Futószár és kötőfék.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

Kállay Eszter

évkezdés legyen szélkormány a testem, ellenálló, hogy ne csak beleessek az új évbe. legyenek időszakos betegségek, megkönnyebbülés, szünetjel, ne vegyek tudomást az alám gyűrődő hónapokról. izzadjam át a párnát. ne kössön meg semmi, maradjon cseppfolyós. a reggeli felkelés a legnehezebb. kilépek otthonról, pára vesz körbe, otthon hagyom az ablakban a tényeket, és felveszek egy kardigánt. hazaérek, a lakásban semmi nem változott, de a zuhanyfej, mint egy halott állat, a vízben lebeg. engedjem ki az emléked a lakásból, csatoljak föl a falra egy ablakot, ennyivel tartozom – ez legyen az év? hátrafelé fogy a föld, mintha valaki mögöttem feltekerné, csúszó szőnyeg. szélkormány legyen a testem, a lábam verjen gyökeret.

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

119

tenth district ezen a területen fogynak a zajok, az új zónában még nem kezdődtek el. az utcán beborít a beton, marasztal, megbotlom vagy beleverem a fogam a kád szélébe, talán egy baleset miatt majd mégsem mehetek. bejáratott mondatokkal költözöm, bekapcsol a mondandóm, mint egy idegenvezetőben, aki már nem figyel. a térképen összeköt minket a kényelem, hajtásnyomait használjuk szobasarokként. így mesélünk egymásnak a városainkról, a vibráló mozgás két pont között nem valódi, ugyanabban a kávézóban ülünk, és a kiszorított terek, a kényelmetlenné tett padok is kint vannak az óriási üvegablakon túl. lelassítom a mozgásom, akár születhettem volna itt is, rajtam kívülről nem látszik semmi. megnézem magamnak az angolt, ezt a sterilizált nyelvet, a programozás nyelvét, ami egy kényelmes no man’s land, ezen a kontinensen nem hoz be keserű emlékeket. elég sok lesz az ismétlés, aztán egyszer valami meghibásodik, where do you live?, tizedik kerület.

Kállay Eszter

120

(Budapest, 1994) költő, kritikus, a Versum szerkesztője. Jelenleg Critical Studies mesterszakon tanul a bécsi Képzőművészeti Akadémián.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

Fekete Richárd

Esküvői album (részlet)

Szélcsend. Csak a zsilip zúgása és a fényképezőgép kattanása szabályozza az időt. Az egyik alak a stégen ül, fehér uszálya kiterítve, a másik alak mellette áll, és magabiztosan nyújt az az ég felé egy kibontott napernyőt, hogy a hangtalanul, nagy cseppekben hulló fény véletlenül se rejtőzhessen el a hajszálak sűrűjében.

A leghosszabb nap legszebb pillanatát a víz érintetlen felszíne és a mozdulatlan lombok meddő némasága keretezi. Nem emlékszem, milyen szavakat mondtam vagy hallottam aznap, és nem tudom, hogy a fényképezőgép sötétségében megszülető pillanat milyen nyomot hagyott a kizökkent időben. A fotós a boldogságot látta, a tó fölött szálló sirályok a tavasz biztonságos áramlatait érezték, a parton sorakozó biciklik küllői izgatottan készültek az újabb szédülésre. Egy kislány talán búvárosat játszott a stégnél, befogta az orrát, nagy levegőt vett, a magabiztos merülés előtt pedig az uszályos és a napernyős alakra pillantott, két fekete-fehér sziluettre, távoli mélységek körvonalaira egy másik sötétségben.

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

121

Nem gondoltam a sűrű felszín alatti életre, és a messzi vizekbe fulladt sirályok tehetetlen sodródására, ahogy a mélytengeri forgatag idegen partokra hordja az ázott testeket, ahol kiszárítja őket a napfény.

Nem gondoltam a tengerfenéken élő sötétségre, az eltévedt tollakat szárazra préselő nyomásra, ahogy nem gondoltam a tüdőbe szorult levegőre, a zsilipkamrába szorult vízre és a zárszerkezetbe szorult fényre sem.

Csak a stégen üldögélő fehérséget láttam, a sötét hajon megpihenő fényt, amely nem juthatott igazi rejtekhelyhez a hajszálak sűrűjében.

Persze azt sem tudtam, hogy milyen is egy igazi rejtekhely.

Mostanában kezdem csak megtanulni, főleg a részleteit.

Fekete Richárd

122

(Pécs, 1986) költő. Legutóbbi kötete: Bányaidő (2015)

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

Harag Anita

CERASELA

M

ég reggel is a film jár a fejemben. A nő arca, a szigorú kétségbeesés, a nyomasztó hangulat. Szia, Anna, köszön rám az egyik kollégám az épület előtt, ujjai között cigaretta. Visszaintek. Bemegyek a főkapun, azon gondolkodom, mit fogok mondani Ceraselának. It was great, ez így túl kevés. A liftben eszembe jut, hogy majd eljátszom, nem tetszett, de mire az asztalomnál ülök, egyik ötlet sem tetszik. Bekapcsolom a gépem, nehezen indul be, lassan jelennek meg az ikonok a képernyőn. Ma jobban zavar, mint máskor, el akarom mondani neki, hogy láttam a filmet. Keresem a kontaktlistámban, de offline. Kilenc óra hét perc, még nem jelentkezett be, biztos késik, nem jött a busz. Eszembe jut, hogy Romániában nem kilenc, hanem tíz óra hét perc van. Most már tíz óra nyolc. Nem mondta, hogy szabadságon lesz. Talán lebetegedett, vagy a kisfiával van valami. Radu sokat beteg, legutóbb a hasa fájt. Mindig fáj a hasa, ha nem akar iskolába menni. Cerasela ilyenkor otthonról dolgozik. Nagyon lelkiismeretes, megváltoztatja a chaten a lokációját, a neve mellett nem az lesz, hogy Business Park, Building A, Bucuresti, hanem hogy Working from Home.

Arra gondolok, inkább ő lett beteg, és ha nem jelentkezik be otthonról, talán még lázas is. Egyszer azt mondta, a lázat egyáltalán nem bírja, már egy kis hőemelkedéstől is ágynak esik.

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

123

Megnyitom a Chat Historyt, tényleg nem említett semmit. Görgetek lefelé, tegnapelőtt este moziban voltak, Radu kiborította a popcornt a kasszánál. A mozisok ingyen adtak neki egy másik dobozzal. It happened to me as well once, válaszoltam, és elmeséltem, hiába néztem a lépcsők világító szegélyét a moziteremben, rosszul léptem, és a popcorn a lépcsőre borult. Megiszom az utolsó korty kávét, a konyhába megyek. Amióta elvitték a kávégépet, három az egybent iszom. Néhány kollégám átszokott a lenti kávéra, aminek furcsa mellékíze van. Még nem jöttem rá, mitől, vagy mire emlékeztet. Kiöblítem a bögrémet, vizet engedek bele, és visszamegyek a helyemre.

Ceraselával pár hónapja lettünk jóban, amikor az egyik international ügy kapcsán hetekig együtt dolgoztunk. Reggelente az első dolgom volt a munkánkkal kapcsolatos e-maileket kis piros zászlóval megjelölni. Szépen sorban meg is válaszoltam mindet, vagy továbbítottam a kérdést. Cerasela a román kontaktom, ő kezeli az internationalt. Már előtte is dolgoztunk együtt, de akkor mindennap beszéltünk. Hatalmas ügy több száz HP géppel, az összesre árat kellett kérni egy helyi business partnertől. Sokat nevettünk, milyen könnyen mehetne az egész, ha én is beszélhetnék third partyval, de szabály nálunk, hogy csak a cégen belül kommunikálhatok. Ceraselának postást kellett játszania köztem és a business partner között. Neveket nem mondhatok, ez is szabály. Ha például sétálok az utcán, nem ejthetem ki egyik ügyfelünk nevét sem.

Eleinte a szokásos dolgokat írtuk egymásnak munka közben. How are you, I’m fine, have a lovely weekend, same to you, ilyesmiket. Aztán már leírtuk a másiknak, ha fáradtak voltunk, ha kellett egy kávészünet, hogyan pihentünk előző nap, ha megnéztünk egy filmet, olvastunk egy könyvet. Ő ajánlotta a Child’s Pose-t, meg a Graduationt. A Graduationt már pár hete megnéztem. Szerettem. Nem tudom elképzelni, milyen az anyai szeretet, írtam utána Ceraselának. Azt válaszolta, ő sem tudta elképzelni, mert ezt nem lehet. Én a Testről és lélekrőlt ajánlottam. On Body and Soul. Szerette. Egyszer a kolozsvári állatkertben látott szarvast gyerekkorában. Akkor még ott éltek, tizennégy éves koráig. Úgy mondta, hazamennek, amikor meglátogatták a kolozsvári nagymamát. Az állatkertben a szarvas messze állt a kerítéstől, pedig szerette volna megsimogatni a hátát. Selymesnek képzelte a szőrét, erősnek, de selymesnek.

Bejelentkezem a Facebookra, beírom a nevét a keresőbe. Tudom, hogy felesleges, de néha megnézem. Nincs fent. Azt mondta, két típusú ember létezik a világon, az egyik fent van, a másik nincs. Ő dacból nincs, mert mindenki fent

124

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

van. Ezen ő is nevetett, de nem akart regisztrálni, hiába győzködtem. A hátamra terítem a sálamat, a légkondi fújja rám a hideget.

A chaten keresztül küldözgetünk képeket egymásnak. Ő főleg a fiáról, Radu a Gyilkos-tónál, Radu a Godján-hegységnél, Radu fagyit nyalogat. A férjét soha nem említi, nem kérdezek rá. Én leginkább a családi nyaralásokról mutatok fotókat. Sokat járunk anyuval és apuval Bibionéba, tengerparti képeket küldök neki. Cerasela imádja a tengert, mindig kéri, küldjek még. Sosem járt az Adrián.

Az egyik képen hárman ülünk egy hajón. Cerasela azt mondta, nagyon hasonlítok apura. Sokan mondják, néha anyu előtt is, aki ilyenkor megsértődik.

A hátam mögött az egyik kollégám egy indiai férfival beszél. Annyira felhangosította a telefont, hogy én is hallom a férfi hangját. Nehéz érteni, annyira hadar. Őket a legnehezebb érteni. Nem tudom, milyen Cerasela hangja. Szépen beszél-e angolul, vagy erős akcentusa van? Nem tudom, a románoknak milyen az akcentusa, Cerasela nem szeret telefonálni. Sokan nem szeretnek, például a mögöttem ülő kollégám sem. Az én kiejtésem nagyon jó, azt mondják, szépen hajlítgatom a szavakat. Valamiért könnyebb nekem az angol. Néha észreveszem, hogy angolul gondolom végig, mi kell a boltból, angolul forgatom a mondatokat, és apuéknak is angolul mondok ezt-azt. Kicsit hosszabban néznek, mint szoktak, akkor gyorsan megismétlem magyarul. A múlt héten Alexeyjel beszéltem. Az oroszok szeretnek telefonálni, Anjának ejtik a nevemet. Az angolok Ánának. Cerasela már az elejétől szeret becézni.

Azt mondja, Ani. Ez először furcsa volt, a szüleimen és Adél barátnőmön kívül senki nem becéz, pedig szeretem. Az emberek félnek becézni.

Lemegyek ebédet venni, ma hortobágyi palacsinta a menü karfiollevessel.

Elvitelre kérem, felviszem hozzánk a harmadikra. 11.45 van, ilyenkor még senki nincs a konyhában. Szeretem az ebéd előtti csendet. A folyosón hallani a mozgolódást, de a konyhában csend van, halkan zümmög a hűtő. Leülök a legszélső asztalhoz, mindig ide ülök. Pár perc múlva két kollégám is bejön.

Nem szoktak ilyen korán ebédelni, de meetingjük van féltől, mondják.

Kérdezik, csatlakozhatnak-e. Bólogatok, és kicsit arrébb húzódom. Az egyikük velem szemben helyezkedik el, a másik mellém ül. Nem tudja kinyitni a leveses dobozt, a melegtől rátapadt a tető. Nincs körme, hogy alányúljon.

Meg kellene kérdezni, segíthetek-e, mert nekem van körmöm, egy pillanat alatt kinyitnám. Nem kérdezem. Percekbe telik, mire leszedi a tetőt, a másik kollégám addigra megeszi a rántott hús felét. Az esti holdfogyatkozás a téma.

Az egyikük szerint felhős lesz az ég, ilyen, mint most, és mutatja, mennyire be van borulva. A másik szerint addigra kitisztul, és bosszankodik, hogy tegnap

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

125

valaki megette a hűtőből a bontatlan joghurtját. Együtt találjuk ki, mit írjon a sárga kis cetlire, amit a hűtő ajtajára ragaszt majd. Í-í-írd, ho-hogy Dear Amigo, mondom. A kollégám bólogatni kezd, és felírja a cetli tetejére, Dear Amigo.

Te honnan nézed a holdfogyatkozást, kérdezi. M-m-még ne-e-em tu-tutudom. T-ti? Türelmesen megvárja, amíg kimondom, aztán azt válaszolja, a Filozófusok kertjéből. Eszembe jut Cerasela, talán már elérhető. E-e-egészséé-ég, mondom, felállok, beteszem a mosogatógépbe a tányért. Engedek vizet a bögrémbe, és visszamegyek a helyemre. A képernyővédőm bekapcsolt, színes buborékok ugrálnak ide-oda. Megmozgatom az egeret, bejelentkezem.

Cerasela még mindig offline.

Megkeresem Liviut, ő szokta Ceraselát helyettesíteni. Hi Liviu, how are you?

Eltelik pár perc, amíg válaszol. Hey Anna, írja. Do you know if Cerasela will be available today? No, she will not. Yesterday was her last day. Visszakérdezek, a szabadsága előtti utolsó nap volt-e a tegnapi. No, válaszolja, és elmondja, hogy az utolsó munkanapja volt, mert elköltözött Kolozsvárra. Thank you for the info, írom, és bezárom a beszélgetést. A Child’s Pose című román filmben egy anya próbál mindent elintézni, hogy a fia elkerülje a börtönt, miután halálra gázolt egy gyereket. Írok Ceraselának egy e-mailt, hogy most már el tudom képzelni, milyen lehet anyának lenni. Azonnal hibaüzenet érkezik. User profile is inactive. Villog a chat-ablak, Liviu az, kéri, mostantól neki küldjem az új ügyeket. Ok, sure, válaszolom, és elköszönök, la revedere.

Harag Anita

126

(Budapest, 1988) író. Első novelláskötetén dolgozik. A szerző a novella megírása idején Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjban részesült.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

Fodor Balázs

Infúzió Nem tudni, kitől örökölte a frontérzékenységet, mit érzett, hogy viselte, mikor egy időjárás nélküli világból valaki kéretlenül kihúzta a klímaváltozásba.

Szájában nyelvével és kibújó fogaival megtanulta hálává artikulálni a kiszolgáltatottságot, amit az éjszakai etetés jelentett, és az elalvás előtti félelmet eloszlató puszit, amit a rémálmok követtek. Az esőt, ha szomorúvá tette is a fákat, a hőséget, ha le is vált a bőre, az apát, aki minden vasárnap elhagyta, mégse vált meg tőle.

Igyekszik visszafojtani a lélegzetét, mikor szégyelli, amit mások tesznek egymással, ahogy a genetika infúziós csövén lecsöpög belé a nagymamája.

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

127

Kráter A meditáló asztronauta negatívja is megtelik minden kilövés előtt az azt követő idővel, de amíg vissza nem tér, csupán várakozás tölti ki, ami lassan megrepeszti a gipszöntvényt, és testet ölt a türelmetlenség, krátereket váj és tavakká duzzad idelent.

Fodor Balázs

128

(Budapest, 1981) költő. Kiállítások és kulturális programok szervezésével foglalkozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

Mechiat Zina

Hagyaték Dagad a szemhéjam, úgy csinál, mint apáé tavasszal. Óriás hernyó, szálkás gerenda, befele szúr.

Olyan szemölcsöt nevelek rajta, mint anya a sajátján.

Neki alul van, most már három, burjánzó szaru, tömör, mint láncdohányosok arcán a faggyú.

Ezt fogják örökölni tőlem is, amikor végre megaszal az idő és nagymama leszek.

Egy dalmát faluban gondozom az agavét és a yukkát, leszármazottaim egymagasak lesznek a fűvel, és a bőrük alatt dúló háborúkról érdeklődnek majd.

Ne igyatok tejet, gyerekek, attól van minden.

Meg attól, amit anya nem mesélt el – mondom nekik szelíden, mire elcsitulnak, és kisollóval tisztítják ki bőrüket.

Mechiat Zina

2019/2

(Győr, 1991) költő, Budapesten él, kommunikációs területen dolgozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

129

Kiss Noémi

PAPUCSOK

A

z endékával együtt tűnt el a Balaton. Az augusztusi vihar elfújta a strandunk forró lángosainak szagát. A felhők, akár tépett szélű, fehér papírszalvéták ültek a hullámzó víz fölött. Minden vad volt, és húsbavágóan múlandó. Mikor abbahagyta a mennydörgés, az eső elállt. Átmentünk a vasúton, és elhagytuk a balatoni sorompót a szüleimmel. Fedezékbe vonultunk, a városba. Senki sem kíváncsi a nyárvégi fagyos, hideg tóra, arra a pillanatra, amikor a Balaton szürkévé válik, a süvítő szél pedig szétfütyüli a parti köveket.

Ember nélküli a part. Nem fekszik ott senki a fűzfa tövében a szakadt pléden, leégett, hámlott háttal. Üres a műanyag nyugágy, a stég vascsöve jéghideg.

Eltűnnek a kifeszített vászonsátrak a gyepről, a lakókocsi keréknyoma sárgödör. Egy pár ottfelejtett sárga gumipapucs hever a strandkapuban. Sejtem, ki hagyhatta ott, az endékásokhoz tartozik. A képzelt Balaton beköltözött télre a gyerekszobánkba, és alig vártuk, hogy újra nyár legyen. Nemcsak a fürdés, az iszapozás és a snecizés miatt szerettem a tavat, hanem mert találkozhattam végre a német lányokkal. A német lány: fogalom. Wartburggal és Trabanttal érkezett, a szülei focit néztek, és rengeteg dinnyét ettek. A tetőcsomagtartójukon öt kiló krumpli volt, előre csomagolt szendvicsekkel mentek mindenhová, még vécére is sajnálták azt a pár forintot, amit a márkájukból váltottak. Az endékások korán reggel indultak a pulóverpiacra Kilitibe, ahová mi különben be sem tettük volna a lábunkat.

130

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

Ahogy teltek a nyolcvanas évek, egyre többen lettek, tömegesen szállták meg az üdülőket és a családi nyaralókat. Sufnikban laktak, a stégen éjszakáztak hálózsákban, vagy bekönyörögték magukat a szakszervezeti üdülők üres szobáiba. Kockás, kiterített pokrócon feküdtek, megragasztott, repedt gumimatracuk – amiről órákon át ugráltunk a vízbe – messziről világított.

Folyton kilyukadt, megfoltoztuk, de megint luk volt rajta. Ronggyá tapostuk.

Mackónadrágban és klottgatyában úsztak, mert leégtek a napon, anyám tejföllel kente a hátukat. Máskor meztelenül, mert a német lányok – velünk ellentétben – mindenhol levetkőztek. Nem voltak szégyellősek, nem is értették, mi miért hordunk annyi ruhát nyáron. Órákig ültek bikini nélkül egy ágon, vagy a fa tövében köpködték a dinnyemagot. Idegenek voltak, akiket szívesen megvendégelt bárki. Apám mindig magyarázta, hogy a háború miatt van ez, amiből egy büdös szót nem értettem, de szerettem hallgatni.

A keletnémetek az utolsó évben már húst sem ettek, kenyeret is alig. Azt mondták, ha eljön az ősz, átszöknek Bécsbe. Ez a dedós játék, ami nálunk megy nyaranta a kertben, vagy a parti iszapban a piócák húzkodása, nem volt elég nekik. Végigspórolták az egész szünidőt. Számukra a nyugati világ a szabadság, a szabadság pedig ott él a vasfüggönyön túl. Csontsoványra fogytak, hogy át tudjanak menni a drótkerítésen túlra.

Anyám hangos rádiója ébreszt minket. 1989 szeptember tizenegyedike, reggel hat óra. Kakaó és kalács margarinnal. Indulni kell az iskolába, de nem egyedül fekszem a paplan alatt. Heidi van mellettem, a szeplős balatoni barátnőm Jénából.

Ma a szüleivel megpróbálnak átszökni a határon. Mozdulatlanul, csukott szemmel fekszünk tovább. Anyám hangja ijesztően nemkívánatos. Heidi odasúgja, hogy ő bizony sehová nem megy. Inkább kiugrik az ablakon. Reszket. Milyen gyáva, gondolom, de azért titokban örülök neki, hogy az ágyamban mellettem marad.

Heidi a fülembe sugdos, visszamegy a strandra, a lakókocsijukba, ott akar élni, lehetne belőle segédmunkás a kempingben. Csukd le a szemed, mondom neki. A fejünkre húzzuk a takarót. Magamhoz szorítom, saját barlangunk lesz.

Máris egy lakókocsiban ülünk, odakint tűz a nap, kempingasztalon ragasztgatjuk a kedvenc zenekarunk matricáit. Málnaszörp a vacsora és kakasnyalóka. Heidi dúdolni kezd és rázza a seggét. Elmúlik a remegése. Egyre hangosabban dalol, nagyon szép hangja van. Csakhogy anyám újra rikácsolni kezd.

Gyerünk, egy, kettő, három, fogat mosni! Délután edzésem lesz, ugye beraktam a felszerelésem, fehér zokni, lábszárvédő, váltócipő, futónadrág. Ha megmozdulnék, csak azért tenném, hogy megakadályozzam Heidi szökését.

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

131

Utáltam, hogy napi két edzésre kellett járnom. A magyarórát, a kémiát, a matekot is utáltam, egyedül a fizikát szerettem, mert egy szép férfi tanította, vörös hajú, deltatestű. Az iskola börtön. Nem az endéká a börtön, hanem gyereknek lenni börtön, mondja Heidi, és nevetünk. Bécset kezdettől fogva utáltam, mert el akarta tőlem venni a barátnőmet. Milyen szaros lehet az a nyugat, amiről Heidi szülei áradoznak, elég rájuk néznem, és elmegy a kedvem még a reggeli kalácstól is. Az apja folyton izzadt, soha egy szót nem szólt hozzám. Az anyja egy békához hasonlított, a teste néha akkorára fújódott, hogy gyógyszereket szedett rá.

Heidi Müllerék azon a nyáron az egész háztartásukat elhozták hozzánk. Az autójukban és a törpe utánfutó-lakókocsijukban elfért mindenük. Leparkoltak a házunk elé a Gépmadár utcában. Akkoriban az Örs vezér térnél laktunk. Csak a bőröndjeiket hozták fel hozzánk a nyolcadik emeletre, kivittük a loggiára, ahol egyik este jól megáztak. Napokig együtt laktunk. Ők mindennap feljártak Zugligetbe ingyen galuskalevesért, amit a Máltai Szeretetszolgálat adott ki fejadagban. Heidi amúgy szerepelt az esti tévéhíradóban, mesélte apám. Mi azonban teljesen érdektelenül reagáltunk a szüleim lelkesedésére, bezárkóztunk a szobámba, zenét hallgatunk a paplan alatt, ez volt életem legszebb szeptembere.

Buda és Pest utcái 1989 őszén hónapokig tele voltak parkoló DDR feliratú Daciával és Ladával. Bárhol megállhattak. Terítették az utcákat Kőbányán, a Stefánia úton, a 13-as villamos vonalán, még a Kiserdőben is endékások laktak.

Heteken át várták, hogy valaki azt mondja a német követségen, kinyitják a határt, és kiutazási engedélyt kapnak. Volt olyan házudvar, ahol telepakolt bőröndök várakoztak hónapokig. Szőnyegek, gyerekbiciklik és lábasok hevertek a lakótelep lépcsőházában. Elhagyott sátrak, konyhafelszerelés. Etetőszék, pokróc, pelenka, na és a papucsok. Az endékások különös ismertetőjegye egy erős, masszív, fatalpú lábbeli volt. Honeckerpapucs, így hívták a szüleim. Csatos bőrszíjba dugták a lábfejüket, ettől teljesen megváltozott a járásuk. Ha kicsi volt a lábukra, az sem zavarta őket különösebben, az ujjuk vége a földet súrolta és a járdára lógott a sarkuk. Futottak, lihegve rohantak a papucsban a vasfüggönyhöz, hogy átszökjenek Hegyeshalomnál vagy a Fertő tónál Burgenlandba. Nyolcadik karácsonyára megkaptam a honeckerpapucsot. Ez lett a váltócipőm. Nekem volt először az osztályban német cuccom. Nem lettem tőle menő. Egy habkönnyű Adidas cipő sokkal jobb lett volna, ám az csak egyvalakinek volt, és az sem nálunk, hanem a hetedik bében. A nagyszünetben elmentünk megnézni. Nagy

132

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

Tamás pénzt szedett érte, ha adtunk egy húszast, felpróbálhattuk. Szivacsos, emelt sarkú, bokáig ért a szára, két fűzőt lehetett átfűzni egyszerre a lukakon.

Az oldalán zöld neon világított három csíkban. Ha ráléptem valakinek a lábára az endékás papuccsal, irtóra fájt, imádtam a lépéseimmel másokat félelemben tartani.

Apám gulyáslevest főzött bográcsban alacsony tűzön. A füst a jegenyefák levelei között tűnt el, a nyaralónk kertjében ültünk fatörzseken. Sok paprikát tett bele, mert ezt rendelték a németek. De nem is kellett megrendelni, tudta, mi kell a németeknek. Korábban Jénában dolgozott kágéesté cseremunkásként.

Nyugatnémetek és keletnémetek. A teraszon a nagy asztal köré gyűltek.

Csapkodták a szúnyogokat, húsra szálltak a legyek. Néha eleredt a könnyük a nevetéstől, de igazán önfeledten csak ritkán nevettek. Az endékások be voltak feszülve, karót nyeltek, ahogy apám mondta. De a Balatonon más emberré váltak, felengedtek, kacagtak. Közvetlenek voltak. Folyton hívtak játszani: Kommáhijá, kommáhijá! Gyereide, gyereide! A német lányok voltak az első külföldiek, akikkel gyerekként játszottam, addig fogalmam sem volt arról, hogy léteznek idegenek.

Esténként a németek átjöttek hozzánk vendégségbe. Hoztak egy üveg sört.

Nyugatnémetek is jöttek, több karton dobozos sörrel, svájci csokoládéval és Bravo újsággal. Mégsem ők lettek a barátaink, inkább az egysörös németekkel játszottunk. Igazából kihasználtuk a nyugatiakat, csak az ajándékok miatt kellettek nekünk. A Fa szappan, a Donald rágó, a Lindt csoki és a dobozos Fanta miatt szerettük őket. Fene akart kivándorolni, amikor annál jobb élet nem is létezhetett számunkra, mint a balatoni sárban dagonyázni, és számolni a nádas mellett a siklókat, széttaposni a piócákat, kibelezni egy farkatlan gyíkot. „A magyar kormány szeptember tizedikén reggel ideiglenes jelleggel, az endéká tiltakozása ellenére, engedélyezte több mint hatezer keletnémet kiutazását. Ezzel egyoldalúan felfüggesztette a magyar-német megállapodás határátlépésre vonatkozó pontjait. Október elejéig, csaknem egy hónap alatt harmincötezer keletnémet állampolgárnak sikerült kijutnia az eneszkába. Az utolsó menekültek 1989. november 14-én hagyták el a budapesti zugligeti tábort. A határnyitás a kelet-európai rendszerváltozás és közvetve a német újraegyesítés folyamatának mérföldkövévé vált.”

Csukott szemmel feküdtünk az ágyneműben, és vártuk az újabb hangokat.

Anyám ütemes énekét, riogatását. Ordítását, toporzékolását. Heidi átölelt, emlékszem, milyen sóvárogva mondta, mennyivel szívesebben jönne el velem az évnyitó diszkóra, amit a sportegyesületi barátnőimmel tartottunk

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

133

egy kőbányai garázsban. Csakhogy azon a garázson lakat volt Heidi számára.

Anyám kiabált, tenyérrel verte a szobám ajtaját, úgyhogy kiszálltunk az ágyból és elmentünk fogat mosni.

Heidi családja egy szál pulóverben indult gyalog Bécsbe, mesélte a szomszédoknak apám. Az igazság az, hogy Heidi farmerban, kőmosott nadrágban és egy pólóban volt.

Együtt hagytuk el a nyolcadik emeletet a Gépmadár utcában. Elkísértük Heidit és szüleit az Örs vezér térre. Előző este a BKV-jegypénztártól nem messze, a HÉV-végállomásnál parkolták le a lakókocsijukat, már csak ott volt hely. Megvolt minden cuccuk. Talán egy év múlva jöttek vissza érte. Heidit akkor láttam utoljára, amikor átölelt azon a meleg, sárga fényű, szeptemberi reggelen a BKV-gombánál. Szőke, felfuvalkodott anyja idegesen kirántotta a karomból, „Komm, wirgehengleich!” Hátat fordított nekem, láttam, ahogy a testvére kezét fogja, párás a szeme. Semmi kedve nem volt kivándorolni. Semmi olyasmihez nem volt kedve, amit a szülei erőltettek rá, amiért ordítoztak vele, húzkodták, vagy elhallgattatták. Még pofon is vágták. Heidi megnémult, akár egy robot, úgy lépkedett előre a papucsában, úgy tűnt, jobbnak látta, ha nem fordul vissza.

Táborba kerültek, csak ennyit mondott anyám karácsonykor, Tirolból küldték az utolsó üzenetet. Boldog karácsonyt kívántak, kérték, hogy vigyázzunk a Pesten hagyott lábasokra, meg a kempingfelszerelésükre, még szükségük lehet rá, mert nyugaton sokkal több nap a szabadság. Bezzeg, ha tudnánk, milyen gyönyörű tavak, hegyek és házak várnak ott ránk, egy percet sem maradnánk a keleti blokkban. Kár, hogy mi nem jöhetünk át a határon. Heidi aláírása hiányzott a levelezőlapról. Csalódott voltam. Forgattam, kerestem a nevét, kutattam egy jelet, de csak az anyja és az apja szignóját láttam. Soha többé nem hallottam róla. Nem írtam be azóta sem a Google-keresőbe, hogy Heidi Müller. Egyszer talán lesz hozzá kedvem és felkutatom. Most nincs. Heidi maradjon csak úgy, remegve, félősen, beborogatott háttal, ahogy először megláttam a nádas mellett a strandon. Krémes pelenkával a hátán. Meztelenül, bugyi nélkül ült a gumimatracán a siófoki tűző napon, és römizett.

Kiss Noémi

134

(Gödöllő, 1974) író. Legutóbbi könyve: Lámpaoltó Pöttyös néni (meseregény, 2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

Purosz Leonidasz

Emléktábla a tartalékcsapat gólkirályának, aki megkapta az esélyt, hogy szintet lépjen, de nem tudott élni vele, a korosztályos bajnoknak, aki egyedüliként kapott szerződést a felnőttek közé, de nem tudott élni vele, mindazoknak, akik tévedésnek bizonyultak, akiknek nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk, akik rejtély, hogy juthattak idáig egyáltalán, akik addig voltak elsők, hogy elfelejtettek tanulni, és ma már nagyon nehéz beléjük látni az egykori győztest, akik néhány évig joggal mondhatták magukat profinak, de akik végül a helyükre kerültek, rajztanárok lettek, lakatosok, mérnökök, megbecsült tagjai a társadalomnak, mert hiányzott belőlük az alázat, vagy egyszerűen nem voltak elég jók.

Purosz Leonidasz

2019/2

(Szeged, 1996) költő. Kötete: A városnak meg kell épülnie (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

135

Péter János

APA SZARBA VAN,

kiáltott fel Zsófibaba, mintha csak tudná, hogy félek már bemenni a munkahelyemre, félek, hogy a lassan szokássá váló reggeli kávézás Dórával kezd feltűnő lenni, ha meg lemondom, akkor az fog feltűnni, meg hiányozna is, ilyen az egérnek a ragasztópapírra rásétálni, ha a közepén kolbász van, három lába már beleragadt, de a negyedikkel is csak odalép, aztán csak néz a kolbásztól pár centire. Vagy akkor érzi magát így az ember, mikor a sokadik cigijét szívja, már nem is ébreszt, már az íze se jó, de szívod, mert muszáj. Szívom. Szívok.

Alighanem. Ráadásul este céges sörözés, félévi értekezletnek van kikiáltva, de általában úgy nyitunk, hogy e-mailben mindenki megkap mindent, szóljon hozzá írásban, aki akar, aztán most már igyunk. Még borotválkoznom is kell, meg mosdóba mennem, ha a lányok végre kitalálnak onnan, ha egyszer házam lesz, mindenkinek lesz benne egy külön mosdó, de nekem mindenképp, piszoárral, egyéni méretre belőve. Kata sírba tesz a vécétető-lehajtásos litániáival, most a nagyobbik lányunk, Timi fel van fázva, épphogy sorszámot nem kell tépjek a saját lakásomban, hogy reggel bejussak. Kiszámoltam, simán lehet, hogy tíz év múlva Kata még menstruál, Zsófi meg Timi pedig már menstruálnak, egy teliholdas éjszakán jobb, ha bekatéterezem magamat. A harmadik fiú lesz, kiderült az ultrahangon. Szóval, ha lesz egy házam. Meg akkor, ha abban Kata is ott lesz, Timivel meg Zsófikával. Meg a kisfiunkkal, akit még nem tudjuk, hogy

136

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

fogunk hívni. Felmerültek már nevek, de vagy én kaptam tőlük sikítófrászt, vagy Kata. Volt egy Kati nevű barátnőm, ráadásul épp Kata előtt, ő attól kapott sikítófrászt, ha lekatázták, Kata meg pont a Katitól, anyám persze gondosan keverte, vagy átváltott a Katicára, arra emlékezett, hogy azt mindkettő utálja, nem lőhet vele mellé. Szerelmünk hajnalán, az egyik első meghitt szeretkezés után kezdtem el Katát Kicsikémnek hívni, egyszerűen nem jutott eszembe a neve, illetve volt pár tippem. Neki tetszett az új megszólítás, a vállamra hajtotta a fejét, én átkaroltam, ő a jobbjával a mellemet cirógatta, megpuszilt, és felsóhajtott: Misikém, ez olyan szép volt! Ekkor sajnáltam egy kissé, hogy Csabának hívnak. Apa szarba van! Óbégat kitartóan a maga három évével Zsófibaba, néd, mekkora szarba van! Igaza van, tényleg abban vagyok, én csináltam magamnak, elhittem magamról, hogy hatalmas jófej vagyok, amikor segítek a cégnél az új kiscsajnak, Dórikabogárkának programokat telepíteni a gépére, jelszót kérni a technikustól, menzajegyet venni. Nyugodt volt a lelkiismeretem, segítek én akárkinek, mikor az a toplák nő jött, annak is, de még Ernőnek, a kisfőnöknek is szoktam, pedig annak általában negyednapos szaga van, mint szegény néhai Lázárnak az Evangéliumban, csak Ernőnek nem örül senki, mikor előjön a barlangjából. Nem is elég ehhez a szaghoz izzadtnak lenni, azt még érlelni, aszalni kell, szerintem, ha fürdik is, ruhát elég ritkán cserél, gyakorlatilag avasodásnak indul rajta a zsír. Szóval még neki is segítek, egy nagy levegő előtte, de a szememet attól még csípni a bűz. Timi nagy nehezen kitalál a mosdóból, Kata jön, gyorsan végez, aztán beslisszanok, addig megcsinálja a reggelit. Most, hogy itthon van, a harmadikkal kiírták elég hamar, belefér az idejébe, egyébként én is szoktam reggelit csinálni, meg főzök is rá, hálás, megeszik mindent, nincsenek kívánságai, mondjuk, nem is erőltetem, hogy legyenek. Persze, amikor a cégtől jöttek páran, Dórikámat megkérdeztem, hogy mit enne, akkor ahhoz igazítom a menüt, hideg meggylevest kívánt a lelkem, meg sült csirkét, meg is kapta, a meggybe tettem mentát, majd’ elalélt a gyönyörtől, a csirke előtte három napig aggódott a pácban, szecsuáni borsot, zöldborsot is tettem bele, szinte elélvezett, ízlett a többieknek is, de őket ki nem szarja le. Meg is jegyezte, hogy főzhetnék én a céges menzán, ja, gondoltam, csak akkor napi fél pillanatra láthatnám a pofikádat, mikor kiadom a kaját. Kata nem volt otthon a céges vacsorán, elment a lányokkal, a maradékot megkapták, meg is jegyezte, hogy neki is lehetne ilyen, nem mintha a kelkáposztával meg a fasírttal elégedetlen lenne. Dorka annyit evett, mint egy kisegér, véznácska a szentem, de hát fel tudnám én hizlalni. Vagy csak nem akarta leenni magát, mindig csinosan öltözik, a múltkor, mikor bejött a kis piros blézerében, combközépig érő piros szoknyával,

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

137

épp azon voltam, hogy vagy megzabálom rögtön, vagy megkérdezem, hogy ezt most direkt csinálja-e. Akkor a takarítónő, a Marika néni összecsapta a két kezét, és felkiáltott, hogy Tanár úr – karrierem egy másik csúcsán az unokáját tanítottam –, hát nem olyan ez a Dórika, mint egy topmodell? Mit tehettem volna, vigyorogtam egyet, ez a kis ártatlan jószág nem akar semmi rosszat, nem akarja magát megkúratni, ez már akkor kiderült, mikor a karácsonyi buliban a fülbevalóját akarta berakni, már az is őrjítő volt, ahogy a falatnyi fehér fülcimpáját nyújtogatta, morzsolgatta, hogy megtalálja azt az apró lyukat rajta, de nem sikerült, se elsőre, se másodikra, én meg, úttörő ahol tud, segít, megkérdeztem, hogy segítsek, Dórika, betegyem neked? Erre elpirult, Bence, aki már félig részeg volt, vagy tán egészen az, röhögve megjegyezte, hogy paraszt vagyok, de jól csinálom. Aztán azzal a kezével, amivel a fülcimpáját igazgatta, amivel a málnát szedi finoman, piros szemenként, fehér kezébe, az anyukája kertjében, ha náluk van hétvégén, valahol Jászkaraizén, hozzám ért, mikor a vodka-narancsot ideadta. Több ez, mint amit az ember elviselhet, de én mégsem dugtam meg, ennél kevesebbért is szoktak állami kitüntetéseket kapni. Katától, mondjuk, nem azt fogok kapni, ha rájön. Ő megmaradt harminc fölött is tarisznyás bölcsészlánynak, bár a cigiről meg a fűről lejött, a haját nem festi, pedig vannak már benne ősz szálak, de jól áll neki, természetes, mint ahogy Dórinak is természetes a vékony szálú, világosbarna haja, amit most rövidre vágatott, könnyebb ezt látni, mint mikor hosszú volt, és ahogy forgatta a fejét, szálanként szállt, ő meg bele-beletúrt, és mosolygott, mosolyog mindig ez a kis dög. A reggelinél Zsófikám megint rákezdte, hogy szarba van, néd apa mekkora nagy szarba, Timi meg vigyorgott, hogy Zsóti tegnap bekakilt az oviba mikor uzsiztunk, ekkor éreztem, hogy most már felelős apaként meg kell szólalnom, mert nem érdekel, hogy ez a Zsóti mekkorát szart, egyébként is, valószínűleg kisebbet, mint én. Zsófibabával kezdtem, Kislányom, azt senkire se mondjuk, hogy szarban van, hanem azt mondjuk, hogy nehéz élethelyzetbe került, Timi, neked meg elhiszem, hogy Zsótinak kínos volt, de nem nevetjük ki a másikat, és akkor sem beszélünk ilyesmiről az asztalnál, ha történetesen, és folytattam volna, ha Kata közbe nem vág: Kicsit figyelnél a lányaidra? Zsófibaba épp az egyszarvújával játszik, amit tőled kapott, és örül, hogy szép nagy szarva van, Timinek meg tetszik a Zsolti, és ezt el akarja mondani az apjának, akit szintén szeret… és akit mellesleg én is szeretek, ha ez ugyan érdekli őt mostanában… Csönd lett, ezt most nem tudtam poénnal elintézni. Lányok, menjetek szépen fogat mosni, küldte el őket Kata.

Melegítőnadrágban, hajában ősz szálakkal, kinyúlt, nagy pólóban, hogy tudjon nyugodtan gömbölyödni a pocakja, benne a kisfiammal. Mi a neve annak a

138

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

programnak, amit olyan lelkesen telepítgetsz a melóhelyen? Amelyik kedvéért naponta borotválkozol? ... Laura? Fanni? … Dóri, adtam meg magam. Kata sose volt buta lány, ezt kár volt elfelejtenem. Ahogy azt is, hogy ha nem is miattam, de mellettem őszült meg. És ő szült nekem két lányt, és fog egy fiút is. Kész voltam arra, hogy akkor most válóper, ordiba, kikaparomannakapicsánakaszemét meg ilyenek jönnek. Vagy az én szememet kaparja ki, ami, mint Oedipus nyomán tudjuk, a kasztráció finom megfogalmazása. Levágom a tököd, és mehetsz, amerre látsz, valami ilyesmit vártam. A lányok közben bejöttek, Kata visszaküldte őket a szobájukba, ma kocsival megyünk, ráértek még. Aztán rákezdte. Mikor volt utoljára időd játszani velük? Mesélni nekik? Mikor voltak fontosabbak, mint a céges bebaszás meg a Dórikád? Engem hagyjunk a picsába, de mikor pusziltad meg utoljára a pocakom a kisfiaddal? Az ember ilyenkor jobb, ha hallgat, nőből a kritikus tömeg az egy, annyi is tud veszekedést generálni, pláne, ha van oka, és azt hiszem, ezt most nem lehetett kétségbe vonni. Aztán hallgatott ő is. Majd egy fél perc múlva: Akarod, hogy segítsek? Meglepett, azt hittem, épp az ügyvédes részhez fogunk érni. Csak tátogtam, mint ponty a szatyorban. Egyedül annyi eszed van, mint egy marék lepkének, itt elmosolyodott, és megcirógatott. Ketten meg tudjuk csinálni, ha akarod. Felhívtam Ernőt, bocs, főnök, nem tudok ma bemenni … nem, az esti sörözésre pláne nem, jó, ha holnapra jobban leszek… Oké, köszi nagyon!

Aztán Katához fordultam. Mit ennél ma, Kicsikém? Ha elviszed a lányokat oviba, elkezdek főzni. Süsü árkot ugrik, követ tör. Vidd el őket te, legyél velük. Ha mégis bemész ma Dórikázni, spenót lesz a tükörtojásoddal. Kihoztam a lányokat a szobából, egyszerre mesélték Zsolti kakáját meg az egyszarvút, szarba van, óriásihatalmas szarba. Tanácstalanul ránéztem a feleségemre. De majd együtt kihúzzuk, ígérte meg nekünk Kata.

Péter János

2019/2

(Makó, 1972) a JATE BTK-n végzett, jelenleg Veszprém megyében él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

139

Stefan Jurkowski

Szentimentális utazás

(Podróz sentymentalna)

gyermekkorom városán át vezetlek de előbb szeretném megtalálni járdákba rögzült egykori nyomom meghallgatni – akárcsak szalagról – a hangját azoknak akik egykor velem voltak emlékeimben megőrzött képeket aggatni azokra a helyekre melyek már nincsenek avagy visszavonhatatlanul megváltoztak akkor elbeszélésem valóságosabb lenne de nem lesz mert a kő sem ismer meg a levegő képtelen feltámasztani a lebontott épületeket tart a semmivel játszó tehetelenség miképp mondjam el neked kedves hogy elhidd valóban itt kezdődött minden hogy én én vagyok – tudom hogy hallgatod és megtalálod a nyomokat melyeket én nem látok s ez elég nekem Cséby Géza fordítása

Stefan Jurkowski

Cséby Géza

140

(Tarnowskie Góry, Lengyelország, 1948) költő, publicista, kritikus.

A Lengyel Írószövetség Kvalifikációs Bizottságának elnöke, a Lengyel Írószövetség Varsói Tagozatának elnökhelyettese. Varsóban él.

(Keszthely, 1947) költő, műfordító, művelődéskutató. 2006-ban a Lengyel Köztársaság Érdemrendjének Tisztikeresztjével tüntették ki. A Hévíz folyóirat korábbi szerkesztője.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

Deres Kornélia

Családregény alja

Alászállni a víztömeg mélyére. Át egy pupillán, pislogás nélkül.

A hullámok itt már nem érződnek, a homály szélemen lebeg. Szorít.

Lenn a homokban egy autó. Apám piros Wartburgjára ismerek benne, mert nincs meglepő fordulat a tudat alján.

Gyomrában két felnőtt csontváza, ki nem kaparhatók.

Hátul lazán hízik a Tintahal. Nincs tévedés, engem zabál.

Magzatkori stresszre fogni mindent. Lehetne.

De ki ültette el a rémek újabb évadát?

Húsom elfogy. Tintává válok.

Cirkuszi mutatvány, harmadjára is, remélem, még mindig, jól szórakoztok.

Deres Kornélia

2019/2

(Miskolc, 1987) költő, színháztörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa. Legutóbbi kötete: Bábhasadás (2017)

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

141

Bozsik Péter

KUBANAP

havanna, 02. 07., vasárnap igen korán fölébredtem, az alkoholisták korán kelnek, jutott eszembe hajnóczy, mint már annyiszor. úgy gondoltam, kiengesztelem kedvesem a tegnap miatt, veszek ananászt, megpucolom, kivájom a belsejét (ezt aztán profi pincérek által készítve is megkóstoltuk később), teletöltöm rummal, és ez lesz a reggeli. az első piacszerűségen nem találtam ananászt, próbáltam érdeklődni, de nem értették, mit keresek. a spanyol hódítók a fenyőről nevezték el az ananászt (piña), mert a tobozhoz hasonlított legjobban. de ezt később mondta mila. végül egy másik utcában sikerült vennem, miközben folyton-folyvást tudatosítanom kellett, merre járok, nehogy ne találjak haza. kemény munka volt. viszont nem tudtam ellenállni egy helyi kocsmának. pici, szerény luk, csak rumot árultak, meg gyanús üdítőket és cigarettát. kértem fél deci rumot, és akkor vettem észre, nincs cigim. kértem egy doboz cigit is. helyi cigaretta, az ilyen árukat nemes egyszerűséggel a „nép” jelzővel láttuk el. tehát vettem népcigit, filter nélkülit, erőset, akár a benga (mi az a benga?, utánanéztem: banga vagy bénga, a temesközi magyar néphit szerint fejetlen ember, ló vagy szamár képében járó kísértet, hazajáró lélek, melyhez nem szabad szólni, mert aki megszólítja, életét veszti; kincset őriz, temetőkben is tartózkodik, furulyázni is hallották; keresztjelekkel lehet ellene védekezni, mint más kísértetek ellen). rágyújtottam, mélyen leszívtam

142

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

a füstöt, azt hittem, fölrobban a tüdőm. két negyvenes, idomos hölgy figyelt riadt csodálkozással. tíz-húsz évvel ezelőtt ilyen lebujba valószínűleg be se térhettem volna. közös nyelv nem lévén a szokásos kérdések, hová valósi vagy, ungria, ott hideg van ésatöbbi, de inkább mutogattunk, mint beszéltünk. akár a süketnémák. de boldogan vihorásztunk. a két néprum és a népcigi kiszámíthatatlanul kevésbe került. tán harminc forintba sem. nem konvertibilis pesóban fizettem. mikor a szállásunkra értem, lefaragtam az ananászt, kivájtam a belsejét, öntöttem bele rumot, beledobtam néhány ananászkockát, és megkínáltam milát. épp ébredezett. rémülten látta, milyen állapotban vagyok a kevés alvástól meg a két néprumtól. (lehet, volt az három is, de ki számolja?) megkért, próbáljak meg aludni egy-két órát, mert hosszú út áll előttünk, meg kell keresni az autóbusz-pályaudvart, és míg alszom, ő tanulmányozza útikönyveinket. holnap trinidad az úti cél. nem ellenkeztem, ledűltem delelni, délelőtt tízkor. ébredés után ettem egy kis rumos ananászt, majd nekivágtunk a városnak, megkeresni a pályaudvart. jó hosszú túra vár ránk, ezt sejtettük, de hát ez a hátizsákos, félnomád turisták sorsa. „Úttalan csak egyre menni, / menni, menni! / Szemünk alatt mély karikákkal, / retekvörös szemmel bolyongunk / a hallgatag utcákon által” – mormolom a költővel, és észre sem veszem, hogy két verset montázsolok össze. egy óra séta után látunk egy josé martíemlékművet, hatalmas toronnyal. a távolból, egy tízemeletes lakóház oldaláról bámulja a szabadságharcos költőt a kubai kommunisták szentháromsága, che guavara, fidel castro és cienfuegfaszomtudjaki. na ez így nem lesz jó, pontosítok, főleg cienfuegos miatt, széky jános nyomán: van egy fotó (sőt több is) 1958–59 fordulójáról, amin három dús szakállú, diadalmas kubai forradalmár látható, betűrendben: fidel castro, camilo cienfuegos és huber matos. nem voltak kommunisták. a győzelem és hatalomátvétel után matos nem nézte jó szemmel, hogy fidel öccse, raúl castro és che guevara kommunista irányba tolódik (raúl már akkor moszkva ügynöke volt). ezért fidel a roppant népszerű cienfuegost küldte el camagüey városába, hogy letartóztassa matost. a visszaúton cienfuegos gépe ismeretlen körülmények között lezuhant (vélhetően raúl castro keze volt a dologban). ez egy. matos húsz évig ült börtönben, szabadulása után floridába ment, 2014. február 14-én halt meg szívinfarktusban. ez kettő. fidel pedig 2016. február 25-én, mondjuk úgy, ahelyett, amit mondani szeretnénk: hagyta itt az árnyékvilágot – mit ágyban? párnák közt, alighanem punto cero nevű 30 hektáros birtokán. ez három. huber matos kiretusáltatott a kubai forradalmi múltból, sehol sem találkoztunk képmásával.

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

143

a tornyot rendőrök őrzik, tilos fölmenni, csak távolról szabad csodálni. készítünk néhány fotót, később majd’ minden josé martí-szoborral lefényképezem milát, akit tanár korában így becéztek tanítványai. lehet találgatni, miért. (mindegyikkel azért mégsem örökítem meg, rengeteg mellszobor van, mindegyik ugyanaz a kaptafa, nem tudom, kinek az alkotása – vajon jos vilalta de saavedra óriási szobrának a feje lehet a minta?). nem értem ezt a lezárást, mit őrizhetnek itt olyan nagyon? atombombát? a műholdakról raúl és fidel bolháit is lehet látni. már ha van nekik, persze. akkor meg mit titokzatoskodnak? poroszkálunk tovább. hosszas kutyagolás után teljesen véletlenül egy kínai temetőbe botlunk. akkorra már teljesen magamhoz tértem, jót tett a kódorgás. katolikus temető. ahogy belépünk, megjelenik a temetőcsősz. mila megkérdi, bemehetünk-e szétnézni. hajlongva motyog valamit, mila már kezdi megszokni, hogy nem érti a kubai spanyolt. az ősz hajú, fekete nadrágos, fekete cipős, fogatlan emberke elkísér bennünket egy darabon, majd eltűnik. zöld pufajkamellényt hord, fázik szegény a trópusi télben. mi szandálban szaladgálunk és rövidnadrágban. az egyik kripta ajtaja félig nyitva, be lehet menni, hát bemegyünk. emberi koponyacsontokat borotvál a kubai szél. döbbenetes. az egyik csontváz félrebillent fejjel az ajtó mellett ül. mintha itt vetkőztette volna le húsát az idő. bóklászunk vagy fél órát a romos temetőben, kornyűtte sírok, repedezett óriási oszlopok és omladozó keresztek között. de látunk töredezett asztalokat is. minden betonból készült. nagyon erős halottkultusz érződik. mintha zsúrozni járnának ide ünnepeiken. látszik az asszimiláció, nem csak kínai írásjeleket találunk a sírokon: „en memoria del mambi, juan chao sen (zhou jonting), fekete ötágú csillag, zhong zhang, guangdong, china, 1871, fekete kereszt, la habana, 1972/2005, grupo de historia n. c. c.” vagy egy másikon: „ramon wong dominguez, fekete csillag, 20.8.33. fekete kereszt, 1.12.09., sembrastes el amor en nosotros es imposible olvidarte de su esposa, hijos y nietos e.p.d. r.i.p.” (azaz elvetetted közöttünk a szeretetet, nem lehet téged elfelejteni, feleséged, gyermekeid és unokáid). a kínai munkások 1849-től költöztek kubába. ha hinni lehet az adatoknak, a mai lakosság egy százaléka kínai, illetve kínai-néger és/vagy -mulatt keverék. a kínaiak azért jöttek, mert kubában 1817-ben betiltották a rabszolgakereskedelmet, szükség volt munkásokra. nem a rabszolgaságot szüntették meg akkor, csak az adásvételt. ha már a XIX. században járok, megemlítem, mert kevesen tudhatják, hogy 1851-ben narciso lópez zömmel idegenekből fölbérelt csapattal megpróbálta

144

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

uralma alá vonni havannát. az amerikai egyesült államok és kuba egyesülését akarta elérni. csapata legnagyobb részt amerikaiakból, németekből és magyarokból állt. a magyarok nagy része egykori honvéd volt. például prágay jános balatonfüredi születésű honvédezredes, aki az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során a váci ütközetben szerzett érdemeket. az elfogott magyarokat a spanyolok afrikai bányákba deportálták, ahol nyomuk veszett, prágay pedig, elkerülendő a szörnyű fogságot, öngyilkosságot követett el. narciso lópezt még ugyanebben az évben kivégezték. búcsúzóul adok a temetőcsősznek néhány csomag rágógumit meg cukorkát. mila olvasta még otthon, hogy a rágógumi meg a gyógycukorka hiánycikk kubában, ha kedveskedni akarsz vagy valamit elintézni, nem árt, ha tartasz magadnál ilyesmiket. a csősz hajlongva mosolyog, azt mondja milának, mennyire fog örülni az unokája. ekkor veszem észre arcán a kínai maradványvonásokat. elbattyogtunk a pályaudvarig, ahol illegális taxisok kínálják szolgálataikat. nem szállunk taxiba, gyávák vagyunk, félünk (még), hogy átvernek. mila a pénztárnál azt a tájékoztatást kapja, nem lehet elővételben jegyet venni. menjünk ki holnap jó korán, hátha jut. jó. kóstolgat minket az elfelejtettnek hitt szocializmus. minden van, de nem mindenhol és nem mindig, kivéve az információt. azzal híján vagyunk. minden megoldódik, csak minden máshogy. visszabaktatunk a belvárosba. ránk esteledett, nem emlékszem, ettünk-e akármit is, de attól tartok, hogy valami értelmezhetetlen kekszen, ananászon és banánon kívül nem sok mindent, de piña coladát (amit mila elnevezett ananászos kókuszfőzeléknek) rummal (mindegy, hogy rummal iszod, vagy anélkül, ugyanannyiba kerül), no, azt ittunk, egynéhányat. igen laktató. a malecónon, ahol a gátnak csapódó, hatalmas hullámokban gyönyörködtünk, amelyek mint millió és millió ezüstgyöngy lehelték ki csillámló lelküket a mellvéden, azt hiszem, már nem voltunk szomjasak. én semmiképp. szállásunkra caplattunk. a fáradtság házi rumos koktélja aztán végképp levert a lábamról. a kóma előtti félhomályban egy nicolás guillén-dal részletét énekeltem el milának rekedt hangon, saját feldolgozású bluessablonban, hamisan, az oldalbordáimon pengetve a képzeletbeli húrokat: „lotyókkal teli éjjel / matrózokkal teli bár / keresztút, mely százfelé tér el / hol kalóz és bandita vár.”

Bozsik Péter

2019/2

(Csantavér, 1963) író, költő, műfordító. Az Ex Symposion főszerkesztője.

Legutóbbi kötete: Jelentés a Kór Házából (Újvidék, 2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

145

Bereményi Géza

NOVEMBER

A

zon a napon másvilági hangulatra ébredtem. Minden mindegyre, szinte jókedvre. Nyugodt volt a borús ég, nehéz és egyöntetű. Az idő hűvösödött, beállt, de nem volt elfogadhatatlan. Újrakezdődött. Fel kellett fedezni az újabb életmódunkat! Mintha valami tehertől szabadultunk volna meg, körülöttem senki sem gyászolt.

A Thaly Kálmán utcai házban szóltak a rádiók, többnyire a Szabad Európa hullámzó, megzavart hangja. Semmi vita, reggelre kelve a szüleim évődtek egymással, a hangjukban dacos derűvel. Szokatlanul jó volt, hogy nem törődtek velem végre. Az oroszok visszajövetelét minálunk nem követte bánat, valami más támadt helyette. Mégis megvagyunk, az volt az érzés. És életben maradtak a telefonos kapcsolatok is. Rácz Gabi hívott, hogy hétfőtől újra kezdődik a tanítás, Köves osztályfőnök úr üzeni, ha nem fog járni villamos, gyalog menjek majd a Cukor utcába, és ez a többiekre is vonatkozik.

Ott kell lenni hétfőn újra.

Ki az ágyból, öltözni is kellett. Apuka kijelentette, mind a hármunknak indulás. Megyünk, megnézzük az új lakást, lássam végre én is, hova fogunk költözni már megint. Így tudtam meg, hogy édesanyámmal ők már körülnéztek abban a háromszobás, szép lakásban, és meg is állapodtak a cserepartnerekkel az elmúlt héten, amikor még sütött a nap és az oroszok

146

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

úgy tettek, mintha elmennének. Háromszobás, de főleg az, hogy ott szintén van telefon, nyomás, le az utcára a családnak. Így nevezett Apuka hármunkat aznap, a család.

Téli cipőt kellett húznom, magasszárú barnát, és akkor csöngettek nálunk. Ki lehet az? Hárman siettünk az előszobába. Kint nagyapám állt, két nagy kenyér kétoldalt a hóna alatt. Nem láttam hetek óta őt, a szüleim pedig több évvel ezelőtt találkoztak vele utoljára, amikor részegen csinálta nekik a botrányt még a legelső kicsi lakásunkban, az Aggteleki utcában. Igen, négy éve történt, amikor én még csak elsős voltam.

– Szervusztok – köszönt elszánt mosollyal, kenyerekkel, a béke jeleivel.

Rá se mertem nézni Apukára. Nem lehetett kiszámítani, mihez kezd most egymással a két kiszámíthatatlan férfi.

Előbb Sándor mozdult, benyomult hozzánk, mintha ismerné a járást. A szobában értük utol. Ott lehajolt hozzám, mire én megcsókoltam az arcát, azt a jól ismert borotváltat. Hiszen Magyarországon maradtunk és kész. Ő pedig megkérdezte Évi lányát, elvihet-e mostan magával engem a Teleki térre, ahol nagyanyám nagyon vár, az ottani lakókról nem is beszélve. És akkor az egész hívatlan látogatás mögött hirtelen felbukkant Róza alakja.

Hogy ő küldte ide az urát, magától az nem jött volna ide.

– Szó sem lehet róla – mondotta Apuka, Évi meg azonnal folytatta, hogy ugyan, apa, most mit tüntetsz itt, tudod te jól, hogy legfeljebb azon a hétvégén lehet róla szó, mikor beindul a tanítás, mondd meg anyának, most kaptuk a telefont, hogy majd hétfőn megy iskolába a Géza. Majd utána szombaton mehet hozzátok, ha tovább normalizálódik a helyzet.

Azzal elvette a kenyereket, és több szó nem is esett, mert Sándor csak odalépett Apukához, erővel kezet szorított vele – holott annak krónikus ínhüvelygyulladása volt a cukra miatt –, majd úgy sietett ki a lakásból, hogy nyitva hagyta maga mögött a bejárati ajtót. Gondolom, azért, mert, az arcából ítélve, máskülönben dühében becsapta volna. Kenyeret hozott az Éviéknek, kiigényelte a gyereket, részéről elintézve ez a kurva ügy, fájront. Tovább nem áll le beképzeltekkel.

Kisvártatva mi is elindultunk, neki a városnak. A gangon meg a lépcsőházban, miként a napsütötte forradalmi napokban, úgy köszöntek a lakók. Mosolyogtak, mi is. Megálltak beszélgetni, melyik bolt van nyitva, hol lehet már hajat nyíratni, tudomás szerint merre folynak utolsó szórványos harcok. Egyesek arról is beszámoltak, mi történt vidéken, mert látogatóik érkeztek onnan. Azok is hoztak ezt-azt a fővárosba.

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

147

Közbevetőleg még feltétlen le kell írnom azt, amit Róza nagyanyám elmondott nekem valamivel később a Teleki téren.

Hogy ők Sándorral egymást felváltva jártak még az utcai harcok idején is a Haller utcai terménypiacra árut rendelni a vidékről feljött őstermelőktől.

Olyankor megállapodtak a parasztokkal, teherautót rendeltek, majd villamosra szálltak, úgy mentek haza, vissza a Teleki térre. És az egyik megálló az Üllői úton pont a Thaly Kálmán utca sarkánál volt. Róza látta is a vejét, a doktor urat, ahogyan ő nevezte, amint az orvosi táskájával a munkahelyére, a kórházba tartva felszáll. Aztán félrenéz, úgy tesz, mintha nem ismerné az anyósát, csak mereven bámul kifelé, úgy utazik. Egyik kezében a hosszúkás orvosi táska, a másikkal kapaszkodik elgondolkozva, még akkor is, ha Róza egészen melléje áll a bekecsében, piaci kötényében, mint egy kofa. Mert persze odafurakodott a doktor úr mellé. Szótlanul álltak, Róza meg élvezte, hogy a vejének ez milyen kínos.

Egy-két ilyen kora reggeli találkozás után az én nagyanyám gondolt egyet – mesélte kacagva nekem –, benyúlt a kötényének a nagy elülső zsebébe, felmarkolt onnan egy jókora adag aprópénzt, és amikor leszállásra készülődött, gyorsan és szó nélkül belenyomta a doktor úr elegáns télikabátzsebébe az aprót, majd sietve hagyta el a villamost. Mert a pénzt még arra is lehet használni, hogy legalább illendőséget vásároljon vele az ember, ha már az erkölcsöt csak Róza ismeri a családból egyedül. És aztán azért mondta az urának, hogy eriggy, Sanyi, mikor te jössz a Hallerről, vigyél nekik kenyeret, mutasd meg a doktor úrnak, hogy kik vagyunk, hozd el a gyereket. Itt van a címük. Nagyapám pedig elszánta magát, ha már Rózsi mondja, a kurva életbe is.

Miután Sándor elment, mi télikabátot vettünk magunkra, úgy mentünk le a novemberi Thaly Kálmán utcára. A város hideg volt, sötétlő égbolt nehezedett rá a közép-európai világ peremvidékén, ahol a gyengébbik már megint nem tudta megvédeni magát egy nagyravágyásra kötelezett birodalom ellen, ami ezúttal valami kommunizmus nevében támadt vissza rá.

Máig emlékszem, hogy bal felől Apuka, jobbról meg édesanyám kísért, és egyszerre fogtak kézen, amikor a saroknál befordultunk a tágas Üllői útra.

Családi kép, egy tízéves fiúcska a fiatal, csinosan öltözött szüleivel. Ezt látom most, így nézhettünk mi ki.

Az Üllői út pedig egy tájkép volt csata után. Kiégett páncélosok, meg kilőtt ágyúk az ormányukat a kövezetre lógatva, és szőnyeg volt a rengeteg kilőtt töltényhüvely, amin fel és alá tolongtak a búvóhelyeikről kiszabadult

148

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

városlakók. Mindenki kövérnek tűnt a téli ruházatban, és csak forgatták a fejüket. Mert nézelődve lépegettek. Most nem zajongott senki, hiszen kétoldalt teljesen vagy részben leomlott házak szegélyezték az Üllői utat. Csak ballagott a számtalan városlakó.

Tomboló harcok voltak nemrégen arrafelé, és az úttesten holttestek is hevertek különféle pózokban, elsősorban a hasukon. Magyar civilek mind a két nemből és orosz harcosok, akiket lánctalp lapított szét. Akkor már én jogosan, szülői társaságban jártam ott, nem úgy, mint a Parlamentnél, és egy civilruhás halottat hosszabban is szemügyre mertem venni. Talán ő volt az egyetlen, aki a hátán feküdt, és az is megkülönböztette, hogy a járdán hevert, és a mellére egy nagy koszorút helyezett valaki. Elkülönítette az a valaki, és a két karját megadó mozdulatba rendezte. A fiatal hős az égre nézett. Hátrafésült hullámos haja, felszegett álla, az ég felé fordított két tenyere között a váratlan halál miatt csodálkozó arca és a koszorú mind azt mutatta, hogy ez a srác tegnap még harcolt. Vissza-visszafordulva bámultam őt akkor is, mikor túlhaladtunk rajta.

Szép volt.

Azután az egyik, felében romos ház kiégett ablakában egy férfi kikönyökölve cigarettázott. Papírcsákó volt a fején és kiabált le az emeletről, hogy Pista, Pista.

Felnéztünk rá, festékes arccal integetett. Apuka kérdezte, megvannak-e mind.

Megvoltak, és éppen repedéseket gletteltek hálistennek. Hát légnyomás az nálunk is volt, kiabálta neki édesanyám. Minálunk a szomszédok mentek el Bécsbe. Megtudtuk azt is, hogy állítólag egyelőre még nyitva a határ.

Néhány lépéssel később egy olyan házra bukkantunk, aminek az elülső frontja nem létezett. Kibelezve állt, szobáit leborotválták, csak a csupasz hátsó faluk meredezett. Az lett a háznak a homlokzata. Nagy csődület nézte hitetlenkedve a képtelen látványt, hogy az egyik semmivé lett emeleti lakásból egyedül egy teljesen ép fekete zongora maradt. Hajdani szobasarokban lebegett, mintegy fennakadva egy létéhez makacsul ragaszkodó padlódarabon. Mosolyogtak, mutogattak lentről a járókelők az árva hangszerre, szakadozott életük jelképére.

Megint később – hogyan, hogyan nem – a Rákóczi útra jutottunk el. Arrafelé szórványosabbak lehettek a harcok, majdnem mindegyik épület a régi maradt, viszont ugyanolyan sűrű volt a fel és alá járkáló tömkeleg. Már nem harsogtak jelszavakat, nem kerestek közös irányt. Mentek, sétáltak tolongva.

A Vas utca sarkán túl, a könyvesbolt előtt, ahol néhány lombtalan őszi fa sorakozott, ellenben különös csoportok verődtek össze. Izgultak, mert a fák törzsét – mintha menyasszonyi ruhába volnának öltözve – rengeteg fehérlő papírdarab borította. Befurakodva a vastag kabátok közé olvasható lett, hogy

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

149

mi van azokra a cédulákra, iskolai füzetekből kitépett lapokra írva tintával és gyermeteg betűkkel, hogy mit olvas hangoskodva a sok érdeklődő, mintha valami értelmét találta volna meg a lézengésnek. Tudatos csoportmunkának tűnt, több kiskorú személy műve lehetett az a sok lázongó kiáltvány, zaklatott diákok kezeírásai. Még cirill betűs is akadt köztük, hogy ruszki dámoj, meg romantikus versek, amik szidták az elnyomókat vagy gúnyolódtak. Más cetlik a szabadságot gyászolták. Megint másik a bátyja gyilkosát nevezte nevén. Az egyik kockás lap büszkeségének mondta a mártír Magyarország magányát, és gúnyolta a tétlen ENSZ-csapatokat, a lábhoz tett fegyvereket, a Nyugatot. A fákhoz gyűlt emberek meg mozgolódtak, hangosan olvasták, megjegyzéseket fűztek az irományokhoz, mintha csak rájuk vártak volna eddig. Én is velük együtt, mert közéjük tartoztam akkor, a szüleim pedig nem voltak sehol, csak az volt, ami a szoros testekből áradt rám. Az pedig izgató volt. És akkor hatalmasat ordított valaki, amitől mi, mint egy vezényszóra fordultunk annak a hangnak az irányába. Egy szovjet parancsnoki autó állt meg a széles Rákóczi út túloldalán és belőle egy alacsony, de széles és idős orosz tiszt ugrott ki, mögötte két másik. És futni kezdtek át felénk. A dzsipjük mögé pedig egy nagy teknő, egy nyitott páncélautó fékezett be, benne pedig rohamsisakos közkatonák látszottak deréktól fölfelé. Csak ültek és mind bámultak miránk, hogy most mi lesz velünk, fasisztákkal. Látszott, nem szeretnének a mi bőrünkben lenni. Mert a dühös parancsnokuk majdnem földig érő egyenkabátjában zömök erővel futva, még az oldalfegyverét is előkapva ordítozott, és a rangját az is növelte, hogy mögötte két jóval magasabb, csizmás tiszttársa igyekezett a futólépést tartani ővele.

Miközben most a golyóstollam mozog, azt érzem, jó nyomon járok, mivel egyre tisztább erővel csakis ezt látom. A zömök és nagykabátos szovjetorosz tisztet, aki gyakorlott és kitanult szemével a széles aszfaltút távolából is felfedezte, hogy a mi csoportosulásunk nem olyan, mint a két irányba tétován járva nézelődő civil áradat, a helybeli lakosság szabályos része. Hogy mi mozgolódva, hangoskodva csak állunk, és lázító papírok által felizgatva a megszállás rendjének zavarására készülődünk éppen, vagyis be kell avatkoznia erélyt mutatva azoknak ott, mielőtt csőcselékké szerveződnének. Azért ordított akkorát, feladat szerint megállította konvoját, majd fegyvert rántva mutatta, mire képes a hatalma.

Valószínűleg akadémián tanították neki ezt ifjúként, a birodalom valamely kiképzőakadémiáján. Vagy tán az egyik engedetlen ázsiai város szovjetorosz megszálltakor a feletteseitől sajátította el a felismerőképességet, amivel már messziről kiszúrta a fák körül rendetlenkedőket, és rögtön tudta, egyetlen

150

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

ordítással fel kell hívja a figyelmüket, fegyvert kell mutatni nekik, majd meg kell szüntetnie a készülő botrány tárgyát.

Mielőtt átérkezett volna mihozzánk, gyorsan eltüntette a pisztolyát, és egyenesen ahhoz a fához irányította magát, ahol az én csoportom állt.

Szétnyíltunk előtte. Aki nem, azt ellökte vasból való testtel, majd mindkét kezével szaggatni kezdte és szórni a papírokat le a sáros földre. Két társa a többi fánál követte a példát. Finom bőrből készült kesztyű volt mindegyiknek a kezén, úgy tisztították a kérges törzseket. Látszott, gyakorlatuk van, hogyan kell megszállt városban sortűz nélkül is tömeget bontani.

De mi is egyöntetűen viselkedtünk. Azon kaptam magamat, hogy mint egy vezényszóra, egyszerre nevetek fel a többiekkel, mert az ő gyomruk is ugyanúgy vibrál, mint az enyém, hisz én akkor a magyarok csapatával voltam azonos, ők meg énvelem. Súlyos kényszer alatt, meggondolatlanul vesztem bele a saját tömegembe.

Viszont egyetlen kép erősen és felnagyítva, a többiből kivágva máig megmaradt bennem. A papírszaggatásból a dühös orosz tiszt bőrkesztyűs keze. Közeliben, amint papírokat tépdes le a fakéregről. Mintha közvetlenül az orrom előtt szaggatnák le és dobnák el a meglepően finom fekete bőrbe bújtatott ideges ujjak az egymáshoz gyűrt fecniket, úgy látom magam előtt most is azt a képet, miközben a róluk szóló szavakat írom. Felnagyított ez a látvány is. Elkülönített. Emblémám lett az a szaggatás a fáknak a törzséről. És a folytatása is megmaradt nekem, de nagyon. Mert aztán a három tiszt otthagyott minket, és miközben az úttesten robogtak vissza, láttuk, hogy a nyitott páncélautón ülő sisakos legénységük kárörvendőn kineveti a mi csoportunkat. De úgy, hogy közben a tenyerével illedelmesen eltakarta a száját mindegyikük. Az odaérkező legfőbb tiszt pedig kurjantott rájuk is egyet, mert nem tűrhette az ő szabálytalanságukat sem, mire az a fegyveres köznép ijedten elrántotta a tenyerét, kihúzta magát, és fegyelmezett harcossá változott vissza. Ezen meg a mi csoportunk, a helybeli lakosság egy emberként megint gúnyos röhögésbe tört ki a Rákóczi útnak azon az oldalán, ahol mi álltunk, és velük egyszerre röhögtem én is, mert most már az a tekintély nem minket baszogatott, hanem őket, a ruszkikat, és egyelőre még tartott bennünk az az érzés is, hogy nemrég mi, lázadók visszalőttünk rájuk. Úgy kell nektek.

Szabadságharc az osztályharccal így keveredett össze akkor ott, a Rákóczi úton számomra felejthetetlenül mindmáig.

Semmihez sem tudnám hasonlítani a levert forradalom utáni napot. Az én tömeghez tartozásomat a Rákóczi úton. Pontosabban ott, ahol a széles főút

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

151

szűkülni kezd a Rókus-kápolnánál, úgy halad tovább, el a régi szürke ispotály épülete mellett a Keleti pályaudvar felé. A fák nincsenek már meg ott, nekem emlékhely maradt mégis az az útszakasz. Majdnem mindig eszembe jut, mikor odanézek a buszból. Hogy milyen gyakorlottan viselkedett mindenkivel az a hosszú kabátos, tömzsi tiszt. Nyilván megvolt az iskolája hozzá, a gyakorlati képzése többfelé a szovjetorosz birodalom egyéb megszállt városában.

Ha jobban meggondolom, a klasszikus Lev Tolsztoj Háború és béke című könyvéből éreztem igazán rá erre egy-két év múlva, amikor az orosz katonai szellem kötelező érvényéről olvashattam fájdalmasan szép oldalakat. Közben pedig ismét látni véltem a bőrkesztyűs kezet, a tünedező papírokat, és a fakérget, ami felbukkan alóluk.

Bereményi Géza

152

(Budapest, 1946) Kossuth-díjas író, filmrendező.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

John Milton

ELVESZETT PARADICSOM (II. ének, részlet) Horváth Viktor fordítása

A Sátán kinyittatta a Pokol kapuját, hogy áttörjön a káoszon, eljusson a Teremtett világba, és bosszút álljon a mennyei vereségért. Útja során megtalálja a Teremtésen kívüli őskáosz allegorikus uralkodóját (a Káoszt), és útbaigazítást kér tőle.

A Sátán ezt mondta nekik merészen: Legalsó mélységek hatalmai, szellemei, Káosz, Ős Éjszaka!

Nem kémkedni jövök, nem akarom megzavarni vagy felderíteni az országotok titkait. A kényszer vetett ebbe a komor pusztaságba; a széles birodalmatokon át vezet az utam felfelé, a fényhez.

Egyedül, irányt vesztve keresem, vezető nélkül, a rövid utat oda, ahol zord határaitok szomszédosak a Mennyel, vagy a hellyel, amit hazátokból az Ég Királya nemrég elvett. Azért hatolok át ezen a mélységen, hogy odajussak.

Igazítsatok útba, és cserébe nem semmi lesz a viszonzás: az összes megszállót kidobom az elveszett régióból, és visszaállítom az eredeti sötétséget, és (ezért jöttem) az uralmatokat.

Az Ős Éj zászlaját újból kibontom; minden haszon a tiétek, viszont a bosszú az enyém – mondta a Sátán.

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

970 972 972 974 974 975 976 976

980

984 984 985

988

153

154

Erre így a nagy Anarcha dadogva és kusza ábrázattal: Idegen, felismerlek, te vagy az a hatalmas főangyal, aki ellene szegült a Mennyei Királynak, de leverték.

Láttam és hallottam, mert akkora hadsereg nem épp halkan menekül a rémült mélységen át; romra rom, agyonverésre szétverés, zavarra zűrzavar; és a Mennyek kapuin milliószámra ömlöttek a győztes üldözők egységei. A határőr zónában tartom fenn a székhelyem, hogy védjem azt a keveset, ami megmaradt az Ősi Éj jogarát gyengítő állandó agresszióban, a belső háborúitok után.

Előbb a te börtönöd, a Pokol terpeszkedett el hosszan, szélesen odalent, majd az Eget és a Földet, egy új Világot lógattak le az országom fölé aranyláncokon a Mennyeknek arról az oldaláról, ahonnan a Légióid lebuktak.

Ha oda tartasz, közel jársz, de annál közelebb lesz a veszély. Menj, siess!

Romhalmaz s dúlás az én nyereségem.

988

Ennyit beszélt. A Sátán feleletre nem vesztegette az időt; örült, hogy a tengere végre partot ér; megújult fürgeséggel és erővel, tűzcsóvaként rugaszkodik neki a vad távnak a küzdő elemek ütéseiben, és minden irányból agyonszorongatva tör át, nagyobb

1010 1011 1011

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

990

995 995

1000 1002 1001 1001 1003 1003 1004 1004 1005 1006 1006

1009

1015

2019/2

vészben, mint az Argó a Boszporusz őrlő sziklái közt, vagy mint mikor Ulysses a Kharübdiszt elkerülte balról, de a másik örvényre siklott.

1020 Így bajlódott, keményen dolgozott, bajlódott, dolgozott az átjutásért, de végül csak átjutott, és az ember elbukott. És nem sokkal azután 1024 micsoda változás következett!

1024 A Bűn s a Halál gyorsan ment utána, 1024 teljes gőzzel, mert a Menny ezt akarta. 1025 A nyomán haladva kiépítették a széles, erős utat a sötétlő 1027 mélységen át, és ez a forrva forró 1027 szakadék eltűrte a csodahosszú, a Pokol felől ennek a törékeny 1029 Világnak a legmagasabb köréig 1029 ívelő hidat, melyen könnyedén 1030 mászkálnak fel-le az elvetemült lelkek, hogy büntessék vagy megkísértsék 1032 a halandó embert, kivéve azt, 1032 akit megoltalmaz az Isten és 1033 a jó angyalok különös kegyelme.

1033 De ekkor végre hatni kezd a fény szent energiája; a Mennyek faláról lövell derengő hajnalt messzire, a ködös Éj mélységei felé; ez a Természet külső végvidéke, ahol a megvert ellenség, a Káosz visszavonul. Itt kevesebb a harc, a lárma, s az Ördög könnyen suhan az imbolygó fény hullámaival, és mint egy viharvert hajó, örömmel húz a kikötő felé szétszakadt vitorláival, roncs kötélzetével, s a puszta űrben (talán levegőben)

2019/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

1035

1040

1044 1044 1045

155

kitárt szárnyán hintázva látja meg a messzeségben tágasan kiterjedt, meghatározhatatlanul se kör, se szögletes Empyreumi Mennyek opál tornyait és élő zafírral díszített pártázatát: egykori szülőhelyét. S precízen ráakasztva, egy aranyláncra erősítve lóg ez a Világ, a mi függő Világunk oly méretben, mint a Hold közelében az egyik legkisebb fényrendű csillag.

Az átkozott órán az Átkozott, bosszúval megrakva oda siet.

1048 1048 1050 1051 1051 1052 1053

1055 1054

Jegyzetek (Péti Miklós – tudományos munkatárs) 979: Milton (a hagyományos keresztény tanításhoz képest) eretnek felfogása szerint Isten nem a semmiből (ex nihilo), hanem a Káoszból teremtette a világot.

988: Az eredetiben „Anarch”, vagyis az anarchia államformájának feje. A szót Milton alkotta.

1018: Milton a kolkhiszi aranygyapjúért útra kelő görög mitológiai hős, Iászón, és hajóstársai, az Argó hajó fedélzetén utazó argonauták viszontagságaihoz hasonlítja Sátán útját a káoszon át.

Miután az Argó átjut a Boszporuszon, az összecsapódó (őrlő) sziklák meggyökereznek, s többé már nem fenyegetik a szoroson áthajózókat – Sátán expedíciója hasonlóan biztosítja a bukott angyaloknak, hogy a Földre jussanak (ld. Apollóniosz Rhodiosz, Argonautika 2.549–606).

1020: Milton Odüsszeuszhoz (latin nevén Ulysseshez) hasonlítja Sátánt; Odüsszeusz a Kharübdisz és a másik örvény, Szkülla (Homérosznál nem örvény, hanem egy szörny) között navigálta tutaját (Odüsszeia 12.234–259).

1024: A Bűn és a Halál allegorikus alakok az Elveszett Paradicsomban: a Bűn Sátán lánya: kettejük vérfertőző nászából születik a Halál. „Pokoli Hármasságuk” a Szentháromság ellentéte.

1048: Empyreumi Mennyek – Az ókori kozmológiák szerint a világegyetem legfelső szférája, a tűz birodalma; itt: a Mennyország.

John Milton

156

(London, 1608 – Chalfont St Giles, 1674) angol költő, politikus, a barokk irodalom egyik legnagyobb alakja.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/2

HUllÁMVERÉS

A portrait of J.D. Salinger. Art: Natata/Shutterstock.

Tamás Péter

Hogyan (ne) olvassuk J. D. Salingert?

Az idén száz éve született Salinger írásai a személyes hangnem kialakításának iskolapéldái. Van bennük valami, aminek hatására az olvasók hajlamosak úgy érezni, hogy egyenesen őhozzájuk beszélnek a szereplők – kevés olyan író van, akinek a karaktereivel annyian azonosulnak, mint az övéivel. De pontosan mi váltja ki ezt? És mi a különbség Salinger személyes írásmódja és magánéleti személye között? Érdemes egyáltalán keresni?

David Shields és Shane Salerno (magyarul is elérhető) Salinger-életrajzában így vall Edward Norton színész az író leghíresebb könyvével való találkozásáról: „A Rozsban a fogó olvasásakor nem az az első benyomásod, hogy Holden a barátod lehetne.

Hanem hogy Holden te magad vagy. Szó szerint” (258). Feltűnően sokan nyilatkoznak hasonló élményről. Mi Salinger titka? Hogyan tudott olyannyira különböző olvasókat megszólítani?

Részben azáltal, hogy a köznapi beszédmódot hihetetlenül pontosan tudta imitálni. Az ő karakterei mintha tényleg úgy beszélnének egymással, ahogy a valóságban szoktak beszélni az emberek. Az egyik szereplője például, amikor anyja azt kérdezi tőle, mikor ért a szállodába, megszokásból azt feleli, „nem tudom” – de levegőt se vesz, és meg is adja az igazi választ: „Nem tudom. Szerda reggel, korán” (Salinger 2014, 9 – a fordítást javítottam). A legtöbb íróval ellentétben Salinger benne hagyja a dialógusaiban ezeket a lényegtelennek tűnő automatizmusokat, időnyerésre használt frázisokat. Sőt, azt is engedi, hogy a beszélgetés résztvevői csapongjanak: az anya azt akarja megtudni, biztonságban van-e a lánya a láthatóan labilis veje társaságában, de eközben nem mulasztja el, hogy az az évi divatról érdeklődjön.

(A triviálisat és a jelentőségteljeset keverő párbeszédtechnikából Quentin Tarantino is sokat tanult, nem véletlenül sorolja Salingert a kedvenc írói közé.) Ez a realisztikus beszédstílus életszerű szereplőket teremt, és azt az érzetet kelti, hogy a szerző egy az egyben emelt át olyan mondatokat, amelyek a valóságban is elhangzottak.

Holott Salinger nem szolgai másolója az élőszónak. Köznyelvi beszédmódja mesterségesen megalkotott művészi eszköz, amiben tudatosan maradtak apró furcsaságok – például rájátszik a töltelékszavak nyomtatásban való viszontlátásának elidegenítő hatására. Ez még magyar tolmácsolásban is érezhető. Amikor Barna

2019/2

hÉvíz /

Hullámverés

159

Imre Rozsban a fogó címen újrafordította a nálunk addig Zabhegyezőként ismert The Catcher in the Rye-t, ezt az idegenségérzetet erősítette fel: „Na, szóval, és azon a szombaton játszottunk a Saxon Hall ellen” (Salinger 2015, 8). Írásban a két vessző természetellenesen lelassítja az olvasást, hangos olvasással viszont „Naszóval és” lesz a mondat elejéből, aminek valóban élőbeszédszerű hatása van. Az „így” szlenges ismétlése szintén mesterkéltnek hat elsőre: „Jó, így tök rendesek meg minden” (7).

A kitartó olvasó azonban idővel megszokja; a nyelvi panelek egy többé-kevésbé egységes hanggá állnak össze, kialakul belőlük Holden Caulfield, a regény narrátora.

Az olvasó megdolgozik azért, hogy az elbeszélő személyes hangja létrejöjjön, hiszen energiát kell belefektetnie, hogy legyűrje az idegenkedését, és az írásban csak imitált élőbeszédet mintegy meg is szólaltassa a fejében.

Az élőbeszédszerűség tehát ravasz, bonyolult módon ösztönzi a karakterekkel való azonosulást, de önmagában azért nem tudná megteremteni a személyességeffektust, különösen nem a jellegzetes salingeri változatát. Borisz Eichenbaum formalista irodalomtudós például több mint harminc évvel a Rozsban a fogó megszületése előtt felfigyelt az orális történetmondás imitációjának technikájára – szkaznak nevezte, és kimutatta, hogy már Gogolnál is megfigyelhető. Salinger írásaiban tehát jelen kell lennie a szkazon felül másnak is, ami segíti az olvasói azonosulást.

Könnyen lehet, hogy az író minden egyes befogadójának más és más jelenti ezt az összetevőt. Számomra Salinger írásai azért olyan személyesek, mert van bennük valami vigasztaló. Akkor szólít meg legjobban a prózája, ha olyankor veszem kézbe a könyveit, amikor valamilyen veszteség ért. Például haláleset – egy gyászolóval különösen intim viszonyt tudnak kialakítani ezek az elbeszélések. És ez nem egyszerűen annak köszönhető, hogy a gyász visszatérő motívum Salinger életművében, hanem annak is, ahogyan az elhunytakra való emlékezés folyamatát ábrázolja. Salingernél a halott szereplőket eleve csak visszaemlékezésekből ismerjük meg – ezek a karakterek még azelőtt meghalnak, mielőtt a történet elkezdődne.

Emiatt az emlékezés egyszerre tűnik fájdalmasnak és szépnek. Holden maga is utal erre a keserédes kettősségre, amikor azt próbálja megmagyarázni, miért a halott öccsét, Allie-t választotta egy fogalmazás témájának: „Na, hát szóval, erről írtam én fogalmazást a Stradlaternek. Az Allie baseballkesztyűjéről. [. . .] Most nem az, hogy jaj, de élveztem, de nem jutott eszembe semmi más leírni való. Vagyis hát tulajdonképpen jó is volt azért írni erről” (Salinger 2015, 60). Holden visszaemlékezése úgy van felépítve, hogy a gyászmunka logikáját képezze le. A gyászoló embernek ugyanis fájdalmas az elhunyttal kapcsolatos emlékeit felidézni, mégis ragaszkodik hozzájuk, mert immár azok a kizárólagos összekötő kapcsai az eltávozottal.

160

hÉvíz /

Hullámverés

2019/2

Ilyenkor még a mellékesnek tűnő történetdarabkák (mint hogy Allie verseket írt a baseballkesztyűjére, hogy a meccs szüneteiben legyen mit olvasnia) is újfajta jelentőséggel ruházódnak fel. Mivel új emlékei többé már nem lehetnek az öccséről, Holdenben felértékelődnek a régiek, intenzívebben éli újra, szebbnek látja őket.

Salingert másutt is az a szituáció érdekli, amikor a gyászoló annak ellenére kapaszkodik az emlékeibe, hogy azok fájdalmat okoznak neki. Lássuk a Kilenc történetben szereplő Ficánka bácsi Connecticutban című novellát. A minden jel szerint boldogtalan házasságban élő Eloise egy barátnőjével italozik otthon, és (részben az alkoholtól felbátorodva) mesélni kezd neki Waltról, fiatalkori szerelméről, aki egy balesetben halt meg. Ramona, Eloise új házasságból való kislánya akkor érkezik haza, amikor anyja Walt halálát felidézve könnyekre fakad.

Amit ezután mond a kislány, az tükröt tart Eloise élete elé. A kislánya ugyanis bejelenti, hogy Jimmy Jimmereeno (a képzeletbeli udvarlója) meghalt egy autóbalesetben; hamarosan azonban új társat képzel maga mellé, Mickey Mickerannót, és lefekvéskor az ágy szélére húzódik, hogy ne nyomja meg Mickey-t.

Ez Eloise-t vélhetően arra emlékezteti, ahogy ő maga férjhez ment Walt halála után, és Ramonát az ágy közepére ráncigálja, ezzel mintegy megtiltva neki, hogy helyettesítse az eredeti Jimmy Jimmereenót.

A művek személyessége tehát többféle írói technikából táplálkozik, az élőbeszédszerűségtől a visszaemlékezések felépítéséig. De persze az írástechnikai eljárások még nem adnak választ arra, hogy mi az a szövegekben, ami a szerző valós élettapasztalataira épül. Lehet, hogy a személyes hangnem kialakítását az is segítette, hogy Salinger életrajzi elemeket épített az elbeszéléseibe? Holden Caulfield következő megjegyzését sokan értelmezték engedélyként, hogy a magányszemély Salinger keresésére induljanak: „Engem akkor vág fejbe egy könyv, ha a végére érve azt szeretnéd, bárcsak halál jó haverod volna az írója, akire rá is telefonálhatsz, amikor csak akarod.” (31) A való életben azonban Salinger irtózott az effajta telefonhívásoktól, és remetelétbe vonult a publicitás elől. 1965-től fogva nem jelentetett meg új elbeszélést, noha továbbra is írt; utolsó interjúját pedig 1980-ban adta, és ezt követően haláláig nem törte meg a csendet maga körül.

Elzárkózó viselkedése azonban paradox módon csak tovább növelte a közönség kíváncsiságát. (Sokatmondó lenyomata az olvasótábor reménytelen, de mégsem lankadó kommunikációigényére a Letters to J. D. Salinger című kötet, amely az írónak címzett, megválaszolatlan leveleket ad közre.) Az irodalmi életet a mai napig legalább annyira foglalkoztatják a szerzőt övező legendák, mint a szövegei.

Több kimerítő terjedelmű életrajz jelent meg róla; David Shields és Shane Salerno biográfiájából még dokumentumfilm-változat is napvilágot látott. Pár évvel később

2019/2

hÉvíz /

Hullámverés

161

pedig játékfilmes feldolgozás készült Salinger életéről, a Rebel in the Rye, ami Kenneth Slawenski biográfiájára épült.

Ezek a munkák amellett érvelnek, hogy az író életére a háború és a vallás volt a legnagyobb hatással. Salinger elhárító ügynökként szolgált a második világháborúban; részt vett a normandiai partraszállásban és egy koncentrációs tábor felszabadításában. Az ekkor látottak poszttraumás stressz szindrómát alakítottak ki benne, amit a hittel igyekezet enyhíteni. Többféle vallást tanulmányozott, és ez a műveiben is kétségtelenül lecsapódott, hiszen bizonyos szereplői a zen buddhizmus és a védánta hinduizmus tanait követve cselekednek, vagy azokat mutatják be.

Ezek a háttérismeretek hasznosak lehetnek Salinger szövegeinek megértéséhez, de érdemes óvatosan viszonyulni hozzájuk. Az életrajzírók ugyanis hajlamosak elmosni a határt Salinger és főhősei között, és az utóbbiakat a szerző szócsöveinek tekinteni. Shane Salerno például így nyilatkozik a Rozsban a fogóról: „Salinger egyetlen regényében egyes szám első személyű a narratíva, Holden Caulfield hangján szólal meg, és ez a hang maga Salinger közvetlenül […]. Ez az ő élete, az ő gondolkodása, indulata, a világ kamuzóinak bemutató gyönyörűséges középső ujja” (244).

Ennél azonban bonyolultabb a helyzet. Mit gondoljunk mondjuk arról, amit Holden az egyik leghíresebb Shakespeare-színészről mond? „Őszintén szólva nem értem, mit esznek annyira ezen a Sir Laurence Olivier-n”, ismeri be Holden. Szerinte Olivier tudatában van a saját tehetségének, és „ezzel már el is cseszte”, meg is hamisította az előadásmódját (172). Holden elutasítja azt, amit Olivier képvisel, és a „kamuzók” közé sorolja a színészeket: „Színészre inkább oda se figyelek. Merthogy bármelyik pillanatban kamuzhat egyet” (173). Az író egykori kedvese, Joyce Maynard szerint Salinger maga is hasonlóan nyilatkozott Olivier-ről (93), Kenneth Slawenski viszont beszámol egy levélről, melyben Salinger azt írja, az ő nézőpontja nem egyezik meg Holdenével ebben a kérdésben (196). Egyáltalán nem biztos tehát, hogy Salinger ugyanazokat az embereket és szokásokat találta álságosnak, és hogy ugyanolyan hevesen ítélte el ezeket a „kamuzásokat”, mint Holden.

A szereplő és teremtője közötti tagadhatatlan hasonlóságok hajlamosak elfeledtetni velünk, hogy a Rozsban a fogó a megbízhatatlan narráció iskolapéldája.

Salinger többször jelzi, hogy az állítólagos szócsöve naiv, és rosszul értelmezi az általa elmesélt eseményeket. Holden például egy alkalommal felidézi, hogy egy Jane Gallagher nevű ismerőse könnyezni kezdett, amikor hozzá szólt az anyja új férje. Holden azt gyanítja, a férfi molesztálta Jane-t, de amikor a lány ezt letagadja, összezavarodik: „Útközben megkérdeztem, hogy ez a Cudahy – merthogy így hívták az alkeszt – nem próbált-e már kikezdeni vele. Mert neki már kiscsaj korában is bomba jó alakja volt, és nagyon is kinéztem abból a szarháziból, hogy bepróbálkozik. Azt

162

hÉvíz /

Hullámverés

2019/2

mondta, nem. Sose derült ki, mi a franc baja volt. Vannak csajok, akikről gyakorlatilag sose derül ki, mi a bajuk” (119). Míg a narrátor tanácstalan, hogyan értelmezze a jelenséget, az olvasó kikövetkezteti, hogy Holden első megérzése volt helyes, és Jane csupán szégyenében vagy az áldozati szerep elkerülése érdekében tagadta le a történteket. Vagyis az elbeszélő sorai között kell olvasnunk, nem pedig az író saját vallomásaként kezelni Holden állásfoglalásait.

Salinger még alteregószerű, szócsőnek tűnő szereplőinek is aláássa a megnyilvánulásait, és kétségeket kelt megbízhatóságuk felől. Ez történik a Teddy című novellában is. Az elbeszélés címszereplője egy profetikus erővel megáldott kisfiú, aki a szerzőhöz hasonlóan „makacsul ragaszkod[ik] a Védák lélekvándorláselméletéhez” (Salinger 2014, 272). Teddy egy beszélgetés során a saját halálát jósolja meg: „Lehet, hogy lemegyek a medencéhez, és lehet, hogy nem lesz benne víz. […]

Lehet például, hogy odamegyek a medence szélére, csak épp hogy egy pillantást vessek a fenekére, és pont akkor ér oda a húgom, és lök rajtam egyet. Lehet, hogy betörik a fejem és szörnyet halok” (280). A mű zárómondatában mégsem az ő, hanem egy kislány sikolya jut el hozzánk, ahogy „mintha négy csempézett fal között verődött volna oda-vissza” (286), ez pedig nyitva hagyja azt a kérdést, hogy melyikőjük is esett a medencébe: Teddy vagy a húga? Beteljesedett Teddy jóslata a saját haláláról, vagy a testvérének tört be a feje? Hihetünk a kisfiúnak csak azért, mert ugyanazokban a tanokban hisz, mint Salinger, miközben a novella lezárása kétértelmű?

Ezek a dilemmák segítenek megválaszolni azt a kérdést, hogyan olvassuk Salingert: kritikus szemmel, gyanakodva. Életműve mintha arra csábítana, hogy leegyszerűsítő megfeleltetéseket tegyünk szerző és szereplő között, de a Salingerpróza valójában másra tanít meg – arra, hogy egyensúlyt találjunk az érzelmi és az intellektuális befogadásmód között. A rutinos Salinger-olvasó tud távolságot tartani, és még azokat a szereplőket és gondolatokat is kritikusan vizsgálja, akikkel vagy amikkel érzelmileg azonosul. Ez a képesség pedig nemcsak az irodalomértésben, de a mindennapokban is hasznos lehet.

Források: Joyce Maynard, At Home in the World: A Memoir, New York, Picador, 2013.

J. D. Salinger, Kilenc történet, Budapest, Európa, 2014.

J. D. Salinger, Rozsban a fogó, Budapest, Európa, 2015.

David Shields, Shane Salerno, Salinger, Budapest, Európa, 2015.

Kenneth Slawenski, J. D. Salinger: A Life Raised High, Hebden Bridge, Pomona, 2010.

Tamás Péter

2019/2

(Budapest, 1989) irodalomtörténész, doktorjelölt az ELTE Modern Angol és Amerikai Irodalom programján. Az Apokrif műfordítás rovatának szerkesztője.

hÉvíz /

Hullámverés

163

Fotรณ: Szalontai ร bel

Beck András

Kő kövön

Mohácsi Andrásról

A munkáim feltételezett esztétikai tere és a jelenlegi helyzetem között egy furcsa szakadék tátong. Furcsa lehetetlen, botrány, szégyen, amely beleépült a szobraim dőlésébe, a képeim sötét színeibe.

(Mohácsi András)

Mohácsi András mesélte egyszer, hogy a főiskola előtt egy hatméteres vásznon dolgozott akkori, lakótelepi lakásában.

A képnek ezt a címet szánta: „Jézus kiűzi a kufárokat a templomból”. Ennek a talán soha el nem készült festménynek az ambíciója mindig rávetül arra, ahogy a szobrait látom. A művészet magaslati levegője csap meg bennük, olyan vegytisztán, hogy abba a magamfajta, iróniához és idézőjelekhez szokott ember kicsit beleszédül.

Élőben, életnagyságban csupán egyetlen szobrát láttam, a többit a Mohácsi András és kövei című, 2017 végén megjelent könyvből (fotók: Szalontai Ábel, tipográfia: Bán Miklós) ismerem. Meg abból a korábbi katalógusból, amely csaknem két évtizede, 1999-ben jelent meg Mohácsi szobrai címmel.

Aligha mellékes adalék, hogy ez utóbbi alakja, formátuma és tipográfiája hasonlóságot mutat, mottója és fotósa pedig azonos a mostanival, bár a mottó fordítását – ez is milyen jellemző! – csiszolta. A művek száma ugyan körülbelül a duplájára nőtt (11-ről 23-ra), de akkor is, most is jelentőségteljesen kicsi ez a szám. A két könyv átfedései szokatlan koncentráltságot, szokatlan egyöntetűséget – következetességet? céltudatosságot? aszketikus fegyelmet? mániát? – sugallnak. Egy tömbből faragott életmű ez: az embernek az lehet az érzése, hogy Mohácsit három évtizede nagyjából ugyanaz foglalkoztatja, ugyanannak a valaminek feszül neki újra és újra. Ezért aztán az új könyv nem is annyira az előző folytatása vagy új és bővített változata, hanem híradás az életmű növekedésének jelen állapotáról. De mi a jelentősége annak, hogy a kötet címében a szobrok kövekké változtak át? Vagy inkább azt kellene mondanunk, hogy kövekké változtak vissza?”

2019/2

hÉvíz /

Hullámverés

165

Azt mondtam, hogy Mohácsi szobrait csupán fotókról ismerem. Ezeknek a szobroknak azonban nem is magától értetődő sajátságuk a láthatóság.

Csupán egy-kettő áll közülük nyilvános helyen, nyilvános térben, néhányuk pedig egyáltalán nem is áll: szétszerelve, darabokban hevernek egy telepen.

Inkognitóban. Egy gyanútlan látogató megmunkálásra váró elegyes köveknek hihetné őket. Akarva-akaratlanul, ezzel a helyzettel is számol, számot vet a könyv címe, amikor Mohácsi András köveiről beszél. De van ennek a szóhasználatnak egy másik, érdemibb oka is. A művészi folyamat, amelynek során a kőből szobor lesz, Mohácsinál mintha nem volna egyértelműen és eltökélten egyirányú, vagyis a kőtől a szobor felé haladó. Mintha művei mindig inkább valamilyen egyensúlyi állapot felé tapogatóznának a szobor és a kő létformája között.

Minden egyes kődarabban felsejlik valami a kőszikla monumentalitásából: minden kődarab sziklatömböket hív elő a képzeletünkben. Ebben rejlik a kő ígérete a szobrász számára. Miközben az alkotás alakulásának folyamata mindig magában hordozza azt a lehetőséget is, hogy a mozdulat, mely az anyag elemelkedéséről, matériájának megszüntetve megőrzéséről ad hírt, túlfut a célon és a tárgy önmagába fordul: olyan műtárggyá válik, melyet immár nem a csúcsok és a mélyek lehelete, hanem csak a művészet légritka levegője éltet.

Mohácsi a megmunkálás, alakítás, faragás takarékos eszközeivel dolgozik: köveit épp csak el akarja kissé emelni a földtől. Ez az emelkedés azonban sohasem légből kapott gesztus, hanem egymásra épülést jelent, statikai kapcsolódást és lépcsőzetességet. Tömbök és támasztékok szigorú rendszerét, mely egyszerre ormótlan és légies.

Ennek az építkezésnek az alapformáját a Nomen est omen című munkája mutatja – reprodukciója talán ezért is került a könyvben a képek élére, a művek időrendi sorát egyedüliként megbontva. Pedig ez a kisméretű kő aligha tartozik Mohácsi reprezentatív szobrai közé, inkább kivételnek számít. Mindenesetre ez az egyetlen, amely kizárólag párhuzamos, vízszintes osztásokkal dolgozik.

Az egyedüli teljességgel szimmetrikus műve, melynek szerkezete szinte iskolásan szabályos és stabil: a legfelsőt leszámítva minden elem talapzatként szolgál, miközben maga is talapzaton nyugszik. Afféle tanpálya ez a Mohácsiszobrokhoz, könnyített kurzus a többihez, melyekben a dőlés dominál.

Annak, aki a mű címét is szem előtt tartja, a három fölső elemben egymásba csúsztatott M és A betű rajzolódik ki, Mohácsi monogramja. Ez a szobor tehát nem csupán tanpálya, hanem névjegy, avagy szignó is. A szignó (és a cím) különös utazóbérlet, mely a műtárgyat mintegy feljogosítja arra, hogy kedve

166

hÉvíz /

Hullámverés

2019/2

szerint közlekedjen, ingázzon a mindennapi világ és a művészet világa között.

A kérdés az, hogyan trafikálnak Mohácsi szobrai?

Kis kerülővel kezdem. Ugyanis e védjegyszerűen kirajzolódó monogram elemei számomra inkább egy kezdetleges autóvá állnak össze. Akárhányszor nézem, olyasforma – bár áramvonalasabb – kőkorszaki járgányt látok bele, amilyennel Frédi és Béni közlekedett. Érzem persze, hogy ez a kéretlenül idetolakodó asszociáció, humoros társítás merőben idegen Mohácsi szobrainak világától, mely a súly és a teher, a nehézkedés és az emelkedés, a gravitáció és a gravitas, a komolyság és a keménység jegyében áll. Műveinek építkezése ugyan formai affinitást mutat Fischli és Weiss Equilibres című sorozatának humoros darabjaival, hiszen ezek is, akárcsak Mohácsi kövei, egyensúlyi helyzeteket hoznak létre, mi sem áll tőlük távolabb, mint a svájci művészpáros elegyes tárgyainak játékos esztétikája. De talán mégis érdemes elidőzni ennél a párhuzamnál/ellentétnél. Fischli és Weiss, illetve Mohácsi között ugyanis olyan éles a habitusbeli eltérés, hogy az már-már kölcsönösen megvilágító erejű művészi karakterükre nézve. A svájci művészpáros karikaturisztikus művészete korunk kellékeivel dolgozik, ennek civilizációs üledékéből építi meg ház körüli tárgyaink trapézmutatvány-szerű konstrukcióit, kedélyesen invenciózus barkácsesztétikájuk szerény spektákulumait. Nos, ha ennek a jellemzésnek az elemeit tagadó módba tesszük, az az érzésem, mintha Mohácsi szobrairól mondanánk valami nyomatékosat. Vagyis: az ő nem karikaturisztikus művészete nem korunk kellékeivel, nem ház körüli tárgyainkból, nem civilizációnk üledékes anyagából építkezik. Ám nem egyszerűen az általuk használt anyag és a hozzájuk kapcsolódó képzetek gyökeres eltéréséről van szó itt. Mohácsi és a svájci művészpáros közt a különbség akkor is hangsúlyos marad, ha Fischli és Weiss répák és reszelők, borosüvegek és merőkanalak helyett valóságos kősziklákkal dobálózik és egyensúlyoz. Sőt épp Egymásra rakott sziklák címet viselő szoborsorozatuk az, mely még inkább felkínálja a Mohácsi szobraival való összevetést. Ezek a szobrok ugyanis, noha nyilvánvalóan az építkezés, a dolgok egymásra helyezésének egyszerű formáját használják, nem az archaikus fenség, hanem a humoros nagyság monumentumai.

Milyen másképp működik ez Mohácsinál! Még akkor is, ha egyik korai munkájának címe, a Zsebdolmen éppenséggel a nagyság és az ősiség ironikus olvasatát látszik sugallni. A dolmenek a megalitikus kultúrák emlékei közé tartoznak, hatalmas, támkövekre helyezett kőlapok. Épp úgy nézhetjük őket mesebeli óriások asztalának, mint ősi lakóhelynek vagy templomnak. Mohácsi a főiskola elvégzése után sorra járta Anglia, Skócia és Wales dolmenjeit. Egy

2019/2

hÉvíz /

Hullámverés

167

interjúban így beszél arról a döntő hatásról, melyet a megalitikus kultúrákkal való találkozás jelentett számára: „Követ előtte is faragtam, de ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy szobrász leszek. Az indíttatásom tehát ebből a találkozásból ered, amikor megismerkedtem egy olyan szobrászattal, amelyről nem tudjuk, vajon szobrászat volt-e vagy inkább építészet. Olyan építkezés jellemezte, amelynek során szabad téren nagy köveket használtak, s az együttes elemeit úgy helyezték egymásra, hogy minden statikai kapcsolat »igaz« volt, illetve, amelyik nem, az nem tudott fennmaradni. Továbbá ezek a kompozíciók olyan dombhátakon állnak, ahol a hatalmas negatívok a világító háttér előtt rendkívüli jelentőséggel bírnak.”

A kötetben reprodukált művek közül a Zsebdolmen a legkisebb méretű – a névjegyszerű Nomen est omen mellett –, de ez a kicsiség korántsem ironikus, épp ellenkezőleg: egyfajta tisztelgés ez a nagyság előtt. Távol esik tehát tőle bármiféle humoros degradáció. A Zsebdolmen halk programnyilatkozat, eltökéltség- és ambíciómakett, hordozható és személyre szabott házi oltár. A Zsebdolmen is névjegy. Névjegy, amit az ember letesz az asztalra.

Csakhogy abban a fajta szobrászatban, amelyet Mohácsi művel, számít a méret. A könyv időrendben egymást követő szobrai, mint afféle növekményi napló, tendenciaszerűen mutatják a művek méretének növekedését, egyre nagyobbá válását, és azt is, hogy e növekedéssel párhuzamosan a súlyuk is nő.

Szó szerint és metaforikus értelemben is. Az utóbbit plasztikusan jelzi az a tény, hogy van, amelyikről kettő, három, sőt négy fotó is szerepel a könyvben, mely képes különböző nézeteiket is megmutatni.

Ugyanakkor a fotókon csak kevéssé látszik a méret. Fontosabb a kapcsolatok, kötések, súlyviszonyok elemi tömbjeinek plasztikussá tétele – és épp erre szolgál a méret: hogy kiemelje és jól láthatóvá tegye „a statikai kapcsolatok igazságát”, amiről Mohácsi a megalitikus kőstruktúrák kapcsán beszél. A nagyság tehát Mohácsinál nem csupán tömbszerűséget jelöl, hanem legalább annyira építkezést, melynek alapegysége a talapzat: a talapzatok műveken belüli rendjét, hiszen itt minden egymásra épülő elem egyben egy másik talapzata is.

1970-ben Jack Burnham felkapott – majd gyorsan elfeledett –, invenciózus és inspiráló könyvet adott ki Beyond Modern Sculpture (Túl a modern szobrászaton) címmel. Ennek első fejezete a szobor talapzatának eltűnésével, mint a modernség jellegadó tendenciájával foglalkozik, megállapításai pedig kapcsolatba hozhatók Mohácsi köveinek karakterével és ambíciójával.

168

hÉvíz /

Hullámverés

2019/2

„A talapzat – írja Burnham – a szobrász konvencionális eszköze arra, hogy művét belegyökereztesse a környező valóságba, miközben biztosítja különállását. A talapzat ilyen formán fizikai és pszichikai értelemben is szürke zónát teremt […] a talapzat a távolság és a méltóság auráját hozza létre a kiemelt tárgy körül.”

A talapzat tehát alapjában véve konvencionális eszköz, de Mohácsinál kezdetben, az 1990-es évek közepén még az anyaga és használata is annak mondható. Ekkori mészkőszobrai (Angyalkő, Zsebdolmen, Vadkelet kapuja, Hajnal, Hollókő, Bárka) viszonylag kicsi, bár évről évre kissé nagyobb méretű szobrok, melyek fából készült hagyományos, simára csiszolt téglatest talapzaton állnak.

De maguknak a talapzatoknak is többnyire két tagozata van. A faoszlopon egy-egy nagyobb felületű falap nyugszik, és ezen a kőszobor, sokszor saját anyagából kialakított talapzatán. A szobrok magassága kezdetben mindössze 20 centi körüli, és az említettek közül csupán az egyiké haladja meg jelentősen a fél métert. Vagyis ezek a korai szobrok alapvetően a múzeumi térben keresik helyüket, és kis méretükből fakadóan nem is kövön vagy padlón, hanem mintegy mesterségesen megemelve, posztamensre állítva.

Ugyanakkor, a Zsebdomen mintájára, mindegyikben benne feszül a monumentalitás, mely a kő anyagához, nagyoló megmunkálásához, nonfiguratív vagy elnagyoltan figuratív karakterükhöz kötődik. Ezek a szobrok tehát az ábrázolás és a tömbszerű, absztrakt alakítás között is egyensúlyoznak. Talapzatuk tárgyszerűségüket emeli ki, címeik viszont kivétel nélkül beszédesek. A kilencvenes évek végétől a szobrok volumenének növekedésével az oszlopszerű posztamens szükségtelenné válik, de a talapzat, mely immár kőtalapzat, hol szabályosabb, hol szabálytalanabb formában továbbra is megmarad és markánsan különválik a szobortól. Pontosabban a korábbi kövek egy tömbből faragott jellegével szemben maga a szobor épül fel világosan elkülönülő szegmensekből, kövekből.

Vagyis a művek egymást tartó, támasztó, támogató talapzatok rendjeivé és rendszereivé lesznek. Emlékszünk, hogy Mohácsi a Nomen est omen című kis „követ”, e szerkezeti sajátság vízszintes tagozású alapformáját afféle névjegyként állítja a kötet élére. E gesztusban, és a talapzat Mohácsi-féle megőrzésében és védjegyszerű megsokszorozásában is tetten érhető markáns eltérése a kortárs szobrászat mainstreamjétől.

Burnham írja: „A modern, nem-ábrázoló művészet számottevő változást hozott a talapzat általános használatában […] A legfontosabb az a természetesség, amellyel a dolgokat, a tárgyakat épp úgy, mint az organizmusokat, annak tekintjük, amik, nem pedig annak, amit ábrázolnak. Ekképpen a talapzat leépítése vagy

2019/2

hÉvíz /

Hullámverés

169

elhagyása a szobrászat ’szekularizációjának’ eleme. A szobrok megfosztódnak a ’műtárgy’ régi töltetétől és aurájától. […] Úgy is mondhatnánk, hogy a szobrász arra kéri a nézőt, hogy felejtse el a művészet hősi múltját és koncentráljon a köznapian természetesre, itt és most.”

Vegyük csak az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb szabású szobrászát, Richard Serrát, akinek vaslemezei alighanem jóval közelebb állnak Mohácsihoz, mint Fischli és Weiss profán művei. Affinitást mutat köztük a billenékeny statikai helyzetek monumentális masszivitásához való kötődés, és e kötődés heroikus gesztusa. Az egyensúlynak ehhez a megbillenéséhez persze a fenyegetettség érzése is társul. Ennek köszönhető, hogy az egyensúly mutatványa Serránál, akárcsak Mohácsinál, egy pillanatra sem veszti el színezetének komorságát (à la Fischli és Weiss). Serra acéllapjai, lemeztömbjei azonban nélkülöznek mindenféle talapzatot. Az általa létrehozott statikai műállapot jellegadó elemei – a dőlés, a tömeg, a veszélyérzet és a monumentalitás – épp a talapzat hiányára épülnek. Ezzel szemben Mohácsi a prominens talapzat alapvetően múltba néző gesztusát úgy írja át, hogy szobrainak minden eleme egyben talapzatként is szolgál. További különbség Serra „vasai” és Mohácsi „kövei” között, hogy Serra a fejlett technikai civilizáció egyszerre ormótlan és kecses, önálló életre keltett monstrumaival dolgozik: művei a gyáripari-fenséges példái, megdöntött acéllemezei, acélfalai az irdatlan méretű hajótestek vízre bocsátásának gyermekkori emlékeit absztrahálják. Mohácsi kövei viszont ősiek és archaikusak, a technikai civilizációtól érintetlen természeti világ tömbjei és darabjai. Az ő szobrai, mondhatni, a technikai civilizációtól való absztrahálás monumentumai.

Erre erősítenek rá címeik is, melyek a név-kő-kereszt tengelyen az archaikumba, a világban való tájékozódás elemi formáira (hajnal, üstökös, szél, jel, bárka, iránytű, kapcsolat) utalnak vissza, az absztrakt forma értelmezéséhez, betájolásához kínálnak szavakat.

A névjegyszerű kövek közé tartozik a már említett Nomen est omenen kívül a Névkő és a Mohalit. A Névkő középső eleme M betűt formáz, a Mohalit pedig a művész és az általa használt anyag (kő) görög nevének összevonása, a kő játékos megkeresztelése. A keresztelés, mint névadás Mohácsi címképzésének jellegzetes gesztusa: Angyalkő, Hollókő, Névkő, Szélkő, Esőkő, Szemkő, Pecsétes kő, Mérföldkő. De azt is mondhatnám, hogy a kőből, mint anyagból, nála a tágan vett keresztforma révén válik szobor. A kereszt már csak ezért sem szükségképpen szakrális jelentésű elem Mohácsinál, noha a forma ezt a jelentést is magára veszi, gyakran explicit módon (Pikuah Nefesh, Kereszt, Angyal), hanem az építkezés természetes, egyszerű formája, az, amit az egymásra helyezett kőtömbök,

170

hÉvíz /

Hullámverés

2019/2

kőlapok rásegített egyensúlyi állapota kiad. A kereszt ekképpen kétszeresen is alappillére Mohácsi művészetének.

Az első évtizedet egyértelműen a keresztforma uralja, még a Hollókő és Bárka című darabokon is ez sejlik át, a könyv Sötét kereszt – Névkő oldalpárja pedig ezt a védjegy- és névjegyszerűséget nyomatékosítja. Ugyanakkor a Névkő az, amelyen a kereszt először dől meg látványosan. A jel-kép mintegy bemozdul, nem pusztán egy keresztet érzékelünk, hanem azt is, hogy valami tartja, hordozza, viszi azt. Maga a kereszt animálódik itt, vagyis elválaszthatatlanná válik benne az, amit visznek és az, aki viszi, a személy és a dolog. Ekképpen antropomorfizálódnak Mohácsinál a kőtömbök tagozatai és ízesülései: ízületek és végtagok képei vetítődnek rájuk. Nem jelentéktelen tény, hogy a dőlés – és ezzel együtt a tartás – drámáját a Névkő viszi elsőként színre. A kő animálása és antropomorfizálódása takarékos, de annál határozottabb mozdulatokkal történik meg ezekben a szobrokban. Az utóbbi évtized kövei között azonban jelentkeznek és megszaporodnak olyanok is, melyekből hiányzik az egymást keresztező, egymást támasztó síkok ellenpontozó játéka. Ezek meghatározó iránya vertikális, afféle ízesült oszlopoknak hatnak. Az utolsó reprodukált mű (Járókő, 2013) is e nembe tartozik. Noha láthatóan viseli a korábbiak terhét, minden szakrális felhang nélküli lépés ez, talán egy új irányba való elindulás első mozdulata.

Mohácsinál a kövek (szobrok) címe olyan hangsúlyos, hogy a névadás oldja meg, ha megoldja, az absztrakció és ábrázolás problémáját, ez teszi köveit beszédes szobrokká. Nála a műcím is támaszték, mely a forma billenékenységének korrekciója, a kő, mint szobor támasztéka, verbális talapzata. Szobrai ekképpen akart és akaratlan antropomorfizmusok között is egyensúlyoznak. Az egyensúly kérdése mélyen összefügg itt a monumentalitás lehetőségével, a művészet magaslati levegőjével és légszomjával. A belső érzelmi és gondolati dúltság formája a statikai és anyagszerű dőltség. „A szobrászatom – írja Mohácsi – egy megbillent kultúra ellenében tett megtámasztási gesztus, egy kibillent kultúrában tett egyensúlyteremtési kísérlet.” Elbírják vajon ezt a terhet Mohácsi András kövei? Kő kövön: marad vagy nem marad?

Beck András

2019/2

(Szeged, 1961) esszéket ír. Legutóbbi könyve: Raktárkészlet – 1968 / Kundera / 1988 / Tréfa / 2018.

hÉvíz /

Hullámverés

171

THE POETICAL WORKS OF JOHN MILTON. Printed from the Original Editions with a Life of the Author by A. Chalmers. With Twenty-four Illustrations by John Martin.

Horváth Viktor

A vakmerőség

John Milton és a túlvilági társadalmak

A vakok. A hagyomány szerint Homérosz vak volt – akár az Iliász, akár az Odüsszeia Homéroszáról van szó –, és lám, fejből tudta, hogy mit beszélnek az istenek az Olümposzon. Hősét és kollégáját, Teiresziászt megvakította Héra, mert egy vitában a számára kedvezőtlenül nyilatkozott a nők és a férfiak közötti gyönyöreloszlásról, ezután kapta kárpótlásul a jóstehetséget Zeusztól. Mitikus gondolkodásunkban az e világi látás és a transzcendens látás nem dimenziókként, hanem szegmensekként működnek, tehát az adott sávszélességet csak egymás rovására foglalhatják le. Vagy e világi látás, vagy túlvilági kontakt.

A látnokság a vakok kártalanítása; valamit valamiért: túlvilági hozzáférés kontra szemek. A kettő együtt nem megy. Még általánosabban, immár a nyugati középkor szerelemkoncepciójával is egyesítve a képletünket: túlvilági hozzáférés az Istenség vagy az Istenséget jelképező égi nő általi üdvözüléssel – avagy e világi élet. Válassz! Élet + Vakság = Transzcendens kontakt; Látás + Transzcendens kontakt = Halál.

Kasszandra lát ugyan, de senki nem hihet neki, akárhányszor is teljesednek be korábbi jóslatai – mintha a vakság itt áttevődött volna a jósról a közönségre, és ez a befogadói oldalon jelentkező tömeges világtalanság még súlyosabb tünet.

Kasszandra megelőlegezi a romantikában kibomló ötletet: a művész periferikus; még ha hisz is neki a befogadó, a társadalom, nem használja a prognózisait.

A jövő előre tudása uralom az idő felett, avagy időn kívüliség, az idő eltüntetése; visszatérés a tudat előttihez vagy eljutás az emberfelettihez. Az idő emberi. Agyműködés, tudati képződmény. Az álmaink, terveink, ábrándjaink, emlékeink, látomásaink által multiplikálódik az alacsonyabb szervezettségű anyag csakis jelenbéli valósága idővé, és ha már létrejött belőlünk az idő, úgy ejt foglyul bennünket, ahogy a detektívet a krimi labirintusa, az írót a regénye, a vírust a gazdaállata, a fermentáló baktériumok populációját a must. A bacik nem látnak ki a hordóból, felemésztik odabent a cukrot, méreggé alakítják, és

2019/2

hÉvíz /

Hullámverés

173

meghalnak tőle; a felügyelő hiába találja meg a labirintus közepében a gyilkost, ő maga nem jut ki, és mehet át a következő krimibe új gyilkost keresgélni, és ha a vírus megöli hordozóját, ő maga is meghal. A látnok fél lábbal kijut a világából, de ennek ára van.

John Milton a forradalom mellé állt, Cromwell embere lett, örült, amikor I. Károly királynak levágták a fejét, aztán Milton büntiből megvakult, Cromwell meghalt, jött a restauráció, a műveit hóhérok égették el a városok terein – ennek a protestáns és a katolikus egyház egyaránt örült –, ő maga is épphogy megúszta némi börtönnel és pénzbüntetéssel, sorra haltak meg a feleségei, gyerekeivel összeveszett, csetlett-botlott a nagy feketeségben és kavarodásban, aztán valamire felfigyelt, még jobban figyelt, állítgatta az antennáit, melyek látása elvesztése után nőttek ki a fejéből, aztán gyorsan diktálni kezdett. Az irodalmimitológiai hagyományt újracsavarozta maradék életéhez és ahhoz, ami a körülötte kavargó korából a fejében épülő elveszett Paradicsom kompozícióján átszűrődve még eljutott hozzá. A restauráció kori Anglia fertelmes működése összekeveredett a középkori skolasztikával és az ókori mitológiai apparátussal, a Biblia az apokriffel, Démokritosszal és a 20. századi kozmológiával, hogy aztán fényesre kalapálva berregjen előttünk az Elveszett Paradicsom a maga térhajtóművével és időalagútjával. Könyörtelen gépezet rettenetes fogaskerekekkel, mélységes garatokkal és ördöglakatokkal meg pokolgépekkel, a szférák halk csilingeléssel forgó kristályhéjazatain surrogva korcsolyázó, végeérhetetlen orgazmust éneklő angyali légiókkal.

A Sátán és bandája úgy tápászkodik fel a mennyei vereség után, mint akivel leszakadt a ringlispíl, de valahogy mégis túlélte az esést. Úristen, hol vagyok? Mi ez a fertelmes hely? Hát ez borzasztó. És hogy nézek ki? De hiszen én nem ilyen voltam. És az embereim? Micsoda szakadt csürhe! Összeszedi a seregét, amelyet levertek a Mihály arkangyal vezette kormányhű erők, és létrehozzák a demokratikus intézményrendszert: a Poklot. A Mennyben nem volt demokrácia, ott minden tiszta és kényelmes, senkivel nem kellett egyeztetni meg taktikázni, hanem csak hinni kellett a szeretettel integráltan működő hűbéri királyságban; ott Lucifer volt az uralkodó helyettese, és azért lázadt fel, mert Isten a saját fiát nevezte ki saját maga legfőbb helyettesévé. Ez amúgy minden feudális királyságban normális eljárás, csakhogy ekkorra a fő-fő főangyal már máshogy képzelte el a Mennyet, már nem volt hűbéri-normális. Áruló lett.

174

hÉvíz /

Hullámverés

2019/2

Még több: független. Gondolkodó, logikus elme, feladta a hitet, a szeretetet feltételessé tette, ezzel megbukott mint időn kívüli lény. Így történt: Az Úr nem csak helyettesévé, hanem egyből Messiássá is kinevezte Jézust, ez pedig nonszensz, a még meg sem teremtett időrend felrúgása, mert még nincs ember, akit meg kellene menteni. Isten ezt azért csinálta, mert Lucifer már meghibbant, vagy Lucifer azért hibbant meg, mert Isten ezt tette? De hát hogyan tudná Lucifer megteremteni az időt az Úr nélkül? Minimum gyanús, hogy Isten magával hasonlott meg, illetve valahogy belekeveredett a maga által kreált keretekbe.

Lucifer nem érti a feladatot, nem tudja megfejteni a talányt, viszont dolgozni kezd rajta, és mi csak azt látjuk, ahol Lucifer elakadt: ez a messiásság nonszensz.

Az Isten pedig hagyta, hogy a legszebb teremtménye fellázadjon az ember megmentése miatt, akit majd éppen emiatt a lázadás miatt kell megmenteni, amely lázadás az ember elkárhozása miatti messiáskinevezés miatt tört ki – ez ördöglakat, időhurok, sci-fi. Az Éden itt veszett el, amikor még nem is létezett, ez az absztrakció kezdete és a feltétlen szeretet vége, az árulás.

Az áruló és a szabad individuum között nincs éles határvonal – ha mégis van, a határt az éppen hatályos, ám elég sűrűn változó törvények mutatják. Feudális egyeduralomban a társadalom kötőanyaga a hűség; és ez a gondolatokra és érzelmekre is vonatkozik: tehát én azt gondolom, amit a gazdám gondol, és azzal szimpatizálok, akivel a gazdám is, ha pedig ő szakít valakivel, akkor az az ember többé nekem sem barátom. Ez a rend meleg, természetes és empirikus, viszont amikor a Nyugat ennek véget vetett – nagyjából Milton korában –, megölték a földi királyt, megtagadták a lojalitást, felszabadult a gondolat, létrejött a független individuum, ez felpörgette az innovációt, és Anglia meghódította a világot.

Vérrel, tudománnyal, erőszakkal, ökonómiával, művészettel, kényelemmel, technológiával, elvekkel, absztrakciókkal és elfojtással. Lucifer a gazdájához hűtlen áruló, egyben a vívódó és saját mentális csapdáiból kikeveredni képtelen egzisztencia – ugyanúgy került a perifériára, ahogy Milton.

Isten monumentális alakján nincs mit keresgélni, ő örök, és tartalmaz minden időket és tudásokat, öntudatlan, nála a népe egyharmadának elpártolása még csak a felszínt sem karcolta, hiszen tudta előre, ő találta ki az egészet, miközben a játéka önmagát továbbírja benne önmagával együtt, aki a továbbírást és új önmagát is tartalmazza. Függőbetegnek tűnik, aki úgy belegabalyodik a maga által írt programba, hogy az napi életvezetési problémát okoz – ahogy ez más függőbetegekkel is történik. Istennek gondjai támadnak a játék virtuális szereplőinek uralásával; amennyiben győz, saját játékát rongálja. A találmánya logikailag nem védhető, de hát ahogy a függőbetegség sem, úgy Isten sem

2019/2

hÉvíz /

Hullámverés

175

logika kérdése – számára sem lenne tétje az uralomnak, ha nem keverné bele magát és családját a teremtményei pitiáner ügyeibe. Vele nincs sok munka, esély sincs a megértésére. A Sátán viszont oly sok szinttel van ez alatt, hogy ő már látszik a számunkra, még ha kozmikus magasságokban is, azazhogy éppen a belátható kozmosz határvidékén, és elborzadunk a hatalmasságától. Itt dolgozik bennünk és a közösségeinkben, ő elérhető – a mennyei egyeduralomból érkezett hozzánk, dicsősége és hatalma még romjaiban is felmérhetetlen.

Odafönt az angyalok egyharmada tartozott Lucifer alá mint hadúr alá.

A földi társadalomberendezés szerint a király vazallusának a vazallusa nem a király vazallusa, és mivel az emberek túlvilágképei mindig az e világi társadalom tükörképei, így Lucifer angyalai a lázadásban is hűségesek maradtak urukhoz.

Pedig kétszeres túlerővel kellett szembenézniük, tudták, hogy veszíteni fognak, és vesztettek is. Ha nyernek, az a feudalizmus fennmaradása új uralkodóval, csakhogy a demokrata Lucifer éppen a lázadásával mondta fel a feudalizmust, aminek a megszerzéséért harcba szállt. Úgy látszik, ettől a feloldhatatlan ellentmondástól végképp megbolondult.

Milton kognitív disszonanciájára is ez lehet a magyarázat. Lefejezem a királyt a való életben, mert már jobb a demokrácia a királyságnál, belevakulok a vakmerőségembe, aztán amikor a király visszatér, és majdnem belepusztulok a visszatérésébe, pokolra küldöm a demokráciát – illetve a demokráciára küldöm a Poklot. Milton Mennyországa autokratikus, a Pokla demokratikus, miközben ő élete delén a király ellen fordulva demokrata. Vajon ennek a tudattalan korrekcióját végzi el főművében?

Amint a bukás után a Sátán és csapata összeszedelőzködnek borzalmas klímájú új hazájukban, parlamentet építenek (Pandaemonium), a parlamentben képviseleti rendszert szerveznek nagyjából cromwelli minták után, és összeül az első országgyűlés. (Az ördögök egyébként Milton kései művészetében is hűek maradnak elveikhez: a Visszanyert Paradicsomban szintén minden alkalmat megragadnak a tanácskozásra és a kollektív döntéshozatalra. Az történik, amit a főnök akar, de mégis fontosnak tartják a kereteket – ilyen az alkotmányos monarchia.) A tanácsban felszólalnak a rangsorban Lucifer után következő hadurak, Belzebub, Beliál stb., hogy kialakítsák az új rezsim külpolitikáját, tehát a Mennyekhez és Istenhez való viszonyt. Mindenki érvel hajlamai, vérmérséklete és a szónoklattan antik, Quintilianus által kidolgozott protokollja szerint; az álláspontok az újbóli nyílt csata és az ármányos aknamunka között ingadoznak, van, aki szerint hadakozás helyett inkább helyben, bölcsen kialakított

176

hÉvíz /

Hullámverés

2019/2

államrezónnal és átgondolt kormányzati tervezéssel kellene élhetővé tenni az új hazát (!), végül Lucifer ötlete tetszik a legtöbbeknek, megszavazzák, és ezzel elindul Az Ember Megkísértése-terv.

Ez a Világ teremtése utáni második legjelentősebb túlvilági projekt – bár ha a legelsőt, a Kozmosz létrehozása előttit is beleszámítanánk, akkor csak a harmadik lenne, viszont a Kozmosz teremtése előttit nem számolhatjuk bele, mert az maga Isten és az Ő terrénuma, ott pedig még nem volt idő és nem voltak irányok meg sorrendiség sorszámokkal. A miltoni kozmogónia ugyanis a következő: 0. Isten létezik a Mennyben az angyalokkal és Jézussal, rajtuk kívül pedig létezik a Káosz birodalma, ahol az elemek egymással összebékíthetetlenül, ugyanakkor egymással összevegyülve küzdenek, nincsenek magasságként vagy mélységként értelmezhető irányok és kiterjedések, nincs idő, és a szerző a legszélsőségesebb hőmérséklet értékeivel jelzi, hogy nincsenek hőmérsékletek sem. A Káosz kaotikusságát az emberi katonai-hadtudományi terminológia és a mindezeket kizáró káosz egymáshoz alkalmazásának logikai buktatója jeleníti meg – Milton nemcsak beszél róla, hanem csinálja is, mármint a káoszt. Maga a Gonosz is majd belerokkan, mire átvergődik rajta – itt válik igazán heroikussá Lucifer alakja –, nem is csoda, hiszen ő is csak a Kozmoszban értelmezhető, a Kozmoszon kívül neki is szkafander kell a túléléshez; vagy a káosz uralkodójának a jóakarata – ezt némi átvilágítás után megkapja.

Az, hogy a nagy mennyei meghasonláskor az Égi Birodalomban már irányok vannak – a sértett Lucifer az északon fekvő domíniumába vonul el, hogy seregével felkészüljön a csatára –, illetve hogy a csata idején a Mennyeknek már földi topográfiája van – csata közben az angyalok feltépik a Menny hegyeit, és egymás fejéhez vágják őket, továbbá az égi hatalmasságokra a még meg sem teremtett emberek lelki tulajdonságai jellemzőek – ezek a mozzanatok mélységesen kongruensek a nagy szakadással. Ez szekularizáció az idők kezdete előtt, ami az idők kezdetéhez vezetett, és viszont: az idők kezdete, ami szekularizálta, földi minőségbe rántotta Isten országát, mikor még nem is volt Föld.

1. A csata után a Mennyek oldala megnyílik, és miután a résen kihullanak a megvert seregek, a befoltozott lyuk helyén egy aranyláncocskát lógatnak le, amely az újonnan megteremtett Világot, a mi Kozmoszunkat tartja annak összes csillagával, galaxisával, és természetesen a Földdel, de ez az egész nagyon pici a Mennyekhez képest. A bukott angyalok csak úgy érhetnek le, hogy már van hova, tehát immár végleg fel kellett találni az irányokat, de nagyon gyorsan. Tehát mire leérnek, ott lent várja őket a szintén újonnan megteremtett fegyencgyarmat, a

2019/2

hÉvíz /

Hullámverés

177

Pokol. Mind a Kozmosz, mind a Pokol teremtésének anyagigénye van, és immár térigénye is; ezt pedig a Káosz rovására elégíti ki a Mindenható – a Káosz mint uralkodó, a nagy Anarcha, ezt erősen nehezményezi; már a Pokol teremtése is bántotta őt, a Föld és az Éden pedig végképp leverte a biztosítékot, de nem tehet mást, őrzi azt, ami megmaradt számára.

Erről Ádám és Éva mit sem tud. A végtelenül indázó katalógusok és a mitológiai apparátus grandiózus kerregésének hátterén az Úr vissza-visszatérő dicsőítésével foglalkozó stréber emberpár a Paradicsomban munkával is foglalkozik. Ádám képességeik és erejük szerint osztja meg a munkát Évával – csak a katasztrófa után lesz kissé hímsoviniszta (felteszi a kérdést, hogy miért nem talált módot Isten a nők nélküli szaporodásra – akkor megúszhatta volna).

2. Az Ember Megbuktatása-terv A pokoli országgyűlés a jogállamiság szabályait tiszteletben tartva tendert ír ki a terv végrehajtására – a szavazáson, hogy, hogy nem, ismét Lucifer nyer.

Kinyittatja a Pokol kapuját, és visszahőköl. A Mennyekben született, a Pokolba került, de ezek egyaránt a Kozmosz tartományai; itt viszont valami olyasmit tár elé a vak Milton, amit nem ismer, ami isteni, angyali, démoni és emberi léptéken kívül esik, ami alul- és felülmúlja ördögi elképzeléseit természetről és társadalomról. Végül erőt vesz magán, kibontja vitorlafesztávnyi szárnyát, és a peremről vakmerően beleveti magát a Káosz uralta és Véletlen kormányozta ősplazma füstölgő gammakitörésébe, hogy a végtelen semmin át elhozza a Földre a demokráciát. Jön.

Horváth Viktor

178

(Pécs, 1962) író, műfordító. Legutóbbi könyve: Tankom (2017).

Jelenleg John Milton Elveszett Paradicsomának új magyar fordításán dolgozik, melyből részletet is olvashatnak ebben a lapszámban.

hÉvíz /

Hullámverés

2019/2

VĂ­zibicikli

Fotรณ: PIM

Üsd Titán,

avagy a költők költője

„Sötét felhők és sötétlő lombok.” Így indul első nyomtatásban megjelent verse a Nyugatban – éppen 110 évvel ezelőtt, 1909-ben.

Világ életében különcként élt, de ez nála nem póz volt, ő valóban kívülállónak született. Élete nagy részét keserű mellőzöttségben töltötte, kevesen kedvelték és értékelték. Egyedülálló, semmilyen skatulyába sem gyömöszölhető regénye, A feleségem története 1958-ban jelent meg franciául, Lizzy és Störr meghódították Párizst. A francia kiadás az itthoni közöny talajára hullott könyvet magasba repítette. Tucatnyi nyelvre fordították, 1965ben Nobel-díjra jelölték alkotóját. A különös szerelmi történet szinte időtlen térben játszódik, a történelem alig hagyott nyomot rajta. A mű ma is komoly rajongótáborral bír, egyik leglelkesebb híve Enyedi Ildikó filmrendező, aki húsz éve szeretne filmet csinálni a történetből, és idén végre elkezdhette a forgatást. A monomániás íróról, Füst Milánról és monologizáló főhőséről, Störr kapitányról Szederkényi Olga beszélgetett Szilágyi Judittal, a Digitális Irodalmi Akadémia Füst Milán-szakértőjével, az író Teljes Naplójának és levelezésének szerkesztőjével.

Szederkényi Olga: – Mikor olvasta először A feleségem történetét?

Szilágyi Judit: – Egyetemen, mert Füst Milán nem középiskolai tananyag.

Semmilyen formában nincs benne a középiskolai könyvekben, ha valaki szerencsés vagy lelkes, ráakad. A diákok a Nyugat-korszakból tanulják Móriczot, Babitsot, Karinthyt, Kosztolányit, Adyt – ők talán könnyebben befogadhatóak. Füst Milán bonyolultabb. Ha valamit lehetne tőle tanítani, az éppen A feleségem története, bár talán ez sem tizenéveseknek való.

SzO: – Füst Milán élete nem indult egyszerűen: egy Dohány utcai trafik zsebkendőnyi konyhájában nőtt fel basáskodó édesanyjával. A szegénység és a csonkacsalád mennyire határozta meg sorsát?

SzJ: – A Hársfa utca 6-ban született, néhány éve ezt emléktábla is jelzi. Apja bohém természetű hivatalnok, legendás ivócimborája, Obrenovics Milán szerb trónörökös tiszteletére adja fiának a Milán nevet. A kisfiú hatéves, amikor nem túl megbízható édesapja meghal. Ezután erőszakos édesanyja hivatalokba cipeli a

2019/2

hÉvíz /

vízibicikli

181

gyermeket, ahol elő kell adnia a „bőgési jelenetet”. Ketten együtt így taposnak ki maguknak egy trafikot a Dohány utcában. Ott valóban nyomorúságos körülmények között élnek: az üzlet hátsó felét függönnyel választják le, szalmazsákon alszanak.

Az is igaz azonban, hogy pár év múlva ugyanabban a házban szereznek maguknak egy apró lakást. Ott sem lesznek fényűzőek a körülményeik, de azért valamivel kényelmesebben telnek mindennapjaik. Közben az anya örökké becsmérli fiát: ha az ifjú Füst az ágyon fekszik és verseket költ, semmirekellőnek nevezi. Amikor első verseskötete megjelenik, édesanyja a könyvet a sarokba hajítja, bele sem néz, és számon kéri: miért nem megy rendes hivatalnoknak, kiszámítható élettel. Füst Milán közben elvégzi az iskoláit, jogi doktorátust szerez és felsőkereskedelmi leányiskolai tanár lesz. Minden ambíciója, hogy anyjának bizonyítson. 1916-ban végre jobb lakást tud bérelni maguknak, de az addigra súlyos beteg édesanyja fél évvel később meghal.

SzO: – „Örökké kimerült, állandóan beteg, már ifjúként aggastyán, ő már csak a kegyes halálra vár.” Nádas Péter írja ezt Füst Milánról. Nem túlzás ez?

SzJ: – Az tény, hogy Füst Milán nem életrevaló. Több példa is van a naplójában, amely ábrázolja saját sutaságát. Egy bankban dolgozik, csörög a telefon, felveszi. Az éppen mögötte álló igazgató nevét kellene bemondania a távbeszélőbe. A túloldal azonban nem érti a nevet. Mire Füst: „Nem érti? Akkor betűzöm az igazgató úr nevét: H, mint halál…” Ő ilyen. Abszolút nem kapcsolódik a realitáshoz. És nagyon komoly hipochonder, de nem alaptalanul. Mivel szegényes körülmények között nő fel, elkapja a tüdőcsúcshurutot. Még kiskamaszként vért köp, megbetegszik. A zsidó hitközség és a segélyező egyletek összefognak, elküldik egy hónapra Abbáziába, kúrára. Innen eredeztethető soha el nem múló betegségtudata, hipochondriája, halálfélelme.

Mániákusan számontartja és ápolja betegségeit. Idős korában, ha vendég jön hozzá, akkor behívatja Erzsit, a feleségét, és megkéri, hogy sorolja fel mind a huszonhárom betegségét. Ez egy olyan szerep, amiben Füst Milán jól érzi magát – mert szerinte a betegséghalmozás a kiválasztottságot, a bölcsességet és a tapasztalatot is jelzi.

SzO: – Közben igen fiatalon elindul költői, írói karrierje, befogadja a Nyugat…

SzJ: – Amikor Füst végez az egyetemen, összebarátkozik egy kávéházban Kosztolányival. Akkor már létezik a Nyugat. Kosztolányi biztatja, hogy keresse meg Osvát Ernőt a költeményeivel. Így is tesz, Füst beállít a szerkesztő úrhoz, de azt kezdi el bizonygatni, hogy ő nem verseket hozott, pedig a szerkesztő úr biztos azt várná. Osvát ingerült lesz. Megkérdi, hogy akkor mit akar és mihez ért. Mire Füst kivágja: én gondolkodni tudok és akarok. Visz is egy tanulmányt, amelyet Peter Altenbergről, a kor kedvelt osztrák drámaírójáról írt. Ez jelenik meg tőle először, 1908 decemberében. Egyébként már ekkor Füst néven publikál, de az eredeti Fürstöt hivatalosan csak pár évvel később magyarosítja.

182

hÉvíz /

vízibicikli

2019/2

SzO: – A verseit eleinte sokan ellenérzéssel fogadják. Szabadverseit Karinthy és Osvát ugyan méltatja, de jóval több cinikus kritika éri a szerzőt.

SzJ: – A nagy magyar verstani alaptétel az, hogy Füst Milán és Kassák Lajos a magyar szabadvers megteremtői. De ők ketten nagyon más irányba indultak.

Füst sorai iszonyú hosszúak, sajátos belső ritmusuk van, néhol előbukkannak rímek is – szokatlan és sehova sem besorolható a lírája. Óriási szerencséje, hogy Osvátnak tetszik, amit csinál. És a szerkesztő a kapu, akin keresztül az út a Nyugatba vezet.

Később nagyon szoros lett a kapcsolatuk, „halálos barátjának” nevezte Osvátot, akinek ítélete a legfőbb mérték volt Füst számára, egész életében – még a szerkesztő halála után is – neki akart megfelelni.

SzO: – Ez a suta fiatalember céltáblává válik. Miért?

SzJ: – Amin lemérhető az, hogy mennyire újszerű és meghökkentő, amit Füst csinál: az ellentábor reakciója. A Nyugat köréből senkit nem ér annyi támadás, mint Ady Endrét – és Füst Milánt. Adyval szemben inkább tartalmi, szemléletbeli fenntartások vannak, ő ebben az értelemben provokál. Füst pedig szokatlanságával, szabálytalanságával. Nem is tudnak vele mit kezdeni. A Borsszem Jankó című élclapban például évekig rovata van a Füst Milán-ellentábornak, Üsd Titán álnéven. Szinte hetente jelennek meg róla paródiák, cinikus kritikák. Ez közben óriási reklám is a szerzőnek. Füst a naplójában meséli, hogy fodrásza egyszer vágja a haját és rájön, hogy ki ül a székében, majd hahotázva, térdét csapkodja, hogy Üsd Titán haját vágja. Bár Füst ezt rendkívül megalázónak érzi, az ismertségét jelzi a történet. A költőt kárpótolja, hogy Osváttal az élen létezik egy szűk réteg, aki pedig a legtöbbre tartja. Már életében, és azóta is sokan Füstöt nevezik a költők költőjének.

Ez azt jelenti, hogy a bennfentesek nagyon sokra tartják, miközben az átlagember legfeljebb különös nevére emlékszik.

SzO: – Önnek melyik a kedvenc Füst-verssora?

SzJ: – Nehéz kérdés, mert Füst költészete nem könnyen idézhető bonmotkból épül. De talán a Reménytelenül első sora: „Oh, gondolataim, gazverte kert…”

SzO: – Azután támad egy olyan gondolata, hogy talán meg kellene házasodnia. 1923-ban a tervet tettre váltja. Ésszerű cselekedet ez egy ennyire magánakvaló embertől?

SzJ: – Felesége, Helfer Erzsébet korábban a tanítványa volt. Nem szerelemből házasodik, állítja naplójában, hanem azért, mert „az Erzsi az jó”. Az igazság az, hogy Helfer Erzsébet nemcsak jó, de gazdag is. Nagyon. A házasság után az írónak többé nincsenek megélhetési gondjai. Végre kezdenek megjelenni a művei, a legtöbb magánkiadásban. Nyilván ebben a folyamatban a tehetős feleség is szerepet játszik.

2019/2

hÉvíz /

vízibicikli

183

SzO: – Közben Füst Milán a történelemmel hadilábon áll, karrierjét sokszor vágják félbe vérzivatarok.

SzJ: – 1914-ben a Boldogtalanok című darabját épp bemutatnák Berlinben, de az első világháború elsöpri a premiert. 1932-ben a IV. Henrik színpadi bemutatóját Hitler színrelépése törli el. Hiába természetes akkoriban, hogy a magyar darabokat Bécsben és Berlinben is játsszák: neki ez nem sikerül. Közben folyamatosan dolgozik és ír. És tény, hogy világháborúk és forradalmak korszakában él, viszont a műveiből ezek az élmények nem köszönnek vissza. Ő teljesen más vágányon mozog.

SzO: – A feleségem története 1942-ben jelenik meg Budapesten. A kritika nem tud a regénnyel mit kezdeni, a közönség sem érti.

SzJ: – Hét évig írja a regényt, 1935-től 1942-ig. Semmi nem kényszeríti, hogy befejezze a munkát. Különös, hogy ebben a vérzivataros időben megjelenik egy nagyregény, és a történelmi kornak semmi lenyomata nincs benne. Teljesen időtlen. Élete végén erről azt mondja, hogy „nekem életrajzom nem volt, csak munkarajzom. Mert az egész életem abszorbeálta a munka.” Nyilván ez az egész inkább úgy igaz, hogy egyáltalán nem érdekeli a körülötte zajló élet.

Ezt a kortársak nem tudják feldolgozni: Füst súlytalannak tűnik. És a második világháború utáni új rendszer sem talál benne semmi történelmi-társadalmi tanítást. Tulajdonképpen nem sorolható be a huszadik századi magyar próza semmilyen irányzatába.

SzO: – És mi a helyzet a drámáival?

SzJ: – Drámaíróként is körön kívüli: darabjait nem játsszák a színházak. Füst egyszer meg is kérdezi Jób Dánieltől, a Vígszínház igazgatójától: „hát csak rossz darabbal vagy hajlandó megbukni? Egy jóval meg sem próbálod?” Utólag látszik, hogy Füst Milán volt az egyik legjelentősebb magyar drámaíró, de csak halála előtt kezdik bemutatni fontosabb darabjait.

SzO: – A franciák mégis felfigyelnek A feleségem történetére. A könyv 1958ban egyszer csak megjelenik Párizsban. Mi lehetett az apropó?

SzJ: – Egyszerre készül a regény francia és német verziója. Füst Milán végre nagyon jó fordítókat talál, akikkel együtt tud dolgozni. A franciáknak vonzó, hogy a főhősnő, a feleség, Lizzy francia, valamint sok a francia helyszín, és a regény a szerelemről szól. A házasság, a szerelem, a féltékenység a világirodalom örök témái közé tartozik. A regény igazi főszereplője azonban nem a feleség, hanem a férj, Störr. A holland hajóskapitány történetének varázsa talán abban rejlik, hogy nem egy szokványos féltékenységi drámát mesél el, hanem annál jóval többet: a szerelem és a boldogság megfoghatatlanságát, megfejthetetlenségét, sőt: a világ megismerésének lehetetlenségét.

184

hÉvíz /

vízibicikli

2019/2

SzO: – A könyv Störr vallomásával indul: „Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel... Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.” Miért választja a monológ eszközét?

SzJ: – Mindig így ír! Nagyon érdekes, hogy mindig egyes szám első személyben fogalmaz, kivéve, ha bizonyíthatóan önéletrajzi elem szerepel a műben. Ez pedig nagyon ritka. Van például egy novellája, amit az apja haláláról, annak temetéséről ír.

A ceremóniára valamelyik rokon viszi ki a gyereket, de aztán ottfelejti a temetőben.

Végül a kisfiú valahogy hazajut. A címe: Konstantin úrfi fiatalsága. (Füst Milán „Fürst Milán Konstantin” néven született.) Ebben a művében egyes szám harmadik személyben fogalmaz. Ez a fajta eltávolítás jellemző rá. Irtózik attól, hogy referenciális vonatkozása legyen az írásainak.

SzO: – „Ötvenhárom éves leszek az ősszel, tehát nem vagyok már mai gyerek.

S bár a levél itt van a kezemben, én mégsem hiszem el, hogy ez így van. De hiszek abban – és erről se próbáljon engem senki lebeszélni –, ma már minden bizalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon, s ha nem is fiatalon többé, de éppoly kedvesen tipegve, ismerős lépteivel. S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap. / A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek. Ezt megígérem. Hogy kinek? Nem tudom. / VÉGE VAN.” Talán ez a regény leghíresebb mondata, hogy VÉGE VAN. SzJ: – Nemcsak a kezdőmondatok zseniálisak, hanem az utolsók is. A mű egy házasság története, amelyet a kapitány beszél el, mintegy önmaga számára tisztázva mindent azután, hogy feleségétől elvált. Sőt, mint kiderül, az asszony már évekkel az emlékezés időpontja előtt meg is halt. Störr egyszer mégis látni véli az nőt Párizsban, s csak ezután tudja meg, hogy Lizzy már nem él. Ekkor döbben rá, hogy ez a furcsa, kacér, hűtlenkedő nő volt élete legfontosabb kapcsolata, hogy hiába próbált éveken át felejteni, hiába készült újabb nősülésre, most már nem tehet mást, mint hogy vár a csodára, a „jelenés” újabb feltűnésére. A könyv úgy kezdődik, hogy Störr tud valamit, és úgy ér véget, hogy nem tud semmit, vagyis a tudás elvesztéséről, a mindentudás lehetetlenségének megtapasztalásáról is szól, talán ez is lehet a mű sikerének egyik oka.

SzO: – Valljuk be, már a cím is elég vonzó…

SzJ: – Igen. Először mindenki azt gondolja, hogy Füst Milán feleségéről szól a mű. De Helfer Erzsébet nem volt se vörös hajú, se filigrán, se kékszemű. Mégis, a szerző szinte minden fontos művében van egy ilyen démoni nőalak. A leírás inkább ifjúságának nagy szerelmére, gimnáziumi osztálytársának nővérére, Jaulusz

2019/2

hÉvíz /

vízibicikli

185

Erzsébetre illik. Egymást gyötrő, amolyan „se veled, se nélküled” kapcsolat volt Füst és Jaulusz szerelme. A viszony az évek múlásával jelentősen változott, de soha nem szakadt meg. Füst Milán 44 évig élt házasságban Helfer Erzsébettel Budapesten, de az Amerikába költözött Jaulusszal élete végéig levelezett. Őt tekinthetjük a rejtélyes múzsának. A feleségem története Lizzyjének is ő a modellje.

SzO: – Füst Milánt idős korára mégis megtalálja a siker és az elismerés. Például újra taníthat. Állítólag szenvedélyesen szeretett a katedrán állni. Igaz ez?

SzJ: – Igen. És most már nem középiskolában, hanem egyetem oktat. 1948-ban szabadegyetemi előadásaihoz emlékezetből rekonstruálja elveszett esztétikáját, amely Látomás és indulat a művészetben címmel jelenik meg. Lukács György és Korniss Gyula bírálata alapján a budapesti egyetemen az esztétika magántanárává habilitálják. Új verseskötete és novellagyűjteménye jelenik meg. Kossuth-díjat kap. 1951-től megkezdi híressé vált Shakespeare-előadásait a budapesti egyetem bölcsészkarán. Ezen szövegeket nagy tanulmányokban is közzé teszi. Lefordítja a Lear királyt – ez a (kissé provokatív) felajánlása Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára. Részt vesz az 1956-os forradalmi eseményekben: november 2-án az Irodalmi Újságban jelenik meg, s a rádióban is elhangzik az Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett című írása. November 4-én a Parlamentbe viteti magát: Hruscsovhoz akar felhívást intézni, melyet négy nyelvre lefordítanak, de beolvasni már nincs idő.

SzO: – Élete végén kétségtelenül egyre több elismerésben részesül. Elégedett lesz az idős Füst Milán?

SzJ: – Életének eleje őrült hiányfelhalmozás. Örök ambíciója lesz, hogy bizonyítsa tehetségét, hogy élete meghatározó alakjai elismerjék, tanúi legyenek sikereinek. Leginkább anyjának, valamint Jaulusz Erzsébetnek és Osvát Ernőnek akar bizonyítani. De az áhított elismerés, a megérdemelt siker csak későn jön.

1965-ban jelölik irodalmi Nobel-díjra, és bejut az első körbe. Svédországban élő volt tanítványa hazajön, és interjút készít vele, a Nobel-esélyes íróval a svéd rádió számára. Addigra már több európai nyelvre lefordították A feleségem történetét. A hatvanas években óriási sikereket ér el a budapesti színházi életben is: bemutatják a Catullus és a IV. Henrik király című színdarabjait. Utóbbi harminchárom évet várt a fiókban, mire végre színpadra került (a Madách Színházban, a címszerepben Gábor Miklóssal). Füst mégis végtelenül keserű, mert későinek, elkésettnek érzi a sikert.

1967-ben hal meg, temetése – akarata szerint – teljes csendben történik.

Szederkényi Olga

186

(Monte-Carlo, 1997) újságíró, szerkesztő, dokumentumfilmes, a Magyar Televízió egykori brüsszeli tudósítója, Dumas Konyhaszótárának fordítója.

hÉvíz /

vízibicikli

2019/2

HAJÓSZAKÁCS

A szerzล fotรณja.

Czinki Ferenc

A Ló, a Zsiráf, az Elefánt és nagyon sok hering A gdanski Hajógyár Szakácsnő nyomában

Még éppen elérem az utolsó vonatot Gdańsk felé, magabiztosan mozgok a varsói központi pályaudvar útvesztőjében, nem ez az első alkalom, nem először loholok keresztül bőröndömmel a hangárszerű csarnokon, a szűk mozgólépcsőkön, a végtelen hosszúságúnak látszó peronokon. Nem egyszerű, sőt, kifejezetten kalandosnak számít eljutni a székesfehérvári Papagáj presszó hajnali kávéja mellől a gdański Solidarność (Szolidaritás) tér utolsó, még késő este is nyitva tartó kocsmájának csapolt Specjal söréig. És közben az út minden perce élmény, vágyakozás és persze kegyetlen éhezés, mert a gyomrot becsapni nem lehet, nem éri be akármilyen büfészendviccsel, vagy a reménytelen hangulatú magyar büfékocsik méregdrága mirelitvarázsaival, ha egyszer a Hajógyár Szakácsnőhöz készülünk, ha már sejtjük, mi vár majd az egykori Stocznia Gdańska im. Lenina (Gdański Lenin Hajógyár) három monumentális, állatformát idéző építődaruja alatt. Érkezésem előtt a Szolidaritás-mozgalom emlékeit őrző és kezelő Europejskie Centrum Solidarności rozsdás teherhajót idéző hatalmas épületének munkatársai, a program szervezői, a szokásoknak megfelelően, e-mailben érdeklődnek étkezési szokásaim felől. Fogyasztok-e húst, van-e valamilyen ételallergiám, és hogy érdekel-e a helyi gasztronómia. Az utolsó kérdésre fölkapom a fejem, a kérdőívet ki sem töltöm, hanem azonnal visszaírok, hogy kifejezetten ez utóbbi miatt utazom. Később persze kiderül, hogy helyi gasztronómia címén elsősorban az egész Lengyelország-szerte ismert alapételek, tehát a bigos (lengyel húsos káposzta), a barszcz (céklaleves), a żurek (tojásos-kolbászos savanyúleves), a pierogi (töltött tészta), és persze megannyi hering éttermenként és szakácsonként ugyan valamennyi eltérést mutató, de azért mégiscsak univerzális változatai kerülnek majd az asztalra ebédidőben és a vacsorák alkalmával, a korsó Żywiecem mellé. Akkor még nem tudom, hogy a gdański, avagy hajógyári gasztronómia, a balti konyha alaposabb megismerése mennyi végtelen sétát, villamosozást, kérdezősködést és kétségbeesést jelent, és évekbe telik majd.

2019/2

hÉvíz /

Hajószakács

189

Miközben a szinte teljesen üres vonat közeledik a célállomáshoz, nem is sejteni, hogy az ablakokon túli sötétségben már ott van a balti-tengeri Trójmiasto (Hármasváros): a tengerparti üdülőtelepülés Sopot, a barnára és fehérre festett mólóival, éttermeivel, szórakozóhelyeivel; az örök ipari és futballrivális Gdynia; és persze az egykori német Hanza-város és a tervgazdasági világ legjelentősebb hajógyárának kényszerházasságából született mai Gdańsk. Befut a vonat, és elhagyom a pályaudvar épületébe költöztetett gyorséttermeket, a nappal egyébként kiváló zapiekankit (lényegében lengyel melegszendvics, amit leginkább a Krakkó Kazamierz negyedének piacán étkező bulituristák tettek ismertté) kínáló büfék mellett. Átvágok a villamossíneken, és elérem a Solidarność teret. Vasárnap késő este van, nagyjából egyetlen esély marad. Az egykori Lenin Hajógyár egykori főbejárata, ahol 1980 nyarán elbarikádozták magukat a sztrájkolók, kifüggesztették a jókora fatáblákra írt követeléseiket, és lényegében éppen megroppantották a Szovjetuniót, ma afféle emlékhelyként működik, megmaradt eredeti állapotában, csak maga a hajógyár tűnt el a közvetlen közeléből. A bejárattal szemben most is ott áll az eredeti kantin épülete, ami ma már rockkocsmaként, Widzał Remontowy (nagyjából Felújítási Részlegnek fordítható) néven működik. A pultoslány tölt egy cytrynówkát (házilag cukorral és citrommal ízesített bitang erős vodka), ami a város több kocsmájában is hozzáférhető, aztán valahogy hirtelen elmúlik az éjszaka. Ha a megmaradt hajógyár megmaradt munkásaival szeretnénk étkezni, akik egyébként már nem is feltétlenül teherhajókat, hanem sok esetben jachtokat gyártanak, és nem úgy tűnik, mintha sztrájkra készülnének, meg kell várni a hajnalt, és elsétálni a használaton kívül maradt acél hangárépületeket csak jelképesen őrző drótkerítésig. Átvágok a havas placcon, és benyitok a Bar Pod Wierzba (Bár a Fűzfa Alatt) épületébe, amit a szerény és megkopott cégtábla alapján Iwona Adamczak üzemeltet a helyiek legnagyobb megelégedésére, bár szigorúan csak reggel hat és délután három között. A kockapadló a téli hónapokban folyton sáros a bakancsoktól, az apró helyiség közepén egy gázkonvektor pislákol, a saválló pulton és a polcokon bádogedények sorakoznak az örök művirágok között, a hűtőpultban pedig a menüből látható bemutató. Elsőre otthonosan érzem magam, mégis aggodalmasan tekintek végig a környezeten, ötletem sincs, mit és hogyan fogok itt rendelni erősen hiányos lengyel nyelvtudásommal, amíg a kézzel írott étlapon feltűnik egy ismerős szó: flaki. És akkor minden meg van mentve. És akkor elkezdődik gdański menüzéseim hosszú sora a lombtalan fűzfa alatt. A lengyel pacalleves természetesen szinte semmiben nem emlékeztet az

190

hÉvíz /

Hajószakács

2019/2

erdélyi pacallevesre, de még a szlovákok köménnyel nem spóroló változatától is eltér, és a paprikával alig dolgozó, délebbi pacallevesek is egészen másnak hatnak, hiszen Iwona Adamczik konyhájából egy olyan gdański, hajógyári, sűrű lé kerül ki, aminek sötétbarna, szinte már fekete árnyalata a gyár eredeti, századfordulós épületeinek sötétre öregedett tégláira emlékeztet. Elkészítése nem különbözik jelentősen a többi, jól ismert változattól (zeller, sárgarépa, fehérrépa, némi rántás), de Iwona az összes zöldséget olyannyira összefőzi, hogy azok szinte feloldódnak a lében. Persze azért egy sörétes puska megtöltésére alkalmas mennyiségű egész bors is jut a tányérokba. A fekete címkés Tatra sör maradékát a napfelkeltében, már az épület előtt fogyasztom el, annak a pléhkönyöklőnek támaszkodva, amit később az eredeti hajógyári kantin belső terét dokumentáló fekete-fehér fotókon látok viszont a Głos Stoczniowca (A Hajógyár Hangja) magazin 1980-as évfolyamának receptrovatát olvasgatva.

Gdański vendéglátóim és egyben munkaadóim, a Solidarnośc Intézet szorgos kutatói láthatóan gondban vannak, amikor a helyi gasztronómiáról kérdezem őket, érezni, nehéz témát érintünk. Ugyan szépen gyűlnek a jegyzetfüzetemben az éttermek nevei, alakul a lista, de láthatóan mégsem elégedettek. És valóban, az eddig megszokottakhoz képest (mondjuk legyen az Pozsony, Krakkó, Tbiliszi, Belgrád vagy akár a ciprusi Mazotosz) itt sokkal nehezebb megtalálni azokat a helyeket, amiket a magamfajta utazó legalább megközelítőleg autentikusnak gondolna, vagy ahol legalább jó kedvvel hagyná magát becsapni. Talán elég, ha annyit említek, hogy Gdańskban még a hagyományos lengyel konyhát kínáló, örök idők óta működő úgynevezett tejbár (bar mleczny) is valami miatt azt a nevet kapta, hogy Turista (Bar Turystyczny). De akkor mi lehet a megoldás?

Látszólag minden út a város egykori északi kapujához és kikötőjéhez vezet.

A Widzał Remontowy kocsma pultjánál hallok először a város északi kapuja, a Nowy Port híres és egyetlen étterméről, a Perła Bałtykuról. A hosszú villamosozás közben kétszer elhagyjuk a város területét, elhaladunk a KS Lechia Gdańsk stadionja mellett, a távolban láthatjuk a tengerre kifutó teherhajómonstrumokat, hogy aztán végül a Visztula kanyarulatát követve visszatérjünk a városba, a Westerplatte közvetlen közelébe. Nowy Port a kilencvenes években még a gdański prostitúció, kábítószer-kereskedelem és a szerencsejátékok központja volt, mára ennek nem sok nyoma látszik, egyre több fiatal család költözik ki az olcsó ingatlanokba, kezdenek újraéledni a vörös téglás házak és a macskaköves utcák. A múltra már csak néhány bedeszkázott kirakat és sáros kapualj emlékeztet, gyakorlatilag kocsmát sem találni a környéken, egyedül

2019/2

hÉvíz /

Hajószakács

191

a Perła Bałtyku vendéglő üzemel a városrész egyik szélső utcájában, a kikötő mellett, a villamosremíz közelében. Az étterem falai hófehérre vannak meszelve, a hófehér falakon régi fényképek, az intarziás asztalokon csipketerítő, és akad egy zsúfolt könyvespolc is, amin megtalálható a Mickiewicz-féle Pan Tadeusz egy gazdagon illusztrált, antikvár példánya.

A Perła Bałtyku újranyitása Iwona Kwiatkowska álma volt, és azért beszélünk újranyitásról, mert az Oliwska utca 65. szám alatti épületben működött már hasonló néven étterem a rendszerváltást megelőzően, és nemkülönben kétes hírek kapcsolódtak hozzá, mint úgy általában ehhez a hajógyári munkások által is lakott városrészhez. A helyiek hamar visszatértek a korábbinál szerényebb területen működő, a jókora épületből most mindössze három kisebb helyiséget elfoglaló étterembe, a Balti-tenger Gyöngyébe. Mivel más lehetőség a környéken nemigen adódik, így reggelit is felszolgálnak a délutáni menüztetés előtt, hogy késő estére már kocsmává változzon át a Perła, de fotókiállítást és felolvasóesteket is rendeznek itt, miközben a helyiek ide hordják a lomtalanításokból, családi hagyatékból, innen-onnan származó régi bútorokat, mindenféle kacatokat, hogy a fehér falak között létrejöjjön az étvágygerjesztő káosz. Hogy vajon itt bujkál-e, Nowy Port szélén Hajógyár Szakácsnő, az talán a menüből majd kiderül.

Nem túlzás azt állítani, hogy a helyi konyha a heringen kívül a krumpliról szól. Előételként, főételként és köretként is hozzájuthatunk például a nálunk tócsniként ismert, liszttel és tojással összekevert kisütött reszelt krumpli (placek) mindenféle változatához, leginkább tejföllel vagy gombamártással, de olyan egytálétel is létezik, amikor lényegében marhapörkölttel (goulash) öntik le, és cigány vagy magyar jelzővel ellátva árulják (placek po cygańsku vagy węgiersku).

Iwona Kwiatkowska konyhájában kora reggeltől késő estig reszelik a krumplit, serceg az olaj. De a legtöbben mégiscsak egy megkapóan egyszerű, ám híres fogásért járnak ide. A tejfölös szósszal és héjában főtt krumplival tálalt hideg füstölt hering a Balti-tenger Gyöngyszemének gyöngyszeme, mégpedig nem utolsó sorban a citromos, almás, hagymás és borsos savanyú mártás miatt.

Ha urak vagyunk, Perła sört és cytrynówkát fogyasztunk mellé, amit errefelé jéggel szolgának föl, és lodołamacznak, azaz jégtörőnek neveznek, mondjuk Pan Tadeusz típusú vodkából, mert mi másból. Kifelé menet Iwona minden vendégtől elköszön, hangsúlyozottan nem búcsúzik, mert nem nagyon akad olyan, aki ide ne térne vissza.

Közben indul vissza az utolsó villamos a kikötőtől a hajógyár legendás kettes kapujáig, a közelből hajókürtöt hallani, záródik a Perła Bałtyku ajtaja, lekapcsolják

192

hÉvíz /

Hajószakács

2019/2

a villanyokat, de nemcsak az étteremben, hanem egy egész városrészben, holnap pedig új nap indul a levéltárban, hogy megtaláljuk Hajógyár Szakácsnő receptjeit.

A Europejskie Centrum Solidarności rozsdás vaselemekkel beborított monumentális épülete, teherhajót idéző formája és tényleg beláthatatlan méretei egy teljes könyvtárat, színháztermet, kiállítóteret, éttermeket, szuvenírboltot, levél- és filmtárat rejt, de még valódi bokrok és fák is magasodnak a több emeletnyi belső térben. Napok óta a levéltárban ülök, hogy hol a Robotnik (Munkás), hol a Solidarnośc, hol pedig a Głos Stoczniowca újságok ezerkilencszáznyolcvanas évfolyamát lapozgassam. A hajógyári sztrájk, a Solidarnośc-mozgalom története és az egész térséget átrendező politikai folyamat szinte percről percre dokumentált. Alaposan, minden hiányt kizáróan.

Onnantól kezdve, hogy sötétkék zubbonyos, kockás inges, bajuszos és barkós férfiak magukra zárták a Lenin hajógyár kapuit, egyébként egy darukezelő nő kényszernyugdíjazását követő felháborodás után, egészen Lech Wałęsa köztársasági elnökké választásáig, és a szabad Lengyelország létrejöttéig.

Mondhatnánk, még azt is pontosan tudjuk, hogy Wałęsa mit fogyasztott később reggelire ikonikussá váló panellakásának konyhájában azon a nyári reggelen, ám mégsem mondhatjuk, mert a Solidarnośc étkezési szokásairól és lehetőségeiről, de úgy általában, a hajógyár több tízezernyi munkásának mindennapi táplálásáról, tehát a tervgazdasági hajógyártás humánerőforrásának fizikai szinten tartásáról fájóan keveset szólnak a krónikák.

De nem adom föl. Egyik reggel, kávézás közben, vendéglátóim közlik velem, hogy a hajógyár az tulajdonképpen egy nő, tehát hogy a stocznia nőnemű alak lenne, hátha ez az információ segít valamelyest a kutatásaimban. Ekkor találom ki Hajógyár Szakácsnőt, mert valakinek csak táplálnia kellett a balti-tengeri tervgazdaságot. Keze nyoma ott van a Bár a Fűzfa Alatt bádogedényeinek horpadásain, a Widzał Remontowy hátsó raktárajtajának kilincsén, de még a Balti-tenger Gyöngyének serpenyőin is, ahogy minden kis büfé, kocsma és talponálló pléhkönyöklőin. Törzsvendégei valaha húszezren voltak, konyhakertje sok száz négyzetkilométer, a kikötőjéből kifutó hajók tízezer tonnákat szállítanak, elmúlt hetvenéves, és vannak házikedvencei, de róluk majd a végén.

A Głos Stoczniowca címlapján hajógyári hírek, belső oldalain termelési riportok, munkásportrék, a legutolsó lapon pedig még versrovat is akad, ahogy film- és tévéajánló is, és akkor a receptekről még nem beszéltünk, tehát most

2019/2

hÉvíz /

Hajószakács

193

ez következik. Miután megtekintettük, mondjuk Krysztof Kieslowki Amatőr című alkotását a filmszínházban, és elmerengtünk Adam Nowosad tizenkilenc éves egyetemi hallgató, egyébként egy hajógyári munkás fiának Neptunuszkölteményén, fáradjunk ki a konyhába, csomagoljunk be néhány félbevágott halat, nyilván heringet, alufóliába, de előtte még alaposan sózzuk be, kapjon egy kis citromot, a fóliába tegyünk hagymát, babérlevelet, és az egészet rakjuk be a sütőbe negyven percre, ameddig egy vagy két üveg Tyskie sör kitart.

Köretként zöldbabsalátát fogyaszthatunk mellé, desszertnek pedig szilvás pitét ajánl hozzá a szaksajtó, esetleg túrós-mazsolás palacsintát. Persze ha van otthon ezen hozzávalók közül bármi is a lengyel hiánygazdaság, az üres hűtőpultok, a reménytelen sorbanállás és a bigoszkommunizmus napsütéses nyarán.

Másnap reggel összecsomagolok, megvan, amiért jöttem, jól tartott engem Gdańsk városa, már nem hiányzik semmi. Zakózsebemben Solidarnośc feliratú szuvenír öngyújtó, bőröndömben befőttesüvegnyi flaki és egy palack szűretlen Zywiec, fejemen vadonatúj kalap a Węglarska utcai kalapboltból, gyomromban könnyű, utazás előtti izgalom. Búcsúzásképpen még végigsétálok a hajógyár megmaradt épületei között, megnyugvással és hálával figyelem, amint a fejem fölé magasodnak Hajógyár Szakácsnő kis házikedvencei, a Ló (Koń), a Zsiráf (Zyrafa) és az Elefánt (Słoń), a Lenin Hajógyár monumentális, állatformájú, használaton kívül rekedt építődarui. Nem bólogatnak, nem csóválják a fejüket, csak néznek a tenger felé, miközben én elindulok az ellenkező irányba, hogy elérjem az első, varsói vonatot.

Czinki Ferenc

194

(Székesfehérvár, 1982) író, szervező, a Szépírók Társasága alelnöke.

Kötetei: Egy kocsma város (2014), A pozsonyi metró (2017).

hÉvíz /

Hajószakács

2019/2

ÖBÖl

Erdei Sándor

Híres holtak a Balaton körül A Hajdúböszörményben lakó, de nyilvánvaló túlzással az egész magyar nyelvterületen élő Tarczy Péter választott „tájhazája” a Balaton és környéke. Régóta dédelgetett vágya volt, hogy összegyűjtse e vidék szellemi arculatának megalkotóit, a Balaton-szerelem halottait, lajstromozza azokat, akik – miután érdemeket gyűjtöttek a köz javára – itt alusszák örök álmukat.

Legújabb könyve, a Balatoni Panteon a nagy klasszikus, Eötvös Károly Balatoni utazásának közelítésmódját, moralitását juttatja eszünkbe. Szeret visszarévedni egykori nagyokra, elege van abból, hogy meghalnak érdemesek, s már a varjú sem károg utánuk. Pedig a temetéskor ugye mindig mindenkinek megígérjük, megígérik, hogy „emlékét örökké megőrizzük”. De nem tartjuk be. Tarczy Péter igyekszik valóra váltani ezt az ígéretet.

A szerző Matyikó Sebestyén József emlékének szánta a könyvet. Ők ketten együtt szerették volna tető alá hozni ezt a vállalkozást, ám a siófoki költőetnográfus-múzeumigazgató 2014-ben, 63 évesen meghalt, beköltözött a tanulmányozni szándékozott panteonba. Azt tervezték, hogy bejárnak a tó körül hatvan olyan temetőt, amelyekben maradandót alkotó emberek (sportolók, irodalmárok, művészek, tudósok, tanárok, politikusok stb.) nyugszanak. Tarczy aztán kénytelen volt egyedül teljesíteni a missziót, tartozva is ezzel Matyikó Sebestyénnek.

A könyv harmincnégy település több mint nyolcvan sírját ismerteti meg velünk. Az alant porladók között vannak közismert nevek, de helyi érdekűek is, s olyanok, akiket a távoli tájak emberének is meg kell ismernie, mielőtt ő maga is televényül szolgálna a bioszférának. „Kultúrtörténeti kuriózumnak” tartja Tarczy kötetét e táj író-újságírója, Kellei György is az előszóban.

A szerző számára különösen kedvesek a képzőművészek. Zamárdiban van például eltemetve Margó (Morgenstern) Ede (1872–1946). „Mindjárt első nagyobb művére kitüntetést kapott Párizsban, s bevonult a mi Szépművészeti Múzeumunkba is. Ennél többet igazán nem lehet várni egy 29 éves szobrásztól” – írta róla anno Lyka Károly. Margó Ede köztéri munkái megtalálhatók Nagyváradon, Szegeden, Debrecenben, Gödöllőn, Zamárdiban és Budapesten is.

2019/2

hÉvíz /

öböl

197

E sorok íróját viszont nem a legismertebb nevek érdekelik: Latinovits Zoltán, József Attila, Bujtor István, Raksányi Gellért, Passuth László, Egry József és mások, hanem például azok, akiknek neve idegenül cseng egy debreceni cívis számára, még akkor is, ha akiről szó esik, esetleg épp Debrecenben született. Mint például (Pongó) Kiss Károly (1858–1914) kémikus, üvegtechnikus. Magyarországon ő állította fel az első röntgenkészüléket 1896-ban, s az ő nevéhez fűződik „a platinaanódos röntgencsövek kivitelezése”, amit maga Röntgen is üdvözölt. Érdekes, hogy Kiss felismerte ugyan e lámpák káros élettani hatását, mégis sugárbetegségben hunyt el; Balatonlellén van eltemetve.

Rajta kívül is számos hajdúsági (elsősorban debreceni) vonatkozása van a Balatoni Panteonnak, ez magát a szerzőt is meglepte. Debrecenben született Salánki János neurobiológus (1929–2003), aki a Tihanyi Biológiai Kutatóintézet igazgatója volt. A Balaton „mellyékén”, Keszthelyen élt és dolgozott Ejury Lajos gyógyszerész, kémikus, tanár, az első Balaton-átúszás győztese 1897-ben, aki 1898 és 1901 között a debreceni gazdasági iskola tanára volt.

Iványi (Jung) Béla (1878–1964) egyetemi tanárként dolgozott Debrecenben, kis ideig a jog- és államtudományi kar dékánjaként tevékenykedett. Számon tartják mint politikust, levéltárost és művelődéstörténészt, sőt még párbaj is fűződik a nevéhez, melyre 1929-ben került sor közte és Mályusz Elemér között, ugyanis az megkritizálta egyik munkáját. Vonyarcvashegyen helyezték hantok alá.

Kerekes Ferenc matematikus (1784–1850) Debrecenben tanult, később tanár volt itt, a debreceni füvészkert az ő anyagi támogatásával jött létre. Bécsi tartózkodása alatt kiadta és előszóval látta el Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, miközben a szerzőt nem ismerte. 1848-ban szélütés érte, s a javulás reményében ment Balatonfüredre, ahol örök nyugalomra lelt.

Balatonalmádiban halt meg Györgyi Dénes (1886–1961) építész, aki a copf stílusú Déri Múzeumot tervezte. Elsőrangú grafikus is volt, örökölte művész ősei tehetségét. Együtt tervezték Kós Károllyal a budapesti Városmajor utcai iskolát.

Tizenöt évig élt Almádiban, ahol iskola és utca is viseli a nevét.

De a debreceni kötődésűeken kívül is sok izgalmas életútról esik szó a könyvben. A Bagó Bertalan név például számunkra az ismert színészt, rendezőt jelenti, de itt a művész apjáról van szó, aki ugyancsak művész volt, de nem szín-, hanem festőművész (1932–1991). Realisztikus képeinek egyik fő témája a Balaton volt. Olajtábláin „a formai egyszerűsítés a karakter eszköztelen megragadása érdekében történik. (…) Romantikus hajlamát a tudatos fegyelem drámaian egyszerűvé, konok magatartást tükröző, egytónusos színezetűvé teszi” – áll a könyvben.

198

hÉvíz /

öböl

2019/2

Neubauer Pál (1891–1945) sírja már nem lelhető fel a fonyódi temetőben. A felvidéki író, műfordító, újságíró magyarította először Franz Kafkát. Az Ungarn című lapnak Mikszáthot fordította németre. Zsidó származása miatt menekülnie kellett Prágából, ahol húsz éven át a Prágai Magyar Hírlap főmunkatársa volt.

Fonyódra került, ahol barátja lett Takáts Gyula költő. 1936-ban regényt adott be Das fehlende Kapitel (A hiányzó fejezet) címmel az angol Pinker Kiadó pályázatára; 1238 munka közül az ő németül írt regénye nyerte el az első díjat. Magyarul Jóslat címen jelent meg immár három kiadásban. Intellektuális prózájában az emberség esélyeit mérlegeli az embertelenséggel szemben. Új kötettel gazdagodott tehát a Balaton irodalma. A tóparti települések temetőiben nyugvó híres emberek egyfajta adattára ez a könyv. E sorok írója nem tudhatja megítélni, teljesült-e a totalitásigény, egyáltalán volt-e ilyen törekvés. Nem tudhatja, ki hiányzik a listáról, de az biztos, hogy ez a „halottsereg” süvegelésre késztet, hangsúlyozza az emlékezet fontosságát, mert az emlékezés végső soron értünk, nekünk jó, miattunk történik.

Erdei Sándor

2019/2

(Debrecen, 1957) költő, újságíró, jelenleg szellemi szabadfoglalkozású.

hÉvíz /

öböl

199

2019/2

www.facebook.com/hevizfolyoirat