Hévíz folyóirat // 2019.3

Művészeti folyóirat

XXVII. évfolyam • 2019/3 • Ára: 400 Ft

Nádasdy Ádám Orcsik Roland Zilahi Anna versei

Csutak Gabi Danyi Zoltán Darvasi László prózái

Updike / Zelei Dávid Knausgård / Vajna Ádám Raymond Carver verse Berta fordításában

Ádám

Godot már itt van Földényi F. László Beckett-esszéje

Tartalom

2019/3

Nyílt víz Nádasdy Ádám: Van orvosom; Derék Gulliver . ......................................................................................................... 205 Csutak Gabi: Utószezon ..........................................................................................................................................................207 Orcsik Roland: Daimon ............................................................................................................................................................213 Ambrus András: Magányaink ..............................................................................................................................................216 Szécsi Noémi: Harmadnapra feltámadnak ..................................................................................................................217 Biró Zsombor Aurél: De már sötét sincs .......................................................................................................................221 Toroczkay András: Én ott voltam; Színdarab ............................................................................................................. 225 Gráf Dóra: Adidas ........................................................................................................................................................................227 Keresztury Tibor: A Sötét-kapu felé ................................................................................................................................ 228 Kustos Júlia: a hullámtörő; az örökmozgó ...................................................................................................................233 Kürti László: kazán, jótállás ....................................................................................................................................................235 Danyi Zoltán: Rövid levél a hosszú fényhez .............................................................................................................. 236 Nagy Koppány Zsolt: Végső soron – nem is olyan nehéz – .............................................................................239 Bordás Máté: Kilengő ................................................................................................................................................................242 Rékai Anett: Lázálom ................................................................................................................................................................243 Szántó T. Gábor: Egy testből, egy vérből . ................................................................................................................... 244 Zilahi Anna: Olló ..........................................................................................................................................................................251 Darvasi László: A két bohóc története ...........................................................................................................................252 Raymond Carver: A hamutálca (Berta Ádám fordítása) ......................................................................................259

Hullámverés Földényi F. László: Godot már itt van ..................................................................................................................................263 Zelei Dávid: Egy kosaras naplója (John Updike Nyúl-sagájáról) ........................................................................277 Vajna Ádám: Az élet nem unalmas (10 éves Karl Ove Knausgård Harcom című regényfolyama) . ....285

Öböl Müller Róbert: Népvándorlás kori temető a Hévízdombon . ..............................................................................293

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Címlap: Samuel Beckett – Edmund S. Valtman karikatúrája, 1989 Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Nádasdy Ádám

VAN ORVOSOM Megérkeztem, kedves apám-anyám, már olyan vagyok én is, mint a többi.

A cuccaimból kimostam a hányást, tudok cipőt és biztosítást kötni.

Van orvosom, sőt ugyanoda járok, már én is kulisszák közt osonok.

Mennyire volt, hogy rám figyeltetek, sínemen őrködő vasutasok?

Mint trükkös toronyóra figurái, forgok, mutatkozom mindenkinek.

Ti senkiről nem tudtatok beszélni, a szátok vicces volt, nagyon hideg.

Mit dugtatok el? Szabad kutakodnom?

Ha olyat találnék, hát Istenem.

A hányás miatt is szégyelltetek, meg hogy nekem fontos a szerelem.

Nyomokban ott vagyok, hátsó ülés, már fegyelmezett, férfias gyomorral.

Biztattatok, hogy gömbölyű vagyok; de hogy kell szembenézni a pokollal?

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

205

DERÉK GULLIVER Ő nagy ember, így nem is egyszerű vele aludni. Kis stratégiák szükségesek, hogy éjjel a világ ne legyen mázsás, Godzilla-szemű; ne álmodjak egy King Kong-termetű erős alakkal, aki földre vág, miközben lángolnak vaspaloták s jajgatva szaggat egy rossz hegedű.

Ezért inkább belékapaszkodom, ővele fordulok ide-oda, a hátán hord, mint derék Gulliver.

Barátságos medvével álmodom, békés morgással teli a szoba, a víz időnként még így is kiver.

Nádasdy Ádám

206

(Budapest, 1947) költő, műfordító, esszéista, nyelvész, egyetemi tanár.

Legutóbbi kötete: Jól láthatóan lógok itt (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Csutak Gabi

UTÓSZEZON

A

nyával tavirózsák között lebegünk. Úszókarikával a derekunk körül nézzük az eget. A temetés után kért meg, hogy utazzak vele apa helyett.

Minden évben ide jöttek, mindig ugyanakkor, és már hónapokkal ezelőtt befizették. Nézem, ahogy a lágy hanglejtésű turisták hasa ellipszis alakban domborul a fém kapaszkodók körül. A tó langyos, mint a magzatvíz. Négy nyelven tájékoztat a hangosbemondó, hogy minimum két méter, maximum harmincnyolc méter víz van alattunk. Az előtérben felállított maketten jól látszik, hogy a tölcsér alakú mélység könnyedén beszippanthatná a szimmetrikusan elhelyezett faépületeket. Az elszántabbak pont a tölcsér szája fölé tömörülnek, mert állítólag ott hatékonyabb a gyógyvíz. Azon a részen senki nincs egészen magánál. Puhán lógnak a pasztellszínű karikákon, válluk a fülükig csúszik, a szegycsontjuk fölötti felpuhult húsba mélyesztik állukat. Egy fiatal fiút külön azért fizetnek, hogy egy csónakból figyelje őket. Evezőjét készenlétben tartja, hogy megbökdösse az oldalukat, ha túlságosan elernyednének. Anya a sekélyebb vízhez ragaszkodik, ahol a tavirózsák liánszerű gyökerei még leérnek a tó aljára.

Beúszunk a központi faépítmény cölöpjei közé. Óvatosan evickélünk, hogy ne kelljen hozzáérnünk a nyálkás felületekhez. Középen kitágul a tér, olyan, mintha egy elárasztott pincében, vagy inkább parkolóházban lennénk. Az

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

207

egyik falnál egyenlő távolságra hét tábla, mindegyiken egy csengő ikonja és egy jobbra mutató nyíl. A csengők alatt egy-egy vendég áll, mögöttük pedig legalább húszan várnak a sorukra. Egy hosszú fémrúdba kapaszkodnak, szorosan egymás mellett. A derekukra tekert karikák fülsértően csikorognak, amikor véletlenül egymáshoz érnek. Anyát óvatosan terelem magam előtt a polifoamnál fogva, míg bele nem kapaszkodik a korlátba a sor végén. Messziről olyan lehet, mintha egy pasztellszínű tüllökbe öltözött balettkar próbájára tévedtünk volna.

Egyszer csak megszólal egy csengő, mire a táblák alatt álldogálók eggyel tovább lépnek a nyilakat követve. Nyomukban az egész sor előrébb evickél.

Anya olvasta a prospektusban, hogy víz alatt masszírozzák azokat, akik a táblák alatt állnak. A csengő hárompercenként szólal meg, mindenki katonás rendben halad előre és átadja a helyét a következőnek. Az arckifejezésekből próbálom kikövetkeztetni, hogy mi is történhet a víz alatt, de mindenki tévébemondó tekintettel néz egy pontot valahol a fejünk fölött. Anya szerint görgők vannak a lábuk alatt, amilyet a teleshopban látott, vagy valamilyen szerkezet dörzsöli a hátukat gumírozott huzalokkal. Én inkább azt képzelem, hogy miniatűr thaiföldi lányok kényeztetik őket latex búvárruhában. Egyszer láttam egy idős házaspárt, akiket szintén csinos keleti lányok ültettek ki egy kirakatba.

Akváriumba lógatott lábfejük körül halak cikáztak, és mohón ették le róluk az elhalt hámsejteket. Ők is ugyanígy néztek maguk elé, mint két viaszszobor, mintha semmit nem érzékelnének abból, ami a víz alatt történik.

A mögöttem ringatózó öregasszony nekem ütődik az úszókarikájával. A lehető legszemrehányóbb arccal fordulok hátra, mire ő vicsorogva megmutatja az új fogait, és rám kacsint. A kedves édesanyja, kérdezi anyám felé biccentve, és megint kacsint. Bólintok, és gyorsan hátat fordítok neki. Fülsiketítően odadörzsöli az úszókarikáját az enyémhez. A legszívesebben messzire penderíteném, mint egy frizbit. Milyen kedves fiú maga, hogy elkísérte az édesanyját, mondja, és az arcom felé nyúl. Csontos ujjain összekoccannak a víztől elszíneződött gyűrűk. Ha a karikák nem választanának el minket, mutatóés középső ujja közé csippentené az arcom, mint gyerekkoromban a szomszéd nénik, és csücsörítve gügyögné, hogy egyem meg a szívedet, rágjam meg a májadat.

Megpróbálok odahajolni anyához, hogy a fülébe súgjam, inkább megvárom a kinti részen, de a karikák miatt ez sem megy. Magam felé fordítom és intek a kijárat felé. Nem érti, mit akarok. Ő sosem állna ki egy sorból, ahol már ennyi ideje vár, mint ahogy semmilyen körülmények között nem mondana le egy

208

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

üdülésről, ha már befizette. Egyre hevesebben mutogatok a kijárat felé, mint egy veszekedő süketnéma. Persze, fiam, menj csak nyugodtan pisilni, mondja végül anyám a kelleténél hangosabban. Leveszem a derekamról a karikát, és otthagyom. Hosszan elnyújtott karcsapásokkal siklom ki az épület alól. Amint elérem a sekély szakaszt, majdnem beleütközöm két öregbe. Tüdőszínű karikáikba kapaszkodva észrevétlenül ékelődtek a hasonló árnyalatú tavirózsák közé. Lágyan ringatóznak, mint a korai hullafoltok.

Anya ragaszkodik hozzá, hogy pontban egykor menjünk ebédelni. Amint belépünk az étterembe, megcsap valami émelyítő szag. Fintorogva ülünk le az asztalunkhoz. A csokornyakkendős pincér előzékenyen odalibben, és egy csigavonalba tekert füstölőt tesz a terítő közepére. „Ezzel akarják elnyomni a szagot! Micsoda módszer!” Mondja anya, mintha csak magában beszélne. A szag közben egyre csak erősödik, és akkor a legelviselhetetlenebb, amikor a huzat felénk tereli a kékes füstöt. A pincér közben már az ebédlő másik végében osztogatja a kis tekercseket. A miénket gyorsan átteszem a szomszéd asztalra.

A pincér máris odajön, és visszarakja elénk. Mire megszólalnék, ismét a terem másik végében van. Fontoskodva söpri le a morzsákat egy konyharuhával. Én arra készülök, hogy ismét áttegyem a füstölőt a szomszéd asztalra, de félúton abbahagyom a mozdulatot, és egy morzsát görgetek ide-oda a terítőn.

Eszembe jut az a két nő a villamoson: az egyik kinyitotta a tolóablakot, mire a mögötte ülő visszanyomta, az első megint kinyitotta, a második megint visszacsukta. Ezt újra és újra elismételték. Egyre dühösebben csikorgatták ideoda, és egyre hangosabban nyögtek és sóhajtoztak közben. Amikor tizenegy megálló után le kellett szállnom, még semmi nem utalt rá, hogy valaha is abba akarnák hagyni.

Anya tekintete idegesen cikázik ide-oda köztem és a pincér között.

Engedelmesen felemelem a karomat, és várok. A pincér egyre dühödtebben csapkodja az asztalokat a kendővel. A karom kezd zsibbadni, ezért kitámasztom a másik kezemmel. Hirtelen látom magam kívülről: olyan vagyok, mint egy túlbuzgó kisdiák, akit nem akarnak felszólítani. Úgy teszek, mintha csak meg akartam volna masszírozni a bicepszemet, néhányszor megszorítom, végzek egy-két karkörzést, majd leengedem és rázogatom mindkét karomat. Anya kinéz az ablakon, hogy ne lássa, mit csinálok.

Amikor a pincér kihozza a levest, megmarkolom a csuklóját. Emelt hangon kérem, hogy vigye el a füstölőt, mert nem bírjuk a szagát. Azt mondja, nem teheti, ez előírás a szúnyogok miatt. Láthattam is az előbb, hogy mennyit agyoncsapott. Még jobban megszorítom a csuklóját és kikérem magamnak,

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

209

hogy ne szórakozzon velem, hiszen fényes nappal van. A pincér ide-oda tekeri a karját, hogy enyhítsen a szorításon, és sírós hangon rimánkodik, hogy higgyek neki, az utóbbi néhány napban riasztó mértékben elszaporodtak a vérszívók, senki sem érti, hogy történhetett, ő már tizenöt éve itt dolgozik, de még nem látott ilyen inváziót, tegnap egy vendéget úgy összecsíptek, hogy elvitték a mentők, és igen, ahogy mondanom tetszett, fényes nappal, amúgy ha őt kérdezem, ez egy mutáns faj lehet, a globális felmelegedés miatt, és minden bizonnyal Lyme-kórt és még ki tudja, milyen fertőzéseket terjeszt, ne kényszerítsem, hogy tovább részletezze, ő igazán megpróbálta a lehető legdiszkrétebben…, de higgyem el, ez nem tréfadolog, ezért kérve kér, hogy a saját jól felfogott érdekünkben hagyjuk az asztalon a füstölőt. Lefejti elfehéredett ujjaimat a csuklójáról, és eltűnik a konyhába vezető csapóajtó mögött. Anyával bután nézünk utána.

Délutánra a sétálóutca van betervezve. Anya annak ellenére ragaszkodik a programhoz, hogy végig fel van szedve a burkolat, és fapallókon kell egyensúlyoznunk. Itt is mindenhol a pasztellszínű karikákat árulják, pedig már most szinte mindenkinek lóg egy a nyakában, és tele vannak velük az egyenlő távolságra elhelyezett hirdetőtáblák is, amiken az üdülőtelep önmagát reklámozza. Az egyiken egy nő életét összegzi néhány karikatúra: kislány, mobilozó tini, titkárnő, háziasszony, ősz hajú néni. Az utolsó képkockán az öregasszony úszókarikára cseréli a járókeretét, és boldogan beugrik a tóba.

Ha volna túlvilág, szerintem is pont ilyen lenne.

Megint elhaladunk a fürdő egyik bejárata előtt. A virágágyás szélén két nagy lábnyom, mint a török vécékben, fölöttük felirat: selfie point. A fürdőből távozó vendégek itt is engedelmesen várnak a sorukra. Annyira elernyedtek a vízben, hogy nem képesek maguktól eldönteni, hol fényképezzék le magukat.

A cukrászdában már nem lepődünk meg a tömény füstölőszagon.

Megadóan bekanalazzuk a kámforízű krémeseket, mielőtt anyám ismerteti a további programot. Elővesz egy térképet, amin több múzeum is be van jelölve.

Apának volt ez a szokása, hogy mindig minden kiállítást meg akart nézni. Anya igyekezett kivonni magát, amikor csak tehette. Erre most itt görnyed a térkép fölött a rossz szemüvegével, és szótagolva olvassa, hogy mi mindent fogunk megnézni.

Az összes múzeum egyetlen nagy vállalkozás, nem is nagyon lehet az egyes kiállításokat megkülönböztetni egymástól. Úgy tűnik, az egyetlen cél a lehető legtöbb tárgy felhalmozása. Tányérok, nippek, borsdarálók, bicskák, söralátétek, Barbie-babák, macik, lámpák, korcsolyák, csipkézett műanyag

210

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

terítők, kiskanalak, mérlegek, harapófogók, rádiók, tésztaszaggatók, nagyítók, sörnyitók, üveghalak, Moncsicsik, sípoló kacsák, kések, bárdok, sodrófák.

Időnként felfedezhető valamiféle rendszerezés, például a kotyogós kávéfőzők vagy a Kinder-tojás figurák egy helyre tömörülnek, de ahogy haladunk egyik teremből a másikba, egyre csak hömpölyögnek felénk a tárgyak, válogatás nélkül, teljesen értelmetlenül.

Anya néha rámutat egy-egy darabra, többnyire olyasmire, ami neki is van otthon. Ha lenne túlvilág, ő ezt a helyet választaná. Fejest ugrana valamelyik halomba. Apával gyakran veszekedtek azon, hogy semmit sem hajlandó kidobni, és erre tessék: itt csak úgy zúdul felé a több ezer visszaigazolás egy igazi múzeumban, ahol igazi belépőt kell fizetni. Én alig kapok levegőt. A salétromos falak egyre közelebb húzódnak egymáshoz, a tárgyak egyre jobban összepréselődnek, olyan sűrű rajtuk a por, hogy össze is ragadnak, egy milliméternyi hely sem marad szabadon a falakat beborító polcokon. Aztán már a plafont is ellepik: gyerekkocsik, triciklik, szánkók és felfújható gumicsónakok lógnak fejjel lefelé, majd a szigszalaggal odarögzített plüssállatok is egyre tömöttebb sorokban közelednek. Egyszer csak feltűnik egy porcelán fejű baba is, megkerüli a csillárt és ritmikusan kúszik felém, a feje közben körbe-körbe forog.

Mire átvergődünk az utolsó múzeumon is, besötétedik. Az utcán nincs senki rajtunk kívül, csak messzebb a feltúrt sétálóutca fölött gomolyog egy porfelhő, mintha egy nagyon gyors kocsi járt volna arra. Száz méterre vagyunk a panziótól, amikor elhalad mellettünk egy kisteherautó. Gázmaszkot viselő overallos alak áll a platón slaggal a kezében, amiből valami csípős szagú por árad szerteszét. Pár másodperc múlva már semmit sem látunk. Köhögve és könnyezve támolyogunk be a panzióba. A recepciós széttárja a karját, szerinte itt mindenki tudja, hogy ilyenkor nem szabad kimenni az utcára, mert irtják a szúnyogokat. Anya felrohan a szobába, percekig Visine-t csepegtet a szemébe, miközben fennhangon fogalmazza a panaszbejelentés szövegét. Lefekvés előtt bekapcsolja a tévét, azt mondja, csak így tud elaludni. Meglepően könnyen belealszom egy kávéreklám andalító zenéjébe. Álmomban én vagyok a csónakos fiú, de nincs nálam a lapát, amivel szükség esetén megbökhetném a félájult turistákat. Rettegve figyelem, nehogy valaki kicsússzon a karikájából.

Anya kiáltására ébredek. Az arcát beborító szúnyogcsípéseket nézi a tükörben. Feltápászkodom, és látom, hogy engem is összecsíptek. Pár másodpercig bután bámuljuk a tükröt, majd amikor összetalálkozik a tekintetünk, váratlanul kirobban belőlünk a nevetés. Az ő éles vihogása

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

211

és az én száraz göcögésem hirtelen összecsap a fejünk fölött, majd öblös hahotává mélyülve verődik vissza a falakról, arcunkon majdnem szétreped a viszkető bőr, mi mégis hátravetett fejjel gurgulázunk, nyálunk szerteszét fröccsen, mélyen előre hajolunk görcsbe rándult rekeszizmunkra szorítva tenyerünket, aztán megint hátradőlünk, amennyire csak tudunk, mintha ki akarnánk harapni a plafonból egy darabot, aztán megint előre, tapogatjuk a hasunkat, az oldalunkat, mindjárt szétfeszít a túl gyorsan kapkodott levegő, anyám szeméből folynak a könnyek, megpróbálja letörölni, de úgy rázkódik, hogy szétkeni az arcán a szemfestéket, egyre rekedtebb hangok buggyannak ki a torkunkból, anyám szájának már nincsenek kontúrjai, a vonagló üregben megcsillannak a régi amalgám tömések, nyelve hátracsúszik és a torkában pulzál, mintha belülről akarná megfojtani, az én könnyeim is kibuggyannak, szeretném abbahagyni a rázkódást, de nem megy, mint amikor begörcsöl a vádli és lehetetlen elernyeszteni, és úgy fáj, mintha a sejtek megkövesedtek volna és mindjárt porrá zúzódnának, a rekeszizmom már nem az enyém, kontrollálhatatlanul rángatózik, mint egy kísérleti béka, amibe áramot vezettek.

Soha nem fogjuk abbahagyni.

Csutak Gabi

212

(Szatmárnémeti, 1977) 2017-ben jelent meg Csendélet sárkánnyal című novelláskötete.

2018-ban ő képviselte Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján, a Margódíj döntőjébe jutott és a Publishing Hungary Program különdíjában részesült. Novelláit eddig angol, bolgár, észt, horvát, lengyel és szerb nyelvre fordították.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Orcsik Roland

Daimon Slobodan Tišmának és Tolnai Szabolcsnak

Nem emlékszem az áldozati állatokra.

Szigorú előírás szerint megittasulni az istenek vérétől.

Nem emlékszem, kik voltak ők.

Mint egy szerep és ária nélkül maradt operahős, az ártéri erdőben énekemmel a szent állatokat csalogatom.

Az ember nem áldozat, orrukat befogva elfordulnak tőlem az istenek.

Betonkulisszák mögött örökmozgó Bogarak.

Godarak.

Gottarak.

Kiisszák, kiszívják akaratom utolsó cseppjeit – meddőségem krákogó, károgó hollói.

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

213

Én, az erdő királya, az erdő démonjainak nemzője.

Bújjatok elő, bújjatok elő piszkos odvaitokból, mert éhes vagyok, mert ti szolgáltok engem, éhes vagyok, nem válogatok, bújjatok elő, lelketek páráját magamba szívom, magomba olvasztom.

Mint egy malom, finom testeteket a magaméval porrá őrölni.

A pokol malmai zúgnak, bújjatok elő!

A menny magömlése forró arany! Álmok tűzokádó sárkányraja.

Ha nem jössz, hozzád távozom. Én, az erdő daimonja, gyémántszem a koronámon, látok.

Tehát vagyok.

Bőröm alatt a démoni gerjedés.

214

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Gyertek közelebb, faljatok föl, okádjátok, szarjátok ki gyenge húsomat, hadd szervesüljek eggyé az erdővel! Én, az üldözött lomblakó, az erdő királya, az öröklét koronázatlan ura.

Egyedül az erdő fogad vissza, mint száműzött királyát.

Itt újra elénekelhetem áriámat, közönség nélkül, magamba roskadva, mint egy félbehasított fatörzs. Én, az erdő a lombjaimon érzem a démoni erjedést.

Gyertek közelebb, faljatok föl, okádjátok, szarjátok ki gyenge húsomat.

Szervesüljek eggyé. Én, az üldözött lomblakó, az erdő királya, a hatalom koronázatlan ura.

Orcsik Roland

2019/3

(Óbecse, 1975) Hazai Attila-díjas költő, író, műfordító, kritikus, szerkesztő.

Legutóbbi könyve: Fantomkommandó (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

215

Ambrus András

Magányaink Volt és lesz is úgy, hogy egyedül maradunk.

Vagy önszántunkból, vagy mert magunkra hagytak.

Olyankor előbb nyitott ajtónál szarunk, aztán taknyot kenünk fel borotvahabnak, végül nem borotválkozunk egyáltalán.

Zacskós levest eszünk, nyersen, hogy ne kelljen mosogatni utána, és széles, kaján vigyorral megfojtjuk a legyet a tejben.

Minket senki nem néz, isten is rég megunt, azt mondjuk, egyetlen reményünk önmagunk, de elhagyjuk magunkat, hisz úgysem látnak.

Elgazosult kertben ülünk meztelenül, mindannyian együtt és csontig egyedül, mind megfelelőek és mind kipipáltak.

Ambrus András

216

(Budapest, 1999) költő. Verset és drámát ír. Az ELTE szociológus hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Szécsi Noémi

Harmadnapra feltámadnak

M

ostantól te vagy az egyetlen férfi az életemben! Sohasem hagylak el, mert benned megtaláltam az igazit!

A férfi, akihez a hálóinges nő a szavait intézte, ásításra nyitotta aprócska száját, de közben végig csukva tartotta szemét. Azzal az egykedvűséggel hallgatta mindezt, ahogyan a néhány órás újszülöttek fogadják az érzelmileg túlfűtött kijelentéseket. Vagy bármilyen kijelentést.

A csecsemős nővér türelmetlenül nyúlt a bebugyolált babáért. Már percek óta csak arra várt, hogy visszatehesse a gurulós kocsira a többi közé. Még egyszer megszámolta a pólyásokat, és mielőtt visszaindult a csecsemőosztályra, végighordozta tekintetét a szinte üres kórtermen. Ünnepnap volt, ma nem csináltak laparoszkópiát. Ilyenkor nem indítottak szülést és nem terveztek be császármetszést, így csupán három sürgősségi alapon császározott nő lézengett az őrzőben. Meg Krisztina. De ő már szinte idetartozott. Most is a törzsvendégek nyugalmával ült az ágyán és fejte a tejét, belőle nem lógtak csövek, mint a fia iránti szerelmét imént deklaráló anyából, ha pedig felállt, egyenes derékkal, fürgén mozgott, nem hétrét görnyedve, mint a másik hálóinges, aki görcsöktől nyögdécselve babrált a telefonján.

A negyediket, akit alig egy órája tett le az ágyra a beteghordozó, a főnővér éppen egy börtönmotozáshoz hasonló eljárásnak vetette alá, ez idő szerint

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

217

másodjára, mert egyszer már fintorogva kipakolta a kórházi táskáját, és a megszeppenve toporgó férjet el is szalajtotta a hiányzó holmikért.

– Na, mit hozott a férje? – biggyesztette a száját jó előre, és közben már rámolta is ki a vászonszatyrot. Apró biccentésekkel nyugtázta az inkontinenciabetét, a tönkölyropi, a szénsavmentes ásványvíz és a szívószál meglétét, de aztán egy műanyag ételtartót kipattintva, az onnan kiáramló kábító illatba beleszippantva mérgesen csattant fel.

– Mi ez?

– Az anyósom libatepertős pogácsája lehet – szimatolt a levegőbe az újonc, mert a csövektől mozdulni sem tudott.

– Megmondtam, két óra múlva szívószállal ihat, öt óra múlva ehet valami száraz, sós rágcsálnivalót, kekszet vagy pogácsát. De ha egy férfinak azt mondják, hozzon pogácsát, akkor tízből kilenc tepertőset hoz – méltatlankodott a főnővér. – Kidobom – tette hozzá, de a szépen megkelt, tetejükön ropogósra repedezett, barnára sült pogácsák látványa mellett a szavai úgy hatottak, mintha hamvas arcú, ártatlan óvodások kivégzését rendelte volna el. Tovább kotorászott. – És ez mi? – emelt fel egy alufóliába csomagolt valamit.

– Az? Honnan tudhatnám – suttogta a nő.

– Ez az – állapította meg a főnővér, majd közelebbről is megnézte. – A férfiak a terhesség ezen szakaszában már teljességgel hasznavehetetlenek. Hallja, Krisztina?

Három vastag szelet húsvéti parasztsonkát hozott be a frissen császározott kismama férje.

– Hjaj – sóhajtott Krisztina. – De jó is az. – Lehajtotta a fejét, és tovább fejte az anyatejet.

Krisztina már karácsony óta az intenzív osztályon lakott. Huszonkét hetes terhesen hozták be megfigyelésre, aztán négy hét múlva kivették a kilencszáz grammos babát. De utána sem ment haza, mert kétszáz kilométerre lakott, se naponta bejárni, se felköltözni nem tudott volna Budapestre. Inkább elfoglalt egy ágyat a császármetszéses nők őrzőjében, hogy rendszeresen bejárhasson a koraszülött csecsemőjéhez.

– Kidobjam? – ismételte meg provokatív kérdését a főnővér. A sonka tulajdonosa egyelőre a fejét sem mozgathatta, hogy nemet vagy helyeslést intsen. – Kidobom. Ez hallatlan, nem gondolja, Krisztina? Mindig olyat hoznak a férjek, ami nem való frissen műtöttnek.

Krisztina olyan rutinosan bólogatott a főnővér szavaira, mintha naponta előadnák együtt ezt a párbeszédet. A férje Németországban szerelt két

218

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

műszakban vízvezetéket, nem tudott a nejének sem gyomrot terhelő, sem tejszaporító étkeket behordani. De rajta kívül sem járt be hozzá senki.

– Az anyósom barnacukrot tesz a pácba meg szegfűszeget… – motyogta elhalóan az újonc, mert a főnővér éppen csavart egyet az infúzió adagolóján, és az infúziófolyadék feszítette a kézfején a bőrt.

– Fokhagymát nem? – fordult oda a fiának hűséget fogadó hálóinges, mert ő legalább már a fejét mozgathatta. – Én azt is raktam a sikérkeverékbe.

Hétköznap megteszi a biobolti gabonagömböc, de, gondoltam, húsvétkor megadom a módját. Éppen a szejtánsonkát gőzöltem, mikor elkezdtem vajúdni. Herbáriás sonkapác-keveréket dobtam még a gőzölővízbe is, kérget pirítottam rá, aztán bele a maradék páclébe. Mire ráhurkoltam a sonkahálót, már ötperces fájásaim voltak.

– Akkor hogyhogy mégis császár lett? – nézett fel a telefonjáról a görcsölős, mert éppen szünet állt be két görcsroham között.

– Túl nagy volt az én drágám feje. Hah – a nő olyan lendülettel legyintett, hogy majdnem kirepült a csuklójából a branül. – A védőnő végig azzal terrorizált, hogy vegán étrend mellett nem lehet kihordani egy terhességet. Erre tessék. Ki sem fért az én kis Vilikém.

Krisztina felállt az ágyról, mintha nem bírná tovább hallgatni mások nagyra hízott babáinak történetét, de aki már legalább három órája az őrzőben feküdt, jól tudta, hogy ilyenkor viszi át a lefejt tejet a csecsemőintenzívre. Az ajtóban a főorvost kellett megkerülnie, akire alkalmi betegei rendszerint vastag aranyláncáról emlékeztek, de az sem felejtette el soha, akinél valaha méhszájat mért. Egy szülés miatt hagyta ott a húsvéti asztalt, és ha már erre járt, benézett.

– Ugyan már, az előző császárjánál is pont így fájt, csak már nem emlékszik! Édes, drága hölgy, hát pont azért adtuk azt az injekciót, hogy összehúzódásra ösztönözzük a méhecskéjét – veregette a görcsölős nő vállát. – Ma hétfő van… azt mondja, hogy kedd, szerda, és csütörtök reggel hazamegy a szép kis babájával. Örüljön, drágám, hogy diétázik és nem éhezik, mint az én drága édesanyám ’45-ben!

Ha a kismamák a benn töltendő karácsony miatt zúgolódtak, akkor rendreutasította őket, hogy ez mégiscsak szebb ünnep, mint az, amelyiket édesanyja 1944 karácsonyán töltött a légópincében. Azokat, akik a mostoha kórházi viszonyokat panaszolták, azzal torkolta le, hogy az édesanyja sötétben és mocsokban adott életet a bátyjának a légópincében.

– Mert ’45 húsvétján mit ettek? – kérdezett rá készségesen most is a főnővér, hogy a doktor úr elmondhassa a magáét.

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

219

– Lovat – vágta rá az örömmel. – Nagypénteken az én drága édesapám addig ment, míg haza nem állított egy katonaló bal hátsó lábával. Édesanyám gyönyörűen megnyúzta, aztán patáig bele a sonkapácba. Az édesanyámé az egy olyan sonkapác volt, kérem, hogy a lóhúsnak is húsvéti sonkaíze lett tőle.

A császáros nők elnémultak. A fiát imádó vegán nő az iszonyattól. De aztán összeszedte magát, mert a fűszerezés mindenekfelett érdekelte.

– Mi volt benne?

– A titok a csombor – felelte a főorvos, s közben felrántotta a takarót az újoncról, majd teljes súlyával a nő hasára nehezedve gyúró mozdulatokkal tapogatta végig a friss varratot. – Erdélyi család vagyunk mi, kérem. Bőven használunk csombort. Érzi már a lábát? – kérdezte a fájdalmában felszisszenő nőtől, de nem várt választ, a kezét a kilincsre tette. – Akkor húsvétoljanak szépen tovább! Harmadnapra feltámadnak majd maguk is, drága hölgyek!

Harsány hangon elköszönt a nővérszobába visszavonult főnővértől és úgy csapta be az ajtót maga után, mint a szélvihar. Távoztával lassan ráereszkedett a kórteremre a tavaszi szürkület. Senki sem kapcsolt villanyt, mert hármuk közül az egyetlen, aki fel tudott állni, a görcsölős, a nővérszobán át a mosdóhoz vezető folyosón vánszorgott. A mozdulatlan fekvésben olyan észrevétlenül telt az idő, hogy senki sem tudta volna megmondani, tíz perc vagy egy óra alatt járta meg az utat.

– Krisztina a sonkát eszi a főnővérrel – jelentette az egyik kezével az ágytámlának támaszkodva, a másik kezében a katéterzacskóval. – Hozzá a pogácsát. Csak a tormát hiányolják.

– Hála istennek. Ha kidobják, soha nem mertem volna elárulni az anyósomnak.

– Mi holnap már a gyermekágyas osztályon ebédelünk. Ha ma krumplipüré volt főtt almával, akkor holnap almapüré lesz főtt krumplival. Vagy fordítva.

– A próféta szóljon belőled – bólintott óvatosan az újonc a görcsölősre nézve, és úgy harapott bele a tönkölyropiba, mint aki soha ilyen jót még nem evett.

Szécsi Noémi

220

(Szentes, 1976) író. Kommunista Monte Cristo című regényéért az Európai Unió Irodalmi Díját kapta 2009-ben. Legutóbbi könyve: Egyformák vagytok (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Biró Zsombor Aurél

De már sötét sincs

A

ház mögött kezdek el ásni. Kemény a föld, tele kövekkel. Hónapokig tart, mire leérek kilenc méter mélyre. A tenyeremen duzzadó vérhólyagokat kiharapom, napról napra figyelem, ahogy kérgesedik a bőr. Szélesre vájom a pincét. Szádfalazom, kiöntöm betonnal, a mennyezetet aládúcolom gerendákkal. Lehozok egy matracot. Kupacnyi pokrócot, ruhát. A bal sarokban lesz az étel, a víz. Jobboldalt ládák, zsákok, gyógyszeresdobozok. Mindenből annyi, hogy fél évig kitartson. Csak a beszerzés van hátra. Meg a páncélajtó.

Senkit sem fogok beengedni, ha elkezdődik.

Reggelente kitántorgok a ház elé. Az ajtófélfának dőlök, nézem a patakot.

Túloldalt a bekötőutat. Feszül a hólyagom, szúr belülről, mégse jön. Nem süt még a nap, de már sötét sincs, csípi a szél a sebhelyeket az arcomon. Egy idő után feladom. Lebotorkálok a töltésen. A patak derékig ér, elmerülök benne.

Lehűti a hegeket, néhány percre elmúlik a viszketés. Felfekszem a vízre. Tompa zúgást hallok az út felől, viszi a busz a munkásokat a gyárnegyedbe. Tudom, bámulnak az ablakokból. Nem nézek oda. Hadd bámuljanak. Nem tudnak semmit. Lassan lelankadok a hidegtől. Végre jön. Éget minden csepp, de jó érzés kiürülni.

A gyárkémények füstjét mindig erre fújja a szél. Behömpölyög a dombok közé, a napot se látni tőle. Olyan, mint a köd, ha rátelepszik a völgyre. Vagy mint

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

221

egy házban, ha lángra kap a szőnyeg, és a füst felcsapódik a mennyezetre.

Mondjuk, egy kertesházban, bordó cseréptetővel. Ahol egy anyuka lakik, meg a két fia. Mondjuk, kétszintes kertesház, mert régen vették. Amikor még az apuka is. De amióta csak hárman, azóta alig jön ki a rezsi. Az anyuka az alsó polcról vásárol a boltban. Korcsolya helyett mikuláscsokit vesz karácsonyra a kisebbiknek. Sose tekeri fel a fűtést, inkább kijár fát szedni. Egész nap ropog a tűz a kandallóban. Éjjelre eloltják, a falak megtartják a meleget. De mondjuk, egyszer elfelejtik. És hajnalban kigurul egy fahasáb a szőnyegre. Meggyullad a műszál. A függöny. A kanapén a pokróc. A füst felszáll az emeletre, beszivárog az ajtók alatt. A kisebbik fiú szobájában sötét van, de ha égne a villany, akkor se lehetne látni a körte fényét. Mint a napot, a gyárkémények füstjétől.

Délutánonként beautózom a városba. Cementet, habarcsot lopok építkezésekről. Sót, borsot, cukrot vásárolok. Csipkebogyólekvárt, szárított gyümölcsöt, konzerveket kevés szénhidráttal. A régi vastelep mögött veszek egy pisztolyt. Fát vágok az erdőben, faragok belőle íjat, nyilakat. Nem tudom, lesznek-e túlélők. Jobb biztosra menni. Éjszaka betörök egy gyógyszertárba.

Betadine, morfium, kötszer. D-vitamin a napfényhiány miatt. Megtöltök harmincöt kannát csapvízzel. Poroltót iskolából, gázmaszkot kórházból lopok.

Rádiót a bolhapiacról. Zseblámpát, rengeteg elemet, ragasztószalagot. Végül termőföldet, és vetőmagokat, hogy legyen esélyem túlélni azután is, ha fél év elteltével feljövök a hamu borította felszínre.

Ha nincs forgalom a bekötőúton, hallani a harkályokat az erdőben. Összevissza kopácsolnak. Néha meg ritmusban, mintha előre megbeszélték volna. Akár a katonák, egy titkos jelzést. Vagy két testvér, hogy a kisebbik tudja, nem kell alvást színlelnie, a bátyja kopog a szobaajtón, nem az anyukája. Mert mondjuk, kimennek éjszaka a tóra korcsolyázni. És titokban kell, az anyuka nem engedi őket. Azt mondja, hemzseg a vaddisznóktól az erdő. De ő lenn alszik, a fiúk meg az emeleten. Könnyű elszökni. Az idősebb három rövidet, és két hosszabbat koppint az öccse ajtaján. Felöltözteti. Két pulóvert ad rá. Fogja a kezét, miközben gyalogolnak a hóban. A fák között. Világít a zseblámpával, ráfagynak az ujjai a műanyagra. Igyekszik nem mutatni, hogy minden apró neszről a vaddisznók jutnak eszébe. Kiérnek a tóhoz. Ledobja a táskát, megköti az öccse lábán a korcsolyát. Azt mondja, várj, előbb én. Vagy mondjuk, hogy ne menj rá, alattam szakadjon be inkább. A jégre lép. Hallgatózik. Elképzeli, ahogy végigszalad a repedés a lába alatt. Kiveri a víz, a hátára tapad a póló.

Elképzeli, ahogy nézi magát a felszínen, aztán reccs, és darabokra törik a tükörképe. Jöhetsz. Ezt mondja végül. De óvatosan. Ha beszakad, kapaszkodj

222

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

meg valamibe. Vigyázz, nehogy alámerülj, mert pillanatok alatt visszafagy a fejed fölött a jég.

Máskor gyalog megyek a városba. Sálat kötök a nyakamra, mélyen a szemembe húzom a sapkám. De így is megbámulnak. Hadd bámuljanak.

Nem tudnak semmit. Ha az egész testemet látnák, elfordulnának. A boltban már ismernek, mégse köszön senki. Néha rólam suttognak. Amikor azt hiszik, messze vagyok a kasszától. Láttad az arcát? Ezt kérdezgetik egymástól.

Rémisztő. Szerintem bolond. Fogyatékos. Én mindennap látom, kinn lakik a bekötőútnál. Egy ilyen bódéban. Tudod, mit csinál reggelente? Anyaszült meztelen úszkál a patakban. Még jó, hogy nem az a víz folyik a csapból.

Elhallgatnak, amint a kasszához lépek. Ha papírpénzzel fizetek, a sarkánál fogják meg. Ha érmékkel, megvárják, míg lerakom a pultra. A visszajárót is oda teszik, hiába nyújtom a tenyerem.

Az erdő tele van vadrózsával. Ősszel kijárnak a városból csipkebogyót szedni, a töltésről figyelem őket. Egy fiatal, ballonkabátos férfi minden héten elhozza a kisfiát. Ugyanolyan kampós az orra mindkettőjüknek. Bár inkább a nagybátyja lehet. Vagy testvérek. Talán azért hozza a kisöccsét, mivel gyerekkorában őt is vitte az apukája. Az erdő szélén kezdik. A kisfiú kezében bogyószedő. Végighúzza az ágakon, beleakadnak a gyümölcsök. A férfi kézzel csinálja, véresre szurkálják ujjait a tövisek. Talán az apjára gondol közben. Vagy semmire, csak igyekszik jó testvér lenni. Egy idő után eltűnnek a fák között. Olyankor elképzelem, mit készítenek majd a csipkebogyóból.

Mondjuk, hazaviszik, megmossák, megrottyantják kis lángon. Összepréselik, a szőrös magokat a szemétbe szórják. Kevernek bele cukrot. Szalicilt. Megfőzik nagy lángon. A férfi a karjába veszi az öccsét, figyelik a bugyogó lekvárt. A befőttesüvegeket felpakolják a spájzba. Egyet kibontanak, palacsintára kenik.

Az anyukájuk később talán rákérdez, milyen tartósítószert raktak bele. A férfi hazudik valamit. Tudja, a szalicilt betiltották. De így tanulta az apjától, hát így akarta megtanítani az öccsének.

Esténként bemasszírozom a hegeket körömvirágkrémmel. A derekamnál kezdem, lassan haladok az arcom irányába. Míg szárad, kiállok a ház elé. Nem süt már a nap, de még sötét sincs, nekidőlök az ajtófélfának. Zsebre dugom a kezem, belemarkolok a nadrágszövetbe, nehogy elkezdjek vakarózni. Minél többször engedek a kísértésnek, annál gyakrabban sebesedik ki a bőröm. Néha az egész karom kiszárad. Repedezik. Mint a jég, ha akkora súlyt helyeznek rá, amit nem bír el. Ilyenkor elönt a rettegés, hogy hirtelen mindenhol töredezni kezd a testem. És szétesem apró darabokra. Letépkedem a sérült bőrcafatokat,

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

223

jó érzés, ha egy rántással több ujjnyi lejön. Aztán bekenem magam újból. De reggel megint viszketek, el kell merülnöm a patakban, hogy néhány percre alábbhagyjon. Éjszaka gyakran a saját köhögésemre riadok. Szúr a mellkasom, kapar minden levegővétel. Lámpát gyújtok, körbenézek, nem gyulladt-e ki a szőnyeg.

A függöny. A kanapén a pokróc. Mint egy kertesházban, ahol kandallóval fűtenek. És elfelejtik eloltani. Vagy talán az anyuka eloltja, utána lefekszik aludni.

De mondjuk, a nagyobbik fiú hajnalban jön haza. Elindul a szobájába, a lépcsőn jut eszébe, hogy ma lesz az öccse születésnapja. Visszafordul. Begyújtja a kandallót. Feltör néhány tojást a konyhában, összekeveri tejjel, liszttel. Bemegy a spájzba, látja, elfogyott a csipkebogyólekvár. Az órára pillant. Kabátot vesz, bakancsot. Odakinn nem süt még a nap, de már sötét sincs. Húsz perc séta a bolt. A lekvárból kifogytak, csak dzsemet talál. Visszafelé elszáguld mellette egy tűzoltóautó. A sziréna hangjára megtorpan. Bevillan neki a kandalló. A tűzellenző rács. Hogy elfelejtette odatenni elé. Futni kezd, szeleteli a tüdejét a hideg levegő. Nem gondol semmire. Vagy arra, hogy nem lehet, ez olyan dolog, ami másokkal történik. A tűzoltókat előbb látja meg, mint a házat. Az anyukája hordágyon. Az öccse sehol. Berohan. Kiabálnak utána, nem hallja.

Semmit se lát, könnyeket mar a szemébe a füst, elindul valamerre a lángok között. Robbanást hall a háta mögül, forróságot érez az oldalán. Véletlenül vesz egy levegőt, mélyen beszívja a sűrű füstöt. Eltántorog a lépcsőig, de az emeletre már nem jut fel.

A bolt melletti játszótéren hangyát éget egy kisfiú. A drótkerítés túloldaláról figyelem. A homokozóban guggol, jobb kezében nagyító. Két pálcika közt tartja a hangyát. Sok idő, mire lángra kap. De utána gyorsan elég.

Néha csak a szikra kell. Hogy valami elkezdődjön. Egy szikra, amitől kigyullad a világ. Leégnek a városok, az erdők. Elpárolognak a folyók. A füst felszáll az égbe, kitakarja a napot. A hamu beborít mindent. Senki se fogja túlélni. Csak a föld alatt lesz biztonságos. Akkor majd bámulhatnak. Miközben egymást lökdösik a pincelépcsőn. Akkor majd mondhatják, hogy bolond. Fogyatékos.

Hiába fognak dörömbölni. Én úgy teszek majd, mintha nem hallanám őket.

Egyedül akkor nyitom résnyire a páncélajtót, ha három rövid, és két hosszabb koppintást hallok.

Biró Zsombor Aurél

224

(Budapest, 1998) egyetemista, mellette próza- és filmírással foglalkozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Toroczkay András

Én ott voltam Én ott voltam édesanyátok temetésén Azt mondta apátok előtte való nyáron hogy ne beszéljünk a melléről én ott voltam édesanyátok temetésén láttalak titeket a sírnál ott én nem akartam beszélni a melléről amit Edu mondott azt én tiszteletben tartom Nyáron nyáron találkoztunk Fehér kerti székek gyümölcsök Szinte a tálakba potyogtak a fákról Hallgattunk és ittuk a kávét nyár volt Télen temettük én Ott voltam a hidegben hallottam kopogni a földet a koporsó tetején szörnyű volt ugye emlékeztek fiúk én ott voltam veletek ott álltunk az a hang szörnyű rettenetes rátettek valami pokrócot hogy tompítsa az esést de szörnyen hangos volt így is irtózatosan én ugye emlékeztek ott voltam... halljátok? amikor megkért Edukám hogy ne beszéljünk a melléről én nem is beszéltem róla soha ő hozta szóba ő hozta szóba édesanyátok, fiúk emlékeztek? Emlékeztek? Én ott voltam, fiúk, előttem van a mosolya.

Itt van előttem.

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

225

Színdarab A mappában anya haldoklása, és egy színdarab fénymásolt szövege.

Előbbinél nem voltam ott. A másodikat azt hittem, már rég elfelejtettem.

Talán el tudnám játszani az egészet egyedül. A tiszaújvárosi színjátszótalálkozót megnyertük. Óriási sikerünk volt, videón is megvan még talán.

Végig szaros volt a gatyám, kicsit szaros, utólag vettem észre. Izgultam.

Akkoriban még azt hittem, szeretnek, mindenki, még a tanárok is.

Apa és anya is látta a sikereim. Az előadás előtt elmentünk piacra.

Akkor voltam a legboldogabb. Pattogatott kukoricát is vettünk. Talán attól ment a hasam. Pattogtengerit, ahogy anya mondta. A darab női főszereplője vette meg a házunkat. Akkor ő talán tizenöt lehetett.

A főgonosz bátyja volt az ügyvédjük. Ami persze nem jelent semmit.

Testvérem volt Buckingam hercege. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan felrobban a társaság. És hogy ilyen sokáig tart.

Toroczkay András

226

(Budapest, 1981) költő, író, kritikus.

Legutóbbi kötete: A labirintusból haza (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Gráf Dóra

Adidas aznap ért véget a november, a kályhákat begyújtották, átfújt a városon a dunai szél, lefújta a füstöt egész a Rafinerijáig, mint aki fociedzésre indul, úgy szállt fel a buszra, fényes-fekete Adidas melegítő, együtt utaztok a Fehér Medvéig, épp elég idő jut megbeszélni, hogy nem fázol-e, hogy tudsz-e síelni, hogy kiismered-e magad már a városban, mire a Petrohemijához értek, újratanulod az igeidőket: értelmiségi voltam, vagyok, leszek, elfog egy ismeretlen érzés, amit jobb híján honvágynak keresztelsz, a magaddal hozott kérdéseket pedig egy megfelelőbb alkalomra félreteszed, csak nézed az ablakból a réteket, összeér lassan a két kezed, fékez a busz, jó az lsten, előbb-utóbb hazavezet

Gráf Dóra

2019/3

(Budapest, 1993) képzőművész, grafikus, költő.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

227

Keresztury Tibor

A Sötét-kapu felé

G

ondoltam, elfelejtem az éjszakát és ezt a hajnalt, ha felkelek, de nem. Nem volt könnyebb semmivel sem menni, mint az ablak mögött megbújni az első emeleten. Izzadva lapult anyám tenyerébe a tenyerem. Egyfolytában hullák jöttek szembe, ahogy haladtunk ott a Rákóczi utcán lefele. Kétpercenként hátranéztem, nem követnek-e. Anyám fogta, hogy szorongok, s tőle telhetően megpróbálta könnyíteni a helyzetet. Az iskolában, magyarázta, játszani is lehet.

Főként az elején semmiben sem lesz más, mint az óvoda, csak itt okosabbak a gyerekek. Sok barátod lesz biztosan. Kakálnom kell, forduljunk meg. Elkésünk, nem lehet. A fenekemre szorított szabad kezemmel tartottam a székletet. Átléptem egy agyonütött, döglött macskát – ettől majdnem beszaladt. Pár centivel a lábunk elé hullott egy hatalmas vakolatdarab. Csak történne a kihalt utcán valami érdemleges, ami szorult helyzetemről elterelné a figyelmemet. A rettenetes iskolára, meg hogy így lesz most már mindig, gondolni sem merek.

Anyám viccelődésekkel próbálkozott, de nem ment vele semmire. Onnantól hallgattunk, vánszorogtunk kéz a kézben. Ballagtunk, mikéntha vesztőhely felé. Menésünknek élő szemtanúja nem volt, kerülgettük a romos, aládúcolt műemlék házakról leszakadt téglákat, cserepeket, törmelékeket. Mintha helyben jártunk volna, mintha megállt volna az idő: úgy tűnt, s ez egyáltalán nem volt ellenemre, ebben az életben nem fogunk elérni a Sötét-kapuig.

228

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Csak még kakálni ne kellett volna ennyire.

Amennyiben ez az egész haladásnak volt mondható, épp egy összedőlt ház mellett haladtunk, mikor váratlanul megélénkült a jelenet. Két ismerős lépett színre a Sötét-kapu irányából, futva, hogy a kontraszt még nagyobb legyen.

Elöl Babuné Évike, mögötte Babu Béla, kenyérvágó késsel, alul mackónadrág, fent a gyászra való tekintettel fényesre könyökölt, gombok nélküli fekete zakó.

Pillanatok alatt mellénk értek, csókolom, Évike néni, csókolom, Babu bácsi, köszöntem, szeherbusz, mondta Évike néni, szeherbusz, mondta Babu bácsi, elvágom a nyakadat. Ez utóbbi már nem nekem szólt, szerencsére, hanem Évike néninek, akit a lihegésükből ítélve Babu bácsi már jó régóta üldözhetett.

Kifárasztásra játszhatott, mert ahogy figyeltem a közeledésüket az imént, feltűnt, hogy egyáltalán nem fogy a távolság közöttük, noha az üldöző jóval inasabb volt, mint az üldözött. Igaz, az ő dolgát lényegesen megnehezítette, hogy a szájában futás közben cigaretta füstölt, azon át vette a levegőt, mégis határozottan az volt az érzésem, arra számít, arra építi a taktikáját, hogy az asszony egy idő után végkimerülésben úgyis összeesik. És akkor majd kényelmesen letérdelhet mögé itt a járdán, ballal megmarkolhatja a haját, a jobb kezében tartott kenyérvágó késsel pedig egyetlen átölelő mozdulattal elvághatja a nyakát – amint azt mindannyiszor megcsodálhattam az ablakból, mikor kakast lopott az Avason. Szakszerű volt és alapos, fél kezével szinte megfojtotta a felemelt kakast, aztán nyissz, levágta a fejet róla – a test pedig a porba hullott, néha meghalt, máskor elszaladt. Ilyenkor a szomszédság csillapíthatatlan izgalommal követte a cikkcakkban menekülő fej nélküli kakas rohanását, hogy melyikük előtt ér majd véget a futás, mert akkor azonnal jogot lehetett formálni rá: én találtam, nálam múlt ki, sajnálom, húzzál innen, magánterület. Mikor Béla kakassal a kézben jelent meg az udvaron, többen azonnal odatették forrni a vizet, hogy ha így alakulna, ha tehát hozzájuk tévedne az állat, tollastól bele lehessen vágni a fazékba haladéktalanul, ekképp a tulajdonjog Béla feleszmélésekor már megfellebezhetetlen legyen. Jól tudták ugyanis, ha kakast vág, teljesen lelassul és átszellemül: se lát, se hall egy ideig. A nyak átvágása után kinyújtott könyökkel, hosszan tartotta a fejet, mint indián a skalpot, gondosan ügyelve rá, hogy közben félmeztelen felsőtestén látványosan megfeszüljön a has- és a mellizom. Lassan, nagyon lassan, egy törzsfőnök nyugalmával hordozta végig az udvaron a tekintetét, hogy begyűjtse az elismeréseket, könyvelje a kellő tiszteletet, mint aki biztos benne, hogy ilyen hidegvérű, gyors, precíz fejezést és ilyen felsőtestet a jelenlevők közül életében nem látott még senki, pedig mind egy szálig öregek. A lakók

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

229

azonban, ahogy megfigyeltem, a fejezések alkalmával egy emberként szarták le, hogy Babu Béla felsőteste milyen: kizárólag a megcsonkolt kakasra tapadtak a szemek, annak kiszámíthatatlan mozgását követték a mohó tekintetek, csak nálam, énelőttem dögöljön meg, édes istenem. Ha feléjük közelített a romos cselédlakások határolta udvaron, hatalmasat nyeltek, ha távolodott, gyilkos pillantásokat lövelltek az esélyes lakótárs felé, s kétségbeesett pííí-pííí-pííí kiáltásokkal próbálták a helyes irányba visszatéríteni a fej nélküli madarat. A magam részéről leginkább azt szerettem, ha középen múlt ki, határsávban, szabad területen, mert akkor eszeveszett futóverseny vette kezdetét: néha párducugrással vetődtek a fejetlen kakasra nyolcvanéves cicanadrágosok, én pedig, ahogy mondtam, már akkor is nagyon kedveltem a sport minden változatát. Aki elmarta, észveszejtve futott a zsákmánnyal ajtaja felé, hogy mire győzelmi pózából feleszmél a szoborként triumfáló Béla, a madár a lobogó vízben legyen. Ha meg már ott rotyogott, békességben, ahogy volt, tollastul, náluk, akkor jöhetett az indián panaszra: mint a taknyot, úgy vágta ki a szakács.

Be ne lépjél, kihívom a rendőrséget, magánlakot sértel, paraszt. Milyen kakas?

Ami ott fő? Tegnap vettem a piacon. Nem hallom jól, mit loptál te saját kezűlegesen? Nehogy feljelentselek. Még a végén. Saját kezűlegesen. Mars ki innen, álljál vissza hősi pózba semmi perc alatt. Ha éhes vagy, indíts az Avasra, lopjál magadnak másikat.

Most azonban, a Rákóczi utcán, kevésbé volt vicces a dolog, tekintve, hogy Babuné Évike játszotta a kakas szerepét, csak neki egyelőre nem volt levágva a feje. És mivel Babu Bélának feltett szándéka volt, hogy le legyen, eszébe sem jutott eltérni a tervtől, csak azért, mert mi iskolába mentünk ott, történetesen.

Nem, Babu Béla nem vette azt tekintetbe, hogy ez az első napom, sem pedig azt, hogy majdnem beszarok – ilyen apróságok miatt nem kívánta az üldözést felfüggeszteni. Mi több, annyiban még rosszabbodott is a helyzet, hogy mellénk érve nem futottak el mellettünk a kölcsönös köszönés után, hanem elkezdtek változatlan sebességgel körülöttünk keringeni. Ne nézz oda, mondta anyám, s óvatosan fokozta a tempót – csak annyira, persze, hogy véletlenül el ne buktassuk valamelyiket, aktív szerepvállalással gyorsítván meg ezáltal a végkifejletet. Keze szorításán éreztem, nagyon fél, hisz a szituáció egy hétéves gyerek számára nem sok jóval kecsegtetett: minden jel arra vallott, ha Évike most fog kifulladni, vagy csupán csak megbotlik és tempót veszít, egy méterre tőlünk, mondhatni az orrunk előtt, azon nyomban vérfürdő veszi kezdetét.

Próbáltam sietni, s szófogadó, jó gyerekként a járdát nézni a lakkcipőm orránál, de nem volt egyszerű, mert a látványba minduntalan beleúszott két kitaposott

230

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

körömcipő s egy pár fűző nélküli, kék tornacsuka – olyan sebességgel, hogy beleszédültem: éreztem, ha időnként nem nézek föl, elesek.

Nem tudtam eldönteni, mitől félek jobban: a közeles gyilkosságtól, vagy attól, hogy a széklet beszalad. Anyám továbbra is úgy gondolta, a legjobb taktika az, ha az egészről nem veszünk tudomást – szinte már húzott, lehajtott fejjel, a földre sütött szemmel, mint aki se lát, se hall, s az egészhez nincs semmi köze. Babu Béla megpróbálta időközben egyre szűkebbre venni a kanyart – az egyik körnél válla súrolta a táskát a hátamon, reméltem, nem tört ki az ütközéstől az összes ceruzám hegye. Üres kezével élettársa nyaka után kapkodott, a másikkal meg megpróbálta hátba szúrni a kör bizonyos pontjain, hogy a dolog végére mihamarabb pontot tegyen. Amennyire meg tudtam ítélni, nem is a düh hajtotta már, inkább az öntudat – annak mindent felülmúló, heves vágya, hogy jobbjában a késsel, baljával a nő haját markolva az általam annyiszor megcsodált kakasos, győztes pózba vághassa magát mihamarabb, megcáfolhatatlan jelét adva, a Rákóczi utcán ki az úr. Láthatóan unta már, hogy ennek érdekében ennyit kell futnia, nem tett le mégse róla, hogy a tegnapi sajnálatos haláleset után még egy fővel csökkentse a családi keretet, így a létszám egy főben állapodjon meg, akinek ekképpen már senki nem dirigál. Nem lesz itt több be vagy rúgva, nem lesz itt több eredj borért, nem lesz itt több ne lássalak, dögölj, paraszt, nem lesz itt több temesd el az anyád. Nyugalom lesz: cseverészés Jóskával meg Tóth bácsival, sakkparti meg barátságos kínálgatás; nem verik majd hátba seprűnyéllel, ha a szomszédban Marikát a kulcslyuknál guggolva az esti mosakodás közben kilesi.

Nincsen itt egy rendőr, kiáltott fel teljességgel váratlanul az anyám.

Megrémisztett ez az érzelemkitörés, mert megéreztem gyengeségét – ahogy hatalmába keríti a félelem s a kétségbeesés a körülöttünk forgó gyűrű, e nem lazuló mobilcsapda feltörhetetlensége, lerázhatatlansága miatt. Megrémisztett – elsősorban naivsága okán, mert hát egyrészt látnia kellett, hogy az utca tökéletesen néptelen, másfelől meg erre a környékre olyan, hogy rendőr, a lehető legritkább esetben merészkedett, akkor sem egyedül, hanem egy egész hadsereg jött busszal vagy még inkább kék-fehérre festett Csepelen.

Anyám kiáltása ebből adódóan olyannyira abszurd volt, hogy hajszál híján felnevettem, miközben halálosan megijedtem – úgy is mondhatnám, hogy most kezdtem félni igazán. Mindeddig úgy voltam, hogy ez most csupáncsak annyiban más, mint amit az ablakból nap mint nap látok, hogy most közelebbről látom, jobban benne vagyok: nincs közöttünk, az események s énközöttem az a védő-óvó másfél emelet. Ez a reggel ezen kívül – az iskolát

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

231

leszámítva – számomra az égvilágon semmi újat nem hozott: az udvar lakói az egy Motorost leszámítva teljes létszámukban le voltak már ütve, meg voltak már szúrva, többször is. Csengős Tata nyaka a példának okáért fültől fülig át volt vágva, mikor nemrég kedvezménnyel szabadult – vita támadt odabent, de győztem, mutogatta büszkén a forradást, mikor Jóska holmi alhasi szúrt sebbel dicsekedett. Kétméteres nővérének pedig egy jobb horogból kifolyólag leszakadt az álla, a szája állandóan nedvedzett – ahogy mondták, folyik az agya, azért ilyen hülye. Úgy nézett ki, mint a meséskönyvemben a fogfájós oroszlán, mert egy, az álla alatt megcsomózott törülközővel éjjel-nappal be volt kötve a feje. Úgyhogy ez a helyzet anyámnak volt csak új, akinek nem az udvar felé nyílt az ablaka, így az éjszakai történtekről legfeljebb csak az újság bűnügyi rovatából értesülhetett, ha le nem buktam látványos kialvatlanságom miatt.

Akkor pedig csak részlegesen, hisz jelentősen tompítottam a történteken, mert féltem, ha megtudja, minek vagyok én kitéve napra nap, miket lát-hall báránykája, átköltöztet a szobámból a hálójukkal egyetemben az Avasra nyíló nappaliba.

Pedig tegnap is milyen jó volt a műsor… Felidézte, hogy ne arra gondoljon, be fog szarni perceken belül. Szentasszony slafrokban óvatosan kikukucskált a résnyire nyitott lakásajtón, aztán a földre szegezett tekintettel lábujjhegyen elsietett a házsor végén levő közös budi irányába; menet közben szinte suttogva mondta, békés, áldott jó reggelt kívánok mindenkinek. Áldás, békesség, szomszédasszony, köszönt vissza Tóth bácsi, aki időközben kiült egy pohár borral a kezében az ajtaja melletti kispadra, éljen a pápa!, mindenszentek, arkangyal meg minden, de hiába megy, Babu Béla alszik odabent. Magára zárta az ajtót, éjjel kettő óta nem lehet felébreszteni, annyira bebaszott. Én is a fáskamrába szartam. Ráadásul megy a hasam. Mint a vulkán, csak fordítva. Képzelheti. A Szentasszony megtorpan, keresztet vet, befogja a fülét a csúnya beszédre, egyik lábáról a másikra áll, majd hirtelen szétterítve a slafrokot ráguggol egy kanálisra és belepisil.

Keresztury Tibor

232

(Debrecen, 1962) József Attila-, Déry Tibor-, Füst Milán-díjas író, kritikus, szerkesztő. Húsz éven át az Alföld szerkesztője, tíz évig a Litera főszerkesztője, 2006 és 2010 között a Stuttgarti Magyar Intézet igazgatója volt. 2011 óta a Művészetek Palotája irodalmi szerkesztője. Eddig tíz könyve jelent meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Kustos Júlia

a hullámtörő

az Északi-tenger habjai közt félelem nélküli testek úsznak. rettegek, hogy egy nap fényképedre nézve így látlak majd. amikor betonná válsz, névtelen hullámtörővé. amikor elfelejtem, milyen volt az arcod nem éppen egy pillanatba sűrűsödve, kevesebb ránccal, ajkaidon ülő bajusszal 1996-ban, ahogy félszegen felnevetsz. a part feletti kávézó ablakából a végtelenségig tudnám nézni azt a szelíd, esti vizet, ami mellett még biztosan tudhattam, lassú bluesra pulzálva inged alatt amennyire lehet, létezel. így, mint egy kicsavart fogóreflex, örökkévaló, bármelyik nap megrajzolnám vállaid szomorú lejtését, hiszen rávetül az otthoni láp darumadarainak sora, egy változatlanul zuhanó egyenes. eleget láttam őket éjszakánként elrepülni valahova, hogy tudjam, miben más a reggel, amikor eggyel kevesebben térnek vissza, a tollak temetője sárbuckák köze.

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

233

az örökmozgó csak test és hajlam, és egy kezdőlöket elég, hogy az őrület, mint gyerek a spirál lépcsőjárón, önfeledten játsszon rajtam. csuklóm köré ívet ír az augusztus. hálóingem trombitavirág; a szél megérinti és továbbállna. fejemben jelentések sodródó roncsai tehetetlenül süllyednek víz alá. pogányok körében a feloldozás nem istentől, de azoktól jöhet el, akikkel szűkölve perel a vétkes. akikre habzó nyála fröccsen. ha a viharfelhők szétszélednek, szelídséggel bilincsét veszti és bocsánatot nyerhet. akkor lesz a szájában vándorló görcs egy régi arc nevetése. * évek múlnak. visszatérő álmod vagyok. zsírszag, hajcsomó, öreg, koszos szófa. az őrület íze, amit meg kellett tanulnod lenyelni és szeretni azóta.

Kustos Júlia

234

(Szombathely, 1996) költő. Az ELTE hallgatója. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Kürti László

kazán, jótállás kitöltöttük a garanciajegyet, azóta panaszkodom, hogy kihűlt az élet és nincs, aki felmelegítse. kávézóban a pincérnek, buszon az utasoknak adok tanácsokat a hőntartásról. napra nap, lejárt szavatosság, huzatos a lakás és az iskolából leselejtezett naplókkal fűtöm a házat. kispórolt szerelmi fészek. őszi füst, régi terv, hogy leszigeteljük a padlásteret. de még elillan a hő, te pedig este hétig dolgozol. szellemként járom be az üres házat, dobok a tűzre még két tizenkettedikes naplót. a hetvenhatos évjárat, most igazán lobogó generáció. rád gondolok, aki után leselkedek még az ablakból, most gyúlnak fénybe a villanypóznák, a bicikliúton egy család teker, a kisebbik gyerek bringáján segédkerekek tartják meg a családi egyensúlyt. oktatsz a hiányoddal, most fejezed be a munkát, talán már indulsz is haza. jó diák, rossz tanár, minden rögzített dokumentáció a múlhatatlan enyészeté.

Kürti László

2019/3

(Vásárosnamény, 1976) költő, szerkesztő. Legutóbbi kötete: a csalásról (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

235

Danyi Zoltán

Rövid levél a hosszú fényhez*

H

a mindent jól végiggondolok, akkor most azt mondhatom, hogy nekem tulajdonképpen csak a hosszú fénnyel van bajom.1 Hosszú fényen az autólámpák fényét értem, mikor a legmesszebbre világít, ezt nevezik nálunk hosszú fénynek, habár egy magyarországi ismerősöm kinevetett, mikor a hosszú fényekről beszéltem neki. És kijavított, hogy ezt nem így kell mondani, ennek az a neve, hogy reflektor, mondta ez a magyarországi magyar, de nekem a reflektor nem tetszik, és ez a szó különben is mást jelent, szerintem a stadionokban van reflektor, úgyhogy a hosszú fényt azóta is hosszú fénynek nevezem.

Nálunk ez a neve, és hogyha mást mondanék helyette, akkor úgy érezném, hogy hazudok, mert más a hosszú fény, és megint más a reflektor, és ha mégis felcserélném őket, akkor tényleg úgy érezném, hogy hazudok, nekem pedig a hazugsággal is bajom van, akkor is, ha én hazudok, és akkor is, ha rájövök, hogy nekem hazudnak, ez pedig azt jelenti, hogy mégse volt teljesen igaz, amit az előbb mondtam, mert nekem nem csak a hosszú fényekkel, hanem a hazugsággal is bajom van, mondok egy példát.

* This text was written in the framework of the project „The Years of Change 1989–1991. Central, Eastern and South-eastern Europe 30 years later”, commissioned by the German Federal Agency for Civic Education (BPB, Bundeszentrale für politische Bildung)

236

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Harminc évvel ezelőtt sokat bazmegoztam, minden vagy majdnem minden mondatom végén bazmegot mondtam, mások is így beszéltek körülöttem, és abban az időben még úgy gondoltam, hogy igazodnom kell ahhoz, amit mások csinálnak, mert ha igazodok hozzájuk, például ugyanúgy beszélek, ahogy ők, akkor minden helyzetben ura maradok a helyzetnek, ami tévedés volt persze, és sok idő kellett, hogy rájöjjek erre, de mikor rájöttem, akkor elkezdett zavarni a sok bazmeg, amit mondtam, és valamit tennem kellett, hogy ne mondjam, úgyhogy először megpróbáltam hosszabb mondatokban beszélni, hogy ritkábban mondjam, így fegyelmeztem magam, majd később elkezdtem ismételgetni magamban, hogy nincs bazmeg, nincs bazmeg, megértetted, bazmeg, hogy nincs bazmeg, így akartam erről a beteges bazmegozásról leszoktatni magam.

Megint kellett valamennyi idő, de végül rájöttem, hogy ezzel az ismételgetéssel éppen azt hajtogatom, amiről le akarom szoktatni magam, másfelől azt is beláttam, persze, hogy az is hazugság, amit mondogatok, amit egyre csak ismételgetek magamban, mert volt, nagyon is volt bazmeg, körülöttem mindenki vagy majdnem mindenki sűrűn bazmegozott, és közben tele volt minden hazugsággal, de azt hiszem, kezdek eltérni a tárgytól, mivel eredetileg a hosszú fényekről volt szó, és csak annyit szerettem volna elmondani erről, hogy a hosszú fények bántják a szemem, és nem értem, hogy miért nem állítják be, nem értem, hogy miért nem tudják vagy miért nem akarják beállítani az autósok, de tény, hogy már harminc éve nem tudják vagy nem akarják beállítani a fényeket, és ha valahova mennem kell éjjel, mert fuvaros vagyok, ezt még lehet, hogy nem mondtam, szóval fuvaros vagyok, és ha valakit vagy valamit hoznom vagy vinnem kell valahova éjjel, akkor a szembejövő autók fénye mindig bántja a szemem, vagy az egyik, vagy a másik, vagy esetleg mindkét lámpa a szemembe világít, és nem segít, ha rájuk villogok, hogy vegyék le a hosszú fényüket, mert ha leveszik, akkor se javul sokat a helyzet, legfeljebb egy árnyalattal javul, mert az úgynevezett rövid fényük sincs jól beállítva, és ha először a bal lámpa égette ki a szemem, akkor most a jobb lámpa fogja kiégetni, és már nem tudom, hogy mit kellene tennem, és hogy mi a jobb, ha rájuk villogok, vagy ha nem villogok rájuk ebben a helyzetben, de legtöbbször inkább rájuk villogok, vakuljanak meg ők is, anyjukba az istent.

Ez a helyzet nekik is rossz, nekem is rossz, sem ők, sem én, senki nem lát jól ilyen fényekkel, mert nem az utat világítjuk meg, hanem csak a másik szemébe villogunk, és így nem tudhatjuk, pontosan merre haladunk, és nem tudhatjuk, mi vár ránk ott, ahova tartunk, és persze az akadályokat sem látjuk

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

237

meg időben, mindig csak az utolsó pillanatban vesszük észre őket, és ez már nemcsak kellemetlen, hanem veszélyes is egyben, magunkra és másokra nézve is veszélyes, de teszünk rá, nem állítjuk be a lámpákat, inkább egymás szemébe világítunk, és hiába vannak a szabályok, mert a szabályokra is teszünk, inkább fizetünk a rendőrnek, aztán tovább égetjük egymás szemét, és már senki nem lát, és csak káromkodunk, csak szidjuk egymás anyját, szidjuk egymás szerb vagy magyar vagy román anyját, ahelyett, hogy beállítanánk a kurva lámpákat, mert be lehet állítani őket, minden autóvezetőt megtanítanak rá, hogyan kell beállítani a lámpákat, de ha hülyék vagyunk, és magunktól nem tudjuk megcsinálni, akkor elmehetünk egy szerelőhöz, aki be tudja állítani, és nem kerül sokba, vagy legalábbis nem kerül annyiba, mint lefizetni a rendőröket, de nekünk már mindegy, nem foglalkozunk ezzel, és tulajdonképpen észre se vesszük, hogy rosszul világítanak a lámpák, megszoktuk, hogy rosszul világítanak, már annyira megszoktuk, hogy ez ilyen, hogy azt gondoljuk, ennek így is kell lennie, szar az egész, mondjuk, és kiégetjük egymás szemét, mert elfelejtettük már, hogy milyen az, mikor a dolgok rendben vannak, arról pedig fogalmunk sincs, hogy milyen lehet az, mikor tényleg minden rendben van.

Danyi Zoltán

238

(Zenta, 1972) Mészöly Miklós-díjas író, költő. Legutóbbi kötete: A dögeltakarító (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Nagy Koppány Zsolt

VÉGSŐ SORON

– nem is olyan nehéz –

L

ihegve érkezünk be a szobába, hiszen tudjuk, nemsokára ő is megjön.

Kapkodva vetkőzünk, majd a szoba északi sarkában álló zuhanyrózsák alá lépünk. Gondosan beszappanozzuk magunkat, én legalábbis, és gondolom, ő is, de mivel még lopva sem pillantunk egymásra, ezt csak a szemem sarkából érzékelt mozdulatokból látom. Én végzek hamarabb. Megtörlöm a hajamat, visszateszem a szemüvegemet, és gyors mozdulatokkal törölközöm.

Van időm félni is kicsit immár. Nem vészes, csak gyomorban a jól ismert görcs. De valahányszor az ajtó mögött álló hosszú folyosóra pillantok, kicsit erősebb lesz. A másik (elfelejtettem, hogy hívják, talán Gábor vagy Gáspár) is befejezi a zuhanyzást, ő is törölközni kezd. Egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy miért nem próbáljuk meg legalább bezárni az ajtót. De aztán rájövök, fölösleges: úgyis bejön.

Izgatottan és kapkodva beszélgetünk, hétköznapi dolgokról, mintha minden rendben lenne. Ad egy kis spray-t, én zselével kínálom, nem tudom, miért hordok zselét magamnál, kopasz vagyok. Ekkor a kövér, csúnya cigányasszony érkezik lihegve, akit bejövetelünkkor az ajtó előtt láttunk üldögélni (bóbiskolt).

– Itt van! – kiabálja. – Itt van!

Még el sem hallgat, amikor a folyosó túlsó végén feltűnik. Összerándulok, öklendezni kezdek. Az eddig alig érzékelt félelem felfoghatatlan intenzitással

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

239

zúdul rám. Ahogy közelebb ér, meglepődve látom, hogy egy régi fotográfus ismerősöm az. Nem tudom, ő megismert-e, ünnepélyes komolyságú arcán nyoma sem látszik ennek.

– Te ilyesmivel is foglalkozol? – akarom kérdezni, de hab tör elő a számból, és szégyenkezve elfordulok. Ő még mindig nem szól semmit, csak elkezd állítgatni, mintha képhez készülődnénk: – Te ide… – mondja Gáspárnak (Gábornak, aki velem együtt érkezett ide, gondolom, ugyanabból a célból), megragadja pucér vállát (csak alsónadrág és zokni van rajtunk, ennyit sikerült felvennünk), majd türelmetlen mozdulattal kihúzatja vele a derekát – …te meg ide – szól hozzám, majd meg is érint.

Meleg a keze, jólesik. Úgy látom, Gáborral (legyen Gábor) régóta ismerik egymást, régebb óta legalábbis, mint velem. Szinte kedélyesen beszélgetnek. Nem értem, ő mit mond, csak Gábor szavait hallom: – Így jó lesz? Mintha futnék? Előre esek majd? Hátulról? Úgy tűnik, ő kerül sorra elsőként. Ettől kicsit megnyugszom, hátrébb állok, mintha ott sem lennék. (Nekem aztán igazán nem sürgős.)

A nő hidegvérrel és profikat megszégyenítő alapossággal készülődik, komótosan, mégis tempósan csinál mindent. Kinyitja sminktáskához hasonló bőröndjét, és kivesz belőle valamit, ami leginkább injekciós tűhöz hasonlít, de tudom, hogy az a gyilkos fegyver.

Míg ezen mélázok, valami történhetik, mert a következő percben Gábor áll hátrébb, arcán az én-ott-sem-voltam tanúk rezzenéstelen derűjével, én meg a még mindig vizes zuhanyzórészben (nem beszélhetünk fülkéről, mert csempézett padlója egyben van a szoba padlójával, csak kicsit lejt a lefolyó felé). A nő türelmesen, de határozott mozdulatokkal segédkezik beállni, látszik, hogy velem sokkal megengedőbb, mint Gáborral volt, bár ugyanolyan szigorú.

(Nem, nem is szigorú, inkább csak komoly.)

Megint kérdezni akarok, de ismét csak hab jön ki a számon, talpam alatt hideg a csempe. Egy részét kiköpöm, másikat lenyelem, majd sikerül megszólalni: – Fájni fog? Még soha nem lőttek meg.

A szigorú frizurájú nő semmit sem szól, mintha meg sem hallaná a kérdést; még Gáborra sem néz rá, hogy nicsak, miket beszélek. Gábor udvariasan áll alsónadrágjában, és szinte cirkuszias (vagy pincéres) gesztussal adja át nekem a terepet és az elsőbbséget.

240

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

– A szemüvegem ne vegyem le? – kérdezem, mert érzem, hogy rohamléptekkel közeledünk a végkifejlet felé, és szeretnék egy kis időt nyerni.

A nő továbbra sem szólal meg, komótosan kimért mozdulatai azt sugallják, hogy semmi nem tudja megakadályozni annak elvégzésében, ami a dolga.

Udvarias, de határozott mozdulattal hasra fektet a nedves csempén, karomat hátul összefogja.

Azért próbálkozom: – Tudja – (Miért nem tegezem? Hiszen ismerem. Aztán rájövök: abban reménykedem, udvarias hangom meghatja – bár tudom, hogy nem.) –, ha menekülök, nem biztos, hogy felkapom előtte… És így nem lesz hiteles.

Alsónadrágban és szemüveggel, senki nem fogja elhinni, hogy nem megrendezett jelenet!

Nem szól, de érzem (és talán látom is egy pillanatra), hogy a vállamhoz nyom valamit. Mozdulatai nem veszítenek ritmusukból, ugyanolyan tempóban cselekszik, mint eddig. „A vállamhoz?, ijedezem. Hát nem a tarkómhoz kellene?!” Félek, de már nem annyira, mint amikor rájöttem, nincs menekvés… szinte normális hőfokon.

Félek, de kíváncsi is vagyok, milyen lesz. Főleg az érdekel, fájni fog-e. „Csak el ne rontsa, és itt maradjak bénán”, fohászkodom, mikor érzem, hogy megnyom valamit.

Még egy tűszúrásnyi fájdalom sincs. Nem érzek semmit, vagyis a semmit érzem. De ez a semmi irtózatosan súlyos. Mintha nem lenne testem, és mégis sok ezer tonna húzna lefelé. „Talán most röppen el a lelkem”, gondolom reménykedve, aztán kihuny a tudatom.

Nagy Koppány Zsolt

2019/3

(Marosvásárhely, 1978) József Attila-díjas író, szerkesztő, műfordító, tanár.

Legutóbbi kötete: Nem kell vala megvénülnöd 2.0.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

241

Bordás Máté

Kilengő Íveld át a Holdon dobd magasra a követ mondom íveld ne derékszöget dobj magasra a Holdon egy követ és ha erős vagy nem esik vissza így engedd el fiad lányod kileng képernyő mutatja az ívet vissza ahogy megöregszik ő is felkerül a lencse és magad látod ahogy tetemre gyűlik a család siratni akad a tárcsa a film végét te cibálod hátramenetben a pap nem mond beszédet leintik hogy kivetíthesd miért a család összegyűlt fiad lányod magad látod a vásznon a pap billeg ahogy éveid pislákolnak és nem kérdés hogy miért nem lépünk be a tudatalattiba azt nem lehet rögzíteni mágnesszalagra.

Bordás Máté (Szolnok, 1995) költő, műfordító. A Rost és a Versum szerkesztője.

242

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Rékai Anett

Lázálom Ahogy átlépem a negyvenedik fokot, léghólyagjaim borulnak először virágba.

Majd lebenyeim zöldülnek lapulevelekké.

Hörgőim vastag liánokká rostosodnak, míg egész tüdőmet be nem tölti az esőerdő.

Ereim kirepednek, ezer ágra bomlanak, mielőtt beleömlenének az Amazonasba.

Gerincem meggörbül, és kiemelkedik, tövisnyúlványaim az Andok csúcsai.

Agyam barázdái közt már zajlik a karnevál.

Az idegpályákon táncolók verejtékben úsznak, dús idomú, jelmezes brazil nők ragyognak ki közülük.

Gondolataim bámészkodó amerikai turisták, homlokukat törölgetik, és fulladoznak a párában, irányíthatatlanul sodródnak a tömegben.

Csak az erdőben bujkáló sárga szemű puma bírja a forróságot.

Rékai Anett

2019/3

(Budapest, 1999) költő. Málik Roland-díjas.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

243

Szántó T. Gábor

Egy testből, egy vérből

M

áskor nem szívesen segített megteríteni a vacsorához, ezúttal azonban nem kellett noszogatni. Egyedül vitte be az egymásra helyezett tányérokat, amiket ő vett ki a konyhaszekrényből, és ő válogatta össze az evőeszközöket is. Néhány hónapja kezdte az általános iskolát, azóta esténként fáradtabb, morózusabb volt. Anyja meglepődött és elégedettség töltötte el, milyen szófogadó. Arra gondolt, talán érzi a fiú, hogy különösen jólesik most neki a segítség. Felcsillanó szemmel, némán biccentett a gyerek apjának, hadd örüljön ő is.

Amikor elkészült, a fiú kikiabált a konyhába, hogy jöhetnek.

Anyja egyik kezében egy salátástállal, a másikban kenyereskosárral lépett be, apja egy kerek fatányéron sajtokat, a másik kezében egy üvegtálon felvágottakat hozott.

Ez igen! Nagyon szép!, mondta túlzó hangsúllyal az anya, mert tudta, nincs jobb pedagógia, mint az elismerés. Ugye?, simult férjéhez, aki mögötte állt, és hajlamos volt elbagatellizálni, vagy legalábbis természetesnek venni fia közreműködését. Úgy gondolta, a házimunkából mindenkinek kötelessége így vagy úgy kivennie a részét, ezért csak bólogatott, a gyerek a szeme sarkából látta. Gyengéd pillanataikban mindig elkapta a tekintetét.

A megterített asztalra tették a tálakat. Az apa cipője orrával kiegyengette a

244

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

szőnyegrojtokat, amiket összeborzoltak, az anya pedig visszament a konyhába a szódásszifonért.

Amíg nem ültek le a vacsorához, csak átfutott a pillantásuk a tányérokon, szabályos rendben sorakozó evőeszközökön és a szépen összehajtogatott szalvétán. Mindketten arra figyeltek, hogy a megfelelő oldalra helyezte-e el a fiú a késeket és a villákat. Csak amikor leültek, és az anya tálalni kezdett, akkor tűnt fel, hogy egy kistányérral és egy kiskanállal több van az asztalon.

Elszámoltad magad, kicsim?, kérdezte, majd elmosolyodott. Vagy olyan éhes vagy, hogy ebbe is kérsz?

A fiú erősen bólogatott, mint aki tudja, szívesen veszik, ha jó étvággyal fogyaszt.

Minek még egy tányért piszkolni?, kérdezte az apja.

Ugyan, hagyd már! Miből áll elmosni?, nézett rá fiát védve, bocsánatkérően az anya.

Fölösleges faxni, rázta fejét rosszallóan a férfi.

Az asszony mindenesetre két szelet párizsit és egy háromszögsajtot a kistányérra tett, miután a fiú saját tányérján megkent vajas kenyerére is rásimította a felvágottat.

Volt bent valami?, kérdezte az asszony.

Semmi különös, rándította meg vállát a férfi. És nálatok?

A szokásos. Megint részegen jött be. Most már bent is iszik. A laborban.

Mindenki tudja, és senki nem tesz ellene semmit?, kérdezte felháborodva a férfi.

Senki. Az egyetlen megoldás az volna, ha lapátra tennék, de ezt valamiért nem akarja a főnökség. Jól fekszik pártvonalon.

A férfi a szája elé tette az ujját, és a gyerek felé nézett.

Miközben beszélgettek, a fiú bekapott egy falatot, megrágta és lenyelte, majd látványosan oldalra fordult, elmélyülten foglalatoskodott a kistányérra helyezett párizsi-szeletekkel és a háromszögsajttal, de azokból nem evett.

Miközben módszeresen apró darabokra vágta a felvágottat és a sajtot, úgy tűnt, mintha magában beszélne, még aprókat bólogatott is hozzá.

Kihez beszélsz, fiam?, kérdezte az apa. A gyerek megmerevedett, és rájuk nézett.

Senkihez, felelte. Csak úgy, magamnak. És kényszeredetten szájához emelt egy darab párizsit a kistányérról. Nehezen, kelletlenül rágta a falatot, mintha nem ízlene neki, pedig a párizsi volt a kedvence.

Meg kellene beszélnünk az utazást, mondta a férfi.

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

245

Nem várhatnánk ezzel még egy kicsit?, nézett rá fáradt tekintettel az asszony.

Ha akarod, még várhatunk, csak, gondoltam, időben szólok a téli szabadságok miatt.

Jó, mondta az asszony, akkor majd összeszedem magam, és kitalálom, mikor.

Kitaláljuk, mondta a férfi.

Persze, korrigálta magát az asszony. Kitaláljuk. El fogunk utazni, ne aggódj. És ne légy velem ideges.

Nem vagyok veled ideges.

Akkor jó.

Az asszony egy pillantást vetett a fiára, aki egyik oldalról a másikra billentette a fejét, majd vissza, s közben egy darab háromszögsajtot tartott a kezében.

Mintha bábozna, futott át a fején.

Hékás, te magadban beszélsz?, kérdezte.

Nem, rázta fejét a gyerek.

Na, akkor áruld el, kihez beszéltél?, hajolt közelebb tréfásan az anyja. Vagy talán titok?

Mondtam már, senkihez.

Akkor jó. Kérsz még valamit? Kenjek egy szelet kenyeret?

Nem kérek.

Köszönöm, nem kérek!, szólt rá az apa.

Köszönöm, nem kérek, mondta gépiesen a fiú.

Te is végeztél, szívem?, kérdezte az asszony a férfit.

Igen, köszönöm.

Akkor leszedek. Menjetek csak be.

A fiú résen volt.

Segítek, jó?, mondta, és átnyúlt az asztalon apja tányérjáért, belehelyezte anyjáéba. Anyja büszkén pillantott apja felé. A férfi csodálkozva ingatta a fejét, mint akit őszintén meglep ez a váratlan szolgálatkészség.

Az asszony, látva, hogy fia megint milyen lelkesen segít, jobb kedvre derült. Mosogatott, a férfi törölgetett, tovább beszélgettek. Amikor kettesben maradtak, a férfi évődő mozdulatokkal közeledett hozzá. Elhúzta magát, és kinézett az előszobába, nincs-e ott a gyerek. Inkább csak ürügy volt, nem esett jól neki a közeledés, de nem is akart elutasító lenni.

Amikor végeztek a konyhában, a férfi bement a hálószobába tévézni, a gyerek a saját szobájába vonult, de kisvártatva az anyja hangját hallotta.

246

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Nem fürdesz, kicsim? Lassan ágyba kéne bújni, ha akarod, hogy még meséljek. Nyolc óra múlt.

Az asszony megeresztette a csapot, kézfejét a sugárban ömlő víz alá tartotta, hogy ellenőrizze, nem túl meleg-e. A fiú szó nélkül jött a fürdőszobába, és vetkőzni kezdett. Mire anyja belépett, már a kádban ült, körülötte a játékai: műanyag hajók, egy sárga kacsa, egy gumilabda, ami fel-le járt a hullámokon, és néhány műanyag katona, akik mintha csata közben vesztek volna oda.

Máskor nyakig merült a vízbe, mert fázott. Most felhúzott lábakkal ült, úgy úsztatta a hajókat. Amikor a kád túlsó végébe értek, pozíciót váltott, átmászott, ott kuporodott össze, és lökdöste visszafelé a sebzett hadat. A szépen kimunkált műanyag hajótestek a ragasztásnál szivárogtak, így kissé megsüllyedtek, vagy féloldalasan lebegtek.

Elég meleg a víz?, kérdezte az anyja. Nem fázol?

Nem, rázta a fejét. Üljek ide melléd?

Nem kell, mondta a fiú. Játszunk.

Mit?, kérdezte szórakozottan az anyja, aki közben a szennyestartóból kezdte válogatni a mosógépbe a színes mosnivalót.

A gyerek szeme egy pillanatra kitágult.

Vízi csatát. Átcsúszott a kád másik felébe, megint felhúzta a térdét, és onnan kezdte lökdösni a hajókat. Minthogy anyja háttal állt neki, nem láthatta, hogy az ajka mozog, fejét ide-oda ingatja, magában beszél.

Az asszony mosóport szórt a gépbe, lehajtotta a fedelét és elindította a mosást.

Csipkedd magad, mert kihűl a víz!, mondta, de a fiú nem vett róla tudomást.

Ismét pozíciót váltott, és a hajókat mind megfordította, hogy elindíthassa őket az ellenkező irányba. Durva mozdulattal lökte az egyiket a kád közepén himbálózó kövér, sárga kacsának.

Anyja a tükörbe nézett, a mosdó két szélére támaszkodott és közelebb hajolt. Meggyötörtnek látta az arcát és gondterheltnek. Két kezével szeme sarkához nyúlt és felhúzta a bőrt. Eltűntek a szarkalábak, de amint elengedte, ismét megjelentek, akár egy bokor ágai. Ez elkedvetlenítette.

Száját csücsörítette és kihúzta magát, hogy a mellét is láthassa. Két kezével végigsimított megereszkedett hasán és csípőjén, aztán nagyot sóhajtott.

Amikor arcát komorodni látta, tekintetét elfordította a tükörről.

Nem megmondtam, hogy tessék igyekezni? Meg akarsz fázni?

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

247

A gyerek összerezzent az erős hangra. Gyors mozdulatokkal magára kente a habzó szappant, azután tétova mozdulattal megállt, mintha lenne még valami dolga, és óvatosan anyjára pillantott. Anyja tovább noszogatta, a zuhanyrózsáért nyúlt és letusolta. Ki kellett szállnia a kádból, és anyja sietős mozdulatokkal törülközőbe burkolta. Dörzsölte a testét a frottír, nem kedvelte az érzést.

A férfi a szobából kiabált, de nem lehetett érteni, hogy mit akar. Az asszony kinyitotta a fürdőszobaajtót, de hogy ne menjen ki a meleg, inkább kilépett és behajtotta maga után. Máskor nem szerette a fiú, ha magára hagyja, de most kapva kapott az alkalmon, lerántotta magáról a törülközőt, és furcsa mozdulatokat tett, mintha ő törölne meg valakit.

Amikor anyja újra bejött, már pizsamanadrágjába próbált belebújni, de még nedves bőrére tapadt a pamut, nem tudta kidugni a lábát.

Na, ülj le, majd segítek, szólt rá az asszony, és a lehajtott műanyag vécétetőre ülve húzta át lábfején a szűk nadrágszárat.

A fiú úgy érezte, nem tudja tovább türtőztetni magát. Már a kádban majdnem megmondta. Legszívesebben persze azt szerette volna, ha anyja maga jön rá. Szinte fuldokolt, olyan erős vágyat érzett, hogy felfedje titkát és meséljen róla, ugyanakkor félt, mi lesz, ha kiderül. Előfordult már, hogy mesélt valamit és a fejüket csóválták, miket ki nem talál. Olyan volt, mintha egy hirtelen bevágó erős és hideg szél fújta volna el fantáziáit. Most azonban úgy érezte, bármit mondhatnak, ezt nem tudják elvenni tőle. Mert ez más, ez így igazságos, hogy legyen egy testvére, és ha van testvére, akkor neki is adjon a vacsorájából, ő is hadd játszhasson a játékaival a kádban, és őt is megtöröljék, hogy ne fázzon.

Leginkább attól félt, hogy anyja elárulja a titkot apjának, aki nála is szigorúbb. Apja nem venné komolyan a dolgot, de viccesnek se találná, sőt, talán haragos lenne tőle. Lehet, hogy kiabálna is. Úgy akarta ezért elmondani anyjának, hogy az ne adja tovább, de nem bízott benne igazán, hogy valóban magában tudná tartani.

Hirtelen lenyúlt a földre, és úgy tett, mintha felemelt volna valamit.

Mi az, kicsim? Mit láttál?, kérdezte az anyja.

Segítettem.

Kinek segítettél?

Hát neki.

De ki az a neki?, kérdezte csodálkozva az anyja.

Ha nem árulod el, megmondom.

248

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Kinek árulnám el? És mit?, rázta fejét értetlenül az asszony, de a fiú erre nem válaszolt.

Na, nekem igazán elmondhatod, biztatta az anyja.

Testvérem van, mondta halkan a gyerek.

Micsodád?

Testvérem, mondta határozottabban, mint aki abból merít erőt, hogy egyszer már kimondta.

Anyja szeme elkerekedett. Meg se tudott szólalni.

Kisebb. Azért kell segíteni neki. Értem, nyelt nagyot az asszony. Mást nem mondott. Csak guggolt és hallgatott.

A gyerek csodálkozott, hogy nem vicceli el a dolgot. Eszébe jutott most is, mennyire fáj, amikor tréfálkoznak vele. Érezte, hogy nem veszik komolyan.

Anyja azonban ezúttal nem hitetlenkedett.

Olyan, mint én, mondta felbátorodva. Csak kisebb. És neki is kell enni és fürdeni. Én segítek neki.

Jól van, ölelte át az asszony. Szép dolog, hogy segítesz. Elengedte és elfordult.

A fiú nem látta, mit csinál. Állt és várta, hogy visszaforduljon.

Bújj be az ágyba, szólt rá az anyja. Mindjárt jövök én is.

A fiú szófogadóan indult a szobája felé. Az ajtóban eszébe jutott, hogy nem mosott még fogat. Anyja máskor mindig rászólt fürdés után, ha elfelejtette, de most nem. Most ő fordult vissza, hogy fogat mosson. Mert ő már nagyfiú.

Kistestvére is van.

Egyedül nyomta a krémet fogkeféjére, erős mozdulatokkal dörzsölte fogsorát. Felül is, alul is, hátul is, belül és körbe-körbe, ahogy máskor diktálták, de most nem kellett rászólni, csinálta magától. Szinte élvezte, hogy fáj az ínye, olyan felnőttes az is.

Anyja kiment a fürdőszobából, majd kisvártatva szomorú arccal visszajött.

Mi a baj?, kérdezte a gyerek. Ez is olyan nagyfiús volt, hozzáillő, hogy ő vigasztal, hiszen már testvére van.

Nincs semmi baj, rázta fejét az asszony. Menj csak, mindjárt mesélek.

A szobájába ment és bemászott az ágyába. Behúzódott egészen a fal mellé, hogy maradjon mellette elég hely. A párnán is úgy helyezte el a fejét, hogy jusson a másiknak. Meg akarta mutatni, milyen jó testvér.

Az asszony csak akkor vette észre, amikor az ágya szélére ült. Kezét a takaróra helyezve érezte, milyen messze van tőle a gyerek.

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

249

Mi a baj?, kérdezte, de színtelen volt a hangja. A fiú úgy érezte, nem is rá figyel.

Hát ez meg micsoda?, nézett le anyja a földre, az ágy vége és a nyersfa könyvespolc közé.

A gyerek felült, hogy ő is lássa. Megpillantotta a földön a tányért a párizsival és a sajtmaradékkal. Megfeledkezett róla, hogy vacsora után odadugta.

Neki hoztam. Ő még kicsi, többször eszik.

Anyja némán bólogatott. A fiú csodálkozott. Egy szóval se próbálta kétségbe vonni, hogy igaz, amit mond.

Mesélsz nekünk?, kérdezte.

Az asszony arca megfeszült. Mit meséljek? Mit szeretnétek hallani?

A Jancsi és Juliskát. Vagy valamit, amit ő is megért.

Jó, mondta az anyja, és elkezdte a Jancsi és Juliskát. A fiú megfogta a kezét, az ujjaival játszott. Hideg volt a bőre, egy idő után el is engedte.

Az asszony észrevette, hogy elaludt. Megigazította a takarót, hogy a vállát is befedje, és csendben kiment a szobából. Amikor az ajtót húzta be maga után, még egy pillantást vetett a gyerekre. Vékony teste egészen a falhoz szorult, széles hely tátongott mellette az ágyon.

A hálószobában leroskadt a franciaágy szélére. A férfi az ágy túlsó felén feküdt, a tévét nézte.

Honnan tudja?, suttogta az asszony, és összefonta karját a hasán.

Nem tudja, nézett rá a férfi, majd visszafordult a tévé felé.

Az asszony hangtalanul sírt, közben előre görnyedt, úgy hintáztatta testét.

Mondd meg nekem, honnan tudja?

Nem tud semmit, lapogatta vállát a férfi, azután erőt vett magán, átölelte és magához húzta. Hidd el, nem tud semmit.

Szántó T. Gábor

250

(Budapest, 1966) költő, író, a Szombat főszerkesztője. Legutóbbi kötetének (1945 és más történetek) címadó elbeszéléséből a szerző és Török Ferenc rendező közös forgatókönyve nyomán nagy sikerű film készült. Új regénye, az Európa szimfónia 2019 őszén jelenik meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Zilahi Anna

Olló

Mutatja magát a franciakert, összezár a ritkító olló.

Formák, melyeket senki nem kért, önkény sablonált.

Belevág a lombba, nevet a formázó fűrész, mindenütt vasak okította álciprusok.

Mosás, fejmasszázs, hullanak a tincsek.

Töredezett hajvégekkel riogat egy éjjeli citylight, míg a korukkal szégyenítő ősfák kiárnyékolják az általa leadott fényszennyezést.

A sarjak nyesegetését fiatal korban kezdeni, a hajtásokat mindig a korona palástjához szabni, így érni el a kívánt szimmetriát.

Mosás, kondicionálás, szárítás.

A hajtömeg elnehezül, letapad, összeáll.

A felkopaszodott ágat, mint meghiúsulást, egy mozdulattal durván lemetszeni.

Kitekinteni a tagadással vájt légfolyosón.

Hajtásokat visszavág, ellép, hunyorít.

Ellenőrzi a vonalakat, a geometriát.

Elégedett, mégis formázza tovább.

Nyesés, metszés, vágás, a virulens élet visszavezetése egyetlen enyészpontba. Így mozgatja a kart a bűntudat sejtanyagcseréje.

A normát valaki épp egyenesre vágja.

Elégedett, de nyiszatolja tovább.

Mutatja magát valamilyennek, mutatják valamilyennek.

Bent a pulzus, kint ollócsattogás.

Zilahi Anna

2019/3

(Pécs, 1990) költő, képzőművész. Kötete: A bálna nem motívum (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

251

Darvasi László

A két bohóc története (Kleist-átirat)

A

két vándorbohóc régóta talpalt és bukfencezett a vidéken, a városban szinte minden félévben előfordultak, fölléptek új vagy már ismert, de azért még mindig meg nem unt, igenis előadható és sikerre számítható műsorszámaikkal, és rendre kacagást csaltak elő a közönségből. Régóta tudták ők már, mi minden kell a nevetéshez, hogy elsősorban hiba és ügyetlenség, vétek vagy tévedés, csupa olyasmi dologság, ami elüt a rendtől, az élet természetes, és, valljuk meg, gyakran unalmas folyásától, olyasmi, ami kilóg sorból, ami másféleség, s többnyire egy esemény vagy emberi cselekmény fonákját mutatja meg.

Milyen önfeledten tudtak kacagni az emberek egy hasra esésen, egy ügyetlen orra bukáson. Hogy mint a kifeszített lélek, elpattan a hegedűhúr, pohár törik szikrázva, fölhasad egy bőrlabda, s száll aztán körülötte a pehely, mellyel ez idáig tömve volt, akár a karácsonyi hó.

A legnagyobb sikert mégis azzal érték el, hogy egymást püfölték ezek a bohócok, s bizony sokszor az efféle civódásokban, gáncsokban és ökölcsapásokban alig-alig tanúsítottak kíméletet, apait és anyait beleadtak egymás elagyabugyálásába, betörték a másik homlokát, csomókban téptek hajzatot, ficamítottak, bezúztak, kék és zöld foltokkal borították egymás testét, szédelegtek és elájultak rivalgó nézői kacagások és borízű nevetések közepette, s tették ezt akkor is, amikor maga a gróf hívta meg őket egy kerti

252

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

mulatságba, hová mindenféle környékbeli előkelőségek voltak hivatalosak, gazdagabb polgárok és arisztokraták, föltörekvő kereskedők és udvari poéták, aminek előtte talán az új intéző, talán valaki más udvari előkelő elültette a bogarat a máskülönben egy szerencsétlen eset óta gyakorta kedélybeteg és az egyik lábát kissé húzó gróf fülében, hogy magától értetődően szükség van a magasművészet sokoldalú prezentálására, az est eseményeiből nem hagyható ki az egyre magasabb színvonalon teljesítő uradalmi zenekar föllépése, és természetesen szavalás is lesz, költemények és dalocskák meghitt tolmácsolása, illetve élőképek kialakítása, melyeket úgy bámulhat az ember, akár egy festményt, egy mozduló, átrendeződő, alakuló színkölteményt, ahol a tér és a perspektívák folyamatosan újabb és újabb mélységekben mutatják magukat, azonban, hajolt meg tisztelettudóan az új intéző, amikor is mondandója igazi tartamához érkezett, kellene valami egyszerűbb mutatvány is, ami megteremti az általános hangulatot, föloldja az efféle ünnepségek kezdeti feszélyét, sőt, de ezt már csak gondolatban mondta, magának a gróf úrnak is javára válhatna, aki az említett balszerencsés eset óta, ami egy tapasztalatlan és őszintén szólva beszámíthatatlan elméjű, a tetteinek súlyát pillanatra sem mérlegelő, utóbb azonban a példás büntetését elnyerő szolgálólány számlájára volt írható, maga is gyakran kacagott vagy kiáltott föl különösebb ok nélkül, és a legváratlanabb pillanatokban, az ebéd elköltése közben, egy szép sült kappan, egy aranyba borított fácán láttán, megrémisztve ezzel a környezetét, például a lábujja körmeit vagdosó felcsert is egy alkalommal úgy megijesztette a nem várt, nyugodtan mondhatni, velőtrázó ordítással, hogy az csaknem balesetet okozott a kivételesen éles körömollójával, ezért aztán a két bohóc, akik éppen a városban tartózkodtak, és az előző napon a főtéren is bemutattak néhány jól sikerült számot a repertoárjukból, égő buzogányokat is dobáltak, verekedtek, a porban birkóztak, még napnyugta előtt visszautasíthatatlan meghívást kaptak, hogy a következő nap délutánján jelenjenek meg a grófi udvarház előtt, ahol várni fogják őket, mert abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy nem kevés honorárium ellenében egy-két műsorszámukat bemutathatják az ünnepségen.

Olyan volt, mint a mesében.

Jóllehet a fiatalabb bohóc, akit kicsi Helmutnak neveztek, nem érezte magát valami fényesen, ugyanis napok óta lázzal küzdött és kézremegéssel, és néhány sebe sehogyan sem akart gyógyulni, bár kentek arra már csibeszart is. Társa, aki akár a testvérbátyja lehetett volna, ápolta, a gondját viselte és a legnagyobb odaadással szorgoskodott körülötte. De szóba sem került, hogy ne fogadják el a fölkérést, ilyen lehetőség az efféle mutatványosok életében ritka, mint a fehér

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

253

holló, efféle alkalom csodaszámba megy, ráadásul bő három hónapi pénzüket keresik meg ezen a rövid délutánon. Helmut álmában félrebeszélt, és a társa, aki fölriadt a lázas szavakra, érthetetlen félmondatokra, megértette, hogy kicsi Helmut a szülőanyjához beszél, aki azonban már nem volt, legalábbis a fiú elbeszélése szerint, az élők sorában. Másnap néhány prizniccel sikerült levinni Helmut lázát, itattak vele csalánteát, amibe kamillát is belefőztek bőven, nyelt mézes bort is, és valami rettenetes erős, keleti származékú paprikát, s a fiú valamivel valóban jobban kezdte érezni magát.

Délután pedig ott várakoztak az udvarház előtt, hol már álldogált egy-két díszesebb kocsi, tollas fejű, díszes szíjazású lovakkal. A színes uniformisban virító kocsisok lenézően méregették őket. Valójában gúnyolódtak rajtuk, és ez azért lényegesen más helyzet volt, mint amikor az emberek azért nevettek rajtuk, mert ők, Helmut és a társa akarták ezt a nevetést, ők váltották ki, csalták elő, ellenben a kocsisok és a papagájszavú szolgák gúnyolódása és a vele járó viháncolás nem a tehetségüknek és az ügyességüknek szólt, hanem a lényük, az életük lényegét firtatta, azt pellengérezte ki öntelt és fennhéjázó módon, vagyis hogy kik ők valójában, senkik, ugye, ez volt a megállapítás, senkik, szemetek, hulladékok, mihasznák, naplopók, és talán ezért is, meg persze becsvágyból, mely mindig egy művész, még az efféle árokparti akrobaták sajátjának kell lennie, a késő délutáni föllépést különös elánnal igyekeztek teljesíteni, semmi esetre sem fogták vissza magukat, és a szokásosnál is jobban verték és ütlegelték egymást, nem mutattak szemernyi kíméletet, sem részvétet, ha az egyikük a földre került, és a fájdalmaktól még nem tudott föltápászkodni, a másik, tetézve a fájdalmakat rugdosódni, egy vastagabb bottal ütlegelni kezdett, püfölte őt, ahol csak érte, és bár a kifinomult, úri közönség, különösen a nők, eleinte csodálkozást mutattak, az első percekben akadt nem kevés önkéntelenül eltátott száj, kikerekedő szem, halántéknál maradó ujjbegy, végül azonban a közönség megértette, hogy mindaz, amit e két vidám fickó elkövet egymással, csak móka és mulatság, s a halk és diszkrét kuncogásokat egyre többször váltotta föl a hangos és elismerő kacagás, melyet néhány bravózó női sikoly is kísért, például akkor, amikor kicsi Helmut kiugrott, furcsán tartott vállát kellett a helyére ugrasztani, és ezt a társa egy ügyes mozdulattal meg is tette, mire Helmut akkorát ordított, hogy az udvarház előtt abrakoltatott lovak is nyugtalankodni kezdtek, és a kocsisok gúnyos népsége is csak nyújtogatta a nyakát, hogy mi történt, vajon mi történt, csakhogy Helmut ordítását már újabb ütés is kísérte, hiszen a helyre ugrasztott karral megint lehetett sújtani, verni, mint ennek előtte, és persze a társa sem maradt adós, még nagyobb szenvedéllyel agyabugyálták egymást, minek

254

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

következtében egyszer csak kicsi Helmut a földre esett, és kis rángatózás után nem mozdult többet, s bár a társa még belerúgott egyet-kettőt, hátha észre téríti, de az élénkítésnek nem lett foganatja. Kicsi Helmut véreset öklendezett, aztán végképp nem mozdult, a közönség azonban tapsolt, amikor négyen a szolgák közül levitték, és aztán kis homokot szórtak a kavicsra, melyen a fiú maga után hagyott néhány vérfoltot, majd a honoráriumot természetesen a társa vette át, aki hosszas könyörgés és alkudozás után rávett egy kocsist, hogy szállítsa a városba őket, a fogadóhoz, ahol megszálltak, aztán pedig orvosdoktort is szerzett, aki alaposan megvizsgálta kicsi Helmutot, lemondóan csóválta a fejét a sok seb, vérömleny és zúzódás és var láttán, és csakhamar megállapította, hogy olyan belső sérülései vannak az illetőnek, olyan vérzések és sebek keletkeztek a beleiben, a májában, a tüdejében, hogy hamarosan meg fog halni.

A társa azonban nem nyugodott bele a baljós hírbe, mert még másnap reggel kerített egy újabb orvost, aki sajnos ugyancsak azt a diagnózis állította föl, bár kétségtelenül rövidebb idő alatt, még ha némileg több javadalmazás ellenében is, hogy kicsi Helmut, akinek betegsége, ha ezt egyáltalán betegségnek lehetett ekkor már nevezni, nem gyógyítható, és minden kétséget kizáróan a végét járja szerinte is. A hír szétfutott a városban. Néhány kisgyermek szomorú lett, nagyon szerették látni, ahogy a két bohóc ellátja egymás baját. De az apjuk vagy az anyjuk türelemre és megértésre intette őket, majd akad másik nevetséges ember, lesznek bőven olyanok, akik tudják, sőt, jobban, élvezetesebben és szórakoztatóbban tudják a verekedést, az elzuhanást, a tűzokádást, mint ezek az ágrólszakadtak.

Kicsi Helmut időnként a szülőanyjához beszélt éjszaka, máskor egy lányt emlegetett.

Valamelyik reggelre besárgult a fiú, aszott lett az arca, mint a tavalyi almának.

Társa, aki úgy tudta, hogy katolikus vallású Helmut, és bár ő lutheránus volt, jól megfértek egymás mellett, a vallást amúgy sem gyakorolhatták a sok nevettetés mellett, elment a paphoz, és alázatosan kérte, adja meg az utolsó kenetet, amit Isten szolgája, némi ellenszolgáltatás fejében, megannyi sürgős teendőjét fölfüggesztve, meg is tett.

Kicsi Helmut egy pillanatra kinyitotta a szemét, és mintha elmosolyodott volna.

Elapadt az udvari mulatságért kapott pénz, vitték a különböző doktorok és felcserek, vitte a fogadó, a patikus, vitte a túlvilági létbe és a kegyelembe vetett hit, és milyen drága egy lepedő. Aztán úgy látszott, a következő napforduló lesz az utolsó. A fiú szapora hányással indult az éjszakának, rettenetesen szenvedett.

A fogadósnő megkapta a pénzét, és egész éjjel segített kicsi Helmut társának.

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

255

A kis bohóc teste úgy égetett, hogy újra és újra priznicelni kellett, és amikor legutoljára vetkőztette az asszony, akinek máskülönben ügyes, piros ujjai voltak, egyszerre meglátták, hogy a beteg hímtagja minden kétséget kizárva meredezik, mintegy tombolt az a hatalmas, vörös makk, és a kicsi Helmut társa a fogadósnőre pillantott, aki szintén szemügyre vette már, természetesen, kicsi Helmut valószerűtlenül nagy, már-már rémületes méretű szemérmét, és ekkor, ebben a furcsa pillanatban ámuló kényszeredettséggel elnevette magát. S bár az idősebb bohóc, aki régi, régi kacagások és tapsok kitüntetettje volt ködös esztendők óta, efféle nevetéssel még nem találkozott. Hirtelenjében szavakat sem talált. Nyálas lett a fogadósnő szája, fénylett.

Kukorékolt a kakas, mire a beteg elszunnyadt. Délelőtt azonban kicsi Helmut kiült a vacka szélére, lábát maga alá húzta, és nagyokat lélegzett. Könnyű sóhajtásokat eregetett. Vezényelt is, mintha értené a szép zenét. Az arca kisimult, csillogott a szeme, ujjaival fésülgette rakoncátlan, összevissza göndörödő haját.

Majd sebesen magyarázni kezdett, hogy éjjel valóban kutya mód érezte magát, szabályosan a végét érezte, arra gondolt, hogy vége, nincsen tovább, ám most mégis szeretne kimenni a szabadba, ki szeretne sétálni a térre, hogy ott néhány számot, néhány mutatványt bemutasson az érdeklődőknek.

Kicsi Helmut társa nem vitatkozott, ha ez a beteg ember kívánsága, hát legyen. Talán éppen az utolsó erőre kapás tanúja lenne, ő is hallotta sokszor, hogy végórájukat élő emberek hirtelen megvilágosodnak, visszaszalad beléjük az erő, és még egy végső erőfeszítéssel, egy utolsó nagy fellángolással igazi nagy tettel búcsúznak az élettől.

Kicsi Helmut a maga lábain botladozott ki a térre, és a segítő kart is eltolva ott nemcsak féllábon ugrált és táncoltatott az orrán buzogányt vagy henteskést, de bukfencezett és gáncsolt is, összeesett, fölkelt, cigánykereket hányt, maga körül forgott. Akárha soha nem lett volna beteg. Az emberek csakhamar köréje gyűltek, és az az igazság, hogy bár nem volt hírverés, nem volt előzetes értesítés, kidobolás vagy falragasz, rikkancsok kiáltozása, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, és ami érthető is, mert mikor lett volna ilyesmire idő, az azonban egészen váratlan fejlemény volt, hogy jóval többen gyűltek össze, mint bármikor korábban, tolongtak és lökdösődtek az emberek, mindenki az első sorban akart bámészkodni, onnan akarta látni, hogy a fiú miféle tréfákkal bohóckodik.

Való igaz, olyanok is nevettek már, akik hátrább álltak, és nyilvánvalóan nem láthattak semmit. De hát ez is tudnivaló, hogy a nevetés ragadós, vagyis nevet az olyan ember is, aki egyáltalán nem tudja, miért teszi. A többiek miatt rezegteti a manduláját, nyilván. Kicsi Helmut társa azonban borús képpel, zsebre dugott

256

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

kézzel figyelte a váratlanul támadt sokadalmat, kolbászvéget rágcsált, néha elrúgott egy kődarabot. Csizmája orrán még ott sötétlett a fiú vére. Milyen érdekes, milyen zavarba ejtő volt, hogy az embereknek mennyire kedvére volt a váratlan előadás. S amikor a fiú egy semminek sem támasztott, a levegőben imbolygó létrán mászott föl annak utolsó, legmagasabb fokáig, s azon megállva, két karját széttárva düledezett veszedelmesen nagy kiáltozás és sikoltozás közepette, hogy aztán lassan valóban eldőljön, s hatalmas puffanással érjen földet, de a következő pillanatban talpra ugorva hajlongjon, s fogadja a tapsot, a társával, aki addigra végleg kedvét vesztette, történt valami. Kicsi Helmut társa, aki addig elhagyatottan álldogált egy pár óriási csizmaszobor tövében, szó nélkül összeesett.

Egy kutya odafutott, megszagolta.

Az állat vakkantott, elfutott.

Nem is mozdult már kicsi Helmut társa.

Később egy jelenlévő felcser, aki csakhamar a testhez sietett és szemrevételezte, azt mondta, nem szenvedhetett semmiképpen, valószínűleg nyomban meghalt.

Kicsi Helmut pedig az elesettségnek, egyáltalán a legkisebb betegségnek se mutatta jelét az ezt követő napokban, sem pedig a későbbiekben. Hangosan és lelkesen beszélt, kiváló étvágynak örvendett, egész kancsó borokat öntött magába egy hajtásra, gyakran rajta felejtette szemét a telt idomú, ringó járású fogadósnőn, akinek igazán nem esett nehezére szégyenlős, jóllehet mégiscsak jelentékeny módon visszapillantani, majd a pince bejáratát ajtórésnyire nyitva hagyva a fogadó hátsó fertályában sürgős elfoglaltságot találni.

Társát a fiú illendően eltemette.

De miután az a néhány városi ember, a pap, a kántor, a sírásók dolgukra mentek, ő maradt a sírnál. Elbámult a domboldalról lefelé dülöngélő fejfák fölött, a távolban egy karó csúcsán vadmadár ült, néha eltárta szárnyait, de nem lebbent el, csillant, mintha Isten koppantott volna rá fényes körömmel, a város tornya, honnan a nyári tüzeket, áradásokat is figyelni szokták a helyi tűzoltók.

Ez a temető meg, akár egy kicsi erdő, egészen olyan volt, mint az ő közönsége, amit a szép fogadósnő kedvéért elhagyott. Olyan volt ez a temető, mint ha soksok nevető szájból lett volna. Nahát, nahát. Minden kereszt egy nevetés.

Hát nem egy nevető, kacagó száj az ember sírja?!

Kicsi Helmut nem bohóckodott már, tervei és szándékai szerint felhagyott a nevettetéssel. Maradt a fogadóban, és legfeljebb néhány részegnek mutatott bűvésztrükköt.

Ott lehetne ő is valamelyik kereszt alatt.

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

257

Forognának a szemgödrében férgek, rágcsálók, nyüvek.

Megcsóválta a fejét, fölnevetett, hát hiszen nincsen ott, nincsen ő abban a semmi hidegben, csak mert itt maradt a szeles, hideg földön, ez a vidék meg, ez a temető így is nevet rajta. És mert a barátjának már nem tudta elmesélni, elmondta hát a sírnak, hogy milyen különös az ő lesajnált, s olyankor valóban gyötrelmekkel és szenvedésekkel teli foglalkozásuk. Milyen nagyon érdekes, hogy a szeretett társa, miután elhalálozott, a legnagyobb sikerét érte el, a legnagyobb elismerést vívta ki, bizony olyat, amilyet talán Helmut se fog soha, pedig fiatalabb, és fejlődhetne is, ha tenne érte, és ha jól belegondol, láthatná az előtte fényesedő jövőt, szóval, hogy ő, a társa, ha csak szóba kerül a piacon, a téren, a templom oldalában vagy a kacsaúsztató mellett, de még a grófi kocsisok között is, mindig hahotáznak az emberek. Teli torokból, tiszta szívből nevetik a sorsát. Kuncognak, bugyognak, fulladozva röhögnek. A saját fejüket ütögetve könnyeiket, nyálukat, az orrukat törölgetik, a fulladásig csuklanak.

Mert tényleg milyen mulatságos is, amikor valakit csillapíthatatlan féltékenységből és egyetlen szempillantás alatt, éppenséggel ahogy villám a mezei embert, agyoncsap a guta!

Darvasi László

258

(Törökszentmiklós, 1962) Babérkoszorú-díjas író.

Legutóbbi könyve: Taligás (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

Raymond Carver

A hamutálca Írhatnál egy történetet erről a hamutálcáról, például, meg egy férfiról meg egy nőről. De a férfi és a nő lenne a történeted két pólusa. Az Északisark és a Déli. Minden történetnek ez a két pólusa van – ő és ő.

Csehov

Maguk vannak a konyhaasztalnál a nő ismerősének lakásában. Még egy óráig lesznek maguk, aztán a nő ismerőse újra megjön. Odakint esik – tűként szakad az eső, megolvasztja a múlt heti havat. Dohányoznak, a hamutálcába hamuznak... Talán csak egyikük dohányzik... A férfi dohányzik! Sebaj. Na mindegy, a hamutálca megtelik cigarettával és hamuval.

A nő bármelyik percben kész könnyekben kitörni.

Konkrétan hajlandó könyörögni a férfinak, pedig büszke, és egész életében sosem kért semmit.

A férfi látja, mi jön, megismeri a jeleket – a nő hangja elcsuklik, ujjaival a medáljához kap, amit az anyja hagyott rá.

A férfi hátratolja a székét, felkel, odamegy az ablakhoz... Azt kívánja, bárcsak másnap lenne és kint lenne a lovin. Azt kívánja, bárcsak odakint sétálna, esernyő alatt... A bajszát simogatja, és azt kívánja, bárcsak másutt lenne, akárhol, csak ne itt. De ez nem rajta múlik. Jó képet kell vágnia hozzá mindenki kedvéért.

Isten a tanúja, soha nem akarta, hogy idáig fajuljon a helyzet. De most már, ha nem úszik tovább, elmerül. Egy rossz mozdulat, és a nő ismerősét is elveszítheti.

2019/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

259

A nő légzése lelassul. A férfit figyeli, de nem szól semmit. Tudja, legalábbis azt hiszi, tudja, mindez hova vezet. A szemét dörgöli, előrehajol, és kezébe temeti az arcát. Már megtette néhányszor korábban is, de fogalma sincs róla, hogy ez a mozdulat a férfit felbőszíti. A férfi elfordítja a fejét, és a fogát csikorgatja. Rágyújt, eloltja a gyufát, még egy percig ott áll az ablaknál.

Aztán visszasétál az asztalhoz, sóhajt és leül. A gyufát a hamutartóba ejti.

A nő a kezéért nyúl, és a férfi engedi, hogy a nő megfogja a kezét. Miért ne? Mit árthat?

Hadd fogja. A férfi már döntött. A nő csókokkal borítja el a férfi ujjait, könnyek hullanak a férfi csuklójára.

Beleszív a cigarettába, és a nőre néz, olyan közömbösen, ahogy egy felhőre, fára nézne az ember, vagy egy zabmezőre az alkonyatban.

A férfi összehúzza a szemét a füst miatt. Időről időre a tálcába hamuzik, miközben várja, hogy a nő befejezze a sírást.

Berta Ádám fordítása

Raymond Carver

Berta Ádám

260

(Clatskanie, Oregon, 1938 – Port Angeles, Washington 1988) amerikai novellista és költő. A fenti szöveg a három évvel halála előtt megjelent Where Water Comes Together With Other Water (Ahol a víz összefolyik a másik vízzel) című verseskötetében szerepel.

(Szeged, 1974) író, műfordító. Legutóbbi könyve: Nem attól vizes a hal (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/3

HUllÁMVERÉS

Illusztrรกciรณ: Driud Theatre

Földényi F. László

Godot már itt van Egyelőre persze még nem venni észre. Különben nem várakoznának rá, nem keresnék. De nincsen messze. Sőt, láthatatlanul ő is ott van a színpadon. Ha Estragonék nem feledkeznének bele annyira az ügyes-bajos dolgaikba, ha nem fecsegnének annyit, akkor maguk is rájönnének erre. Így azonban várják, noha ott van közöttük, s mert nem veszik észre, csak találgatják, ki is ő.

Valóban, ki lehet Godot? Legalábbis ha hús-vér embernek, konkrét személynek képzeljük. Ha tudnám, nem írtam volna meg a darabot, nyilatkozta Beckett több alkalommal is. Válasza azonban senkit nem elégített ki. A kritikusok, a színházi emberek, de az egyszerű olvasók és nézők is újabb és újabb ötletekkel álltak elő. God, azaz isten, állították és állítják sokan, noha Beckett mindig tiltakozott ennek puszta gondolata ellen is. „Ha Godot kapcsán Istenre gondoltam volna, akkor azt írtam volna, hogy God, és nem Godot”, írta egy levelében. (Ackerley–Gontarski, Godot címszó) Ráadásul franciául írta a darabot, márpedig a Dieu távol áll a Godtól. Douglas Hofstadter, a Gödel, Escher, Bach című könyv szerzője úgy vélte, Godot nevének első három betűje nem istenre utal, hanem a matematikus Gödelre. (Graver, 44. o.) Más feltételezés szerint a név Balzac Mercadet, a pénz királya című színdarabjával hozható összefüggésbe: a darabban Mercadet egy bizonyos Godeau-ra vár, hogy mentse meg a csődtől, de az soha nem érkezik meg, hiába mondják róla többször is, hogy hamarosan betoppan. (Ackerley–Gontarski, Godot címszó) Amikor Roger Blin, az 1953-as párizsi ősbemutató rendezője megkérdezte, ki Godot, Beckett sejtelmesen annyit mondott csupán, hogy biztosan köze van a csizma, a cipő szleng változatához – godillot, godasse –, mivel a két főszereplő, elsősorban persze Estragon, a darabban végig ezzel bajlódik. Van olyan feltételezés is, hogy Beckett egy ízben a Tour de France futamát nézte, s miután már minden versenyző elment, de a tömeg még mindig ott maradt, megkérdezte, kire várnak. Godot-ra, felelték, a futam legidősebb versenyzőjére. És egy apokrif történet szerint Beckett egy alkalommal a prostituáltak által

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

263

frekventált Rue Godot de Mauroy sarkán várakozott a buszra, s amikor az egyik lányt elutasította, az visszakérdezett: „Talán Godot-ra vársz?” (Bair, 382. o.) Itt, ebben az utcában, a 8. szám alatt található ma egy kis latin-amerikai bisztró, amelynek azonban nem Godot, hanem Le Beckett a neve.

Persze maga a két főszereplő, Estragon és Vladimir is homályban tapogatózik.

Annyit tudnak róla, hogy van családja, vannak barátai, ügynökei, üzlettársai, üzleti könyvei, sőt még csekkszámlái is. A fölöttébb kusza beszélgetésük nyomán Pozzo arra a következtetésre jut, hogy a közvetlen jövőjük függ Godot-tól. Vajon miért várnak rá? Mit akarnak tőle? S ha Godot-t megkérdezné valaki, ki ez a két alak, vajon hogyan vélekedne róluk? Vladimir azt mondja, hogy a kérvényező szerepe jutott nekik. Vagyis, mint Kafka Kastélyában K., ők is várnak valamit Godot-tól.

Ennek talán valami üzlethez lehet köze, egyébként nem hangsúlyoznák annyira az üzlettársakat, csekkszámlákat. Valami fölöttébb homályos, sőt gyanús ügyletről lehet szó, hiszen, mint mondják, nekik maguknak már nincsenek jogaik. Godot tehát bizonyára a törvényes utat megkerülve segít majd rajtuk. Vagyis valami illegális ügylet van készülőben, amibe mások is besegítenek – Godot barátai, ügynökei. Estragon és Vladimir mintha egy konspirációban venne részt – egy hálózat tagjaiként, amelynek többi tagját azonban nem ismerik. Magát Godot-t sem ismerik személyesen. „Ami engem illet, ha találkoznék vele, nem tudnám, hogy ő az”, mondja Estragon. Ráadásul a nevekkel is gond van. Egymást Gogónak és Didinek hívják. A Vladimir név a darab során csak egyszer hangzik el, a fiú azonban Monsieur Albert-nek szólítja. Az Estragon név egyszer sem hangzik el, viszont Pozzo kérdésére Catulle-nek nevezi magát (az angolban Catullusnak, az amerikai változatban pedig Adamnek). A második felvonásban Pozzo sem reagál a saját nevére, viszont arra, hogy Káin és Ábel, igen. És persze Godot nevében sem biztosak. Vladimir csak gondolja, hogy így hívják.

Heiner Müller számolt be arról, hogy Brecht úgy gondolta, a darabnak kell, hogy legyen egy burkolt politikai jelentése. Ennek megfelelően szerette volna megrendezni, úgy, hogy Estragont proletárként, Vladimirt pedig lecsúszott értelmiségiként állította volna színpadra. Erre nem került sor. Beckett bizonyára tiltakozott volna, hiszen Roger Blin szerint az ősbemutatókor azt sem szerette volna, hogy a Lucky–Pozzo páros bármiféle szociális felhangot kapjon. Brecht később egyszer azt mondta Giorgio Strehlernek, hogy szívesen megkérdezné Beckettet, hogy a II. világháború alatt hol volt Vladimir és Estragon. Strehler néhány évvel később, már Brecht halála után találkozott Beckett-tel, és ezt elmesélte neki. Mire Beckett habozás nélkül rávágta: a Resistance-ban voltak.

Vagyis az ellenállásban. (Temkine, 147. o.)

264

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

Beckett részéről ez nem pillanatnyi ötlet volt. A darab keletkezésének a története sokat elárul a szereplőkről. Beckett Estragonnak eredetileg nem ezt a nevet adta. A Godot első változatát tartalmazó füzetben (1948. október 9-i keltezéssel) még Lévy a neve, a darabnak pedig csupán En attendant, vagyis Várakozás közben a címe. Az amerikai irodalomtörténész, Rosette C. Lamont ebből kiindulva egy tanulmányban a Godot két főszereplőjében a bolygó zsidó modern alakmását látta. Lamont 1983-ban interjút készített Becketttel, és megkérdezte, hogy amikor Estragonnak eredetileg a Lévy nevet adta, akkor ezzel Auschwitzra utalt-e. „Beckett erre nem válaszolt – meséli Lamont –, hanem közeli barátjáról, Alfred Péronról kezdett beszélni.” (Blackman, 331) Ki volt Alfred Péron? A zsidó származású francia költő és irodalmár két évvel volt idősebb Beckettnél. 1904-ben született, s a dublini egyetemen volt vendégoktató, ahol az ott tanuló Beckett-tel összebarátkozott. Párizsban már ő volt Beckett legközelebbi barátja, gyakran teniszeztek együtt (Lucky a nagy monológja végén a teniszt is említi), Joyce-nak egy szövegét közösen fordították franciára, s Péron később sokat segített Beckettnek francia nyelvtudásának csiszolásában. 1941. szeptember 1-én Péron közvetítésével Beckett csatlakozott a Resistance „Gloria SMH” sejtjéhez, amelyet Francis Picabia lánya, Jeannine Picabia vezetett. Franciaország megszállt területén a németek elkezdték összegyűjteni a zsidókat, akiket német koncentrációs táborokba küldtek. A német csapatok helyzeteiről, mozgásáról, terveiről készített titkos információk angolra fordítását és továbbítását Beckett vállalta. Az egyik tag, Robert Alesch katolikus pap azonban elárulta a közel negyvenfős sejt többi tagját. (Alescht 1949. január 25-én, pár nappal azelőtt, hogy Beckett befejezte volna a Godot-t, háborús bűnösként felakasztották.)

Péront 1942. augusztus 16-án letartóztatták és Mauthausenbe deportálták. A tábor felszabadítását még megérte, de úton hazafelé Svájcban 1945. május 1-én végelgyengülésben elhunyt.

Péron letartóztatásának hírére Beckett és élettársa, Suzanne DeschevauxDemesnil még aznap elköltözött otthonról. Az első éjszakát Marcel Duchamp otthonában töltötték (később Duchamp felesége adott pénzt nekik, hogy átszökhessenek Franciaország meg nem szállt övezetébe), majd innen tovább mentek és váltogatták a rejtekhelyeiket (tíz napig Nathalie Sarraute bújtatta őket, akinek a férje egy másik ellenálló sejt tagja volt). Ezt követően átszöktek Franciaország déli, szabad zónájába, s előbb Toulouse-ba mentek, majd 1942. október 6-án egy kis faluban, az 1300-as lélekszámú Rousillonban telepedtek le, Vaucluse megyében. Egészen 1945 kora tavaszáig itt maradtak. Beckett

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

265

itt találkozott és kötött barátságot a lengyel-zsidó festővel, Henri Haydennel (1883–1970), akinek a képeiről és kiállításairól a háború után többször is írt. A zsidók a Vichy-kormány fennhatósága alatt sem voltak biztonságban: a francia hatóságok a szabad zónából 76 000 zsidót adtak át a németeknek. Beckették megélhetés fejében a környékbeli gazdák ültetvényein mezőgazdasági munkát végeztek, többek között egy Bonelly nevű gazdánál szőlőt szüreteltek.

Az egyik gazda, Albert Aude fia így emlékszik vissza: „Clavaillan körülbelül öt kilométerre volt Rousillontól. Gyalog jöttek (Beckett és Suzanne), és azután este tizenegy vagy tizenkét órakor gyalog mentek vissza, mert éjszakára nem volt hol elhelyezni őket. Suzanne nagyon kedves volt; segített egy keveset a nővéremnek a kertben, begyűjtötte az ennivalót, és így tovább. De nem szeretett túl sokat dolgozni. Sam azonban, ó igen, ő az égvilágon mindent elvégzett: felmászott a fára, cseresznyét szedett, dinnyét szüretelt, leszedte a szőlőt. A búza aratásánál is segített és a szántásnál is; a szőlősorok között is szántottunk…” (Knowlson, 88. o.)

1942. november 11-én a német csapatok átlépték a szabad zóna határát és vadászni kezdtek az ott élő menekültekre, akiknek a sorsa az embercsempészektől függött. A környéken sok ide menekült zsidó élt; a számuk olyan nagy volt, hogy a helybeliek a menekülteket általában „zsidóknak” nevezték, függetlenül a származásuktól. (Temkine, 11. o.) Így Beckettet is. A háború után két évvel készült Eleutheria című darabban a Néző magát Beckettet is zsidónak láttatja: „Csakugyan, ki szerezte ezt a siralmas tákolmányt? (Programfüzet) Beckett (úgy ejti: ’Béquet’) Samuel, Béquet, Béquet, ez valami zsidó-grönlandi pancs lehet.” (Báthori Csaba fordítása. Szó szerint: „egy grönlandi zsidó és egy auvergne-i paraszt keveréke lehet”.) Beckett Haydennel együtt a közeli erdőkben bujkált; ekkor született meg benne egy színdarab gondolata, amelynek En attendant címet adta, és amely a későbbi Godot alapjául szolgált.

Hol volt tehát Vladimir és Estragon a háború alatt? A Resistance-ban, mondta Beckett, s miközben az amerikai irodalomtörténésznek Péronról kezdett beszélni (Lucky alakja az ő gyötrelmeit és táborbeli kínzását is megidézi), bizonyára a zsidó származású Hayden is megjelent előtte, akinek alacsony és kövérkés termete (Estragon) nagyon is ellentétes volt Beckett magas és szikár termetével (Vladimir).

A Beckettnél csak pár évvel fiatalabb francia történésszel, Valentin Temkinenel a kétezres évek elején interjút készített az unokája, s beszélgetésüknek

266

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

ezt a címet adták: Honnan jönnek ezek a hullák? A Godot-ra várva történelmi olvasata. A beszélgetés, amely Franciaországban észrevétlen maradt, könyvformában először németül jelent meg 2008-ban, s nagy visszhangot váltott ki. Temkine, abból kiindulva, hogy Beckett Estragonnak eredetileg a Lévy nevet adta, sorról sorra végigmegy a darabon. Amit eddig szerinte az egyetemes abszurditás címkéjével láttak el, az nagyon is tele van konkrét és rejtett történelmi utalásokkal, amelyeket, ha valaki, mint ő, megfejt, akkor a darab új megvilágításba kerül. Íme, néhány kiragadott példa arra, amire Temkine felhívta a figyelmet.

A darab legelején szó esik arról, hogy Estragont megint megverték, s ha Vladimir nem segítene rajta, már régen „egy rakás csont volna”. Értsd: a németek deportálták volna. Mint ahogyan – Pozzo szerint – a jövőjük is „füstbe megy”, ha meghiúsul a találkozójuk Godot-val. Vladimir felsóhajt: régen, 1900 körül le kellett volna ugraniuk az Eiffel-toronyról. Most már nem lehet: „Föl sem engednének.” Miért? Mert 1940 és 1945 között a zsidóknak tilos volt fölmenni. Estragon: bánjuk meg, hogy megszülettünk? Értsd: zsidónak születni eleve bűn. A kérdésre, hogy olvasta-e a Bibliát, Estragon igennel válaszol – mire Vladimir: igen, abban az istentelen iskolában, a „sitiben” – legalábbis Kolozsvári Grandpierre Emil fordításában. A francia eredetiben: „la Roquette”-ben, vagyis Párizsnak abban a negyedében, amelyben valóban volt két börtön, de mellette egy zsinagóga is, valamint egy TalmudTóra-iskola, ugyanis a háború előtt a Roquette negyedben élt Párizs zsidó lakosságának a kétharmada. Amikor Estragon az értelmiségi benyomást keltő Vladimirt megöleli, majd visszahőköl a belőle áradó fokhagymaszagtól, akkor Beckett a korabeli antiszemita sztereotípiát alkalmazza. Később, amikor a jogfosztottságot emlegetik, akkor egyértelműen a zsidók elleni szankciókra utalnak. Zsidók, vagyis nem számítanak embernek, legfeljebb, mint Pozzo megjegyzi, „emberszabású lények”. „Önök nem idevalósiak”, mondja Pozzo, és látja rajtuk, hogy a megszállt övezetből menekültek ide. Amikor Estragon Catulle-nek nevezi magát, Vladimir pedig Albert-nek, akkor álnevekről van szó, aminek a bujkálás során létfontossága volt. Később, már a második felvonásban a magyar fordításban a Francia-középhegységet emlegetik.

Az eredetiben azonban az innen jó száz kilométerrel délnyugatra fekvő Vaucluse megyéről van szó, ahol Beckették bujkáltak, majd pár sorral lejjebb Rousillont is említik (ahol egyébként nemrégiben nyílt egy Samuel Beckett emlékház), valamint Bonellyt, akinél Beckették szüreti munkásként dolgoztak.

Rögtön ezután Estragon felsóhajt, hogy bárcsak őt is megölnék, mint azokat.

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

267

Kiket?, kérdezi Vladimir, mire Estragon: „Mint azt a többi milliót meg milliót.”

Milliókról (a francia eredetiben: tömegekről) van szó akkor is, amikor Estragon megjegyzi, hogy nagyon sokan várakoznak éppúgy, mint ők, majd röviddel később megjegyzi, hogy majd a Pireneusokba utaznak, szétnézni egy kicsit – vagyis oda, ahonnan a németek elől Spanyolországba lehetett továbbmenni.

Menni, vándorolni, úton lenni: a cipő, a bakancs visszatérő motívum, amit több elemző is az „örök zsidó”, Ahasvér képzetével társít.

Azzal, hogy Temkine „de-univerzalizálta”, egyszersmind pedig „re-judaizálta” a Godot-t (Astro, 115. o.), az „abszurd dráma” túlságosan tág fogalmától igyekezett megmenteni a darabot, azzal az egyébként jogos indokkal, hogy az „abszurd” jelző eleve a sztereotip értelmezés kalodájába zárja a darabot, megakadályozva egy pontosabb elemzést. Temkine-nek nyilvánvalóan igaza van abban, hogy a darabnak van egy „zsidó olvasata” is. Ehhez még akár azt is hozzá lehet tenni, amit Temkine nem vett észre, hogy amikor Beckett a Lévy nevet Estragonra cserélte, akkor még ebben is felfedezhető egy rejtett utalás.

Az „estragon”, „tarragon” tárkonyt jelent, amivel Rosette C. Lamont szerint Beckett arra utalhatott, hogy a zsidóknak a rituális húsvéti étkezés során meg kell ízlelniük a tárkonyt, melynek keserű íze az Egyiptomból való kivonulást követő szenvedésre emlékezteti őket. (Blackman, 332) A tárkony sárga színe pedig Angela Moorjani szerint a zsidóknak kötelező sárga csillagra utal (JeanMichel Rabaté, 187. o.).

Mindez igaz és megfontolandó. Ám a fontolóra vételt követően érdemes mindezt el is felejteni – pontosabban az emlékezet mélyére elraktározni.

Mégpedig azért, hogy a darab olvasása, de főképpen a megrendezése és színrevitele során ne telepedjen rá az értelmezésre. Ellenkező esetben ugyanis az „abszurd” túlzottan tág fogalmát könnyen felváltja az „ellenállás”, a „történelmi kontextus” és a „zsidó olvasat” hasonlóan túlzottan szűk hálója. A kettő egymás inverze és torz tükörképe. Allegóriáról van szó mindkét esetben; csak amíg az „abszurditás” esetében az elvont értelem maga alá gyűri és kisemmizi a tényleges tartalmat, addig a „történeti” olvasat a tényleges tartalmat igyekszik kizárólagossá, és ezzel példaértékűvé tenni, átugorva vagy zárójelbe téve mindazt, ami a darabban ezzel nem egyeztethető össze. Márpedig a Godot elemeinek, mozzanatainak, epizódjainak, megszólalásainak, gesztusainak stb. legnagyobb része ilyen: kivonja magát mindenfajta allegorizálás alól. A darab nem egy elvontan általános, hanem nagyon is kézzelfogható világban játszódik; másfelől viszont úgy kézzelfogható ez a világ, hogy közben mégis kivonja magát minden konkretizálhatóság alól. Kafka írásai vagy de Chirico

268

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

metafizikus festményei kínálkoznak párhuzamként: ezekben is minden konkrét és mégis álomszerű, elvont és ugyanakkor roppant érzéki. Nem véletlen, hogy Beckett azzal, hogy a Lévy nevet Estragonra cserélte, a darabot egy általánosabb irányba nyitotta meg, viszont amikor a Várakozás közben címhez hozzátette Godot nevét, mégis egy szűkebb értelmezés irányába rántotta vissza, anélkül, hogy túlzottan konkretizálta volna. Ellenkező esetben Godotról igenis kiderült volna a darabban, hogy kicsoda.

Ezért hiábavaló Godot kilétét kutatni. Lehet, hogy embercsempész, de az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy munkaadó, de az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy tőle függ a megváltás, de az is lehet, hogy nem. Bármi lehet és bármi nem. Még az is lehet, hogy ember, de az is elképzelhető, hogy nem az.

Csupán annyi biztos, hogy Godot maga a megfejthetetlenség. Nem lehet gombostűre tűzni. Egyetlen biztos dolog mondható róla: az, hogy nem biztos, hogy létezik. Mint a kastély ura Kafkánál. K. nem azért nem fog tudni bejutni a kastélyba, mert olyan sok apró akadály tornyosul elébe, amiknek leküzdése rengeteg energiáját emészti fel, hanem fordítva: a gyakorlati akadályok azért keletkeznek, hogy soha ne juthasson be. Ha nem lennének akadályok, akkor a kastély sem létezne. A kastély csak addig tornyosul a magasban odafent, amíg odalent akadályokba ütközik az ember. Ha ezeket felszámolná, akkor a kastély semmivé foszlana. A kastélyba bejutásnak a kastély a legfőbb akadálya. Valahol a magasban rejlik a kastély, gondolja K. Valójában azonban végig a kastélyban van. A faluban él, és úgy látja, hogy ki van rekesztve a kastélyból. Valójában azonban már bent van, ott, a kastélyban tölti a napjait.

Ezt persze nem veszi észre. Mert ilyen az élet: az ember éli az életét, és közben mindvégig meg van győződve róla, hogy a „valódi” élet még vár rá. A napjai célirányosan telnek, nap mint nap újabb és újabb célokat tűz maga elé, abban a sokszor nem is tudatos hitben, hogy a sok cél majd akkumulálódik s az élete valamiféle beteljesülésbe torkollik. Amely beteljesülés persze nem a halál, hiszen ez inkább kiürülés. De hogy mi fog beteljesülni, mi az, ami felé a napok előre mennek – azt nem tudni. De az nem lehet, hogy az élet, ahogyan Ottlik írja, pusztán „fölösleges viszontagságokból” állna. Ezt nem lehet elfogadni, ebbe nem lehet belenyugodni, ellenkező esetben ugyanis minden értelmét vesztené, a reggeli fölkeléstől kezdve az esti lefekvésig bezáróan. Kell egy kastély, kell egy Godot.

A kastély: látszólag kárpótlás a „fölösleges viszontagságokért”. Hogy lehessen miben reménykedni, hogy legyen valami, ami, mint egy függöny,

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

269

az emberben fenntartja az illúziót, hogy a függönyön túl talán mégis van valami. Godot is ilyen „függöny”: nem a színfalakon túl él, Vaucluse valamelyik falujában, hanem Estragon és Vladimir agyában lakik. Ő az a hárítás, ami az ember számára a lehető legtermészetesebb reakció (hiszen a halállal, mint végső értelmetlenséggel nem lehet tartósan farkasszemet nézni), miközben a legtermészetellenesebb is. Ha egy harmadik felvonásban tényleg betoppanna Godot, a két szereplő alighanem úgy járna, mint Schiller költeményében az ifjú, aki a tudásra szomjúhozva minden tiltás és figyelmeztetés ellenére Szaiszban félrehúzta a fátylat, amely az Igazságot eltakarta.

„’Nos’, kérditek, ’mit láthatott az ifjú?’

Én sem tudom. Ájult volt s holtra sápadt,

Midőn a bölcs papok reátaláltak.

Az Isis szentélynek talapzatán.

Mi mindent látott itt és mit tapasztalt,

Nem mondta meg soha. Elmúlt örökre

Ifjúi életének könnyű kedve,

S a búskomorság gyorsan sírba vitte.”

(Haraszti Miklós fordítása) Valami ilyesmi várna Estragonra és Vladimirre is. Azzal szembesülnének, hogy amire az életüket föltették, amiben reménykedtek, az talán nem is létezik.

Beckett a Godot-val kapcsolatban soha nem adott interjút, de írt két levelet. Az egyiket a rádiószerkesztő Michel Polac-nak, aki még az ősbemutató előtt, 1952ben meghívta Beckettet, hogy a darabból olvasson fel részleteket a rádióban.

A másikat 1956-ban Desmond Smithnek, a darab kanadai rendezőjének. Ez utóbbinak azt írta, hogy a legtöbb értelmezővel az a gondja, hogy „képtelenek látni a fáktól az erdőt”, vagyis nem érik be azzal, hogy „két ember egyszerűen csak várakozik, nem tudni, miért, vagy hol vagy mire.” Majd, teszi hozzá, a darabnak lényegi eleme a gondolkodásnak és az identitásnak a zűrzavara, s hiábavaló fáradozásnak látja, ha a kritikusok tisztázni akarják a homályosságokat, mivel ezzel a darabnak éppen a lényegi egyszerűségét veszítik szem elől. A másik, korábbi levélben pedig bevallja, hogy „nem tudom, kicsoda Godot. Még azt sem tudom, hogy létezik-e. És azt sem tudom, hogy azok ketten, akik várnak rá, hisznek-e a létezésében vagy sem.” (Beckett, 136-7. o.) Estragonék hol hisznek Godot létezésében, hol nem. Úgy, ahogyan az ember a saját agyszüleményeiben, projekcióiban is hullámzón hol hisz, hol nem.

270

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

Ennyivel azért ne érjük be válaszként, hogy ki is Godot. „Amit írok, az megelőzi a logikát (pre-logical) – nyilatkozta Beckett. – Nem kérem az embereket, hogy logikusan megértsék, csupán annyit kérek, hogy fogadják el.” (Knowlson, 109. o.) Godot-ra vonatkoztatva: létezik ugyan, de hogy kicsoda, azt nem a hagyományos logikával kell kideríteni. Mert akkor mindenáron egy eleven, hús-vér emberrel vagy egy elvont Istennel próbáljuk őt társítani. De vajon nem lehetséges, hogy Godot nem személy, noha létezik, és nem ember, annak ellenére, hogy emberi vonásai vannak?

Egy interjúban Beckett egyszer ezt mondta: „Ha az élet és a halál nem lenne egyformán jelenvaló számunkra, akkor minden kifürkészhető lenne. Ha csak sötétség létezne, akkor minden tiszta lenne. A helyzetünk azonban attól megmagyarázhatatlan, hogy nemcsak sötétség van, hanem fény is.” (Salisbury, 115. o.) Miért kapta az ember az életre ráadásnak a halált? Vagy, kevésbé patetikusan fogalmazva: miért, hogy az ember örökösen olyan helyzetekbe keveredik, amelyeket soha nem tud a maga számára megnyugtatóan megoldani? Beckettet mindvégig foglalkoztatták az ilyen kérdések. Ezek időnként olyan súlyos szorongást váltottak ki belőle, hogy orvosi segítségre is szorult. 1934-ben pszichiáter barátjának, Geoffrey Thompsonnak a közvetítésével Londonban a Tavistock Klinikán kezdték kezelni, az angol pszichoanalitikus irányzat központjában. Wilfred R. Bion lett az analitikusa. A terápiás üléseket Beckett anyja fizette.

Beckett úgy emlékezett vissza a terápiára, mint ami hat hónapig tartott.

Emlékezete azonban, a hárítás jellegzetes megnyilvánulásaként, megcsalta.

Ugyanis közel két éven át járt analízisbe, s csak ezután döntött úgy, hogy befejezi.

Tanulságos, ahogyan erről beszámol. „Nos, úgy gondoltam, hogy ez nekem egyáltalán nem volt jó. Az anyám pénzét használtam fel, és neki nem telt rá. De azt hiszem, valószínűleg segített nekem. Úgy gondolom, hogy talán segített abban, hogy kontroll alatt tudjam tartani a pánikot. Nem volt többé ez a pánikérzés vagy szédülés vagy ilyesmi. Azt hiszem, segített abban, hogy kicsit jobban megértsem, mit csinálok és mit érzek.” És itt egy váratlan fordulat jön: „Rendkívüli emlékek bukkantak föl bennem arról, hogy az anyaméhben vagyok, méhen belüli emlékek.

Emlékszem arra, hogy úgy érzem, csapdában vagyok, be vagyok börtönözve és képtelen vagyok menekülni, hogy kiabálok, hogy engedjenek ki, de senki nem tudott meghallani, senki nem figyelt, emlékszem, hogy fájdalmaim voltak, de képtelen voltam bármit is tenni ellene.” (Knowlson, 68. o.)

Mi lehetett ennek az alapja? Egy közeli munkatársa, Duncan Scott elmondta, hogy Beckett beszámolt neki arról, hogy a pszichiátriai kezelése

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

271

alatt éjjelente nem tudott aludni, és még arra is képtelen volt, hogy segítségért kiáltson. A pszichiátere ezt azzal magyarázta, hogy amikor még az anyaméhben tartózkodott, valami komolyan megrémiszthette őt, és ott sem tudott segítséget hívni. Beckett nem nyilatkozott arról, hogy ezt elhitte-e vagy sem, de annyit mindenesetre elmondott Scottnak, hogy a magyarázat megnyugtatta és utána már nyugodtan aludt. (Knowlson, 70. o.)

Az anyaméhben töltött időszak azonban többé nem hagyta nyugodni.

Közvetlen a háború előtt egy barátjának ezt írta: „Az emlékeim a születésem előestéjén kezdődnek, az asztal alatt, amelynél az apám egy vacsorát adott, és az anyám ült az asztalfőn.” (Bair, 328. o.) Martin Esslinnek is beszámolt erről, aki így emlékszik vissza a beszélgetésre: „Sam elmesélte (és tudom, hogy másoknak is), hogy emlékszik, hogy az anyja méhében volt egy vacsorai összejövetelen, ahol az asztal alatt hallotta a hangokat, amint beszélgetnek. És amikor egyszer megkérdeztem tőle, ’Mi motivál, hogy írjál?’, akkor ezt mondta: ’Az egyedüli kötelezettség, amit érzek, azt a szegény bezárt embrió iránt érzem.’ Mert, mondta, ’Ez az legszörnyűbb állapot, ami elképzelhető, mert tudod, hogy bajban vagy, de nem tudod, hogy van-e bármi egyéb ezen a bajon kívül vagy van-e bármilyen lehetőség, hogy kikerülj belőle.’” (Knowlson, 151. o.) A bezártságnak ez az érzése Beckett alapélménye lett. Ahogyan egy másik alkalommal mondja: „Tiszta emlékem van a magzati létemről. Ez olyan lét, ahol semmilyen hang, semmilyen lehetséges mozdulat nem tudott megszabadítani a gyötrelemtől és a sötétségtől.” (Léger, 16. o.) És 1973-ban is ír egy rövid szöveget Születésem előtt feladtam címmel, amelyben az embrió szól a már megszületett magzathoz, amelytől áthidalhatatlan távolság választja el. Árulkodó, hogy az embriólétről először éppen akkor tett említést, amikor a pszichoanalitikus kezelésre visszaemlékezett. Bár nem tér ki rá, de orvosa, Bion a kezelés során kölcsönadta Beckettnek Otto Rank: A születés traumája (1924) című könyvét, amelynek angol fordítása 1929-ben jelent meg. Ebben az osztrák pszichoanalitikus többször is ír az embriólét etnográfiai, szimbolikus és mitikus aspektusairól, sőt az embrió bezártságát a misztikusok zártságélményével is párhuzamba állítja. De Rank könyvénél nagyobb hatással lehetett rá Carl Gustav Jung, akit személyesen hallgatott. Jung 1935-ben öt előadást tartott a londoni klinikán, ahol Beckettet kezelték (ezekből az ún. Tavistock Előadásokból született meg Jung Analitikus pszichológia című könyve), és az október 2-án tartott harmadik előadására Bionnal együtt Beckett is elment.

Jung, aki az előadásában a Krisztus mellett megfeszített két latorról is említést tett (mintegy megadva a hívószót Vladimirnak a Godot-ban), többek között

272

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

arról beszélt, hogy az ember soha nem tud olyan tökéletessé lenni, mint az Isten, „mindig lesz hiba a kristályban” (Jung, 125. o.), mivel a „gyengeségeinkkel, alkalmatlanságunkkal kapcsolódunk a tudattalanhoz, az ösztönök alsóbb világához és embertársainkhoz.” (uo. 126. o.) A tökéletlenség egyik jele az, hogy a tudat soha nem egységes, mondja Jung: „nem igazán vagyunk urak a saját házunkban.” (95. o.) A komplexusok, ezek a „kis ördögök” hajlamosak maguktól mozogni, élik az életüket, a szándékainktól függetlenül, ki vagyunk szolgáltatva nekik. A betegei álmait elemezve Jung említette annak a tízéves kislánynak az esetét, aki soha nem tudott egészen megszületni és időnek előtte meghalt. Egy másik beteg kapcsán pedig kitért a „rettenetes anya”, az „anyasárkány” képére, amely felfalja az embert és „anya-szarkofággá” válik.

Szarkofág. Börtön. Vagy ketrec. A közvetlenül a Godot után, 1950-ben készült és 1953-ban megjelent A megnevezhetetlen című regényben ez olvasható: „egészen más vagyok, néma tárgy, egy szilárd, üres zárt, száraz, tiszta és fekete helyen, ahol semmi sem mozdul, semmi sem beszél, fülelek, hallok és keresek, mint ketrecben született állatoktól ketrecben született állat, kinek a szülei is ketrecben született állatoktól születtek, akik ketrecben született állatoktól születtek, akik ketrecben született állatoktól születtek, akik ketrecben született állatoktól születtek, és ott is döglöttek meg, ketrecben születtek, majd a ketrecben is döglöttek meg.” (A megnevezhetetlen, 504. o.)

Mi a ketrec ezeknek az állatoknak? Nem rácsokkal vagy dróttal körülvett karám, hanem maga a lét, amely a születéstől a halálig tart. És az ember számára mi a lét? Ugyancsak ketrec. Börtön. Szarkofág. Vagy anyaméh, ahonnan nem lehet kikerülni. Már a gnosztikusok közül is többen anyaméhhez hasonlították a világot, amelyből „ki kell születni”. Később, a 17. század derekán az orvos-filozófus Sir Thomas Browne, akit Beckett olvasott, írt egy dialógust, amit két embrió folytat az anyaméhben. Az írás nem maradt fenn, sőt az sem biztos, valóban megírta-e. Egyedül az 1658-ban megjelent Hydriotaphia.

Temetkezés urnákban című művében tesz róla említést: „Két csecsemőnek az anyaméhben folytatott párbeszéde e világ állapotáról kellőképpen illusztrálhatja tudatlanságunkat az eljövendő világot illetően, melyről szerintem Platón barlangjába zárva még most is társalgunk, s ennyiben csupán embriófilozófusok vagyunk.” (Browne, 146. o.)

Az ilyen embrió-filozófusok sorába tartozik Beckett is. Az anyaméhet a bezártság miatt érzi rettenetesnek, hiszen embrióként nem tudja elképzelni, van-e ezen kívül másfajta lét. És megszületése után hasonló helyzetben találja magát: a „valódi” lét is bezártságot jelent, hiába milliárdnyi és milliárdnyi

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

273

fényévnyi nagyságú. A VAN zártsága ez, amikor is kénytelen elfogadni, hogy nincsen más azon kívül, mint ami van. Bármennyire soknak tűnjön is ez, Beckett számára ez a számunkra adott „mindenség” a szűkössége miatt nyomasztó.

Mint ahogyan a nyelv sem tud a „van” és a „nincs” között egy harmadik vagy negyedik vagy ötödik lehetőséget megnevezni, úgy Beckett hősei számára is a létezés attól börtön, hogy a „megszületésen” és a „meghaláson” kívül az embernek semmilyen más esély nem adatott meg.

Ki hát akkor Godot? A megtestesítője, egyszersmind pedig a kudarca a vágynak, hogy az ember megszülessen. S hogy közben a magzat megmaradjon magzatnak, az ember embernek, s a kettőt ne áthidalhatatlan távolság válassza el, hiszen mindketten ugyanabban a sorsban osztoznak: a Létbe való bezártságban. Estragon és Vladimir, miközben várakoznak, be vannak zárva a létezésükbe. Az igazi megváltás az lenne számukra, ha eleve soha meg nem születtek volna. Beckett már a Proust-esszéjében egyetértően idézte Calderon Az élet álom című darabjából, hogy az ember számára a legnagyobb bűn az, hogy megszületett. De ha már Estragont és Vladimirt arra ítélték, hogy belépjenek a világba, akkor egyedül abban reménykedhetnek, hogy esetleg ez a világ maga is csupán anyaméh, amelyből „át lehet születni” egy tökéletesen más létformába. Godot a mindenkiben ott lappangó remény, hogy talán van egy tágasabb, sokkal több dimenzióval ellátott létezés is, ahová azonban a jelenlegi állapotunkból, a mostani életünkből, ebből a zárt anyaméhből nem tudunk bepillantani. Hogy talán van egy olyan világ, ahol 2x2 nem négy, hanem öt, ahol nem két nem van, hanem öt vagy hat vagy hét, és ahol a születés és a halál helyett is valami egészen más van. Hogy talán olyan világ ez, amelyet még világnak sem lehet nevezni.

Godot ennek a teljességgel Másnak a képviselője. Onnan néz ide, Estragon és Vladimir felé. Mondja is Vladimir, miközben az alvó Estragont nézi, hogy „engem is ugyanígy néz valaki”. Vladimir nézi az alvó Estragont, aki nem tudja, hogy alszik, ő maga pedig elbizonytalanodik: lehet, hogy ő is alszik? S ha igen, akkor mindkettejüket Godot figyeli. Aki lehet, hogy maga is alszik. S mik lennének akkor ők ketten, ha nem Godot álmai? Benne vannak Godot-ban. Ők Godot, akinél senki nincsen hozzájuk közelebb.

274

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

Források: Joyce Maynard, At Home in the World: A Memoir, New York, Picador, 2013.

C. J Ackerley – S. E. Gontarski: The Grove Companion to Samuel Beckett, New York, 2004.

Astro, Alan: Avatars Third-Generation Holocaust Narrative in French and Spanish, in: Aarons Victoria (ed.): ThirdGeneration Holocaust Narratives. Memory and Memoir Fiction, Lexington Books, New York – London, 2016.

Bair, Deirdre: Samuel Beckett. A Biography, Harcourt Brace Jovanovich, New York and London, 1978.

Beckett, Samuel: Who is Godot? Two Letters by Samuel Beckett, in: The New Yorker, June 24. 1996, 136-7. o.

Beckett, Samuel: Molloy. Malone meghal. A megnevezhetetlen, Török Gábor fordítása, Budapest, 1987.

Blackman, Jakie: Beckett Judaizing Beckett: „a Jew from Greenland”, in: Dirk Van Hulle and Mark Nixon (ed.): Samuel Beckett. „All Sturm and no Drang”, Rodopi, Amsterdam, 2007.

Browne, Sir Thomas: Selected Writings, ed. Sir Geoffrey Keynes, The University of Chicago Press, 1968.

Graver, Lawrence: Beckett. Waiting for Godot, Cambridge University Press, 2004.

Jung, Carl Gustav: Analitikus pszichológia, Budapest, 1991.

Knowlson, James and Elizabeth (ed.): Beckett Remembering. Remembering Beckett, Arcade Publishing, New York, 2006.

Lamont, Rosette C.: Samuel Beckett’s Wandering Jew, in: Randolph L. Braham (ed.): Reflections of the Holocaust in Art and Literature, New York, 1990.

Léger, Narhalie: Samuel Beckett hallgatag életei, Budapest, 2014.

Rabaté, Jean-Michel: Think, Pig! Beckett and the Limit of the Human, Fordham University Press, New York, 2016.

Salisbury, Laura: Samuel Beckett. Laughing Matters, Comic Timing, Edinburgh University Press, Edinburgh, 2012.

Temkine, Pierre: Warten auf Godot. Das Absurde und die Geschichte, Matthes & Seitz Berlin, Berlin, 2008.

Földényi F. László

2019/3

(Debrecen, 1952) Széchenyi-díjas esztéta, műkritikus, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár. Legutóbbi kötete: Az eleven halál terei (2018).

hÉvíz /

Hullámverés

275

Kép: Joe Ciardiello

Zelei Dávid

Egy kosaras naplója John Updike Nyúl-sagájáról

Egy interjúra készülve nemrég némi megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy John Updike-nak összesen harminckét kötete jelent meg magyarul – aztán felálltam, és a saját könyvespolcomon is elvégeztem a számítást: huszonegyig jutottam. Feszülten lajstromoztam végig, ki érhetne nyomába kedvenc íróim közül – fasorban se volt senki. Elszégyelltem magam: hát milyen latinamerikanista vagyok én, hogy ilyen szemérmetlenül hódolok Mister Dangernek? Aztán jobban belegondoltam, és rájöttem: ha igazán ortodox lennék, jóindulattal két szóba jöhető közül válogathatnék: García Márqueznek akkor van huszonegy magyar kötete, ha a beszédeit, az interjúkötetét meg az úti jegyzeteit is beleszámoljuk, Vargas Llosa pedig ugyan vénségére beelőzte Nobel-partnerét, a lassan évtizedek óta nyúló limonádékorszakába azonban már nem követtem, és emiatt nincs is komolyabb lelkiismeret-furdalásom.

A felismeréstől kissé fellélegeztem: ugyan melyik termékeny írónak olvassuk minden sorát? Rövid az élet: a jelek szerint még a magyarul elérhető Updikekorpusznak is csak a kétharmadáig jutottam, holott évekig gondoltam azt, lánykérésem alkalmából egyszerűen csak odaadom majd a megfelelő lánynak a Gyere hozzám feleségült, és így egyszerre frappáns és értelmiségi módon kerülöm majd el a térdre borulást. Tíz éve aztán Updike meghalt, én megírtam róla életem első cikkét (nekrológgal csak az igazán profik kezdenek, gondoltam), az életmű ugyanakkor, mivel a rendszerváltás után a magyar kiadás elég szorosan követte, elapadni látszott. Nekem sokfelé ágazott az életem, elvégeztem az egyetemet, nem a Gyere hozzám feleségül átnyújtásával kértem meg a feleségem kezét (a helyzet sokkal rosszabb, de ezt most hagyjuk), az irodalmi életbe beleszocializálódva pedig egy vak hangot se hallottam többé Updike-ról: mintha az oktalanul felfuttatott Illés Bélák azonnali feledését mérte volna rá a sors – aki ilyen sok könyvet ír, amúgy is könnyen kerül iparoslegény gyanújába.

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

277

Tavaly aztán, ötven évvel a Nyúlcipő első magyar kiadása után egy szimpatikus kiadó úgy döntött, ad még egy esélyt az életműnek, én pedig úgy határoztam, teszek egy ellenpróbát: vajon tényleg csak kamaszkorom és delíriumos kora egyetemi éveim nosztalgiája értékelteti velem túl ezt az életművet, vagy valóban van valami oka, hogy egyedül e kéjsóvár pennsylvaniai géniusznak lehet folyóméterben mérni a műveit a polcomon?

Fogtam tehát, és végigrágtam magam a teljes Nyúl-sorozaton, újraolvastam az esszék egy részét, megnéztem egy-egy novellát, és belelapoztam egyegy kulcsregénybe – s bár a könyvekhez való korábbi, rajongói attitűdömet mára talán felváltotta egy szigorúbb, árnyaltabb (és kiábrándítóbb) kritikusi, megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy minden egyenetlensége ellenére Updike csúcsteljesítményein nemigen fog az idő: ez továbbra is egy igen jelentős, némely vetületében alighanem utolérhetetlen életmű.

Mert őszintén, ki vállalkozik ma arra, hogy harminc éven keresztül, évtizedes metszetekben kövesse egy szereplőcsoport életpályáját, egy életforma átalakulását, egy fiktív város és egy nagyon is létező ország életének változásait?

Mert persze retrospektív, több generáción végigívelő családtörténetekről tudunk bőven, no de Updike-nak Galsworthyvel, Haley-vel, vagy Saramagóval ellentétben nem adatott meg a történész utólagos látószöge: mindig élőben, a legszorosabb jelenből (és szigorúan jelen időben!) jelentkezett be Pennsylvania képzeletbeli ötödik legnépesebb városából, Brewerből – mintha Thomas Mann live Facebook-videón közvetítette volna a Buddenbrookok pusztulását, anélkül, hogy tudta volna, hova is lyukad ki végül.

Pedig visszaemlékezései alapján Updike-nak a sorozat kezdetén mindössze annyi volt a célja, hogy a Nyúlcipővel valamiképp ellenpontozza Kerouac Útonjának szabadságmámorát, és megmutassa, mennyi fájdalmat okozhat, ha egy családos ember Sal Paradise-nak képzeli magát. Ahogy egy esszéjében fogalmaz: „egy ember szabadságának, ahogy a Nyúlcipőben is, más emberek – gyakran a körülöttünk lévő ártatlan és tehetetlen gyerekek – szenvedése az ára”: lássuk be, ez első ránézésre meglehetősen koridegen, antibeatnik üzenetnek tűnik a hatvanas évek elején. Az ugyanakkor, hogy a Nyúlcipő mégsem az irodalmi közeg rosszallását, hanem Updike áttörését hozta magával, már sejteti, hogy a helyzet ennél összetettebb. Mert bár azt a szerző maga sem tagadta, hogy sok van belőle „konzervatív, patrióta, a forradalmakat utáló, a vietnami háborút támogató, néha önző, néha kicsit immorális” főhőséből, Harry „Nyúl” Angstromból, a széria folyamatosan árnyalódó világképe sosem kritikátlanul konformista vagy konzervatív: inkább örökké gyanakvó, ha tetszik, ellen-ellenkulturális.

278

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

Magam szeretem a Nyúl-sagát egyfajta kísérletként elképzelni: végy közlekedőedénynek egy erős akarat nélküli, passzív, sodródó főhőst, akaszd rá függelékeit, és folyasd át rajta Amerikát meg a legutóbbi évtizedet – az eredmény, mintha csak egy kosármeccsen lennénk, folyamatosan változik majd, és ez így jó.

A párhuzam persze keresett: a kosárlabda a Nyúl-regények egyik legfontosabb szimbóluma. Nemrég meglepetten fedeztem föl, hogy a költőként induló Updike egyik első New Yorker-verse az „Ex-Basketball Player” címet viseli – a középiskolás kosárlabdasikereivel elkapatott Nyúl nagy vonalakban már 1954-ben készen áll a Berth garázsánál olajat cserélő, céltalanul kallódó, ambíciótlan Flick Webb képében. A Nyúlcipő 26 éves, gyerekét és terhes feleségét hátrahagyó főhőse kamaszként hozzá hasonlóan a helyi középiskolás kosárcsapat első számú sztárja – karrierje azonban az iskola elvégzésével véget is ér, s szűk évtizeddel később, a Nyúlcipő nyitójelenetében már keserűen kell megállapítania a kavicsos sikátorban pattogtató suhancokról: „Ezek nem felejtették el őt, a helyzet sokkal rosszabb: nem is hallottak róla”. Nyúl traumája nyilvánvaló: miután dédelgetett első gyerekként, majd kosarassztárként elkényezteti a sors, a középiskola végeztével rá kell jönnie, hogy élete dicsőséges szakaszának vége, és világossá válik előtte, hogy munkába lépése után, Houellebecq-ket igazolva, már „nem történik semmi” – innentől „az élet merő unalommá válik”. Kosaras korszaka ennek ellenére folyamatosan jelen van a Toyota-kirendeltségen kiakasztott, egyre sárguló újságcikkek képében, a hozzájuk való viszonyulás pedig rendre újrakeretezi Harry élettörténetét, hol (ritkán) siker-, hol pedig (gyakrabban) hanyatlástörténetként mutatva fel azt.

Kosármeccs ugyanakkor, ha nem számítjuk a néhány szóban kielemzett tévés meccsek miriádjait, az egész sorozatban csak kettő van: a regény nyitó- és zárójelenetében. Ezek a meccsek néhány percre a 26 és az 56 éves Nyúlnak is a felhőtlen boldogság, a szabadság érzetét adják: a lehatárolt pályán, akár Brewerben, Harry otthon érzi magát, és pontosan meghatározható célja van, amit különösebb gondolkodás nélkül meg is tud valósítani: a szabályok világosak, az eredmény egyértelmű. Mikor azonban a középiskola burkából kikerülve a való életnek is ezzel a zsigeri attitűddel megy neki, sorozatban követi el a hibákat: ösztönből dobni simán lehet jól, évtizedekre meghatározó döntéseket hozni azonban már jóval kevésbé. Márpedig Harry zsigeri attitűdje mindvégig megmarad: mivel általában képtelen a hosszú távú következmények felmérésére („Sose volt erős oldalam, hogy végiggondoljak valamit”, mondja egy helyütt), döntéshelyzetben vagy elmenekül (mint a Nyúlcipőben), vagy

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

279

passziválódik, és hagyja magát sodortatni az eseményekkel („általában úgy érzi, ha magától meg nem történik valami, nem érdemes tenni róla”, vallja meg a Nyúlhájban). Van persze egy harmadik megoldás is, amit főleg fiának, Nelsonnak tartogat, de ez se jobb: gondolkodás nélkül kimondani, ami az ember szívét nyomja – ha tetszik, ellentmondást nem tűrően támadni a palánkot, ahogy egy egyenes, őszinteségre és szókimondásra nevelt amerikai sportolótól illik. Csakhogy a Harry sorsát akaratlanul is pontról pontra kopírozó Nelsonnal folytatott beszélgetések nem kosármeccsek: az ember akaratlanul is némi gyengédséget várna tőlük nehezen megbocsátható mondatok helyett.

Ehelyett folyamatos támadásban érzi Harryt és folyamatos védekezésben Nelsont – nyilván, mert az önreflexiót minden erejével kerülő Nyúl nem szereti ismétlésben nézni saját hibatörténetének felújított, újraszcenírozott változatát: a korai, felelőtlen gyerekvállalást, a félig-meddig kényszerházasságot, az ebből fakadó klausztrofóbiaérzetet és menekülést.

Mindeme karaktervázlat persze gyanúsan sok eseményt sejtet ahhoz képest, hogy egy életstratégiájául a passzivitást választó kisvárosi középpolgár történetéről beszélünk, Updike azonban frappáns magyarázattal szolgál minderre: „Az én témám a protestáns amerikai kisvárosi középosztály. Szeretem a közepeket. Középen csapnak össze a szélsőségek.” Ennek az összecsapásnak a színterét és hevességét ugyanakkor már a korszak határozza meg – s itt nem lehet nem megjegyezni, hogy ennek kifinomult megjelenítése Updike egyik legnagyobb erénye. És itt nem is elsősorban arra gondolok, hogy a Nyúlszív vagy a Nyúlháj olvasása felvértez a korabeli mogyorós édességek, mozifilmek, baseballeredmények, Toyota-modellek és szívsebészeti divatok beható ismeretével (pedig felvértez!), hanem arról, hogy Updike-nál minden évtizednek önálló személyisége van, az igazán drámai feszültséget pedig az adja, mennyire passzol egymáshoz az adott pillanatban a mainstream korszellem, a vidéki Amerika és az Angstrom család adott életszakasza. A féktelen lazaságot sugárzó, utólag felhőtlen aranykornak tetsző, mégsem elég boldog ötvenes évek a felelőtlen kapcsolatok és a válások évtizede Amerikában (érdemes róla elolvasni Updike The Fifties című esszéjét!), Harry viszont inkább nyomasztónak érzékeli, miközben képtelen „rendesen” elhagyni a családját, és újat alapítani is – helyette tragédiát okoz, majd a konzervatív megoldást választva visszasomfordál. A hatvanas években aztán Amerika felbolydul: egyszerre látszik a világ közepének és egyetlen gigantikus perpatvarnak.

A polgárjogi mozgalmak, Vietnam, a holdraszállás, a béketüntetések és házfoglalások hírei egyszerre teremtenek feszült és nyomasztó atmoszférát.

280

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

Az apjával együtt szedőként dolgozó Nyúl viszont bármikor megpattanó Rabbitből felelős házőrzővé, Babbitté avanzsálva különösebb megrázkódtatás nélkül veszi tudomásul, hogy felesége, Janice elhagyja, ő maga pedig fekete munkatársai nyomására a nyakába kap egy tizennyolc éves yippie-t és egy magát fekete Krisztusnak képzelő vietnami veteránt, akiknek együttes jelenléte ebben az akaratlan kommunában végül ismét tragédiához vezet. Így újraolvasva érdekes módon mindkét tragédia eleve elrendeltnek és elkerülhetetlennek tűnik: a Nyúlcipő első oldalain Janice minden előzmény nélkül arra kéri férjét: „Ne fuss el tőlem, Harry”, a Nyúlketrecben pedig hősünk azért siet haza, „Nehogy leégjen a ház. Nehogy beköltözzön valami őrült.”

Egyikük kérése sem válik valóra – ez pedig Harryt igazolja: minek igyekezzen az ember, ha úgyis az történik, ami rendeltetett? Ez a világkép ugyanakkor mintha széthullani látszana az olajválság idején játszódó Nyúlhájban: a hatvanas évek harcos polgárjogi radikalizmusa a hetvenes évekre vegetarianizmussá szelídül – az emberek a világ helyett immár megelégszenek saját testük megváltásával, Isten pedig halványulóban. Ezzel párhuzamosan Amerika mintha veszítene jelentőségéből és karakterességéből: a lényegi dolgok most mintha mind valahol máshol, Iránban, vagy a messzi Kelet más csücskeiben történnének.

Ez viszont váratlan könnyedséget ad a mindeddig feszült cselekménynek: a Nyúlháj a sorozat legderűsebb, legoldottabb darabja, még akkor is, ha a családi csigaházba váratlanul visszatérő, főiskolás Nelson itt kezdi el felmondani apja húszas éveinek rossz döntéseit. A kor és a konzervatív vidék viszonyát e két utóbbi részben mintha Nyúl promiszkuitása tükrözné a leginkább: míg a hatvanas évek végén, 36 évesen csúcsra jár az impotenciája, 46 évesen virgoncabb, mint valaha – bár nagy álma, a fiatal és teltkarcsú Cindy Murkett helyett csak a lupusos tanárnőt, Thelma Harrisont kaphatja meg, mindezt szokásos beletörődésével fogadja.

A Nyúl halálát hozó Nyúlszív aztán végül szinkronba hozza egyént és történelmet: a csaknem egész életét a hidegháborúban töltő Nyúl és világa egyszerre omlik össze a kétpólusú világrenddel. Miközben a Tienamnen téren tüntetések zajlanak, és küszöbön áll a Szovjetunió széthullása, Harry felesége, Janice ingatlanügynökké képzi magát, szeretője, Thelma meghal, a családi vagyont elkokainozó fia, Nelson pedig új életén dolgozik. A felesleges emberré váló, súlyos szívbeteg Harry így egyszerre beszél magáról és Amerikáról egyik eladójának, mikor azt mondja: „Magának nem az az érzése néha, most, hogy Bush lett az elnök, hogy mellékvágányra kerültünk, mintha csak egy nagyobb fajta Kanada lennénk, és senkit sem érdekel, hogy mit csinálunk?” Másutt

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

281

pedig ennél is nyíltabban fogalmaz: „Hiányzik nekem a hidegháború. Akkor legalább tudta az ember, hogy miért kel föl reggel.”

Megkapó, ahogy a tetralógia utolsó részének zárlatában Updike a visszájára tükrözi a Nyúlcipőt: a menyével (!) folytatott rövidke liezon következményei elől megszökve Harry ezúttal nemcsak megpróbál Délre menekülni, de el is jut Floridába. A mindvégig olyannyira óhajtott szabadság helyett azonban csak az unalom és az elfeledettség várja – e bezáruló körben pedig gyönyörű hattyúdal a halált hozó, dicsőséges kosármeccs.

Ez a rafináltan önmagába záródó cselekmény valamelyest talán megmutatja Updike rendszergondolkodását: miközben képes négy évtizeden keresztül hibátlanul egyben tartani egy fiktív város tereit és lakóit, és rettentően ügyel a kulcs- és mellékszereplők karakterfejlesztésére, még arra is marad ereje és írástechnikája, hogy különböző fortélyokkal egyetlen nagy tetőt, fölöttes struktúrát ácsoljon a tetralógia fölé. Ebben, ahogy én látom, a már említett ismétlődések mellett kiemelt szerepe van a hely- és magántörténelemmé olvasott térnek. A sorozat mindegyik részében van legalább egy nagy séta-, autóvagy buszjelenet: kívülről csak annyi látszik, hogy Harry hazamegy a munkából, vagy elmegy a szüleihez a gyerekért. Az elővillanó terekből nyíló, szerteágazó asszociációk azonban lassan kirajzolják Nyúl aktuális önértelmezését: az épített környezet átalakulása, pusztulása vagy épp az üresség benépesedése ráíródik Nyúl javarészt gyerekkori életeseményeire, múlt és jelen összeszikráztatása pedig rendre tendenciát formál a kettő különbségéből.

Ezek a hosszú és a városka álmosságát idézően lassú jelenetek talán az egyedüliek, melyek elriaszthatják Updike mai olvasóját, holott jelentőségük vitathatatlan; ami azonban engem még náluk is jobban lenyűgöz, az a „semmiből felépített kastély” technikája: vagyis az, ahogy a jelentéktelennek tűnő, hétköznapi események, munkahelyi fecsegések apró kockánként felépítik az egyes regények három-négy, váratlanul becsapódó kataklizmáját. Az tehát, hogy sokszor most sem tudtam hajnali kettőig letenni a sorozat köteteit, alapvetően három összetevőnek köszönhető: a kisvárosi kispolgárok életében is megtalált költészetnek, a jól súlypontozott és dramatizált cselekménynek, és az egyszerre élő, szórakoztató és feszültségteli párbeszédeknek, melyeket minden magyar fordítás (Réz Ádámé, Göncz Árpádé és Gy. Horváth Lászlóé) kiválóan ültet át. E három tulajdonság egyszerre feltételez költői és drámaírói készségeket, miközben sosem lép ki a realista regény szabályrendszeréből – a legfontosabb pontokon pedig Updike mindegyik énjét ötvözi. E csúcspontok közül nekem, talán nem egyedüliként, a lezárásokkal a legintimebb a

282

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

viszonyom: amikor a Nyúlháj végén azt olvasom, „A szerencse túsza, a szíve vágya, lányunoka. Az övé. Újabb szög a koporsójában. Ami szintén az övé”, lányos apukaként zokogok, mint valami pisis; amikor pedig a Nyúlszív végén azt, hogy „Hát, Nelson – mondja –, csak annyit mondhatok, nem is olyan rossz.

Nyúl arra gondol, talán többet is kéne mondania, annyira várja a kölyök, de elég. Talán. Elég.”, akkor épp úgy megszakad a szívem ezért a kiöregedett kosarasért, akit a Nyúlcipőben még szívesen fejbe somtam volna anyósa legnevezetesebb porfogójával, a zöld üvegtojással, mint az övé. Kritikus-énem azt súgja, mértékletes irodalmárok az ilyesmit hívják Bildungsromannak. Én a magam részéről most inkább maradnék a zsenialitásnál.

Zelei Dávid

2019/3

(Budapest, 1985) Bodor Béla-díjas irodalomkritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. A Horizontok (a FISZ és a Kalligram világirodalmi sorozata) szerkesztője.

hÉvíz /

Hullámverés

283

Fotรณ: Valuska Gรกbor / kรถnyvesblog

Vajna Ádám

Az élet nem unalmas

10 éves Karl Ove Knausgård Harcom című regényfolyama

Tízéves koromban, miután Anyával Korfun nyaraltunk, én pedig elolvastam Gerald Durrell korfui gyerekkoráról szóló könyvét, a Családom és egyéb állatfajtákat, elhatároztam, hogy regényt írok. Fogtam egy kivizöld spirálfüzetet, és megpróbáltam minél pontosabban elbeszélni, hogy mi történt Korfun. Anyától még azt is megkérdeztem, hogy beleírhatom-e a regényembe a valós embereket. Közben pedig végig attól féltem, hogy ha nem fejezem be minél előbb az írást, el fogok felejteni dolgokat, és nem úgy fogom visszaadni a történeteket, ahogy azok valójában megestek.

Ezzel pedig értelmét vesztené a teljes vállalkozás.

Egyértelmű, hogy Knausgård teljesen másképp gondolkodott, amikor az eredetileg 2009 és 2011 között megjelent Harcomat írta. Aki így gondolkodik, az az olvasó. Mert hát tegye fel a kezét, aki még sosem azonosította egyéb olvasmányaiban akár csak néhány gondolat erejéig a szerzőt az elbeszélővel. A Harcomat pedig végképp nehezen tudjuk nem valóságként olvasni, miközben nyilvánvalóan nem a valóságot olvassuk. Knausgård végtére is regényíró, a regényíró pedig jó regényt akar írni. Aki csak a valóságot írja, az nem foglalkozik mondjuk olyasmivel, hogy mekkora kitérőket tehet az elbeszélés az eredeti történetfolyamhoz képest, mielőtt vissza kéne térni a fősodorhoz.

Mert hát a Harcom ízig-vérig széppróza, már csak szerkezetét tekintve is: a kitérők szétrombolják a hagyományos történetmesélést, átveszik az irányítást a szöveg fölött, így pedig a regény valódi íve teljesen másodlagos lesz. 3500 oldalt ír valaki az életéről, és még ezt sem képes effektíven csinálni. Mi ez, ha nem szépirodalom? És közben persze mi ez, ha nem a valóság? Hiszen a Harcom pont úgy viselkedik, mintha maga lenne az élet. A mindennapjaink sem úgy telnek, mintha egy tökéletesre hangolt drámai gépezet irányítaná őket, és sztorijainkat sem úgy meséljük, hogy konzultálunk előtte egy dramaturggal.

Kitérők, zsákutcák, tévedések, ismétlések ugyanúgy részei az életünknek, ahogy ennek a regényfolyamnak is. Knausgård tudatosan próbál túllépni az irodalmon, vállalkozásának valódi tétje pedig az, hogy képes-e győzedelmeskedni az élet

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

285

a művészet felett. És ez egy nagyon veszélyes játék, hiszen az élet, mint tudjuk, unalmas. Hogy nem lesz akkor unalmas a Harcom?

Knausgård nyilván kiváló történetmesélő, és a szöveg esszéisztikus, filozofikus részei is sokat dobnak az élvezhetőségen, de a Harcomból elsősorban mégis az derül ki, hogy az élet bizony nem unalmas, hiába adná meg a lehetőségét egy ilyen tapasztalatnak maga a regényfolyam is. A harmadik kötetben például az elbeszélő egyesével minden alkalmat elmesél, amikor gyerekként összejött egy lánnyal, majd a lány pár nap múlva dobta őt, ahelyett, hogy rendes regényíróként ezt a történetet csak egyszer mondaná el, egyetlen karakterré gyúrva a különböző lányokat. Persze érthető Knausgård eljárása, mert hát a valóságban ilyen az élet, ugyanazok a mintázatok bukkannak fel újra és újra. De jobban belegondolva az is érthető, hogy miért nem unjuk ezt, mert hát nem éreztünk-e mi is különös izgalmat minden egyes alkalommal, amikor járni kezdtünk valakivel, és nem volt-e borzasztó minden egyes alkalom, amikor szakítottak velünk.

De nem csak a szerelemről van szó, a Harcomban ott vannak mindennapi frusztrációink (hogy miért nem néznek meg minket a nők, amikor babakocsit tolunk), kételyeink (hogy talán soha nem leszünk képesek lefeküdni senkivel), csatáink (hogy miképpen szabadulhatunk meg az apánk örökségétől), és örömeink (hogy a lányunk iránt érzett gyengédség kis híján darabokra szaggat minket). Az élet nem unalmas, ezt viszont csak akkor vesszük észre, ha más életéről olvasunk egy könyvben? Mindenesetre úgy tűnik, mintha Knausgård regényfolyama képes lenne elérni, hogy magunkénak érezzünk mindent, amit a főszereplő átél. Ráadásul mintha Knausgård azzal, hogy az irodalomba emeli, még értelmet is adna a mindennapoknak. Ha már a mindennapok nem adnak értelmet az életének. Hiszen ő mindenáron csak írni akar. „A mindennapi élet, a maga kötelességeivel és rutinjaival, olyasvalami volt, amit elviseltem, de semmi olyasmi, ami örömet okozott volna, ami értelemmel bírt számomra, vagy boldoggá tett volna”, olvassuk a második kötetben. Ám érdekes módon maga az írás mint tevékenység sokkal fontosabbnak tűnik, mint annak a megválaszolása, hogy miért nem elégszem meg azzal, amim van. És ezzel megint visszatérhetünk oda, hogy mi ez, ha nem szépirodalom?

Ugyanis a Harcom természetesen irodalmi eszközökkel éri el, hogy a lehető leginkább életközeli legyen. Hiszen van-e annál irodalmibb, mint direkt nyersnek, szerkesztetlennek ható nyelven írni, vagy rendszeresen reflektálni magának a regényírásnak a folyamatára? És persze van-e ennél életközelibb? A stilisztikai és elbeszéléstechnikai trükköknél azonban azt hiszem, sokkal fontosabbak a regényfolyam tartalmi mélységei.

286

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

A Harcom ugyanis felfogható úgy is, mint az élet allegóriája. A mi életünké.

Az allegória, ahogy A Pallas Nagy Lexikona fogalmaz, „mást jelent, mint amit közvetlenül ábrázol s részletről részletre egy más, hozzá a hasonlóság viszonyában levő tárgyra utal, csakhogy ama tárgy eszméjét teljesebben és szabadabban fejezi ki”. Knausgård projektje nem a mi életünkről szól, de közben mégis a mi életünkről szól. Máshogy nem lehet magyarázni a sikerét.

Természetesen a Harcom norvégiai berobbanásában még tagadhatatlanul szerepet játszott, hogy ez valóságirodalom. Ha egy ötmilliós országban valaki százas nagyságrendben ír bele a könyvébe a való életben is létező embereket, főleg úgy, hogy azok egy része az ötmilliós ország (és részben a kilencmilliós Svédország) irodalmi közegéből valók, akkor egyértelmű, hogy máris egy rakás embert elér a könyvével, hiszen sokan ismerni fogják legalább az egyik szereplőt. És nyilván nem ártott a könyv körüli botrány sem. De kit érdekelne mondjuk Magyarországon, hogy mit gondol Karl Ove Knausgård az egykori osztálytársairól vagy a norvég írótársakról?

Persze zárójelben azért érdemes lehet megemlíteni, hogy a Harcom nagyon komolyan átrendezte a norvég irodalmi közbeszédet. A megjelenése óta több irodalmi botrány is volt már az országban, például Geir Gulliksen (aki egyébként Knausgård szerkesztője, és a Harcomnak szereplője is) párkapcsolati regénye az exfeleségénél verte ki a biztosítékot, ugyanis azt feltételezte, az ő tönkrement házasságukat írta meg egykori férje Knausgård-hoz hasonlóan valóságirodalomként. A feleség az Aftenpostenbe, a legnagyobb norvég napilapba írt cikket arról, hogy teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát emiatt, Gulliksen pedig kénytelen volt válaszcikkben megvédeni a fikciót. Vigdis Hjorth (aki amúgy szintén említésre kerül a Harcomban) idén magyarul is megjelent, Örökség című kiváló regényében pedig az énelbeszélő a regénybeli apát abúzussal vádolta, ami miatt óriási törés következett be mind a regénybeli, mind a valós családban. A dolog odáig fajult, hogy Hjorth húga szintén megírta a saját változatát egy regényben. Az elbeszélő itt rájön egy könyvajánlóból, hogy Vera nevű testvére kiteregette a családi szennyest. Őrület.

Knausgård-hoz visszatérve, amíg nem vagyunk benne a könyvben, azt hiszem, mindegy, hogy valóságként tekintünk-e rá vagy sem. Nem az a fontos, hogy mennyire van közel a szöveg a szerző valódi életéhez, hanem az, hogy mennyire van közel úgy általában az élethez, és ezáltal a mi életünkhöz. Úgy, hogy közben persze ez irodalom. Hiszen ahogy Knausgård is írja a hatodik kötetben, „vigyázni kell, amint a történések elbeszéléssé formálódnak, mert az elbeszélések az irodalomhoz tartoznak, nem pedig az élethez”.

2019/3

hÉvíz /

Hullámverés

287

Nem kell irodalmi példa ahhoz, hogy ezt belássuk. A Jóbarátok című sorozat 6. évadjának 21. részében van egy mellékszál, ahol a poént az adja, hogy Phoebe könyvet ír, ami annyit tesz, hogy szó szerint lejegyzi Chandler és Monica beszélgetéseit. Az egyik jelenetben épp azon veszekednek, hogy hat vagy hét órakor kellett volna találkozniuk a kávézóban, amikor kiderül, hogy mivel Phoebe könyvében szorosan a valóságot követi, meg tudná mondani, kinek van igaza. Mint megtudjuk, Chandler és Monica elbeszéltek egymás mellett, és bár Phoebe tudta, hogy Chandler hét, Monica pedig hat órára fog megjelenni a kávézóban, mégse tett ez ellen semmit. Csak lejegyezte, amit hallott. Az pedig onnantól nem az élet.

Knausgård persze Phoebe-vel ellentétben nem „élőben” írta a regényfolyamát, a szöveg mégis sokszor azt a benyomást kelti, mintha nem egy hagyományos értelemben vett visszatekintő, feldolgozó perspektíváról lenne itt szó. Az elbeszélő Karl Ove Knausgård ugyanis sok esetben nem az írás pillanatának Karl Ove Knausgård-jából indul ki, amikor a múltra tekint vissza. A hatodik kötetben szereplő Hitler-esszében éppen amiatt kritizálja Ian Kershaw Hitlerről szóló életrajzát, hogy ott a diktátor egész élete már gyerekkorától kezdve a felnőttkori tetteinek fényében van bemutatva. A Harcom viszont éppen azért is lesz annyira élő, mert az elbeszélő a saját világtapasztalatát a mindenkori jelenből kiindulva írja le, egy olyan nézőpontból, ahonnan még nem lehetett tudni, hova vezet egy-egy döntés.

Persze időnként érvényesül a visszatekintő perspektíva, de például amikor a negyedik kötetben az elbeszélő elejt egy olyan félmondatot, miszerint tizenhat évesen nem sejteni, hogy „az élet, amely most oly nagynak és hatalmasnak tűnik, könyörtelenül egyre jobban összezsugorodik, mígnem kezelhető méretűvé válik, olyanná, ami nem fáj ennyire, de nem is ilyen csodálatos”, azonnal megszakítja az elbeszélést, hogy reflektáljon a könyv írásának jelenére egy csillaggal elkülönített egyoldalas betoldásban, ami azzal kezdődik, hogy „Ezt csak egy negyvenéves férfi írhatta”. Ebben a teljesen váratlan részletben az elbeszélő megemlíti az alkoholista apja feljegyzéseit is, és azt, hogy nem érti, az apja három éven át miért írta fel napról napra, hogy mennyit ivott. „Mintha naplót vezetett volna a saját pusztulásáról”, zárul a szövegrész, és nem nehéz felfedezni az egyértelmű utalást Knausgård saját projektjére.

Ahogy az apa a feljegyzéseiben sincs nyoma a szégyennek, úgy a lejegyzés idejének elbeszélői énje sem kommunikál szégyent a regényfolyamban. Bár a szöveg tele van olyan történésekkel, amik kifejezetten szégyellnivalók lennének, és az eseményeket a múltban átélő Karl Ove nagyon sokszor szégyelli is magát,

288

hÉvíz /

Hullámverés

2019/3

mégis úgy tűnik, mintha az írás jelenének Karl Ovéja alapvetően szenvtelenül állna hozzá a dolgokhoz. Úgy csinál például, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne többször is beszámolnia a korai magömléseiről, vagy éppen arról, hogy vonzódik egy 13 éves lányhoz. Rendszeresen teszi tönkre a róla alkotható képet, és van ebben valami hihetetlenül felszabadító. Főleg mivel úgy tiporja a saját becsületét, hogy egyrészt folyamatosan azzal van elfoglalva, mások mit gondolnak róla, másrészt pedig a becsületről alkotott elképzelései helyenként kifejezetten régimódinak tűnnek. Mintha saját maga ellen küzdene.

Nem véletlen, hogy a Harcom amellett, hogy regény, napló, önéletrajz és vallomás, nem utolsó sorban portré is. És mint ilyen, elsőre azt is gondolhatnánk, egy filter nélküli szelfihez hasonlít. Valójában azonban van rajta egy filter: a természetesség filtere. Mert az irodalom csak így működik.

Vajna Ádám

2019/3

(Budapest, 1994) költő, szerkesztő, skandinavista. Kötete: Oda (2018).

hÉvíz /

Hullámverés

289

ÖBÖl

Kőberakást imitáló préselt korongfibula

Müller Róbert

Népvándorlás kori temető a Hévízdombon Máig egyedülálló Lipp Vilmosnak, a keszthelyi premontrei gimnázium igazgatójának teljesítménye, aki amatőr régészként 1879 és 1886 között, tehát nyolc év alatt több mint 5000 népvándorlás kori sírt ásott ki Keszthelyen és környékén.

A keszthelyi Sörház területén, a fenékpusztai erőd mellett és a Dobogó dombon talált temetők mellett az akkoriban Alsópáhok határába tartozó Hévízdomb oldalában is feltárt 1192 sírt. A férfi sírokból előkerült lemezes és griffeket vagy indákat ábrázoló öntött övgarnitúrák, a nők által viselt különböző méretű kosárkával díszített fülbevalók, és különböző hosszúságú ruhatűk, illetve a korongfibulák és a kígyófejes karperecek különlegességnek számítottak.

Az ásató először helyesen, a 7-8. századból származó, avar korinak határozta meg a temetőket, később aztán Hampel Józsefnek, a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti őrének hatására a sírokban talált, másodlagosan használt, többnyire erősen kopott késő római bronzérmék alapján 4-5. századinak tartotta őket.

Ludwig Lindenschmit, a neves német régész 1889-ben Keszthely kultúrának nevezte el ezt a leletanyagot, ami nagyon hamar nemzetközileg is elfogadottá vált. A jellegzetes tárgyak vétel vagy csere útján eljutottak Bécs, Berlin, Mainz és London nagy múzeumaiba is. Persze majdnem minden kutató más népességgel azonosította e tárgyak viselőit. Tartották őket szarmatának, osztrogótnak, hunnak, bolgárnak, ószlávnak, vandálnak és avarnak is.

A 19. század végétől megélénkült a régészeti kutatás hazánkban. A gyarapodó tárgyi anyag tette lehetővé a leletek pontosabb keltezését és meghatározását.

1924-ben Rhé Gyula a Veszprém környéki feltárásaira támaszkodva megállapította, hogy az öntött, griffes-indás vereteket az avarok viselték a 8. században. 1926-ban pedig Alföldi András, a pesti egyetem professzora mutatta ki, hogy a kosaras függők, a ruhatűk és a korongfibulák késő császárkori előzményekre vezethetők vissza, ezért úgy vélte, hogy viselőik a késő római népesség keresztény hitüket megtartó leszármazottai voltak. A Lipp által megtalált temetők területén 1945

2019/3

hÉvíz /

öböl

293

Aranyhuzalból készült függőkosarak

után Kovrig Ilona végzett feltárásokat, és 1958-ban megjelent tanulmányában arra az eredményre jutott, hogy a fenékpusztai, a dobogói és az alsópáhoki temetőket csak a 6. század végén, az avarok 568-as honfoglalását követően nyitották meg, ezért a tárgyi anyag ugyan antik eredetű, de a „kosárkás függők népe” a korai avar korban vándorolt be, az ekkor is lakott fenékpusztai, késő római erődbe és környékére.

A kutatók között máig tart a vita, hogy a Keszthely kultúra kialakulásában mekkora szerep jutott a helyben továbbélő, vagy a dél felől bevándorolt, esetleg betelepített késő antik népességnek. A leletek közt germán tárgyak és germán temetkezési rítusú sírok is vannak. Germán harcosok kisebb közösségei abban a reményben csatlakoztak az avarokhoz, hogy a bizánci birodalom elleni hadjáratok résztvevőiként a hadizsákmányból is részesülhetnek. Sírjaik gazdagsága alapján várakozásaik teljesültek. A Keszthely kultúra hordozója tehát egy vegyes összetételű népesség volt. Alapját a fenékpusztai erőd védelmében, helyben maradt késő római népesség alkotta, amely túlélte a hunok, majd a különböző germán népek uralmát. A korai avar hatalomnak szüksége volt kézművesekre és földművesekre, így békén hagyták az itt talált népességet.

568 után azonban megnövekedett Fenékpusztán a temetkezések száma, és a környéken új temetőket nyitottak, ami arra utal, hogy jövevények érkeztek. Ezek anyagi kultúrája alapjaiban megegyezett a helyiekével, de néhány különleges típus alapján megállapítható, hogy egy részük a Keleti-Alpok területéről, ill. Dalmáciából kerülhetett ide, minden bizonnyal a 6. század végén, a területet meghódító szlávok elől menekülve. Írott források számolnak be az avarok által a Balkánról elhurcolt és

294

hÉvíz /

öböl

2019/3

Pannónia területén letelepített közösségekről. De a fenékpusztai sírok egy része aranytárgyakban gazdag, a bizánci elit által viselt ékszereket tartalmazott, amit hadifoglyokkal nehéz lenne kapcsolatba hozni. Ezért feltételezhető, hogy önként is települtek át csoportok a Balkánról.

A vegyes összetételű, keresztény népesség központja a fenékpusztai erőd volt, ahol egy hatalmas bazilikát is építettek. A Keszthely kultúra népessége viszonylagos önállósággal rendelkezett. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott, hogy a korai avar szállásterület nyugati határa a Szombathely–Keszthely– Pécs-vonal volt. Így a fenékpusztai réven átvezető távolsági kereskedelemi utak révén folyamatos kapcsolatot tarthattak fenn a keresztény Európával, és követni tudták a divatváltozásokat.

626-ban azonban az avarok súlyos vereséget szenvedtek a bizánciaktól.

Ez belső ellentétekhez vezetett, és a polgárháborúban a Keszthely kultúra vezetőrétege a későbbi vesztesek oldalára állhatott. Így amikor 630 táján az avarok úrrá lettek a helyzeten, nem maradhatott el a büntetés. A fenékpusztai erődöt elpusztították, a vezetőréteg elmenekült vagy kiirtották, a megmaradt lakosságot pedig áttelepítették Keszthelyre. Ekkor nyílt meg a sörházkerti temető, és a környéket katonai ellenőrzés alá vonták.

A 7. század utolsó harmadában az avar hatalom nyugat felé terjeszkedett, Keszthely környéke a birodalom belsejébe került. A külső kapcsolatoktól elzárt népesség jellegzetes viseleti tárgyai az állandó másolás során egyre nagyobb

Griffel és indával díszített szíjvégek és övveretek

2019/3

hÉvíz /

öböl

295

Hasított szárú ruhatűk

296

hÉvíz /

öböl

2019/3

méretűek lettek. A temetők rítusa, a túlvilági útra adott étel- és italmellékletek, továbbá a lovas és fegyveres sírok hiánya arra utal, hogy ez a közösség, amelynek temetői Szigligettől Hévízig és Lesencetomajtól Kéthelyig egy 25-30 km átmérőjű körben találhatók csak meg, továbbra is keresztény maradt. A temetőket a 9. század elejéig használták. Az avar birodalom felbomlása után a Dunántúl a katolikus keleti frank birodalom része lett. A Keszthely kultúra népessége a halottait a nyugatról átvett szokásnak megfelelően melléklet nélkül, a templomok köré temette, és ezzel régészetileg megfoghatatlanná vált.

Mit tudunk a hévízdombi temetőről? Ez volt Lipp utolsó, még 1886-ban is folytatott nagy ásatása. Ezt követően súlyosan megfázott, és elhatalmasodó betegsége miatt 1887 júniusában kénytelen volt lemondani gimnáziumigazgatói beosztásáról, majd 1888. január 3-án elhunyt. Ezért a hévízdombi temetőről csak rövid ismertetései jelentek meg. Ez alapján tudjuk, hogy 1878-ban egy alsópáhoki gazda a földjén lapos követ bányászott, és közben sírokat bolygatott meg. Az előkerült bronztárgyak elkallódtak, egy aranykosaras függőpárból pedig a felesége és a lánya részére készíttetett gyűrűket. 1883 novemberében Cserép Gergely viszont a földjén talált leleteket megvételre kínálta Lippnek. Ő bérbe vette a szántót, majd 1883. november 16. és 1884. január 30. között 276 sírt tárt fel. Ezt követően a két szomszédos parcellán 1884. június 19. és szeptember 20. között további 474 sírt ásott ki. 1886-ig, mint említettem, végül is 1192 sírt tárt fel. Alig egy évtizeddel később, 1897-ben Csák Árpád amatőr régész, a Balatoni Múzeum régészeti gyűjteményének későbbi megalapítója 215 sírt, Párducz Mihály és Kovrig Ilona 1946-ban és 1948-ban pedig 35 sírt tárt fel. Eddig tehát 1442 sír feltárásáról van ismeretünk. Kiss Gábor régész becslése szerint a temető hozzávetőleg 3000 síros lehetett, így a temetkezések mintegy fele még feltárásra vár!

Lipp az előkerült leletek döntő többségét 1885-ben, két részletben, április 15én és november 21-én a Nemzeti Múzeumnak adta el. Mindkét alkalommal az 1885-ben Fenékpusztán feltárt tárgyakkal együtt. Ezért egymás melletti tételszám alatt vették őket nyilvántartásba. Feltehetően már Lippnél összekeveredett a két lelőhely anyaga, így Fenékpusztáról származó római kori és 6. századi leletek kerültek az alsópáhokiak közé. Amikor Lipp a fenéki temető anyagát közzétette, rájött a tévedésére és korrigálni akart, de már rosszul emlékezett, így aztán 8. századi, Alsópáhokról származó tárgyakat is közölt fenékpusztaiként. Csak egy évtizede sikerült a tévedéseket tisztázni. A kutatók ugyanis sokáig elfogadták Lipp csoportosítását, amiben az is szerepet játszott, hogy a kisebb tárgyakra nem tudták a leltári számot ráfesteni, ezeket papírra írták, és cérnával rögzítették, viszont a II. világháború során a cédulák egy része eltűnt, így a tárgyak azonosíthatatlanná

2019/3

hÉvíz /

öböl

297

váltak. Ezeket aztán az 1950-es években egyszerűen keszthelyiként leltározták újra. Ma már világos, hogy Lipp Fenékpusztán egy nagyobb késő római temető részletét tárta fel, amelyre utólag, a 6. század végén és a 7. század elején egy kisebb, előkelő közösség rátemette a halottait.

Hampel József 1905-ben 3 kötetben kiadta Magyarország kora középkori leleteit. Ebben a Lipp-publikációk rajzai alapján szerepelnek a legérdekesebb fenéki, keszthelyi és dobogói tárgyak, de a Nemzeti Múzeumban őrzött páhoki leleteket meg sem említi. Bizonyára ő is rájött Lipp tévedésére, és nem akarta az emlékét és hírnevét csorbítani. A Csák Árpád-féle ásatásnak a Balatoni Múzeumba került leleteiről azonban adott egy rövid ismertetést.

Az azonosítható hévízdombi tárgyak alapján a temetőt nem a 6. században, hanem csak 630 táján nyitották meg, és a 9. század elejéig maradt használatban.

Hampel a leletek közül megemlít egy aranykosárkás bronz függőpárt. Ez máig megvan, csak a bronzkarika semmisült meg (2. kép). Két különleges csatot talált, az egyiken a csatkeretet két álló madár tartja a csőrében. Ezt már többször publikálták, tévesen keszthelyi leletként. A másikat egy római nő mellképe díszíti, ezt nem sikerült azonosítanunk. A legszebb leletekből egy bő válogatás kerülhetett a Nemzeti Múzeum jóvoltából a hévízi múzeum régészeti kiállításába.

Ezek közt megtalálhatók a Keszthely kultúra legjellegzetesebb ékszerei, a kosaras függők, amely a századok folyamán egyre nagyobb méretűek lettek (1. kép), a korongfibulák, amelyek a felső ruhát fogták össze (3. kép), és az ugyancsak egyre hosszabbá váló ruhatűk, amelyek a fejet, ill. a vállat fedő fátylat vagy kendőt fogták össze (4. kép). Az avaroktól átvették a veretes öv viseletét, amelyeket a 8. században bronzból öntöttek (5. kép).

A temető területén ma egyetlen épület áll. Egy későbbi beépítés során mód nyílik a még földben rejlő sírok feltárására.

Ajánlott irodalom: 1. Lipp V.: A keszthelyi sírmezők. Bp. 1884.

2. Kiss G.: Adatok a Keszthely kultúra kutatástörténetéhez. JAMÉ 30–32 (1987–89) 245-252.

3. Müller R.: Lipp Vilmos és Csák Árpád temetőfeltárásai Fenékpusztán. Thesaurus avarorum. Bp. 2012, 37–61.

Müller Róbert

298

(Szombathely, 1944) régész, a Balatoni Múzeum korábbi igazgatója.

hÉvíz /

öböl

2019/3

Kosaras függők

2019/3

hÉvíz /

öböl

299

2019/3

www.facebook.com/hevizfolyoirat