Hévíz folyóirat // 2019.4

Művészeti folyóirat

XXVII. évfolyam • 2019/4 • Ára: 400 Ft

Harcos Bálint Kántor Péter Láng Orsolya versei

Juhász Tibor Selyem Zsuzsa Zoltán Gábor prózái

Kerouac / M. Nagy Miklós cioran / Czókos Gergely Eszképiosz / Szijj Márton Hajószakács

Antoine Beauvilliers Ivan Malkovics verse Vonnák fordításában

Diána

Kertész Imre 90 Bartók Imre esszéje

Tartalom

2019/4

Nyílt víz Kántor Péter: Ajándék ............................................................................................................................................................... 305 Selyem Zsuzsa: Villán túl ....................................................................................................................................................... 306 Harcos Bálint: Beton; A hálóteremben; A tolvaj . ......................................................................................................315 Száz Pál: Papucsok . .................................................................................................................................................................... 317 Láng Orsolya: Biplán; Nem akar a földön járni ..........................................................................................................322 Rév Tamás: Az utolsó akkordok ..........................................................................................................................................325 Csikós Attila: Vadak . ...................................................................................................................................................................329 Petrik Iván: Nagyon sárga; Mégis fényképek ..............................................................................................................333 Locker Dávid: Húsvéthétfő ....................................................................................................................................................336 Bíró Tímea: Edit magánya ......................................................................................................................................................337 Nagy Hajnal Csilla: Esin ............................................................................................................................................................338 Juhász Tibor: 21 centi ...............................................................................................................................................................341 Zoltán Gábor: Az áruszállító ................................................................................................................................................ 346 Ivan Malkovics: esti (ludas) bukolika (Vonnák Diána fordítása) ..........................................................................351

Hullámverés Bartók Imre: Lépcső a homályba ........................................................................................................................................355 Czókos Gergely: Az üszkösödés filozófusa ......................................................................................................................361 M. Nagy Miklós: Két örök szentimentális (Jack Kerouac halálának ötvenedik és Sebastian Sampas halálának hetvenötödik évfordulójára) .......................................................................................................................... 369 Szijj Márton: Eleai Eszképiosz ...............................................................................................................................................377

Hajószakács Szederkényi Olga: Szabadság, egyenlőség, éttermiség (Beauvilliers, az első éttermes) .....................387

Öböl Vasvári Zoltán: Tüskés Tiborról – Rónay György és a Balaton kapcsán (1. rész) ........................................397

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Címlap: Valuska Gábor fotója.

Burger Barna fotóit a jogörökös engedélyével közöljük.

Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Kántor Péter

Ajándék

Kedves Barátom, arra kérsz, küldjek nektek valami szépet, kerek évfordulómhoz illő, vidám, szomorkás versbeszédet, mely köszöntéssel is felér.

Legyen az én feladatom, s egyben ajándék is lehessen!

Egy mézes csupor, amiből a mézet én magam kiettem, s egy kipukkasztott luftballon.

Kántor Péter

2019/4

(Budapest, 1949) Babérkoszorú-díjas költő, műfordító.

Legutóbbi kötete: Valahol itt (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

305

Selyem Zsuzsa

Villán túl

G

őzöm nincs, hogy vészelte át a castingot. Mintha ismerném valahonnan, de honnan azmeg? Totál para a csaj, szerintem életében nem látott még realityt. Már ahogy bevonult a villába! Valami elképesztő járgányt tekert, elöl volt neki a csomagtartója remekbe szabott farostlemezből, benne egy hátizsák, oké, nem kommentálom, és vagy öt kiaszott könyvhegy cukorspárgával átkötve.

Mondjuk valami olvasnivalót én is hoztam, mert hát az előre megvolt, hogy a telefont urvára le kell adni a portán, szóval becsúsztattam a cipősdobozok mellé a Gyilkos Ujjak friss számát, ez a csicsás magazin valahogy mindig megnyugtat, szeretek elábrándozni mellette, meglátni a leártatlanított tippekben a nagypályát, szóval ez most egy ilyen időszak, ha kíváncsiskodnának, miből telik gyémántberakásos Maserati-kulcsra, mégse csak az új normál Édes Bácsi legyen a nem minden részletében kibontott igazság. Ennél azért én urvára több vagyok. Na. Beparkoltam a Ghiblivel a villa elé, három kameraállásból vették, megjegyzem: háromszor, mert valamelyik hülyegyerek vagy nem kapcsolta be a gépet, vagy mit tudom én, elrepült a kamerája előtt a nikkelszamovár.

Szóval nem elég a nyolc csaj, akikkel szépen ízekre szedjük egymást egy hét alatt, de együtt fogunk élni egy aszlégióval. Akik közül mondjuk Palit startból a magam oldalán tudhatom, ő szólt nekem a castingről is. Nem tudtam, hogy egy ideje realitykben húzza meg magát. A te skilljeiddel, mondta, még egy

306

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

túlélősót is megnyernél. Nem vitattam, tényleg nyerésre vagyok kalibrálva.

A producer is vette a műsort, mimikájából két dologra következtettem, miközben tesztelt engem, megcirógatnálak, ez egy, és pro secundo: használt autót nem vennék tőled. Urvára tudtam, hogy ezt az üzenetet kell átadnom, kívül-belül dögösre is vettem a figurát. Szavaim és gesztusaim kontrasztjából a realityk még éppen elviselhető mértékű őszinteségét kavartam ki, és bent voltam, azmeg. Az úgynevezett villában. Ami éppannyira volt fényűző, mint az én sekélyt célzó stratégiám, szóval egymásra találtunk. Marry me, Reality! Na mindegy, egy hét = három milla, majd kipihenem valahol messze.

A mellettem levő szobákban egyfelől egy kék hajú roma csaj, másfelől egy gömbölyded szőkeség gödröcskékkel az arcán, mindkettőjüket máris a szívembe fogadtam. Szevasz, Niki! Szevasz, Léna! Az esti eligazításon megismerem a többi világsztárt is, köztük a járgányos Emmát, valamint a népes stábot, az öt operatőr közül Pali az egyik, mutatom neki, hogy szívecske, haverok vagyunk, ergo csak az előnyös profilomat vegye, és lassan végigsimítom derekamat és tomporomat. Kacsint, és megnyalja szája szélét: deal. A hoszt sem szűkölködik sármjával, ha a mi kiválasztásunk gyémánttengelyében a manipulálhatóság és a színlelés képessége állt, oké, tudom, ezek nem képességek, hanem általános emberi adottságok, munka abban volna, hogy ne rendelkezzünk velük ezerrel, mindenesetre hosztunk castingján a csábítási faktor dönthetett, aminek csak egy része tanulható, az alappal viszont születni kell. És ő született. Tudom, hogy életem egy újabb hatalmas tévedése, de magamhoz ölelem életem újabb hatalmas tévedését, és őt is a szívembe fogadom. Szevasz, Tomi!

Azért vacsora után kislattyogok a swimming poolhoz, átgondolni az erőviszonyokat. Meditációs reményeim megcsappannak, látván, hogy valaki már urvára tartózkodik a medencében, mi több, krallozik oda, hátúszik vissza. Zaj plusz prickolás. A járgányos csaj, azmeg. Ahelyett, hogy csöndben mellúszna, még inkább behúzna szépen a villába olvasgatni a könyvhegyét, hogy fog így a végére jutni. Na mindegy, most már nem fordulok vissza, ha kontrában úszunk, alig is észleljük egymást, mindenki aszakodhat a saját gondolataival, én persze elsősorban azon rugózom, hogy a szívdöglesztő Tomival szemben legyek bulletproof, a víz hűvöse segít, a mozgás segít, a víz lágy érintése nem segít, klórtartalma ismét csak segít. Lea vajon jól van-e Martinéknál, szívás, hogy nem tudom felhívni, a telóm ott rohad a portán, üzenetrögzítőmön a feltámadás ígéretével, végül is bármikor jöhet egy kiaszott visszautasíthatatlan ajánlat. Közben a járgányos felszívódott, észre se vettem, újabb vihogó vízvállalkozók a parton, viszem kifelé a testemet én is.

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

307

Másnap délelőtt tízkor rajtolunk, észbontó Tomi fölvezeti az első versenyszámot: kinek volt a legcsodásabb gyermekkora. Nincsenek játékszabályok, csajok, akárhogyan mondhatjátok, de ha rám hallgattok, szépen odafigyeltek egymásra, ugyan az ária is egy műfaj, de nem vagyunk az operában. A nőnemű közönség értőn kuncog, borzalmas: én is. Annyi van, folytatja a fergeteges Tomi, hogy ez a kijelző mutatja, ki mennyit ér a nézők szerint, és persze aki a legkisebb pontszámot kapja, az kiesik. Körbehordozom tekintetem a lányokon, a feszült cukipofákon szétterül a belső nyál, és már mondja is Ramóna, aki a civil életben százezres nézettségű YouTube-csatornán főzőműsort vezet, hogy nagymamája süteményei az otthon melegét ötvözték a szférák zenéjével. Nem így fogalmaz, de ez a kiaszott lényege, azmeg.

Yvette, Balmazújváros gimnazista szépségkirálynője rácsatlakozik, nagymama, kulinária és vallásos szívjóság, azmeg, hogy fogom ezt túlélni, a tüneményes Tomira nézek válaszért, hát azmeg, nem palástolja unalmát, vakarózik, száját ütögetve ásít a takarásban, jó, hogy nem ereszt ki indiánüvöltést.

De, kiereszt. Viszont a kijelzőkön urvára villognak a csillagok Yvette és Ramóna neve mellett, ami két dolgot jelenthet: vagy tényleg live ez a része a villának, vagy a producer nyomogatja a nyálgombokat, hogy egyensúlyozza a szédületes Tomi jégszívét. Processzálom a helyzetet, mikor érdemes megszólalni ezen az ambivalenciával aláaknázott telemezőn, az isteni Tomi átvált emberi hangra, és megkérdezi Andreától, hogy az ő gyermekkora hány csillagos? Andrea, aki mindössze pár évtizede hagyta abba a modellkedést, és ízléshatáron belüli mennyiségű szilikonnal őriz állagot, csöndesen azt válaszolja: Öt, szivi. Az elbűvölő Tomi szemöldöke fölszökik, Andrea folytatja: anyám mindent megvásárolt nekem, amit kértem, cserébe, hogy jól tanultam, blablabla, de Lénánál borul hamarabb a bili, és megjegyzi gödröcskés mosollyal az arcán, hogy anyukád bizonyára kompenzált valamit, hogy erre a függő életvitelre nevelt, mire az angyali Tomi nyájasan azt sziszegi neki, hogy a pedagógiai előadását tartogassa az ovis szülői értekezletre, na ja, Léna civilben gyerekzsandár. Balmazújváros szépe, Yvette résen van, és Andrea védelmére kel, a Dóri nevezetű színésznövendék azonnal Léna mellé húz, szóval máris pompásan antagonizálódtunk, szinte mindenkinek a kijelzője beindult, látom, az ellenállhatatlan Tominak ott a forgatókönyvében egy kis testi csetepaté is, a leszbiszexnél csak a csajverekedésekre száll rá több zombi, amiből egyedül a mennyei Tominak van esélye megdicsőülve kijönni.

Csakhogy én nem azért meditáltam rá a sármjára, hogy ezt tétlenül nézzem, úgyhogy a nevelésügyi ricsajon áthatoló üveghangot adok ki, minden szem

308

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

rajtam, és a hirtelen betámadt csendben halálos nyugalommal megszólal Emma, és elmondja csodálatos gyermekkor témában, hogy négyévesen még nem volt szobatiszta, az oviban persze röhögtek rajta, és otthon is röhögtek volna rajta a szülei, ha egyáltalán realizálják, hogy van egy gyerekük, de nem úgy tűnt, mint akik realizálják, mígnem becitálta valamelyikőjüket az óvónő, amin leginkább dühöngtek, mint a hormonok robajától sújtott tizenévesek, alig is voltak idősebbek, mármint lélekben, na, és egy nyáron leparkolták a vidéki nagyszülőknél, és ők maguk közé vették a jószagú, kikeményített, csipkés, hófehér ágyneművel megvetett családi ágyukba.

A fenomenális Tomira nézek, forgatja a szemét, nem érti, hova tűnt a verekedés, mert a csajok le nem veszik a szemüket Emmáról, aki azzal zárja gyermekkora legcsodálatosabb epizódját, hogy azóta ő mindenesetre garantáltan szobatiszta.

A nap végén Dóri pakol, marad hét kicsi néger. És persze a népes stáb.

Reggeli előtt futni szeretnék, de nem elég tágas a villa. Önkéntes rabságomat emelt fővel a fitneszterembe hajtom. Andrea a futógépen szapanopperát néz, Niki fejhallgatóval hasizmozik. Kicsit ácsorgok az ablak előtt, majd rávetem magam a szobabringára, és felmérem a kamerák elhelyezkedését. Nem fukarkodtak velük. Ha jó leszek, lehet belőlem még vágókép. Tekerek, mint hörcsög a terráriumban. Résre nyílik az ajtó, valaki besuttogja: Bibi! Csak én nézek oda, részint mert csak engem hívnak így, részint mert a többiek nem bízták a véletlenre auditív élményeiket. Pali int, hogy nincs kedvem egy cigihez?

Kérdőn nézek rá, mert ebben a villában urvára nem lehet cigizni, de ő csak integet a résben, hogy jöjjek, és hogy titokban jöjjek. Na, ez is mi akar lenni. De oké, persze, úgy távozom a fitneszteremből, mintha érkeznék, a csajok nyilván semmit nem érzékelnek, hálás közönségemet pusztán a kamerák képezik, én meg mint egy Mata Hariba ojtott Houdini, kisurranok az ajtón. Pali továbbra is a nonverbális kommunikációra szorítkozik, messzemenőkig figyelembe véve a kamerák elhelyezkedését, egy hátsó ajtón kiterel az épületből egy kis udvarra.

Na, onna-bugeisa Bibi, tiszta a levegő, gyújtsunk rá.

Annyi használható infót tudok Paliból kiszedni, hogy háromféle kamerával dolgoznak: a nagy hordozhatókkal, velük közeliznek, a látható, rögzített kamerákkal és a rejtett kamerákkal. Ha képben akarok maradni, még álmomban is hatnom kell, azmeg. Puszit nyomok a homlokára, és ringó léptekkel elmegyek a fürdőbe, lassú, ráérős mozdulatokkal szappanozom magam a zuhany alatt, turbánba csavarom a hajam, törölközőt tekerek testem köré, és elhajózom a szobámig, készen az újabb kiszavazós bevetésre.

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

309

Kedves közönség, kedves csajok, szól az istencsászár Tomi, nézzük, hogy állunk a pontokkal.

Hatásszünet után folytatja: Persze a pontszámok a tegnapra vonatkoznak, parára semmi ok, hiszen nem adjuk össze őket egyik napról a másikra, végül is minden nap új nap, hát nem igaz?

Szóval a tegnapi eredmény: Yvette: 82 491 ponttal a csúcs, Andrea a K2 67 210 szavazattal, Niki jön a 35 904 pontjával, Ramóna 25 723, Léna 23 187, Bibi 17 807 és Emma 13 901.

Mindegyik szám után felharsan a konzervováció, a reggeli turbófrissességet árasztó Tomi azt szirénázza, hogy jók voltatok, csajok, imádok veletek dolgozni!

Vágjunk is bele, szivik, a mai vetélkedőnk kérdése: Kinek volt a legnyomorultabb gyermekkora?

Az öt kameraman közelizik, mint állat, nem mondom, elég pitoreszk látvány amint szempillantásnyi idő alatt a megfeleléskényszertől olvadozó cukimosolyok lezúdulnak az arcokról, és megjelennek a sajnálatraméltóság egyezményes jelei. Kivéve a járgányos Emmát, aki továbbra is mosolyogva nézelődik. Yvette a kis első helyével szárnyakat kap, és már pityergi is, hogy kiskorában túlsúlyos volt, vagy mi, és kinevették, dzsíz, nem hiszem el, hogy itt vagyok, ráadásul Yvettke kijelzőjére csak úgy ömlenek a szavazatok, ki kell valamit találnom, mert ha nem, lőttek a három millácskámnak, vagyis urvára kivárom türelmesen, míg szinte mindenki végigalázza magát. Mikor az együttérzőre fazonírozott Tomi Emmához fordul, hogy bizonyára rémes gyermekkorod lehetett, édes, akkor Emma megvonja a vállát, és annyit mond, hogy passz. És rám néz. A többiek is, beleértve szívemszotty Tomit is.

Hát, ebben a témában velem nem sok említésre méltó történt, hacsak az nem, hogy megöltem az anyámat meg a csávóját. Semmi különös, de azért elmondom, hogyan lehetek mégis kitüntető társaságotokban, ahelyett, hogy a sitten múlatnám a csermelyléptű időt. Hétéves voltam, anyám huszonhét, a csávója meg egy hatalmas baromállat, aki szerencsejátékon, tudatmódosítókon és anyám alázásán élt. Anyám persze totál rá volt gyógyulva. Szóval tökéletes felállás, van ilyen. Nem részletezem, csajok, szerintem mind túléltük a molesztálás-spektrum néhány fokozatát. Mindenesetre az én nevelőim nem fogták vissza magukat, amit ki lehetett hozni ebből a helyzetből, kihozták.

Megszöktem, visszavitt a rendőrség. Anyám átalakult börtönőrré, a csávó rendszeresen rám mászott. Hétéves voltam, de hülye nem, felmértem az esélyeimet. Nagyon sok nem volt. Tulajdonképpen egyetlenegy, de kőkemény sanszom volt, a csávó alvilági beágyazottságának köszönhetően.

310

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Amikor egy éjszaka újra támadt az állat, elővettem a stukkerét a párnám alól, ahova előzetesen odakészítettem, és annyi volt neki. Lelöktem magamról, átvánszorogtam a reszkető anyámhoz, aki ezúttal is politoxikus kondícióját tartotta szinten, és megkönyörültem rajta.

A hatás nagyjából az, amire ép ésszel várni lehet: a feltuningolt Tomi hitetlenkedve mereszti azt a két szép, de sajnos elég kicsi szemét, a csajok le vannak dermedve, a kamerás csávók közül legalább három engem vesz, a kijelzőm pörög, mint okosházak villanyórája. És akkor Emma odaszól az egyik kameramannak: Lehet, hogy tévedek, de mintha már láttuk volna egymást valahol.

A csákó kicsit elbillenti a fejét, mintha hegyezné a fülét. Amitől Emma arcán egyértelmű a felismerés. Az energiabomba Tomi viszont lecsap, hogy a devianciának írmagja se maradjon: Köszönöm a kedves nézők nevében is a rengeteg megható történetet, lányok, le az összes kalappal előttetek, hogy idáig jutottatok, egyszerűen fantasztikusak vagytok, csak annyit mondhatok nektek: hajrá, és nézzük a kijelzőket. És csodák csodája, nem Emma kapta a legkevesebb pontot, hanem Niki.

Esti lesikamerás-szabadidős programként úgy döntök, hogy legfőbb ideje szocializálni a csajokkal. A társalgóban, mint Poirot epifánia-eventjein, mind ott vagyunk, még Niki is. Emma éppen arról beszél, hogy bár tényleg elsőre halálosan unalmasnak tűnik, ez azért van, mert nem akar leuralni, csak felajánl egy másik világlátást, amitől közelebb kerülsz saját magadhoz.

Mi van? Csak nem az olvasásról beszél ezeknek?

Próbáljátok csak ki, szerintem verssel vagy rövid sztorikkal érdemes kezdeni, így Emma a hétpróbás plázacicáknak. Akik, megáll az eszem, hallják és értik, amit mond nekik. Emma felém fordul, és mintha ezer éve effélékről beszélgetnénk, azt kérdezi: Bibi, te mikor szoktál verset olvasni?

A fekete lyuk szélén, amikor a gravitáció épp elnyelne. Amikor urvára nincs mit szépíteni. Mert szép úgy, ahogy van.

Persze ezt nem mondom, majd hülye leszek effélét mondani egy bekamerázott szobában egy reality show-ban, ahová azért jöttem, hogy megnyerjem.

Verset utoljára akkor, amikor kötelező volt, de azóta már eltelt pár év, egy év, két év, és mórikálok a csajoknak.

Tényleg, Bibi, szólal meg a bájos kis Yvette, ugye csak úgy kitaláltad, amit a délelőtt mondtál?

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

311

Ettől Lénának is megjön a hangja: Na igen, és végül is mit akartál mondani, hogy anyádon megkönyörültél, vagy lelőtted őt is? Már ha nem csak úgy kitaláltad az egészet.

Jaj, édeseim, hát persze, hogy az ujjamból szoptam a sztorit, ezen belül azt is, hogy azzal könyörültem meg anyámon, hogy lelőttem. Hát úgy nézek én ki, mint egy anyagyilkos?

Emma ezalatt lehozott pár könyvet a szobájából, leteszi őket az asztalra, a csajok könyvekkel vonulnak vissza éjszakára, én is. Tanú erre nyolc kamera és háromszázezer néző. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap. Niki már nincs köztünk. Észveszejtő Tomi tájékoztat a tegnapi matekról, lehet, hogy kicsit túlnyertem magam.

Na mindegy, hallva az aktuális próbatételt, ez ma balanszírozva lesz: két csapatba oszt minket, és eldugult lefolyókat kell versenykipucolni. Az egyik csapatkapitány Andrea, tagok a gimnazista Yvette meg én, a másik csapatnál Léna a kapitány, Emma és Ramóna a dolgozók. Pénzfeldobással eldől, hogy övék a fürdőkád, mienk a mosogatógép lefolyója. Az a szabály, hogy a két kapitány nem teheti rá semmire a kezét, csak utasít, a játékosok meg nem csinálhatnak semmi mást, csak amit a kapitány mondott. Amit a kapitány parancsolt, hihi, szellemeskedik a varázslatos Tomi. Mindkét csapat kap egy bőröndnyi szerszámot, és start.

Nem tudom, mi történik Lénáéknál, de nálunk totális a tohuvabohu.

Andrea olyanokat mond a tündéri Tomi után szabadon, hogy csajok, ezt meg tudjuk csinálni. Rövid szünet után hozzáteszi, hogy ööööö, ő még soha nem látott mosogatógépet hátulról, de nyilván valahogy meg kéne találni a lefolyóját. Yvette neki is rugaszkodik, hogy megkeresse, simogatja a konyhai pult mosogatógép körüli fertályát, a falióra meg ketyeg, mint újabban a férfiak biológiai órája. Gumikesztyűt húzok, kinyitom a gépet, és kicsavarom az alján azt az izét, ahova fel szokott gyűlni a kosz, a frissen vasalt Tomi ezalatt úgy tartja fenn a háromszázezres nézőtábor figyelmét, hogy találkozásomat a trutymóval önti valami totál stupid Beauty and the Beast sémába, Andrea pedig a pálya széléről kedveskedik neki azzal, hogy milyen remekül csinálom, legközelebb engem fog elhívni, ha bármije eldugul, satöbbi, satöbbi, úgyhogy egy idő után a kinyert szutyok nagy része Andrea kisminkelt és felújított arcán landol, és akkor még urvára finom voltam. Andrea persze felsikolt, mozgása koordinálatlanná válik, mert egyszerre törölné le becses arcáról az ázott mocskot és vetné rám magát, hogy kikaparja a szemem. Mindezt diegetikus hangeffektekkel kíséri, a delejes Tomi, a pókerfész producer, valamint a

312

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

háromszázezres nézőbrigád örömére. Túl nagy az előnyöm, mert már látom magunkat kívülről, és mire odaér hozzám a csaj, gyorsan magam elé tolom a gimnazista szépségkirálynőt, az anyag meg mi mást is adhatna, mint mi lényege, az ő arcára kenődik. Nem szép részemről, de hát így jártak. Miért nem kezdték el korábban az olvasgatást, hogy ők is elsajátítsák az önmagukat kívülről látás képességét.

Délután bekopog Emma, és megkérdezi, volna-e félórácskám arra, hogy beszélgessünk. A kamerára mutatok, ő kacsint, szóval vele is akarja a félórácskát, úgyhogy hellyel kínálom a kanapén, én vele szembe ülök egy fotelbe, és hirtelen rám szakad a felismerés, hogy te jó ég, ez az a csaj, akivel pár évvel ezelőtt volt az az iszonyat egy vitorláson valami totál leharcolt öregfiúkkal.

Ehhez (és nyilván a kamera-társaságunkhoz) képest könnyedén indít: Láttad azt a kis fehér hajót fekete vitorlákkal?

A Néma Gyereket? Nem, azóta nem láttam. És te?

Talán egyszer, nagyon messziről. Lea hogy van?

Jól, már sulis, mindenkinek túljár az eszén.

Akár az anyja.

Ezen nevetünk, és megkérdezem, hogy részéről minek köszönhető, hogy egy ilyen pompás villában találkozunk. Megvonja a vállát, és azt dünnyögi, kint se sokkal jobb. Majd kicsit hangosabban, hogy megéri a fáradságot, ha háromszázezer nézőhöz eljuttathat valami értelmes üzenetet. És kiváncsi volt arra, hogy akár csak egyetlen pillanatra is, de lehet-e valaki büntetlenül őszinte egy népszerűségre hajtó műsorban. Hogy valamikor a jövőben lesz-e értelme beszállnia a politikába. Közelebb megy az egyik kamerához, ránéz, testtartása egyre elszántabb: Mert eléggé érdekelt, hogyan készül a képernyőkhöz bilincselés. Most már nagyjából minden világos. Csak azt nem értem, hogy ti, vágók és szerkesztők, asszisztensek és direktorok, miért engedelmeskedtek? Gondolkoztatok akár egy percig is azon, hogy tényleg ezt akartátok? Akkor is ezt tennétek, ha tudnátok biztosan, hogy mindössze pár évetek van hátra?

Mennem kell, Bibi, fordul felém, bocs, ha sokáig feltartottalak. Fölállok, hogy a kamerákkal udvariasan kikísérjük, a végén a csajos hárompuszi alatt a fülébe súgom, hogy tudok egy cigizőhelyet, ha érdekli ez is, üljön a közelembe másnap a reggelinél.

Ez az utolsó napom, ha gondolod, itthagyom neked, mondja Emma a kameramentes cigizősarokban, és ideadja a telefonját.

Nem adtad le a portán?

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

313

Dehogynem, de volt nálam még egy.

Naná, hogy elfogadom, ha csak egy szót is válthatok Leával, csihodnak anyahormonjaim, és nem fogják veszélybe sodorni a kitűzött célt, úgy is mint három millát.

Mint sejthető volt a show ellentétező dinamikájából, a csatornatisztítás utáni próbatétel a közös főzés + evés. Ráadásul úgy, hogy mára pont Ramóna esett ki, az egyetlen a nyolc nőből, aki egy ilyen konyhai csatateret képes volna professzionálisan vezérelni. Öt nő egy konyhában már tömeg, a Nagy Testvér utasításának megfelelően a stricikirály Tomi nyilván a káosszal fogja kihozni belőlünk a minimumot, hogy a tisztelt nézőket a fölény érzése bizsergesse. És minden számítása bejön: tíz perc ordítozás már azzal elmegy, hogy mi legyen a menü, amiből a további munkafolyamatokra szerencsésen átmenekítjük a kételyt egymás konyhaművészeti jártasságában, aminek tényleg a legkülönbözőbb kifejezését nyújtjuk a császárkirályi nézők örömére: gesztikuláció, grimaszok, hangeffektek, útszéli megfogalmazásmódok, én is, mert mint említettem, nyerni jöttem. Ami viszont meglep, azmeg, hogy Emma is beszállt a buliba, úgy káromkodik, hogy legalább két kamera közelizi az arcát. Majd hirtelen kisimul és lenyugszik, de továbbra is beszél, viszont mintha témát váltott volna, nem értem minden szavát a hangzavarban, de nyilvánvalóan a kedves nézőkhöz beszél direktbe, kiköpöd a lelked, valami ilyesmit mond, hol vagy?, mintha ezt kérdezné, vagy azt, hogy ki vagy? Pár másodperc az egész, csak annyi, ameddig a két operatőr agyáig eljut, hogy ez nem a műsor része, és máris egy üvegtálra irányítják a kamerát, amint éppen miszlikbe törik a konyha kövezetén.

Másnapra Emma végre tényleg kiesett, mondjuk az én halállistámról is. Az ötödik nap próbája kihalt állatok felsorolása, hajdani élőhelyeik, viselkedésük, utánzásuk, Andrea dobja fel a talpát. A hatodik napra hárman maradunk, és szlemet kérnek tőlünk a szerelemről. Léna távozott, utolsóknak a kis Yvette-tel maradunk, Balmazújváros szépével, és a lélegzetelállító Tomi egy vagy-vagy játékkal jön elő, gyorsan kell rávágnunk, hogy autó (vagy bicikli), dél (vagy észak), Putyin (vagy Trump), csíkos (vagy pöttyös), Cola (vagy Pepsi), Petőfi (vagy Arany), tenger (vagy hegy), jin (vagy jang), Strange Fruits (vagy Szomorú vasárnap), lenni (vagy nem lenni), én (vagy Yvette).

Selyem Zsuzsa

314

(Marosvásárhely, 1967) író. Legutóbbi kötete: Moszkvában esik (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Harcos Bálint

A hálóteremben

Amikor fölriadtak a hálóteremben, a markukba bámultak: Hol a kincsünk? Ő azt mondta: A kincseink fénnyé váltak. És tényleg: fény aludt mindegyikük tenyerében.

Ezért visszavakultak az álmukba.

Csak ő maradt ébren, és azt súgta: Jó éjszakát!

– pedig, mondom: fény volt a teremben, az egyetlen megmaradt kincsé, amely az ő markában színlelte eddig az alvást…

Beton A nő beszél. A férfi közben a kibelezett házukat kiönti betonnal. Aztán leveri róla a házat, és ott áll. A nő ezt mondja.

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

315

A tolvaj Megfésüli a fiamat, aztán átvisz egy másik szobába, és megfésül engem is.

A hajam ősz vagy a fésű?

Harcos Bálint

316

(Budapest, 1976) költő, író. Legutóbbi kötete: Naiv Növény (2006).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Száz Pál

Papucsok

Párizs Klumpa. Azt hiszem, így hívják. Hogy mely nyelveken, nem tudom, magyarul talán, bár nem tudom, melyik magyar nyelven hallottam, a maradin, vagy a rendesmagyaron. Más nyelveken nem ismerem a nevét, franciául sem, nem is érdekel, pedig ki volt rá írva, de persze a betűket nem olvastam, csak a pénzt a zsebemben, hogy a név fölött szereplő számot kiadja-e. Öreganyám hordott ilyen kék klumpát, mielőtt elment, a kórházba is vitte, rá emlékeztet, ahogy magyarázza, milyen könnyű benne járni, mintha csak a lélek hordaná, könnyű a lépte benne, mondta, mosolygott, ereje egyre fogyott, míg el nem ment, rá emlékeztet, ezért vettem meg igazából, hogy olcsó volt, nem is számít. Nyolc euróért, máig úgy hiszem, itt vehet csak az ember papucsot a huzatos Párizsban.

A rue Dejean piacára tartottam, hogy megcsapjon a vent d’est, a BarbésRochechouart-on szállva le a metróról. Az egyik sarkon ezt a gusztustalan, ócska gumipapucsot, ezt a klumpát, vagy mit, a sötétkéket választom, mintha kórházba készülnék, szet pantofle szilvuplé, mondom az arabnak csehül, s lám, meg is érti, de közben megállás nélkül beszél arabul az ajtóban álló pöfékelő másiknak, én ebből persze semmit sem értek habibi, s míg a markomban az aprót leolvasom, arra gondolok, hogy a szlovákok hasonló szituba csöppennek, ha a zöldséges kofák magyarul locsognak, kedvešem, ami persze hülyeség, mert

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

317

a magyarok ilyenkor szemérmesen elhallgatnak, míg a vevő el nem távozik, talán udvariasságból, talán meghunyászkodásból, talán öröklött szégyenből. A másik arab földig érő fehér tunikát visel, fején a kis musliman-sapka, amelyet mekkai kapedlinek nevezek. Merhaba, mondom az eladónak távozáskor, pedig csak sejtem, hogy ez bármely igazhitű földnek is a nyelve, meg kell hogy értse. A szarajevói čaršiján szedtem fel ezt a szót. Azt mondják, ott az ember otthona, ahol a szétgyúrt papucsai várják. Talán emiatt dobtam ki a kék gumipantoflét, amiket nem lehetett eléggé széttaposni sem az idő rövidsége és az anyagfáradtság hossza miatt, nem akartam, hogy várjon Nálad, ott, otthon, s elhatároztam, hogy mindig új papucsot veszek majd itt, itthon. Persze ez már csak Prágában derült ki, miután szakítottunk.

Prága Mamuszki. Így neveztem a papucsot, jobb híján, a hasonlóságok és különbségek zavarában. Az anyaga ugyan mamuszkira emlékeztet, ez a kívül szőrös, belül olcsó és gyorsan bolyhosodó, fehér bélés megszólalásig hasonlított, igaz, ezt piros alapú kockamintázat díszítette, míg az igazi mamuszki kizárólag fekete volt. A papucs, amit vettem, lehetett volna utánzata a mamuszkinak, vagyis inkább utánzata az utánzatnak, azaz utánzata a csehszlovák (?) csodának. A mamuszki úgy mímeli a szűrcsizmát, akár az őt kitermelő rendszer a feudalizmus kizsákmányoló hierarchiáját romba döntő kollektivizált álmot az egyes szám első személyű nép uralmáról. Sosem derítettem ki, hogy a mamuszki szót szlovmagy nyelvünk a nemszabad piac nyelvtörténeti haladásához idomulva a szlovákból szajrézta-e, vagy már egy eleve máshonnét asszimilált szó. A csak többes számban létező főnevet – pomnožné podstatné mená – a maradi a végződéssel együtt vette át egyes számba, éppúgy, mint az egy párt jelző többesbe, lásd: hozd ide a mamuszkijaimot, mondta Öreganyám. Számomra a mamuszki szó a mama szóból ered, ez a maradi nyelvben mindig nagymamát jelöl, sosem anyát, Öreganyámat jelenti, babicska, írta bozsenanyemcová, ő szokta mondani ezt is, ő szokta hordani ezt is, amikor hidegre fordult az idő, tavaszig, amikor tömni ment az ólba, válót libákot, meg azelőtt is évekig a jéerdébe. A mamuszki praktikus, melegít, és a szőrök ellenére, ez az igazi csoda, nem ragad bele a libaszar. Mielőtt felvette, lábára vastag pamutzoknit húzott, maga horgolta. A huzatos Žižkovon vettem a Roháčova sarkán, már csak emiatt sincs köze a mamuszkihoz, ha nem is libaszar miatt, azt nem volt lehetőségem kipróbálni, de hogy a hideg napokon nem melegített, az biztos, egyébként is alacsony volt a szára, hiába fedte be a bokám, a talajkő hidege felkúszott a térdemig, csak kapocs volt rajta, becsípős,

318

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

nem cipzár. Csak egy papucs. Negyvenhárom koronáért vettem a kínaiban, s eltartott egy darabig, míg megértettem a számot, hisz az árát meg sem néztem, čtyřicet tři, ezt szerintem egy vietnami nem tudja kimondani, harmadszorra inkább bepötyögte a számjegyet a kalkulacskába, hogy lássam, közben pedig tovább beszélt megállás nélkül a kassza mögött Skype-on a családdal, fel sem nézve a tablet displayéről. A papucs túl smejd volt ahhoz, hogy a mamuszkit akár csak megközelítse. Inkább azokra a papucsokra hasonlított, amelyeket az oviban hordtunk, a talpa is olyan dombornyomatú fehér műanyag volt, rá volt írva, hogy Made in Czechoslovakia, erre azonban Made in China volt, nem is csoda, hogy néhány hónap alatt a ragasztott műanyag talp levált, nem is csoda, hogy szétesett az alja, ahány kilométert legyalogoltam bennük a konyhafalak között, mikor Veled beszéltem, mindig járkálnom kellett fel-alá, Te ebből semmit sem vettél észre a vonal túloldalán, mondatról mondatra róttam a Tőled elválasztó kilométereket, cél híján. Költözéskor dobtam ki ezt is, mondván, Nálad már nem lesz szükségem rájuk.

Szarajevó Tutyi. Így neveztük végül is a papucsot, amely egyébként zokni. Nem tudom, hogy hívtuk előtte, talán csak zokninak, végül elfogadta Öreganyám is ezt az onokák által a rendesmagyarból a maradiba asszimilált szót. Külön név kellett ezeknek a zoknipapucsoknak, amiket vastag pamutból horgolt nagy öltésekkel, hisz nemcsak egyszerű zoknik voltak, vagy papucsok. Molim vas ove… čarape…? Néztem kérdőn a nyanyákra. Megértettek, de nem értették, mit értetlenkedem. Tako se zovu, samo čarape? Kérdeztem újra, da, da, bólogattak, mire megértettem, aha, mislio sam, da imaju neke specifične ime, nema veze, és máris szemrevételeztem őket, méretüket, mintáikat, vastagságukat. Igaz, a nyanyák čarapeje magasabb szárú, mint Öreganyám tutyijai, amelyből minden onokának járt egy pár, s ha már szóba elegyedtünk, kifaggattam őket, nem horgolt, de vastag kötőtűkkel kötötték őket a nyanyák a sors fonalából, s míg Öreganyám a csomófajták variálásával vitt mintázatot az anyagba, addig ők színes pamutot kötve beletették ugyanezt, inkább a szemnek, mintsem a tapintásnak kedvezve. Két párt választottam mindjárt, pošto imate čarape, nyolc márka volt párja, árcédula persze sehol, de mit várhat az ember, a nyanyák csórók, itt ülnek a Markale piac mellett, pont ott, ahol majd harminc éve a vérző testek hevertek, vagy feljebb az út melletti szűk járdán végig a Čemalušán egész a Katedraláig, villamos zajában, forgalom füstjében, hogy kifoltozzák a sovány nyugdíjat. Talán drágábban adják, látván, hogy külföldi vagyok, ehhez már

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

319

hozzászoktam, mindenhol meg akarnak vágni, megrövidíteni, most azonban nem dühít, sőt, alkudni sem kezdek el, amelyet puszta passzióból űzök, ma reggel jó napom van, az utolsók egyike, nemsokára elköltözöm, úton vagyok a Bosnyák Intézetbe könyvtárazni. Leszámolom neki a tizenhat márkát, nem húzza el rögtön a markát, hirtelen úgy határoz, akciósan kapok még egy párt.

Furcsa helyzet, ezt a fizetés előtt szokták az alku tárgyaként, kettőt fizet, hármat kap. Talán lelkiismeret-furdalása van, a túl magasra szabott ár miatt. Elfogadom persze, pedig így is bagóért lett volna, s a kézimunkáért mindig szívesen fizetek, mert díjazom az alkotást. Ez itt különben is hagyomány, a népviselet része volt, bár lehet, hogy akkor még máshogy nézett ki a čarape. Örülök, s a nyanyák is örülnek, de mire az Intézet elé érek, összeszorul a torkom. Öreganyám ingyen adta, ahogy a törődést szokás, de most, hogy elment, s most, hogy elmentem, már fizetni kell a nyanyáknak, ha nem akarom, hogy fázzon a lábam a hideg napokon abban a huzatos városban, ahová készülök, ha már annyira hiányzol, hogy oda kell költöznöm, Hozzád. Először viszek magammal papucsot. Tutyit.

Az egyik párat Neked ajándékozom.

Split Japanke. Így nevezte Öreganyád a tangapapucsot, emlékszem, nem értettem, mire gondol, amikor először nálatok jártam Kiszácson. Évekkel ezelőtt, azóta meghalt. Szerb jövevényszó, magyaráztad. Persze, slapki, mondtam maradiul, s lévén szlovák jövevényszó, megértetted. Kezdetben Öreganyád nyelvét értettem legjobban ebből a csodálatos, egyszerre archaikus, egyszerre hibrid vajdasági szlovákból. Japanke, tavaly nyáron láttam meg a feliratot a Bingo áruházban, amikor Split felé tartottunk, s a busz megint Donji Vakufban vesztegelt, ahogy már az előző nap is, amikor kétszer is megjártuk és megvártuk az állomáson való veszteglést, reggel útban Travnikból Jajcéba, majd este vissza. Húsz perc, éhes vagyok, vegyünk valamit, indultunk el a buszállomásról. Aznap korán reggel elhagyva Travnikot, az Adriához vezető hosszú út kezdetén voltunk. Donji Vakuf, forgatom a számban a nevet, ide akarok emigrálni, mondom neked tréfálkozva, aztán a Bingóban jövünk rá, mikor meglátom a feliratot, hogy egy nyomorult törülközővel felszerelkezve indulunk neki a tengernek. A papucs nyomorúságosan ócska, szét fog szakadni, de le van szállítva az ára, két és fél márka, veszünk is rögtön egyegy párt, napolaj, kaja, víz, és egy üveg Travarica, biztos, ami biztos. Szét fog szakadni, de lényegtelen, majd kidobjuk az örök műanyagot, lényeg, hogy mocskosul olcsó. Öreganyám slapkinak hívta, igaz, ez általános név, az új

320

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

kor tangapapucs szava nem ragadt meg a maradi használatban, tanga vagy nem tanga, a funkció a lényeg, hogy papucs. De a hülyeség ellen a gumitalp sem segít. Másnap mezítláb ugyanis indulok utánad a tengerbe a Marjan hegyes szikláin, amelyekről nyomban megtudom, hogy késélűek. Csak a víz szélén kellett volna kibújnom belőle, most fél lábam szétmetélte, nemsoká már csípi a tenger sója, nesze neked két és fél márka. Nem számít semmi, a lényeg, hogy megint együtt vagyunk, végre, Szarajevómba jöttél hozzám Párizsodból, innét kerekedtünk fel egy újabb közös útra, mint a régi szép időkben, amikor még nem éltünk külön. Nem a metélt láb, nem a pénz, együtt utazunk, ez számít egyedül. Végül nem dobom ki a papucsot, igaz, csak fél lábam vette hasznát a gumitalpnak, amelyet aztán helyette vagdostak a sziklák. Visszavittem magammal Szarajevóba, s jól is jött, mert még azon a nyáron újra az Adrián kötöttem ki, egy hétvégére leugrottam Neumba. Igaz, az öböl vizébe torkolló meredek hegyoldalban nem vettem hasznát, a lépcsőről nyomban a vízbe lép az ember, talán ki sem csomagoltam a zacskóból. Ez már az utolsó időkben volt, aztán amikor hazaköltöztem Szarajevóból, arra gondoltam, ideje megszakítani a papucsok kidobásának szokását, s hogy Nélküled értelmetlenné válik az ittnek az ottra váltását jelölő magánrítus. Az utolsó pillanatban döntöttem, kivettem a szemeteszsákból és beletömtem zacskóstól a poggyászomba a slapkikat. Në mászkájj mesztélláb, vëdd fő a slapkidot. Mondta nyaranta Öreganyám, gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a szó a slattyogni rokona. Šľapky. Megint ez a többes szám – pomnožné podstatné meno –, bár egyes számban is van jelentése a szónak, a šľapka lotyót jelent. Vagyis ez már egy másik szó a látszat ellenére. Ez a szláv többes szám, amely néhány dolgot kizárólag pluralitásban tud elgondolni, mégiscsak csodálatos. Így voltam Velünk én is, hogy nem Én vagyok és Te, hanem csak a pár pluralitásában létezhetünk. Csak amikor otthon kipakoltam, vettem észre, hogy fél pár papucsot hoztam el. Hogy hol tűnt el a másik, Szarajevóban hagytam, vagy az Adria partján, a Marjan késélű szikláin, vagy Neumban, örök rejtély marad, ahogy az is, hogy hol vesztettük el a többes számunk.

Száz Pál

2019/4

(Vágsellye, Szlovákia , 1987) író, irodalmár. Legutóbbi kötete a Fűje sarjad mezőknek.

Phytolegendárium c. kispróza-gyűjtemény. Doktori tanulmányait 2017 nyarán fejezte be a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékén. Ez év őszén visegrádi ösztöndíjas Prágában, majd 2018-ban kutatói ösztöndíjjal több hónapot tölt Szarajevóban.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

321

Láng Orsolya

Biplán Meggyőződésed, hogy Északon fogok élni.

Pontosan hol? Valahol Északon.

Nem kizárt. Vonz a nagy kékség.

Az éles, tiszta szürkület való nekem.

Bár nem töltődöm szívesen előképekkel előmelegített öntőformákba.

Tagadhatatlan, hogy ez idő tájt Wittgenstein foglalkoztatott.

Leríhatott rólam valami halvány protuberancia, a szemem alatti hűvös karikák árulkodtak.

Csak láttam őt, de nem tudtam, mit érez a végtelenre fókuszáló teknővölgy mélyén.

Egy logika szerint működnek, ő meg a fjord, de egyikük sem akar redundáns lenni.

Fehér zajnak ott van a vízesés, fehér csendnek a hó.

Olvasható, hogy W. egy olyan repülőgép-propellert is tervezett, amely nem a dugattyús rendszerrel működik.

Ahol a propeller maga a motor.

S hogy később azért is épített faházat a legmélyebb fjordba, hogy a világ szeme elől oda rejtőzhessen szerelmével, aki azonban fel nem mérhető veszteséget hagyva maga után lezuhant egy bombázó biplán tesztpilótájaként.

A fából készült falak mára eltűntek, a kőalapot visszafoglalta a természet.

Szemben a túlparton település dereng, elég távol, de elég közel ahhoz, hogy hiánya ne legyen elveszejtő.

322

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Már éppen elindulnánk a rosszul jelzett csapáson, amikor kijelented: biztos vagy benne, hogy én valahol Északon fogok élni.

Te meg valahol messze, Délen.

Nem akar a földön járni Ott álltál szemöldök nélkül, a nagy műtétek utáni memóriazavarban.

Talán felismertél, talán csak elfogadtad, hogy idegenek váltják egymást körülötted.

A kiradírozott sudoku-megfejtések rögzült sémaként vetülnek rá a rácsra, nem tudod átverni magad.

Csak jelenlétem nem bír akkora jelentőséggel, mint elképzelt társaságom: álmatagon nézel át rajtam, nem akaszt meg a forma a nyílt tér igézetében.

Azért álltál fel, hogy megvalld, sosem szeretted a szárnyasokat, viszolygással töltött el a gondolat, hogy tollukhoz érj.

Minden vasárnap reggel az asztal lábához kikötött tyúk fogadott.

Anyád a konyha kövén vágta le, az öcséid hozzád vagdosták maradékait.

Lábak, szemek, csőrök emléke a bőrödön.

Az angyalokban mindig hittél, és féltél, hogy földi helytartóik iránti ellenszenved sérti őket.

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

323

Hogyan ragadnak akkor majd magukkal?

Közlékeny vagy, olyan bőkezűen, mint amikor indulatból ajándékozni kezdtél.

Tárgyakból építettél falat körém, hogy halmaikkal eltávolíts.

Néha felemeled a kutyád a szekrény tetejére, hogy új perspektívával találkozzék.

Szűköl, vergődik, szorong, és kitörő örömmel kerül vissza a földre.

Magadat már nem tudod visszaengedni. Április végi erőltetett csend.

A téli bundák elhullatása.

A ráncokat veszem észre mindenütt.

Nincs egyetlen sima felület sem.

Ameddig a szem lát, megakasztó kitüremkedések.

Vigyázz magadra, próbáltam elbúcsúzni.

Nem. De üdvözlöd a húsvéti bárányokat.

Láng Orsolya

324

(Szatmárnémeti, 1987) költő, prózaíró. Legutóbbi kötete: Bordaköz (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Rév Tamás

Az utolsó akkordok

A

z egész egy illúzió. Mármint az, hogy én itt gondolkodom, és mások kíváncsiak rá. Igen, magamban beszélek, de valójában ez is egy illúzió.

A taxist nem zavarja, sőt, mintha tetszene neki. Megkérdezte, hova megyünk, bemondtam a címet, aztán beültem a vezetőülés mögé. Azért ide ültem, hogy hagyjon békén, elbeszélgetek én magammal, ő csak vigyen haza. És visz.

Kellemesen dorombol alattunk a dízelmotor, jó a rugózás, kényelmes a kárpit. Éjszaka van, szinte semmi forgalom. Már kétszer elmentünk az úti célunk mellett, de nem bánom. Csönd van, magamban beszélek, vagy csak azt képzelem, hogy beszélek, az egész egy illúzió. De legalább tudok gondolkodni.

Most az a legvalóságosabb élményem, hogy a köldököm alatt eléggé feszül a hasam. Kár, hogy nincs mosdó a taxin. Az fontos, hogy ne szarjak be. Minden más menedzselhető.

Egy hónapja írta a Gresznáryk, hogy most már tényleg össze kéne rántani a régi bandát. És tényleg, régen találkoztunk. Ő ugye ráér, mert nincs még gyereke. A többiek el vannak havazva, krónikusan kimerültek, pelenkát cserélnek, ágyat húznak, túlóráznak, a párjukat vigasztalják, mesét olvasnak, a szabad perceikben meg azon méláznak, hogy vajon mit felejtettek el, hogy épp nincs mit csinálniuk. Nagyon megy az idő. Beszarás, nemsokára mindannyian negyvenesek leszünk.

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

325

Hétkor találkoztunk a Faházban. Az egy kis kocsma, nem messze a vállalattól, ahol együtt dolgoztunk. Fél nyolckor már mindenki ott volt: Bulcsik, Freiman, Lesnyáki és végül a Gresznáryk is megérkezett. Szinte üres volt a kocsma.

Csöndben böngésztük az étlapot. Lopva figyeltük egymást, ki mennyit hízott, ki hogyan őszül. Megkérdeztem, hogy látták-e az új zenegépet, de csak hümmögtek, kit érdekel a zenegép, nem azért jöttünk. Aztán a Freiman megkérdezte a Bulcsikot, hogy mi van a gyerekekkel. Jól vannak, mondta a Bulcsik, és mi van a ti gyerekeitekkel? Hát, azok is jól vannak, mondta a Freiman, főleg amikor aludniuk kéne. Haha, nálunk is, mondta a Lesnyáki, és akkor a pincérnő kihozta a söröket, kivéve a Freimannak, mert ő rumos kólát kért, és akkor elkezdtünk beszélgetni, de így óvatosan, mintha csak pár hónapja ismernénk egymást.

A Radnai nem jött, mert rákos a felesége. Mellrák, és ha minden igaz, még pont időben észrevették. A felesége gyakran kórházban van, ezért most ő többet vigyáz a gyerekekre. Naponta elmagyarázza, hogy miért nincs itt anya, mikor jön haza, megígéri a gyerekeknek, hogy legközelebb ügyesebben fogja hajtogatni a ruhákat. Én azért megértem a rákos sejteket. Ők is csak élni akarnak, szaporodni és sokasodni, és nem akarnak pont abban a szervben meghalni, amelyikben megszülettek. Ha ilyet mondok, mindig rögtön lehülyéznek, pedig hát a rákos sejtek is élőlények. Ilyen kis izék egy nagyobb rendszerben, nem is tudják, hogy mit tesznek. Nem értik, hogy mi mivel függ össze, csak szaporodnak és sokasodnak, és utaznak a véráramban és a nyirokrendszerben. Új telepeket alakítanak, megízlelik a halhatatlanságot, már így sejtléptékkel persze, és szaporodnak és sokasodnak, amíg az ember meg nem hal. Beszarás, hogy minden sztori így ér véget.

Na, pirosat kaptunk, állunk egy kicsit. Ez most jó, végre nem mozog fölle a hasam, kicsit lazíthatok. Amúgy nem értem, mi ez a nagy halálfélelem.

A halál adja az élet értelmét. A halál olyan, mint egy rosszul bekötött utcai lámpa, néha meg-megvilágítja a környékét, de amúgy csak sejtjük, hogy hol vagyunk és hová megyünk. Halál nélkül csak bóklásznánk körbe-körbe, amíg meg nem unjuk. Hoppá, most mi történt? Ez a két autó legalább százzal ment el mellettünk. A taxis azt mondta, versenyeztek, és az egyik majdnem belénk jött. Nem tudom, hova sietnek. Nekem már tényleg haza kéne érnem, ülhetnék a saját vécémen. Ehelyett itt ülök összeszorított farpofákkal egy taxi bőrülésén, és hümmögök, és bólogatok. Ha ezek telibe kapnak, akkor tényleg beszarok.

A Bulcsik azt mondta, a lányának múlt hónapban tüdőgyulladása volt, ronda kórházi fertőzés. Néha még most is köhög, de a nehezén már túl vannak. Én a baktériumokat is megértem, szaporodjanak, sokasodjanak, csak

326

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

ne nyerjék túl magukat. Persze ezt se mondtam senkinek. Épp megpróbáltam úgy tenni, mint aki csak elbambult, és erre a Freiman elkezdett okoskodni, hogy hát nem tök mindegy, mire a gyerek felnő, elolvad a jég a sarkvidékeken, kiszabadul a metán a szibériai permafroszt alól, felforrnak a tengerek és mind meghalunk. Gresznáryk azt mondta, nem forrnak fel a tengerek, de előbbutóbb úgyis meghalunk. Freiman meg azt mondta, persze, hogy meghalunk, de nem mindegy, hogyan. A Bulcsik azt mondta, menjenek a picsába a baktériumok. Szerintem ő csak fel akarja nevelni a gyerekeit, szaporodni akar és sokasodni. Régen, még az antibiotikumok előtt, egy torokgyulladásba is bele lehetett halni. De most biztonságban és bőségben élünk, és közben senki se találja a helyét. És beszarsz, pont ez a biztonság és bőség végez majd mindannyiunkkal. Én legalább megnéztem a zenegépet. Új volt, modern, érintőképernyős, de pénzt nem lehetett bedobni. Csak csippantottam egyet a bankkártyámmal, és rögtön válogathattam a zene-adatbázisban. Kereshettem kulcsszóra, mint a Google-lel, és nézelődhettem egy klasszikus, lapozgatós böngészővel.

Nagyon tetszett. Végül összeraktam egy órás zenefolyamot a kilencvenes évek slágereiből. Ez a zenefolyam tényleg szünet nélküli zenét jelentett. Nem csengett le az utolsó akkord, nem vette át az uralmat a kocsma kakofóniája.

Ehelyett egy algoritmus automatikusan levágott pár másodpercet az éppen befejeződő számból, és a rákövetkezőből is lecsípett egy kicsit. Ha kellett, változtatott a tempón, és máris az új dalt hallgattuk. Beszarás, mik vannak, mondta erre a Lesnyáki.

Nem sokkal később már tele volt a kocsma. Naná, péntek este. Egyre hangosabban kellett beszélnünk, hogy halljuk egymást, és akkor azt mondta a Bulcsik, hogy ő már álmos és inkább hazamegy. És akkor ment a Freiman is, és ha a Freiman megy, akkor mindenki megy.

Most már jó lesz, mondom a taxisnak, már majdnem ott vagyunk. Nem baj, nem kell visszaadni, most már kiszállok, tényleg, önnek is jó éjt, uram.

A gyomrommal nagyobb a baj, mint gondoltam. Legszívesebben szaladnék hazafelé, egy sarok az egész. De akkor hogyan szorítom össze a fenekemet?

Kicsiket se léphetek, mert az elég feltűnő. Páran lézengenek errefelé, van, aki csak bedob egy gyrost és hazamegy, és van, aki csak most indul bulizni.

De ha most elkezdek totyogni, akkor megjegyeznek, hogy ez az a beszarós, és rajtam marad. És ha rajtam marad, akkor nemsokára a gyerekeim is tudni fogják. Nem értem, hogyan, de a környékbeliekkel valahogy összetartozunk.

Beszarás, így vagy úgy, de az egész bioszférával összetartozunk.

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

327

Has behúz, medence behúz, áll hátra, tekintet előre, megyek hazafelé.

Belépek a kapun. Győzelem! Ugyan. Most jön a neheze, séta az alvó lakótársak között. Ezek az emberek ismerik a hajnali neszeimet, tudják, mit mondok, amikor legóra lépek. Ha most összekoszolom a lépcsőházat, arról is tudni fognak. Nem szabad szaladni, még a lépcsőn se. A lift meg egy csapda, ott még járkálni se tudok. Csak megyek felfelé a sötét lépcsőházban, kicsit görnyedve, mert így könnyebb. Pár lépés, és már otthon is vagyok. Megvan a kulcsom! Halkan kinyitom az ajtót, halkan becsukom magam után, hoppá, ez hangos volt, és úgy, ahogy vagyok, cipőben odaszaladok a wc-re. Ez az, most már sokkal jobb.

Szóval mit is mondott a Freiman? Hogy a végén mind meghalunk? Nem, nem ezt mondta. Hanem azt, hogy mi leszünk azok, akik hallják, ahogy egyre hangosabb és hangosabb lesz a zene, aztán zaj lesz belőle, teljes kakofónia, és végül halkulni kezd, újra megtaláljuk a harmóniát, aztán elhangzik az utolsó akkord is, és lecseng az egész. Azt hiszem, azt akarta ezzel mondani, hogy ez most az aranykor vége, a feldúlásra váró Róma. Mi leszünk a gyagyás öregek, akik csak mesélnek, de ki hiszi majd el, hogy naponta ötször étkeztünk, és nem kellett belehalni egy torokgyulladásba? Éhesek leszünk és szomjasak, járványok lesznek és háború. Nem tudom, milyen lesz, és ez nagyon ijesztő. A végén majd odakucorodunk egymás mellé a reménytelenségben, kicsit melegítjük egymást, viccelődünk, és időnként megfogjuk egymás kezét. Megvárjuk, ahogy lecsengenek az utolsó akkordok. És csönd lesz, és mi már nem leszünk.

Sosem tudhatjuk, mit hoz az élet. A következő pár órát azért egészen jól látom. Ma este például befekszem a feleségem mellé, remélem, ezzel nem ébresztem fel. Jobb mellette, mint a kanapén. Szóval nézzük, a nadrágom egész jó, csak van rajta az a kis izzadságfolt. Mondjuk, egy izzadságfolthoz képest elég rossz a szaga. Ezzel még csinálok valamit, aztán zuhanyozok. De halkan, nehogy felébresszem a gyerekeket. Pihenniük kell, mert övék a jövő.

Rév Tamás

328

(Budapest, 1982) versei a kétezres évek elején jelentek meg, most már inkább novellákon és versfordításokon dolgozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Csikós Attila

Vadak

Á

ltalában pár nappal előbb elkezdem a beetetést. Hadd szokjanak hozzá. Amikor Gyuri hív Pestről, hogy jönne, körbejárok a határban, és kiválasztok egy-két csapást, ahol érdemes. A téli almát szórom szét nekik.

Már barnult, néha erjedésnek indult, kicsordul a bőrén az édeskés lé, ragad tőle a kezem. Karmolják a vadak. Aztán naponta ellenőrzöm, a két hely közül hol, mennyi fogyott. Mindig van a pick-up platóján pár rekesz alma, és ahol ettek, újabb adagot rakok ki. Szokjanak csak hozzá! Ez az egész lényege. A szoktatás. Tél végén persze könnyebb. Néha látom, ahogy előjönnek a ködből.

Tízen, húszan. Barnás foltok csak a tájban. Éhesek. És egyszerűen szemernyi félelem nincs bennük. Semmi megfontoltság, inkább természetesnek veszik, hogy kaptak. Felsorakoznak a szántó mellett, és a levegőbe szagolnak. Egy sorban, mint a grínpíszesek. Csak táblájuk nincsen. Aztán nekikezdenek.

Csámcsogva, szokásos óvatosságukat is elfeledve falnak. Persze legtöbbször elkerüljük egymást, csak a széttúrt föld, az otthagyott maradék jelzi, hogy jó nyomon vagyok.

Gyurit két éve ismerem, én cserepeztem újra a háza tetejét. Elképesztően nagydumás fickó, végigsztorizta a délutánt, amíg a létrán álltam, a budapesti művészvilág pletykáiról, hogy ki kivel, meg hogyan. Egyébként ügyvéd, és meglehetősen sikeres. Azt is kijárta, hogy a Kiserdőben, természetvédelmi

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

329

területre kapjon építési engedélyt. Kivágatott egy százéves tölgyest, abból se lett semmi baja. Még a dűlőutat is hozzászántatta a telekhez. Vele van az erő.

Az, hogy kezdjünk el vadászni, akkor merült fel benne, amikor a vadak feltúrták a kertjét. Hiába volt a drótkerítés, azok átmennek rajta. Nyilván keresték a tölgyest. Felhúzatott egy kőkerítést, és vett egy számszeríjat. Mert a puskához engedély is kéne. Meg hangos. Nekem már az elején izgalmas kalandnak tűnt az egész, még ha nem is egészen szabályos az ügy. De Gyurit sosem érdekelték a kötöttségek. Laza fiú.

Persze, most úgy tűnhet, hogy Gyuri egy kőgazdag, „ki, ha én nem” típusú, nagypofájú városi gyerek, de egyébként tényleg jó arc. Amikor Dede néninek elfogyott a tüzelője, a sajátjából adott vagy tíz köbméter tölgyet. Mindig mondtam, hogy minden mindennel összefügg. Abban a rosszban, hogy vágatott, ott van ez a kicsike jó. Hogy Dede néni nem fázik.

A vadakkal amúgy tényleg sok a baj. Már egészen elszemtelenedtek, bejárnak a faluba, letarolják a kerteket, összepiszkítják az utat, úgy dagonyáznak a halastóban, mintha jakuzzi volna. Az emberek horgászni se mernek lejárni. A hatóság pedig töketlenkedik, ahogy mindig, azt válaszolták a levelünkre, hogy lakott területen nem lehet vadászni. Hát kösziszépen!

Erre mondta Gyuri, hogy akkor védjük meg mi saját magunkat! Vagy legalábbis vegyünk vissza valamit abból, ami a miénk. Ha tesznek ránk, teszünk rájuk mi is.

Mégsem járja, hogy nem mehetek ki a saját kertembe, mert ott sziesztázik egy kondányi disznó. Mondjuk, ezzel nem teljesen értek egyet, elvégre ő költözött a Kiserdőbe, de a falu az tényleg a mi területünk, a miénk. Meg kell védenünk a magunkét.

Az első alkalom előtt olyan izgatott voltam, mint gyerekkoromban karácsonykor. Igazából akkor még nem az ölés vágya mozgatott meg, addig sosem vadásztam, inkább a kaland élménye vitt bele, meg az, hogy Gyuri telebeszélte a fejem ezzel az önvédelemmel. Engem alapvetően csendes embernek ismernek. Vitám se volt soha senkivel. De az már mégiscsak sok, amit a vadak művelnek! Jóérzésű ember ezt nem hagyja. Aztán arra is rájöttem, hogy vadászni jó. Valami különös izgalommal tölt el. Nem tudom, van ebben valami mágia. Valami ősi és ösztönös erő mozdul meg az emberben, amikor meglátja a gyülekező vadakat az erdőszélen, a falu felé vezető úton összeverődve. Azóta rendszeresen kijárunk, és alig várom, hogy Gyuri hívjon, hogy megint mehetünk.

Már az sem zavar, hogy nem törvényes, amit teszünk. Rászoktam a vér szagára, és ha az elején voltak is rossz érzéseim azzal kapcsolatban, hogy Gyuri

330

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

kifejezetten élvezi a gyilkolást, mostanra mintha én is megszerettem volna ölni, győzedelmeskedni a vadakon. Megnyugvást okoz. Érzem, ahogy elönt az adrenalin. Ülünk a kuckóban, amit lécekből eszkábáltam össze, éppen csak pislákol az olajlámpa, rálátunk a szántó peremére.

Az ég felettünk, mint végtelen selyemtapéta, csillog a sok kis Swarovski-kő, nem viccelek, a polgármester lányának van ilyen, láttam, teleragasztgatta a plafonját velük. Ilyenkor viszek ki pálinkát, megiszunk egy-két áldomást. Gyuri maga elé fekteti az íjat, az ujja a felajzott idegen matat. Szemben velünk a délután kirakott almák halomban. Ezen a helyen már négy napja etetek, és tudom, rájártak a vadak. Ma is jönnek. Eleinte csak hallani lehet, ahogy a gallyak megroppannak a patáik alatt, aztán feltűnnek a bozótos felől. Nyolc imbolygó, fekete folt.

Lassan kiválnak a félhomályból, szinte kifordulnak a semmiből, mint földből a rög. Mint a szaros homleszek, súgja Gyuri, és kajánul elvigyorodik. Nézem őket, ahogy röfögnek az éjszakában, és zabálnak. Tényleg olyanok. Mint egy mocskos horda, amelyik feldúlja a falut. A jó kurva anyjukat! Nem mondom, hogy nincs bennem semmi félelem, de közben végtelenül felszabadultnak érzem magam.

Gyuri közben kiválasztja, melyiket lője ki. Megböki az oldalamat, és rámutat egy termetes kanra. Az van a legközelebb. Apró, gonosz szemei vannak. Azóta nem szeretem a vadakat, hogy megtámadták a sógoromat. Van bennük valami sunyiság. Vagy hóbort, hogy ránk támadjanak. A sógoromnak felhasadt a combja.

Azóta nem jár egyedül, csak a kutyával. De a kutyára is mennek, ha olyan kedvük van. Mondom, alapvetően békés ember vagyok, de itt a lesen elönti az agyam a vér. Legszívesebben golyószóróval esnék nekik. Gyuri azt mondja, nem lehet gyűlöletből vadászni. Hideg fejjel kell leszedni az áldozatot. Biztos igaza van, de ilyenkor feltámad bennem valami ősi és kiengesztelhetetlen harag, valami kezelhetetlen és irányíthatatlan ellenszenv, és gyilkolni akarok. Meg akarom bosszulni a sógoromat, a kurva halastavat, hogy nem vagyunk biztonságban. Mi vagyunk a hóhér, ők az áldozat.

Enyhe szél támad, végigpereg a fák levelein. Aztán csend lesz. Különös ez a halál előtt érezhető, másodpercnyi koncentrált nyugalom.

Gyuri már emeli is az íjat, és célba veszi a kant. Aztán csak azt hallani, ahogy pendül az ideg, és a lövedék végigfut a sínen. A mellső lába felett találja el. A bordák között. A disznó némán az oldalára dől. A többiek nem foglalkoznak vele, csámcsogva zabálnak tovább. Ki törődne a veszéllyel, ha csend van és nyugalom.

Lövés nem dörrent. Béke van. A kilőtt kan még él. Nem értek az etológiához, de furcsállom, hogy fel sem tűnik nekik, hogy egyikük bajba került, hogy veszélyben az életük. Hogy a csöndes éjszakában emberek ülnek mellettük, a

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

331

szagukat feléjük viszi a szél, hogy pendült az ideg. Hogy úgy mondjam, vannak bizonyos jelek, amiből sejthetnék a veszélyt. De ezek hülyék. Oktalan állatok.

Elözönlik a vidéket, a kerteket, az udvarokat. Valahogy meg kell védenünk magunkat. Talán eltompultak, kudarcot vallottak az ösztöneik? Vagy a létezés legelemibb velejárója, hogy néha-néha egyikük felbukik? Ilyen szenvtelenül, pőrén megy minden tovább. Halkan mondom, lehet, én sem venném észre, hogy manipulálva vagyok. Bár igazán nem is érdekel. Azt nem mondom, hogy szánni kezdem őket, de a vérszomjam ilyenkor csillapodik. Legalább egyet kinyírtunk közülük. Maradt még belőlük elég. Jönnek minden irányból.

Megírom a feleségemnek, hogy holnap vadast eszünk. LOL, jön a válasz, meg egy szmájli. Gyuri közben még egyet kilő. Az se tűnik fel nekik. Szerencsétlenek!

Most már csak ki kell várni, amíg telezabálják magukat, és odébbállnak.

Gyuritól általában a hús felét kapom, meg némi kápét az etetésért, előkészületekért. Nekem megéri. Most egy hónapig dögre zabáljuk magunkat vadhússal.

Nem is kell sokat várni, a disznók továbbállnak. Jóllakottan és elégedetten csörtetnek át a szántón a major felé. Csak a két tetem marad. Amelyik még él, annak elvágom a torkát. Forró vér önti el a füvet, végigcsorog a bakancsomon is.

Gyuri beindítja a Toyota motorját, és bekapcsolja a tetejére szerelt fényszórókat. Úgy nézünk ki, mintha a Narcosban lennénk. Gyuri hangosan felröhög. Lőjük a kis mehikóiakat, mondja.

Ott helyben megnyúzzuk a dögöket, kizsigereljük egy erre rendszeresített vastag fólián. A beleket elhordják majd az apróvadak, a vért meg elmossa az eső. Addig azért betakarom egy marék avarral. Pár nap múlvára vihart jósol a meteorológia. Nyoma sem marad. Vihar után amúgy is olyan békés a táj. Betölti a nedves fű illata. Szeretem a csöndjét, szinte hallani, ahogy szikkad a talaj. A vért már rég felitta a föld.

Az egésznek nem túl bonyolult a lélektana. Sok a vad és sok a Gyuri.

Azt nem tudom, hogy meddig lehet megúszni. Hogy hova tart ez az egész.

Minden hónapban leszedünk egyet. Vagy minden héten. Minden nap. És ha valaki azt mondja, hogy ezt nem tehetjük meg, akkor azt válaszolom, hogy de igen. Meg kell védenünk magunkat. Feltettem magamnak a kérdést, ki vagyok én, hogy megtegyem mások helyett? Ugyanakkor az is igaz, hogy ki vagyok én, hogy ne tegyem?

Csikós Attila

332

(Szombathely, 1969) író. Budapesten él. Két éve mutatták be Trió és Díszítők című darabjait. Kilenc könyve jelent meg, a legutóbbi 2018-ban Vidámpark címmel.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Petrik Iván

Nagyon sárga ez a sárga, mézsűrű vér végre tönkretesz A hajlongó napraforgólények eltakarják a földeket, s a szélvédő végtelenkék falába kukoricatábla kapaszkodik beláthatatlan négyzetekben Tigriscsíkos az út előttem, tehát némafilm-sorozatban a zsákfák szabályos árnyékot vetnek rá: vihar előtti, fullasztó szimmetriát És egy veszett A-dúr nyivákol rádióállomások töltőkútjain Elárvult lelkek bolyongása – bántó földeken Miközben bennem még mindig te fohászkodsz: érjünk be a hegyek közé végre Mert annak nem lesz már sosem vége, hogy minden záróvonalnál megígérem, nem őrülök meg, és azt is, hogy tavasszal szép lakást veszek és persze majd fogfájós huzatot is bele, ami akkor lebbenti meg elhúzott függönyeidet, amikor neked tetszik Vagyis ezzel a síksággal mérem, mit fogok fel még ép ésszel, és persze folyton kiszakít néhány újabb kígyózó kilométert a vak hit, hogy nem belőlem tépi ki, és nem ott, ahol éppen nem őrülök meg már régen A mindegy-honnanból a tehozzádig így visz minden út, a mellékutcák is, de oda már nem jöhetsz velem Érjünk már be

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

333

a hegyek közé végre: rádióhangon fújja tébolyult dzsesszzenére S a távolodás gyilkos ritmusa tovább már nem rombolható, mint egy várrom, ahogy az alkonyatot meg sem várom (ebben a versben semmiképp’, annyira üresek ezek a naplementék) Lelépek, hogy beérjek a párás hegyek közé éppen sűrű-sárga délben, már a sötétedés ígéretével, a gázrobbanás jegyében a megrendülés-gáthoz, a vegyszerek gyönyörű összhangzatához

Mégis fényképek Végül majd minden megáll Mindegy, csak erdőszélen esteledjen rám Mulandó nincs-tovább fényben, üresen hagyott autók örökérvényével, ahogy a tévedésből elkattintott fényképezőgépben háttal mindenkinek az örvénylő kabáthátakon: nincs semmi sem S a villanó szemfehérbe, állatéba, emberébe, belemar éppannyi idegenséget, amennyitől megmérgeződhet és végre valamivé lesz,

334

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

valahol máshol, mintha éppen egy tévéadásból lépne ki – itt, pontosabban ott, ahol a tévedésből elkattintott fényképezőgépben nem látni mást, csak nedves fakérget, sötét olajfoltos útkaparógépet A legfüggőbb függőségem, hogy nem akarom tudni, hol voltam éppen Mint a tévedésből felkattintott lámpa fényében felszívódó mozdulatok Csak épp’ az ellenkezője: biztos lehetsz benne mi végre távolodsz végtelen kukoricasorok tövében, s az elhagyhatatlan erdőszélek hűvösében az út mellett a gépek a ronda szélben éppen megbékélnek minden eltűnéssel

Petrik Iván

2019/4

(Balassagyarmat, 1971) költő, író. Legutóbbi kötete: Végre fázom (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

335

Locker Dávid

Húsvéthétfő Én voltam az egyetlen locsoló.

Már a harmadik vodkát töltötte ki, amikor nyöszörgés hallatszott a nappaliból.

Az Andi megint beszart, mondta, és a szobába szaladt.

Pár percig hallgattunk, majd a feszületre emelte tekintetét és könnyezni kezdett, kezében a vodkásüveggel, mint egy káeurópai stabat mater. Én zavaromban olyasmit mondhattam, hogy minden okkal történik, majd szemlesütve, mint egy apostol, akit mesteréről kérdeznek, kitántorogtam a kalinkaszagú feltámadásba. * A temetésén aztán eszembe jutott az a Húsvéthétfő, amikor azt mondta, hogy életét adná, ha a lánya meggyógyulna. És miközben mindenki a göröngyök kopogását hallgatta, Andi az első sorban nyöszörögni kezdett, ami egy harminchárom évestől inkább üvöltözésnek hatott, és nekem, decens és istenfélő családból valónak, megremegett a térdem.

Locker Dávid

336

(Szatmárnémeti, 1998) költő. Az ELTE BTK hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Bíró Tímea

Edit magánya felvert éjszakák nyomorognak a házoldalban minden kimagaslóan másnapos nincs arca a javulásnak Edit a kert végében roskadozó almafa alatt gubbaszt bevárja a csillagokat a hajnalt magához szorítja a virrasztást nyári ruhába bújt testét hangyák fedezik fel ismerkednek a bőrrel törékeny pásztortáskák százai rejtik el a kuporgó félelmet ha látnák ezt a barokk csilláron függő horgolt angyalok leszakadnának a bánattól de súlytalan testük észrevétlenül tűnne el így szeretné Edit is csak ne keressék senki ne keresse egy egész életet el tudna tölteni az almafa árnyékában éhen és szomjan csak ne verjék többé a betonba a fejét nincs ijesztőbb hang az ajtónyikorgástól amikor a szeretett idegen pofonokat hoz a testében és ő minden erejével belefeledkezik az ütlegelésbe mint egy szeretkezésbe alig van a láthatáron és Edit már ordít mintha előre érezné és a hangjával ki tudná védeni a leszüretelt büntetést a medencecsontot nem lehet elégetni de szét lehet-e verni nem meri megkérdezni a végtagok már szinte teljesen érzéketlenek nem reagálnak semmire folyékonyan tűrnek a gyomor lassan megtanulja egyre kisebbre húzni magát de a száj megbukik a vizsgán mindent kitölt a hangszálmagány mégis az a legelviselhetetlenebb ha parancsba kapja hogy hordja be magát a házban az ablakok közé záródik a pusztítás Edit nem tudja hova rejteni magát ha a konyhaszekrény fiókjából kirepül egy késszúrás

Bíró Tímea

2019/4

(Szabadka, 1989) költő, újságíró. Kötete: A pusztítás reggelei (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

337

Nagy Hajnal Csilla

Esin

A rakiillatú nő egyszerre nyeri meg és veszíti el az összes tavlameccset egy kocsmában él és ott mondja el nekem vagyis igazából neked mondja el mert én a lényeget még nem érthetem pedig egyszer már hallottam évekkel ezelőtt egy másik város sarki kocsmájában ahol valaki másnak mondta el ugyanezt egy bekokainozott angyal és az angyalnak aztán sírnia kellett pedig egyáltalán nem kellett volna de a rakiillatú nő az aki végleg és neked mondja el hogy a szemem a szememre vigyázz ott jön ki a valóság és az igazság ezt a jelentéktelen intést ami a tavlatábla fölött mégis jelentőséggel bír hogy a szememre vigyázz mert ott csordul ki ott csordulok ki talán azt akarta hogy mindig tarts alá egy korsót egy bögrét vagy még inkább a két tenyeredet hogy mindent ami kicsordul hogy semmit ami kicsordul

338

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

ne veszítsünk el a rakiillatú nő mindent értett semmit sem akart érteni minden meccset megnyert minden meccset elveszített minden meccs kicsordult földszínű szemeiből mindig ott állt egy korsóval egy bögrével vagy még inkább a két tenyerével hogy semmit se veszíthessen el a kocsmában amikor már úgysem volt mit elveszítenie.

Nem emlékszik hogyan került ide bár a széljárás feltérképezésével sok minden megmagyarázható volna ha szükség lenne rá a fuvallat nem kerülne meg semmilyen kétségbeesett kérdést de a rakiillatú nőnek nem szabad hogy fontossá váljon az út amelyet megtett nem szabad tudnia melyik kikötőbe futott be a hajó és melyik hajó volt az amelyik és bár fájdalmas látnia azokat az embereket akik könnyelműen bánnak a saját boldogtalanságukkal mégsem szól semmit a rakiillatú nő nem jöhet tovább velünk a következő kocsmába

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

339

a következő életünkbe a következő téveszménkbe itt kell maradnia zárásig azután nyitásig ő kell legyen itt a zárás és a nyitás felügyelnie kell a kocsma széljárását hogy soha senki ne hozzon be és ne vigyen innen ki magával igazán semmit de valójában nem tehet a széllel mást a rakiillatú nő egy idő után egyszerűen csak ül a küszöb alatt egy korsóval egy bögrével vagy még inkább a két tenyerével és megnyer és elveszít minden tavlameccset amit errefelé valaha bárki is eljátszhatott.

Nagy Hajnal Csilla

340

(Losonc, 1992) költő, író, szerkesztő. Kötete: Miért félünk az őrültektől (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Juhász Tibor

21 centi Andrejnek

B

elép, jó estét kíván. Két deci száraz fehéret kér, helyet foglal, általában a sarokban. Kabátját a szék háttámlájára teríti, kortyol az italából, majd a helyiség végében álló játékgéphez csoszog. Előkotor a farzsebéből némi aprót, bedobálja a gépbe, húzgálja a kart, nyomogatja a gombokat, majd néhány perc múlva visszacsoszog a pulthoz, és felháborodottan azt mondja, ez a szar elnyelte a pénzemet. Hol egy kopasz férfi, hol egy kis növésű, formás nő babrálja a mobilját a kassza mögött. Fel sem néznek a kijelzőről, úgy mondják, hogy hát eddig sosem történt ilyen, biztos elnyelte, Ludmilla.

Az öreg ilyenkor hevesen bólogat, igen, ez egészen biztos. A törzsvendégek közlik vele estéről estére a tényt, hogy az a masina évek óta nem működik, hiszen betiltották. Szeretik Ludmillát, mert ez a mindennapos kis közjáték is hozzátartozik ahhoz a megnyugtató állandóságérzethez, amit ez a kocsma ad.

Persze, az ideszokott fogyasztóknak is vannak rosszabb napjai, legfőképpen akkor, amikor a szél feltámad, és a bontásban lévő városszéli gyártelepekről felkapja a port, szétszórja az utcákon, és akárha valami jóvátehetetlen bűnt olvasna a szembejövők fejére, az arcukba vágja. Olyankor odaszólnak Ludmillának, hogy mi a gecit nem értesz azon, hogy ezek a kibaszott játékgépek évek óta üzemen kívül vannak, a kurva életbe. Az öreg nem reagál a szitkokra.

Csak áll, bambul, és mikor felocsúdik, visszamegy a helyére. Szerencsére most

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

341

jó napja van a többieknek, belemennek a megszokott színjátékba. Ludmilla azt hajtogatja, hogy ez érdekes, érdekes. Amikor az asztalhoz ér, leveti magát a székre, nagyot nyög, köhög. Nézi a poharát, masszírozza a halántékát.

Azt hittem, a Ludmilla női név, szólítom meg. Rám néz, elmosolyodik.

Mély, rekedtes a hangja. Persze, hogy női név. A pultnál állók felsóhajtanak, tudják, mi következik. Ezerszer hallották már a történetet. Az öreg mindig kinéz magának valakit, akit ezzel traktál, most azonban nem kellett fáradoznia, én önként ajánlkoztam hallgatóságnak. Két hónapja járok ide, beszéltem már többször is az öreggel, de valahogy máshogy alakultak a dolgok, így nem hallottam a történetét. Mosolygok a törzsvendégek élcelődésein, ahogyan Ludmilla is. Kijelenti, hogy ez egy istentelenül jó sztori, nem is érti, mi baja a fiúknak. Inkább kimegyek cigizni, egyszer is elég volt látni, azóta csukott szemmel mosom a pöcsöm, mondja a festékes zubbonyt viselő, vékony férfi, és egy doboz Slágert vesz elő. Szájába tesz egy szálat, ráharap, aztán ad nekem egy tanácsot: ne kételkedjek abban, amit Ludmilla mond, mert akkor az öreg megmutatja. Ők már látták. Igazságtalan az élet. Öten jönnek be a cigizésből, a zubbonyos férfi helyére hárman állnak. Már jócskán túl vannak a szalonspicc fázisán, indulatosan, dühösen vitatkoznak a globális felmelegedésről. Az egyikőjük állítja, hogy hülyeség, újabb kacsa, amivel félelemben akarják tartani a népet. Az ellenérveket egy nagydarab, kapucnis, bajszos férfi hangoztatja. Szerinte olyan sokszor átbaszták már az embereket, hogy azok nem képesek különbséget tenni hazugság és igazság között. Te is, baszki, ilyen vagy, folytatja, és a vitapartnere felé bök, ebben kételkedsz, de a holokausztot bezzeg elhiszed!

Próbálok nem figyelni rájuk, csak Ludmillára összpontosítok. Nem tudja, honnan kezdje a történetet. Igazából onnan kellene kezdeni, mondja, amikor a Hortobágyon dolgozott, a nemzeti parkban a ’80-as években, és otthagyta az egészet a picsába, aztán bejött Debrecenbe. Mert akkor ismerkedett össze azzal a kis orosz kurvával, Ludmillával. Tökéletes nő volt. Egy szovjet tisztnek a felesége. Bubifrizura, hatalmas csöcsök, íves csípő, minden megvolt rajta, ami kellett. Még a nagylábujján sem volt bőrkeményedés. Mondjuk, ez így nem teljesen igaz, mert már korábban is ismerte, volt már közöttük előzőleg is kapcsolat, szóval valójában onnan kellene kezdenie, hogy a kollégái mindannyian irigyelték őt, mert ilyen bomba nője volt. Kihordta a parkba, bizony, a szolgálati lakásba, lássa csak mindenki. Ő egyébként sosem csalta volna meg a feleségét, csak hát az asszony egyszerűen nem teljesített az ágyban. Mert tulajdonképpen ő még nős volt, amikor a ruszkival összeszűrte a

342

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

levet. Bizony. Hát, mindannyian szar emberek vagyunk, ha magunkba nézünk, na. Nincs ezen mit szépíteni. Szóval még házas volt, amikor….

Nagyobb társaság ront be a kocsmába. Egyetemisták, részegek. Összekarolva óbégatják a kezükben hordott hangszóróból bömbölő zene szövegét. Cigaretta lóg a szájukból, a pult mögött álló lány hiába hívja fel a figyelmüket, hogy bent nem lehet dohányozni. Egy szemüveges, beesett szemű, pufók arcú fiú mégis meghallja a kiabáló pultos szavait, és azt kiáltja, hogy ne legyetek hülyék, induljatok már kifelé. A társaság egy része kelletlenül, de engedelmeskedik a felszólításnak, a többiek a helyiség hátsó felébe indulnak. A játékgép mellett, egy hosszúkás asztalnál foglalnak helyet.

Mintha mi sem történt volna, Ludmilla közben tovább beszél. A válását magyarázza éppen, hogy ha rajta múlik, együtt marad a család, addig nem is feküdt le az orosszal, amíg biztossá nem váltak az asszony szándékai. Frigid nő volt a felesége, nincsen rá jobb szó. Undorította a szex. Azt mondta, fáj.

Mert sok volt neki a 21 centi. Persze, arról senki nem tehet, hogy kinek mit igényel a teste, szóval nem erőltette a dolgot. Ezért inkább kiverte magának a fürdőben, ennyi, nem szekírozta a feleségét. A ruszkival csak enyelegtek, összecsókolóztak néha, de kész, más nem történt. Aztán egyik nap bejelentette az asszony, hogy válni akar. A gyerekek az anyjukkal maradtak, övéké maradt a lakás, ő meg albérlő lett. Most is albérletben élsz, kérdezem, mire megrázza a fejét. Azt feleli, dehogy, nem élek sehol. Újabb társaságok érkeznek, kilenc óra felé jár az idő, műszakváltás. Egyre több a fiatal. Napközben is be-betérnek közülük néhányan, de kilencig a törzsvendégeké a terep. Van, aki csak megiszik egy felest, aztán megy, igaz, napjában tízszer-tizenkétszer feltűnik a pultnál. Vannak továbbá, akik sok időt eltöltenek itt, de sűrűn nézegetik a karórájukat, mintha várnának valakire, vagy valami halaszthatatlan dolguk lenne. Folyton idegben vannak, ellentétben azokkal, akik fél órát, órát társalognak semmiségekről, majd indulnak, és dolguk végeztével ismét fintorogva nyújtják át a csaposnak a sör és a féldeci árát. A helyhez leginkább hozzá tartozó kisebb csoportot az idősek alkotják.

Kicsoszognak rágyújtani, iszogatnak, de nem sokat, csak éppen annyit, amitől egy kis bizsergés támad a fejükben. Ők maradnak legtovább, némelyiküket még fél tíz felé is látni.

Ludmilla csak mondja és mondja. Nem számít, figyelek-e. A komikusabb fordulatokon nevet, a megbotránkoztató fejleményeken hőbörög, és bár arckifejezéseimmel próbálom jelezni, ha nem értem pontosan az összefüggéseket, ő nem zavartatja magát. Akkor például, amikor az orosz

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

343

nő ivási szokásait ecseteli, meg is válaszolja az általa feltett kérdést, miszerint láttam-e már olyan nőt, akinek egy liter vodka és fél liter Napóleon a napi adagja. Nem, nem láthattam, mert ilyen nincs, jelenti ki. Pedig ez a ruszki démon pontosan ennyit ivott. És képes volt egész nap szexelni. Iszonyatos baszódüh volt benne. Ivott és dugott, dugott és ivott. De csak vele. Úgy éltek, mint a házasok. És mindezt a tiszt lakásában, mert a tiszt tudott a viszonyukról, és nem volt ellenére a dolog, mert ő meg nagyon szerette a magyar nőket. Meg is kérte a friss debreceni lakossá vált férfit, hogy szerezzen neki menyecskéket. Cserébe elnézte, hogy együtt van a feleségével. Jó idők voltak azok, a tiszt még állást is szerzett neki a sok nőért cserébe. Aztán a rendszerváltáskor ennek az egésznek vége lett. Az orosz szerelem hazament.

De a nő itt hagyott neki egy csomó ékszert, hogy tegye őket pénzzé, és menjen utána, majd csak elélnek valahogy Szentpétervárott.

Ki kell mennem vécére, mondom, de megfogja a kezem. Körme alatt piszok, ujjai vastagok és hidegek, kézfeje májfoltos. Erősen szorít. Azt kérdezi, milyen nő az olyan, aki eldob magától egy ekkora szerszámot? Milyen nő az, akit még a 21 centis sem elégít ki? Azt hiszem, a feleségére gondol. És eladta az ékszereket, kérdezem. El, válaszolja. Akkor miért nem ment utána, firtatom, de erre csak legyint, majd kisvártatva hozzáteszi, hogy a gyerekeinek tett félre belőle, az idősebbik abból járta ki az egyetemet. Tanár lett. Az összeg többi része meg elcsorgott, elment piára, nőre, játékgépre. Minden szarra.

Mondom, mindjárt jövök. Felállok, átvágok az egyre mámorosabb tömegen a mellékhelyiség felé.

Vicceket mesélnek a szomszéd kabinban, aztán hirtelen csönd lesz. Mintha ütéseket hallanék. Ajtócsapódás, rohanó léptek. A mosdókagyló feletti tükörbe nézek kézmosás közben. Miért érzek szimpátiát Ludmilla iránt? Folyton ilyen alakok között találom magam. Hallgatom őket vagy én mesélek nekik, mindegy, a vége ugyanaz.

Meglepődök, mikor kilépek a mellékhelyiségből. Ludmilla a játékgépnél áll, az egyetemisták mögötte. Az öreg azt hajtogatja, most nyerni fog, csak adjanak neki lóvét, mert már nincs nála. Hogy tényekkel is alátámassza kijelentését, kifordítja zsebeit. A fiatalok adnak neki aprót, Ludmilla szépen lassan bedobálja az érméket a gépbe. Nyomkodja a gombokat, húzgálja a kart, de nem történik semmi. A fiúk nem bírják visszafogni a röhögésüket. Végül egy újabb marék aprót nyújtanak az öregnek. Ludmilla hátrafordul, hálásan mosolyog támogatóira. Észrevesz engem, int, hogy lépjek közelebb, majd újra elkezdi dobálni az érméket a gépbe. Az egyetemisták azt hiszik, osztozom

344

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

a jókedvükben, próbálnak bevonni a társaságukba, a szemembe néznek, nevetnek. Némi gondolkodás után beállok a pultnál sorakozók közé, és mikor sorra kerülök, korábbi célkitűzésemtől eltérően csak magamnak rendelek italt.

Fogalmam sincs, hogyan menthetném meg Ludmillát.

Juhász Tibor

2019/4

(Salgótarján, 1992) költő, író. Kötetei: Ez nem az a környék (versek, 2015), Salgó blues (novellák, 2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

345

Zoltán Gábor

Az áruszállító

N

em hal bele rögtön az ember. Vagy legalábbis a legtöbben jóval túlélik az első szívpanaszokat. Igaz, ismertem olyat, aki nyaralás közben, minden ismert előzmény nélkül egyszer csak összeesett, és vége volt, de az ő esete ritkaság. A másik ismerősöm, aki a lépcsőházban ájult el, már átélt egykét hasonló rosszullétet, és nem csodálkozott. Örült, hogy nem kint, az utcán csuklott össze, ahol körülállhatták volna, ahol meggyanúsíthatták volna, hogy részeg vagy narkós, és még az is előfordulhatott volna, hogy beszállítják valami rettenetes egészségügyi intézménybe.

Szóval volt minek örülnie.

A házbeli lépcső tisztább is, mint az aszfalt. Nem mintha az ismerősömnek bármi kifogása lett volna az aszfalt iránt, nekem sincs. Biciklizni, gyalogolni aszfalton a legjobb, de ha ájulásról van szó, én is előnyben részesíteném a lépcsőházakat. Nagy valószínűséggel hűvösebbek. És ha sikerül úgy esni, hogy az ember ne guruljon le, és felülre kerüljön a feje, tulajdonképpen kényelmes elhelyezésben lesz része, ahogy ennek az ismerősömnek is.

Kifakult előtte a világ, és kavargott. Lehunyt szemmel egészen jól viselte.

Abban is szerencséje volt, állapította meg később, mikor a tudata kezdett visszatérni, pontosabban tudata újrainduló működésének első terméke volt a felismerés, miszerint szerencsére nem forgalmas ez a lépcsőház, valószínűleg

346

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

senki se fog belé botlani, amíg ott hever, és fel nem tápászkodik, és a korláton araszolva el nem indul a lakása felé. Ez rendben van, nem kell majd senkivel se küzdenie, csak a gravitációval. A gravitációval küzdeni pedig méltó dolog, talán az egyetlen méltó küzdelem, amiben embernek része lehet. Az embert vonzza a föld, és az ember vonzza a földet, már ha hihetünk a fizikusoknak.

De ha valakinek, hát a fizikusoknak talán még hihetünk. Ők általában nem akarnak ránk sózni se használt autót, se életbiztosítást, se politikai rendszert, sőt rendszerint a barátságunkba se akarnak férkőzni, általában nem kívánják, hogy összekössük velük az életünket.

Ha azokra gondolunk, akiknek levágták a lábát, és most helyhez kötve várják, pontosan nem tudni, mit is, illetve tudni, de kimondani tapintatlan volna, vagy, szerencsés esetben, Rehab járgánnyal közlekednek, a lépcsőre hanyatlott férfi helyzete egészen jónak értékelhető, habár az is igaz, hogy Rehab járgányosok ilyen lift nélküli, emeletes házban nem is lakhatnának.

A lépcsőfokokat betonból öntötték, és erre a célra készített kalapáccsal recésítették járófelületüket. Jólesett a tenyerének meg az ujjainak a sok szabályos mélyedés.

Egyszer, amikor még semmi nehézséget nem okoztak ismerősömnek a lépcsők, egy szívbeteg asszonyt a karjában vitt fel a negyedikre. N.-ben történt, ahol akkoriban dolgozott, mindjárt az első év végén. Szilveszter éjjele volt, éjfél után egy-két órával, és egyszerre értek a bejárathoz, ő a lánnyal, akivel éppen összejött, és kollégái, egy idősebb házaspár. A lift nem működött. Az első fokok után kiderült, hogy a nő nem képes fölmenni, és a férfi kétségbeesett: ő se volt jól. Ha a fiú lenne olyan kedves, és visszamenne a buliba, talán csatlakozna hozzá még valaki, és akkor együtt felsegíthetnék a feleségét a lakásukig.

A fiú nem igazán ismerte az idősebb kollégát, és az asszonyt végképp nem. De csak nemrég koccintottak, és kívántak egymásnak mindenféle jót, és a férfi gratulált neki a nyereményeihez, a nő pedig minden kajánság nélkül rámosolygott. Azért kajánkodhatott volna, mert a fiú és a lány akkor, abban a buliban táncolt először egymással, és ott, mindenki szeme láttára ölelték meg egymást, és ráadásul a fiú megnyerte a tombola főnyereményét is. Megcsókolták egymást mindenki előtt, és csak azok nem tapsoltak, akik irigykedtek: néhány fiatalember, akik korábban a lánnyal jártak vagy járni szerettek volna, meg néhány lány, akik a fiúra vetettek szemet.

Szelíd, törékeny termetű nő volt a kolléga felesége. Fehér arccal állt a korlátot szorítva.

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

347

A fiú azt mondta, egyedül is meg tudja oldani. Hogy könnyebben mozoghasson, levetette kabátját, odaadta a lánynak, aztán karjába kapta a nőt.

A nő átölelte a vállát, és ő elindult vele fölfelé. Az idősebb férfi meg a lány egykét fokkal lemaradva követte őket. A fiú csupán az első tíz lépcsőfok leküzdése közben gondolt rá, hogy mi lesz, ha elbotlik, és lezuhannak. Utána már nem, csak haladt felfelé diadalmasan. Azt se bánta volna, ha nem négy, hanem öt vagy akár hat emeletet kell megtenni.

A nő szája nem volt kirúzsozva, vagy csak egészen halványan. Finom repedések barázdálták ajkait. Parfümje ismeretlen volt a fiú számára, sem azelőtt, sem azután nem találkozott olyannal, mégis, mintha valamiért eleve köze lett volna hozzá.

A fiú addig nem sokat törődött azzal az idősebb kollégával. Valahogy nem becsülte sokra. De az eset után határozottan elfogadóbb lett vele. Talán a felesége és a felesége parfümje miatt.

Mintha esküvő lett volna. Csakhogy nemsokára, amikor a fiú összeházasodott a lánnyal, őt valamiért nem vitte a karjában. Vagy csak a küszöbön kellett volna átemelnie?, töprengett sok évvel később, immár szédülten, a lépcsőre hajló fejjel.

Elváltak elég hamar, igaz, nem a gesztus elmaradása miatt, bár lehet, hogy ez is az okok között volt. Menyasszonytáncot se tartottak a lakodalomban.

Az volt a boldogság, éjfél után egy-két órával. Az asszony finom keze a vállán, az idősebb férfi hálás tekintete a hátukban, és a lány büszkesége, amiért az ő újdonsült pasija kellőképpen erős. Ők, akik megnyerték egymást a tombolán. Nyertesek és nyeremények.

Amilyen könnyen jött, olyan könnyen ment el az a nyereség. Úgy történt, hogy G.-ből, abból a városból, ahonnan a lány származott, érkezett egy ember, egy áruszállító. Meglátta a lányt az utcán, és ráköszönt, és beszélgettek. Aztán odahaza, G.-ben, informálta a szülőket, hogy a lányuk N.-ben összejött egy fiatalemberrel, egy P.-ivel, és gyakorlatilag összeköltöztek, annak ellenére, hogy a lánynak is van saját külön szolgálati lakása, komplettül berendezve.

Mondhattam volna, hogy az áruszállító véletlenül látta meg a lányt, csakhogy ez egyáltalán nem biztos. Mert lehet, hogy meg kellett látnia. Így volt megírva a sors könyvében. Vagy az áruszállító menetlevelében.

Pontosabban igazából ez volt az áruszállító dolga: nyitva tartani a szemét és a fülét, hozni-vinni a híreket.

Legközelebb, mikor a lány hazament G.-be, kérdőre vonták. Erre neveltünk?

Hogy vadházasságban élj? Nem tudod, micsoda szégyen ez?

Nem mindegy?, kérdezte a fiú, amikor a lány, ismét N.-ben, beszámolt neki.

348

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Több mint kétszáz kilométer a távolság N. és G. között.

Te nem tudod, milyenek ők. Milyen G. És nem is akarom megtudni.

Ez lett volna az egyetlen helyes válasz. De ő nem ezt találta mondani, hanem hogy ő szereti a lányt, és szívesen megismerné a szüleit, és nagyon szeretné megnézni, hol nőtt fel.

Ezen sincs semmi csodálkozni való. Tudniillik benne van az emberben, a férfiban, hogy a nőért mindent meg kell tenni. A szeretett nőért.

Hacsak nem vagyunk önzők.

Hacsak nem vagyunk úgy nevelve, hogy önzésünk természetes és magától értetődő legyen magunk és mindenki más számára.

Felemelni, megtartani.

Egész családjával együtt karba kapva magához ölelni őt, és emelni mindnyájukat, és tartani, az is benne van, hogy van ez? A politizáló nagybácsival meg a babonás nagynénivel együtt, mind?

Jaj, mondta halkan. Jaj. Ajka hozzáért a lépcsőhöz.

Pont ez az, amit az emelkedett franciák lépcsőházi szellemességnek hívnak: az embernek csak később, a rendezvényről eltávozva jut eszébe a megfelelően szellemes válasz, amivel fölébe kerekedhetett volna valakinek, az egész társaságnak, odakinn, a lépcsőházban: Nem tudom! És nem is akarom megtudni! Úgyhogy megtudta.

Csak rövid ideig voltak meg egymásnak, viszont az régen volt, és a mostani rosszulléte nem, vagy csak egészen kis mértékben hozható összefüggésbe a válásukkal, az azt megelőző elmérgesedett családi viszonyokkal, és végül, de nem utolsósorban, az áruszállítóval.

Simán lehet, hogy az áruszállító nem véletlenül nézelődött akkor az utcán: a szülők kérték fel, hogy nézzen utána, hogy viseli magát a lányuk. Megfizették!

De ez se biztos. Meglehet, neki, az áruszállítónak se volt közömbös, hogy szégyent hoz-e G.-re az a lány. Hogy romboló hatással van-e G. szellemiségére.

Mondjuk, legfeljebb egy kis költségtérítést fogadott el a szülőktől, vagy alkalomadtán valami viszontszívességet.

A fiú viszont később sem ismerte meg igazán azt az idősebb kollégát meg a feleségét. Tulajdonképpen annyi volt, négy emelet fölfelé, és a kéz a vállán.

A test sok mindenre emlékszik, például arra, hogy a karja szorításából eleinte érezni lehetett a nő aggodalmát, hogy valami baj lesz, például a fiatalember leejti, mert túl sokat ivott az este folyamán, vagy büdöset liheg az arcába, de

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

349

aztán fokozatosan engedett a feszültség, átadta magát, ahogy aztán a lány is átadta magát neki, amikor végre magukra maradtak.

Ezek legalább megvannak, mondta magában. Ha kinyitotta a szemét, még mindig kavargott a kép, és fakó volt, de már nem annyira.

Neki nem adatott meg, hogy együtt öregedjen meg a lánnyal, akit szilveszterkor megnyert. Hogy együtt szédelegjenek, küszködjenek ebben a lépcsőházban vagy egy másikban. A keze biztos szép lenne még most is.

Finom és könnyű. Jólesne, ha néha azzal a kézzel megsimogatná, legalább a homlokán.

Feltápászkodott, és a korlátba kapaszkodva elindult a lakása felé. Csukva tarthatta a szemét, vezette a korlát. És még ez se az igazi volt, mondta később, még mindig nem az igazi.

Zoltán Gábor

350

(Budapest, 1960) Bródy- és Déry-díjas író.

Legutóbbi kötete: Szomszéd. Orgia előtt és után (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

Ivan Malkovics

esti (ludas) bukolika

ВЕЧІРНЯ (ГУСЯЧА) БУКОЛІКА csöndes sötét szövi be mind mélyebb és mélyebb az éjszaka kutat ás nézd a ludak visszatérnek a lugasból: füzérük az éjen átfűzött fehér alagút a ludak mint a napok fehér krétájának csomói isten-palackozta fehér a lugasból indulnak befelé fülelnek ágaskodik jííí ide-oda gurul kidagad a gágogás ludakkal hintázik a hang odanézz:

2019/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

351

fehéren érik a fehér izzik a sárgája – nap csöndes csírája még csöndesebb reggeledik beszövik a ködök: kréta pereg ki a csomókból szerte-szétrepülnek a ludak elolvadnak a láthatárban szétoszlanak kikel a nap a lugasból csak tojáshéjak itt-ott a fűben

Vonnák Diána fordítása

Ivan Malkovics

Vonnák Diána

352

(Ivano-Frankivszk, 1961) ukrán költő, fordító, könyvkiadó igazgató. Természetlírája, mágikus realista nyelve meghatározó a kilencvenes évek óta. Az itt közölt vers Iz janholom na plecsi (Egy vállon ülő angyaltól) című 1997-es kötetében jelent meg.

(Budapest, 1990) antropológus, Budapesten és Angliában él. Prózát ír, ukránból és angolból fordít.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/4

HUllÁMVERÉS

Fotรณ: Burger Barna

Bartók Imre

Lépcső a homályba Pár év alatt kiürült a panteon. Aki még ott van, az is mintha már venné a kalapját, miközben odakint kisebb tumultus alakult ki a várakozók között: van, aki bejutna – kopog, de mit vár, vajon ki fog ajtót nyitni? –, van, akit talán csak a szél sodor a bejárat felé. Az emberanyag cserélődését persze ideológiai váltások is kísérik. Levegőt vesz, felkészül, kórusban: „A posztmodernnek vége, éljen a történet, éljen a valóság! Az olvasó emancipálódott, és visszaköveteli magának a régi örömöket!”

Eljövőben tehát a visszarendeződés, a felmelegített törzsi rituálék kora. (Dehogy: már rég eljött.) Az irodalom többé nem piknik, hanem közkonyha. Akik „odabent” vannak, megbízható szakácsok, arányérzékük kiváló, értenek a kín nyelvén.

(A gasztronómia és az irodalom azonos: mindkettő a fájdalom művészete.)

Szómasszőr, szövegduzzasztó, kisiparos, zseni, sok hülyeséget lehet mondani, mintha egy „foglalkozásról”, „hivatásról” lenne szó, mintha sosem volna elég a könyv fétiskaraktere, de még egy derűs-szomorú oszlopszentet is kötelezően mellé kell képzelnünk. Bárminek is tekintjük, a lényeg, hogy legyen odabent, odafönt, tiszteljük, és tanulhassunk tőle. Az mégsem lehet, hogy a panteon kiürül.

Mégsem lehet, hogy mindez véget ér.

Pedig volt egykor máshogy is, volt egy évszázad, amelyben „az irodalom gyanúba keveredett”. (Az angol lobogó) A háború után mindenképp, de feltehetően már előtte is, Kafkánál, sőt Thomas Mann-nál is, aki e gyanú hamiskártyása: polgári-írói éthosza már tud önmaga fenntarthatatlanságáról. Persze Kertésznél is ezzel a gyanúval kezdődött minden – a nyomasztóan könnyed, megélhetési vígjátékokkal. A gyanú totalizálódik, egy teljes társadalmi felületet, az irodalmat, az önazonosság és az emlékezés lehetőségeit egyaránt érinti. Nem úgy van az, hogy megmászod a hegyet, kis Sziszüphosz, és közben boldog vagy, mert hát az út maga a cél, küzdés az élet, mindez maga az alkotás – korántsem. Nem úgy van az, hogy boldog vagy, esetleg mások a hegy lábánál boldoggá képzelnek. Éppenséggel szenvedsz és hazudsz folyamatosan, ömlik belőled a hazugság, mert ezzel a súllyal a hátadon nem lehet beszélni sem, ha mégis, szörnyű zagyvalék

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

355

hagyja el csupán a szád. Nincs mű az élettel szemben, amit feltarthatnál egy tükör elé, vagy átnyújthatnál ezüsttálcán az olvasónak. (Az „olvasó”: a minden fényt elnyelő fekete lyuk. Az olvasó az író legnagyobb hazugsága. Pfúj.) Csak az élet totalitása van, az élet mint katasztrófa, amelynek viszonylatában az irodalom: zavar és irritáció. „[H]iszen nem vagyok irodalmár, sőt már régóta nem szeretem, és nem is olvasok irodalmat.” (Uo.) Kicsit más ez, mint koccintózni a könyvhéten, de ezt persze – utóbbit – nem lehet számon kérni senkin. Attól még lehet undorodni, magamtól, a magam másikjától – ismét az olvasó és az ő pusztító komfortigénye. „A műélvezetben rejlő erkölcstelen. A közönség nem elszenvedi a művet, hanem gyönyörködik benne.”

(Gályanapló) Nem is fekete lyuk tehát szegény, hanem egyenesen áruló. A katasztrófa kollaboránsa. Ha van valaki, akivel az írónak nincs és nem is lehet dolga, az éppen az olvasója. Különben is: „A regényírást választani, ez: egyszerre az agressziót és a vezeklést választani.” (Uo.) Mi mást valósítana meg a Sorstalanság is, mint éppen ezt? „A lényeg nem a stílus sajátossága, eredetisége, hanem funkcionalitása […] kissé körülményes, túlpontosító, a mondatok ritmusa időnként megtörik” – így korai és máig érvényes elemzője (Spiró György: Non habent sua fata). „[A] cselekedetek ilyen mértékű felbontása óhatatlanul nevetségessé [sic!] teszi az alakok viselkedését.”

Ez már a horror vacui humora. Felbontás, szétszálazás, taxonómia: nem az észlelés fenomenológiájának szellemében, hanem egy szándékosan túljáratott képi logika szerint: „[A] körülöttem zajló események – és így én magam is mint esemény – töredékes képekre, benyomásokra hullottak (hullottam) szét. De a kameralencse, amely ezeket a zavaros képeket, hangokat, sőt gondolatokat is összefogta, még mindig, gyötrelmesen és megszüntethetetlenül én voltam”. (Az angol lobogó) A „természetesen” mint kulcsszó, egyúttal mint a természet tagadása. Egy agyonvert, ronccsá tett, tönkrement nyelv. Ami marad, azt költők bontják szét.

Botrány, ha megtörténhetett, szent, ha megtörtént. Idő és unalom, az idő mint unalom. És aztán szükségképpen újra felépülnek a formák: a katasztrófa mint szépség, nem a 19. századi, nem is a rilkei értelemben. Nem kezdete ez semminek: „Először nem egész tudtam mire magyarázni a dolgot: valahogy mind [az őreink] igen szépek voltak, legalábbis az én szememben.” (Sorstalanság) Ez minden, csak nem halálesztétika. Még csak nem is a perspektíva változik; maga a szemgolyó alakul át. A magyarázat persze, ha úgy tetszik, kézenfekvő: „Aztán jöttem csak rá, egy s más jelből, hogy mi változhattunk meg, természetesen [sic!], csak hát ezt nehezebben észleltem.” Nietzsche Sils-Mariánál még tényleg Dionüszosszal találkozott, és a nyomában Thomas Mann is mitizálja a halált – Velence nekropolisz, ahol még egyszer utoljára kiélesednek az érzékek, és kaphatunk valami édes

356

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

könnyűséget, néhány elsuttogott szót az élettől. Itt mindennek persze nyoma sincs, még akkor sem, ha „[r]égi szokásainkat új helyekre is magunkkal visszük”.

(Uo.) Helyette a lelkiismeret, a régi életnek ez az abszurd reziduuma, ami felébreszt hajnalonta. A bizonyosság, hogy nem szabad elaludni az appelt. És végül természetesen a honvágy. „[M]int valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság”. (Uo.) A mű egyszerre sziget, sehova-semmibe sem illeszkedő nyelvi alakzat (az első mondat is utalhat erre), ugyanakkor mégis világirodalmilag is beágyazott.

A regényt mintegy Camus keretezi. Ma nem mentem iskolába / Ma halt meg anyám. És Sziszüphosz, akit boldognak kell elképzelnünk. Csakhogy a mitológiai Sziszüphosz nem a semmiért kapta büntetését; neki sorsa van, az újra és újra legördülő kődarab, ha úgy tetszik, maga a sors. Kőszikla? Köves Gyuri, tessék.

Folytatni ezt a folytathatatlan életet, immár nem mint irodalmat. Egy szocialista bevásárlókocsiban görgetni előre egzisztenciánk roncsait. (Innen nézve jobban érthető a honvágy is. Inkább Buchenwald, mint a Skála áruház. Inkább Dachau megbízható füstoszlopa, mint a fekete autó, amelynek érkezése bizonytalan.) A tábor áldozatainak nincs sorsuk. Az nem sors – György Pétert idézem –, hogy egy kéthetes csecsemőt tiszta erőből hozzávágnak a barakk falához. Nem következik sem a zsidóságból, sem az emberi mivoltból, semmiből. (Ad notam „Sorsok Háza”: de facto holokauszttagadás.)

Mit lehet/szabad/kell ebből megírni? Milyen lehetőségei, „feladatai” maradnak még ezután a gyanúba keveredett irodalomnak? Az írásban kifejeződik például „a remény gyűlölete” (Gályanapló), a reményé, amellyel persze még mindig nem sikerült teljesen végezni. Mégiscsak az írás rendezi igazsággá azt a valóságot, amit szilánkossá tört a tapasztalat. „A stílus: látni” (uo.), továbbá az írás egy zsarnoki akarat kifejeződése – nem úrrá tesz a kudarc fölött, csupán tudatosítja azt. Nem Kertész, hanem Ancsel Éva, de Kertész nélkül ez a bekezdés talán nem született volna meg: „A kudarc a valóság egyenes beszéde”. Ezt a belátást árnyalja ugyan, hogy a jelen torz és hazug, ennyiben – mint valóság – egyenesen elbeszélhetetlen.

Az irodalom mint jelen(lét), az irodalmon keresztül kiharcolni vágyott jelenlét: alakoskodás. Ami evidensen elkerülhetetlen, lévén rajta kívül nincs más, hiszen az írás az emlékezet formája, emlékezet nélkül pedig nincs én. Mégis, ez az írás alakoskodás, és hát micsoda megdöbbentő és letaglózó alakoskodás tulajdonképpen a Sorstalanság egész narrációs technikája, minthogy Kertész életművének tételmondata – így Pályi Márk Az írástudók árulása című esszéjében – súlyos egyszerűségében csupán ennyit állít: „Bemocskolódtam”.

Hosszan lehet még morfondírozni azon, mit jelent(ett) mindez a magyarság(a) viszonylatában húsz, tíz vagy öt évvel ezelőtt, mit jelenthet most; az inkriminált

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

357

interjúk, a naplókban és nyilatkozatokban szabadjára engedett (ön?)gyűlölet, a Szent István Rend elfogadása és így tovább – de ennél most talán relevánsabb kérdés, hogy milyen irodalomfelfogás származik mindebből. A nyelvnek milyen maximái vannak/lehetnek még, amelyeknek meg kell (?) felelni. Nyilvánvaló tehát, hogy egy bemocskolódott nyelvről van szó – még akkor is, ha „csak a nyelv maradt”, mint Celan mondja; ez a nyelv többé nem az, aminek egykor hittük.

Gyanúba keveredett, igen, de gyanúba keveri azt is, aki használja. Mindenkit, és nincs kibúvó a hallgatással sem, hiszen itt már a hallgatás is retorika. Így aztán nem lehet nem írni, nincs hova tovább hátrálni az írásból: az irodalom kétségkívül van, mert nem tud nem lenni, de nem mint intézmény, nem mint művészet, sőt nem is mint kommunikáció. Az irodalom egy szimptómaegyüttes, egy megbetegített nyelv jajkiáltása, nagyjából az, ami Phalarisz bikájából szól. Nem kevesebbről van itt szó, mint hogy Kertész nyelvileg-ideológiailag is idomul a nácikhoz, csakhogy ennek nincs semmi köze a „sértettséghez” (Radnóti Sándor) – hiszen erről szólnak már a korábbi művek is.

Nem a tábor elviselhetetlen, hanem a hétköznapok, amelyek gesztusai a tábort idézik. Illetve: bármilyen borzalmas leírni, de a fekete autó bizonyos értelemben rosszabb, mint a gázkamra, hiszen amíg az utóbbi „csak” az élettől foszt meg, előbbi a lelket is elpusztítja, lassú, ráérős, ütemtelen csámcsogással. Radikálisan új politikai-esztétikai-morális perspektívát nyit mindez a „hétköznapok”, a „valóság” ábrázolásához, elemi undorral utasítja el a provincialitás minden formáját, a borgőzös, szomorú-bölcs k-európai ironizálgatást, a humanizmus minden paródiáját. Egyetlen problémája, hogy mint esztétikai program, lényegében megvalósíthatatlan és/vagy folytathatatlan; tulajdonképpen Kertésznek is – terjedelmi szempontból – már-már riasztóan visszafogott az életműve, inkább villanásai, gesztusai vannak.

A Kertész-recepcióban olykor elhangzik, hogy Magyarországon nincs Kertészrecepció – nem véletlenül. Kertésznek itthon nincs irodalmi kontextusa – az említett Kafka, Camus stb.; mindez önmagában nem alkot olyan kontextust a számára, amely beágyazhatóvá tenné –, nem integrálható semmilyen (nemzeti?) hagyományba, belátásainak érvényesítése pedig szükségképpen minimum az elmúlt száz év teljes re-, még inkább dekanonizációját vonná magával. „A szocializmus évei alatt egyetlen államilag engedélyezett könyvet sem olvastam el.” Lehet hüledezni ezen, de minek. A program (?) egyértelmű: mindent felégetni, mindent eltüntetni az útból. Stunde Null, de nem egy díszvacsorán tett bejelentés révén, nem mozgalmi eufóriában, hanem a bemocskolódás tudatában és annak szégyenében. „Súlyos depresszió. Jólesik. […] A boldogtalanság végső soron boldogság, természetesen.”

358

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

(Gályanapló; Kiemelés tőlem – B. I.; félelmetes a Sorstalanságból ismert bizarr-üres, és mindeközben egy egész történelemfilozófiát összegző töltelékszó rákapcsolása erre a kvázi-esszéisztikus naplónyelvre.) Hiszen még a bemocskolódás mellett is van valami halvány – kafkai? – remény – gyűlölt remény – arra, hogy megkerüljük a hazugságot. „Tegnap a Todesfuge legépelése. Mialatt gépeltem, ez a csodálatos szöveg egyre csodálatosabbnak bizonyult: egyetlen szó árulás sincs benne.” A teljes megsemmisülés tudatában is igaz lehet: „Nichts ist verloren” („Semmi sincs veszve”: Celan: Engführung).

Ha innen nézzük, pislákol itt még valamiféle hit az írás lehetőségében – de nem „az irodalomban” –, és ez nem kevés. Persze, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – „Meredek lépcső visz le a homályba.” (Sorstalanság) –; némi segítséget jelent, hogy a pokol közel van. A pokol az utca. A pokol a nyilvánosság.

A pokol a másik influenszer. Kertész Imre eltűnőben, de hát mi ebben a meglepő? Életműve körülbelül ugyanabba az embrionális állapotba tér vissza, mint a Sorstalanság megjelenésének idején: nem a teljes ismeretlenség ez – ami később kreált túlzás –, de valami nyugtalanító dermedtség, kövesülés. Nincs, talán nem is lehet már olvasója. Üressé lesz tehát a panteon, és ha egy napon újra megtelik, jó eséllyel senki sem ismer majd rá. A tapasztalat emléke, amelyből egykor ez az életmű megszületett, törékenynek bizonyult – ezt ő maga tudta a legbiztosabban és a legkorábban.

Visszatérni hozzá egyszerre lehetetlen és szükségszerű – hacsak nem gondoljuk, hogy szégyen nélkül meg lehet úszni a bemocskolódást. Hogy vissza lehet fejteni az irodalmat a tudatlanságba, a szolgáltatás szervilizmusáig, hogy újra tündököljön a megyebál, ahol egymást intézményesítő aktorok táncolnak a gépzongorára.

Apropó zongora: „A c-moll (op. 111.) szonáta 2. tételének az a szakasza, ahol eltűnik, ahonnan kiszökött, ahol hiányzik a téma (»Wiesen-grund«), és a zongora megpróbál nélküle létezni: vegetál, tétován bolyong, borúsan mereng az éjszakai holdfényben stb. Aztán, amikor a nélkülözés már-már elviselhetetlen, hatalmas erővel visszatér, hogy nemsokára meghaljon. Ki ír ma ilyet? És miért nem?” (Gályanapló) (Az idézetek a Digitális Irodalmi Akadémiáról származnak.)

Bartók Imre

2019/4

(Budapest, 1985) író, kritikus. Legutóbbi könyve: Jerikó épül (2018).

hÉvíz /

Hullámverés

359

Czókos Gergely

Az üszkösödés filozófusa Művei erényei ellenére Emil Cioran ma szinte teljesen ismeretlen, különösen az angolszász világban. Legújabb kori elismerése – ennek tükrében – a lehető legváratlanabb helyről kapott komoly lökést: az amerikai filmipartól. Rust Cohle (Matthew McConaughey) a True Detective első három részében egy komplett Cioran-kurzust prezentált. Az egybeesés nem véletlen. Az író Nic Pizzolatto ugyanis az „örök kedvencei” közé tartozó Cioran műveit nevezte meg egyik fő ihlető forrásként a nihilista-pesszimista nyomozó karakterének megformálásában.

A kis dél-erdélyi település, Resinár ortodox pópájának a fia már huszonkét éves korában a halál szakértőjeként hivatkozott magára, majd – már túl a hatvanon – a következőképpen fogalmazta meg egymondatos CV-jét: „Ha a világ iránt érzett undor önmagában elegendő lenne a szentség elnyeréséhez, nem látom be, hogyan kerülhetném el a kanonizációt.” Ezzel nagyjából mindent elmondott magáról. Persze próbálkozhatunk további hangzatosnak szánt meghatározásokkal. Az örök vasárnap délutánok apologétája, „formulákká korcsosult zokogásai” másnaposa, a munkakerülés szentje, a „mi végre” rögeszmése, csatornagondolkodó, hivatásos csalképhentes, a Kárpátok Schopenhauere, aki görcsösen kapkod „a zsákutca gyönyöre” után, vagy sztilita, akit az oszlopjától is megfosztottak. Saját magát Flaubert nyomán így jellemezte: „Misztikus vagyok, és nem hiszek semmiben.” „Kontemplatív nihilista” – írták róla egy 1969-es Le Monde-cikkben. Alighanem az egyetlen ember, aki ugyanolyan elragadtatással tudott beszélni a magyar nótáról, mint Bachról. (Előbbi esetében mentő körülménynek tekinthetjük, hogy nem értette a szöveget.)

Cioran alapélménye a betegség, amely a „kegyelem-nélküli-látás felé törekvés” kulcsa. Évtizedeken át hangoztatta: a megértés előfeltétele a szenvedés.

A kamaszkorában a „filozófia madárnyelvéért” rajongó fiatal azután ábrándult ki a bölcselőkből, hogy egyikük sem kínált enyhet súlyos inszomniájából fakadó kétségbeesésére. Kénytelen volt megállapítani, hogy a szellem felépítményei valódi megmérettetéskor ritkán mutatnak erőfölényt. Erre az élményre

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

361

vezethető vissza a rendszer- és elméletalkotásokkal, és egyáltalán mindenféle definícióval szembeni mély idegenkedése, aforisztikus kifejezésmódra való hajlama. Mert mégiscsak szellemi sarlatánság kozmoszt csempészni oda, ahol – ha a megszokottnál nagyobb alapossággal vallatjuk a valóságot – káoszon kívül mást nemigen fedezhetünk fel.

A belátás ellenére a 30-as években Cioran – sok kortársához hasonlóan – a „nemlét elé homlokzatot emelő” szó és a mozdulat megváltó erejébe kapaszkodva kereste a kiutat a kétségbeesés csúcsairól. Bár tudta, hogy „a tér kísértései morajló mozdulatlanságok”, határozatlan időre ad acta tette a benne megbúvó fenevadak háziasításának projektjét, és a román szélsőjobboldal ideológusa lett. „A létezés elé kitűzött célok közül, ha szemügyre vesszük őket, melyik nem bohózatba vagy hullaházba illő?” – tette fel időről időre magában a kérdést, és a jövőkísértések rikkancsának szerepéről lemondva végleg felcsapott a „tolongó hús hiábavalósága” (Rüdiger Safranski) hirdetőjének. Párizsban telepedett le, hogy a „lírába bujtatott leprát” – a fanatizmust – hátrahagyva a „babonák híján szétrohadt lelkek végtelenjébe”, az unalomba száműzze magát. Nyelvet váltva megtagadta múltját, és közreadta az élveboncolás füveskönyvét, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy végképp anakronizmussá avassa a „csipkevilágmindenséget”. Megszületett „a koncentrációs táborok kora és a kollektív öngyilkosság prófétája” – írta róla Maurice Nadeau. Ám legalább akkora hiba lenne A bomlás kézikönyvét pusztán saját kora eseményeinek tükrében vizsgálni, mint egész későbbi munkásságát kizárólag (!) korábbi, nehezen védhető felindultságai meg nem történtté tételére irányuló kísérletként értelmezni. „Egy kort elutasítani vagy elfogadni puszta szeszély kérdése: a történelmet kell egy az egyben vagy elfogadni, vagy elutasítani” – szögezte le kijózanodva. A történelem a logikát felváltó epilepszia, „vérgőzös végeredménye annak, hogy [az ember] nem hajlandó unatkozni”. „…hamis Abszolútumok felvonulása, az ürügy nevében emelt templomok sora, a szellem megalázkodása a Valószerűtlen előtt.” Mindebből értelemszerűen következik, hogy csak az lehet forradalmár, „aki magát a létezést kérdőjelezi meg: mind a többiek, élükön az anarchistákkal, a fennálló renddel paktálnak”.

Amikor egy rendkívül naprakész nőismerőse szemére vetette, hogy elutasít minden, a második világháború után bekövetkezett történést, kénytelen volt kijavítani: „Tévedett a dátumot illetően: mindent elvetek, ami Ádám óta történt.”

A katasztrófa felfejtésében olykor nem állapodott meg a bűnbeesést megelőző pillanatnál: „Aki még sohasem irigykedett a növények létezésére, az értetlenül

362

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

haladt el az emberlét drámája mellett.” Máskor a szervetlenig jutott („Minden, ami él, zajt csap. Micsoda érv az ásványok birodalma mellett!”), vagy meg sem állt a teremtésig: a világegyetem tragédiája, hogy a létezés neofita lendülete elsöpörte a „nemlét ortodoxiáját”. Időnként még a feltétlenbe is belekötött: „Az örökkévalóság? Hiszen az pusztán Isten gyengélkedése.”

Cioran létező belső igényből táplálkozó, félig-meddig tudatosan gerjesztett legendákkal átszőtt aszkétaszerepében a senkivé válás arroganciája, az irtózat és kompromittált előélete felfejtésétől való félelme keveredett némi romantikus kiállással és a nietzschei esztétikai életigazolás-pecsét utáni sóvárgással.

Következtetései radikálisak, gesztusai szélesek, pózai a barokk szentábrázolásait idézik. Eksztázisaiból építkező apokaliptikus szövegpárlatait olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha János egy felemásan sikerült drogelvonó után újraírta volna a Jelenések könyvét. „Gondolattörmelékeiben” (Eugene Thacker) a kontúrok túlhajszoltsága azonban jótékonyan törik meg a megszólalás staccatóján, bőven megfelelve a Jules Renard-i maximának: „Egy jegyzetnek többet kell mondania, mint egy oldalnak, különben fölösleges.”

Nála nagyobb mesterségbeli tudással csak kevesen stilizálták gasztronómiai ínyencséggé a döghúst. Tim Parks szerint egy Cioran-aforizma „egyfajta érzéstelenítő”, amely kéjteli kedvteléssé szelídít egy begyulladt sebben megforgatott tőr okozta kínt. Szövegei nem valók a bábjáték pedantériájához szokott füleknek. A létezés peremvidékén tengődő mizantróp gúny tárgyává tette a „természet eretnekei” által összetákolt flitterpurgatórium összes dekorációját. „Az élő meghatározása: ami még nem bűzlik.” Az élet „öngyilkosságnélküliség”, az „anyag széphistóriája”, az ember „fantomokba szerelmes porszem”, a szépség „pusztán a rügyekben páváskodó halál”, a szerelem fensége pedig „elválaszthatatlan a húgycsövektől: az ürítéssel rokon elragadtatások, a mirigyműködés mennyboltja, a testnyílások röpke szentsége…” Mivel „az igazságok átverések, a szenvedélyek pedig szagok; végső soron csak a hazugság vagy a bűz között választhatunk”.

Isten menekvés a tudomány által felfestett igazság „gyilkos banalitásától”, „beleink nyugtalanságának és gondolataink korgásának gyümölcse”, aki a legvédtelenebbekre csap le. Más beszélgetőtárs híján találjuk ki, ám „a dialógus gyávasága” a „legcsúfosabb megfutamodás a szellemi tisztesség követelménye elől”. Mindeközben világos: Cioran az eddigi legkielégítőbb megoldás elvesztését fájlalja legjobban. Az Istenben-feloldódás képességének elvesztése „életünk minden pillanatát olyan imává [alakítja át], amely soha nem hagyja el ajkunkat”.

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

363

Cioran – levezeklendő, hogy egykor megalkotta saját, „emésztőgödör felett megálmodott végtelenjét” – különösen szenvedélyesen bírálta a messiásepigonként fellépő imposztorokat, a nagybetűk készlethalmozóit.

Miközben maga is ex cathedra hangoztatta saját – igaz, minden fenséget nélkülöző – igazságát, kijelentette: „…maga a Sátán is színét veszti ahhoz képest, aki birtokolja az igazságot...” A próféta az emberi magány szatírja, aki saját nyomorából meríti a másokra kiróni szánt abszolútumadagot. „Ha próbálsz megtéríteni valakit, sohasem azért teszed, hogy elősegítsd a megváltását, hanem hogy ugyanolyan szenvedést szabj ki rá, mint amilyen neked is osztályrészed.”

A szentek, hősök és mártírok kiugrott fűszeresek, közjegyzők és házmesterek. „A gyűlölet és az esemény szinonimák” – jelentette ki az utópiák édenkertdélibábjai ellen érvelve. Ráadásul ami „a nagy kérdéseket illeti, semmivel sem vittük többre őseinknél és közvetlen elődeinknél”. A haladás fogalmára a két szuperhatalom közötti űrverseny leghisztérikusabb éveiben is a „Bukás modern megfelelőjeként”, a „kárhozat profán változataként” tekintett, mivel hiába hódítottuk meg az univerzumot, az idő cselédei maradtunk.

Az evidenciákat figyelmen kívül hagyó önáltatás forrása a remény. Pedig a szónak már a felvetése is nevetséges. „Valamivé válásunk virágzó pályája: dicsőségesnek látszó út a kudarc felé…” És mégis, „mindaz, ami a földön végbemegy, abból az illúzióból fakad, hogy az ürességben elérhető a teljesség, hogy a semmi valamiféle rejtélyt takar…” Ám „akik mindenhol a »titkot« keresik, nem hatolnak le szükségszerűen a dolgok mélyéig. A »titok« és az »abszolút« szavak leggyakrabban csak a szellem grimaszai.”

Már csak emiatt is igaztalan – részben – Cioranra gnosztikusként hivatkozni.

Kétségtelen, taszította a hús diktatúrája: a nem-cselekvés számára azt jelentette, hogy „az ember magában a teljes múltat, évezredek munkáját eltörli”, de tisztában volt azzal is, hogy a felszabadulás csak „végső zsákutca”. Hangoztatta, hogy a teremtés („az első szabotázscselekmény”) és főképp a bűnbeesés óta lezajlott események sora érthetetlen, ha nem az ördög művének tartjuk, ellenteológiája felmutatásával azonban csak félkövérrel szedte az Idő botrányát.

A bevett megváltásszcenáriók kivitelezhetőségét illetően végképp nem áltatta magát. Fonák üdvtanában nyoma sincs a gnosztikus tanok egyik legfőbb ismérvének, a titkos tudásba való beavatással elnyerhető kegyelemnek: „Annak bizonyossága, hogy nincs megváltás, maga is a megváltás egy formája, valójában ez a megváltás. Ebből kiindulva megszervezhetjük az életünket és létrehozhatjuk történelemfilozófiánkat: a megoldhatatlan mint megoldás, mint az egyetlen kiút.” Mi másba menekülhetnének azok a „tartásos tetemek”, akiknek

364

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

már semmi más nem tudja melegíteni „lelkük Szibériáját”, mint a „hiábavalóság örömébe”?

Metafizika híján marad annak halála, az irónia és a gúnykacaj. Ciorannál szórakoztatóbb fekete humorral kevesen intéztek petíciót a mindenséghez. „Stand-up-gyakorlatok a pokol kapujában” – írta aforizmáiról Rob Doyle. Életvezetési tanácsait látva csak értetlenül állhatunk azelőtt, miért nem sorakozik a self-help bookok polcain a Cioran-összes. Látogassunk temetőket, gondoljunk magzatmúltunkra – ajánlotta. Vagy képzeljük el, ahogyan saját temetésünkön mozdulatlanul fekszünk a koporsóban. Annak érdekében, hogy a nap folyamán ne kelljen túl sokszor ehhez folyamodnunk a ránk törő pánik és szorongás közepette, legjobb, ha rögtön ezzel kezdjük a napot.

Cioran legjobb formájában egy ellenapostolmaszkot magára aggató pszichológus, aki a mindenáronba belefáradtaknak, a döbbenetükben mozdulatlanul maradtaknak nyújt vigaszt a semmi kendőzetlen felmutatása révén. Amikor már a legutolsó tejablak sem takarja el a kilátást, akkor jön el Cioran ideje. Minden mondata a magány vállalásának össztársadalmi elutasítottságától és az elesettségérzés takargatásának kényszerétől megcsömörlött ember hosszan visszafojtott sikolyának legitimálása.

Lélekgyógyászként gyakorlati eredményeket is fel tud mutatni. Egy fiatal japán lányt egyik kötete mentette meg a végső következtetés levonásától.

Nem véletlen, hogy egy Cioranról szóló YouTube-videó alatt a legtöbb tetsziket a következő komment kapta: „Most komolyan, ha igazán depressziós vagy, olvass Ciorant. Elérte, hogy elfogadjam, méghozzá egy kis büszkeséggel, a kétségbeesésemet.”

Cioran minden illúzióval leszámolt. Azzal is, hogy minden illúzióval le lehet számolni. Bár tudta, a konkrétumok előtt a „remény bohócjelmezei” feltétel nélkül kapitulálnak, teljesen ő maga sem tudott elszakadni tőlük: „Ami a halált illeti, szüntelenül a »titok« és az »abszolút semmi«, a piramisok és a hullaház között ingadozom.” A létezés vallásos gesztus. Valójában az általa a napi rutin részévé tett átkozódás is csak „az élethez való ragaszkodás a rombolás köntösében; egy hamis nihilizmus. Hiszen csak akkor szitkozódsz, ha helyed tökéletesen biztosított az értékrendben.” Így még az ürügyirtás mániása is eljuthat a könyvírásig. Az élet irracionalitása, „titokzatos vitalitása” félrenézésre ösztönöz. Bűnrészessé tesz minket saját nyomorunkban. „Levegőt veszek: bőven van miért lecsukjanak.”

Cioran vallotta: az ember csak önmaga eretnekeként, kételyeivel és gyöngeségeivel szembenézve lehet szabad – szabad egy sivatagban.

Gondolkodói magatartását éppen ezért élete végéig meghatározta „az őrület

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

365

lírája és az elfogadás prózája” közötti ingadozás. „Az erőszak és a kijózanodás között őrlődve úgy érzem magam, mint egy terrorista, aki – amikor a balhé kedvéért kimegy az utcára – megáll útközben, hogy megvitassa a Prédikátor könyvét és Epiktétoszt” – írta egyik aforizmájában.

Ebből a kettősségből merítik erejüket paradoxonjai, amelyek az emberlét alapvető ellentmondásaira rámutatva nyerik el érvényüket. „Annak érzése, hogy a minden vagyok, és annak bizonyossága, hogy a semmi” – ebben a „rendkívül banális formulában, a kiterjedés és a bukás (…) szintézisében” fogható meg az ember tragédiájának leglényege. Mert hiába vagyunk tisztában saját jelentéktelenségünkkel, nem merünk szembenézni vele. Menthetetlenül önmagunk dogmatikusai maradunk.

Cioran – ahogy mindenki más – csakis kontradikcióiban, nézetei és hajlamai összeegyeztethetetlenségében önazonos. Ezen tapasztalatából fakadt meggyőződése arról, hogy nem önmaga ura, énje pedig fikció. A szabad akarat és a központi, tudatos vezérlő én létezése illúzió: két olyan, a buddhizmusban gyökerező megállapítás, amelyeket az idegtudomány és az evolúciós pszichológia eredményei mélyen alátámasztani látszanak. „Érzem, hogy szabad vagyok, de tudom, hogy nem” – írja Cioran. Szabad akarat csak a felszínen létezik, ha mélyre ásunk, nyomát sem találni: „Nem kívánt jelenem lebonyolódik, azaz lebonyolít engem; ha már parancsolni nem tudok neki, hát megjegyzéseket fűzök hozzá…” Az agyban a darwini logika farkastörvényei uralkodnak, az egymással rivalizáló „modulok” versenyében ősi parancsok döntenek – ezt már Robert Wright tudományos ismeretterjesztő könyvében, A buddhizmus élő igazságában olvashatjuk.

Senki sem felelős sem a létezéséért, „és még kevésbé azért, hogy az, ami”, mindennek ellenére az ember folyamatosan ítélkezik. Sőt, élni „annyi, mint felbecsülni, mint ítéleteket mondani”. Az állítás tudományos értékének igazolása végett ismét Wrightot idézzük: „A természetes kiválasztódás szemszögéből az észlelés lényege, hogy szervezetünk (…) releváns információt dolgozzon fel (…) a tekintetben, hogy mi segíti elő a gének átörökítését.” Majd „úgy regisztrálja e relevanciákat, hogy pozitív vagy negatív értéket tulajdonít az észlelt információnak. Úgy terveztettünk, hogy megítéljük a dolgokat, s hogy az ítéleteket érzésekbe kódoljuk.”

Hogy Cioran gondolatai a 21. századra sem veszítettek érvényükből, az is jól mutatja, hogy tudományos körökben megjelent a neuroegzisztencializmus fogalma. Ennek lényegét Owen Flanagan és Gregg D. Caruso a következőképpen foglalják össze: „…a 21. századi [ember] afölött érzett szorongása, hogy a kortárs

366

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

idegtudomány (…) megerősíti Darwin 150 éves üzenetét: azt, hogy az emberek (…) száz százalékban állatok. (…) A halál a vég, mivel az agy leállásával a tudat is megszűnik. (…) Többé semmi okunk hinni egy nem fizikai énben, amely ellenőrzése alatt tartja a cselekedeteket, és amely független a determinisztikus természeti törvényektől. (…) biológiai rendszerek vagyunk, (…) akiknek értékei a kultúra és a biológia véletlenszerű termékei.”

Az üszkösödés filozófiáját megteremtő moralista élete végéhez közeledve – belefáradva, hogy a jogorvoslati lehetőségek száma bántóan limitált – felhagyott a mindenséggel való nyilvános perlekedéssel. Még megérte, hogy saját maga cenzúrázhassa elhúzódó pironkodása elsődleges felelősének (Románia színeváltozása című 1936-os kirohanásának) új román kiadását, aztán egy napon a járdaszegélyén ülve találtak rá a Latin negyedben. Képtelen volt felidézni, hol lakik. Később már barátait sem ismerte fel, és beszédkészségét is elvesztette. Hosszú felháborodása 1995. június 20-án ért véget. Egy párizsi kórházban vált közönyössé.

Czókos Gergely

2019/4

(Margitta, 1987) szerkesztő, exárufeltöltő. Szeretné, ha valaki megmentené a bályoki kastélyt.

hÉvíz /

Hullámverés

367

Fotรณ: Florida Historical Society

M. Nagy Miklós

Két örök szentimentális

Jack Kerouac halálának ötvenedik és Sebastian Sampas halálának hetvenötödik évfordulójára

Allen Ginsberg szerint az úgy volt,1 hogy valamikor 1950-ben vagy ’51-ben Kerouac és John Clellon Holmes, nyilván már nem először, arról beszélgettek, milyen is az ő nemzedékük. Jack, aki nagyjából ekkor írta az Úton első (vagy ki tudja, hányadik) változatát, minden egyéb ágas-bogas ambíciói mellett (amiket a kamaszos „világmegváltás” szóval lehet összefoglalni) nemzedékének hangja is akart lenni. Már 1945-ben, miután elkészült az És megfőttek a vízilovak című kisregénnyel (melyet Burroughs-zal közösen írtak), így fogalmazott nővérének egy levélben: „A maga kategóriájában – mint nemzedékünk »elveszett« részének kemény, őszinte, szenzációsan reális portréja – jó könyv…”2 Árulkodó talán, hogy egyszerre mondja „szenzációsnak”, illetve szimplán „jónak” a könyvet – az önértékelésnek ez a bizonytalansága jellemző volt rá mindig, s talán részben ebből fakadt, hogy olyan mélyre le tudott menni irodalmi anyagért, és hogy olyan érzékenyen – azaz sértetten – reagált mind a viszonylag későn jövő sikerre, mind arra, hogy ez a siker soha nem jelentette (legalábbis az életében) az amerikai irodalmi kánonba való befogadtatást. Szóval, ahogy Ginsberg meséli, ’50-ben vagy ’51-ben, Kerouac így válaszolt a „megtalált” vagy „angyali” nemzedékről beszélő, felpörgött John Clennon Holmesnak: „Ah, nem több ez, mint egy vert (beat) nemzedék.” Ez megtetszett nekik, és attól kezdve egyre többet használták a kifejezést: „vert” nemzedék.

1

2

Ginsberget, akárhányszor írt vagy beszélt Kerouacról, mindig elkapta a szerelmes hév, és minden módon igyekezett a lehető legnagyobbra növeszteni barátja legendáját, akit Ferlinghetti szerint próbált meghódítani is, de nem sikerült, mert Jack heteró volt,3 úgyhogy Ginsberg számára ez örök plátói, s ennélfogva 1 The Essential Ginsberg, szerk. Michael Schumacher, Harper Perennial, 2015, 199.

2 Jack Kerouac, William S. Burroughs: És megfőttek a vízilovak, Helikon, 2018, 169. (M. Nagy Miklós fordítása) 3 Lawrence Ferlinghetti: Little Boy, Doubleday, 2019, 31.

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

369

mindennél szebb és erősebb szerelem maradt. Úgyhogy nem igazán tudhatjuk, mit hihetünk el Ginsbergnek és mit nem, amikor Jackről van szó, mert örök szerelmes, azaz örök megbízhatatlan, de épp ezért elbűvölő narrátor ő.

Mindenesetre ezt a sztorit még megspékeli azzal a frappáns megfogalmazással, hogy Jack, amikor elnevezte nemzedékét, nem elnevezni akarta, hanem „unname it”: azaz megfosztani a nevétől, megnevezetlenné tenni, nevetleníteni.

Ha Kerouacról kell írni – vagy ha épp nem is kell, de egy esszéista, kritikus vagy író épp felfedezi magának akár a műveit, akár életének különös történetét, és úgy érzi, érdekes lenne kiírni magából az élményt –, nagy a kísértés, hogy a művek helyett a fent leírt beszélgetéssel kezdődő „sztoriról” szóljon az írás: hogy Kerouac egyáltalán nem akart a beat királya lenni, hogy ő az egészet nem is úgy gondolta, hogy aztán viszolygott a „mozgalomtól”, a hippiktől a hatvanas években meg különösen. És az ilyen írások oda is elkanyarodnak, hogy a beat Kerouac számára – ahogy azt sok interjúban elmondta – a „beatitude”-ot jelentette, az íráson keresztül történő üdvözülést, spirituális keresést, a titok – a megnevezhetetlen IT – közelébe férkőzést az állandó, már-már kényszeres – spontán? – írással: mert AZ a szavak valamilyen kombinációjában talán mégiscsak ott bújik meg valahol.

A másik kísértés – főleg egy ilyen cikkben, amely Kerouac halálának ötvenedik évfordulójára íródik – az, hogy az író halálából, illetve az utolsó éveiből pörgessük vissza a történetet: onnan, hogy a beat királya mogorva, alkoholista emberként üldögélt otthon vagy a kocsmában, az iváson kívül mindenben engedelmeskedve az anyjának, majd a feleségének. Vagy részegen bámulta a tévét, vagy rendületlenül írta egyre olvashatatlanabb műveit (amelyek talán csak Ginsberg szerint zseniálisak), vagy szidta a kommunistákat és a zsidókat, ha épp meglátogatta valaki. Ahogy a lánya, Jan írta a saját Úton-szerű könyvében (akit Kerouac alig ismert, csak néhányszor találkoztak): „Kinyílt a kellemes elővárosi ház ajtaja, és ott állt Stella, a felesége, és egy tolószékben Gabrielle, az anyja. Az apám hintaszékben ült vagy egy lábnyira a tévétől, egy egyötödös whiskyvel végzett éppen. Kék kockás ing volt rajta. A Beverly Hillbilly c. műsort nézte.”4 És persze sokat lehetne idézni Jack „Utánam az özönvíz”5 című utolsó írásából, amelyben – egyébként az akkori fizikai és lelki állapotához képest meglepően remek stílusban – az egész beat- és hippinemzedéktől elhatárolta magát, egykori barátaitól is, és mint annyiszor korábban, rögeszmésen azt próbálta megértetni az emberekkel, hogy ő, az egykori focista (ezt általában fontosnak tartotta hozzátenni) nem egy 4 Jan Kerouac: Gázos bébi, Kozmosz Könyvek, 1985, 286. (Damokos Katalin fordítása) 5 Jack Kerouac: „After Me, the Deluge”, Los Angeles Times, 1969. október 26., vdocuments.site/afterme-thedeluge-kerouacs-last-essay.html

370

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

piszkos beat, hanem nagy író, hogy az irodalomban alkotott nagyot, nem pedig abban, hogy valami handabandázó (s ahogy a látogatóinak szerette állítólag hozzátenni: „komcsi-zsidó”) mozgalmat indított el.

Csak persze sokan megírták már ezt a történetet, mindenféle prekoncepciókkal is (azzal például, hogy Kerouac valójában meleg volt, de a belénevelt amerikai kisvárosi erkölcsök nem engedték, hogy coming-outoljon)6, úgyhogy mindennek egy rövidített változata aligha lenne – ma már – különösebben izgalmas.

A harmadik kísértés, hogy beálljunk egy bizonyos sorba, azokéba, akik most, hogy a beatmozgalom már a múlté, úgy igyekeznek Kerouacról írni, mintha az valóban nem is lenne túlságosan lényeges az életmű szempontjából. És végre – végre! – beemelik őt a kánonba: az igazán nagy írók közé. Őt, akiről annak idején Truman Capote azt írta, hogy amit csinál, „nem írás, csak gépelés”. Lehetne még sok más hasonló véleményt idézni a hatvanas évekből, és el lehetne képzelni, mennyire berúgott Kerouac, valahányszor újból találkozott ilyen hanyagul odavetett, lekezelő szavakkal. Hiába lett belőle „sztár”, a „nagyok” közül senki nem vette komolyan.

De igazán nagy író volt-e Kerouac? Műfordítóként nehéz erre válaszolni. A műfordító többnyire rajongani kezd az íróiért (már ha elég jók), afféle Stockholmszindrómaként: minél jobban meggyötör minket a szöveg, annál jobban megszeretjük a szerzőjét. Ugyanakkor mégis: a Ginsberg által (és Kerouac által is) annyiszor (s talán túl sokszor és fölöslegesen) emlegetett „spontán” írás stilisztikailag némiképp hanyag, egyenetlen és üresjáratokkal megspékelt műveket eredményezett. De másfelől (ha a gonosz kis Capote-val hasonlítom össze), amikor egy-egy jelenet vagy akár egész fejezet jól sikerült Kerouacnál, akkor az tényleg felejthetetlen: mint az Útonban a mexikói bordély például, vagy a jazzkoncertek leírása, ami nemcsak irodalmi, hanem szinte zenei élmény is, olyan ritmusa és sodró ereje van a szövegnek. A Dharma csavargóiban pedig varázslatos a hegymászás leírása, a szökdécselés a görgelékköveken, és a hegycsúcs meghódítása – isteni próza ez, ha spontán módon született, ha nem. És lehetne hosszan folytatni: jelenetekkel különböző könyvekből, de akár csak szikrázó mondatokkal is, amelyek kiragyognak a gyakran szürkén hömpölygő szövegből. És ezzel együtt (megint csak Capote-val összehasonlítva) Kerouac talán nem mindig és nem zökkenőmentesen nagy stiliszta, de mégiscsak megteremtett egy nyelvet, amely úgy-ahogy létezett az amerikai társadalom mélyrétegeiben, de ő csinált belőle elsőként igazi – és igaz – irodalmat.

6 Ld. pl. Ellis Amburn: Subterranean Kerouac. The Hidden Life of Jack Kerouac. St. Martins Press, 1998.

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

371

És így tovább… elég könnyen tudnám műfordító-olvasóként a ginsbergi szerelem lelki állapotába srófolni magam, miközben tudom, hogy sokan inkább csak a legendát, mint a Kerouac-regényeket ismerik – azokat ugyanis (beleértve az Útont is) nemigen olvasták végig. Valahogy egyszerűbb Kerouacot meg a beatet úgy szeretni, ha az ember olvasással nem fárasztja magát (mert bizony gyakran fárasztó Kerouac): elég az üzenet, hogy legyünk szabadok mindenestül, próbáljunk ki minden emberi élményt, minden misztikus tudatállapotot, induljunk el az úton, és vessük meg a csökött nyárspolgárokat, akik guvadt szemmel a tévé előtt ülve beszopják a mindenkori hatalom propagandáját. Nem olvasta Keroauc könyveit a már említett Jan sem, miközben a fentiek szellemében igyekezett követni híres, sőt már-már mitikus apját. „Összhangban akartam lenni ezzel a csintalan csavargóval”7 – írta. Aztán egyszer megkérdezte tőle valaki, hogy olvasta-e az apja könyveit. Hát, nem olvasta. „Igazság szerint egyetlenegyet sem olvastam, csak részleteket a Cody látomásaiból és néhány haikut…”8 Kerouac és Jan története talán érdekesebb téma lenne, mint mindaz, amit eddig megpendítettem, de azt nem egy kurta cikkben, hanem regényben lehetne komolyabban feldolgozni. Jan ugyan megírta saját önéletrajzi regényében, de talán érdekesebb lenne ezt kívülről megnézni, pontosabban elképzelni: főként azt, hogy Jack akár az állítólagos mély katolikus hitével, akár a buddhista meditációkkal elért mélyebb tudatállapotaiban, akár minden buta társadalmi konvenciót elutasító és minden elesett emberhez megértéssel lehajoló, hol száguldozó, hol csetlő-botló beatművészként szerette-e a lányát, s ha igen, okozott-e szenvedést számára, hogy ameddig csak tehette, elutasította a (nyilvánvaló) apaságát.

S hogy akkor mi is az a – talán – „érdekes” kis részlet, amire ezt a cikket mégiscsak ki szeretném futtatni? Valami olyasmi, amit nem lehet annyira könnyen megtalálni a Kerouacról szóló irodalomban. Ez Kerouac ifjúkori barátjának, egy Sebastian Sampas nevű fiúnak a története.

Jóllehet minden műfordítói szerelmemmel együtt is Kerouac azok közé az írók közé tartozott – és tartozik – számomra, akiknek csak a főműveit tartom elolvasásra érdemesnek, azért bele-beleolvastam sok mindenbe, ami megjelent tőle. Így például a The Sea Is My Brother című kötetbe is,9 amelyben egy fiatalkori, elveszett, aztán mégis megkerült regénye mellett – amely nem különösebben érdekes – mindenféle egyéb szövegek, szövegkezdemények is vannak… de még ez sem olyan nagyon érdekes. Kerouac életrajzírójának az lenne persze, meg egy olyan 7 Jan Kerouac: Gázos bébi, Kozmosz Könyvek, 1985, 103. (Damokos Katalin fordítása) 8 Uo., 128.

9 Jack Kerouac: The Sea Is My Brother. The Lost Novel, Penguin Classics, 2011, 209–417.

372

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

tanulmány szerzőjének is, amely az ő „spontán” írásmódját elemezné. Mindenféle visszaemlékezésekből tudjuk, hogy Kerouac valóban szinte állandóan írt, és hogy minden buli (a beat nyelve szerint kick), az egész hip vagy cool élet arra kellett neki, hogy anyagot gyűjtsön az íráshoz, mert ő „igazat” akart írni mindig (ahogy szerette büszkén ismételgetni). De a spontán írás állandó, gyakran kínkeserves munka is volt: olyasmi, mint az aranyásás… Mert a rengeteg spontán szöveg – legalábbis a nagy művekben – komoly írói-szerkesztői munka során nyerte el végső formáját: s ebben a végső formában a spontenaitás már inkább csak jelszóként maradt meg, pontosabban: a jelszó makacsul a spontaneitás maradt, jóllehet a spontán alkotott szövegeknek csak egy kis része nyerte el aztán az irodalom státuszát a gondos rostálás után.

Ami igazán érdekes a The Sea Is My Brother című kötetben, az tehát Sebastian Sampas, a jó barát, kettejük levelezése, Sampas fennmaradt művei: versei, filozófiai, politikai elmélkedései, és Kerouac reagálásai ezekre. Lowellben, ahol Kerouac született és felnőtt, ők ketten és még néhányan létrehoztak egy „Young Prometheans” nevű társaságot, afféle önképzőkört, Goethét és Byront olvastak, Beethovent és Lisztet hallgattak – és sokat vitatkoztak politikáról, természetesen alapvetően fiatal, lelkes, balos nézőpontból figyelve a világ eseményeit. Aztán Sampas bevonult, harcolt a háborúban, és küldözgette Kerouacnak a műveit és a leveleit, amíg 1944-ben meg nem sebesült az anziói csatában, és meg nem halt utána a kórházban. Egyik 1943as levelében Kerouac azt írja Sampasnak (az irodalmi próbálkozásaira reagálva): „felejtsd el a romantikus számkivetettség fogalmait és továbbra is az élet jelenségeit figyeld, olyan türelemmel és aprólékossággal, mint egy tudós a laboratóriumban, és ne valami introvertált, szubjektív fél-érzékelések zagyvaságán át…” Majd pedig: „Dosztojevszkij azért értette az embereket, mert ők érdekesebbek és költőibbek voltak számára, mint a saját kibaszott lelke.” Dosztojevszkij értékelését illetően talán nem volt teljesen igaza (az orosz zseni valószínűleg nagyon is érdekesnek találta saját „kibaszott” lelkét), de izgalmas és érett gondolatok ezek egy huszonegy éves fiútól. Érdekes az is, ahogy mindketten nagyon gyorsan észreveszik az amerikai baloldali mozgalom meg általában a kommunizmus eredendő hibáit is: még szó sem volt beatről, hatvanas évekről, de Kerouac (és Sampas) már látta, hogy a felszabadító „mozgalom” rossz kezekbe került, és igazából már nincsen benne semmi felszabadító. A hatvanas évek bősz antikommunista (és, sajnos, antiszemita), részeg Kerouacjának vad tirádáiban ezek az ifjúkori felismerések köszönnek vissza, de ezzel megint visszakanyarodtunk ahhoz a nem túl érdekes (pontosabban érdekes, de már ezerszer megírt) témához, hogy a beat királyából hogyan lett a hippimozgalmat viszolyogva szemlélő, megkeseredett ember.

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

373

Nem tudom, ki lett volna végül a nagyobb író, Sampas vagy Kerouac.

Hasonló történeteket persze elő lehet bányászni máshonnan is. Vajon mekkora író lett volna például abból a fehér tisztből, akinek a jegyzetfüzetét Solohov megtalálta, s aztán egy kicsit átdolgozva a szöveget a saját regényeként adta ki? Vagy hány nagyszerű orosz regény nem született meg, mert aki megírta volna, az fiatalon meghalt a forradalomban, a polgárháborúban, vagy a második világháborúban – és vajon hány nagyszerű regény született meg épp ezeknek „köszönhetően”? (Ez az utóbbi nem költői kérdés, mellesleg: sokan gondolkodtak már ilyesmin, és nagyon különböző válaszok születtek).

Akárhogyan is, van egy olyan érzésem, amikor Kerouacot olvasom (vagy fordítom), hogy mindig valaki más helyett is ír. Az Útonban természetesen Neal Cassady helyett is; A Dharma csavargóiban a buddhista Gary Snyder helyett is; időnként a prózával gyakorlatilag sohasem próbálkozó Ginsberg helyett is; valami mélyebb, elsőre talán misztikusnak tetsző szinten pedig Sebastian Sampas helyett is…

Természetesen nemcsak helyette, hanem róla is elég sokat írt jó pár könyvében (mint ahogy írt mindenkiről, aki fontos szerepet játszott az életében, rendszerint álnevet adva hőseinek), de érdekesebb, hogy azzal az ösztönével – tehetségének talán legfontosabb összetevőjével –, amivel át tudta adni magát egy-egy hősének, átadta magát Sampasnak is, és megírta legalább egy kicsi részét annak, amit Sampas alkotott – vagy alkothatott – volna. (Egy erről szóló regénynek izgalmas – és mindenféle mélylélektani elmélkedésekre lehetőséget nyújtó – része lenne, hogy a hatvanas években Keroauc aztán Sampas húgát, Stellát vette feleségül, s ő, Stella vigyázott rá, amennyire tudott. Meg Gerard, Kerouac kilencévesen meghalt bátyja, akiről Jack mindig azt mondta, hogy őrzőangyalként mindig vele van – s különben talán írt őhelyette is.) Úgyhogy most, Kerouac halálának ötvenedik évfordulója alkalmából emlékezzünk Sebastian Sampasra, a hetvenöt éve elhunyt fiatal íróra is, aki utolsó Kerouacnak küldött levelében írta ezeket a sorokat, Casablancából: „A város az Atlanti-part peremén terül el, büszke és kegyetlen, mint Chicago; Medina, a bennszülött negyed megvetően és hökkenten nézi az új, európai városrészt. Éjszaka baljós, néma csend honol, amit csak a szamarak bőgése tör meg. A csillagok hatalmasak, az ember szinte felnyúlna értük, hogy kicsorogjon kezéből a csillagpor.

Miért van az, hogy az egyetlen lüktető erő, az élet olyan tragikus és keserű dolog: egy anyaméh borongós nedvességéből jövünk, és lepottyanunk a száraz,

374

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

sivár földre, ahonnan nincs visszatérés. És nincs igazából másunk, ami fontos és örök, csak a szerelem.

Hajnali három órakor írom ezt a levelet, miközben a szobámban sárgán reszket a lámpám fénye, elfogyasztva az idő megszenesedett kanócát. Próbálom összhangba hozni a múltat a jelennel és a jövővel, és valami tiszta objektivitással kibontani a kapcsolataikat, de ez lehetetlen….” És íme egy költemény, amit Sampas nagyjából ugyanekkor írt: Meditáció Tört karok Leszakadt karok Vér! „A jobb karom!” „Istenem!”

Mindig fájdalom „Nővérke!”

Szétbombázott föld „Istenem!”

Gépfegyver-sorozat Élet Vér és fájdalom Tört karok Elég10

Tört lábak Tört Szívek Leszakadt lábak Kiégett szemgödrök „A bal lábam!”

„Nem látok!”

Vér és zokogás

Ó, Istenem!

Tüzérségi tűz „Ó, a beleim!”

Rejtett aknák

„Hordágyvivők!”

Vér és éjszaka Tört lábak

Vér és fű…

Tört szívek

Sebastian halála után, 1944 márciusában Jack írt neki még egy utolsó levelet, amit már nem volt hova elküldeni. Az utolsó szavai ezek voltak a barátjához: „Sebastian, most komolyan, a halálod örökre olyan szentimentálissá tett, amilyen te voltál… Te gazember, soha nem fogok megbocsátani neked!” És Jack az is lett aztán: örök szentimentális.

10 Jack Kerouac: The Sea Is My Brother. The Lost Novel, Penguin Classics, 2011, 408.

M. Nagy Miklós

2019/4

(Várpalota, 1963) műfordító, szerkesztő, író. A Helikon Kiadó irodalmi vezetője.

Fordította többek között Joseph Heller, Nick Hornby, Bret Easton Ellis, Jack Kerouac, Toni Morrison műveit. Legutóbbi könyve: Ha nem is egy bomba nő (2014).

hÉvíz /

Hullámverés

375

Kép: Ismeretlen görög filozófus képmása (Antik gyűjtemény, Szépművészeti Múzem, Budapest)

Szijj Márton

Eleai Eszképiosz Élete Kronológiailag Eszképioszt Szókratész és Arisztotelész kortársai közé kellene tennünk, mivel a legkorábbi őt említő feljegyzések ez időből származnak. Egy eleai építőmunkás így írja le, amikor a városban látta sétálni: „…őszes, ám gyors mozgású, idegen férfi. Fehér (…) tógája felett színes ruhát hord jobb vállán átalvetve…”1 Valószínűleg ezért hivatkoznak rá gyakran a történelem során, mint „eleai Eszképioszra”, de egyébként azzal kapcsolatban, hogy ténylegesen ott született volna, semmiféle forrás nem áll rendelkezésre. Azután pletykák és mendemondák garmadái keringenek fiatalságáról (például, hogy Indiában tanult, fekete volt stb.): egy Silentius nevű 16. századi szerzetes egyenesen azt írta, hogy valójában ő volt Jézus, aki feltámadása után, látva az emberek ostobaságát, felhagyott a tanítással és „bohócnak állt”.2 Ez már csak azért is valótlan, mert Jézus ötszáz évvel később élt. Jóllehet az anakronizmus ismétlődő motívum az Eszképioszról szóló tetemes mennyiségű irodalomban: Z. P. Litviansky bolgár teozófus és parafenomén önéletrajzában egy egész fejezetet szentel annak, hogy elmesélje egy Miroslav Eskapov nevű férfival való megismerkedését Prágából Frankfurtba tartó vonatútján. Benne természetesen nem másra ismert, mint eleai Eszképioszra. A görögnek tulajdonított művek, az eredeti és utólagos feljegyzések életéről és műveiről, valamint a filozófiájáról szóló értekezések együttesen több tízezer oldalra rúgnak, mégsem tudunk személyéről semmi konkrétat.

Még a megjelenése is bizonytalan. Errato időszámításunk szerint 60-ban (!) írja: „kivételesen magas férfi”3. Lovinkiosz 160 évvel később Eritreában pedig ezt: „a legalacsonyabb férfi, akit életemben láttam”.4 Egyéb, külsejéről tett említések nem maradtak ránk, így csak annyit vehetünk biztosnak, hogy abban az időben, amikor ismerték, Eszképiosz középkorú férfi volt. Ennél többet nem tudhatunk.

Eleában, Szókratész működése idején már idősödő, „őszes”, ezért valószínű, hogy időszámításunk előtt 400 és 500 környékén élt. Persze a hely szintén kérdéses. Ebben az évszázadban gyakorlatilag a Földközi-tenger keleti 1 Usurp 301.

2 Silentius 67.

3 Blickfang 99.

4 Uo. 100.

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

377

partvidékének minden jelentősebb településén látták – legalábbis erről tanúskodik számtalan korabeli anekdota és beszámoló. A legvalószínűbb, hogy nem volt állandó lakhelye, hanem folyamatosan úton volt. Megfogalmazódhat a kérdés, hogy tulajdonképpen miből élt. Semmiféle irat nem szól arról, hogy élete során bármiféle foglalkozást űzött volna, és ebbe beletartozik a jóslás vagy a tanítás is. Követőjét, Kopipasztészt idézzük: „…és amikor férfiak járultak Eszképiosz elé, kérlelve őt, hogy (…) az szinte felháborodva emelte meg hangját, hogy szavaiért emezek fizetséget ajánlanak”.5 Egy nemrég megjelent tanulmányban Jean-Paul Raskolnyif a következőt írja róla: „…mintha valamiként Pitagorasz tükörképe volna vagy annak alteregója.

Az a radikális gondolkodó, aki elutasítja a gondolkodást és annak minden módját. A tudás forrása, aki maga felháborodik, ha tanításra kérik. A messziről jött ember, aki saját bevallása szerint »északról« érkezett. Nem lehet-e, hogy amikor Eszképiosz északot mond, valójában Delphoira gondol? Hiszen tudása teljes egészében misztérium-jellegű, annak milyenségéről nem tudunk semmit, sőt, olyan személyről sincs fennmaradt információ, aki azt állítaná, hogy beavatást kapott volna tőle. Ugyanakkor állítólagos mindent-tudása; a képessége a múlt és jövő tartalmának megismerésére nem sugallja-e azt, hogy valójában nem filozófusról, hanem egy misztikusról van szó, aki túllépett az ego és a gondolat határain, és olyan régiókba emelkedett, ahol a puszta szó már értelmét veszti?”6 Igen ám, de ez is csupa feltételezés. Ráadásul Raskolnyif sem itt, sem máshol a kutatása során nem tér ki Eszképiosz gyanítható paranoiájára, se feltételezhető személyiségzavaraira vagy identitásproblémáira. Ha valóban olyan hatalmas tudás birtokában volt, akkor miért írt költeményeket félelemről és menekülésről? És miért szívódott fel hirtelen, valamikor az időszámításunk előtti negyedik század végén? Az utolsó még vélhetően életében keletkezett, azóta pedig méltán elhíresült forrást egy Fallokrion nevű követő jegyzi: „…mi többiek pedig, a reggeli nap fényétől szemünket nyitván, láttuk, hogy Eszképiosznak nyoma veszett; aggodalom kelt erre szívünkben, mert nem láttuk előre ennek semmiféle okát sem.”7 Az ezt követően írott anekdoták egészen az i. e. 4. század legvégétől napjainkig (!) olyan súlyosak mind kiterjedésben, mind előfordulásban, hogy hitelességük teljességgel megállapíthatatlan.

5 Kopipasztész 23.

6 Raskolnyif 72.

7 McMountain 28.

378

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

Valószínűleg emiatt is oszlik meg a történészek véleménye arról, hogy Eszképiosz ténylegesen létező személy volt-e avagy legenda. Bartez eszerint vélekedik: „vonzalma a mitológia iránt eléggé beszédes, mi több, árulkodó.

Valaki, akiről már életében mindenfélét állítottak és annak az ellenkezőjét is; valaki, aki egy személyben testesítette meg a korszak, sőt az azt követő korszakok kollektív tudattalanjában akár aktívan, akár passzívan megjelenő ellenállást, esetenként pedig egyenesen anarchiát a fennálló közgondolkodás és a társadalmi normák abszolutizmusa ellen; és hogy ez a valaki bármiféle koherens életrajzi corpus nélkül, és főleg hogy a haláláról szóló történetek és legendák tragikuma nélkül legyen jelen a történelemben, az teljességgel abszurd és valótlan (…) Eszképiosz puszta kivetítése kellett, hogy legyen egyfajta örökkévaló emberi szükségletnek, annak, amely az ellentmondásból, a végletességből, az esetlegességből fakad, és amely éppen hogy Eszképiosz mítoszának valóságával mutat rá arra a tényre, hogy az ember emberi voltánál fogva hozzávetőleges, bizonytalan, és végső soron: posztmodern.”8 Hát így állunk. Amíg Szókratész személyénél nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban létezett vagy csupán Platón didaktikus fikciója volt, addig Eszképiosznál is hasonló a helyzet, annyi különbséggel, hogy az ő esetében a források nem egy vagy néhány, hanem több tucat vagy több száz, történelmi korokon átívelő szövegből származnak. Ráadásul amíg Szókratész szinte moderáltan, enyhe iróniával, de konzekvens magaviselettel alakította saját personáját, addig Eszképiosz az ő saját „outlaw” szerepét elvitte a legvégsőkig. És még csak nem is úgy a végsőkig, ahogyan Pitagorasz, aki hűen követve (tehát hasonló konzekvenciát mutatva) saját elveit bohócot csinált magából, nem, az eleai egyáltalán nem csinált komolyan semmit, és nem vélekedett komolyan semmiről, amit állított. Habár ezek esetenként bírhattak komoly tartalommal, ő maga mindig megtartotta a távolságot cselekedeteitől, sőt, gondolataitól is, és tette ezt úgy, hogy még ebbe a távolságtartásba sem fásult bele.

Jelen tanulmány sem létezését, sem fiktív voltát nem tudja maradéktalanul elfogadni. Túl sok dokumentum említi őt ahhoz, hogy fiktív alak legyen, azonban – főleg korához képest – túlságosan szürreális személyiség ahhoz, hogy valódi lehessen. Ha kitaláció, akkor, ahogy Bartez említi, valószínűleg egyfajta alapvető emberi szükségletet testesít meg történelmünkben és gondolkodásunkban való jelenlétével. Ha viszont valóban élt, akkor a már életében köréje épülő kultuszt 8 Bartez 66.

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

379

és csodálattal vegyes idegenkedést; azt a tényt, hogy egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni, mert ha jelen van, rögtön magára vonja a közfigyelmet és eseményt kreál bármiből, amihez köze lesz; tehát mindezeket a következményeket jellemének és ehhez következetesen igazodó cselekedetei rétegzettségének kell tulajdonítanunk. Annak, hogy mindig egy lépéssel még csak nem is mások előtt, hanem felett járt – pontosan úgy, ahogy a gondolat gyorsabb a fénynél –, hogy mire bármiféle cselekménye manifesztálódhatott volna a valóságban, addigra ő már régen máshol volt; már rég egészében és következményeiben átlátta azt, amit mások még éppen csak megtapasztaltak. És mindez nemcsak tudati szinten volt meg benne, hanem képes volt egész egzisztenciájába átültetni ezt a szupertudatosságot, méghozzá olyan totálisan, hogy ő maga ennek a szupertudatosságnak életnagyságú artikulációjává vált. Ez lehet tehát Eszképiosz egyik misztériumának megoldása, még ha csak feltételezés is.

Történelmi áttekintés Feltűnő, hogy az Eszképioszról alkotott közvélemény mennyire ingadozó, ahogy egyik történelmi korszakból a másikba lépünk, egészen a korai Római Birodalomtól napjainkig.

Egy Velamor nevű szicíliai történetíró az időszámításunk előtti második századból így emlékezik meg róla: „oly tökéletes ő, kiben a két pólus összeér, egyesítve mindazt, ami a különbözők sajátja.”9 Itt valószínűleg azt a tulajdonságát méltatja, hogy jellemének ambivalens részei mennyire kivételes módon működnek egymással összhangban, kioltva ezzel a negatív és potenciálisan káros szélsőségeket.

Mauritianus római császár a harmadik században pedig ezt írja savariai palotájának magányában: „Eszképiosz (…) kivételes férfi, kinek szabadsága páratlan. Világi gondok nem gyötörhették, jártában lábai szinte nem is érintették a földet. Mennél mélyebbre merülök a róla írott mesés világokba, annál hatalmasabb súllyal nyom el a kárhozat érzete fejemtől egész a talpamig.”10 Figyelemre méltó, hogy ekkoriban már egyre kevésbé kezelték alakját valódi, egykor létező személyként. Az irányában érzett csodálat, az addigra tetemesen megszaporodó beszámolók és neki tulajdonított művek sokasága, illetve a klasszikus korszak végéhez való közeledés a kereszténység terjedésével (legfőképpen a názáreti alakja miatt) fokozatosan homályosíthatta el valódiságát, ám emelte közben legendák magasába.

9 Velamor 434.

10 Mauritianus 66.

380

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

Itt majd’ nyolcszáz év kihagyás következik, ugyanis a Nyugatrómai Birodalom hanyatlásától egészen a 11. századik második feléig (néhány zavaros, sőt egyenesen nevetséges anekdota kivételével) alig akad valami említésre méltó.

Aztán 1086-ból William Wurton edinburghi szerzetes naplójában egy igen érdekes részletre bukkanhatunk: „Szükségeltetik azonmód elkezdeni eleai Eszképiosz, rendkívülien jeles antik görög gondolkodó megítélésének helyreállítását. Csodáiról, és nem kevéssé csodás jelleméből mennyi mindent magunk is hasznosíthatnánk lelkünk üdvének érdekében. (…) csakúgy, mint ama fiatal hispán barát, ki elöljáróinak kifejezett tilalmai ellenére sem szűnt meg az ő életének krónikáit végre latinba átültetni, hogy amaz igaz keresztény társainak Sevillában is okulására váljanak. Vajh nem a bátor és újító krisztusi szellem munkáját kell-e látnunk ezen ifjúnak az igazságra való törekvésében?”11 Tehát ha Wurton értesülései helyesek, akkor valahol az Ibériai-félszigeten már nála korábban is akadtak, akikhez eljutott Eszképiosz híre, és meglátták benne annak a fénynek a szikráit, mely másokat szinte elvakított még Róma fennállásának idején is. Wurton és társai a 11-13. század környékén félig-meddig sikerrel is jártak. Miután csakúgy, mint más antik görög gondolkodók művei, Eszképiosz írásai és a róla szóló legendáriumok az arab világ közbenjárásának hála sikeresen beszivárogtak Európa fagyos kolostorainak falai közé, lassan megérett a légkör arra, hogy a keresztény gondolkodás megújításában az ő alakját is felhasználják. Ugyan „a filozófus” Arisztotelész lett, ám hála Lambarté, Rigororious Medalión és többé-kevésbé Florintis Bontenequa közbenjárásának, Eszképiosz személyének számottevő hatása lett érezhető főként a korai skolasztikus filozófiában.

Természetesen az Assisi Szent Ferenccel történő összehasonlítások is megszülettek, és korántsem alaptalanul. Ferencet gyakran kirívó viselkedése és nem is annyira látens anarchizmusa miatt tartották többen a görög szellem örökösének, továbbá egy helyen maga Ferenc is állítja: „az eleai én vagyok.”12 Tartózkodnunk kell persze e töredék szó szerinti értelmezésétől, hisz talán csak annyit jelent, hogy bizonyos tekintetben csodálatra méltónak tartotta őt, és büszkén vallotta, hogy milyen rendkívüli mértékben hatott gondolkodására. E kijelentés miatt azonban különösen hálásak lehetünk Szent Ferencnek, hiszen nagyban hozzájárult az eleai későbbi pozitív megítéléséhez. (Habár nem túl meglepő módon az Arisztotelészéhez hasonló kanonizációnak a közelébe sem került.)

11 Wurton 83.

12 Assisi Szent Ferenc 47.

2019/4

hÉvíz /

Hullámverés

381

A felvilágosodás beköszöntével megítélése ismét nagy változáson esett keresztül. Sem azelőtt, sem azóta ennyire megosztó nem volt a történelem során, mint akkoriban. Az egyik oldal benne látta meg az eszményt, mint a természettel páratlan összhangban álló, mindig független és szabad szellemű művészt, akinek vélt vagy valós szkepticizmusában az újító szellemet és a polihisztorikus, próféciákat elutasító próféta archetípusát vélték felfedezni.

Létrejött azonban egy ellentábor is, amely kétségtelenül avantgárd és felforgató jellemét egyöntetűen életellenesnek, mizantropikusnak, gondolkodását pedig betegnek, elfajzottnak bélyegezte. Nem is beszélve arról, hogy az írás művelésének és általánosságban a gondolkodás aktusának elutasítása homlokegyenest szembe ment az ellentábor oldalán állók ideáltipikus hőseinek jellemzőivel. Így alakult ki tehát az eszképisták és antieszképisták két csoportja.

Az eszképisták egyik legnevesebb képviselője, Drunqillo így fogalmaz: „… de létezhet-e az eleai Eszképiosznál tragikumában is bukolikusabb fénypontja az emberiség írott történetének? Hogy életének folyamatos bukásában is mily magasan emelkedett szellemi erőben találjuk őt, akárhová is tekintünk életrajzának sorai között”.13 Don Marquez Palaggio pedig Eszképiosz művészetét méltatja nagy erőkkel: „[Eszképiosz] költeményeit olvasván hideg a meleggel viaskodik hátamban, s testem minden pontján (…), hogy akár ha piros és kék színű fellegek csapnának össze valami mennyei vihar borzalmait idézve… hogy aztán fenséges nyugalom és tisztaság szálljon ismét alant szívemre, kitöltve annak minden zugát.”14 A pártatlanság érdekében szükségesek vagyunk megemlíteni két főbb antieszképistát is, ők vajon miként vélekedtek: „…bohóc és charlatan.

Mindannak megcsúfolása, mi az embert ember voltában igazolhatja. És azok, akik vak imádatukban be találnak hódolni e barbarizmusában akárkit felülmúló szégyenfoltnak, mely gondolkodásunk történetének páratlanul színes és díszes vásznán megesett, talán még nem heverték ki az évszázados esztelen dogmatizmust, mellyel világunk sajnálatosan megfertőződött egykoron”15 – így La Tourbusiere. Barátja (és ivócimborája), Pierre Maniac Defountain hasonló véleményen volt: „Túlzás legkisebb eszköze nélkül merem állítani, hogy Eszképiosznál soha kártékonyabb betegség nem kevésbítette meg a modern és felvilágosult embert. Mind úgynevezett művészetében, mind 13 Drunqillo 76.

14 Palaggio 163.

15 La Tourbusiere 128.

382

hÉvíz /

Hullámverés

2019/4

pediglen kóros magaviseletében tanúsítja, hogy a legkisebb alázattal sem viseltetik környezete iránt, sajnálatos módon azonban páratlan tehetséggel befolyásolja a jámborabb lelkeket, és téríti őket az ostobaság és tudatlanság végzetes szakadékába.”16 A 18. század felé jelenléte már halványodik. A felvilágosodás korszakának múltával és az iparosodás dübörgésével alakja lassan kiesik a filozófiai diskurzusból, hogy aztán a teozófia, az antropozófia és más hasonlóan zsákutcába kanyarodó irányzatok kaparintsák meg maguknak. Így egészen a második világháború utánig, a posztmodern beköszöntéig kell várni, amíg ismét érdemi eszmefuttatásokra találunk. Személye azonban egészen napjainkig vita tárgyát képezi a róla való fogalom- és véleményalkotás nehézsége, és persze az életrajzában található rengeteg fehér folt miatt.

Felhasznált irodalom és bibliográfia Bartez, W. D. The Postmodern Greek. Paris: Whisper & Cantata, 1969.

Blickfang, S. Mit mondanak mások? Ford. Engelman Gy. Budapest: Látvány Nyomda, 2008.

Defountain, P. M. Az egyetlen gondolat felé. Ford. Szentistvánffy H. Debrecen: Forrás Nyomda Kft., 1985.

Drunqillo. A gondolkodás hasznáról és káráról. Ford. Soproni P. J. Budapest: Tavernákulum, 1987.

Kopipasztész. Eszképiosz. Ford. Gvár. Á. Budapest: Neptunusz, 2011.

La Tourbusiere. A görög métely. Ford. Horváth B. és Köves D. T. Budapest: Könyvek háza Kft., 2007.

Mauritianus. Elmélkedések. Ford. Velkov. S. Nyíregyháza: Időtálló Könyvek, 2000.

McMountain, K. Sages of Ancient India and Other Countries. New Delhi: Swami Deva Press, 1984.

Palaggio, D. M. Mit látnak szemeim? Ford. Harkányi H. Szeged: Zelkor Kiadó, 2007.

Raskolnyif, J. A nagy görög misztérium. Ford. Boros B. Budapest: Aquarium Books, 1994.

Silentius. Eszképioszról. Ford. Boros B. Budapest: Uránusz, 2008.

Szent Ferenc, A. Isten faluja. Ford. Boros B. Budapest: Neptunusz, 1984.

Usurp, S. Why does it Matter? London: Intrigue Inc., 2010.

Velamor. A görögökről. Ford. Sárkányossy G. Budapest: Merítő, 1993.

Wurton, W. Napló. Ford. Kaffka K. Szeged: Nemessy Kft., 2005.

16 Defountain 224.

Szijj Márton

2019/4

(Szombathely, 1995) a Károli Gáspár Református Egyetem és a Társadalomelméleti Kollégium hallgatója. Szabadidejében eleai Eszképiosz és más, kevésbé ismert filozófusok életét és munkáit tanulmányozza.

hÉvíz /

Hullámverés

383

HAJÓSZAKÁCS

Szederkényi Olga

Szabadság, egyenlőség, éttermiség Beauvilliers, az első éttermes

A franciák nem kevesebbet állítanak, mint hogy ők találták ki a mai értelemben vett éttermet. Azt is mondják, hogy a világon az első nagyvendéglő a Nagy Francia Forradalom előestéjén nyílt Párizsban. A nevét tulajdonosáról kapta. Hogy mit tudott ez a Monsieur Beauvilliers, amit más nem? Ezt próbáljuk a továbbiakban megfejteni.

Antoine Beauvilliers családjáról, gyökereiről keveset tudunk. Az biztosnak tűnik, hogy 1754-ben született. Szerény körülmények közé. Karrierje konyhai inasként indult és egészen a királyi udvartartásig küzdötte fel magát. Ott sürgött XVI. Lajos királyi tűzhelyei körül, és a trónörökösnek, a későbbi XVIII. Lajosnak is sütöttfőzött. Hogy miért hagyta ott Versailles-t? Talán már érzett valamit a történelem forgószeléből.

Elismert, sőt ünnepelt szakácsként nyitotta meg első éttermét Párizsban, a Palais Royal, azaz a Királyi Palota szomszédságában. Jean Anthelme Brillat-Savarin Az ízlés fiziológiája című alapművében azt írja, hogy mindez 1782-ben történt (más források szerint 1784-ben). A Beauvilliers étterem a forradalom idején is üzemelt egy darabig, és a felfordulás ellenére remekül működött, állítólag a royalisták kedvenc találkozóhelyének számított. A Beauvilliers nem holmi egyszerű vendéglő volt puritán berendezéssel. Franciául grand restaurant-nak minősíthetnénk, magyarul talán azt mondhatnánk rá, hogy luxusétterem. Ám a francia meghatározás korántsem ilyen fennhéjázó. Érdemes tudni, hogy milyen étkezdék között tűnt fel (és ki) ez a vendéglő.

A választ Alexandre Dumas fogalmazza meg Nagy Konyhaszótár című irodalmi szakácskönyvében. Így ír a párizsi vendéglátás világáról, Beauvilliers elődeiről: „Az első vendéglőt a múlt század (a XVIII. sz. – a szerk.) derekán egy Boulanger nevezetű illető hozta létre Párizsban, a Poulies utcában. A következő mondás volt olvasható az ajtaján: Venite omnes, qui stomacho laboratis, et ego restaurabo vos. / Jöjjetek mindahányan, kik gyomrotokkal dolgoztok, és én vendégül látlak titeket. A vendéglők megjelenése előtt Párizsban az idegenek a fogadósok konyhájára voltak szorulva,

2019/4

hÉvíz /

Hajószakács

387

ezek pedig általában rosszak voltak. Létezett pár hotel vendégváró asztallal, de ezek a hotelek, kevés kivételtől eltekintve, csak a szigorúan szükséges dolgokat nyújtották. Ott voltak még, mint végső segélyforrások, a traiteurök1, de ezek csak egész áruval szolgáltak; így akik barátjukkal élvezetesen megvendégelték volna magukat, kénytelenek voltak egy egész darabot venni mindenből, legyen szó egy egész báránycombról, egy pulykakakasról vagy éppen egy marhabélszínről. Végül egy zseniális ember rájött, mérlegelve egy újdonsült intézmény alapításának lehetőségét, hogy ha egy vacsoravendég azért jelent meg, hogy megegye egy csirke szárnyát, akkor egy másik sem fog hiányozni, ki a combját enné meg.

Megértette, hogy az ételek változatossága, az árak rögzítése, a hozzáadott gondos szerviz divatba hozná azt, ki ezzel a három minőséggel kezdene valamit.”2 Boulanger az egyszerű vendéglő, a mai értelemben vett „kockás abroszos kifőzde” alapjait tette le. Abban viszont különlegesnek, sőt forradalminak számított, hogy rögzítette az árakat, étlapot használt, és egyszerre adott enni és inni bárkinek. Olvassuk tovább Dumas sorait! „A vendéglősök a kabarésok-tavernások egyenes ági leszármazottai. Minden időben voltak olyan üzletek, hol bort árultak, és olyanok is, hol enni adtak. Azokat, hol bort árultak, kabaréknak hívták, és azokat, hol enni adtak, tavernáknak hívták.”

Beauvilliers, aki elegáns éttermét óriási sikerrel vezette és korának egyik legismertebb konyhaművésze volt, nem szimpatizált a forradalom eszméivel, ízigvérig royalista volt. A politikai változások nem nyerték el tetszését, inkább emigrált, Londonba ment dolgozni, úgy látszik, a szakácsoknak már akkor is a brit főváros volt a legfőbb menekülési irány. És hogy közben mi történt Párizsban? Forradalom az utcán, a vendéglőkben és az étkezőasztalon. „Az annyi mindent leromboló Forradalom megteremti az új éttermeseket” – írja Dumas. „Mivel gazdáik emigráltak, az udvarmesterek és a nagyúri szakácsok állás nélkül maradtak, s mindeközben filantrópokká váltak és képzelegtek, nem tudták, hogy melyik szenthez imádkozzanak azért, hogy mindenkit részeltethessenek az ő konyhai tudományukban.” Miután az arisztokraták elmenekültek, az állástalan úri szakácsok sorra nyitották a vendéglőket. Kitört a gasztroforradalom! És mit tehetett a cseléd nélkül maradt éhes polgár? Azt mondta szerelmének: „Chérie, pokolba a nyaktilókkal! Ma étteremben vacsorázunk!” 1800 környékén már közel 500 vendéglő és étterem működött Párizsban: akadt közöttük jó pár a szegényebbeknek és még több a tehetőseknek.

1 Ma így mondanánk: házhozszállítással és rendezvényszervezéssel foglalkozó vendéglős.

2 A Dumas művéből származó idézetek mind a szerző fordításai.

388

hÉvíz /

Hajószakács

2019/4

Napóleon regnálása alatt Beauvilliers visszatért Párizsba, és a tettek mezejére lépett. Negyvennyolc éves korában, 1802-ben megnyitotta ikonikus éttermét a rue de Richelieu 26. szám alatt, La Grande Taverne de Londres, azaz Londoni Nagyvendéglő néven. Mahagóni asztalok, kristály gyertyatartók, finom asztalterítők, kiváló borok, elegáns pincérek. Gazdag és befolyásos klientúra.

Az étlapon fogoly káposztával, rostélyon zsírpapírban sült borjúborda, kacsa tarlórépával. Beauvilliers sikerének titka egyértelműen a kimagasló szakmai tudás és a kifinomult stílus volt.

Kinek a magasztalása érne többet, mint Brillat-Savariné, a leghíresebb gasztrozófusé? „Ő volt az első, akinek fényes étterme, jól öltözött pincérserege, jól ellátott pincéje és nagyszerű konyhája volt; s ahányszor egy más vendéglős megkísérelte túlszárnyalni, mindannyiszor felvette ezzel a versenyt, mert neki mindig csak néhány lépést kellett megtennie, hogy lépést tudjon tartani a tudomány haladásával. (…) Beauvilliersnek csodálatos emlékezőtehetsége volt: még húsz év múltán is felismerte azokat, akik – hacsak egyszer-kétszer is – ettek nála…”3 Persze, hősünknek volt annyi sütnivalója, mint egy mai főpincérnek. Ha pénzt szimatolt, egyből akcióba helyezte magát. Sármosan, stílusosan, ahogy az egy előkelő párizsi vendéglőshöz illik. Comme il faut. „Amint meghallotta, hogy egy gazdag emberekből álló társaság gyülekezett össze az étkezőtermében – folytatja Brillat-Savarin –, szolgálatkészen sietett oda, üdvözölt mindenkit, s egészen különös figyelmet szentelt ezeknek a vendégeknek. Beszélt egy ételről, amelyet nem ajánl, egy másikat, amelyből sietve kell rendelni, megrendelt egy harmadikat, amelyre senki se gondolt, bort hozatott egy olyan pincéből, amelyhez csak neki volt kulcsa; s eközben olyan szeretetreméltó és szíves hangon beszélt, hogy úgy látszott, mintha mindezeket a külön dolgokat csak szívességből bocsátaná a vendégek rendelkezésére. Ez a házigazdaszerep azonban csak rövid ideig tartott nála; miután mindezt elvégezte, eltűnt, és nem telt bele sok idő, a megnövekedett számla, meg Rabelais negyedórájának4 a keserűsége kétségtelenül tanuságot tett a mellett, hogy vendéglősnél ebédeltek.”

3 A szövegben szereplő Brillat-Savarin-idézetek mind Ambrus Gizella és Zoltán fordításai.

4 „A Rabelais-ról (sz. 1494, † 1533) szóló sok jó anekdota között alig van hiteles. Mindnyájan tudjuk például azt a kis történetet, mely a quart d’heure de Rabelais francia szállóige eredete. Rabelais Lyonban nem tudja megfizetni fogadóbeli adósságát; hogy a bajból kimeneküljön, nagy titkon elárulja, hogy ő a királyt és családját megétetni hathatós mérget hozott Olaszországból. Természetesen legott nyakon csípik, és Párizsba szállítják I. Ferenc elé, aki nagyot nevet a dolgon, és vacsorára hívja meg Rabelais-t, az elképedt lyoniakat pedig kegyesen elbocsátja. Ezt az anekdotát elsőben VOLTAIRE hazudtolta meg; az akkori időben nemigen járta volna az ilyes tréfa. Ez a cáfolat azonban nem gátolja a franciákat, hogy mindig quart d’heure de Rabelais-t ne emlegessenek, valahányszor a fizetés órája üt.” (Tóth Béla: Mendemondák, 1896)

2019/4

hÉvíz /

Hajószakács

389

Párizs két egymást követő megszállásának ideje alatt, 1814-ben és 1815-ben, étterme előtt folytonosan idegen járművek álltak. Beauvilliers ismerte valamennyi sereg parancsnokait, és mindegyik nyelvén megtanult beszélni annyit, amennyire az üzlethez szüksége volt. Milyen véleménye lehetett a briteknek a Londoni Nagyvendéglő tulajdonosáról? A New Monthly Magazine and Humorist egyik 1847es számában, Dudley Costello az Adrien Roux, avagy egy küldönc kalandjai című sorozatában a címszereplő gasztrotörténeti előadásba csöppen. A küldönc ugyanis vendéglátója vacsoráját elfogyasztva beszélgetésbe elegyedik a házigazdával, Chassepot úrral. A Monsieur pedig bemutatja neki a francia gasztronómia arcképcsarnokát. A történetben Chassepot úgy mesél Beauvilliers-ről, mint aki boldog volt, ellentétben a balvégzetű Vatellel5. „Nézze ezt a méltóságteljes külsőt, azt a dupla tokát, azt a kerek és örömteli arcot, és a fényt, amely azokban a nagy szürke szemekben lobog. Ó! És micsoda elmét rejt az a koponya! Micsoda karriert futott be ez az ember! Fiatalon sous-chef6 volt Versailles-ban, XV. Lajos udvarában.

Majd tizenöt éven keresztül Marie-Antoinette7 birodalmának bálványa. Aztán a Terror idejére árnyékba kényszerült, de csak rövid időre, hogy azután új erővel ragyogjon fel, amikor a Direktórium idején a patriotizmus és a konyhaművészet újjászületett. Szinte negyedik konzulként vetekedtek funkciói Cambacérès8 felségjogaival. Meghatározta a császári rezsim ízlésstandardját, melynek még a Restauráció is hízelgett, miközben alámerülve megpihent és kiteljesedett az első étterem megalapításában és vezetésében – ez maga a halhatatlanság! Ezt mind magába foglalja az az aranybetűs felirat, melyet a portréja alatt láthat: Antoine Beauvilliers, született Párizsban 1754-ben. Halála napja 1817. január 17. Azonban ő nemcsak működésével használt az emberiségnek, hanem aranyfényű irányelveivel is, melyeket az utókor későbbi boldogságának zálogaként letéteményezett. Az a kiadás, mely Ön mellett található a könyvespolcon, mind tartalmazza őket.

Beauvilliers híres munkájáról beszélek, a L’Art du Cuisiner-ről…”9 Az első Bourbon-restauráció idején, 1814-ben Beauvilliers francia öltözékben és karddal az oldalán masírozott vendéglője termeiben. Ahogy Monsieur Chassepot már utalt rá, főhősünk ezekben az években publikálta a francia gasztronómia egyik

5 François Vatel (1631–1671) Condé herceg komornyikja és udvarmestere. Öngyilkos lett, mert XIV. Lajos egyik háromnapos ünnepségén szerinte késve érkeztek az asztalra a halak és a tenger gyümölcsei.

6 konyhafőnök-helyettes 7 Ausztriai Mária Antónia (1755–1793) XVI. Lajos király hitvese. A Nagy Francia Forradalom idején nyaktiló általi halálra ítélték és kivégezték.

8 Jean Jacques Régis de Cambacérès (1753–1824) pármai herceg és a francia császárság kancellárja I. Napóleon idejében.

9 A szerző fordítása.

390

hÉvíz /

Hajószakács

2019/4

alapművét, a L’Art du cuisinier-t, azaz a Szakácsművészetet. A könyv hamarosan új kiadást élt meg és angolra is lefordították.

Olvassunk bele egy picit, hogy lássuk, milyen sorokkal kezdi az alapvetését Beauvilliers. „A konyhaművészet, mely eredendően egyszerű, évszázadról évszázadra rafináltabbá válik, ma komoly művészet, bonyolult tudomány, melyről sok szerző írt úgy, hogy képtelennek bizonyult átölelni egész mivoltát.

Gyönyöreink oly gyérek; ideáink pedig, melyek képesek felfrissíteni őket, oly felületesek és változóak, hogy engedtessék meg az alapok lefektetése; ez minden bizonnyal természetes emberi ambíció, csakúgy, mint e konyhaművészeti tudás elhintése, az okból, hogy a halandóknak hasznára váljék.”10 Ezután a szerző rögvest a lényegre tér: egy huszárvágással minden gasztronómiai gyönyör forrásaként saját népét és kultúráját nevezi meg. „Asztalaink kifinomultsága oly magasságokba érkezett az elmúlt században, hogy igencsak nehéz lesz túlszárnyalni. A franciák megdicsőülnek, amint látják, hogy konyhaművészeti ízlésük uralkodik, a nyelvükkel és a divatjukkal egyetemben, Európa pazar országain Északtól Délig. Nem tudom, hogy felfedezéseink eljutottak-e Ázsia nagyjainak vagy az ókori Róma Lucullusának szintjére, ugyanakkor minden bizonnyal igaz, hogy az elegancia döntőbírái sosem kételkedtek bennünk; és egy ideje nem kérdőjelezik meg felsőbbrendűségünket.”

E gondolatok szintéziseként pedig szerzőnk részletezi, miért éppen ő a leginkább alkalmas arra, hogy keblére ölelje a francia gasztronómia egészét és mesterségbeli tapasztalatait megossza a nagyérdeművel. „Alkalmam nyílt arra, hogy a leginkább elfogadott módszereket próbára tegyem, sőt kifinomítsam, jobbítsam, feljavítsam, miután tapasztalataimból levontam a következtetéseimet, ez lett az én nemesítéseim tablója, melyen különleges eljárásaimat mutatom majd be, minden szükséges körülményt Önök elé tárva, mely egy kezdőnek is hasznos lehet, ki az alapvető első lépésekkel nincs tisztában. Ne arra gondoljanak, hogy apró részletekbe menően tárgyalom majd a konyhaművészetet; ám összegyűjtve, az évszakok rendjét követve a divatos ételekből és az ősi felséges fogásokból egységet teremtek; mindez a lelkes műkedvelőknek pontos elképzelést ad arról, hogy milyen is egy kitűnő és jól feladott étek. Ha gratulálhatok magamnak azért, mert tágítottam ezen ismeretek határait, akkor hízeleghetek is magamnak, mert új csáberővel ruháztam fel a konyhaművészetet, miközben e könyv tisztán és gyorsan áttekinthető, úgyhogy közben a takarékos gazdálkodással is összeegyeztethető.”

Beauvilliers tanácsokkal látja el a tanácstalan olvasót. Első gondja, hogy a terítés mikéntjét bemutassa: saját rajzaival ábrázolja, hogyan kell az asztalt berendezni 8-12, 10 A Beauvilliers-től származó szövegek mind a szerző fordításai.

2019/4

hÉvíz /

Hajószakács

391

20-25 és 36-40 fős vendégség esetén. Akkurátus grafikái még arra is megtanítanak, hogy hány centi távolságra álljanak a tányérok egymástól és az asztal szélétől. A szerző következő lépésben komplett menüsorokat ajánl, azaz felsorolja, mit és mennyit illik szervírozni, és milyen sorrendben, ha ebédet vagy vacsorát adunk.

Ezen étlapok a különböző méretű vendégseregeknek mást-mást kínálnak minden évszakban. Például tavasszal 12 fő részére 2 levessel, 6 előétellel, 2 sültes tállal, 6 közétekkel és desszerttel kell készülni. Viszont 40 fős téli vendégség esetén 4 levessel, 4 étvágygerjesztő fogással, 12 bevezető fogással, 12 előétellel, 4 közétekkel, 8 sülttel, 16 közétekkel és desszerttel illik várni a meghívottakat. Az ételek receptjei pedig szerepelnek a szakácskönyv utolsó, harmadik részében. „Kétségtelenül a kíváncsiság arra ösztökélhet minket, hogy újabb tapasztalatokat szerezzünk, a szükséges variálás pedig változtatásokhoz vezethet, anélkül, hogy megmásítanák az étel alapvető lényegét; ezt akár egy szimpla dekoráció is okozhatja; ilyenkor oly névre keresztelhetjük a fogást, mire csak szeretnénk. Egy leleményes konyhafőnök, mint például Laguippière, Dalègre vagy Lenoir, hozzátesz vagy eltávolít valamit egy ismert ételből, legyen az hozzávaló vagy díszítés; ad neki egy fantázianevet, például a főnöke nevét, kinek el van kötelezve, s voilà, kész is az új remekmű.

Azonban a kifejezések kavalkádja, melyekkel gyakorlatilag ugyanarról a fogásról beszélünk, félrevezetheti a tanoncot, ki tudását szeretné tökéletesíteni, és egyfajta konfúziót okozhat az ételkészítés mikéntjét tekintve; ugyanakkor ez az új minőség friss bájjal ruházhatja fel a már ismert ételeket, melyek így elveszítik primitív nevüket és modern megszólításukkal kezdik el működésüket a konyhákban. Így lett a hagymapürével feltálalt kotlettből Kotlett Soubise módon.”

Természetesen a szakácskönyv a nagy francia húsleves receptjével kezdődik, mely a gall gasztronómia alapja. Ahogy Beauvilliers fogalmaz: a francia húsleves a konyhában az Anya, mely táplálja utódait. Belőle születnek a mártások is, melyek ugyancsak jellegzetesen francia találmányok. Szerzőnk 79-féle mártás receptjét teszi közkinccsé. Majd következnek a köretek és raguk leírásai. Ezután pedig szép sorban a marha, borjú, birka, bárány, malac, vaddisznó, őz, szarvas, vadnyúl, fácán, fogoly, szalonka, lile, fenyőrigó, fürj, pacsirta, vörösbegy, sármány, galamb, tyúk, jérce, kappan, pulyka, galamb, liba, kacsa, végül a diétás, sovány ételek ismert és javasolt elkészítési módjai. És mindez csupán az első kötet tartalma!

Mielőtt rátérnénk a másodikra, adódik a kérdés, hogy szerzőnk milyen forrásokat használt, honnan gyűjtötte össze a recepteket. Erről így vall Beauvilliers: „Távol attól, hogy arra ragadtassam magam, hogy szolgai módon lemásolva elcsenjem, mit tudós elődeim és kortársaim írtak vagy tettek a konyhaművészetben, magam tettem különböző hasznosnak elismert újításokat. Kiemelt feladatomnak

392

hÉvíz /

Hajószakács

2019/4

tekintettem, hogy precízen ismertessem saját metódusomat, melyet tökéletesre csiszoltnak vélek. Köszönhetem mindezt egyrészt kóstolómestereknek, királyi udvartartások ellenőreinek és a leghatalmasabb hírnévnek örvendő szakácsoknak, másrészt az általam végzett iskola hatásának. Körültekintő útmutatást adok, valamint új ötleteket például a likőrök desztillációját, a borok kiválasztását, áttöltését, tárolását, megmentését illetően is. Átnyújtok egy komplett rendszert a Kamra működtetéséhez, mint például a jegeléshez, befőzéshez etc. Megjelölöm az angol konyha legízletesebb és leginkább felmagasztalt fogásait, mivel azzal az előnnyel bírok, hogy először vezettem be őket Franciaországban. Egy családanya ebben a könyvben mindezen ételek elkészítési módjait megismerheti, beleértve azokat is, melyeket én találtam ki, és eme tudás birtokában a háziasszony saját maga vezényelheti fogásaim megkomponálását. Megadom az elkészítés folyamatának minden részletét, bemutatom az általam kívánatosnak vélt asztali szerviz különböző fajtáinak mikéntjét, felidézve különösen azt a kort, mikor az idegenek igazat adtak nekünk ízlésünk kifinomultságát és luxusunk rafináltságát illetően. Bizonyos dolgokat megreformáltam, hogy jóból még jobbá váljanak.”

A francia konyha klasszikusainak leírásait mind megtaláljuk Beauvilliers receptjei között. Így például megismerhetjük a narancsos vadkacsa, a rák krémleves, a káposzta szalonnával, a borjúmirigy, a töltött borjúfej, a szarvasgombás jérce, a terrine-ek és pástétomok, a töltött és sült bárányfül, a belekből készült hurka, a káposztás fogoly, a rakott marhanyelv, a nyárson sült fürj zöldborsóval hamisítatlan elkészítési módját. Beauvilliers ugyanakkor szívmelengető tippekkel is szolgál (mint például, hogy miként szervírozzuk úgy disznó- vagy malacsültünket, hogy vadnak tűnjön). Mivel szerzőnk rendkívül büszke angol konyhaművészeti tudására, így jó néhány brit klasszikus (pl. a teknősbéka leves, a szarvassült ribiszkezselével, a steak, az angolos nyúl, a puding vagy a biszkvit) receptje is szerepel a könyvben.

A mű második kötete a halakra koncentrál: a pontytól a pisztrángig, a nyelvhaltól a rombuszhalig. A kagylók, az osztrigák és a rákok elkészítéséhez is rengeteg ötletet kínál. Külön fejezetet szentel a töltelékeknek, kroketteknek (például nyúlból), habgombócoknak (például fogolyból vagy csukából). A sütemények közül az ezerlapos krémes, a rumbaba, a mandulás frangipane, a rizspuding, a flan, a soufflék és a charlotte-ok ma sem hiányozhatnak egy igazi francia szakácskönyvből. Majd következnek a közétkek, amelyek édes vagy sós tészták, valamint tojásételek voltak az idő tájt (például almafánk vagy hamis pacal tojásból), de jelenthettek desszertszerű pohárkrémeket is (például csokoládéból vagy kávéból). Szerzőnk a zöldségek sokszínű elkészítési metódusai után részletesen ismerteti, hogy kell hivatalos ebédet vagy vacsorát adni. Majd olyan trükkökbe is beavat, hogyan

2019/4

hÉvíz /

Hajószakács

393

tároljuk a cukrot, a mézet, hogyan tartósítsunk, hogyan főzzünk likőröket, lekvárokat, hogyan tegyünk el befőtteket, hogyan takarékoskodjunk, és mely borokból alakítsunk ki otthon valamirevaló készletet. Beauvilliers a 800 oldalas opus végén kis szótárat is közread, ha némely olvasó nem értené a szakkifejezéseket.

Emiatt is van valóságalapja alábbi megjegyzésének: „Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ebben a műben egy szimpla szakács oly módszereit jelölhetem meg, melyek javára válhatnak nemcsak udvarmestereknek, konyhafőnököknek, szakácsmestereknek, hanem egyszerű műkedvelőknek is. Egy nagyformátumú és szép vendégséghez is választhatóak innen egyszerűbb és legkevésbé költséges fogások. Negyvennégy éves tapasztalatom garantálja tanaim sikerét. Azt hiszem, tudásom egyike a legjobbaknak; ha megengedhetem magamnak, hogy ezt mondjam, az azért van, mert ez nem az én véleményem, hanem általános közvélekedés. Azok az emberek, akik az asztal örömeit legjobban ismerik, soha nem szűntek meg biztosítani bizalmukról. Büszkén élvezem támogatásukat és boldog vagyok, hogy hozzájárulhatok az örömeikhez és boldogságukhoz.”

Brillat-Savarin szerint ez a nyolcadrét alakú könyvecske, a Szakácsművészet még sokáig túléli majd alkotóját. „Ezt a művet, mely a hosszas tapasztalás gyümölcse, s amely éles szemre és gyakorlati elmére vall, ma is épp úgy becsülik, mint megjelenése idején. Mind ez ideig a szakácsművészetről ilyen szabatossággal és ennyi szakértelemmel még nem írtak. Ez a könyv, mely több kiadást ért meg, nagyon megkönnyítette a következő, hasonló műveknek a megírását11, melyek közül azonban egy sem múlta felül.”

Beauvilliers Londoni Nagyvendéglőjét haláláig, 1817-ig igazgatta. Ezután kollégája, Gauthier vitte tovább az éttermet, nem túl sok sikerrel, hiszen a hely 1825-ben végleg bezárt. Brillat-Savarin fontosnak tartotta megjegyezni, hogy Beauvilliers többször lett nagyon gazdag, de mégis úgy halt meg, hogy különösebb vagyont nem hagyott hátra. Talán arra gondolt, hogy a jó vendéglősnek nem az az elsődleges célja, hogy pénzt keressen, hanem hogy örömet szerezzen másoknak.

Végezetül ne felejtsük el tudatosítani magunkban, amit a történelemkönyvekből nem tanulhattunk meg: a Nagy Francia Forradalomnak nemcsak a Szabadság, az Egyenlőség és a Testvériség voltak nagy vívmányai, hanem egy negyedik is, mégpedig az Éttermiség!

11 Dumas is rengeteg receptet használ belőle az 1873-ban megjelenő Nagy Konyhaszótárában.

Szederkényi Olga

394

(Monte-Carlo, 1997) jogászként végzett, újságíró, szerkesztő és dokumentumfilmes, a Magyar Televízió egykori brüsszeli tudósítója, Dumas Konyhaszótárának fordítója.

hÉvíz /

Hajószakács

2019/4

ÖBÖl

Fotรณ: FORTEPAN

Szรกntรณd 1928-ban

Vasvári Zoltán

Tüskés Tiborról – Rónay György és a Balaton kapcsán (1. rész) A Balaton szerelmese kétféle ember lehet. Az, aki a Balaton mellett született, mint Tüskés Tibor, aki bár csupán hatéves koráig élt életvitelszerűen Szántódon, de élete végéig balatoni ember maradt, akkor is, ha távolba, más tájakra vetette sorsa.

A másik út, ha valaki számára választott haza lesz a Balaton.

1928 nyarán, Tüskés születése előtt két esztendővel egy tizenöt éves diákfiú nyaral pár hétig Szántódon, életében először a Balaton partján. A verselgetni kezdő fiatalember számára meghatározó élmény ez a nyár, a találkozás a tóval, az első szerelem átélése. Az élmények rögtön versbe kívánkoznak. Egy évtizeddel később, már házas emberként Balatonszepezden egy penzióban tölti a nyarat. E nyár emléke is az egyik ihletője későbbi regényének, Az alkony évének. 1941-ben aztán megvásárolja balatonszárszói kertjét a kis házzal, a falu szélén, közvetlenül a vasúti sínek mellett, a mai Ady Endre utcában. A Szántódon nyaraló diák, a későbbi szárszói nyaralótulajdonos Rónay György, XX. századi katolikus költészetünk Pilinszky melletti legnagyobb alakja, akiről Nemes Nagy Ágnes úgy emlékezett: nemzedékének kerekasztala körül „ő ül az asztalfőn”.

Rónay Györgyről a máig egyedüli monográfiát Tüskés Tibor írta 1988-ban, halála után tíz esztendővel, persze már számos kritikával, elemző tanulmánnyal a háta mögött Rónay műveiről. Jelen írásomban Tüskés Tibornak a Balatonhoz való személyes kötődéséről szeretnék rögzíteni gondolatfoszlányokat két, ma már talán keveset emlegetett, ám szerintem nagyon fontos írása kapcsán. Az egyik egy valóságos kismonográfia a tóról, az 1968-ban, a Somogyi Almanach 10. köteteként megjelent vékony, 50 oldalas füzet, a szinte provokáló címet viselő A déli part, a másik pedig megható személyes visszaemlékezése a Hitel 1994. évi februári számában: Az elsüllyedt ház.

A Balatonnak a XIX. század végétől egyre gazdagodó, kiváló szakirodalma van.

Földrajzáról, történelméről, néprajzáról, népművészetéről, irodalom-, művészetés művelődéstörténetéről, gyógyhatásáról, idegenforgalmának lehetőségeiről és fejlesztésének elképzeléseiről cikkek, tanulmánykötetek és monográfiák sora jelent meg. Tüskés 1968-os kismonográfia szintű munkájában, A déli partban

2019/4

hÉvíz /

öböl

397

Tüskés Tibor

mindent összefoglalt, amit addig tudni lehetett és érdemes volt a Balatonról. A kis, 50 oldalas füzet fókuszában vállaltan az általa olyannyira szeretett, ám sokak által lesajnált déli part áll. Az a déli part, ahol mindig is többen üdültek, mint az oly nagyra értékelt északin, a déli part, ahonnét feltárul a szemlélő számára mindaz az esztétikai tájélmény, amit az északi part, a Balaton-felvidék hegyes, vadregényes tájéka nyújtani képes. „Ahonnét a túlsó part képe a legszebb, az a fonyódi hegy” – írja a füzet első oldalán, majd később így folytatja: „Bernáth Aurél is azt mondja, hogy gyermekkorában a keresztúri parton érintette meg a látvány, amely egy életre megajándékozta a szép élményével…”, és „Az északi part képét minden évszak átfesti, minden napszak más megvilágításba helyezi. Van, amikor a nap óránkint rak föl újabb és újabb színeket a vízre. A táj szerkezete azonban változatlan. A hegyek mozdulatlanul állnak a parton.” De, mint mondja Tüskés, amióta vonatok járnak a déli parton, ez is megváltozott: „Amit azelőtt csak részletekben rakhatott össze a szem, az most mozgásban tárul föl előtte. Aligánál megpillantja a vizet, s két óra alatt, ameddig egy film tart, Szentgyörgyig elvonulnak előtte a túlsó part hegyei.” Tüskés maga is számtalanszor élvezhette ezt a vizuális élményt fiatalkorától új lakhelyükre, Nagykanizsára vonatozva, és egyetemistaként, majd már meglett férfiként Pécsről vagy Budapestről a Balatonhoz utazva.

A füzet címe A déli part, de Tüskés az egész Balaton világát bemutatja, sőt, nemcsak a szorosan vett üdülőhelyi Balaton-partot. Távlatokat nyit a déli parton Külső-Somogyra, és az északin a Balaton-felvidék távolabb fekvő falvaira, helységeire, leírva, elmesélve mindazt, amit azokról tudni érdemes. A

398

hÉvíz /

öböl

2019/4

kis füzet lényegre törő, pontos és szabatos összefoglalást ad a táj történelméről, geográfiájáról, az ott élő emberekről és az általuk teremtett kultúráról, a Balaton felfedezéséről, a közlekedés és a fürdőélet megindulásáról, fejlődéséről, a balatoni irodalomról, művészetekről, a Balatonnal foglalkozó tudományokról.

A kis terjedelmű, de a Balatonról minden fontosat elmondó füzetet kétoldalnyi szerelmes, személyes vallomása zárja: „Ismerem a tájat kerékpárról, a gyalogos szemszögéből, ültem baráti autóban és vasúti hajtányon, jártam itt az esztendő minden szakában, űzött ide félelem és öröm, rám talált itt barát és egy tálba nyúlt velem, akiről tudtam, hogy elárult. (…) A Balaton úgy összezsugorodik, hogy a tenyeremen elfér. (…) Szülőföldem és tulajdonom a Balaton. De a Balaton nem tűri a kisajátítást. A Balaton mindazoké, akik ismerik és szeretik, akik hallgatják és értik a beszédét.”

Hadd illusztráljam Tüskés pontosságát, mindenre figyelését és mindentudását, minőségérzékét a Balatonnal kapcsolatban a számomra, és talán nem tévedek, az ő számára is legkedvesebb téma, a balatoni költészet bemutatásának példáján.

1934-ben jelent meg Dornyay Béla és Vigyázó János nagy, részletes, több mint négyszáz oldalas útikalauza a Balatonról. 2013-ban a Nemzeti Könyvtár köteteként újra kiadták az előszóban vállaltan mára „tökéletesen hasznavehetetlen, »elavult« útikönyvet”. De milyen volt megjelenésének idején, legalábbis amit a balatoni költészetről közölt két oldalon az akkori olvasóval? Nos, a Balaton költői közül 1934ben Ábrányi Emilt, Lampérth Gézát, Soós Lajost, Havas Istvánt és Petri Mórt dicséri.

Rónay György

2019/4

hÉvíz /

öböl

399

Kedves Olvasó! Tedd szívedre a kezedet, talán Ábrányin kívül kit ismersz ma ezek közül, kitől tudnál akárcsak egy-egy verssort idézni. Persze a könyv a ’30-as évek közönségéhez szólt, de hát akkor már megszülettek Kosztolányi Dezső, Reményik Sándor, Nadányi Zoltán, Somlyó Zoltán, Sík Sándor, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és Jankovich Ferenc máig klasszikus, nagy balatoni versei, sőt, már a tizenéves Rónay György első, a nagy tó ihlette költeményei is (A tulipánok elhervadtak c. kötetében, majd a Vigilia lapjain), az ő nevüket azonban hiába keresnénk Dornyay és Vigyázó nagy útikalauzában.

A Balatonról született, máig is legkiválóbb útikönyv Sági Károlynak és Zákony Ferencnek a Panorámánál több kiadásban megjelent nagy útikönyve. Nos, ebben még az 1989-ben megjelent 3., átdolgozott kiadásban sem szerepel Rónay György neve, sem A Balaton az irodalomban című bevezető, tematikus fejezetben, sem Balatonszárszó taglalásánál. Annak a Rónay Györgynek a neve, aki minden bizonnyal az egyik legnagyobb terjedelmű és legmagasabb esztétikai minőségű balatoni lírát alkotta meg. Rónay fájó hiányát ebből az egyébként kitűnő útikönyvből talán magyarázhatjuk: Rónay vállaltan mélyen hívő katolikus ember volt, nem a Kádár-korszak kedveltje és kivételezettje, bár 1957-től évente jelentek meg könyvei, nemegyszer több is egy-egy esztendőben, de a mellőzését, vagy csak a róla való megfeledkezést nem lehet elfogadni, sem megbocsátani.

Rónay 1989-ben már egy évtizede halott, de 1957-es újramegjelenése (a Nyár verseskötet, benne az első Szárszó-ciklus), és a ’60-as évek elejétől megszülető, majd kibontakozó kritikai recepciója, lassú hivatalos elismerése (József Attiladíj) egyértelművé teszi, hogy neve kihagyhatatlan (lenne) minden Balatonnal kapcsolatos irodalmi, irodalomtörténeti munkából, összefoglalóból.

Tüskés természetesen már 1968-ban is pontosan tudja, ki Rónay György, és hol a helye a magyar irodalomban, a balatoni költészetben. A déli part kétoldalnyi, pontos, érzékeny összegzése a balatoni irodalomról és képzőművészetről természetesen az őt megillető helyen említi Rónayt: „Rónay György szinte minden újabb verseskötetébe illeszt egy szárszói ciklust.” Csak zárójelben említem, talán nem haragszik meg érte égi íróasztala mellett Tüskés Tibor, Rónay minden 1957-től megjelent verseskönyvében van Szárszó-ciklus.

Vasvári Zoltán

400

(Budapest, 1958) etnográfus, művelődéstörténész. 2012-ben jelent meg A hullámok lágy tánca. A magyar költészet balatoni verseinek bibliográfiája c. munkája, 2016ban pedig Rónay György életmű-bibliográfiája („Tartani a tollat mozdulatlan”. Rónay György életműve, fogadtatása és utóélete. Tanulmányok és bibliográfia).

hÉvíz /

öböl

2019/4

2019/4

www.facebook.com/hevizfolyoirat