Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe

Egedy Gergely

Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe Harmadik, átdolgozott kiadás

Egedy Gergely

Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe harmadik, átdolgozott kiadás

Lap- és Könyvkiadó Kft.

© Dr. Egedy Gergely, 2017 © HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2017 Lektor: Dr. Horváth jenõ

A ki­adó szá­má­ra min­den jog fenn­tart­va. Je­len köny­vet, il­let­ve an­nak rész­le­te­it ti­los rep­ro­du­kál­ni, adat­rend­szer­ben tá­rol­ni, bár­mely for­má­ban vagy esz­köz­zel – elekt­ro­ni­kus, fény­ké­pé­sze­ti úton vagy mó­don – a ki­adó en­ge­dé­lye nél­kül kö­zöl­ni.

ISBN 978 963 258 348 8

Budapest, 2017 A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. kiadása Felelõs kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetõ igazgatója Internet: www.hvgorac.hu E-mail: info@hvgorac.hu Felelõs szerkesztõ: dr. Gábor Zsolt Tipográfia és mûszaki szerkesztés: Harkai Éva A szedés a HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.-ben készült

5

Tartalom

Előszó............................................................................................................9 Előszó a második kiadáshoz......................................................................11 Előszó a harmadik kiadáshoz.................................................................. 12 I.

A tudományág rövid története....................................................... 13 Az idealizmus alapvetése..............................................................14 A realisták színrelépése............................................................... 15 A módszertani vita........................................................................ 18 A pluralizmus kihívása és a neorealizmus kibontakozása........19 A „nemzetközi társadalom” koncepciója..................................22 A világrendszer-elmélet............................................................... 23 A neorealizmus és a neoliberalizmus az ezredfordulón........ 24

II.

Változás és kontinuitás: a nemzetközi kapcsolatok története.......28 A klasszikus nemzetközi rendszer (1648–1789)........................28 A „hosszú” XIX. század (1789–1914)...........................................31 A „rövid” XX. század (1914–1990).............................................. 35 A hidegháború utáni világ (1990–)............................................. 45

III. A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A nemzetközi rendszer.... 57 A nemzetközi kapcsolatok lehetséges értelmezései................ 57 Külpolitika és nemzetközi politika............................................ 59 Az elemzés szintjei.........................................................................61 Az elemzés formái és módszerei................................................ 62 A nemzetközi rendszer fogalma és típusai............................... 63

6

Tartalom

IV.

Állam, nemzet és a nemzeti érdek ............................................... 68 Az állami szuverenitás korlátai...................................................69 Állam és nemzet............................................................................ 73 A nacionalizmus kérdése............................................................. 74 A nemzetállam térvesztése: új középkor?................................. 76 A nemzeti érdek.............................................................................79

V.

A külpolitika elemzése: célok és cselekedetek............................. 86 Külpolitika és belpolitika............................................................ 86 Orientációk..................................................................................... 87 Szerepek..........................................................................................90 Célok.................................................................................................91 A külpolitikai cselekedetek és a hatalom kérdése................... 93 Az erőforrások relevanciája......................................................... 95 A külpolitikai döntéshozatal folyamata.................................... 97 A döntések nem racionális tényezői..........................................101 A külpolitikai döntések típusai................................................. 104

VI. A külpolitika eszközei:

a diplomácia és a gazdasági nyomás......................................... 107 A diplomácia mint kommunikáció........................................... 108 A diplomácia története – dióhéjban......................................... 109 A diplomáciai kapcsolatok jogi kodifikációja.........................112 Bilaterális és multilaterális diplomácia....................................112 Nyílt és titkos diplomácia...........................................................113 A diplomáciai tárgyalás: alkudozás..........................................115 A diplomácia funkciói................................................................ 120 A külpolitika gazdasági eszközei.............................................. 122 Vámok, bojkott és embargó....................................................... 123 A segélyek típusai........................................................................ 125 VII. A nyílt erőszak: a háború............................................................. 129 Miért vannak háborúk?.............................................................. 130 A háború mint a politika folytatása: Clausewitz koncepciója ..............................................................133 A háborúk típusai........................................................................ 136

Tartalom

7

A nukleáris fegyverek és az elrettentés doktrínája ............. 140 Kémiai és biológiai fegyverek................................................... 144 Visszatérés Clausewitzhez?

A haditechnika forradalma....................................................... 146 VIII. Intervenció és propaganda. A terrorizmus............................... 148 A beavatkozási törekvések mozgatórugói............................... 149 Az intervenció típusai.................................................................. 151 A propaganda................................................................................153 A terrorizmus: az intervenció rendhagyó formája.................157 Az „új típusú” terorizmus.......................................................... 160 Az Iszlám Állam........................................................................... 161 IX. Jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban................................ 166 Van-e nemzetközi jog?................................................................ 166 A nemzetközi jog forrásai.......................................................... 169 A nemzetközi jog érvényesítésének lehetőségei...................... 171 Etika a nemzetközi kapcsolatokban.........................................173 Az emberi jogok...........................................................................177 X.

A nemzetközi szervezetek............................................................. 181 A nemzetközi szervezetek típusai............................................. 181 Az államközi szervezetek (IGO) működésének sajátosságai................................................................................... 184 Az államközi szervezetek és a tagállamok ............................ 186 A nem kormányközi szervezetek (NGO) mint politikai szereplők............................................................. 187 Globális civil társadalom............................................................ 188 Nem legális nemzetközi szereplők: felszabadítási mozgalmak, gerillák és bűnözők.................... 189

XI. A globalizálódó világgazdaság: az Észak ................................ 192 A világgazdaság a XX. században: a főbb szakaszok.......... 192 A piacgazdaság modelljei: az amerikai, a német és a japán................................................ 198 A világkereskedelem globalizációja......................................... 201

8

Tartalom

A nemzetközi monetáris és pénzpiaci rendszer globalizálódása.............................................................................205 A multinacionális vállalatok......................................................208 XII. A vesztes fél: a Dél .......................................................................220 Függőség és modernizáció.........................................................221 Az új gazdasági világrend követelése...................................... 224 Az adósságcsapda........................................................................226 Demográfiai robbanás és éhezés..............................................228 Nemzetközi migráció: közgazdasági és szociológiai magyarázatok.......................................................232 A „fejlesztő állam” és a harmadik világ differenciálódása..................................... 234 XIII. A „fenntartható fejlődés” dilemmái........................................... 238 Ökológiai lábnyomunk...............................................................239 Közjavak kontra magánérdekek: a „mohó algoritmus”....... 242 Fenntartható-e a fejlődés?......................................................... 243 Riótól Párizsig ............................................................................244 Észak és Dél: ellentétes prioritások.........................................246 XIV. A kultúra és a vallás a nemzetközi kapcsolatokban................249 Huntington: a civilizációk szerepe...........................................249 A civilizációk kapcsolatai: együttműködés vagy „összecsapás”?....................................... 254 Az iszlám fundamentalizmus kihívása................................... 256 XV. Összegzés helyett: a globalizáció dilemmái .............................262 Internacionalizáció és globalizáció...........................................262 Az új nemzetközi rend vonásai.................................................264 Pólusnélküliség, bipolaritás vagy multipolaritás?.................266 Felhasznált irodalom............................................................................... 267

9

Előszó

Albert Einsteint egyszer megkérdezték, miként lehetséges, hogy ha az emberi szellem képesnek bizonyult egy olyan bonyolult titok megfejtésére, mint az atom, akkor miért nem képes arra is, hogy az embereket megvédje az atomfegyverek fenyegetésétől. A tudós így válaszolt: azért, barátom, mert a politika nehezebb tudomány, mint a fizika… Joggal írta tehát a neves társadalomfilozófus, Karl Deutsch, hogy „a nemzetközi kapcsolatokba való bevezetés napjainkban az emberiség túlélésének művészetébe és tudományába való bevezetés” is. Ez a tankönyv arra tesz kísérletet, hogy a nemzetközi kapcsolatok bonyolult és komplex rendszerének az alapjait ragadja meg – és foglalja össze – egy viszonylag átlátható keretben.

A nemzetközi kapcsolatok elmélete nem azonos a nemzetközi kapcsolatok történetével: míg az utóbbi a történettudománynak egy fontos és régóta művelt területe, az előbbi a politikatudomány látásmódjával és fogalmi eszköztárával, a teoretikus elemzés igényével vizsgálja a nemzetközi kapcsolatokat. E diszciplína, sajátos módon, kifejezetten „angolszász” tudományként született, s bár napjainkban már kétségkívül egyre több ország egyre több egyetemén oktatják, a kutatások főárama továbbra is az angolszász világhoz, elsősorban Egyesült Államokhoz és Nagy-Britanniához kötődik. A tárgy kutatásának és oktatásának hazánkban sincsenek hagyományai. A tananyag elkészítésében a szerzőt írországi (Limerick) és londoni szakmai útjai segítették, és a felhasznált szakirodalom is túlnyomórészt angol nyelvű. E tankönyv, természetesen, nem lép fel azzal az igén�nyel, hogy a nemzetközi kapcsolatok elméletének területén újat mondjon, új kutatási eredményt fogalmazzon meg: a cél ez esetben „csak” az volt, hogy a gazdag szakirodalomra támaszkodva a nem-

10

Előszó

zetközi kapcsolatok legfontosabb kérdéseit és válaszait foglalja össze a tárgy iránt érdeklődők számára, bevezető jelleggel. A műfajból következik az is, hogy a szövegben indokolatlan lett volna a tudományos monográfiákban megszokott lábjegyzetek alkalmazása, a fontosabb idézett szerzők nevei azonban következetesen szerepelnek, a munka végén közölt irodalomjegyzék pedig minden felhasznált művet tartalmaz, azok írásaival együtt, akiknek a neve a főszövegben külön nem lett kiemelve.

E munka több kérdést vet fel, mint amennyit meg tud válaszolni – de ez talán természetesnek is tekinthető, ha arra gondolunk, milyen sokféle problémával állnak összefüggésben a nemzetközi kapcsolatok.

A könyvben taglalt kérdések kiválasztása bizonyos fokig szubjektív szelekció eredménye, bár a szerző persze figyelembe vette a tárgyat évtizedek óta oktató egyetemek tankönyveinek és kurzusainak a felépítését is. A viszonylag szűk keretek közé szorított „törzsanyagnak” a szemináriumi foglalkozásokon való részletesebb „kibontását” az egyes fejezetek végén felvetett vitakérdések is segíthetik.

Ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet Horváth Jenőnek, a tankönyv lektorának szakmai segítségéért, észrevételeiért és javaslataiért, valamint Kristóf fiamnak a szövegszerkesztésben nyújtott segítségéért.

Budapest, 2006. augusztus

Egedy Gergely

11

Előszó a második kiadáshoz

A második kiadás elsődlegesen két célt tűzött maga elé: egyrészt a 2006 augusztusa óta eltelt időszak néhány lényeges új fejleményének a beépítését, másrészt pedig a tárgy oktatása során szerzett tapasztalatoknak a hasznosítását. A tankönyv struktúrája nem változott, csak annyiban, hogy a tudományág története a nemzetközi kapcsolatok múltjának áttekintése elé került. Az új kiadásba bekerült viszont egy teljesen új fejezet: ez a globális ökológiai krízissel foglalkozik.

Bár a szerző nagy kísértést érzett néhány izgalmas kérdéskör részletesebb elemzésére, továbbra is alapvető célnak tekintette, hogy a munka terjedelme ne nőjön meg túlzott mértékben. A bevezető jellegű kurzusokon ugyanis a kevesebb néha több – legalábbis ez a szerző oktatói tapasztalata…

A szerző, végül ez úton is köszönetét fejezi ki Dr. Romsics Gergelynek és Dr. Szathmári Péternek a könyv oktatásával kapcsolatos tapasztalataik megosztásáért és javaslataikért.

Budapest, 2011. augusztus

Egedy Gergely

12

Előszó a harmadik kiadáshoz

2011 óta sok fontos és meglepő fejlemény tanúi lehettünk a nemzetközi politikában – a harmadik kiadást elsősorban az a szándék indokolja, hogy mindez ne hiányozzon a könyvből. A szerző azonban továbbra sem kíván szakítani azzal a meggyőződésével, miszerint az oktatásban a kevesebb néha több, ezért egyrészt tömörségre törekedett, másrészt pedig az előző kiadásból elhagyott néhány részt, hogy a terjedelem az új információkkal együtt se növekedjék érdemben.

Az előző kiadás óta sor került a Brexit-népszavazásra Nagy-Britanniában, kiéleződött az amerikai–orosz viszony, Szíria tragikus polgárháborúba süllyedt, megjelent az Iszlám Állam, Európát brutális merényletek sora rázta meg, s az Európai Uniónak hatalmas menekült- és migránshullámmal kellett szembenéznie. E fejlemények mind bekerültek a könyvbe, és az ISIS, valamint a migráció elméleteinek témakörében egy-egy új alfejezet is készült. A „frissítés” a többi fejezetben is megtörtént. A könyv struktúrája viszont továbbra sem változott – a szerzőhöz eljutott visszajelzések ilyen igényt nem fogalmaztak meg.

A szerző köszönetét fejezi ki Dr. Halász Ivánnak (Nemzeti Közszolgálati Egyetem) és Dr. Szatmári Péternek (Zsigmond Király Egyetem) a harmadik kiadással kapcsolatos tanácsaikért, javaslataikért.

Budapest, 2017. augusztus

Egedy Gergely

13

I. A tudományág rövid története

Az első fejezet arra törekszik, hogy egészen röviden áttekintést nyújtson az Olvasónak a nemzetközi kapcsolatok elméletének eddigi fejlődéséről. Végigkíséri a tudományág történetét születésétől, az első világháború utáni időszaktól napjainkig, kiemelve a főbb szakaszokat: az idealizmus és a liberális internacionalizmus kikristályosodását, a realizmus színre lépését és dominanciáját, a realizmus tradicionális módszertanának a megkérdőjelezését a „modernisták” részéről, a nem-állami szereplőket hangsúlyozó pluralizmus irányzatának a megjelenését, valamint a „világrendszer-szemlélet” és a „nemzetközi társadalom” elméleteinek a kialakulását.

Amikor a XIX. század második felében a ma ismert társadalomtudományok egyre markánsabban specializálódni kezdtek, a „nemzetközi kapcsolatok” témaköre még nem vált önálló kutatási területté; az idetartozó kérdésekkel hagyományosan a filozófia, a történelem, vagy épp a jog nézőpontjából foglalkoztak. A nemzetközi viszonyok tudományos igényű vizsgálata az első világháború kitörése nyomán kezdődött meg – az 1914 és 1918 közötti vérfürdő döbbentett rá számos befolyásos gondolkodót, hogy az okok megértéséhez új szemléletre, a problémák új megközelítésére van szükség. Ekkor ismerték fel: nélkülözhetetlen, hogy a nemzetközi kapcsolatokat elméleti szinten is megvizsgálják – annál is inkább, mert világossá vált számukra, hogy a háborúért nem kizárólag az egyik vagy másik felet terhelte a felelősség. Vagyis: maguknak a nemzetközi kapcsolatoknak a rendszerében is volt valami, ami hozzájárult a tragédiához.

14

I. A tudományág rövid története

Ahogy a témakör egyik ismert angol kutatója, Chris Brown (Understanding International Relations, 1997) megállapította, a nemzetközi kapcsolatok elméletének a fejlődése meglehetősen következetes mintát mutatott. Mindig volt egy uralkodó elmélet, amelyet idővel kihívások értek. Ezek a kihívások a „nagy vitákként” vonultak be a tudományág történetébe. 1919 óta három ilyen „nagy vita” zajlott le: a ’30-as évek második felében és a ’40-es években az „utópianizmus” és a realizmus vitája, az 1950-es és 1960-as években a tradicionalisták és a „modernisták” („behavioristák”) közötti módszertani vita, az 1970-es és 1980-es években pedig a neorealizmus és a neoliberalizmus vitája, amely a hidegháború vége óta is folytatódik.

Az idealizmus alapvetése A nemzetközi kapcsolatok kutatóinak első reakciója a háborúban véghezvitt pusztításra az „idealizmus” volt – s nem is nehéz megérteni, miért. A világháború legfőbb tanulságát széles körben abban látták, hogy katonai erőszakkal tulajdonképpen semmit sem lehet megoldani – a közvélemény szemében a háború a vérengzések véget nem érő sorozatának látszott. Emellett igen sokan érezték úgy, hogy ezt a háborút igazából senki sem akarta, az az események szerencsétlen egybeesésének a következménye volt – olyasvalami tehát, amit több bölcsességgel és racionalitással el lehetett volna kerülni. Az idealizmus irányvonalát számos szerző a „liberális internacionalizmus” megjelöléssel illette – a Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban kibontakozott új gondolkodást azért illették összefoglalóan e megnevezéssel, mert lényegében azzal az igénnyel lépett fel, hogy a liberális politikai elveket (s az amerikai idealizmus értékeit) alkalmazza a nemzetközi rendszer „menedzselésében” is. Az idealizmus legismertebb politikus-képviselője Woodrow Wilson amerikai elnök volt, aki – nézeteinek összefoglalásaképp – 1918 januárjában meghirdette a békerendezés alapelveinek szánt „tizennégy pontját”.

Ezek között kulcsszerepet kapott a nemzeti önrendelkezés elve, valamint a Népszövetség gondolatának felkarolása – szerinte a világ-

I. A tudományág rövid története

15

közösségnek éppúgy szüksége van egy demokratikus alapon működő kormányzatra, mint egy nemzeti társadalomnak.

Az idealisták abból indultak tehát ki, hogy ha a világháború félreértések és hibás döntések sorozatának a következményeként robbant ki, akkor mielőbb meg kell teremteni azt a tudományt – a nemzetközi kapcsolatok elméletét –, amely képes az ilyen veszélyek kiküszöbölésére. E kiindulópontból pedig bel- és külpolitikai vonatkozásban egyaránt fontos következtetések adódtak. Ami az előbbit illeti: megfogalmazódott az a kívánság, hogy az autokratikus rendszereket mindenütt demokráciák váltsák fel – szilárdan hitték ugyanis, hogy a népek nem akarnak háborút, abba csak militarista vagy autokrata vezetőik viszik őket bele. Feltételezték, hogy ha minden rendszer liberális-demokratikus jellegű lenne, akkor többé nem lenne háború. S mivel a nemzetközi rendszer anarchikus jellegét hibáztatták a világháborúért, nélkülözhetetlennek tartották, hogy kidolgozzák a nemzetközi kapcsolatok új rendező elveit. Ehhez új nemzetközi szervezetek is szükségesnek mutatkoztak – ez vezetett, többek között egy új, központi jellegű intézmény létrehozatalához, a Népszövetséghez.

A realisták színrelépése Az 1930-as évek nemzetközi fejleményei azonban sötét árnyékot vetettek erre az optimizmusra. A liberális internacionalizmusnak az a reménye, hogy a demokratikus országok közvéleményének ereje támasztékul fog szolgálni a Népszövetség számára, illúziónak bizonyult; ahogy a történeti fejezetben látni fogjuk, a világszervezet gyakorlatilag minden komolyabb nemzetközi válság kezelésében kudarcot vallott. S ahogy történni szokott, a politikai kudarc a hátterében meghúzódó ideológiát is maga alá temette. Paradigmaváltás következett be, amely a „raison d’etat”, az államérdek elsőbbségét valló realisták fellépéséhez és a „tudományos” módszerek alkalmazásának a követeléséhez vezetett.

A liberális internacionalizmus elméletének a leghatásosabb bírálatát az angol E. H. Carr fejtette ki az 1939-ben megjelent Húsz év válság (Twenty Years Crisis) című művében. Carr a liberális interna-

16

I. A tudományág rövid története

cionalizmust az „utópianizmus” elnevezéssel illette, és ezzel állította szembe a maga felfogását, amelyet viszont realizmusként határozott meg. Az idealisták – mutatott rá – „a vágyat a gondolkodás, az általánosítást a megfigyelés fölé helyezték”. Az idealizmus ezért nem sok érdemlegeset tudott mondani a ’30-as évek tényleges nemzetközi tendenciáiról. Az általa alkalmazott megközelítést Carr három – már Machiavelli által kifejtett – fő tételre alapozta: 1. a történelmi folyamatok ok-okozati összefüggésekre vezethetők vissza; 2. a gyakorlat teremti az elméletet és nem fordítva; 3. nem a moralitás határozza meg a politikát, hanem a politika a moralitást. A Húsz év válság szerzője szerint a legfontosabb konfliktus a „gazdagok” („haves”) és a nélkülözők” („have-nots”) között feszül, s a két csoportot a világháború győzteseivel és veszteseivel azonosította. A marxizmussal rokonszenvező Carr úgy látta, a világ egyik meghatározó vonása az, hogy benne a „szűkösség” uralkodik, s azok, akik rendelkeznek az élet jó dolgaival, a status quo hívei, a „törvényesség és a rend” politikáját sürgetik, míg a nélkülözőkben nincs meg ez a tisztelet a fennálló törvények iránt. Meglehetősen irreális, Carr szóhasználatában „utópikus” dolog tehát azt feltételezni, hogy a nélkülözőket valahogy rá lehet venni a törvények önkéntes követésére, a „morális” viselkedésre. Az államoktól egyébként sem várható el a moralitásnak az a foka, amelyet az emberek egymás között elvárnak – a „kettős erkölcsi mérce” dilemmája mind a mai napig a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik nehéz kérdése. Bár Carr elméletét természetesen jó néhány ponton lehetett bírálni, az általa (is) képviselt realizmus megnyerte az első „nagy vitát”, mivel a világról koherensebb és hitelesebb elemzést kínált az utópikus eszmékre építő vetélytársánál.

(Cox: E. H. Carr: A Critical Appraisal, 2000) Elmondható tehát, hogy 1945 után a realizmus – a „hatalmi politika modellje” – vált a nemzetközi kapcsolatok elméletének domináns irányzatává. A legtöbb gyakorló politikus és diplomata persze mindig is realista nézeteket vallott a nemzetközi kapcsolatokról (egy elemző szavaival a realizmus „azt foglalta össze, amit ők eleve feltételeztek”), ám új fejlemény volt, hogy most már a tudományos kutatók zöme is csatlakozott hozzájuk. S tulajdonképpen napjainkig a realizmus maradt a nemzetközi kapcsolatok legnagyobb befolyással bíró elmé-

I. A tudományág rövid története

17

lete! A XX. század fejleményei sajnálatos módon igazolták azt a vélekedést, hogy az államközi kapcsolatokat elsősorban a hatalomért és az anyagi erőforrásokért vívott küzdelem határozza meg.

A második világháború utáni időszak legtekintélyesebb realistája a hitleri Németországból az Egyesült Államokba emigráló Hans Morgenthau volt, aki a következő címet adta 1948-ban közzétett és világhírűvé váló művének: Politika a nemzetek között: küzdelem a hatalomért és a békéért (Politics Among Nations: The Struggle for Power and Peace). A Politika a nemzetek között, amely azzal a beszédes mondattal kezdődik, hogy „Ez a könyv a nemzetközi politika elméletének megalkotására törekszik”, több generáció számára is standard tananyaggá vált, s máig megkerülhetetlen alapmunkának számít.

Carrhoz hasonlóan Morgenthaunak is az volt a meggyőződése, hogy a nemzetközi realitások megismerésében nem szabad a „kellszemléletből” kiindulni, vagyis abból, hogy mit tartanánk ideálisnak, hanem a „van-szemléletet”, azaz a tényleges helyzetet kell alapul venni. A realista politika általa megkülönböztetett „hat alapelve” közül az első ezért rögtön azt emeli ki, hogy a politikának „objektív törvényei vannak”, amelyek működése szubjektív vágyainktól független. Carr felfogásával ellentétben viszont ő abból indult ki, hogy az emberi cselekvések mozgatórugója nem az anyagi javak szűkösségében, hanem a bűnös – öröknek s megváltoztathatatlannak tekintett – emberi természetben keresendő. Az embereket az „uralkodási vágy” vezérli. Erre vezethető vissza az államok agresszivitása, hatalomra törekvése, „szent önzése” is. A nemzetközi viszonyok természetes állapota e megközelítésben tehát olyan lesz, ahogy Hobbes kifejtette a Leviatánban: „mindenki harca mindenki ellen”. Nincs semmilyen szuverén hatalom az államok fölött, azok kizárólag önmagukra támaszkodhatnak egy „önsegélyező” rendszer („self-help system”) keretében. E küzdelemben, amelyben kulcsszerep jut az erőnek és az erőszaknak, Morgenthau az államokat tekinti a főszereplőknek, ezeket pedig mindig csak a saját érdekeik mozgatják, nem pedig elvont filozófiai vagy erkölcsi elvek. Az állam érdekei így elsősorban a hatalom megszerzéséhez és fenntartásához kapcsolódnak. A nemzetközi politika három kulcsfogalma ezért: nemzeti érdek, hatalom és erőegyensúly. Az államférfiak feladata mindenekelőtt a rájuk bízott

18

I. A tudományág rövid története

közösség túlélésének a biztosítása – ez a nemzeti érdek minimuma.

A fentebb mondottak fényében a klasszikus realizmus legfontosabb állításai a következőképp fogalmazhatók meg: 1. a nemzetközi kapcsolatok legfontosabb szereplői az államok, amelyeknek, mint kollektívumoknak vannak érdekei; 2. az államok viselkedését kizárólag az érdekek vezérlik; 3. az érdek a hatalomhoz kapcsolódik, a nemzetközi kapcsolatok így mindenekelőtt a hatalomról szólnak, és azok a kérdések, amelyek a hatalmi viszonyokat nem érintik, csekély jelentőségűek.

Morgenthau munkája egy lényeges módszertani szempontból is különbözött Carrétól – és sokak szerint épp ebben állt a könyv hatalmas sikerének a titka. A Politika a nemzetek között ugyanis tudatos kísérletet tett a realizmus elméletének a rendszerezésére és a „tudományosság” kritériumainak az alkalmazására. Míg a Húsz év válság tulajdonképpen többféle értelmezésre is alapot ad, addig ez a mű tele van sémákkal („hat elv”, „három irányvonal” stb.). Ez tette a munkát roppant sikeres tankönyvvé, de kétségtelenül azon az áron, hogy leegyszerűsítette a valóságot – és a realista álláspontot (Gellman: Hans Morgenthau and the Legacy of Political Realism, 1988).

A módszertani vita Morgenthau törekvése, hogy általános érvényű törvényszerűségeket keressen és fogalmazzon meg, egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy a nemzetközi kapcsolatok elemzését tudományos alapokra helyezze.

Választott módszere azonban számos jogos kérdést vetett fel, hiszen a politikai folyamatok bonyolultsága nemigen foglalható össze egyszerű képletekbe. Ráadásul írásaiban rendre „preskriptív”, azaz „előíró” elemek is előbukkantak, megmondva a döntéshozóknak, hogy adott helyzetben mit is kell tenniük. De lehet-e választási szabadságról beszélni a „vastörvényszerűségek” ellenében? A módszertani problémák vezettek el az ’50-es évek közepére és a ’60-as évekre a második „nagy vitához”, amelyben a tradicionalisták (vagyis a nemzetközi kapcsolatokat a hagyományos kategóriákban leírók) és ellenfeleik, a „modernisták” (vagy „behavioristák”) csaptak össze,

I. A tudományág rövid története

19

akik a régi metodológia helyére a legújabb társadalom- és természettudományi módszereket kívánták állítani. E törekvés magában foglalta a magatartáskutató tudomány, a „behaviorizmus” szociálpszichológiai eredményeinek alkalmazását, a matematikai modellek bevezetését és az olyan új rendszerelméleti konstrukciókat, mint például Morton Kaplan „erőegyensúly-modelljei” (System and Process in International Politics, 1957). A „behavioristák” számára a tudományos minősítésre csak azok a kutatások számíthattak, amelyek empirikusan megfigyelhető és ellenőrizhető adatokra támaszkodtak, nem pedig olyasféle a priori előfeltevésekre, mint az emberi természet morgenthaui felfogása.

Az 1960-as évek végére azután ezek a bírálatok heves ellentámadást váltottak ki a „tradicionalisták”, vagy, ahogy akkoriban magukat elnevezték, a „klasszikus elmélet” híveinek a részéről. S bár e küzdelem nem vezetett egy minőségileg új paradigma megalkotásához, hiszen nem kérdőjelezte meg a realizmus alapjait, kétségtelenül hozzájárult a nemzetközi kapcsolatok elméletének gazdagodásához: fogalmi készletének kifinomításához, és a módszertani kérdések fontosságának felismeréséhez.

A pluralizmus kihívása és a neorealizmus kibontakozása A realizmus alapjait a ’70-es évek első felében érte igazi kihívás, a liberalizmus megújulását, a neoliberalizmust előkészítő pluralisták részéről. Ők mindenekelőtt a realizmusnak azt az alapvető állítását cáfolták, miszerint a nemzetközi politikát érdemben kizárólag az államok alakítják. E fejlemény hátterében, ahogy Chris Brown joggal rámutat, két folyamat játszott különösen nagy szerepet: az egyik a nagyhatalmak egymás közötti kapcsolatainak a módosulásával függött össze („high politics”), a másik pedig a felszínen talán kevésbé látványos, de még nagyobb jelentőségű társadalmi és gazdasági változásokkal („low politics”).

Miről is volt szó konkrétabban? A hetvenes évek elejére a szuperhatalmak közötti feszültség enyhülni kezdett, elvezetve a „détente”

20

I. A tudományág rövid története

folyamatához, s ennek során megerősödött az a vélekedés, hogy a klasszikus hatalmi politika veszített korábbi – a hidegháborúban kétségbevonhatatlan – központi jelentőségéből. Ez időben egybeesett azon jelentős gazdasági változásokkal, amelyek életre hívták a tevékenységüket globális szinten megszervező multinacionális cégeket.

Az is kiderült, hogy az olyan új nemzetközi szervezetek, mint például az Európai Gazdasági Közösség, már nem egyszerűen csak az azokat létrehozó államok eszközei, hanem ugyancsak önálló szereplővé váltak. E jelenségeket tudatosította az a könyv, amelyet Robert Keohane és Joseph Nye szerkesztett A transznacionális kapcsolatok és a világpolitika (Transnational Relations and World Politics) címmel 1971-ben. A tanulmánykötet szerzői hangsúlyozták: többé már nem lehet feltételezni, hogy mindig az államközi kapcsolatok a legfontosabbak, hiszen a nem-állami szereplők tevékenysége éppolyan mértékben – ha nem még nagyobb mértékben – érintik és befolyásolják életünket. Ráadásul az államok egyre kevésbé képesek ezek hatékony irányítására; valójában még azok az államok sem szívesen próbálkoznak meg ezzel, amelyek elméletileg esetleg képesek lehetnének rá, mivel igen kemény ellenállásba ütköznének. A realisták a világot a „biliárdgolyó-modellben” képzelik el: az államok ebben úgy viselkednek, mint a biliárdgolyók, azaz összeütköznek, de eközben csak kívülről érintkeznek egymással, belső viszonyaik változatlanok maradnak. A pluralizmus viszont sokkal inkább hajlik egy olyan szemléletre, amely az ún. pókhálómodellel írható le: ebben az államhatárokat valósággal elmossák az érintkezések szálainak milliói, leértékelve a kormányzati dimenzió szerepét (Galló: A túlélés tudománya, 2000).

A tudományág történetével foglalkozók többsége egyetért abban, hogy a hetvenes évek második felében már úgy tűnt, a komplexebb látásmódot ígérő pluralizmus egyre inkább háttérbe szorítja a tradicionális realizmust a nemzetközi kapcsolatok kutatásában. A kihívásra adott válaszként azonban kibontakozott a neorealizmus ellentámadása; ez két vonatkozásban is finomította és árnyalta a régi típusú realizmus érvrendszerét. Egyrészt Morgenthaunál lényegesen több figyelmet fordított a gazdasági tényezők jelentőségére, másrészt pedig az egyes államok szerepét sokkal jobban „beágyazta” a nemzetközi rendszer egészébe. Az előbbi vonatkozásában érdemes ki-

I. A tudományág rövid története

21

emelni a neorealista Robert Gilpin könyvét, amely A nemzetközi kapcsolatok politikai gazdaságtana címet kapta (The Political Economy of International Relations, 1989), az utóbbiéban pedig Kenneth Waltz munkáját, A nemzetközi politika elméletét (Theory of International Politics), amely 1979-ben jelent meg.

Waltz a nemzetközi rendszer szerkezetének elemzését állította középpontba, s ezzel a „strukturális realizmus” megalapozójává vált – azon irányzaté, amelynek szellemi gyökereit sokan a görög Thuküdi­ desznél keresik, aki a peloponnészoszi háború történetének feldolgozásában meggyőzően dokumentálta a poliszok anarchikus rendszerének elkerülhetetlen következményeit. Morgenthau felfogásával ellentétben, Waltz nem is törekedett arra, hogy a nemzetközi élet minden jelenségére kiterjedő sémákat állítson fel: teóriájának érvényességi körét eleve a nemzetközi rendszerre korlátozta. Ennek elméletileg kétféle változatát tartotta elképzelhetőnek: a hierarchikust és az anarchikust. Az előbbiben különböző jellegű egységeket szerveznek egy hatalmi központ alá, míg az utóbbiban az egymáshoz természetükben hasonlító egységek működnek együtt. A jelenlegi nemzetközi rendszer régóta anarchikus, s ez csak akkor változna meg, ha valamilyen globális világkormányzatot hoznának létre, amit persze ő sem sorolt a reális perspektívák közé. A pluralisták által hangsúlyozott változások meglétét nem tagadta, de ezeket nem tartotta olyan jelentőségűeknek, hogy a rendszer jellegét alapvetően megváltoztassák.

Milyen következmények adódnak a nemzetközi rendszer anarchikus voltából? Az anarchia minden államot egy súlyos biztonsági dilemma elé állít, nevezetesen, hogy oly módon kell erősítenie saját biztonságát, hogy közben ne növelje a rendszert alkotó többi állam félelmét. Ha ugyanis erősödik a saját biztonsága, csökken a többiek biztonságérzete. E dilemma nehezen oldható fel, így az anarchia még akkor is háborúba hajszolhat országokat, ha azok vezetői inkább békepártiak. Ilyen körülmények között a biztonság csak az „önsegély” („self-help”) révén érhető el, hiszen míg a belpolitikában a polgárok számíthatnak az állam védelmére, az anarchikus rendszerben senkihez sem lehet fordulni az erőszak alkalmazásának megakadályozásáért (Staar: Anarchy, Order and Integration, 1999).

22

I. A tudományág rövid története

Hogy a bizalom hiányára épülő rendszer milyen diszfunkcionális következményekkel járhat, annak illusztrálására Waltz egy másik művében, Az ember, az állam és a háborúban (Man, the State and War) felidézi Rousseau történetét a szarvasvadászatról. Eszerint öt éhező ember megállapodik, hogy közösen elfognak egy szarvast; az állat egyötöde valamennyiüknek elég lenne. A vadászat közben azonban feltűnik egy nyúl, s egyikük azonnal el is fogja: ezzel a saját éhségét csillapítja, de így a szarvas elmenekül s a többiek élelem nélkül maradnak. A nemzetközi politikában – fogalmazódik meg a következtetés – az egyéni önérdek logikája ütközik a javak kollektív biztosításának lehetőségeivel.

A problémák tehát – s ez Waltz érvelésének a lényege – elsődlegesen magára a rendszer struktúrájára vezethetők vissza, nem pedig alkotóelemeinek a vonásaira, szempontjaira és értékrendjére; A nemzetközi politika elmélete nem is hivatkozik az emberi természetre. A nemzetközi kapcsolatokat ezért csak a nemzetközi rendszer egészére tekintve tudjuk Waltz szerint igazán megmagyarázni. Ha nem így gondolkodunk, mutat rá a szerző, s a rendszert csak egységeiből próbáljuk megérteni, nem tudjuk megmagyarázni, hogy a működése miért mutat állandó vonásokat akkor is, ha komponensei időközben megváltoznak.

A „strukturális realizmus” tehát a nemzetközi rendszer specifikus vonásait szinte függetleníti alkotóelemeitől, és vezérlő elveként az erőegyensúlyra való törekvést jelöli meg. (A klasszikus realizmus elméletéhez részletesebben lásd Romsics: A lehetetlen művészete, 2009.)

A „nemzetközi társadalom” koncepciója A nemzetközi kapcsolatokra összpontosító kutatások főáramán, vagyis az amerikain kívül született az az érdekes kezdeményezés, amely a „nemzetközi társadalom” („international society”) elnevezést kapta. Ennek eszméjét főként néhány nagy-britanniai kutató dolgozta ki a hetvenes évek végén, elsősorban az ausztráliai születésű, de a szigetországban letelepedett Hedley Bull (The Anarchical Society, 1977). Velük kapcsolatban szokta a szakirodalom az „angol iskolát” emlegetni. Mit takar ez a koncepció?

I. A tudományág rövid története

23

Először is azt érdemes kiemelnünk, hogy ez az irányzat az „államok társadalmát” állítja középpontba, vagyis a vizsgálódást az államokra, nem pedig az állam alatti és az állam feletti szintekre összpontosítja.

Az államközpontúság önmagában persze még nem új fejlemény, hiszen – láttuk – a klasszikus realisták is ezt vallották, ám az angol iskola megközelítésében ennél többről is szó van: az egymással kapcsolatban álló államok nemcsak egy funkcionális szálakkal összefűzött rendszert alkotnak, hanem egy társadalmat is, melyben bizonyos közös normák érvényesülnek. E koncepció hívei tehát különbséget tesznek a nemzetközi rendszer és a „nemzetközi társadalom” között: míg az előbbi csak bizonyos kapcsolatokat és interakciókat tételez fel, az utóbbi már kölcsönös kötelezettségek vállalását is jelenti. E felfogásban – a realisták meggyőződésétől eltérően – az államok nem minden­áron törekednek érdekeik érvényesítésére, ha ugyanis így járnának el, azzal a nemzetközi társadalom egészét – s benne saját magukat is – veszélyeztetnék. A „nemzetközi társadalom” sem mentes ugyan az anarchiától, ám az államok elfogadják, és többé-kevésbé tiszteletben tartják a stabilitás minimumát garantáló normákat.

A világrendszer-elmélet A realista és a liberális-idealista megközelítéseket egyaránt elutasította az Immanuel Wallerstein nevéhez kapcsolható, és a globális egyenlőtlenségek magyarázatára vállalkozó világrendszer-elmélet. A neomarxista Wallerstein abból indul ki (A világgazdasági rendszer kialakulása, 1983), hogy a nemzetközi viszonyok elemzése kapcsán nem lehet a nemzetállamot alapegységnek tekinteni, e szerepet ugyanis maga a világrendszer tölti be. Szerinte történelmileg a világrendszer két domináns formája alakult ki: a világbirodalom és a világgazdaság. A kettő közötti különbség leginkább abban ragadható meg, hogy milyen keretben születnek meg az erőforrások elosztására vonatkozó döntések: a világbirodalomban ez egy központosított politikai szervezet kezében összpontosul, míg a világgazdaságban nincs egyetlen politikai központ; hatalmi központok versengenek egymással s a javakat a piaci mechanizmuson keresztül osztják el.

24

I. A tudományág rövid története

A XVI. században, a nagy földrajzi felfedezések korában megszülető modern kapitalizmus hozta létre azt a világgazdaságot, amely mára a földgolyó egészét átfogja. A világgazdaság nem esik tehát egybe egy politikai struktúrával, s túllép az állami szerveződések határain: centrumból, perifériából és félperifériából áll. A centrumot a gazdaságilag domináns nyugati államok alkotják, míg a perifériát az előbbiektől gazdaságilag függő, elmaradott, elsősorban a harmadik világhoz tartozó országok; a köztes pozíciót elfoglaló államok sorolhatók a félperifériához, amely – szükséges strukturális elemként – közvetítő funkciót is betölt. A centrum–periféria fogalompárt már Wallersteint megelőzően kidolgozták a különböző „függőségi elméletek”, de a világrendszer-elméletben e térbeli disztinkció egyúttal egy markáns osztályjellegű tartalmat is kap a gazdag és a szegény országok szembenállásaként. Egyesek gazdagsága és mások szegénysége között ugyanis Wallerstein dialektikus kapcsolatot tételez fel: a centrum jóléte a lehető legszorosabban összefügg a periféria elmaradottságával, mert onnan folyamatosan értéktöbbletet von el. Ebből pedig az is következik a számára, hogy a centrumot alkotó fejlett nyugati országok valójában – retorikájukkal ellentétben – nem is igazán érdekeltek a periféria felzárkóztatásában. Ebben a megközelítésben igen csekély szerep jut a realisták által előtérbe állított nemzetállamoknak és az idealisták által hangsúlyozott fennkölt eszméknek: az igazi mozgatórugókat a felhalmozásban érdekelt tőke mozgatja.

A neorealizmus és a neoliberalizmus az ezredfordulón Több neves kutató is megfogalmazta a kérdést: vajon van-e jövője a nagy múltra visszatekintő realista látásmódnak a XXI. században?

Az igennel válaszolók rámutatnak: a neorealisták a globalizáció jelenségeit is igen könnyen tudják értelmezni az olyan klasszikus realista fogalmak segítségével, mint a hegemónia, a kontroll és az erőegyensúly. Ők továbbra is azt tartják, hogy bár a globalizáció számos tekintetben korlátozza az államok szuverenitását, a nemzetközi politika még mindig elsősorban államok közötti politika. Különös fi-

I. A tudományág rövid története

25

gyelmet fordítanak a globalizáció egyenetlenségeiből fakadó konfliktusforrásokra. Érvelésükben hangsúlyozzák: az olyan események, mint a ’90-es évek véres délszláv háborúja vagy az Irakkal és Afganisztánnal kapcsolatos fejlemények arra figyelmeztetik a nemzetközi kapcsolatok kutatóit, hogy súlyos tévedés lenne „leírni” a realizmust. A realisták újabb generációjának a körében viszont élénk vita alakult ki a „defenzív” és az „offenzív” realizmus hívei között: az előbbiek szerint a nemzetközi rendszer anarchikus jellege a status quót előnyben részesítő törekvéseknek, míg az utóbbiak szerint inkább a dinamikus, offenzív külpolitikának kedvez. Más szavakkal fogalmazva: a „defenzívek” szerint az államok nem érdekeltek a nemzetközi rend felforgatásában, az offenzívek szerint viszont az anarchikus rend mindenkit versengésre ösztönöz, arra, hogy saját pozícióját a többiek kárára erősítse. Nagy többségük egyetért ugyanakkor abban, hogy a XXI. század is a realista eszmék százada lesz…

Ami a neoliberalizmus híveit illeti, ők a ’90-es években az ún. demokratikus béke – valójában régi – téziséből indultak ki, vagyis abból az előfeltevésből, hogy a demokratikus berendezkedésű államok egymás ellen nem alkalmaznak erőszakot. Szerintük a liberalizmus eszméinek szétterjedése minden régi problémát megold, vagyis a nemzetközi közösség csak jól jár, ha minél több ország amerikanizálódik. S a szabad piacban hívő neoliberálisok arról is meg vannak győződve, hogy a kormányoknak nem lenne szabad akadályozniuk a globalizációt: az intézményeknek a világpiac szabadságát kellene garantálniuk.

A neoidealisták – elfogadva a legtöbb liberális elvet – némiképp más­hová helyezik a hangsúlyokat: az ő felfogásukban a nem-liberális államok liberalizálása önmagában még nem elégséges feltétele a kívánatos világrend kialakításának, ehhez magukat a nemzetközi intézményeket is sokkal demokratikusabbá kell tenni. Fontosnak tartják, hogy a globális társadalmi mozgalmak képviselőit is bevonják a világpolitikát érintő döntésekbe, s ők a globalizáció folyamatát is kritikusabban ítélik meg, mint a liberális internacionalizmus hívei: nagyobb társadalmi részvételt igényelnek. A neves politológus, David Held azon a véleményen van (Democracy and the Global Order, 1995), hogy a „vesztfáliai modellt” a „demokrácia kozmopolita modelljével” kell