A BÍRÓI HATALOM KÁRFELELŐSSÉGE by ORAC Kiadó

Borbás Beatrix

A bírói hatalom kárfelelőssége

Borbás Beatrix

A bírói hatalom kárfelelőssége

Lap- és Könyvkiadó Kft.

A kézirat lezárva: 2014. január 1. Szakmai lektor: Dr. Kukorelli István Szerkesztő: Dr. Gellérthegyi István

A HVG-ORAC a LexisNexis csoport partnere A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni. ISBN 978 963 258 206 1 Budapest, 2014 A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. kiadása Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője Internet: www.hvgorac.hu E-mail: info@hvgorac.hu Felelős szerkesztő: dr. Gábor Zsolt Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

Tartalom

Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 I.

Bevezetés – Gondolatok a közhatalom felelősségéről 21

II. Az állami kárfelelősség kialakulása hazánkban, a korlátozott immunitástól a kárfelelősségi tényállásokig. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 II.1. A jogfejlődés elméleti alapjai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 II.2. Az állami immunitás feloldódása hazánk jogfejlődésében. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 II.3. Az állam jogalanyiságának fejlődési tendenciái és annak hatása a közhatalmi kárfelelősségre Magyarországon . . . 35 II.4. A magyar közhatalmi kárfelelősség egységes szabályozásának megszületése: a polgári törvénykönyv kodifikációja. . . . . . . . . . . . . . . 37 II.5. Az elmúlt évtizedek magánjogi jogalkotásáról. . . . . . . 43

III. A közhatalmi kárfelelősség és az ítélkezési tevékenységért való felelősség dogmatikai alapjai. . . III.1. Az állam és a köz kárfelelősségéről. . . . . . . . . . . . . . . . III.2. Objektív kontra vétkességi alapú felelősség a közhatalom károkozásaiért. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . III.3. A jogalkotásért és jogalkalmazásért való kárfelelősségről és a két felelősségi terület találkozási pontjairól. . . . . . . III.4. Az ítélkezési tevékenység mint a közhatalom megnyilvánulása. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . III.5. A személyes és a testületi felelősség kérdései. . . . . . . . . III.6. A hivatásos bírák személyes felelőssége. . . . . . . . . . . . .

47 47 50 57 64 70 75

IV. A közhatalom és a bíróságok károkozása a felelősségi premisszák szemszögéből. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . IV.1. A kárfelelősség kialakulásáról - különös tekintettel a felelősségi premisszák kategóriáira. . . . . . . . . . . . . . . IV.2. A felelősségi premisszákról a közhatalom megnyilvánulásai vonatkozásában. . . . . . . . . . . . . . . . . IV.3. A jogellenesség – vétkesség – felróhatóság fogalmi triászának értékelése az ítélkezési tevékenység mint a közhatalom megnyilvánulása kapcsán. . . . . . . . . . . . . IV.3.1. A jogellenesség, a vétkesség és a felróhatóság fogalmi elhatárolása. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . IV.3.2. A közhatalom jellemző jogellenes és felróható magatartásformái. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . IV.3.3. A jogértelmezési tévedések problematikája. . . . . . . . . .

79 79 82 83 83 89 92

V. A bíróságok károkozásaiért való helytállás rendszerének áttekintő vázlata – elmélet és gyakorlat. 103 V.1. A bírósági jogkörben okozott vagyoni és nemvagyoni kárért való felelősség a polgári anyagi jogi szabályozás alapján . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 105 V.1.1. A kárfelelősség általános feltételei. . . . . . . . . . . . . . . . . 108 V.1.2. A különös feltételek gyakorlati megítélése. . . . . . . . . . . 110 V.2. Kárfelelősség a nem vagyoni károkozásokért. . . . . . . . . 122 V.3. A polgári eljárási jog szankciója: méltányos elégétel a bíróságok károkozásaiért. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128 V.4. Kártalanítási szabályok a polgári jog és a büntetőjog alapján. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131 V.5. A közhatalmi kárfelelősség iránti igény érvényesítésének gyakorlati sajátosságai. . . . . . . . . . . . . 133 V.5.1. Az igényérvényesítés egy problematikus részlete – a bírák személyes perelhetősége, avagy a kártérítési perek alpereseinek kérdése. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134 V.5.2. A bizonyítási nehézségekről. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 138 V.5.3. Az igényérvényesítés gyakorlatáról és a keresetek jogalapjairól a statisztikák tükrében. . . . . . . . . . . . . . . . 140

VI. A bíróságok által a tisztességes eljárás és az ésszerű pertartamhoz való jog sérelmével okozott károkért való állami felelősség megítélése hazánkban és Európában. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . VI.1. A hazai alapjogi kodifikációról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . VI.2. A tisztességes eljáráshoz való jog megítélése a magyar és a strasbourgi joggyakorlat alapján . . . . . . . VI.3. A perek ésszerű időtartama mint a tisztességes eljárás eleme. . . . . . . . . . . . . . . . . . . VI.4. A bíróságok által a tisztességes eljárás és az ésszerű pertartamhoz való jog sérelmével okozott károkért való tagállami felelősség az Európai Unió joga alapján. . . . . VI.4.1. A tagállami kárfelelősség feltételeiről . . . . . . . . . . . . . . VI.4.2. A bíróságok károkozásáért való helytállási kötelezettség kritériumai. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . VI.4.2.1. A tagállami kárfelelősség megalapozódása a nemzeti bíróságok károkozásaiért. . . . . . . . . . . . . . . . VI.4.2.2. A tagállami bíróságok jogértelmezési tévedéseiből eredő károkért viselendő kárfelelősség. . . . . . . . . . . . . . VI.4.2.3. A tisztességes eljáráshoz való jog és a perek ésszerű időtartamához való jog érvényesítése az Európai Bíróság előtt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . VI.4.3. A közösségi intézmények – köztük az Európai Unió Bírósága – által okozott károkért való helytállás. . . . . . VI.5. Az uniós vívmányok és a strasbourgi alapjogvédelem összekapcsolódása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . VI.6. A perek ésszerű időtartama mint kártérítési keresetek jogalapja a magyar joggyakorlatban. . . . . . . . . . . . . . . . VII.

VIII.

7 151 151 162 165 171 171 175 175 180 183 190 195 201

Összegzés és néhány következtetés. . . . . . . . . . . . . . . 219

Melléklet – A bírósági kárfelelősség gyakorlati kérdései bírói szemmel – avagy a bírósági jogkörben okozott kárért való felelősség és a perek ésszerű időtartama egyes kérdéseire választ kereső kérdőív szakmai értékelése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 233

Irodalomjegyzék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 255

Előszó Tisztelt Olvasó! A bírói hatalom kárfelelőssége az államhatalom kártérítési felelősségének speciális, egyszersmind rendkívül érzékeny területe. A témaválasztás nem előzmények nélküli, hiszen az utóbbi évtizedekben számos tanulmány született a közhatalom károkozásaiért való polgári jogi felelősség témakörében. Figyelemmel azonban arra, hogy garanciális jelentőségű intézményről van szó, a bíróságok kártérítési felelőssége a jogtudomány részéről folyamatos elemzésre érdemes, aktualitását sohasem veszíti el. A tudományos kutatás szükségességét támasztja alá az európai szintű alapjogvédelmi gyakorlat fejlődése, az „igazságszolgáltatási alapjogok” megjelenése, valamint Magyarország új Polgári Törvénykönyvének elfogadása is. A bírósági szervezet kárfelelőssége az igazságszolgáltatás jogállami működésének kiemelkedő biztosítéka. Az ítélkező bíró személyes (fegyelmi, büntetőjogi, kártérítési) felelősségre vonhatósága mellett a bíróság mint szervezet polgári jogi felelőssége az okozott kárért a jogállamiság egyik „zárókövének” tekinthető: alkalmazására azokban a rendkívüli esetekben kerülhet sor, amikor a közhatalommal felruházott bíróság a jog érvényesítése helyett jogot sért, és jogsértő eljárásával – jogorvoslati eljárásban sem orvosolható – kárt okoz az állampolgárnak. Annak az állampolgárnak, aki – Alaptörvényünk XXVIII. cikkében foglalt jogával élve – éppen azért fordult a bírósághoz, hogy jogait és kötelezettségeit, illetőleg az ellene emelt vádat ésszerű időn belül, tisztességes eljárásban, megalapozottan bírálják el. A bírósági jogkörben eljáró személyek károkozó magatartása – amennyiben következmények nélkül marad – az államhatalom oldaláról nézve súlyos működési zavart eredményez; rést üt a jogállamiság, a jog uralma alá vetett állam eszméjének pajzsán, teret engedve ezzel az önkénynek. Az állampolgárok oldaláról nézve a kártérítés elmaradása aláássa a bíróságokba vetett bizalmat. A közbizalom elvesztése pedig könnyen vezethet az egyéni, így szükségképpen önkényes igazságszolgáltatás térnyeréséhez az igazságszolgáltatás bírósági monopóliu-

mával szemben. A bizalom fenntartása és folyamatos megerősítése ezért a közösség, a nemzet egészének érdeke. A kutatási téma érzékenységét a fenti, jogállami működést érintő következmények mellett az adja, hogy a bíróságokkal szemben kártérítési igény elbírálása – a polgári eljárásjog szabályai szerint – bírósági úton történik. Ha az alapügyben hozott döntést érintetlenül hagyva is, de mégiscsak bíráknak kell megítélniük, hogy pályatársaik eleget tettek-e az időszerűség követelményének, szakszerűen és pártatlanul jártak-e el. S itt kell kiemelnünk a bírói függetlenség többirányúságát: ahogyan egy büntetőbíró sem járhat el részrehajlóan akkor, ha az előtte álló vádlott történetesen bíró, úgy a kártérítési perben eljáró, polgári ügyszakos bírónak is pártatlannak kell maradnia akkor is, ha a keresetlevélben megjelölt alperes a bíróság. A „mundér becsületének védelme” a bírói függetlenséggel tartalmilag összeegyeztethetetlen, sőt: a bírói hivatás méltóságának megőrzéséhez elengedhetetlen az önkritika, amely jelentheti egyfelől a jogsértő, a hivatásetikai normákat megszegő bírák fegyelmi felelősségre vonását, másfelől az állampolgároknak okozott kár megtérítését. A bírói kar ilyen értelemben nem csupán közhatalommal felruházott személyek összessége, hanem hivatásrend is, amelynek – a különböző szakmai közösségekhez, kamarákhoz (pl. ügyvédi, orvosi) hasonlóan – fontos feladata a professzionális tevékenység, az ítélkezés magas színvonalának biztosítása, a közmegbecsülés megőrzése. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy az igazságszolgáltató hatalom által megkárosított állampolgár – amennyiben igénye megalapozott – minél rövidebb időn belül kártérítést kapjon. Mindezekre figyelemmel üdvözlendő a szerző témaválasztása, hiszen a bírói felelősségi rendszernek azt a speciális területét elemzi tudományos alapossággal, amely nem a jogsértő bíróra, hanem elsősorban az állampolgárra koncentrál. Nem kevésbé fontos – és erkölcsi elégtételt jelenthet – a jogsértő bíró fegyelmi, esetleg büntetőjogi felelősségre vonása, a jogsértő ítélet hatályon kívül helyezése, az állampolgárok „gyakorlatias” szemléletében azonban sokkal inkább az a kérdés, hogy a keletkezett kár mennyiben és mikor térül meg. Ennek megfelelően a szerző megközelítése is gyakorlatias: a hazai és nemzetközi jogirodalom feldolgozása mellett a magyar bíróságok ellen indított kártérítési pereket is vizsgálta, különös figyelmet fordítva arra, hogy mi az oka a kárigények jogi megalapozottságát megálla-

pító ítéletek alacsony számának. A szerző álláspontja szerint az a következetes bírói gyakorlat, amely kizárja az alapperben hozott jogerős döntés minősítését a kártérítési per bírósága által, nem szűkíti le az igényérvényesítés lehetőségét, hiszen – az Alkotmánybíróság határozatából következően – a kártérítési igényt elbíráló bíróság megállapíthatja az alapperben hozott határozat jogellenességét, mint a kártérítés egyik feltételét, nem jogosult azonban a határozat megváltoztatására vagy hatályon kívül helyezésére. A szerző ugyanakkor nem mond le a tudományos igényességről sem: értekezésének kiindulási feltevéseként rögzíti a kettős – magánjogi és közjogi – látásmód szükségességét: „Azokban a kárfelelősségi jogviszonyokban, amelyekben a közhatalom közjogi státusából cselekedve okoz a vele hierarchikus viszonyban lévő magánfélnek kárt, az egymással egyenrangú relációban álló felekre írt klasszikus magánjogi kárfelelősség szabályait indokolt közjogias szempontból vizsgálni.” 1 A szerző részletesen bemutatja az állami kárfelelősség kialakulását, az állami immunitás felelősségének fokozatos oldódását, rámutatva arra, hogy a magánjogi kodifikációt megelőzően e speciális jogkérdésben is kiemelkedő szerepe volt a bírói gyakorlatnak: „...az állam kárfelelőssége tárgyában kényszerűen született elvi határozatok között legnagyobb jelentőséggel a Magyar Királyi Kúria 1933. évi 976. sz. elvi határozata bírt, amely szerint az állam a hatóságai vagy tisztviselői által a hatáskörükhöz tartozó hivatalos eljárásban hozott határozatokkal egyeseknek okozott kárt csak abban az esetben tartozik megtéríteni, ha az eljárt hatósági személy – akár szándékosan, akár vétkes gondatlanságból – olyan módon sértette meg a határozat meghozatalánál az irányadó jogszabályokat, hogy az a saját felelősségének megállapítására is alapul szolgálhatna, feltéve, hogy a károsult a kárt jogorvoslattal el nem háríthatta.” 2 Az értekezés középpontjában a kárfelelősség általános és különös premisszáinak elemzése áll, a jelenleg hatályos és az új Ptk. rendelkezései alapján. A dogmatikai alapvetést követően a szerző konkrét ügyekben hozott ítéletek bemutatásával világít rá, hogy a négy általános felelősségi kritérium (jogellenesség, felróhatóság, kár, okozati ös�szefüggés) közül leginkább a felróhatóság és az okozati összefüggés értelmezése által nyílik lehetőség a jogérvényesítés lehetőségének szű1 2

21. o. 36. o.

kítésére. Így a téves jogértelmezés önmagában még nem eredményez felróhatóságot, mérlegelési jogkörben hozott döntések esetén pedig csak a mérlegelés kirívó okszerűtlensége alapozhatja meg a kártérítési felelősséget Az okozati összefüggést illetően a bírói gyakorlat szerint nem áll fenn a kárfelelősség, ha a jogellenes tevékenység vagy mulasztás az ügy érdemére nem hatott ki – a szerző álláspontja szerint ebben a kérdésben az új Ptk. iránymutatással szolgál majd a jogalkalmazás számára az ún. előreláthatósági klauzula beépítésével. Markáns véleményt fogalmaz meg ugyanakkor a jogalkalmazási-jogértelmezési tévedések kirívóan súlyos jellegének megkövetelésével kapcsolatban, álláspontja szerint a bírósági jogkörben okozott kárért való felelősség megítélésénél „a közhatalom saját lényegéből folyó veszély kiegészül egy további szemponttal: a jogalkalmazó szerv ugyanis ez esetben jogi szakvizsgával – mint a jogi szakértelem magas fokát garantálni hivatott képesítéssel – rendelkező személyi kör. Amennyiben pedig ez a személyi kör a jogszabály egyértelmű, több értelmezési lehetőséget nem engedő rendelkezését figyelmen kívül hagyja, úgy ennek a bíró gondossági kötelméből fakadóan, a hivatásos bírák általános elvárhatósági fokozata szerint értékelt felróhatóságnak szükségszerűen kell megalapoznia a felelősséget. E körben ugyanis [...] a professzionalitás mentén a gondossági mércének magasabbnak kell lennie.” 3 A kártérítési felelősség különös feltételeit is gyakorlatias szemlélettel mutatja be a szerző. Itt különös szerepe van a bírói gyakorlatnak, hiszen gondos mérlegelést igényel az „államigazgatási jogkörben”, azaz a közhatalom gyakorlása során kifejtett tevékenység vagy mulasztás elhatárolása, de a rendes jogorvoslati lehetőségek kimerítésének követelménye is értelmezésre szorul. Ez utóbbi kritérium értelmezése számos kérdést vet fel, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a fellebbezési határidő megkezdése szempontjából releváns kézbesítés szabályszerűen történt-e, a fellebbező lerótta-e az eljárási illetéket – ám a szerző arra is rámutat, hogy „nem minden elképzelhető jogorvoslat kimerítése a feltétel, csupán azon jogorvoslatokkal való élés, amely alkalmas lehet a kár elhárítására. Az eljáró bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a károkozó intézkedés vagy mulasztás tekintetében a károsult a kár elhárításához szükséges jogorvoslatokat kimerítette-e.”4 3 4

102. o. 118. o.

Külön figyelmet szentel a szerző a fél tisztességes eljáráshoz, valamint a perek ésszerű időn belüli befejezéséhez való jogának megsértése esetén irányadó, a Polgári perrendtartás 2. §-ában szabályozott speciális, objektív kárfelelősségi alakzatnak. A szerző rámutat arra, hogy itt valójában anyagi jogi rendelkezésekről van szó, amelyeket az új Ptk. több korábbi szövegjavaslata is a kártérítési felelősség szabályai között helyezett volna el. Hozzáteszi azonban, hogy a Pp. rendelkezésének egyszerű áthelyezése számos értelmezési nehézséggel járt volna: „A peres félnek ugyanis a Pp. rendelkezései szerint egyrészt nem kell az őt ért kárra hivatkoznia, elegendő annak bizonyítása, hogy őt alapvető jogsérelem érte. Másrészt a jogaiban sértett fél nem a vagyoni kárát igényelheti, hanem méltányos elégtételre tarthat igényt, ami talán a vagyoni és a nem vagyoni kártérítés összességét jelenti, de ez a törvény betűjével nem tisztázott.” 5 Részletesen foglalkozik a szerző a kártérítési per alperesének kérdésével, kiemelve, hogy a gyakorlatban sok esetben kerül sor a bírák személyes perlésére, a legtöbb esetben indokolatlanul. A személyes perelhetőség elleni érvek között utal egyrészt arra, hogy a bíró nem a saját, hanem a bíróság nevében jár el ítélkező tevékenysége során, másrészt arra, hogy e perek célja gyakran más eljárások akadályozása, a bíró elfogultsági alapon történő kizárásának megalapozása. A szerző álláspontja szerint e körben komoly előrelépést jelent az új Ptk. azon rendelkezése, amely egyértelművé teszi, hogy a kárigényt a bírósággal szemben kell érvényesíteni. Különösen izgalmas az értekezésnek a tisztességes eljárás és az és�szerű pertartamhoz fűződő jog sérelmével okozott károkért való felelősség megítélésének hazai és európai tendenciáit bemutató része. A szerző álláspontja szerint – figyelemmel az „igazságszolgáltatási alapjogok” kiemelt jelentőségére a jogállam működése szempontjából – különösen nagy a tétje a „tisztességesség” és az „ésszerűség” kitételek értelmezése. Az ésszerű időn belüli befejezés körében a magyar bíróságok marasztalására ritkán kerül sor, ami összefüggésben áll mind a bizonyítási eljárás esetleges nehézségeivel, mind a felek közötti rossz viszonnyal. Az ésszerű határidő követelményét illetően a szerző ismerteti a strasbourgi joggyakorlatot is, amely első körben az eljárás kezdő és befejező időpontját rögzíti, s ezt követően foglalkozik az és�5

130. o.

szerűség kritériumával. Nem marad el az Európai Bíróság joggyakorlatának ismertetése sem, amely világos érveléssel mutatott rá arra, hogy a magánszemélyek jogát sértő, közösségi joggal ellentétes határozatokért való kárfelelősség nem zárja ki a jogerő tiszteletben tartása és a bírói függetlenség alapelveinek érvényesülését. A szerző rámutat arra is, hogy „az utóbbi években egyértelmű a tendencia, miszerint a közösségi bíráskodás indult el az alapjogi bíráskodás irányába és nem fordítva – hiszen az Európai Bíróságnak az alapjogokat érintő döntéseiben figyelemmel kell lennie az európai alapjogvédelem már működő és kiterjedt joggyakorlatot felmutató jogvédelmi hálózatára”.6 A perek ésszerű időtartamával, mint kártérítési jogalappal kapcsolatban a szerző rendkívül gyakorlatias megközelítéssel világít rá arra a lényegi összefüggésre, amely szerint a gyors és hatékony eljárás követelménye más, alkotmányos jelentőségű alapelvekkel áll ellentmondásban: mindenekelőtt a megalapozott döntés alapelvével, de a bírói függetlenség alapelvével is, hiszen a bírónak külső kényszertől mentesnek kell lennie a bizonyítási eszközök megválasztásában, a bizonyítás idejének meghatározásában is. A jogorvoslati jog biztosítása ugyancsak alkotmányos követelmény, a bizonyítási indítványokkal kapcsolatos pertaktikát pedig számos esetben indokolja a fél érdeke, ami megnehezíti annak bizonyítását, hogy perelhúzó, rosszhiszemű magatartásról van szó. Az ésszerű időtartamhoz fűződő jog sérelme körében a szerző kiemelt figyelmet fordít a bírói munkateherre és a bíróságok infrastrukturális nehézségeire: a problémák azonosításának és a megoldási javaslatok felvázolásának érdekében a szerző részletes, 18 kérdésből álló kérdőívet jutatott el a bírói kar tagjainak. Az értekezés összegző megállapításai közül kiemelkedik az az álláspont, amely szerint „az objektivizálódás felé történő elmozdulást azért tartjuk megfelelő iránynak, mert alapvetően a magunk részéről úgy véljük, hogy a hivatalos minőségben történő cselekvés alkotmányosan egy magasabb elvárhatóságot indukálna a felróhatósági kritériumot illetően [...] az elvárhatósági skálán egy magasabb fokozatba lépés az igazságszolgáltatás végzők részéről már jogállami kérdés”.7 Ez az álláspont különösen annak fényében megszívlelendő, hogy Magyarország Alaptörvénye és az Alkotmánybíróságról szóló törvény az ún. valódi alkotmányjogi panasz 6 7

195. o. 214. o.

bevezetésével magát a bírói jogalkalmazó-jogértelmező tevékenységet is alapjogi kontroll alá helyezte. Az állampolgárok jogainak ezt a sajátos, közjogi alapokon álló védelmét hatékonyan egészítené ki a fokozott elvárhatóság elve a magánjogi kárfelelősség speciális alakzataként. A monográfiát azért ajánlom a tisztelt Olvasó figyelmébe, mert az a bírói kárfelelősség elméleti és gyakorlati szempontjait, hazai és nemzetközi tendenciáit teljes körűen bemutatva, eligazítást nyújt a jogalkalmazók számára, de a jogalkotás számára is értékes jogpolitikai felvetéseket tartalmaz. Budapest, 2013. augusztus Dr. Darák Péter, a Kúria elnöke

Előszó Tisztelt Olvasó! Minden jogállam szükségszerűen lelkiismereti kérdést kell hogy csináljon az állami igazságszolgáltatással kapcsolatos elvi éllel rendelkező kérdésekből. A bírói hatalmi ágnak a független, egyben a jog uralma alá hajtott működése nélkül fogalmilag nem is beszélhetünk sem valódi jogszuverenitásról, sem valódi jogbiztonságról; így ilyen lelkiismereti és elvi kérdés az igazságszolgáltató szervek jogszerű, pártatlan és független működése is. A jogvédelmi szervekhez a jogalanyok – az egyén, bármilyen magánfél, de akár a közhatalom egyes letéteményesei is – akkor fordulnak, amikor is az őket megillető jogokat nem tudják a saját környezetükben érvényesíteni, ezért, mintegy végső megoldásként kérik az állam intézkedését ügyükben, amelyet az jogvédelmi hálózatán keresztül biztosít ahhoz, hogy bizonyos vélt vagy valós joguknak, jogos érdekeiknek – immáron a hatalom által melléjük rendelt kényszerítő erővel támogatva – a gyakorlatban is érvényt szerezzenek. A bírói szervezet ekként a jogvédelem ultima ratiójaként magasodik az egyéni érdekek mögé, amelyek más úton már nem tudnak kiteljesedni, csakis állami segítség révén. Az igazságszolgáltatás a politikai értelemben szervezett közösségek létezésétől kezdődően olyan alapvető állami funkció, amely nélkül egyfelől sem a közhatalom nem tudná számon kérni az általa diktált szabályok be nem tartását, másfelől a magánfél sem tudna megfelelő jogvédelmet kérni a közhatalomtól más magánféllel, avagy egyenesen magával a közhatalommal vívott jogvitáiban. Az igazságszolgáltatási szervezetet tehát ebbéli minőségében közhatalmi szervnek, az igazságszolgáltatási tevékenységet pedig a közhatalom-gyakorlás egyik markáns megnyilvánulásának tekinthetjük – ezért is helyeselhető a szerző nézőpontja, amely dogmatikai alapjaiban az igazságszolgáltatók felelősségét a közhatalom felelősségének egyik szeleteként veszi górcső alá, továbbá ugyanezen logika mentén köti össze az állami immunitás és a bírói hatalom immunitásának oldódásának párhuzamosan zajló folyamatait is. Bármely hatalom számon kérhetőségének kérdése az adott impérium önkritikára való hajlamától függő, ezért is lehet egyetérteni a szer-

ző egyik fundamentális megállapításával, miszerint: „A kárfelelősség tisztán magánjogi vonatkozásai a közhatalom ténykedéseit illetően szükségszerűen kapcsolódnak össze a hatalom önmagáról és önmaga korlátozásáról – továbbmenve pedig önnön számon kérhetőségéről – vallott jogfilozófiájával azzal, hogy az ezen szabályozó normákat maga az állam állítja fel – ezúttal saját maga számára is; mégis alapvetően befolyásolva a magánfelek jogosítványait; éppen ezért jutunk ismételten – igaz, más és más szempontokból közelítve – arra az alapgondolatra, miszerint a magánjogi kárfelelősség témája a közhatalom körében semmiképp nem dolgozható fel közjogi – azon belül pedig elsősorban alkotmányjogi – vonatkozások szerepeltetése nélkül; hiszen a közhatalmi berendezkedés, a hatalomgyakorlás alkotmányos korlátai, a hatalom önkorlátozása vagy az ezen tárgykörökre vonatkozó teóriákat és szabályozási sémákat moderáló alkotmányos alapelvek szükségszerűen alkotmányossági-alkotmányjogi területekre vezetnek el.”1 Mindebből pedig következik az a mű egészén végigvezetett gondolat, mely szerint a közhatalmi tevékenységként gyakorolt ítélkezést folytató bíróságok pozíciójából fakadó hatalmasságával szemben a mai modern jogállamban nemcsak elengedhetetlen követelmény, de egyenesen állami feladat az állampolgárok, a magánfelek fokozott védelme – mind az anyagi jogi, mind az eljárásjogi szabályozás által. A szerző végül ilyen ideológiai alapokon ötvözi a közjogi és magánjogi elemeket, az anyagi jogi és eljárásjogi elemeket, amelyeket – tekintve, hogy a joggyakorlat szempontjából Európa szívében nem is tehetne mást – tovább cizellál releváns Európa-jogi vonatkozásokkal, amelynek eredményeképpen a monográfia a jogági tagozódást elhagyva közelít a mai bírói kárfelelősségi tényállások tudományos elemzéséhez, továbbá hazai és európai joggyakorlatához. Ez az interdiszciplináris szemlélet az, amelyhez a szerző mindvégig ragaszkodik, és amely által a vizsgálódás folyamata felszabadul azon dogmatikai kötöttségek alól, amelyek akadályoznák a tudományos eredmények kibontakozását, és amelyek által végül az előttünk álló mű, ha úgy tetszik a modern és egyre népszerűbb „alkotmányos polgári jog” egyik megnyilvánulásának tekinthető. Hazánk Európa közepén mintegy két és fél évtizeddel ezelőtt jogállami forradalmat élt át, amelyben új elméleti alapokon szerveződtek újra 22. o.

a jogi tevékenységgel foglalkozó hivatásrendek; ám míg az addig is hel�lyel-közzel az aktuálpolitikai hatalmi áramlatoktól független ügyvédség esetében mindez nem hozott kifejezett fordulatot, ugyanakkor a bírói kar független működésének valós társadalmi-politikai-jogi feltételei csak ekkor teremtődtek meg. Ahogy azonban az önálló bírói hatalmi ág társadalmi valósággá vált, további, alapvetően a jogállamiság kiteljesedéséből fakadó kérdések merültek fel – ilyen kérdés az igazságszolgáltatás elszámoltathatóságának elvi és gyakorlati határainak kijelölése is. A mű törzsét adó fejezetek – mintegy a megelőző jogtörténeti és jogdogmatikai fejtegetések tükrében és azok mentén – bizonyos konklúziók levonásával tárgyalják a hatályos szabályozást, strukturált képet festve a polgári anyagi és eljárási, valamint a büntetőeljárási vonatkozásokról, majd kitérnek a praktikum oldaláról a hazai igényérvényesítés egyes problematikus részleteinek tárgyalására is, mely során megmutatkozik a szerzőnek azon komplex látásmódja, amely talán a könyv legnagyobb értékét adja – a biztos tudományos és dogmatikai alapokon nyugvó, mégis gyakorlati problémákra koncentráló, ekképpen praktikus és életszerű megoldásokat kereső elméleti jogász, egyúttal a gyakorló ügyvéd szemléletét. A könyv záró fejezete a szerző néhány következtetését rögzíti a monográfia tárgyában, amelyek között ugyanúgy találhatók dogmatikai alapvetések, mint kodifikációs javaslatok. A kötet szerzője tehát nem ragad le a puszta kritikánál – az „Összegzés és néhány következtetés” címet viselő záró fejezetbeli de lege ferenda javaslatait ajánljuk megfontolásra mindazon jogi gondolkodóknak, akik keresik a választ a monográfián gondolati síkon végigvezetett örök kérdésre: a független, önálló és maga felett jogállami szerepéből fakadóan semmilyen magasabb hatalmat elviselni nem tudó igazságszolgáltatás művelőit illetően vajon ki őrzi az őrzőket? A bírósági károkozásért való felelősségről szóló, a magyar szakirodalomban kétségkívül hiánypótló könyv minden jogalkalmazó – de elsősorban a bírói és az ügyvédi kar – számára tudományos igénnyel írt jogi szakkönyvként és a gyakorlatban irányt mutató kézikönyvként is kiválóan használható. Budapest, 2013. szeptember

Dr. Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke

Bevezetés – Gondolatok a közhatalom felelősségéről A közhatalommal felruházottak polgári jogi felelősségének területe – a klasszikus felelősségi jog territóriumán belül a közhatalom polgári jogi felelőssége – a tradicionális jogági tagozódáson túlmutató közjogi színezetű, mégis alapvetően civiljogi részterületnek tekinthető, ahol a magánjog a közjoggal határos; talán ez az érdekes találkozási pont adta motivációját azon kutatásoknak, amelyek a monográfia alapját képezik. A határterületeken álló normák jogági kategorizálásának nehézségeiből adódó érdekességek mellett meghatározó volt azon, az előzőekre alapozódó, továbbá a jelen munka kiindulási tételeként szolgáló feltevés is, miszerint azokban a kárfelelősségi jogviszonyokban, amelyekben a közhatalom közjogi státusából cselekedve okoz a vele hierarchikus viszonyban lévő magánfélnek kárt, az egymással egyenrangú relációban álló felekre írt klasszikus magánjogi kárfelelősség szabályait indokolt közjogias szempontból vizsgálni. A közhatalom roppant szervezetéből pedig az igazságszolgáltató hatalmi ág szervezetrendszere számos megkülönböztető ismérv mentén, de leginkább mégis talán alkotmányos jogállásából fakadóan tart számot kitüntetett figyelemre. A rendes bíróságok az eléjük tárt jogviszonyt a jogvita végleges lezárásának igényével bírálják el, s jogerős döntésük ezt követően megkérdőjelezhetetlen; talán ez az a jellemző, amely a jogállamiság és a jogbiztonság szempontjából leginkább érzékennyé teszi azt az esetkört, amelyben a bírói szervek rendeltetésükkel ellentétes módon, jogellenes magatartást tanúsítva és felróhatóan okoznak kárt – hátuk mögött tudva az állami kényszerítés hatalmi struktúráját. Kutatási munkálataim tehát a rendes bíróságok közhatalomgyakorlása során végzett ítélkezési tevékenységgel okozott károk területére koncentráltan folytak. A teljes kártérítés elve alapján – amellett, hogy nyilvánvalóan egy sor károkozási forma esetében praktikusan lehetetlen a károk teljes

körű reparációja – arra mégis feltétel nélkül törekedni kell; a felelősségi jog ezen küldetése azonban igencsak veszélybe kerül olyan részterületeken, ahol több jogi tény úgymond „találkozása” – elégtelen szabályozás, határozatlan jogi fogalmak és ellentmondásos hazai és nemzetközi judikatúra – nehezíti a jogalkalmazást. Ezen könyv középpontjába is egy ilyen többtényezős keresztmetszet került, ahol számba kellett venni egyrészt a bírói hatalmi ág alkotmányos autonómiáját és közjogi jogállását, másrészt az ítélkező bíró személyes és a rendes bíróságok szervezeti függetlenségét, valamint ezen tényezők garanciális jelentőségét, harmadrészt az általános kárfelelősségi premisszák terén mutatkozó elméleti bizonytalanságokat, negyedrészt újabb – s talán ebből is eredően –, eleddig definiálatlan jogi környezetben megvalósult károkozó tevékenységeket, amelyek a tisztességtelen eljárás vagy a perek elhúzódása folytán állnak elő. Amennyiben ezt a metszetet – mintegy ötödik nehezítő faktorként – tovább tagolja az, hogy immateriális károkat kellene érvényesíteni, a teljes körű reparáció megvalósulása végleg veszélybe kerül. Ez pedig ellentétes azzal – a jelen munka során később bemutatott – hazai és nemzetközi trenddel, amely szerint a kártérítés funkciói vonatkozásában a reparatív célzat egyre inkább maga mögé utasítja a prevenciós funkciót, tendenciózusan az objektivizálódás felé tolva ezzel a kárfelelősségi alakzatokat. A kárfelelősség tisztán magánjogi vonatkozásai a közhatalom ténykedéseit illetően szükségszerűen kapcsolódnak össze a hatalom önmagáról és önmaga korlátozásáról – továbbmenve pedig önnön szá monkérhetőségéről – vallott jogfilozófiájával azzal, hogy az ezen szabályozó normákat maga az állam állítja fel, ezúttal saját maga számára is; mégis alapvetően befolyásolva a magánfelek jogosítványait. Éppen ezért jutunk ismételten – igaz, más és más szempontokból közelítve – arra az alapgondolatra, miszerint a magánjogi kárfelelősség témája a közhatalom körében semmiképp nem dolgozható fel közjogi – azon belül pedig elsősorban alkotmányjogi – vonatkozások szerepeltetése nélkül; hiszen a közhatalmi berendezkedés, a hatalomgyakorlás alkotmányos korlátai, a hatalom önkorlátozása vagy az ezen tárgykörökre vonatkozó teóriákat és szabályozási sémákat moderáló alkotmányos alapelvek szükségszerűen alkotmányossági-alkotmányjogi területekre vezetnek el.

Az elméleti vonatkozások mellett ez a munka a praktikum szempontjait érvényesítve arra is keresi a választ, hogy mi az oka a közhatalom szervei – elsősorban a bíróságok – ellen indított kártérítési jogi gyakorlatban a kárigények jogi megalapozottságát megállapító ítéletek alacsony számának. Ehhez több szempont vizsgálata szükségeltetik; górcső alá kell venni azt, hogy a közjogi szemlélet szükségességének bizonyításához a közjogi oldalról elsősorban a jogalkotás monopóliuma révén az önkéntes állami felelősségvállalás miként alakul – s ezen belül szükséges feltérképezni a felróhatósági alapon álló felelősség objektivi zálódásának tendenciáit és annak magyarázatát –, magánjogi szempontból pedig elsősorban a felelősségvállalás kereteit, a felelősségi premisszákat kell a vizsgálat elsődleges tárgyának tekinteni. Abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy minden közhatalmat gyakorló személy vagy szervezet által okozott károk vonatkozásában érvényesülnie szükséges, de az igazságszolgáltatással hivatalból foglalkozó bírák károkozásai esetében különösen érvényesülnie kell annak a tételnek, miszerint ezen kárviszonyokat nem lehet azonos alapokon megítélni azon relációkkal, amelyekben pusztán magánfelek szerepelnek, akkor is önmérsékletre kell intenünk magunkat, mert amellett, hogy modern jogállami keretek között a számonkérhetőség elvi lehetőségének el nem ismerése elképzelhetetlen, mégsem lehet egy hatalmas szervezet alkalmazottait sem a saját nevükben eljáró magánfelekkel egy sorban felelőssé tenni. A bíróságok felelősségre vonásának jogi kereteiről való gondolkodást illetően elsősorban annak a közhatalmi berendezkedésben elfoglalt helye és autonóm jogállami szerepe vezetett, tekintve, hogy az igazságszolgáltató szervek esetében egyfelől egyedileg annak van jelentősége, hogy a bíróság a felek részéről már megoldhatatlan jogvitákat a véglegesség igényével bírálja el, így döntései megkérdőjelezhetetlenek, másfelől általánosságban pedig ez a hatalmas felelősséggel és a magánfelek jogviszonyaiba való markáns intervenciót megvalósító tevékenységgel a jogellenesség mezejére átlépve, a bíróságok vonatkozásában a fentiek szerint is jogállami súlya van a közhatalommal felruházott és az állami kikényszeríthetőség tényét maga mögött tudó igazságszolgáltató szervek károkozásainak. E körben a tisztességes eljáráshoz való jog és a perek ésszerű időtartamon belül való befejezéséhez való jog megsértésével okozott károk abból az okból emelkednek

ki leginkább a kárfelelősségi jogalapok közül, hogy a perek elhúzódása a végrehajthatatlanság veszélyével fenyegetve, azok egyenesen az igazságszolgáltatás hatékonyságát kérdőjelezik meg – immáron elsősorban a gyakorlat oldaláról. Mindemellett nevezett alapjogok megsértése kapcsán jellemző, hogy túlnyomórészt nemvagyoni károk keletkeznek, amelyek érvényesítése már önmagában is problematikus, nemhogy a fenti problematikát alkotó tényezők összefüggéseibe ágyazódva. Az elméleti megfontolások mellett ugyanakkor az is látható, hogy a gyakorlat a kártérítés reparációs funkcióját legkevésbé ott biztosítja, ahol az említett közjogi státusból fakadó jogállami igények a magánfelek érdekében és a közhatalom immunitási tünetei találkoznak. A bíróságok által okozott károkról rendelkező hatályos magyar szabályozás és a joggyakorlat bármely részletező bemutatása sem lehet teljes az európai jogi összefüggések elemzése nélkül – ezért is tér ki a munka az európai szabályozások és azok alkalmazási gyakorlatának ismertetésére és azok értékelésére. A monográfia szempontjából ekörben kiemelkedő jelentőségűek azok az alapjogok, e helyütt közelebbről igazságszolgáltatási alapvető jogokként definiált jogtételek, amelyek megsértése mentén egyre gyakrabban merül fel a bíróságok kárfelelősségének a kérdése. A múlt század közepétől a történelem eseményeinek fényében mind az Európa Tanácsnak, mind az Európai Uniónak kiemelt témája volt egyfelől az alapjogvédelem, másfelől az állami kárfelelősség; a két területnek pedig különös metszetét adják az igazságszolgáltatási alapjogok megsértéséért viselendő állami kárfelelősség kérdései az uniós jogban. A szabályozás jövőbeli kívánatos iránya hazánkban sem térképezhető fel a megjelölt témában a tisztességes és ésszerűségi kritériumok definiálása nélkül, amelyre a vonatkozó nemzetközi jogi és Európajogi gyakorlat alapján jelen könyv szintén kísérletet tesz.