Büntetőjogi Szemle 2013/3. by ORAC Kiadó

II. ÉVFOLYAM, 2013/3. SZÁM

BÜNTETŐJOGI SZEMLE

Tartalom

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

Bárándy Gergely PHD – bárándy aliz: Gondolatok az új Büntető Törvénykönyv elvi jelentőségű rendelkezéseiről / 3 elek balázs: Recenzió Szabó Krisztián: Tanúvédelem a magyar büntetőeljárásban című monográfiájáról / 10 FÁZSI LÁSZLÓ PHD: Az új Büntető Törvénykönyv szankciórendszerének vázlatai / 13 Háger tamás: Új tényállás a büntetőtörvényben: a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása / 36 Kéryné kaszás ágnes roxán A koncessziós eljárás szabályozásának büntetőjogi relevanciái / 44 Simon Nikolett: A tanúvallomás jogosulatlan megtagadása, mint anyagi jogi nóvum hatása a Be. vonatkozó rendelkezéseire / 55 Tóth andrea noémi: A kiutasításról a bírói gyakorlat tükrében / 67 A szerkesztőbizottság elnöke: Dr. Gál István László A szerkesztőbizottság titkára: Dr. Kőhalmi László A szerkesztőbizottság tagjai: Dr. Belovics Ervin, Dr. Elek Balázs, Dr. Molnár Gábor, Dr. Tóth Mihály, Dr. Vókó György

ISSN 2063-8183 Kiadja HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Cím: 1037 Budapest, Montevideo u. 14. Telefon: 340-2304, 340-2305 Fax: 349-7600 E-mail: info@hvgorac.hu Internet: www.hvgorac.hu Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője Felelős szerkesztő: dr. Gábor Zsolt Műszaki szerkesztő: Harkai Éva Tördelő: Balás Zsuzsa Korrektor: P. Berka Antónia

Szerkesztői előszó Tisztelt Olvasó! A Büntetőjogi Szemle soron következő számában fiatal és tapasztalt büntetőjo gászok tanulmányait egyaránt megtalálja az Olvasó. A napjainkban is zajló kodifikációs folyamat és az elhúzódó gazdasági válság által generált bűnözési hullám még mindig kimeríthetetlen forrásként szolgál az újabb tanulmányok megírásához. 2013. július 1-jén hatályba lépett Magyarországon az Európai Unió legszigorúbb büntető törvénykönyve. A magyar büntetőjogra Kínában is felfigyeltek, e sorok írója több előadást is tartott már az új magyar büntetőjogról Sanghajban és Nankingban. 2013. október 24-én megalakult Kínában a Sanghaji Akadémia ke retein belül az Európai Büntetőjogi Kutatóintézet, amelynek igazgatója Gál István László, igazgatóhelyettese a temesvári jogi kar dékánja, Lucian Bercea lett. Tiszteletbeli igazgatónak Polt Péter legfőbb ügyész urat választották meg. A jövőben tehát várhatóan nemcsak a magyar, de más európai országok és Kína büntetőjogászainak a cikkeit is megjelentetjük majd, angol nyelven. Erre már volt példa a lap történetében, Wei Changdong kolléga cikke pont egy évvel ezelőtt jelent meg a Büntetőjogi Szemle hasábjain. Budapest, 2013. november 15. Dr. Gál István László főszerkesztő

Tájékoztató a folyóiratban való publikálásról A szerkesztőség a megjelentetni kívánt tanulmányokat a gal.istvan@ ajk.pte.hu vagy a gabor.zsolt@hvgorac.hu e-mail címre várja. A megjelentetésről a lektorálást követően a Szerkesztőbizottság dönt. A Szerkesztőbizottság fenntartja a jogot a kéziratok korrigálására, szerkesztésére. A tanulmányokat MS Word formátumban, Times New Roman betűtípussal, 12 pontos betűnagysággal, másfeles sorközzel írva, sorkizárt igazítással és lábjegyzetmegoldással kell elkészíteni. A kéziraton kérjük a szerzőktől a név, az esetleges tudományos fokozat, a foglalkozás valamint a munkahely feltüntetését. A szerkesztőbizottság másodközlésre nem fogad el kéziratot. Terjedelmi korlát – lévén elektronikus folyóiratról van szó – nincsen. A Szerkesztőbizottság és a Kiadó

Bárándy Gergely PhD* – Bárándy Aliz**:

Az előkészítésről1 A Büntető Törvénykönyvet az egyik legjelentősebb jogszabályunknak tartjuk, hiszen az állam ez alapján avatkozik legerősebben a polgárok életébe, és ez a törvény tartalmazza a közbiztonság megteremtése érdekében megalkotott legfontosabb normákat. Több mint 30 év után új kódex váltja a jelenleg hatályost. A változások egyikéről-másikáról érdemes önálló tanulmányt, esetleg monográfiát írni. E cikk szerzőiként arra vállalkozunk, hogy az új Büntető Törvénykönyv elvi jelentőségű, a büntetőpolitikát alapvetően meghatározó rendelkezéseiről valamint néhány általunk még fontos változásnak tartott kisebb jelentőségű kérdésről a szubjektív kritikai elemeket sem nélkülöző áttekintést adjunk. A tanulmány megírásakor nagymértékben támaszkodtunk a Tóth Mihály professzor úrral közösen kidolgozott, de a kézirat lezárásakor még nem publikált anyagokra. A Kormány az új kódex tervezetét egy hónapig szakmai vitára bocsátotta. A véleményezési lehetőség azonban egy új kódexhez mérten korántsem volt kielégítő. Azt gondoljuk, nemzetközi példákat sem kell hozni ennek alátámasztására, elég csak arra utalnunk, hogy a 2009. évi büntetőjogi novella benyújtása előtt a kodifikációs bizottság két körben bocsátotta több hónapos társadalmi és szakmai vitára a javaslatot, amely időszak alatt lehetőség volt a normaszöveg részletes elemzésére, s szakmai konferenciákon való megtárgyalására. A beérkezett javaslatok alapján pedig ugyancsak két körben dolgozta át a javaslatot a bizottság. Most nem csupán egy novelláról, hanem egy új kódex * **

országg yűlési képviselő üg yvéd

A törvényjavaslat műfaja és büntetőpolitikai iránya A változások terjedelmét és mélységét tekintve sokkal inkább beszélhetünk a Büntető Törvénykönyv novelláris, azaz koncepcionális változásokat is tartalmazó nagy terjedelmű módosításáról, mint új kódexről. Tartalmi szempontból az új kódex több mint 90 százalékát átveszi a jelenleg hatályosnak. Üdvözöljük e mértéktartást. A büntetőjog alapvető elvei, intézményei mára kialakultak, a hangsúlyok, a szemlélet némiképp változhat, de teljesen újat kitalálni ma nem csupán hibás, de veszélyes is lenne. A javaslat általános indokolása a kormányprogramot idézi, mely szerint: „A jogszabály szigora, a büntetési tételek növelése, az életfogytig tartó szabadságvesztés többszöri alkalmazása, az áldozatok védelme meg fogja fékezni a bűnök elkövetőit, és világossá teszi a társadalom minden tagja számára, hogy Magyarország nem a bűnelkövetők paradicsoma.” Szerencsére, bár kétségkívül számos elem tükrözi ezt az elég megalapozatlannak tekinthető gondolatsort, a tervezet megtartja az ezzel ellentétes szemléletet tükröző szabályok túlnyomó többségét. E kötelezően odabiggyesztett mondattal, mely a kormányprogramnak való megfeleltetést hivatott megteremteni, úgy véljük, nem érdemes sokat foglalkozni. Minden esetre megjegyezzük, ha az abban foglaltak igazak lennének, Fehéroroszországban vagy Csecsenföldön lenne a legjobb közbiztonság, hiszen büntetőjogukra minden igaz, amit a kormányprogram leír. Mégis érdemes egy gondolat erejéig megállni, s kéthárom adat felvillantásával megnézni, hogyan alakult a közbiztonság helyzete a kriminálpolitikai váltás óta.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

Gondolatok az új Büntető Törvénykönyv elvi jelentőségű rendelkezéseiről

ről szavazott az Országgyűlés, indokolt lett volna tehát a Kormánynak a szakmai egyeztetés paramétereit illetően kicsit nagy vonalúbbnak mutatkoznia. Az egyeztetés második körének elmaradása pedig azért nem csak formális gond, mert a beérkezett vélemények alapján, s attól függetlenül is, olyan jelentőségű változtatások kerültek a tervezetbe, mint például a jogos védelem törvényi tényállásának kiegészítése az arányosság fogalmával, avagy a büntethetőségi korhatár leszállítása 14 évről 12 évre.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 4

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Legfőbb Ügyészség és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának hivatalos adatai alapján a regisztrált bűncselekmények száma 2000–2010 között folyamatosan csökkent, 2010-től azonban 13,5 százalékkal megemelkedett. A befejezett emberölések száma 2000 és 2010 között majdnem a felére csökkent, a tendencia azonban 2011-ben megfordult, azóta növekszik. Mindeközben az elítélések száma, valamint a börtönnépesség száma nőtt. Ez vagy azt jelenti tehát, hogy a korábbi büntetőpolitikai irány a helyes, vagy azt, hogy a bűncselekmények száma és azok megoszlása alapvetően nem a büntető jogszabályok változásától függ, esetleg mindkettőt. Egyet azonban valószínűleg nem, hogy az új büntetőpolitikai törekvések helyesek, hogy attól a közbiztonság javulása várható. Az elmúlt három évben számtalan szigorító rendelkezést vezettek be, élén a három csapásként elhíresült novellával, a kriminális helyzet azonban úgy tűnik, romlott. A kormányzat által kemény kéz büntetőpolitikájának nevezett irány a közvélemény akaratának kiszolgálására jó, azonban a közbiztonság javítására, úgy tűnik, nem. Az új Büntető Törvénykönyv felfogását tekintve – Európában szokatlan módon – nem csupán konzervatív, de maradi is. Jellemző rá a jelenlegi Kormány által sajnos következetesen képviselt, elavult szemléletű szigorítás. Nem önmagában az egyes esetekben indokolható, szigorúbb büntetőjogi fellépést minősítjük elavultnak vagy szükségtelennek, hanem a válogatás nélküli, minden bűncselekmény- és minden elkövetőtípust egyaránt és sokszor azonos módon érintő, régen idejétmúlt, egyszer vagy többször már be nem vált módszereket és jogintézményeket alkalmazó, kizárólag szabadságvesztés központú szigorítást. A javaslat nagyon helyesen alapvetően a tettbün tetőjogi felfogás mellett áll ki, de hangsúlyozza a tettes-büntetőjogi felfogás jelentőségét is. Azaz alapvetően tettarányos büntetéseket alkalmaz, de a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy az individuális, a tettes személyéhez kapcsolható momentumok a korábbi Btk.-nál erősebben korrigálják a kiszabható büntetést. Ennek elemeit láthatjuk például a feltételes szabadságra bocsátás rendszerének átalakításánál, ahol nem az alapvetően a tett alapján meghatározott szabadságvesztési fokozat, hanem az elkövető előélete határozza majd meg a legkorábbi időpontot. De ugyanez figyelhető meg a különböző visszaesőkre vonatkozó, egyre szigorúbb szabályozással kapcsolatban. E felfogást nem kéne feltétlenül kritika tárgyává tenni, ha a javaslat elvi szinten képviselné ezt az álláspontot, s nem csupán a szigorítás egyik jó eszközét látná benne. Indokolható, hogy a személyi körülmények az alanyi oldalon jelentőséggel bírnak a szigorúbb felelősségre vonás, az ártalmatlanná tétel, a megelőző biztonsági intézkedések, a deviáns magatartások ellenőrzése kapcsán, azonban jelentősége kellene hogy legyen a büntetőútról való elterelés, a nevelés, a reszocializáció, az utógondozás esetében is. Ilyen irá-

nyú változásnak azonban nem találjuk nyomát a tervezetben. A korszerű kriminológiai szemlélet viszont mindkettőt fontosnak tartja, megfelelően árnyalt és sokoldalú büntetőjogi eszközrendszer megteremtését szorgalmazva. Olyan szabályozást sürget, amelyben az indokolt szigor és az elterelés között számos lehetőség kínálkozik kiválasztásra. A javaslatban azonban mind a szankciórendszer, mind a büntetés kiszabásának szabályozása körében markánsan érzékelhető az a szemlélet, amely az elkövető individuális sajátosságait, tehát a tettesbüntetőjog jegyeit egyoldalúan, jóformán kizárólag akkor tekinti a tettarányos büntetést árnyalni képes tényezőknek, ha a személyiségjegyek a további szigort alapozhatják meg. Nem pusztán arról van tehát szó, hogy mint az indokolás írja, hangsúlyosabban jelenik meg a tettarányos büntetőjogi szemlélet, hanem arról, hogy az állítólag elkerülhetetlen szigorodás indokaként a részletszabályokban meghatározó hangsúllyal mind a cselekményre koncentráló, mind az elkövető személyét előtérbe helyező szemléletnek egyoldalúan csak a szigorítást megalapozó elemeit veszik figyelembe. A Btk. tervezete általános értelemben véve sem áll ki az úgynevezett kettős nyomvonalú büntetőpolitika mellett, amely szerint a súlyos bűncselekményt elkövetők, illetve a visszaesők esetében alapvetően hos�szabb tartamú, letöltendő szabadságvesztés kiszabásával a büntetés szigorának, a büntetés megtorló jellegének van nagyobb jelentősége, azonban a kisebb súlyú bűncselekményeket elkövető elsőbűntényesek esetén az elterelésnek és az alternatív szankcióknak, a büntetési célok közül pedig elsősorban a prevenciós célnak és a nevelési célnak kell prioritást élveznie. Szemléletét tekintve, amely sok konkrét törvényhely módosításában ölt testet, elmossa az eddig a jogszabályokban létező különbséget a bűnismétlő, illetve az elsőbűntényes, valamint a súlyos és a bagatell bűncselekményeket elkövetők között. Például az indokolás ugyan kiemeli, hogy a tervezet a bűncselekményt első alkalommal elkövetők esetén a prevenciós szempontok érvényesítését is lehetővé teszi, azonban úgy tűnik, hogy paradox módon ezt is szabadságvesztéssel. A szakmai vitára bocsátott tervezet, az elzárást indokoló mondatában az előterjesztő a következőképpen fogalmaz. „Főként a fiatalkorú, illetve az elsőbűntettes elkövetőknél hatékonyan szolgálhatja a speciális prevenciót.” Ez a mondat ugyan kikerült az indokolásból, de a rendelkező rész e tárgykörben semmit sem változott. Ma már nincs vita a szakemberek között abban, hogy lehetőség szerint kerülni kell a rövid tartamú szabadságvesztés büntetéseket, s helyettük más szankció szolgálja hatékonyan a prevenciós célokat. Az elzárás pedig lényegét tekintve nem más, mint a szabadságvesztés generális minimumának 5 napra való leszállítása, csak más néven. Az azonban feltétlenül üdvözlendő, hogy a javaslat a kettős nyomvonalú büntetőpolitikát biztosító ma hatályos rendelkezések túlnyomó többségét érintetlenül emeli át az új Büntető Törvénykönyvbe.

• A Btk. különös része a kettős alakzatú szabálysértéseket a bűncselekmények privilegizált eseteként szabályozná – például lopás vagy garázdaság –, a többi kriminális szabálysértést pedig külön fejezetben (például a rendzavarást). • A büntetőeljárási törvénynek lenne egy új, külön eljárása, amiben a kriminális szabálysértésekre vonatkozó kiegészítő vagy az általános szabályokat felülíró rendelkezések szerepelnek, ilyenek hiányában az általános eljárási szabályok lennének érvényesek.

• A nem kriminális, azaz tisztán rendészeti szabálysértések maradnának a közigazgatási jog részei, de nem elsősorban represszív, hanem közigazgatási szankciókkal, amelyeket közigazgatási eljárásban alkalmaznak. Ha valóban koncepcionális és nem korrekcionális módosítás lett volna a cél, a logikus és tradicionális intézmények fenntartása mellett, ez lehetett volna az egyik ésszerű megoldás a jelenlegi, jelentős részben tisztázatlan viszony fenntartására, sőt fokozására, illetve ehelyett. Koherenciazavarok ugyanis nemcsak – sőt nem is elsősorban – egy-egy rojtosra módosítgatott törvényen belül, hanem egyes jogágak határvitái kapcsán is jelentkeznek.

A legfontosabb általános részi szabályok, a büntetőjog egészét átható, legfontosabb elvi és általános rendelkezések Az új kódexben vannak támogatható változások. A javaslat erényeként értékeljük a logikus felépítését, a különös részi fejezetek társadalmi értékrendet tükröző sorrendjét, azt, hogy a büntető törvénykönyvünk sok év után koherens jogszabály lesz. Helyes rendelkezésnek tartjuk a speciális foglalkozástól eltiltást a nemi szabadság elleni bűncselekményt elkövető nevelő, fel ügyelő, gyógykezelő esetében. Helyes a kitiltás önállósulása, a közfeladatot ellátó személyek körének csökkentése, a jóvátételi munka bevezetése, a nullum crimen elv, a nulla poena elv deklarálása és a feltételes szabadságra bocsátás esetén a feles kedvezmény kiterjesztése. Egyetértünk továbbá a dekriminalizációs törekvésekkel is, megjegyezve, hogy akár szélesebb körben is alkalmazhatták volna. Az eljárások gyorsításának meglátásunk szerint nem az a helyes módja, ha a büntető eljárásjog garanciarendszerét megtizedeljük, ahogy a Kormány egyébként eddig tette, hanem az, ha a garanciarendszer érintetlenül hagyásával csökkentjük azoknak a jogellenes cselekményeknek a számát, amelyeket büntetőeljárásban kell elbírálni. Kritikáink jelentős része azokhoz a módosításokhoz kapcsolódik, amelyek valójában nem az új kódex újításai, hanem a Fidesz-kormány eddigi Btk.-módosító javaslataiból a törvénykönyv részévé vált változások. Azért érdemes mégis szólni ezekről, mert ezeket a viszonylag új rendelkezéseket, amelyek már a jelenlegi Kormány által képviselt büntetőpolitikai irányvonalat jelenítik meg, az előterjesztő átmentette, átemelte az új kódexbe is.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

Nem értünk egyet a jogalkalmazó és a jogalkotó viszonyának más alapokra helyezésével, azaz, hogy a törvényalkotó egyre több esetben írja elő kötelező jelleggel a bírói döntés tartalmát, egyre szűkíti a bíró mérlegelési jogát. Ilyet tapasztalhatunk például a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre, a jogos védelemre, illetve a járművezetéstől eltiltásra vonatkozó egyes szabályoknál. Az egyéniesítés lehetősége pedig részben a prevenciót, de sokszor a szigorúbb büntetéskiszabást is megteremti. Vegyünk egy példát! Látszólag a járművezetéstől eltiltásnál mindenkor súlyosabb büntetés a szabadságvesztés. Egy hosszabb tartamú járművezetéstől eltiltás azonban lényegesen súlyosabb büntetést jelenthet egy hivatásos sofőrnek, mint ha felfüggesztett szabadságvesztést avagy egy hónapnyi elzárást kap. Mindez egy, a gépkocsiját hétvégenként használó, sofőrrel rendelkező, addig köztiszteletben álló embernél éppen fordítva igaz. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a bírói mérlegelésre, a büntetések egyéniesítésére vonatkozó szabályok körét ne szűkítsék, hanem inkább bővítsék. Természetes, hogy a Büntető Törvénykönyv tartalmaz bírói jogkört szűkítő rendelkezéseket. Nem az ilyen szabályok létjogosultságát vitatjuk, csupán azt tartjuk a jogfejlődés helyes irányának, ha ezekből a szabályokból egyre kevesebb lesz, s nem azt, ha egyre több. Az új kódex megalkotásával lehetőség nyílt volna a Büntető Törvénykönyv és a szabálysértési törvény egységes elvi alapokon nyugvó uniójának megteremtésére. A Kormány képviselője, amikor az alkotmányügyi bizottságban az új szabálysértési törvény érdemeit méltatta, azt mondta, hogy az új jogszabály egyik nagy érdeme, hogy közelít a büntetőjoghoz, a büntetőjog rendszeréhez. Mi is úgy véljük, hogy a szabálysértési jog az elmúlt időszakban néha a kormányzat szándékának megfelelően, néha pedig, lássuk be, véletlenül, de nagyon helyesen, közeledni kezdett a büntetőjoghoz, s távolodni kezdett a közigazgatási jogtól. Meggyőződésünk, hogy a Kormánynak a teljes összhangot az új kódex magalkotásakor meg kellett volna teremtenie. Ésszerűbb, egyszerűbb, garanciálisabb és hatékonyabb lenne egy olyan rendszer, amelyben a Btk. általános része a bűncselekményekre és a kriminális szabálysértésekre nézve egységesen szabályozza az elkövetőket, a stádiumokat, a beszámítást kizáró okokat, a halmazat kérdéseit s a többi, s emellett a szabálysértési szankciókat is.

Három csapás Talán a legismertebb korábbi módosításuk a három csapás néven ismertté vált szabályrendszer volt. Addig

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

egyetértünk, hogy helyes új kategória az erőszakos többszörös visszaeső. Az is helyes, hogyha az ilyen elkövetőkre szigorúbb büntetést határoz meg a törvény. Eddig a 2009-es büntetőnovella is elment, amikor bevezette az erőszakos többszörös visszaeső kategóriáját és a rájuk vonatkozó szigorú szabályokat. A három csapással azonban átestünk a ló túloldalára. Azzal, hogy egyes esetekben a bírói mérlegelési jogot elvonva kötelező jelleggel életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabását írják elő, álláspontunk szerint a büntetőjog nem felel meg az arányosság és az igazságosság elveinek, amelyek pedig a jogállami büntetőjog tartalmi kritériumai. Mert bár kétségkívül sok olyan eset volt és lesz, ahol igazságosnak és arányosnak tekinthető az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása, legalább ugyanennyi eset volt és lesz, amikor nem. Számos elméleti és gyakorlati példát lehetne felhozni mindkét esetre. És még egy érv a három csapás ellen: Hamarosan drasztikusan megnő majd azok száma, akik az erre vonatkozó törvényi feltételek megvalósításával úgy élnek majd közöttük, hogy semmi vesztenivalójuk nincs. Az ilyen bűnelkövetők pedig beláthatatlan veszélyt jelentenek a társadalom számára. Mindazonáltal a javaslat pozitívumaként értékelhető e körben, hogy az egyidejű elkövetés esetén a jövőben nem alkalmazhatóak majd a három csapás drasztikus szabályai, azaz a javaslat a három bűncselekmény alaki halmazatát kizárta. De ha már az erőszakos bűncselekmények elemzésénél vagyunk, megjegyezzük, a jogalkotó akkor járt volna el helyesen, ha lényegesen határozottabban elválasztja az erőszakos személy elleni, illetve minden más bűncselekmény büntetési tételkereteit, mert az igazi határvonal meglátásunk szerint itt húzódik a bűncselekmények között. E cél elérése érdekében érdemes lett volna fontolóra venni egyes bűncselekmények tételkereteinek megemelését, míg másoknak a csökkentését.

Középmértékes büntetéskiszabás

A középmértékes büntetéskiszabás egyszer már volt hatályos a rendszerváltozás óta, akkor sem vált be. A bírói gyakorlatot elemezve megállapíthatjuk, hogy az egyes bűncselekményekhez rendelt büntetési tételkeret felső határához közeli büntetést kirívóan súlyos esetekben szabnak ki. A büntetési tételkeret középső harmadában a súlyos büntetéseket értékelik, és a büntetési tételkeret alsó harmadában értékelik az általánost. A jogalkotó ennek a nagyon régóta kijegecesedett gyakorlatnak az ismeretében határozta meg a bűncselekményekhez tartozó büntetési tételkereteket. A középmértékkel nem az a legnagyobb baj, hogy ez is az egyike azoknak a szabályoknak, amelyek szűkítik a bírói mozgásteret, hanem hogy a bevezetésének nincs elfogadható jogpolitikai indoka. Válogatás nélkül szigorítja ugyanis az összes bűncselekményt, a közúti baleset okozásától a csalásig, a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetéstől a testi sértésig, a becsületsértéstől a rongálásig, de mondhatnánk más,

egymással semmilyen szempontból sem összehasonlítható bűncselekményeket. Egységesen szigorúbb elbírálásra ösztönöz a gondatlan bűncselekmények esetén éppúgy, mint a szándékos bűncselekményeknél. Definiálhatnánk a középmértéket generális súlyosító körülményként is. A jól átgondolt, differenciáló szigorítás lehet hasznos, ahogy már említettük, az általános azonban semmi másra nem alkalmas, mint hogy népszerűbbé váljon valaki, ha amúgy nincs ötlete a bűnözéssel szembeni fellépésre. De nézzük az új rendelkezéseket!

Jogos védelem Az előterjesztő a jogos védelem törvényi tényállását egy új elemmel, az arányossággal javasolta kiegészíteni. Elég régi vita a büntetőjogászok között és komoly szakirodalma van annak a kérdésnek, hogy a szükségesség mellett részét képezze-e a jogos védelem törvényi tényállásának az arányosság. Felmerült ez a 2009-es büntetőnovella benyújtásakor is. Viszonylag széles körű az egyetértés abban, hogy a szükségesség magában foglal bizonyos mértékű arányosságot is. Az arányosság megkövetelése, már csak a jogi tárgyak különbözősége, így azok összehasonlíthatatlansága miatt is, értelmetlen. Vagyon elleni támadás esetén lehetőség van a jogszabály szerint elhárító magatartásra. Az elhárító magatartás okszerűen csak személy ellen irányulhat. Ha az arányosság mint tényállási elem bekerül a törvénybe, vajon hogyan határozom meg, hogy az elhárító magatartás során okozott könnyű, súlyos vagy éppen életveszélyt okozó testi sértés milyen érték védelmével lesz arányos? 100 ezer forint megér egy könnyű testi sértést, 1 millió pedig egy súlyosat? Azonban egy dolog biztos: ha az arányosság a tényállás részévé válik, az szűkíteni fogja a védekező személy lehetőségeit. Vegyünk egy példát! Egy gyenge fizikumú nőt megtámad egy erős férfi puszta kézzel, azért, hogy kicsit megverje. A nő lőfegyverrel megállítja. Magatartása szükséges, mert másképp nem tudta volna elhárítani a verést. Neki kisebb sérülést akartak okozni puszta kézzel, ő lőfegyverrel életveszélyt okozó sérülést okozott. Az elhárító magatartás szükséges, de semmiképpen nem arányos. Arányosan abban a helyzetben nem tudta volna elhárítani a támadást. Állítsuk őt döntés elé, hogy vagy elviseli a verést, vagy túllépi az elhárítás arányos mértékét? Azon kívül, hogy a változtatással nem értünk egyet, úgy gondolom, hogy a védekező személy lehetőségeinek szűkítése valójában a Kormánynak sem áll szándékában. A bírói gyakorlat az elmúlt 20 évben sokszor éppen arra hivatkozva tágította a védekező személy lehetőségeit, hogy a jogos védelem korlátja nem az arányosság, hanem a szükségesség. Kár lett volna ebből visszalépni. Szerencsére, egy, az összes parlamenti párt által támogatott módosító javaslattal végül kikerült a tervezetből az arányosság fogalma. A másik újdonság a jogos védelem szabályozásánál,

Összbüntetésbe foglalás Az összbüntetésre vonatkozó előterjesztői változtatásokat teljességgel feleslegesnek tartjuk. Más körben azonban felülvizsgálandónak gondoljuk az összbüntetésre vonatkozó rendelkezéseket. Könnyen igazolható, hogy az a hatályos feltétel, amely szerint az elkövető valamennyi bűncselekményét a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése előtt követi el, két, távolról sem azonos súlyú esetkört egyaránt felölelhet. Lehetséges, hogy folyamatban lévő büntetőeljárás ideje alatt derül fény az elkövető további, a kérdéses eljárás megindulása előtt elkövetett bűncselekményére, egyesítésre azonban már nincs mód. A terheltnek természetesen nem róható fel, hogy a vele szemben folyó eljárásban vagy azt megelőzően nem tárta fel a korábbi bűncselekményét, ez önfeljelentés lenne. Eljárást kell indítani tehát az utóbb feltárt bűncselekmény miatt, és abban is ítéletet kell hozni. Az így született ítéletek összbüntetésbe foglalása és a szabadságvesztések együttes tartamának némi csökkentése biztosan nem sérti a méltányosság elvét. Előfordulhat azonban az is, hogy az elkövető újabb bűncselekményét a már más bűncselekmény miatt folyamatban lévő eljárás során, tehát a büntetőeljárás hatálya alatt követi el, és egyesítésre szintén nincs mód. Ma ez az esetkör is alapot ad az összbüntetés kedvezményére, hiszen formálisan itt sem más a helyzet, a terhelt újabb bűncselekményét a legkorábban meghozható jogerős ítélet előtt követte el. Világos azonban, hogy ezúttal merőben más helyzettel állunk szemben. Az a terhelt, aki a büntetőeljárás hatálya alatt állva ismét a bűn útjára lép, látványosan igazolva ezzel, hogy a büntetőeljárás rá nézve a legcsekélyebb visszatartó hatással sincs, alaptalanul formálhat jogot az összbüntetésben megnyilvánuló kedvezményre.

Elzárás Nem értünk egyet az elzárás intézményének büntetőjogba való átültetésével. Ahogy korábban már szól-

tunk róla, ez lényegét tekintve nem más, mint a generális minimum leszállítása öt napra. E rendelkezés bevezetése a legjobb bizonyíték arra, hogy az előterjesztő csak szavak szintjén híve a kettős nyomvonalú büntetőpolitikának, ráadásul tovább ront a büntetőjog és a szabálysértési jog egyre zavarosabb viszonyán.

Pénzbüntetés Nem helyes a pénzbüntetés alsó határának csökkentése. A 2009-es büntetőnovella azért emelte meg drasztikusan az alsó határt, mert egyrészt önmagában véve is súlytalan, ha valaki kaphat 3 ezer forint büntetést bűncselekmény elkövetése miatt. A másik ok az volt, hogy megteremtse az összhangot a szabálysértési bírságok rendszerével. Az alsó határ leszállításával, főleg hogy azzal párhuzamosan a szabálysértési bírságok összege nő, az összhang elvész. A szabálysértés természeténél fogva kevésbé társadalomra veszélyes cselekmény, mint a bűncselekmény, az új szabályozás alapján azonban a szabálysértés elkövetéséért lehet majd tízszer akkora pénzbírságot kapni, mint bűncselekmény elkövetéséért. Bizonyos átfedés elképzelhető, de ekkora semmiképpen. Ez és az előző probléma is jól rámutat arra, hogy miért kellett volna az új kódex megalkotásával megnyugtató módon rendezni a büntetőjog és a szabálysértési jog viszonyát. A felső határ megemelése alapvetően helyes, a bíró mozgásterét bővíti, s egyes bűncselekmények esetében valóban komoly visszatartó erőt jelent. 2009-ben a felső határ a tízszeresére emelkedett. A felemelt határ most majdnem a kettő és félszeresére. Ez az eljáró bírótól nagy bölcsességet követel meg, hiszen nagyon kevés elítélt lesz, aki egy irreálisan magas – mondjuk az új szabályok szerint 200 millió forintos – pénzbüntetés esetén nem azt választja majd, hogy átváltoztatás után leüli a büntetést. Márpedig nem szabad, hogy a gyakorlatban a pénzbüntetés burkolt szabadságvesztés büntetéssé váljon. A felső határ megemelése ezt a veszélyt magában rejti.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

hogy egyes esetekben megdönthetetlen vélelemként rendelkezik a törvény arról, hogy a támadást élet elleni támadásként kell értékelni. Ez pedig értelemszerűen azt jelenti, hogy az ilyen támadás elhárításakor a támadó életének kioltása is jogszerű. Alapvetően egyetértünk a védekező jogainak bővítésével, s valljuk, hogy a kockázatot a támadónak kell viselnie. Azt is el tudjuk fogadni, hogy bizonyos esetekben, például amikor a támadó éjjel a lakásba felfegyverkezve behatol, az elhárító magatartás szinte korlátlan legyen. De határt azért szabni kell. Az új törvény azonban ezt nem teszi meg. E témában a bővebb elemzést szükségtelennek tartjuk, ugyanis teljes egészében osztjuk a Tóth Mihály professzor tanulmányában foglalt megállapításokat (www.ujbtk.hu/tothmihaly-nehany-szempont-a-jogos-vedelem-korebenzajlo-vitahoz/).

Kényszergyógykezelés Nem értünk egyet a kényszergyógykezelés ismételten határozatlan idejűvé tételével. A büntetőjog-tudomány régóta kifogásolta azt, hogy a kényszergyógykezelés határozatlan tartamú jogkövetkezmény, mivel a Büntető Törvénykönyv nem rendelkezett annak felső határáról. A szabályozás sértette a jogkövetkezmények meghatározására irányadó nulla poena sine lege elvét, amely megköveteli a büntetőjogi jogkövetkezmények pontos és egyértelmű meghatározását. Éppen ezért a 2009-es büntetőnovella változtatott ezen a helyzeten. A tervezet által felhívott alkalmazási problémák mint praktikus szempontok nem állíthatók szembe a kényszergyógykezeltek emberi jogaival. Meglehetősen furcsa, hogy az indokolás jogalkalmazói tapasztalatról beszélnek ez ügyben, hiszen ilyen 2009 óta nem lehetett.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

Részben felfüggesztett szabadságvesztés Az új Btk. megszünteti a részben felfüggesztett szabadságvesztést. A rendelkezéssel nem értünk egyet, hiszen az éppen az egyéniesítés céljait szolgálja. A represszív büntetési célokat alapvetően a letöltendő rész, a prevenciót pedig alapvetően a fenyegetettség alatt állás, azaz a próbaidő biztosítja. Megszüntetése előtt érdemes lett volna megvárni a gyakorlati tapasztalatokat, az előterjesztő által hivatkozott alkalmazási nehézségeket pedig nem az indokolásban kiemelni, hanem megoldani lenne indokolt. Egy jogintézmény megszüntetése alkalmazási nehézségekre való hivatkozással a kodifikátor szakmai alkalmatlanságát bizonyítja, nem pedig a jogintézmény feleslegességét.

Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés A ténylegesen-megmásíthatatlanul életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatban nem kívánjuk felnyitni az évtizedes vitát. Az új kódex megtartja e szankciótípust, melyet ma már az Alaptörvény is nevesít. Ehhez képest, a 42. §-hoz fűzött indokolás egyik mondata a következőképpen szól: „Általánosan elfogadott az az álláspont, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltnek is reményt kell adni jövője tervezésének a reális lehetőségére, a társadalomba történő visszatérésre, az emberiesség szempontja ezt is igényli.” Mi valljuk az indokolás idézett mondatában foglalt szemléletet. Azonban be kell látni, hogy ezzel a felfogással szöges ellentétben áll a TÉSZ, na pláne az a rendelkezés, miszerint a bírónak sok esetben kötelessége kiszabni a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést. Azt gondolom, hogy a jogalkotónak el kellett volna döntene, mit is képvisel.

Közérdekű munka A közérdekű munka alsó határa 30-ról 48 órára emelkedett. Bizonyos következetlenséget sejttet, hogy a pénzbüntetésnél leszállították az alsó határt, itt pedig felemelték. Úgy véljük, éppen fordítva lenne indokolt. Bűncselekményért, 30 ezer forint pénzbüntetés kiszabása, súlytalanná teszi a büntetést. Nem igaz ugyanez 30 óra közérdekű munkára. Alternatív szankciókénti alkalmazását ugyanakkor megnehezíti az alsó határ megemelése. Megjegyezzük, a pénzbüntetés alsó határának leszállításánál éppen ez volt a jogalkotó érve. A közérdekű munka felső határának megemelésével azonban egyet lehet érteni, hiszen szélesebb körben válhat majd e büntetési nem a szabadságvesztés alternatívájává.

Vagyonelkobzás

Kábítószer-kereskedelem esetén – hasonlóan a bűnszervezetben való elkövetéshez – vagyonelkob-

zásnál a bizonyítási teher megfordul. Elvi alapon nem tudunk egyetérteni a bizonyítási teher megfordításával, amely a „vádló bizonyít” évszázados garanciális elvét töri át. E módosítás rámutat arra, hogy ha egyszer kinyílt egy kapu akár csak egyetlen ember számára, előbb-utóbb egyre többen mennek át rajta.

Tevékeny megbánás A fent részletezett elvi okok miatt helyesnek tartjuk, hogy továbbfejlesztik a tevékeny megbánás szabályozását. Méltányos és igazságos, hogy a jövőben a korábban teljesített jóvátételt közvetítői eljárás keretében megállapodásba lehet majd foglalni. Kétszer ad, aki gyorsan ad. Igazságtalan volt az a helyzet, hogy aki erkölcsi kötelességének eleget téve, a sértett kárát azonnal megtérítette, elesett a közvetítői eljárás lehetőségétől. Érdemes lett volna azonban megteremteni annak a lehetőségét is, hogy a sértett okiratban garanciát vállalhasson arra, hogy ha a hatóság engedélyezi a közvetítői eljárást, akkor azt a jóvátételt, amit a közvetítői eljárás megindulását megelőzően kapott, az eljárásban is el fogja fogadni, mint jóvátételt. Természetesen ezt külön jogszabályi felhatalmazás nélkül is megteheti, azonban ez a közvetítőt nem köti majd az eljárásban, s nem tekinthető sértetti hozzájárulásnak a közvetítői eljárás megindításához.

Kényszerintézkedés beszámítása Helyesen differenciál a jogalkotó, amikor egy nap szabadságvesztés büntetésnek több napnyi házi őrizetben eltöltött időt számít be. Az is helyes, hogy a beszámítható napok számának meghatározásakor nem tekinti közömbösnek, hogy a szabadságvesztést milyen fokozatban rendelte letölteni a bíróság. Helyes, mert a házi őrizet lényegesen kisebb joghátrányt jelent az elkövetőnek, mint az előzetes letartóztatás, avagy a szabadságvesztés büntetés. Ugyanezt a következetességet indokolt lett volna megteremteni az előzetes letartóztatásban eltöltött idő beszámításakor is. Talán senki nem vitatja, hogy az előzetes fogvatartás körülményei, lényegi vonásait tekintve, a fegyház fokozat körülményeinek felelnek meg. Ezt a tényt azonban nem értékeli a jogalkotó. Egy napi előzetes letartóztatásban eltöltött időt egy napi szabadságvesztés büntetésnek rendel beszámítani, függetlenül az utóbbi fokozatától. Még súlyosabb igazságtalanság, hogy egy napi előzetes letartóztatásban töltött időt, egy napi pénzbüntetéssel feleltet meg. Ha az igazságosság követelményét, mint a jogállami büntetőjog egyik elvét érvényesíteni szeretnénk, ezen változtatni kellett volna. Volt is erre módosító indítvány. Egy napi fegyházbüntetést feleltethettünk volna meg egy napi előzetes letartóztatásban töltött idővel, az összes többi esetben ettől el kellett volna térni. Emellett a mára gyakorivá vált lakhelyelhagyási tilalom beszámítására

Generális maximum Feleslegesnek tartjuk a generális maximum megemelését. Értjük, hogy ez egy olyan elem, ami újabb generális szigorításként jelölhető meg az új kódexben. De talán nem elhamarkodott kijelenteni, hogy a generális maximum nem igazán következetes megemelése 20 évről 25 évre, nem jelent majd komolyabb visszatartó erőt. Sőt, paradox módon eredményezheti akár a bírói gyakorlat enyhébbé válását is. Elképzelhető ugyanis, hogy bírák, akik eddig a 20 évet kevésnek tartották, életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása helyett élnek majd az új lehetőséggel, és 20 és 25 év közötti határozott tartamú szabadságvesztés büntetést határoznak meg. Így, a kiszabott büntetés legfeljebb az ítéletben megállapított tartamig tarthat majd, míg az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén legalább addig tartott volna. Vagy tovább. A másik probléma az új rendelkezéssel, hogy helyenként ismét űr keletkezik a határozott tartamú, és az életfogytig tartó szabadságvesztés között. Sok év után, a jogalkotó végre „összetolta” a kettőt, a generális maximumot életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetén 20 évben határozta meg, az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját pedig szintén 20 évben. Halmazati és más, kiemelt súlyú elkövetési módok esetében ugyancsak 20 évben. Most, a generális maximum egyes esetekben 25 év, más esetekben – például, ha az elkövető egy bűncselekményt követ el, avagy erőszakos többszörös visszaeső – marad 20. Úgy véljük, a változtatás szükségtelen, de hogy legalább káros ne legyen, ahhoz a jogalkotónak következetesen végig kellett volna vezetnie a változást. 

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

is kötelezni kellett volna a jogalkalmazót, hiszen nem vitatható, hogy mondjuk egy falu elhagyásának hónapokon vagy éveken át tartó tilalma komoly joghátrányt jelent az elkövetőnek, amit értékelés nélkül hagyni több mint hiba. E módosítással a jogalkotó kísérletet tehetett volna még egy, a gyakorlatban eddig megoldatlan probléma kezelésére is. Magyarországon irreálisan és irracionálisan magas az előzetes letartóztatások száma, valamint az ott eltöltött idő is. Emellett volt olyan megye – 2009-ben Békés Megye –, ahol az előzetes letartóztatást indítványozó ügyészi indítványoknak 100 százalékban adott helyt a bíróság. De a többi megyében is általában 90% feletti ez az arány. E gyakorlat megváltoztatására a jogalkotó és a Legfelsőbb Bíróság már tett kísérletet, de mindannyiszor eredménytelenül. A bírói mérlegelési jog megvonása nélkül változásra csak a bírák szemléletváltásával van lehetőség, amire eddig nem mutatkozott sok remény. Az általunk javasolt módosítás azonban meglátásunk szerint eredményezhette volna a bírói és az ügyészi szemlélet – a „jobb és kényelmesebb, ha az elkövető bent van, mint ha kint” – megváltozását. Kisebb súlyú ügyekben, avagy olyan esetekben, ahol már a nyomozás során az látszik, jó esély van arra, hogy nem a gyanúsításban szereplő súlyos bűncselekmény miatt, hanem egy lényegesen enyhébb alapján marasztalják majd a terheltet, sokkal inkább meggondolná az ügyész a kényszerintézkedés indítványozását, a bíró pedig annak elrendelését, hiszen az eljárás végén ez akár az elkövető előnyére is válhatna. Más szóval, a módosító javaslat elfogadásával esély lehetett volna arra, hogy a jövőben alapvetően azokban az ügyekben kerüljön előzetes letartóztatásba a terhelt, ahol valóban indokolt, s csak addig, ameddig indokolt.

AZ ÚJ BTK. ÉS A KAPCSOLÓDÓ JOGFORRÁSOK, BÍRÓSÁGI IRÁNYMUTATÁSOK

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 1037 Budapest, Montevideo utca 14.

h info@hvgorac.hu  www.hvgorac.hu • www.ujbtk.hu

p (36-1) 349-7600 q(36-1) 340-2304

WEB

ES MEG

–5%

Ára: 6990 Ft

NDELÉ RE

SZERKESZTŐ: Czine Ágnes LEKTOR: Kónya István A Büntető Törvénykönyv hatálybalépésével kezdődő új jogállapot áttekintéséhez nyújt segítséget ez a forrásgyűjtemény. Arra szolgál, hogy a bírák, az ügyészek, az ügyvédek, a nyomozó hatóság, valamint a büntetőjog iránt érdeklődők a tárgyalótermekben és azon kívül is gyors eligazodást nyerjenek a különböző jogforrásokról. A kötet a 2013. július 1-jén hatályba lépett új Btk. értelmezéséhez, napi alkalmazásához nyújt elengedhetetlen segítséget. Ehhez igazodik a kiadvány szerkezete. A vázat az új Büntető Törvénykönyv normaszövege adja, melynek rendelkezéseihez a mű hozzárendeli a vonatkozó indokolás lényeges tartalmát, valamint a hatálybalépéséhez kötődő törvényi rendelkezéseknek, az Alaptörvény egyes cikkeinek, a háttérjogszabályoknak és az Európai Unió joga – a tisztességes eljárás legfontosabb esetjogát is magában foglaló – kapcsolódó rendelkezéseinek releváns részeit. Mindezt követi – szintén a törvénykönyv egyes rendelkezéseinél – a jogértelmezés, élén az Alkotmánybíróság határozataival, majd a Kúria (illetve jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság) jogegységi határozataival. Helyet kaptak továbbá azok az új Btk.-ra tekintettel alkotott jogegységi határozatok is, melyek felülvizsgált testületi állásponttal, kollégiumi véleménnyel kapcsolatosak. A gyűjteményt a közzétett elvi határozatok és eseti döntések vonatkozó, az új törvénykönyv mellett is irányadó részei zárják. Megjelenés: 2013. november

regionális, esetleg helyi szinten rendezte a tanúvédelem kérdését. Az egyes államok jogrendszereinek és a területükön jelen lévő szervezett bűnözés természetének és kiterjedésének eltérő volta ellenére az általuk alkalmazott tanúvédelmi eszközök alapjaikban nagymértékben hasonlatosak. Természetesen az egyes jogintézményekre vonatkozó részletszabályok országról országra változnak. Meg kell azonban különböztetni a tanú védelmét, illetőleg a tanú kíméletét szolgáló jogi és egyéb eszközöket. Míg a tanúvédelem alapvetően jogtudományon belüli, elsősorban büntető eljárásjogi kérdéskör, addig a tanú kíméletének problematikája jóval túlmutat a jog határain, hiszen ez utóbbinak számos egyéb társadalmi összetevője van, csakúgy, mint az állampolgárok általános biztonságérzetének. Példának okáért az, hogy milyen magatartást tanúsít a kihallgatást végző hatóság eljáró tagja, vagy milyen a bírósági épületek kialakítása, nyilvánvalóan nem a tanúvédelem jogi eszköztárával megoldható kérdés, de még csak nem is elsősorban jogi probléma, ugyanakkor a tanú biztonság- és komfortérzetét alapvetően befolyásolja. Pontosan emiatt nyilvánvaló összefüggés is van a két terület között, hiszen a tanú biztonságérzetét – és ezen keresztül az általa tett vallomás hitelt-érdemlőségét és tartalmát – olykor olyan szubjektív tényezők befolyásolhatják, amelyeket nem, vagy nem elsősorban a jog eszközeivel lehet megfelelően orvosolni. Érdemes hangsúlyozni, hogy a szerző elsősorban büntető eljárásjogi szemszögből vizsgálja a tanúvédelem jogintézményét, de találó Bócz Endre megfogalmazása is, aki szerint a monográfiának fontos jellemzője, hogy a tanúvédelmet – bár nemzetközi és hazai téren egyaránt a büntetőeljárás körében jelent meg iránta az igény, nem a büntetőeljárás monopóliumaként kezeli. Vizsgálódását kiterjesztette a bírósági – és egyáltalán: a hatósági – eljárás más területeire is, és sorra veszi az anyagi büntetőjognak, a büntetőeljárási jognak és a rendészeti jognak a tanú megvédésére alkalmazható, illetőleg kifejezetten erre szánt előírásait, ezek gyakorlati alkalmazását, a velük kapcsolatos elméleti vitakérdéseket, s ezekben állást is foglal. A hazai joganyag ismertetéséhez kapcsolódva kapnak helyet a francia és a német jog analóg intézményeinek leírásai. A tanúvédelmi szabályok összegyűjtése sokkal mélyebbre nyúló ismereteket feltételez, mint az első pil-

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

Elek Balázs*

Recenzió Szabó Krisztián: Tanúvédelem a magyar büntetőeljárásban című monográfiájáról A hatályos büntetőeljárásról szóló törvény annyira nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy alig több mint tíz évvel a hatálybalépése után kodifikációs előkészületek kezdődtek egy új, a korunk igényeit kielégíteni alkalmas eljárási törvény megalkotására.1 Úgy vélem, hogy a jogalkotásnak különösen szüksége lesz az olyan tudományos eredményekre, mint Szabó Krisztiánnak a HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. gondozásában megjelent monográfiájára. Meglepőnek tűnhet a szerző azon gondolata, hogy a tanúvédelem, mint jogi terminus technicus sokkal inkább tekinthető zsurnalisztikai kifejezésnek, mintsem szemantikailag kifogástalan meghatározásnak. A kifejezés alatt azonban valóban nemcsak tanúkat és nem kizárólag védelmet értünk. A jogintézménybe tartozó egyes eszközök a büntető eljárásjogi tanú fogalmába tartozó személyeknél sokkal szélesebb körben alkalmazhatók, és gyakran inkább célozzák a tanú kíméletét, mintsem a szó szoros értelmében vett védelmét. Kétségtelen, hogy ennek ellenére mind a jogi szakirodalomban, mind a köznyelvben elfogadott a „tanúvédelem” kifejezés, és annak viszonylagos pontatlansága nem okoz értelmezési nehézségeket. Magyarországon a tanúvédelem büntető anyagi és eljárásjogi szabályozása tulajdonképpen egy szűk évtizeden belül megtörtént, majd az egyes eszközök alkalmazási gyakorlata többé-kevésbé kialakultnak tekinthető. Ez a folyamat teljesen egybevág az utóbbi húsz-huszonöt év európai jogfejlődésével, melynek során egyes államok, mint például Olaszország, Belgium és nem utolsósorban Magyarország egységes nemzeti tanúvédelmi programot alkottak, míg más államok, mint például az Egyesült Királyság vagy Németország * tanácselnök bíró, Debreceni Ítélőtábla, eg yetemi docens, Debreceni Eg yetem ÁJK Büntető Eljárásjogi Tanszék

amelynek eredményeként a tárgyalási modell jelentőségét sajnálatos módon nem sikerült növelni a korábbiakhoz képest. A mindennapok gyakorlatában is figyelemmel kell lenni arra, hogy nem csupán egy-egy jogintézmény bevezetésén múlik annak alkalmazhatósága, hanem az egész igazságszolgáltatási rendszer, a társadalmi struktúrák, és a politikai irányelvek változása is kívánatos ahhoz. A mindennapokban nem a költséges személyi védelem, vagy a védelmi program jelenti a legfőbb gondot, hanem az „egyszerű” tanúk biztonságérzetét növelő és a tanúzási hajlandóságot előmozdító intézkedések megtétele, amelynek hatékonyságával kapcsolatban már reális kétségek merülhetnek fel. Vannak olyan területei is a tanúvédelemnek, amelyek látszólag kívül esnek a jogtudomány területén, mégis sokat lendíthetnek a tanú biztonságérzetén és tanúskodási hajlandóságán. A bírósági épületek kialakítása túlnyomó többségben történelmi adottság, és nem adott annak a feltétele, hogy a tanú ne egy bírósági folyosón várakozzon a terhelttel, vagy annak hozzátartozóival. Néhány új bírósági épületnél, – így például a Debreceni Ítélőtábla új épületét említhetjük meg – már ez a feltétel is adott, és bízhatunk benne, hogy a Debreceni Járásbíróság új épületének megtervezésekor is figyelemmel voltak erre a szempontra. A bíróságok biztonságáért felelős személyzet megfelelő képzése, kialakítása megfelelő költségvetés mellett bármely bíróságon képes lehet megelőzni a tanúkkal szembeni bíróságon belüli atrocitásokat. A szerző nem vitatható álláspontja szerint hazai jogalkotásunk lemaradása kizárólag a családon belül elkövetett bűncselekményekkel összefüggésben mutatható ki. A büntető igazságszolgáltatásnak ezen a téren is a legvégső eszköznek kellene lennie, amelyet egyéb, a családon belül elkövetett bűncselekmények tanúit valóban megóvni képes más védelmi és segítő eszközökkel, közigazgatási és szociális intézkedésekkel szükséges kombinálni. A családon belüli erőszakos cselekmények áldozatainak gyors jogi, pénzügyi, szociális vagy biztonságukat érintő segítségnyújtásra van szükségük. Ehhez elengedhetetlen a bűnügyi hatóságoknak más szakmai szervezetekkel történő széles körű és összehangolt együttműködése. Szükséges megjegyezni, hogy a kihallgatások megfelelő módjának kialakítására vonatkozóan komoly kezdeményezések történtek a magyar rendőri szervek körében, például külön kihallgató szobák kerültek kialakításra a családon belüli erőszakot elszenvedett sértett-tanúk részére. A bíróságokon is hasonló lépések történtek a tizennégy éven aluli tanúk kihallgatására alkalmas helyiségek terén. A családon belüli erőszak áldozatainak hatékony védelemre van szüksége, de a szerző mégis kénytelen elismerni ambivalens érzéseit. A hatóságoknak igen körültekintően kell eljárniuk, hiszen számos visszaélésre adhat alkalmat, ha nem megfelelő módon, a tények nem kellő alapossággal történő feltárása mellett kerül sor például a távoltartás elrende-

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

lanatra nyilvánvalónak tűnne. Idetartoznak olyan büntető anyagi jogi eszközök, mint a vesztegetés, a hamis tanúzásra felhívás, és számos eljárásjogi jogintézmény. Az eljárásjogi jogintézmények első csoportjába olyan külön nem nevesített tanúvédelmi eszközök tartoznak, mint az írásbeli tanúvallomás lehetősége, tanúvédelmi eszközök a felismerésre bemutatással kapcsolatban, a szembesítés mellőzése tanúvédelmi okokból, az előzetes letartóztatás elrendelése tanúvédelmi okból, a védő kizárása az eljárásból a tanúk megfélemlítése esetén, távoltartás elrendelése tanúvédelmi okból, értesítés mellőzése egyes nyomozási cselekmények esetén tanúvédelmi okból, zárt tárgyalás elrendelése az eljárásban részt vevő személyek vagy a tanú védelme érdekében, a tanú zárt célú távközlő hálózat útján történő kihallgatása, a tanú befolyásolására alkalmas kérdések tilalma, a vádlott eltávolítása a tárgyalóteremből a tanú kihallgatása idején, a katonai szolgálatot töltő tanú más szolgálati helyre történő átvezénylése vagy áthelyezése, a tanú érdekében eljáró ügyvéd jogintézménye, a védő jelenléti joga a tanúkihallgatásoknál az eljárás nyomozási szakaszában, a tanú adatainak zártan kezelése, a különösen védett tanú jogintézménye. Mindezeken túl léteznek rendészeti eszközök, mint a személyi védelem, a tanúk fizikai védelme, a tanúvédelmi program lehetőségei. A szerző külön tárgyalja a tanúvédelmi eszközöket a családon belül elkövetett bűncselekmények esetében, amivel maradéktalanul egyet lehet érteni. Itt megemlíthető az anyagi jogi eszközök körében számos tényállás a Büntető Törvénykönyvből, kiemelve a zaklatás büntethetőségét. A büntetőeljárás intézményei körében a szerző megemlíti a soron kívüli eljárás lehetőségét a Be. 64/A. § alapján, a tizennegyedik életévét be nem töltött tanúk kihallgatására vonatkozó speciális szabályokat, a kiskorú érdekében elrendelhető zárt tárgyalást erkölcsi okokból a kiskorú védelme érdekében. A rendészeti eszközök itt szélesebb körűek, hiszen a telefontanú program, az ideiglenes megelőző és a megelőző távoltartás, valamint a gyermekvédelmi intézményrendszerrel kapcsolatos rendelkezések is megemlíthetőek. A hatályos jogszabályaink széles körű elemzése után egyet kell értenünk a szerzővel, hogy a tanúvédelem jogi feltételei hazánkban már adottak, a tanúvédelem eszköztárának széles választéka áll az eljáró hatóságok rendelkezésére. Bár egyes tanácskozásokon rendre felmerülnek oly vélemények, hogy az intézményrendszer nem megfelelő, valójában felesleges lenne azok bővítésén gondolkodni, sokkal inkább azok tudatos alkalmazása lenne a kívánatos. Nem elegendő az európai normáknak is messzemenően megfelelő szabályozás, ha az a gyakorlatban nem működik hatékonyan. A szerző meglátása szerint a hazai jogalkalmazás túlságosan is mereven ragaszkodik a rögzült gyakorlathoz, és ez a fő oka annak, hogy az érdemi változásokat nehezen lehet elérni. Ezt igazolja azzal, hogy a hatályos Be. kodifikációja során is sikeres ellenállás volt a megvalósítani kívánt ügyféli-modellel szemben,

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

lésére rendőri intézkedésként. A megfelelő döntés meghozatalához ugyanis szükséges lehet az előzmények megfelelő feltárása, esetleges adatszerzés végzése a lakókörnyezetben. A releváns információk hiányában aligha kerülhet sor megalapozottan az intézkedés elrendelésére. Nem vitatom a szerző azon végkövetkeztetését sem, hogy a családon belüli erőszak esetében a garanciális elemekből minél kevesebbet lehet feláldozni a gyors beavatkozás érdekében. Az is tény azonban, hogy a megfelelő, gyors és hatékony beavatkozás adott esetben életeket, sorsokat menthet meg. A szerző azon felvetése is figyelmet érdemel, amely a tanúnak vallomásmegtagadási jogot biztosítana arra

az esetre, ha „vallomásával magát életveszélynek tenné ki, vagy személyes szabadságát kockáztatná”. Ez a szabály már következetesen megjelenik a német Alkotmánybíróság több határozatában, de a hazai megjelenésével még nem találkozhattunk. A szerzővel szemben mégis aggályaim lennének, ha ez a szabály tételes jogunkban megjelenne. Ezzel ugyanis azt ismerné el az állam, hogy egyes tanúkat képtelen megvédeni. Fontos jellemzője a monográfiának, hogy kiemeli a praktikum szempontjából felmerülő legfontosabb kérdéseket is. A tanúvédelem a magyar büntetőeljárásban című hiánypótló kötet így méltán számíthat a tudományos irodalom mellett a gyakorlati kérdésekre választ keresők érdeklődésére is. 

BTK. FORDÍTÓKULCS Oda-Vissza SZERKESZTŐK: Czine Ágnes, Fiedler Laura Ez a kiadvány a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (’78-as Btk.) és a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (új Btk.) összehasonlítását tűzi ki céljául, annak érdekében, hogy az Olvasó számára könnyebbé tegye az új Btk. rendelkezéseinek megismerését és az alkalmazásukra történő felkészülést. A könyv első felében az összehasonlítás megkönnyítése érdekében a bal oldali hasáb az új Btk. szövegét tartalmazza annak eredeti sorrendjében, a jobb oldali hasábban pedig a ’78-as Btk. rendelkezései találhatóak az új Btk. szabályainak megfelelő rendben. Így az Olvasónak nem kell keresnie, hogy az új Btk. egyik szabályának a ’78-as Btk. melyik rendelkezése felel meg. A könyv második felében található feldolgozás pedig a ’78-as Btk. eredeti törvényi sorrendjét követi és ahhoz rendeli az új Btk. szabályait. Az összehasonlítás nem csak az egyes szakaszok párosításával, hanem minden esetben a beÁra: 6990 Ft kezdések szintjén, az egymásnak megfeleltethető bekezdések (sőt, adott esetben az egyes bekezdéseken belüli alpontok) egymás mellé rendezésével történik. Az új Btk. azon rendelkezései, melyek a korábbi kódexhez képest újdonságként jelennek meg, az összehasonlítás mindkét iránya esetében külön jelölést kaptak, egyértelműen felhívva a figyelmet a ’78-as Btk.-ban nem szereplő új szabályokra. A kiadvány így könnyen kezelhetően, áttekinthetően és felhasználóbarát módon segít a két kódex összevetésében, legyen az Olvasó célja akár az egyezőségek, akár az újdonságok megismerése. A Fordítókulcs különös jelentőségét azok az esetek adják majd, amikor a bűncselekményt a ’78-as Btk. hatálya alatt követték el, de a bíróság 2013. július 1-je után bírálja el, és az új Btk. enyhébb szabályt tartalmaz, tehát az utóbbi törvénykönyvet kell alkalmaznia.

WEB

NDELÉ RE

A kézirat lezárásának dátuma 2013. szeptember 1-je, így a kiadvány az új Btk.-nak mind a kihirdetés és a hatálybalépés között elfogadott, mind a 2013. augusztus 1-jén hatályba lépett módosításait tartalmazó szövegváltozatát tartalmazza! ES MEG

–5%

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 1037 Budapest, Montevideo utca 14.

h info@hvgorac.hu  www.hvgorac.hu • www.ujbtk.hu

p (36-1) 349-7600 q(36-1) 340-2304

kotási termék, hogy legalább annak átgondolására ösztönözhet bennünket, amit eddig is tudtunk, csak éppen mára elszoktunk tudásunk rendszerezésétől. Ehhez kívánok segítséget nyújtani az új Btk. szankciórendszerének 23 ábrát felölelő vázlatszerű feldolgozásával, amelynek során csupán a sajátos belső ös�s z e f üg gé s t né l k ü lö z ő szankciók (elzárás, kitiltás, kiutasítás, megrovás, elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele és a kényszergyógykezelés) szabályozásának vizuális ábrázolásától tekintettem el. E más szakterületeken már bevált módszer alkalmazása ugyanis meggyőződésem szerint jelentősen megkön�nyítheti a törvényszöveg nyilvánvaló összefüggéseinek gyors felismerését és ezáltal egyszerűbbé teheti a jogalkalmazás során is rendszerszemléletű megközelítést igénylő büntetéskiszabási kérdésekben való eligazodást. Ezért merem ajánlani az általam nem titkoltan didaktikai szemlélettel összeállított vázlatok tanulmányozását a gyakorlott jogalkalmazók számára is, akiknek elsősorban az új és a hatályos Btk. szankciórendszerének összevetéséhez szolgálhat hasznos segédeszközként.

Fázsi László PhD*

I. Bevezető

A 2012. évi C. törvénnyel elfogadott új Büntető Törvénykönyv (a továbbiakban: Btk.) mérsékelt újszerűsége folytán aligha fogja megrengetni a magyar büntető ítélkezést, amiből azonban nem következik, hogy nem is kell elmélyülnünk az új szabályok rendszerében, hiszen 2013 júliusától a többnyire változatlan rendelkezéseket is más helyütt kell keresnünk. Annyiban tehát mindenképpen üdvözlendő ez az új jogal*

tanácselnök, Nyíreg yházi Törvényszék

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

Az új Büntető Törvénykönyv szankciórendszerének vázlatai

II. Ábrák 1. sz. ábra

1. sz. ábra A büntetőjogi szankciók [Btk. 63.bekezdései § (1) bekezdései] 33. §33. (1)§és(1) 63.és § (1) ] A büntetjogi szankciókrendszere rendszere [Btk.

BÜNTETJOGI SZANKCIÓ

BÜNTETÉS

MELLÉKBÜNTETÉS

INTÉZKEDÉS

2. sz. ábra 2. [sz. A büntetések rendszere Btk.ábra 33. § (1) bekezdés]

A büntetések rendszere [Btk. 33. § (1) bekezdés] BÜNTETÉSI NEMEK

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

Büntetések

Mellékbüntetés szabadságvesztés

közügyektl eltiltás

elzárás közérdek munka pénzbüntetés foglalkozástól eltiltás jármvezetéstl eltiltás

kitiltás sportrendezvények látogatásától való eltiltás

való eltiltás kiutasítás

14 3

új büntetések

3. sz. ábra 3. sz. ábra Vagylagos szankciók [Btk. 33. § (4)–(5) bekezdései] Vagylagos szankciók [Btk. 33. § (4)–(5) bekezdései] VAGYLAGOS SZANKCIÓK

legfeljebb 3 évi szabadságvesztés helyett

elzárás helyett vagy mellett

közérdek munka

pénzbüntetés

foglalkozástól eltiltás

jármvezetéstl eltiltás

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

elzárás

kitiltás

sportrendezvények látogatásától való eltiltás

kiutasítás

15 4

4. sz. ábra [Btk. 33. § (6) bekezdés] A vagylagosság törvényi4. korlátai sz. ábra

A vagylagosság törvényi korlátai [Btk. 33. § (6) bekezdés]

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

SZANKCIÓ

kiszabni kívánt

mellett

szabadságvesztés

kizárt

elzárás

közérdek munka

kiutasítás

pénzbüntetés

16 5

sz.ábra ábra 5.5.sz. A szabadságvesztés törvényi keretei 41. § (2) bekezdés] A szabadságvesztés törvényi keretei [Btk. 34. § és 35. § (1) bekezdés, [Btk. 34. § és 35. § (1) bekezdés, 41. § (2) bekezdés] SZABADSÁGVESZTÉS

tartó

fegyház

börtön

fogház

határozott ideig

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

életfogytig

6. sz. ábra A határozott ideig tartó szabadságvesztés tartama [Btk. 36. §] 6. sz. ábra A határozott ideig tartó szabadságvesztés tartama [Btk. 36. §]

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

A BÜNTETÉS TARTAMA

3 hónap

20 év

25 év

törvényi minimum

törvényi maximum

kivételes törvényi maximum

bnszervezetben történ elkövetés esetén

különös vagy többszörös visszaes esetében

halmazati vagy összbüntetés esetén

18 7

7. sz. ábra 7. sz. ábravégrehajtási fokozatai A határozott ideig tartó szabadságvesztés 37. §] A határozott ideig tartó[Btk. szabadságvesztés szabadságvesztés

végrehajtási fokozatai [Btk. 37. §] V

visszaes általi elkövetés

B 

É T

fogház

szabadságvesztés

börtön

N T E

fegyház

T 3 évi, vagy ennél hosszabb szabadságvesztés esetén

2 évi, vagy ennél hosszabb szabadságvesztés esetén

XIII., XIV. és XV. fejezetben meghatározott bncselekmény miatt kell kiszabni

az elkövet többszörös visszaes

életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethet katonai bncselekmény miatt kell kiszabni a bncselekményt bnszervezetben követték el

terrorcselekmény miatt kell kiszabni

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

emberölés stb. súlyosabban minsül esetei miatt kell kiszabni

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

8. sz. ábra 8. sz. ábra A feltételes szabadságra bocsátás szabályai határozott ideig tartó szabadságvesztés esetén A feltételes szabadságra bocsátás határozott ideig tartó [Btk. 38.szabályai §] szabadságvesztés esetén [Btk. 38. §] különös méltánylást érdeml esetben

kivételes eset: 1/2 kedvezmény

visszaesvel szemben

tipikus eset: 2/3 kedvezmény

FELTÉTELES SZABADSÁG

különös eset: 3/4 kedvezmény

kizárt

fegyház fokozatú szabadságvesztésre ítélt többszörös visszaes

erszakos többszörös visszaes

a bncselekményt bnszervezetben elkövet

esetében

20 9

a szabadságvesztésre ítélése után a végrehajtás befejezése eltt bncselekményt elkövet

9. sz. ábra A feltételes szabadság megszüntetésének szabályai határozott ideig tartó szabadságvesztés 9. sz. ábra esetén [Btk. 40. §] A feltételes szabadság megszüntetésének szabályai határozott ideig tartó szabadságvesztés esetén [Btk. 40. §] FELTÉTELES SZABADSÁG MEGSZÜNTETÉSE

kötelez

a feltételes szabadság tartama alatti elkövetés

más szankció alkalmazása

esetén újabb szabadságvesztésre ítéléskor

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

a feltételes szabadság tartama alatti elítélés

mérlegelhet

21 10

10. sz. ábra A feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozóan hozható rendelkezések 10. sz. ábra az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén [42–44. §§] A feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozóan hozható rendelkezések az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén [42–44. §§]

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

A BÍRÓSÁG AZ ÍTÉLETÉBEN A FELTÉTELES SZABADSÁGRA BOCSÁTÁS

lehetségét kizárhatja

legkorábbi idpontját meghatározhatja

népirtás

emberiség elleni bncselekmény

apartheid

hadikövet elleni erszak minsített esete

védett személyek elleni erszak

tiltott fegyver alkalmazása

egyéb háborús bntett

emberölés minsített esetei

emberrablás minsített esete

emberkereskedelem minsített esete

legalább 25

legfeljebb 40

alkotmányos rend erszakos megváltoztatása évben

rombolás minsített esete fogolyzendülés minsített esete

terrorcselekmény

járm hatalomba kerítésének minsített esete

közveszélyokozás minsített esete

zendülés minsített esete

elöljáró vagy szolg. közeg elleni erszak minsített esete

11. sz. ábra 11. sz. ábra A feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos szabályok az életfogytig A feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos szabályok az életfogytig tartó tartó szabadságvesztésre ítélt ideig tartó szabadságvesztésre szabadságvesztésre ítélt határozott ideighatározott tartó szabadságvesztésre ítélése esetén [Btk. 45. §] ítélése esetén [Btk. 45. §] A BÍRÓSÁG

az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélése eltt elkövetett bncselekmény miatt az elbbi büntetés végrehajtása alatt határozott tartamú végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése esetén

a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi idpontját az utóbbi szabadságvesztés tartamáig elhalasztja

az életfogytig tartó szabadságvesztés alatt elkövetett bncselekmény miatt az elbbi büntetés végrehajtása során határozott tartamú szabadságvesztésre ítélése esetén

a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi idpontját a határozott tartamú szabadságvesztés tartamáig, de legalább 5 és legfeljebb 20 év közötti tartamra elhalasztja

az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélése eltt elkövetett bncselekmény miatt az elbbi büntetésbl engedélyezett feltételes szabadság tartama alatti határozott tartamú végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése esetén

a feltételes szabadságot megszünteti és a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi idpontját a határozott tartamú szabadságvesztés idtartamáig elhalasztja

az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása alatt az elbbi büntetésbl engedélyezett feltételes szabadság tartama alatti határozott tartamú szabadságvesztésre ítélése esetén

a feltételes szabadságot megszünteti és a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi idpontját a határozott tartamú szabadságvesztés tartamáig, de legalább 5 és legfeljebb 20 év közötti idtartamra elhalasztja

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

AZ ÉLETFOGYTIG TARTÓ SZABADSÁGVESZTÉSRE ÍTÉLT ÁLTAL

az életfogytig tartó szabadságvesztésbl engedélyezett feltételes szabadság tartama alatt elkövetett bncselekmény miatti határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélése esetén

12. sz. ábra 12.szabályai sz. ábra [Btk. 47–49. §§] A közérdek munka A közérdekű munka szabályai [Btk. 47–49. §§]

KÖZÉRDEK MUNKA

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

tartama órákban

minimálisan: 48

maximálisan: 312

átváltoztatás esetén: 4 óra/nap

24 13

13. sz. ábra A pénzbüntetés mértéke [Btk. 50. §] 13. sz. ábra A pénzbüntetés mértéke [Btk. 50. §]

30 000 forint

540

1000 forint

PÉNZBÜNTETÉS

egy napi tétel összege

maximum

500 000 forint

27 000 000 forint

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

napi tételek száma

minimum

25 14

14. 14. sz. sz.ábra ábra A foglalkozástól eltiltás szabályozása [Btk. 52–53. §§] A foglalkozástól eltiltás szabályozása [Btk. 52–53. §§]

FOGLALKOZÁSTÓL ELTILTÁS

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

alkalmazható

foglalkozása szabályainak megszegésével

foglalkozásának felhasználásával szándékosan

bncselekményt elkövetvel szemben

idtartama lehet

határozott

minimum 1 év

határozatlan

maximum 10 év

10 év után mentesíthet

26 15

15. sz. ábra 15. sz. ábra [Btk. 55–56. §§] A jármvezetéstl eltiltás szabályozása A járművezetéstől eltiltás szabályozása [Btk. 55–56. §§]

JÁRMVEZETÉSTL ELTILTÁS

alkalmazása

bncselekmények elkövetéséhez jármvet használó esetében

kötelez

engedélyhez kötött jármvezetés szabályainak megszegésével bncselekményt elkövet esetében

ittas vagy bódult állapotban való jármvezetés esetén

kivéve különös méltánylást érdeml esetben

idtartama lehet

határozott

minimum 1 hónap

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

lehetséges

végleges hatályú

maximum 10 év

10 év után mentesíthet

27 16

16. sz. ábra 16. sz. ábra A sportrendezvények látogatásától való eltiltás [Btk. 58. §] A sportrendezvények látogatásától való eltiltás [Btk. 58. §]

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

SPORTRENDEZVÉNY

odamenetel

részvétel

távozás

közben elkövetett bncselekmény esetén

sportrendezvény látogatásától

sportrendezvényen való részvételtl

eltiltás

17. sz. ábra Az intézkedések rendszere [Btk. 63. § (1) bekezdés] 17. sz. ábra Az intézkedések rendszere [Btk. 63. § (1) bekezdés]

INTÉZKEDÉS E D

M megrovás

S próbára bocsátás jóvátételi munka B pártfogó felügyelet

I elkobzás S vagyonelkobzás

elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele

E V E

Z E T

kényszergyógykezelés jogi személlyel szemben alkalmazható szankciók

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

E T T

29 18

18. sz. ábra 18. ábra A próbára bocsátás szabályozása szabályozása [Btk. 65. §65. ] §] A próbára bocsátás [Btk.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

PRÓBÁRA BOCSÁTÁS

a büntetés kiszabásának elhalasztása

3 évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetend bntett

vétség

elkövetése esetén, ha alaposan feltehet a büntetés céljának intézkedés alkalmazásával történ elérése

kizárt

ha a vádlott

visszaes

a bncselekményt bnszervezetben követte el

a bncselekményt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után a végrehajtás befejezése eltt követte el

a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt követett el szándékos bncselekményt

19. sz. ábra 19. sz. ábra [Btk. 67. §] A jóvátételi munka szabályozása A jóvátételi munka szabályozása [Btk. 67. §]

JÓVÁTÉTELI MUNKA

tartalma: a terhelt által választott

önkormányzati intézménynél

közhasznú jogállású civil szervezetnél egyháznál

végzett karitatív tevékenység

v a g y r é s z é r e

tartama

visszaes

a bncselekményt bnszervezetben elkövet

szándékos bncselekményt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után végrehajtás befejezése eltt elkövet

é b e

szándékos bncselekményt szabadságvesztés végrehajtásának próbaideje alatt elkövet

minimum: 24 óra

maximum: 150 óra

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

állami intézménynél

kizárt

31 20

20. sz. ábra 20. sz.szabályai ábra [Btk. 69. §] A pártfogó felügyelet A pártfogó felügyelet szabályai [Btk. 69. §]

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

PÁRTFOGÓ FELÜGYELET

elrendelése

kötelez

mérlegelhet

vádemelés elhalasztásának tartamára feltételes szabadság tartamára próbára bocsátás idejére életfogytig tartó szabadságvesztésbl történ feltételes szabadságra bocsátás esetén

felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt visszaesvel szemben

jóvátételi munka elírása mellett szabadságvesztés felfüggesztésének próbaidejére

32 21

21. sz. ábra 21. ábra A pártfogó felügyelet tartama [Btk. 70. §70. ] §] A pártfogó felügyelet tartama [Btk.

PÁRTFOGÓ FELÜGYELET

feltételes szabadság tartamával

próbára bocsátás próbaidejével

vádemelés elhalasztásnak tartamával

azonos ideig, de legfeljebb 5 évig tart

kivéve

életfogytig tartó szabadságvesztésbl engedélyezett feltételes szabadság esetén, amikor legfeljebb 15 év

tarthat

jóvátételi munka elírása melletti elrendelés esetén, amikor a jóvátételi munka elvégzésének igazolásáig, de legfeljebb 1 évig

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

szabadságvesztés felfüggesztésének próbaidejével

22. 22. sz. sz.ábra ábra Az elkobzás szabályai [Btk. 72. §72. ] §] Az elkobzás szabályai [Btk.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

AZ ELKOBZÁS

kötelez

kizárt

mérlegelhet

bncselekmény elkövetéséhez eszközül használt vagy arra szánt

nem az elkövet tulajdonában álló és a tulajdonos tudta nélkül felhasznált

bncselekmény elkövetése útján létrejött

vagyonelkobzás alá es

bncselekmény tárgyát képez vagy annak elkövetésébl származó tárgy elszállításához használt

nem az elkövet tulajdonában álló és a tulajdonos tudta nélkül felhasznált

ha 1. ha nemzetközi jogi kötelezettség nem zárja ki; 2. az elkövet a bncselekményt nem bnszervezetben követte el; 3. a bncselekmény nincs összefüggésben kábítószerkereskedelemmel stb. és elkobzásával az elkövetre vagy a tulajdonosra a bncselekmény súlyával arányban nem álló, méltánytalan hátrányt jelent

közbiztonságot veszélyeztet vagy jogszabályba ütközen birtokolt

legalább 5 év elteltével elévült büntethetség bncselekmény elkövetésével összefüggésben egyébként elkobzás alá es

sajtótermék formájában bncselekmény megvalósító

dolog esetében

34 23

23. sz. 23. sz.ábra ábra [Btk. 74. §74. ] §] A vagyonelkobzás szabályai A vagyonelkobzás szabályai [Btk.

VAGYONELKOBZÁS

elrendelése

kizárt

a bncselekménybl ered: az elkövet által ennek elkövetése során vagy ezzel összefüggésben szerzett vagyonra

a polgári jogi igény fedezetéül szolgáló vagyonra

az elkövet által a bnszervezetben való részvétel ideje alatt szerzett vagyonra

a bnszervezetben való részvétel vagy a kábítószer-kereskedelem ideje alatt szerzett, de bizonyítottan törvényes eredet vagyonra

a kábítószer-kereskedelem elkövetje által e bncselekmény elkövetésének idején szerzett vagyonra a bncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyon helyébe lépett vagyonra

jóhiszemen ellenérték fejében szerzett vagyonra

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

kötelez

a bncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyít feltételek biztosítása végett szolgáltatott vagy erre szánt vagyonra az adott vagy ígért vagyoni elny tárgyát képez vagyonra

pénzösszegben kifejezve

a vagyon fellelhetségének hiányában

nem vagy csak aránytalan nehézséggel elkülöníthet vagyon esetén

harmadik személy által jóhiszemen, ellenérték fejében megszerzett vagyonra

35 24

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

Háger Tamás* Új tényállás a büntető törvényben: a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása „Graviore culpa gravior poena” (Ha súlyosabb a bűn, súlyosabb a büntetés)1

I. Bevezetés A tanúvallomás tétele, törvényi akadályok hiányában alapvető állampolgári kötelezettség, melynek megtagadását már a korábbi, 2013. július 1-je előtti szabályozás is szankcionálta, de nem büntetőjogi eszközökkel, hanem eljárásjogi módon, a tanúvallomás tételére kötelezéssel, s a tanúnak a bírói döntés ellenére a vallomástételtől való elzárkózásakor rendbírság kiszabásával. Ugyanakkor már a 2013. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.)2 hatályba lépése előtt is bírhatott büntetőjogi konzekvenciával a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása, mert a tanú ilyen eljárása alkalmas lehetett az 1978. évi V. törvény (régi Btk.) 243. §-a szerint a mentő körülmény elhallgatása bűntettének3 megvalósítására. A hatályos Btk. érdemi változást hozott, mert a 277. §-ban büntetni, büntetőjogi eszközökkel pöna * bíró, Debreceni Ítélőtábla, a DE ÁJK Büntető Eljárásjogi Tanszék meghívott előadója 1 Nótári Tamás: A jognak asztalánál… 1111 regula és szentencia latinul és magyarul. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Budapest, 2008, 64. o. 2 A törvényt az Országgyűlés 2012. június 15. napján fogadta el, hatályos 2013. július 1-jétől 3 Az 1978. évi V. törvény 243. § (1) bekezdése szerint, aki olyan tényt, amelytől a büntetőeljárás alá vont személy felmentése függhet, vele, védőjével, vagy a hatósággal nem közöl, bűntettet követ el. A (2) bekezdés a) és b) pontja szerint ugyanakkor nem büntethető, aki a tény közlésével magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná; illetőleg akinek tanúkénti kihallgatása a törvénynél fogva kizárt.

lizálni rendeli a bírósági eljárásban a tanúvallomás jogtalan megtagadását. A vallomástétel megtagadásának következményeivel kapcsolatban a tanulmányban indokoltnak tartom a történeti kitekintést a bűnvádi perrendtartásig vis�szamenőleg, majd azt követően a hatályos törvény tételes rendelkezéseit kívánom elemezni, illetve az ítélkezésben várhatóan felmerülő jogalkalmazási kérdéseket vizsgálni.

II. A tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának szankciói a magyar büntetőper fejlődése során Az első magyar büntetőeljárási kódex, az 1896. évi XXXIII. tc. a bűnvádi perrendtartásról (továbbiakban: I. Bp., az eljárási törvények rövidítésénél Erdei Árpádot követve4) már tartalmazott jogkövetkezményeket az engedetlen tanúval szemben.5 A törvény megfogalmazása nagymértékű hasonlóságot mutat a Btk. törvényi tényállásához. Lényeges tényállási elem volt ugyanis, hogy a jogkövetkezményeket az alapozhatta meg, ha a tanú a következményekre történt figyelmeztetés ellenére, törvényes ok nélkül tagadta meg a vallomástételt. Az I. Bp. szankciója a költségekben marasztalás és ezer koronáig terjedhető elzárásra átváltoztatható pénzbüntetés volt. Megjegyzendő e körben Angyal Pál nyomán, hogy a pénzbüntetés nem kriminális büntetésnek volt tekintendő, mert alkalmazása nem kriminális jogtalanságból eredt, hanem az eljárás rendjét zavaró cselekmény elkövetésétől függött.6 Amennyiben a büntetés ered4 Erdei Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2011, 12. o. 5 I. Bp. 195. § 1. bekezdés: Ha a kellőleg megidézett tanú megjelent ugyan, de a vallomástételt vagy az eskü letételét, illetőleg a vallomás megerősítését (217., 219. §) a következményekre való figyelmeztetés daczára, törvényes ok nélkül megtagadta: az okozott költség megfizetésére kötelezendő és ezer koronáig terjedhető, elzárásra átváltoztatható pénzbüntetéssel büntetendő. 6 Dr. Angyal Pál: A magyar büntetőeljárásjog tankönyve. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadása, Budapest, 1915, 352. o.

I. Bp. 195. § 2. bekezdés II. Bp. 63. § (1) bekezdés: A tanút, vagy a szakértőt, ha a vallomástételt, illetve a közreműködést és a véleménynyilvánítást az ok előadása nélkül, vagy a hatóság határozata ellenére, a következményekre történt figyelmeztetés után megtagadja, az okozott költségek megtérítésére kell kötelezni, egyben ezer forintig terjedhető pénzbírsággal lehet sújtani. Ha a pénzbírság kiszabása eredményre nem vezet, a tanút letartóztatásba lehet helyezni. A letartóztatás addig tarthat, amíg a tanú kötelezettségének eleget nem tesz, a megtagadás okát nem valószínűsíti, vagy vallomása feleslegessé nem válik, de a harminc napot nem haladhatja meg. 9 Dr. Alapi Gyula: A büntető perrendtartás. Jogi és Államigazgatási Könyvés Folyóirat Kiadó, Budapest, 1952, 90. o. 10 I. Be. 71. § (1) bekezdés: A tanút vagy szakértőt, ha a vallomástételt, illetve a közreműködést és a véleménynyilvánítást az ok előadása nélkül vagy a hatóság határozata ellenére, a következményekre történt figyelmeztetés után megtagadja, az okozott költségek megfizetésére kell kötelezte, egyben ezer forintig terjedő rendbírsággal lehet sújtani. 11 II. Be. 81. § (1) bekezdés: Ha a tanú vagy a szakértő a vallomástételt, illetőleg a közreműködést és a véleménynyilvánítást a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költségek megfizetésére kötelezhető. 12 A továbbiakban a Be. rövidítés, sorszám nélkül az 1998. évi XIX., hatályos eljárási törvényt jelöli. 13 A Be. 93. §-ának 2013. július 1-jéig hatályos szabálya: Ha a tanú a vallomástételt, illetőleg az eljárási cselekménynél való közreműködést a 7 8

A 2013. évi C. törvény (Btk.) hatályba lépéséig, 2013. július 1-jéig, a nyomozó hatóság, az ügyész és a bíróság is kiszabhatta a rendbírságot az eljárási kötelezettség megszegése miatt ezer forinttól kettőszázezer forintig, különösen súlyos, vagy ismételt esetben ötszázezer forintig terjedő összegben.14 E perjogi törvény visszatért az I. Bp. szabályozásához és a tanúvallomás jogtalan megtagadása miatt kiszabott rendbírságnál meg nem fizetés esetén elzárásra való átváltoztatási kötelezettséget ír elő.15 2013. július 1-jén, a Btk. hatályba lépésével az eljárásjogi törvény is módosult. A bírósági eljárásban a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának kriminalizálásával, büntetőjogi pönalizálásának megteremtésével ugyanis már csak a nyomozó hatóság és az ügyész szabhat ki eljárásában rendbírságot az eljárási kötelezettségének eleget nem tévő tanúval szemben.16 A bírósági eljárásban ugyanis már büntetőjogi konzekvenciával jár a tanúvallomással kapcsolatos eljárási kötelem megsértése, amely kétszeresen értelemszerűen nem szankcionálható, figyelemmel a kétszeres értékelést tiltó alapvető büntető anyagi jogi elvre is. Bár kétségtelen, hogy jelen esetben elválik a büntető anyagi és perjogi szankció, úgy gondolom azonban, hogy elsődlegesen a kétszeres értékelés tilalmának elvéből fakadóan került megszüntetésre a krimina lizáció után a rendbírság kiszabásának eljárásjogi lehetősége a bírósági eljárásban. Visszatekintve százhúsz év jogfejlődésére, az I. Bp., majd az azt követő büntetőeljárási, valamint anyagi jogi kódexek szabályozására, megállapíthatjuk, hogy a tanúvallomás jogtalan megtagadásában megnyilvánuló kifejezetten perjogi kötelezettségszegés ellen a védett jogtárgy a 2013. július 1-jétől hatályos Btk.-ban kapott elsőként büntetőjogi védelmet.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

ménytelen maradt, fakultatív szankcióként a tanú letartóztatásának volt helye az eljárás befejezéséig, illetve mindaddig, amíg a vallomás felesleges volta ki nem derült. A fogvatartást azonnal meg kellett szüntetni, ha tanúvallomást tett, illetőleg az esküt letette, vagy vallomását megerősítette.7 Az 1951. évi III. tv. (II. Bp.) 8 nagyrészt hasonló szabályokat tartalmazott. A tanú és a szakértő eljárásjogi helyzetét egy paragrafusban szabályozva a jogosulatlan vallomásmegtagadás, illetőleg véleménynyilvánítástól elzárkózás következményét a költségek megtérítésére való kötelezésben és pénzbírságban jelölte meg. Ha a pénzbírság eredményre nem vezetett, azaz nem szorította rá a tanút a vallomástételre, e törvény is lehetőséget teremtett a tanú előzetes letartóztatásának elrendelésére, melyről az ügyész döntött. Határozata ellen a bíróság tanácsához fellebbezésnek volt helye. További jogorvoslatra viszont már nem volt lehetőség. Nóvum volt az I. Bp.-hez viszonyítva, hogy a II. Bp. nem pénzbüntetést, hanem pénzbírság kiszabását határozta meg kényszerítő eszközként, amely csak készpénz fizetésében megnyilvánuló hátrányt jelentett és nem vonta maga után a szabadságvesztésre való átváltoztatást.9 Az 1962. évi 8. tvr. (I. Be.) szerint a tanúvallomás tételét jogosulatlanul megtagadó személy a költségek megtérítésén túl ezer forintig terjedő pénzbírsággal volt sújtható.10 A megtagadási okot elvető és a pénzbírságot kiszabó határozat ellen halasztó hatályú fellebbezésnek volt helye. Az 1973. évi I. törvény (II. Be.) érdemi változást nem hozott, a tanúvallomást jogtalanul megtagadót a hatóság rendbírsággal sújthatta és az okozott költség megfizetésére kötelezhette.11 A hatályos kódex, az 1998. évi XIX. törvény (III. Be.)12 a jogkövetkezményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul vallomást megtagadó tanúval szemben ugyancsak rendbírság kiszabását és az okozott költség megfizetésére kötelezést teszi lehetővé.13

III. Az új bűncselekmény törvényi tényállása a büntetőtörvényben A Btk. 277. §-a szerint a tanú, aki a büntetőügyben a bíróság előtti vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, vétség miatt elzárással büntetendő. A bűncselekmény jogi tárgya a büntető igazságszolgáltatás zavartalan működéséhez fűződő társadalmi érdek.17 Az igazságszolgáltatás szerves része a bizonyíkövetkezményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető. 14 Be. 161. § (1) bekezdés 15 Be. 161. § (5) bekezdés 16 Be. 93. §: Ha a tanú az eljárási cselekménynél való közreműködést, illetve a nyomozó hatóság vagy az üg yész eljárásában a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető. 17 A 2012. évi C. tv. 227. §-ához fűzött miniszteri indokolás.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 38

tás, különösen a bírósági szakaszban, ahol a perbíróság közvetlenül vizsgálja meg az ügy helyes eldöntéséhez szükséges bizonyítékokat. Miként Király Tibor szemléletesen kifejtette: „bizonyításon a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság és más alanyok olyan cselekményeinek sorát tekinthetjük, amelyek arra irányulnak, hogy információkat, ismereteket nyújtsanak, illetve szerezzenek arról, hogy történt-e bűncselekmény és ki az elkövetője”.18 A tanú vallomása a büntetőeljárás egyik igen fontos bizonyítási eszköze, melyből fakadó adatok, maga a bizonyíték sok esetben meghatározó a tényállás megállapítása során. A tényállás megalapozottságát19 nem vitásan nagymértékben befolyásolhatják a tanúvallomások. A bizonyítás említésekor meg kell különböztetnünk a bizonyítási eszközt magától a bizonyítéktól. A bizonyítási eszköz, mint a tanú vallomása az az eljárási cselekmény, amelyből a büntetőügyben eljáró hatóságok a bűncselekményre és az elkövetőre vonatkozó ismereteket szereznek. A bizonyíték, másként fogalmazva a bizonyítandó tény pedig az a tény, ami a bizonyítási eszközből következik, a tanú vallomásánál maga a vallomás tartalma, melyet a bíróságnak figyelembe kell vennie a bizonyítékok mérlegelésekor és a tényállás megállapítása során.20 Herke, Fenyvesi és Tremmel is utalt rá, hogy a tanú önmagában csak a bizonyíték forrása, a bizonyíték maga az eljárási cselekmény során tett vallomása, illetve annak releváns adatai.21 Az eljárásjogi háttér megvilágítása után rögzítendő, hogy a bűncselekmény törvényi tényállása megvalósulásának feltétele, hogy a tanúvallomás jogosulatlan megtagadására büntetőügyben, bíróság előtt, s a jogosnak nem minősülő megtagadás következmé nyeire történt figyelmeztetést követően kerüljön sor.22 A feltételek konjunktívak, bármely tényállási elem hiánya kizárja a bűncselekmény létrejöttét. A büntetőügy, azaz a büntetőeljárás céljával kapcsolatban megjegyzendő, hogy az nem vitásan a társadalom, állam rendjét megsértő személy felelősségre vonása, megbüntetése, Liszt nyomán a büntetés által a megbillent jogrend helyreállítása.23 Mit is tekinthetünk büntetőeljárásnak? Miként Angyal Pál kifejtette: „a büntetőeljárás az egymással láncolatszerűen összefüggő és előrehaladó cselekmények, melyeket az állam szervei és bizonyos esetekben magánszemélyek az állam büntetőjogának megvalósítása érdekében fogana18 Király Tibor: Büntetőeljárási Jog 3., átdolgozott kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 219. o. 19 Háger Tamás: Az ítéleti tényállás megalapozottságával kapcsolatos egyes kérdések a büntetőperben. Jogelméleti Szemle 2013. 1. szám, 7. o. (http://jesz. ajk.elte.hu/, letöltés: 2013. június 6.): Az ítéleti tényállás megalapozott egyfelől, ha a bíróság a törvényesen lefolytatott bizonyítási eljárást követően a vád tárgyává tett eseményeket a valóságnak megfelelően, helyesen és hiánytalanul állapította meg, másfelől ha megalapozatlansági hibában nem szenved. 2 0 Király: i. m. 227. o. 21 Herke Csongor – Fenyvesi Csaba – Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2012, 150. o. 2 2 Belovics Ervin – Molnár Gábor Miklós – Sinku Pál: Büntetőjog II. A 2012. évi C. törvény alapján, (szerk. Busch Béla) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2012, 388. o. 2 3 Irk Albert: A magyar anyagi büntetőjog. Dunántúli Egyetemi Nyomda, Pécs, 1928, 229. o.

tosítanak”.24 Az eljárás célját és folyamatjellegét hasonlóan fogalmazta meg majd egy évszázaddal később Erdei Árpád is, álláspontja szerint ugyanis „a büntetőeljárás a büntetőjogi felelősség eldöntésére irányuló, jogilag szabályozott folyamat”.25 A büntetőeljárás a konkrét büntetőügyben realizálódik, a törvényi tényállás szempontjából büntetőügynek a hatályos Be. szabályai szerint a büntetőtörvénybe ütköző cselekmény (bűncselekmény) vádja miatt folyamatban lévő ügyet tekinthetjük, figyelemmel arra, hogy a bűncselekmény csak a bírósági eljárásban követhető el. Megvalósítható e bűncselekmény az elsőfokú és a másodfokú eljárásban, a rendkívüli jogorvoslati eljárások közül a perújítási tárgyaláson, ugyanakkor a harmadfokú perben a bizonyítás kizártsága folytán fogalmilag kizárt az elkövetés.26 A bírósági fórumrendszert tekintve a bűncselekményt a rendes eljárásban el lehet követni a járásbíróság előtti elsőfokú, a törvényszéken folyamatban lévő elsőfokú és másodfokú, az ítélőtáblán másodfokú eljárásban. Az eljárási törvény értelmében a bizonyítás lefolytatása elsősorban az elsőfokú bíróságra hárul, az elsőfokú bíróság tehát a ténybíróság. Az elemzett bűncselekmény elkövetésére feltehetően leginkább az elsőbírósági bizonyításban kerül majd sor. A tényálláshoz kötöttség szabályából kifolyólag a másodfokú eljárásban a bizonyítás, így ennek részeként a tanúkihallgatás lehetőségei korlátozottak, mivel a másodfokú bíróság fő szabályként határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja. E szabály alól két kivételt lehet kiemelni, egyrészt ha az ítélet (ténybelileg) megalapozatlan, másfelől ha a másodfokú bíróság bizonyítást folytatott.27 A fellebbezésben az új tény állítása, valamint a felderítetlenségben és a hiányosságban megnyilvánuló megalapozatlanság kiküszöbölése, avagy eljárási szabálysértés orvoslása alapozhatja meg a másodfokú perben a bizonyítás felvételét, ekként a tanú kihallgatását.28 Ilyen esetekben tehát a másodfokú eljárásban is folyhat tanúkihallgatás, mely során a vallomástétel jogtalan megtagadása tényállásszerűvé válhat. A perújítás elrendelése esetén, a perújítási tárgyaláson szintén sor kerülhet tanúbizonyításra, a perújítás okától és céljától függően, ezért a rendkívüli jogorvoslati eljárásban is elkövethető a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának vétsége. Lényeges törvényi tényállási elem, hogy a vallomástétel megtagadása jogosulatlan legyen. Az eljárási törvény alapvető kötelességként határozza meg, hogy akit tanúként megidéztek, ha a törvény kivételt nem tesz, köteles vallomást tenni [Be. 79. § (2) bekezdés]. A törvényi kivételeket a Be. 81–82. §§-ban szabályozott feltétlen és relatív tanúvallomási akadályok képezik. Ha a tanú a vallomástételt a törvényben meghatározott Angyal: i. m. 1. o. Erdei: i. m. 24. o. Be. 388. § (2) bekezdés 2 7 Király: i. m. 481. o. 2 8 Be. 351. § (1) bekezdés, 353. § (1) bekezdés 2 4 2 5

2 6

Király: i. m. 246. o. A 2012. évi CCXXIII. törvény 100. §-a által módosított Be. 85. § (3) bekezdése szerint a kihallgatás elején tisztázni kell, hogy nincs-e a tanú vallomástételének akadálya (81–82. §). Ha a tanú vallomástételének nincs akadálya, figyelmeztetni kell arra, hogy köteles a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint az igazat vallani, továbbá arra, hogy a hamis tanúzást és a tanúvallomás jogtalan megtagadását a törvény büntetni rendeli. A figyelmeztetést, valamint a tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz jegyzőkönyvezésének elmaradása esetén a tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe. 2 9

3 0

viszont, hogy a figyelmeztetésre adott válasz elmaradása, vagy jegyzőkönyvezésének hiánya mennyiben befolyásolja a tényállásszerűséget. A válasz elmaradásának a büntető eljárásjogi következménye a törvény grammatikai értelmezése folytán egyértelmű: a tanú vallomása bizonyítékként az adott formában nem értékelhető. Az eljárási törvény azonban nem ad önmagában választ arra, hogy a figyelmeztetett személy válaszának hiánya miként hat ki a Btk. 277. § törvényi tényállására, azaz a büntető anyagi jog különös részi szabályára. Látható, hogy a vizsgált bűncselekmény igen szoros kapcsolatban áll a tanúbizonyítást érintő releváns büntető eljárásjogi normákkal, ezért úgy vélem megalapozottan csak az anyagi jog és a perjog együttes, beható elemzésével lehet a kérdést eldönteni. A feltett kérdésre a megnyugtató választ nyilvánvalóan a majdan alakuló bírói gyakorlat fogja megadni. Konkrét döntések és értelemszerűen egységes ítélkezés hiányában is akként látom azonban, hogy a tanú válaszának elmaradása önmagában nem zárja ki a büntetőjogi felelősséget, ha a jogosulatlan vallomásmegtagadás következményeire a figyelmeztetés megtörtént és azt szabályosan jegyzőkönyvezte a bíróság. A különös részi tényállásnak ugyanis nem előfeltétele a tanú válasza, a figyelmeztetésben való megnyugvás, vagy arra bármilyen reakció, ezért indokolt lehet a Be. 85. § (3) bekezdése megsértésének hatásait külön értékelni eljárásjogi és büntető anyagi jogi szempontból. Elképzelhető azonban olyan álláspont is, mely megköveteli a tanú válaszát és annak jegyzőkönyvezését is a bűncselekmény létrejöttéhez. Ilyen érvelés indokolható azzal, hogy csak akkor állapítható meg, hogy a tanú tudatában van a figyelmeztetés tartalmának, ha annak megértéséről nyilatkozott. Az immateriális (eredményt nem tartalmazó) bűncselekménynek kísérlete nincs, mert az a vallomás megtagadásának ténye által már befejezetté válik. Tettes csak a büntetőügyben a bíróság előtt tanúként kihallgatandó személy lehet. Tanúként az hallgatható ki, akinek a bizonyítandó tényről tudomása van.31 A bizonyítás e különös eljárásjogi szabálya határozza meg ekként a passzív alany személyét. Teljes mértékben egyetértek Belovics Ervin álláspontjával, mely szerint minden tanú csak a saját személyét érintően tagadhatja meg a tanúvallomást, ezért társtettesség nem létesülhet a kérdéses bűncselekmény elkövetésekor.32 A Btk. 13. § (3) bekezdése értelmében ugyanis társtettesek azok, akik a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását egymás tevékenységéről tudva, közösen valósítják meg. Amint Nagy Ferenc is kifejtette, a társtettesek mindegyikének törvényi tényállás keretei közé illeszkedő magatartást kell tanúsítani,33 mely értelemszerűen fogalmilag kizárt a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásakor. Felbujtó és bűnsegéd azonban nem csak a tanú, hanem más személy is lehet. Be. 79. § (1) bekezdés. Belovics – Molnár – Sinku: i. m. 389. o. 33 Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része, bővített, átdolgozott kiadás. Korona Kiadó, Budapest, 2001, 275. o.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

mentességi ok alapján tagadja meg, a bűncselekmény megvalósulására nem kerülhet sor, mert hiányzik a jogosulatlanság, a jogellenesség, mint az egyik fő tényállási eleme az elemzett bűncselekménynek. Nem képezi a tanulmány tárgyát valamennyi kizáró és mentő ok részletes vizsgálata, de értelemszerűen a büntetőtörvény tényállásának megvalósulása szorosan összefügg az eljárásjogi előfeltételekkel, ezért nem mellőzhető a tanúvallomások akadályainak vázlatos áttekintése. A vallomástétel akadálya lehet egyrészt a tanúskodási képesség hiánya (testi, szellemi állapot), a bizonyítandó tény természete (minősített adat, hivatási vagy védői titok), vagy hozzátartozói viszonyban megnyilvánuló érdekeltségi viszony. A vallomástétel akadályai lehetnek elháríthatók (felmentés a titoktartási kötelezettség alól) vagy elháríthatatlanok (tanúskodási képesség hiánya, gyónási, védői titok).29 A feltétlen és relatív mentességi okok jogszerű gyakorlása a tanúvallomást törvényessé teszi, ezért a tárgyalt vétség elkövetése kizárólag akkor állapítható meg, ha nem tárható fel semmi olyan mentességi ok, mely a tanúvallomás akár részleges megtagadását eredményezheti. A részleges megtagadás elsősorban a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában írt mentességi oknál merülhet fel, ahol a tanú csak abban a kérdésben tagadhatja meg a tanúvallomást, mellyel önmagát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná. A bűncselekmény törvényi tényállási elemei csak akkor lehetnek teljesek, ha a tanú a következményekre történt figyelmeztetés után, tehát a jogkövetkezmények ismeretében, tudatában tagadja meg a tanúvallomást. A jogosulatlan vallomástételi kötelezettség következményeire figyelmeztetés elmulasztása kizárja a bűncselekmény megvalósulását, tekintettel arra, hogy ilyen esetben hiányzik egy kardinális tényállási elem. A törvény egy helyen szabályozza a legjobb tudomás és lelkiismeret szerint az igazat vallásra, valamint a hamis tanúzás és a tanúvallomás jogosulatlan megtagadás következményeire történő figyelmeztetést.30 A figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz elmaradása azzal a perjogi hatással jár, hogy a tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe, ami sok esetben lényeges megalapozatlansági okot is eredményez a bizonyíték felhasználása esetén. Úgy gondolom, az vitathatatlan, hogyha a figyelmeztetés elmarad, vagy nem kerül hitelesen jegyzőkönyvezésre, a bűncselekmény tényállási elemei nem merülnek ki teljesen, ezért a tanú büntetőjogi felelősségre vonásának nincs helye. Kérdésként tehető fel

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 40

Felbujtást valósíthat meg, ha valaki szándékosan rábírja a tanút a vallomástétel jogosulatlan megtagadására, ezen túl, úgy gondolom pszichikai formában a tettesnek bűnsegély is nyújtható, melyre elsősorban az eljárási cselekményen, a tárgyaláson kerülhet sor, ha bármely perbeli fél, vagy a hallgatóság tagja támogató egyetértését juttatja kifejezésre a bíróság előtt a tanúvallomást jogtalanul megtagadó tanú mellett. A bűncselekmény kizárólag szándékosan követhető el. Álláspontom szerint mind egyenes, mind eshe tőleges szándékkal kimeríthető a törvényi tényállás. Az elkövető tudatának át kell fognia, hogy büntetőügyben tanúként kívánja a bíróság kihallgatni, ismertnek kell lenni ezen túl számára, hogy a vallomástételt a bíróság figyelmeztetésének tudatában jogtalanul tagadja meg. Magatartása következményeit kívánhatja, de úgy gondolom e következményekbe való belenyugvással is megvalósul a bűnösség.34 Amint már történt rá utalás a tanulmány bevezető részében, ha a tanúvallomás jogtalan megtagadása mentő körülmény elhallgatását is jelenti, úgy az utóbbi, súlyosabb megítélésű bűncselekményben (Btk. 281. §) kell a büntetőjogi felelősséget megállapítani.35

IV. Gyakorlati kérdések Az új törvény hatályba lépése óta eltelt rövid időre tekintettel a tanúvallomás jogtalan megtagadásánál bírói gyakorlatról természetesen nem beszélhetünk, de a mentességi okok helyes értelmezése és vallomástétel megtagadása kapcsán, a Legfelsőbb Bíróság, illetve ma már Kúria és a táblabíróságok eseti döntései alapján egységesnek tekinthető az eljárásjogi ítélkezés, mely nyilvánvalóan meghatározó lesz a jövőben a vizsgált bűncselekmény tényállásszerűségének megállapításakor is. Az új törvényi tényállás elemei ezért elemezhetők a Btk. hatályba lépése előtt született eseti döntések tükrében is. A rongálás vétsége és más bűncselekmények miatt indult büntetőügyben az elsőfokú bíróság tárgyalásán az egyik sértett, a bíróság téves kioktatása következtében a vádlottal szemben fennálló hozzátartozói viszonyára hivatkozva megtagadta a vallomástételt. A bíróság a tanú nyilatkozatát elfogadva, a kihallgatást mellőzte. A másodfokú bíróság megállapította, hogy a tanút nem illette meg mentességi jog, mert a vádlott egyeneságbeli rokonának ugyan élettársa, de nem bejegyzett élettárs, így hozzátartozónak nem minősül az alkalmazott jogszabály rendelkezése szerint.36 Az el3 4 Btk. 7. §: Szándékosan követi el a bűncselekményt, aki cselekménye következményeit kívánja, vagy e következményekbe belenyugszik. 35 Belovics – Molnár – Sinku: i. m. 389. o. 3 6 1978. évi V. törvény 137. § 6. Megjegyzendő, hogy 2013. július 1-jével a Btk. hatályba lépésével a hozzátartozókat meghatározó anyagi jogi norma is változott, a 459. § (1) bekezdés 14. § e) pontja szerint már hozzátartozónak minősül az élettárs egyeneságbeli rokona is.

járási szabálysértés orvoslása érdekében bizonyítást vett fel s a tanút kihallgatta a fellebbezési eljárásban. A másodfellebbezés folytán harmadfokon eljáró ítélőtábla a másodfokú ítéletet helybenhagyta, osztva mindenben a törvényszék jogi álláspontját.37 A fellebbezési eljárások eredményeként is látható, hogy a tanú az elsőfokú eljárásban jogosulatlanul tagadta meg a vallomástételt. Büntetőjogi felelőssége ilyen esetben mégsem merülhet fel az új törvényi szabályozás szerint sem, mert a bíróság figyelmeztetése nem volt perrendszerű a tanúvallomás megtagadásának lehetőségéről, ezáltal a tanú tudatában nem merülhetett fel, hogy a vallomástétel megtagadása jogtalan, különös tekintettel arra, hogy a bíróság elfogadva nyilatkozatát, a kihallgatásától eltekintett. A hozzátartozói viszonnyal kapcsolatban várhatóan nem merülnek majd fel bonyolultabb jogalkalmazási kérdések, mert a büntetőtörvény tételesen, egyértelműen meghatározza a hozzátartozó fogalmát az értelmező rendelkezések között.38 Az idézett jogeset tükrében is rögzíthető azonban, hogy nem zárható ki a jogszabály helytelen értelmezése. Különösen az élettársi kapcsolat fennállásának helyes (akár külön bizonyítást is igénylő) megítélése okozhat problémákat. E körben utalni kell rá, hogy a követett gyakorlat szerint, amennyiben kétséges, hogy a terhelt és a sértett között akár az elkövetés idején, akár az eljárás során történő kihallgatáskor élettársi viszony állt fenn, úgy a sértettnek a tanúvallomás tételének kötelessége alól mentességet kell biztosítani.39 A tanúvallomást bizonyos törvényi kivételektől eltekintve (többek között a hatósággal együttműködő volt terhelt, a tevékeny megbánás miatt megszüntetett eljárás volt terheltje)40 megtagadhatja az, aki magát, vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ezzel kapcsolatos kérdésben is, ha a tanúvallomást a hozzátartozói viszony folytán nem tagadja meg [Be. 82. § (1) bekezdés b) pont]. E vallomástételi akadály nem feltétlen, mert a tanú a törvényszövegből kitűnően és a bírói gyakorlat szerint is csak azon kérdésekben tagadhatja meg a vallomástételt, melyeknél önvádolása, vagy hozzátartozójának vádolása merülhet fel. Főként több vádlott ellen folyó ügyben, ahol a tanú csak egy terhelttel áll hozzátartozói kapcsolatban, okozhat jogértelmezési kérdést, hogy mely körben jogos a vallomástétel megtagadása. Az ítélkezési gyakorlat szerint a hozzátartozói viszonyban nem álló többi vádlott-társ tekintetében a tanú nem tagadhatja meg a tanúvallomást, azonban relatív mentességi joga folytán megtagadhatja azt azokban a kérdésekben, mellyel önmagát, vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná.41 Úgy gondolom azonban, hogy a tanú vallomástételre csak akkor lehet köteles a men37 Mezőtúri Városi Bíróság 3.B.87/2010., Szolnoki Törvényszék 1. Bf.259/2012., Debreceni Ítélőtábla Bhar.II.294/2013. 3 8 Btk. 459. § 14. 39 BH 2009.174. 4 0 Be. 82. § (4) bekezdés 41 BH 2005.203.II.

I. Bp. 207. § Be. 83. § (1) bekezdés 4 4 A Legfelsőbb Bíróság BKv. 9. számú kollégiumi véleménye a hatályon kívül helyezett BK 20. számú állásfoglalás felülvizsgálatáról. 45 Debreceni Ítélőtábla Büntető Kollégiumának Vezetője: 2012.El.II.C.11/7. sz. feljegyzés, 3. o. 4 6 1998. évi XI. tv. 8. § (2) bekezdés 47 Fővárosi Ítélőtábla 3.Bf.157/2012/29. 42 43

Ellenben ha az ügyvéd nem büntetőügyben védőként eljárva szerez tudomást a bizonyítandó tényről, feltétlen tanúvallomási akadály nem áll fenn, a titoktartáshoz fűződő érdeket ilyen esetben a Be. 82. § (1) bekezdés c) pontjában szabályozott relatív mentességi ok védi, mely elhárítható a jogosult felmentő nyilatkozatának beszerzésével. E relatív mentességi jog terjedelme, hatóköre tekintetében nem teljesen egységesek a perjogi álláspontok. A kerületi bíróság előtt különösen nagy kárt okozó csalás bűntettének kísérlete miatt indult büntetőügyben a vádirati tényállás szerint a vádlott a tulajdonában lévő céget hamis adásvételi szerződéssel egy fiktív személynek adta el. Az adásvételi szerződést elkészítő ügyvéd a tárgyaláson a tanúvallomás tételét a titoktartással kapcsolatos relatív mentességi okra hivatkozva megtagadta, utalva rá, hogy a titoktartás alól a társaság valamennyi tagja, illetve a vevő adhat csak felmentést. A kerületi bíróság a tanúvallomás megtagadását elutasította, arra hivatkozva, hogy az ügyvédek tevékenységét szabályozó normák szerint az ügyvéd nem működhet közre abban, hogy a jogszabályi rendelkezéseket kijátsszák, vagy a joggal bármilyen módon visszaéljenek. E rendelkezés, valamint a titoktartásra vonatkozó szabályok összevetésével az tűnik ki, hogy az ügyvéd nem lehet részese a jogszabályok kijátszásának és a bűncselekménnyel összefüggésben titoktartási kötelezettség sem terheli.48 Az elsőfokú végzés elleni fellebbezést felülbíráló másodfokú bíróság a kerületi bíróság döntését helyesnek találta és a határozatot helybenhagyta. Ilyen perjogi helyzet a hatályos büntetőtörvény szerint felveti a tanúvallomás jogtalan megtagadása vétségének elkövetését az okiratszerkesztő ügyvéd által. Az idézett jogesetben elfoglalt álláspont, illetve annak elsődleges indokai azonban jogalkalmazói szemszögből, a konkrét törvényi rendelkezések tükrében s jogelméleti aspektusból is kifogásolható véleményem szerint a következő okok miatt. Az kétségtelen, hogy az ügyvéd nem működhet közre, ha az hivatásával nem egyeztethető össze, így különösen ha közreműködését olyan jogügylethez kérik, amely jogszabályba ütközik, vagy jogszabály megkerülésére irányul.49 E szabály azonban nem oldja fel, nem töri át azt a garanciális rendelkezést, mely szerint az ügyvédet, ha a törvény másként nem rendelkezik, titoktartási kötelezettség terheli minden olyan adatot, tényt illetően, amelyről a hivatásának gyakorlása során szerzett tudomást.50 Megítélésem szerint az idézett két törvényi rendelkezésből nem vezethető le megalapozottan, hogy a fiktív, bűncselekményt megvalósító ügylettel kapcsolatban megszűnne az ügyvéd tanú mentességi joga s köteles lenne titoktartási kötelezettség alóli felmentés hiányában is vallomástételre. Ilyen rendelkezést egyrészt sem az ügyvédségről szóló törvény, sem FBK 1994.40. 1998. évi XI. törvény 3. § (3) bekezdés 5 0 1998. évi XI. törvény 8. § (1) bekezdés 4 8 49

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

tességi jog sérelme nélkül, ha a terhelttársak cselekvősége időben, térben megfelelően elválasztható, azaz a hozzátartozó terhelt cselekményrésze elkülönül olyan terheltekétől, akik tekintetében a tanút mentességi jog nem illeti meg. A hatályos törvény ugyan ezt külön nem mondja ki, de a bírói gyakorlatban, – követve az I. Bp. rendelkezéseit42 –, az elv egységesen jelen van. Gyakran előfordul, hogy a bíróság volt terheltet hallgat ki az ügyben tanúként. E körben utalni kell rá, hogy az a tanú, aki a feltett kérdésre adandó válasszal önmagát bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ilyen kérdésre akkor is megtagadhatja a választ, ha a kérdéses bűncselekmény miatt már jogerősen elítélték, kivéve a Be. 82. § (4) bekezdésében meghatározott kivételeket.43 Ennek indoka, hogy a perújítási és felülvizsgálati eljárás lehetőségére tekintettel az elítéltet az üggyel kapcsolatban, annak jogerős befejezése után is jellemzi a terhelt helyzete. Ezért a hamis tanúzásra megállapított büntetőjogi következmények terhével sem kényszeríthető arra, hogy tanúként eltérjen a büntetőjogi következmények nélkül tett terhelti vallomásától.44 Szükségesnek tartom külön vizsgálni a foglalkozási titoktartások közül az ügyvédi titoktartással összefüggő mentességi okon alapuló vallomásmegtagadás kérdését, mely értelmezési kérdéseket vet fel a vizsgált bűncselekmény törvényi tényállásával összefüggésben. Elsődlegesen azt kell kiemelni, hogy a védőt mindazon ismerettel, információval kapcsolatban, amelyről, mint védő szerzett tudomást, abszolút mentességi jog illeti meg. Ilyen esetben felmentés részére nem adható, illetve a felmentés megadása esetén sem hallgatható ki azon tényről, melyről védőként szerzett tudomást. E mentességi ok érvényesül a más eljárási szabályok szerint folyó, például a polgári eljárásban, figyelemmel a 169/2010. (IX. 23.) AB határozatban foglaltakra is.45 Az nem vitás, hogy a védő és terhelt üggyel összefüggő kommunikációjának tartalma (szóbeli közlés, telefonhívás, írásos levelezés, hangüzenet, elektronikus kapcsolattartás) a védekezés irányáról, formájáról olyan tény, melyre nézve feltétlen tanúkihallgatási akadály áll fenn. Az ügyvédségről szóló törvény normái46 alapján az is kétségtelen, hogy a titoktartási kötelezettség kiterjed az ügyvéd által készített és a birtokában lévő egyéb iratra is, ha az a titoktartás körébe tartozó adatot, tényt tartalmaz. Úgy gondolom, hogy bármely olyan, az ügyre vonatkozó okirat is e védelem alá esik, melyet ugyan nem maga a védő készített, de az a védői tevékenysége során jutott a birtokába. Ezt az álláspontot felsőbírósági határozat is megerősíti.47

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 42

a büntetőeljárási törvény nem tartalmaz. Különösen a büntető perjogi norma szigorú, eltérést nem engedő szabály, analógiára, kiterjesztő értelmezésre nincs lehetőség. Másfelől a tanú vallomásra kötelezése a titoktartás alóli felmentés hiányában az önvádra kötelezés tilalmának sérelmével is jár, illetve a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában írt relatív mentességi ok megkerülését is jelenti. Másfelől a nem vádolt, ügyvédként eljáró tanú esetében a bíróság sem állapíthatja meg, hogy tudomással bírva az ügylet részleteiről, részt vett a bűncselekmény elkövetésében, ezáltal közreműködött a jogszabály kijátszásában. Ilyen jogi álláspont úgy gondolom, a vádelvi szabályokkal sincs teljesen összhangban. A kifejtettek miatt ezért a vizsgált perjogi helyzetben a titoktartás alóli felmentő nyilatkozat hiányában történő tanúvallomás megtagadás nem valósíthat meg bűncselekményt. A titoktartás alóli felmentés esetén viszont már tényállásszerű lehet az ügyvéd magatartása, kivéve, ha más mentességi ok, különösen az önvádolás tilalmával összefüggő ok nem áll fenn, mely jogossá teheti a vallomásmegtagadást. A bíróság az idézett ügyben a tanúvallomás megtagadásának jogtalanságát nem arra alapította, hogy objektíve kizárt volt az ügyletben résztvevők személye miatt a titoktartási kötelezettség alóli nyilatkozat beszerzése. A döntés elsődleges jogi indokaival a kifejtettek miatt nem értek egyet, más lenne a helyzet, ha az ügyletkötésben résztvevő személyek fiktív volta és az ügyvéd megtévesztése miatt, a titoktartási kötelezettség alóli felmentési nyilatkozat beszerzésének objektív és elháríthatatlan akadálya oldotta volna fel a mentességi jogot. Ilyen indokok mellett ugyanis valóban alapos lehet az ügyvéd tanúvallomásra kötelezése, de nem azon az alapon, hogy az ügylet jogellenes, fiktív volta önmagában megszünteti az ügyvéd mentességi jogát. Részben eltérő tényállás mellett, de érdemben az előzőekben idézett döntéshez hasonló jogi álláspontot képviselt a Fővárosi Bíróság, amikor megállapította, hogy a vádbeli társasági, valamint üzletrészeladásról szóló szerződéseket szerkesztő ügyvéd a tanúvallomást jogosulatlanul tagadta meg.51 A társasági szerződés tekintetében mindkét szerződő fél, a többi okirat esetében az egyik szerződő fél fiktív személy volt, azaz más személy adataival igazolta magát a szerződéskötés során. Az ügyletekben érintett – de a büntetőbíróság által megbízónak nem tekintett – valós személy a titoktartási kötelezettség alól a felmentést nem adta meg, az ügyvéd erre hivatkozva tagadta meg a vallomástételt a Be. 82. § (1) bekezdés c) pontja alapján. A tanúvallomás jogtalan megtagadását megállapító végzés elleni fellebbezés folytán eljáró ítélőtábla a Fővárosi Bíróság végzését helybenhagyta. Indokolásában hivatkozott az előzőkben vizsgált FBK 1994.40. számú eseti döntésben foglaltakra és kiemelte, hogy az Ütv. 1. §-ának és 3. §-ának egybevetése alapján az utóbbi esetben a bíróságnak joga van a büntetőeljárás során

tanúként kihallgatni az ügyvédet, aki az adott esetben bűncselekmény megvalósításához szükséges okirat szerkesztésében közreműködött anélkül, hogy erről a tényről tudomása lett volna. Az ügyvéd ilyen esetben a vallomástételt nem tagadhatja meg akkor sem, ha a titoktartás alól nem kapott felmentést, a vallomástétel megtagadása ugyanis nem egyeztethető össze az ügyvédekről szóló törvény már hivatkozott rendelkezéseivel. Utalt arra is az ítélőtábla, hogy részben az eljárás során bekövetkezett haláleset, részben az ügyletben résztvevő személyek fiktív volta miatt nincs is olyan személy, aki a titoktartás alól a felmentést megadja, mindez azonban nem bírt jelentőséggel, mert érvelése szerint a vázolt tényállás mellett nincs is szükség a felmentő nyilatkozatra. Megítélésem szerint olyan esetben, ha megállapítható a felmentési nyilatkozat megadására jogosult személy, és ő nem adja meg a felmentést, az ügyvéd alappal hivatkozhat a foglalkozási titoktartással kapcsolatos mentességi jogára akkor is, ha az ügylet a jogszabály megkerülésére irányult, avagy bűncselekményt valósított meg. Nincs olyan kifejezett törvényi rendelkezés ugyanis, mely expressis verbis kimondaná a részletezett mentességi ok elenyészését. E körben kell utalni azon törvényi rendelkezésekre, melyek külön meghatározzák, hogy az ügyvéd mely bejelentési, nyilatkozattételi eljárási cselekményei nem minősülnek az ügyvédi titoktartási kötelezettség megsértésének. Egyrészt az ügyvéd köteles a közreműködést megtagadni, ha fél személyazonosságának megállapítása során kiderül, hogy az igazolvány elvesztését, ellopását vagy megsemmisülését bejelentették és a megtalálásának, megkerülésének ténye nincs nyilvántartva. Ilyen esetben az igazolvány jogosulatlan felhasználásának megakadályozása céljából az ügyvéd köteles az ellenőrzés során észlelt tényeket az okirat felhasználása szerint illetékes rendőrkapitányságnak haladéktalanul írásban bejelenteni, és e bejelentést ezzel egyidejűleg rövid úton is megtenni. Az ügyvéd bejelentési kötelezettségének teljesítése nem tekinthető a titoktartási kötelezettség megszegésének.52 Szintén bejelentési kötelezettség terheli az ügyvédet a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozásának megelőzéséről és megakadályozásáról szóló törvény rendelkezései szerint, mely bejelentési kötelezettség ugyancsak nem minősül az ügyvédekről szóló törvényben foglalt titoktartási kötelezettség megsértésének.53 Más lehet ugyanakkor a helyzet, ha valamennyi ügyletkötő fél fiktív, az ügyvédet megtévesztették, vagy nincs olyan személy, aki felmentést adhat a titoktartás alól, ilyen perjogi helyzetben valóban elfogadható lehet olyan – az ítélőtábla eseti döntésében is megjelenő – jogértelmezés, hogy az ügyvéd jogosan nem tagadhatja meg a tanúvallomást a nyilatkozat hiányára hivatkozva. Úgy gondolom azonban, hogy az ügylet esetleges jogellenes, vagy akár bűncselekménnyel kapcsolatos volta, 52

ÍH 2010.104.

1998. évi XI. tv. 27/D. § (1) bekezdés c) pont, (2), (4) bekezdés 2007. évi CXXXVI. tv. 38. § (1), (4) bekezdés

V. Záró gondolatok A tanúvallomás a büntetőper egyik nagyon fontos bizonyítási eszköze. Szinte alig találkozni olyan üg�gyel, ahol ne bírnának jelentőséggel a tanúk vallomá-

sai. A terhelt vallomása mellett a tanúvallomásból származó információ napjainkban is meghatározó bizonyíték a bíróság számára a tényállás megállapítása során. A tanúvallomásra vonatkozó eljárási szabályok megtartása, a törvényes figyelmeztetések helyes, perrendszerű elvégzése alapvető követelmény a bíróság felé, mint ahogy a törvényi rendelkezésekben meghatározott szankciókkal támogatva az állampolgári kötelezettség teljesítésének biztosítása is, hogy a tanú valósan fennálló mentességi ok hiányában a tanúvallomást megtegye, azt komoly jogkövetkezmények nélkül, jogtalanul ne tagadhassa meg. A Btk. szakítva a korábbi jogfejlődés hagyományaival, a tanúvallomás jogosulatlan megtagadását – a szankciót kiemelve az eljárási törvényből – a büntető anyagi jogban rendeli büntetni elzárással. A törvényi rendelkezés kétségtelenül szigorítást jelent, de úgy gondolom, hatékonyabbá teheti a jogtárgy védelmét és valóban elősegítheti a tanúvallomások indokolatlan, nem jogos megtagadásának számát, gyorsítva ezzel az eljárást, érvényre juttatva a perbeli jogosultságok rendeltetésszerű, törvénynek megfelelő gyakorlását. 

BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG SZERZŐK: Belovics Ervin, Tóth Mihály

WEB

NDELÉ RE

„A nagy elődök bölcsessége szerint tankönyvet csak az írjon, aki biztos benne, hogy jobbat ír, mint a korábbiak. Nem hiszem, hogy lenne szerző, aki nem ezzel az ambícióval fog munkához, s az ítész, ezúttal is az Olvasó lesz. A megalapozott ítélet érdekében azonban néhány gondolat indokolt lehet. Az időzítés máris magyarázatra szorul. Kérdés, hogy most, miután elkezdte munkáját az új Büntetőeljárási törvény megalakulására létrehívott kodifikációs bizottság – tehát megkezdődtek az új kódex formába öntésének előkészületei – időszerű-e új tankönyv megjelentetése. Úgy véljük, igen. Nehezen hihető, de igaz: a Büntetőeljárási törvény alig 10 éves hatályban léte alatt, több mint ötven alkalommal módosult, s a változtatások több mint egyharmada a 2009-ben harmadik kiadásban megjelent korábbi tankönyvünk után lépett hatályba. A módosítások számos koncepcionális kérdést is érintettek – például a „kiemelt ügyek” szabályozását, vagy az új Btk. által meghonosított intézmények eljárásjogi vetületeit. 2013. november 11-én is újabb, terjedelmes Ára: 7900 Ft Novellát fogadott el az Országgyűlés, s ennek rendelkezéseire is igyekszünk figyelemmel lenni. Az előttünk álló három-négy évben tehát – amíg az új törvény hatályba lép – szükségessé vált a változások számbavétele, egységes, követhető szerkezetbe foglalása, megmagyarázása. Ahol jónak láttuk, támaszkodtunk a korábbi tankönyvre, de részben szerkezetében, részben tartalmában többször el is tértünk tőle. A cél arányosabb, a lényeget kiemelő, azt minél többször szemléltető, jól áttekinthető anyag összeállítása volt. Felismerhetőek helyenként a kommentárok elemei, de alapvetően inkább a kódex rendelkezéseivel ismerkedő, s az új írott tananyagot szintén sürgető hallgatók igényeire voltunk figyelemmel. A törvény szövegét csak a szükségesnek vélt helyeken és részletességgel idéztük, s a bírói gyakorlatnak is csak a legfontosabb aktusait foglaltuk a magyarázatba. Bízunk benne, hogy olyan tankönyvet készítettünk, amely érdemben segítheti a törvény sokszor bonyolult összefüggéseinek feltárását, s hozzájárulhat a jogalkotó szándékainak megértéséhez.” a Szerzők ES MEG Megjelenés: 2013. november

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

nem tekintve ide a felhívott bejelentési kötelezettség eseteit, önmagában nem oldhatja fel a titoktartási kötelezettséget, azaz ha valós személy köt szerződést, a titoktartási kötelezettség alóli felmentés beszerzése nem mellőzhető az ügyvéd perrendszerű kihallgatásához. Ezzel ellentétes eljárás a titoktartási kötelezettség és az ahhoz fűződő elhárítható mentességi ok megkerülését, kiüresedését jelentené. Mindig az adott ügy határozza meg a szükséges bizonyítás körét, de egy okiratra, vagy azáltal elkövetett bűncselekménynél akként látom nem feltétlen szükséges minden esetben az okiratot szerkesztő ügyvéd kihallgatása, mivel valós személyeknél az ügyletkötők terhelti, vagy tanúkihallgatásával, valamint az okirat tartalma alapján rendszerint felderíthető teljes körben a tényállás.

–5%

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 1037 Budapest, Montevideo utca 14.

h info@hvgorac.hu  www.hvgorac.hu • www.ujbtk.hu

p (36-1) 349-7600 q(36-1) 340-2304

tében állapíthatók meg. A keretdiszpozíciót kitöltő előírások determinálják a tényállás által védeni kívánt jogi tárgy tartalmát, az elkövetési magatartások mibenlétét, továbbá az említett előírásokból ismerhetők meg azon eljárási szabályok, amelyek megszegése az elkövetési magatartások megvalósulására utal. A kerettényállás tartalmát meghatározó háttérjogszabályok szabályozzák azon ellenőrzési mechanizmusokat is, amelyek elősegítik a büntetőjogi relevanciával bíró szabálysértések feltárását. A leírtak értelmében megállapítható, hogy a kartellbűncselekmény tényállási elemeinek értelmet kölcsönző háttérrendelkezések tartalma, illetve a vonatkozó joggyakorlat befolyásolja a büntetőjogi felelősségre vonás sikerét, illetve annak gyakorlati jelentőségét. A leírtakra figyelemmel a továbbiakban górcső alá veszem a koncessziós eljárásokra vonatkozó, büntetőjogi szempontból releváns rendelkezéseket, és vázolom azok büntetőjogi számonkérésre gyakorolt hatását.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

Kéryné K aszás Ágnes Roxán*

A koncessziós eljárás szabályozásának büntetőjogi relevanciái 1. Előszó A kartelltilalom büntetőjogi szabályozásának igénye Magyarország 2004-es EU-csatlakozása kapcsán merült fel. Mivel a közösségi támogatások jelentős része kerül kiosztásra közbeszerzési eljárások során, a koncessziós eljárások pedig az állam vagy a helyi önkormányzat által végezhető, kiemelt jelentőséggel rendelkező gazdasági tevékenységek gyakorlására irányuló időleges jog átengedésére irányulnak, ezen eljárások tisztasága fokozott védelmet kíván, így a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény és más törvények módosításáról szóló 2005. évi XCI. törvény 14. §-a 2005. szeptember 1-jei hatállyal bevezette a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1978. évi Btk.) 296/B. §-át, amely büntetni rendelte a közbeszerzési és koncessziós eljárás során megvalósított versenykorlátozó magatartást. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: 2012. évi Btk.) 420. §-a 2013. július 1-jétől alkalmazandó az 1978. évi Btk. 296/B. §-a helyett. A kartellbűncselekménnyel kapcsolatos tényállásban rögzített elkövetési magatartás üldözésével kapcsolatos büntetőjogi gyakorlat nem alakult ki. A kartelltilalom büntetőjogi vetületét rögzítő tényállás keretdiszpozíció, így a bűncselekmény megvalósulásának feltételei csak az irányadó háttérszabályok – azaz a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény, a közbeszerzésekről szóló 2011. évi CVIII. törvény, valamint a koncesszióról szóló 1991. évi XVI. törvény (a továbbiakban: Ktv.) és egyéb koncesszióval kapcsolatos ágazati szabályok – vonatkozó rendelkezéseinek ismere* jogtanácsos, doktorjelölt, MÁV Szolgáltató Köz pont Zrt. Jogi Szervezet, PTE-ÁJK Doktori Iskola

2. A pályázati kiírás tartalmi jellemzői, előkészítése 2.1. Általános tartalmi követelmények A koncessziós jogok átruházására irányuló pályázati kiírás tartalma tekintetében a Ktv.-ben a következő általános elvárások szerepelnek: „(2) A pályázati kiírásnak tartalmaznia kell a pályázat elbírálásának szempontjait, továbbá a koncesszió-köteles tevékenység a) és az azzal szervesen összefüggő egyéb tevékenységek felsorolását, b) átengedésének időtartamát, c) gyakorlására meghatározott földrajzi-közigazgatási egységet, d) gyakorlásának jogi, pénzügyi feltételeit, e) a koncessziós szerződés idő előtti megszűnésének feltételeit, f) az arra vonatkozó tájékoztatást, hogy a koncessziós szerződésben foglaltak betartásának ellenőrzése kapcsán az államot (önkormányzatot) milyen jogosítványok illetik meg, g) az arra vonatkozó tájékoztatást, hogy a pályázat kiírásának időpontjában a koncesszió-köteles tevékenység folytatására a pályázat által érintett te-

2.2. A z alkalmazandó bírálati szempontokkal kapcsolatos követelmények A pályázati felhívásban megjelenítendő bírálati szempontok meghatározása tekintetében a kiíró szabadságát kevés konkrét törvényi elvárás korlátozza. A Ktv. előírásai alapján csupán annyi állapítható meg, hogy a pályázati felhívásban van mód a pályázók által ajánlott koncessziós díjak versenyeztetésére, ha a vonatkozó ágazati törvény ellenszolgáltatásként konces�sziós díj fizetését írja elő.2 Ebben az esetben a pályázati felhívásban rögzíteni kell a koncessziós díj legkisebb összegét. A koncessziós díj minimumáról a szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Sztv.) egzakt módon rendelkezik. Az Sztv. értelmében a kaszinójáték vonatkozásában érvényesülő díjminimumot 2013-ban a tárgyévre vonatkozó központi költségvetésről szóló törvény határozza meg, ezt követően pedig a koncessziós díj legkisebb összegét a tárgyévet megelőző évre a központi költségvetésről szóló törvényben meghatározott koncessziós díj jogszabályi minimuma és a tárgyévi tervezett gazdasági környezet figyelembe vételével kell meghatározni. Bukmékeri rendszerű fogadás esetén 1 2

1991. évi XVI. törvény 8. § (2)–(3) bekezdés 1991. évi XVI. törvény 13. § (2) bekezdés

a koncessziós díj mértéke évente legalább 200 millió forint, lóversenyfogadás szervezése esetében pedig évente legalább 50 millió forint.3 A koncessziós díjminimum összegszerű meghatározására azért kerülhetett sor, mert a megpályázható tevékenység jellege az adott jogosultsági körön belül lényegi eltérést nem mutat. Ugyanakkor tény, hogy az adott tevékenység által generált forgalom mértékétől függ, hogy a koncessziós díj minimális összege mekkora megterhelést jelent a jogosultakra nézve. A bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: Bt.) hatálya alá tartozó koncessziós díj legkisebb összegét a teljesítéssel összefüggő műszaki szempontoknak – az ásványi nyersanyag fajták, a kitermelés, illetve a geotermikus energia hasznosítás eredményességét befolyásoló természeti adottságok és egyéb közérdek különbözőségének – figyelembevételével kitermelési helyenként kell megállapítani.4 Az idézett Bt. rendelkezés a koncessziós díj legkisebb összegének meghatározása tekintetében korlátlan teret ad a teljesítéssel kapcsolatos műszaki jellegzetességekhez történő alkalmazkodásnak, ugyanakkor a koncessziós díjminimumnak összegszerű, törvényben rögzített meghatározásának elmaradásából következik, hogy a jogosultság tárgyát képező tevékenység műszaki jellegzetességeinek visszaélésszerű értelmezésének segítségével a kiírónak lehetősége van a koncessziós díjminimumot olyan összegben meghatározni, amely a verseny korlátozását eredményezi. A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (a továbbiakban: Mtv.)5 értelmében a médiaszolgáltatási tevékenységre való jogosultság megszerzésére irányuló koncessziós eljárás pályázati felhívásában a médiaszolgáltatási alapdíj összegét kell megjelölni. A médiaszolgáltatási díj az adott médiaszolgáltatási jogosultságra vonatkozó médiaszolgáltatási alapdíj és a pályázati eljárásban a nyertes pályázó által vállalt díjrészlet összege.6 Az ismertetett törvényi definícióból következik, hogy a médiaszolgáltatásra való jogosultság megszerzésére irányuló pályázati felhívás esetében a médiaszolgáltatási díj vállalás tárgyát képező része kötelező értékelési szempont. A médiaszolgáltatási alapdíjat a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa (a továbbiakban: Médiatanács) a pályázati felhívásban ál3 1991. évi XXXIV. törvény 27. § (5) bekezdése, 28/A. § (6) bekezdés, 29. § (2) bekezdés 4 1993. évi XLVIII. törvény 12/A. § (3) bekezdés 5 Az Mtv. a pályáztatás bonyolítása vonatkozásában ugyan nem írja elő a Ktv. rendelkezéseinek alkalmazását, és a törvényszöveg sem utal arra, hogy a médiaszolgáltatási tevékenység koncessziónak minősülne, azonban az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény 188. § 31. pontja egyértelművé teszi, hogy a frekvenciagazdálkodás állami tevékenység, továbbá a 10. § 10. pontja rögzíti, hogy a frekvenciák állami tulajdonban vannak, melyek felett az államot megillető tulajdonosi jogokat a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság gyakorolja. A leírtak alapján megállapítható, hogy az állami tulajdonban lévő frekvencia használati jogának átruházásán alapuló médiaszolgáltatás beleértendő az Ntv. által koncessziós tárgyként nevesített „az állam kizárólagos tulajdonába tartozó dolog létrehozása és működtetése” kategóriába, ezért az Mtv. rendelkezéseinek ismertetése – a jogszabályi terminológia megtévesztő jellege ellenére – elengedhetetlen a koncesszió jellegzetességeinek vizsgálatakor. 6 2010. évi CLXXXV. törvény 44. § (5) bekezdés

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

rületen ki rendelkezik jogosítvánnyal, illetőleg, hogy a koncessziós szerződés időtartama alatt a pályázat kiírója más gazdálkodó szervezet számára lehetővé kívánja-e tenni a koncesszió-köteles tevékenység gyakorlását. (3) A pályázati kiírásnak szükség esetén tartalmaznia kell: a) a tevékenység folytatására vonatkozó, az egyes jogszabályokban, szabványokban foglaltakat meghaladó, illetőleg attól eltérő szakmai feltételeket (pl. környezetvédelem, egészségvédelem), b) c) a koncessziós díj legkisebb összegét, d) ha a koncesszió-köteles tevékenység folytatásához kizárólagos állami tulajdon (önkormányzati törzsvagyon) birtokba adása szükséges, úgy az annak átadására, illetőleg visszaszolgáltatására vonatkozó szabályokat, biztosítékokat, e) az arra vonatkozó tájékoztatást, hogy a koncessziós szerződés létrejöttéhez ágazati törvény az Országgyűlés jóváhagyását előírja, f) a koncesszióba adott tevékenység árképzési szabályait, ideértve az ár, díj meghatározásának és változtatásának elveit és módszereit, g) egyéb, a pályázat kiírója által szükségesnek tartott információkat.”1 Egyéb ágazati jogszabályok kötelező tartalmi elemként jelölik meg a koncesszió tárgyát képező gazdasági tevékenységekkel kapcsolatos speciális műszaki és a jogszabályi információkat.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

lapítja meg. A médiaszolgáltatási alapdíjnak az adott médiaszolgáltatás vételkörzetének nagyságával arányosnak kell lennie, ugyanakkor tekintetbe kell vennie az adott terület lakossági vásárlóerejének mutatóját és a médiaszolgáltatók vételkörzet, médiaszolgáltatás fajta, terjesztési mód vagy más jelentős szempont alapján elkülöníthető csoportjai által elért piaci részesedését is.7 Az idézett törvényi szabályozásból kiderül, hogy a jogalkotó – a bányászati koncesszióhoz hasonlóan – nem határozta meg összegszerűen a médiaszolgáltatási alapdíj minimumát, így a Bt. rendelkezéseinek ismertetése kapcsán már kifejtett okokból az Mtv. szabályozása is teret ad a verseny mértékének, eredményének kiíró általi befolyásolására. Az Mtv. a média szolgáltatási díj mellett egyéb kötelező bírálati szempontot nem nevesít, azonban a pályázatok értékelési módszerének meghatározása vonatkozásában általános követelményként rögzíti, hogy az bírálati szempontoknak mennyiségi vagy más módon értékelhető tényezőkön kell alapulniuk, a pályázat tárgyával, illetőleg a hatósági szerződés lényeges feltételeivel összhangban kell állniuk. A Médiatanács a bírálati szempontokkal összefüggő ajánlati elemmel kapcsolatban a pályázati felhívásban jogosult meghatározni olyan elvárást, amelynél kedvezőtlenebb ajánlat nem tehető. Az értékelés elveinek átláthatónak, megkülönböztetéstől mentesnek és arányosnak kell lenniük.8 Az leírtak értelmében az Mtv. a mennyiségi adatokon kívül „egyéb tényezők” kiíró általi értékelését is lehetővé teszi. A mennyiségi számokkal nem mérhető pályázati elemek értékelése magában hordozza a pályázatok önkényes, objektív alapokat nélkülöző rangsorolásának lehetőségét, ezért a pályázatok értékelésével kapcsolatos visszaélések elkerülése érdekében rögzíteni kellene a jogalkotónak az objektív értékelés kikényszerítését szolgáló garanciális szabályokat. Garanciális szabályként elő kellene írni, hogy a kiíró a mennyiségi adatokkal nem mérhető ajánlati elemek értékelése (pl.: üzleti terv kidolgozottsága) esetében a pályázati felhívásban egyértelműen jelölje meg, mely tartalmi elemek értékelendők pontnövelő tényezőként, továbbá a kiíró a pályázati felhívásban rögzítse a vonatkozó, objektív alapokon nyugvó, könnyen ellenőrizhető pontkiosztási rendszert. Az említett garanciális szabályok egy esetleges büntetőjogi számonkérés esetében a nyomozó hatóságot is orientálják a kiíró nevében eljáró természetes személyek magatartásának vizsgálata vonatkozásában. A jogalkotó deklarálta a kiírónak azon jogosultságát, mely szerint meghatározhatja az elvárások azon minimumszintjét, amelynél kedvezőtlenebb ajánlat nem tehető, ugyanakkor a kiírónak az elvárások maximális szintjének definiálására irányuló jogára már nem utal a törvényszöveg, jóllehet ez fontos eszköz lenne az irreális vállalások kiszűrése szempontjából. A fiatalkorúak dohányzásának visszaszorításáról és

a dohánytermékek kiskereskedelméről szóló 2012. évi CXXXIV. törvény (a továbbiakban: Fdvtv.) a dohánytermék-kiskereskedelmi jogosultság átengedésére irányuló pályázati kiírás tekintetében előírja, hogy a koncessziós díj éves összege mindenkor legfeljebb az e törvényben foglalt éves állami feladatok ellátásához szükséges mértékig, arányosan határozható meg.9 Fentebb már utaltam rá, hogy a koncessziós díj minimumának összegszerű meghatározásának elmulasztása teret adhat a verseny mértékének, eredményének kiíró általi befolyásolásának. Az Fdvtv. nem használja a „koncessziós díj legkisebb összege” kifejezést, ami arra utal, hogy a dohánytermék-kiskereskedelmi jogának megszerzésére irányuló koncessziós eljárásban a koncessziós díj kötött, annak mértékére a pályázóknak ajánlatot tenni nem kell, ezért a koncessziós díj mértéke nem értékelhető bírálati szempontként. Ezt az értelmezést támasztja alá a dohány-kiskereskedelmi monopólium átengedésére irányuló, 2015. december 15-én közzétett pályázati felhívás szövege is, jóllehet a koncessziós díj kötött jellegére vonatkozó értelmezés nincs összhangban a Ktv. azon rendelkezésével, mely szerint az ágazati törvény a koncessziós díjnak csak a legkisebb összegét határozhatja meg. A pályázati felhívásban az ágazati törvény által meghatározott díjminimumot, nem a kiíró által meghatározott fix koncessziós díjat kell rögzíteni. A Ktv. kimondja azt is, hogy az egyes tevékenységek folytatásának módját, részletes feltételeit meghatározó ágazati törvények csak a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény és a Ktv. által meghatározott keretek között rendelkezhetnek.10 Az Fdvtv. a pályázatok értékelési módszere vonatkozásában csupán annyit rögzít, hogy a pályázó által foglalkoztatott személyek szociális helyzetéhez kapcsolódó meghatározott körülményeket kötelezően alkalmazandó bírálati szempontként kell vizsgálni.11 További, a teljesítéssel kapcsolatos műszaki vagy pénzügyi szempontok értékelésére szolgáló bírálati szempontok nevesítésére nem került sor. A jogalkotó azt sem határozta meg, hogy az Fdvtv.-ben nevesített, kötelezően alkalmazandó bírálati szempontokat az egyéb – a teljesítés szempontjából nagyobb relevanciával bíró – értékelési szempontokhoz képest milyen súllyal kell figyelembe venni. A Bt. a szénhidrogén-kutatás, -feltárás és -kitermelés engedélyezésére irányuló koncessziós eljárás vonatkozásában előírja, hogy a koncesszió által érintett zárt területeket megjelölő hirdetményben rögzíteni kell „az előnyben részesítés esetleges szempontjait”, továbbá e szempontok meghatározásánál az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani.12 A jogalkotó tehát a bírálati szempontok meghatározása vonatkozásában a verseny tisztaságát egyetlen alapelv betartásának előírásával kívánta biztosítani, azonban 2012. évi CXXXIV. törvény 8. § (2) bekezdés 1991. évi XVI. törvény 13. § (2) bekezdés, 8. § (3) bekezdés c) pont, 1. § (1) bekezdés 11 2012. évi CXXXIV. törvény 7. § (3) bekezdés 12 1993. évi XLVIII. törvény 22/A. § (3) bekezdés 9

7 8

2010. évi CLXXXV. törvény 44. § (6) bekezdés 2010. évi CLXXXV. törvény 60. § (1)–(3) bekezdés

2.3. A pályázati részvétel műszaki és pénzügyi feltételeinek meghatározása A koncesszió tárgyát képező tevékenységekkel kapcsolatos fontosabb műszaki és pénzügyi elvárások a vonatkozó ágazati jogszabályokban szerepelnek, azonban a jogalkotó nem tisztázta, hogy az említett követelmények megvalósulása már a pályázaton való részvétel feltétele, vagy elegendő a koncessziós szerződések hatálya alatt ügyelni az ágazati jogszabályokban rögzített elvárások betartására.13 A koncessziós eljárásokra vonatkozó jogszabályok nem térnek ki arra sem, hogy a jogalkotó által rögzített műszaki, illetve pénzügyi elvárásokon kívüli követelményeket a kiíró milyen versenyvédelmi garanciák betartása mellett rögzítheti a pályázati felhívásban. Az említett szabályozási hiányosság teret enged a koncesszió tárgyát képező tevékenységek természetével összeegyeztethetetlen kiírói preferenciák érvényesítésének. A pályázaton való részvétel feltételeként 13

1991. évi XXXIV. törvény 27. § (1)–(3) bekezdés

rögzíthető műszaki, illetve pénzügyi elvárások átfogó szabályozásának a hiánya a jogalkotó által nem nevesített követelményekhez kapcsolódó büntetőjogi számonkérés hatékonyságát is veszélyeztetheti, hiszen törvényi szabályozás híján a pályázati felhívásban rögzített követelmények versenykorlátozó jellegének megállapítása gondos, versenyjogi, valamint a konces�szió tárgya szerinti szakértelmet igénylő vizsgálatot követel a nyomozó hatóság részéről. Összességében megállapítható, hogy sem a Ktv., sem az ágazati jogszabályok nem nyújtanak iránymutatást azzal kapcsolatban, hogy a műszaki, illetve pénzügyi alkalmassági minimumkövetelményeket a kiírás tartalma a pályázat aktuális tárgyának, illetve a verseny tisztaságának, élénkítésének megfelelően hogyan képezze le. A verseny tisztaságának, átláthatóságának elősegítése érdekében szükséges lenne a pályázati felhívásában rögzítendő pénzügyi és szakmai alkalmassági kategóriákat, illetve a feladathoz idomuló alkalmassági követelmények meghatározásának szabályait, valamint az alkalmasság igazolási módjait rögzíteni. Ahogy arra már fentebb is utaltam, a koncesszióköteles tevékenységek köre behatárolt, ezért a teljesítés természete által indokolt követelmények meghatározása szempontjából releváns műszaki és pénzügyi szempontok ágazatonként pontosan körülírhatók, így egzakt módon rögzíthetők azok a műszaki és pénzügyi alkalmassági kategóriák, amelyek tekintetében a pályázóknak kötelezően vagy eshetőlegesen nyilatkozni kell. A teljesítés természetével nem indokolható ajánlatkérői preferenciák feltárását a javasolt változtatások elősegítenék.

2.4. A kiírás előkészítése

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

önmagában az egyenlő bánásmód követelményének előírása, mint szabályozási megoldás a hatékony versenyvédelem elősegítésére alkalmatlan. Álláspontom szerint a bírálati szempontok pártatlan meghatározása kizárólag részletes, az egyenlő bánásmód követelményének gyakorlati megvalósulásának szabályait tételesen rögzítő rendelkezések segítségével kényszeríthető ki. A leírtak alapján megállapítható, hogy a Ktv., illetve a vonatkozó ágazati rendelkezések érdemi mélységben nem szabályozzák a koncesszió tárgyát képező gazdasági tevékenységhez leginkább illő bírálati szempontok kiválasztását. A verseny tisztaságának védelmét szolgáló alapvető garanciális szabályok hiánya, valamint a szabályozás elnagyoltsága miatt a kiírók lényegében szabadon döntenek a koncessziós díj minimumának összegéről (kivéve az Sztv. hatálya alá tartozó gazdasági tevékenységek esetében), továbbá az Mtv.-n kívül sehol sem zárta ki a jogalkotó a konces�szió tárgyát képező gazdasági tevékenységhez nem kapcsolódó bírálati szempontok alkalmazását. Mivel a koncesszió tárgyát képező gazdasági tevékenységek köre behatárolt, a vonatkozó ágazati törvényekben rögzíteni kellene az adott tevékenység vonatkozásában kötelezően, illetve eshetőlegesen alkalmazható bírálati szempontokat. Ha tevékenység jellege megengedi, javasolt az egyes bírálati szempontok egymáshoz viszonyított súlyának törvényi rögzítése. Ahol a koncesszió tárgyát képező tevékenységek műszaki összetettsége a bírálati szempontok, illetve a súlyszámok törvényi konkretizálását nem teszi lehetővé, javasolt ágazatonként olyan objektív, valamennyi ágazaton belüli tevékenységre alkalmazható, ellenőrizhető szempontrendszer kidolgozása, amely alkalmas a pártatlan, versenybarát értékelési folyamat elősegítésére.

A koncesszió tárgyát képező tevékenység vonatkozásában generált verseny minősége szempontjából meghatározó jelentősége van a kiírás tartalmának, ezért a kiírás megfelelő szakértelem biztosítása mellett történő pártatlan előkészítése fokozott jelentőséggel bír. A koncessziós eljárásokra általánosságban vonatkozó Ktv. egyáltalán nem szabályozza az előkészítés folyamatát. A bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény végrehajtásáról szóló 203/1998. (XII. 19.) Korm. rendelet csupán azt rögzíti, hogy a pályázat tartalmi előkészítésében részt vevő személyek nem vehetnek részt a pályázatok értékelésében.14 Az előkészítés folyamatának részletesebb szabályozására kizárólag az Mtv. szolgáltat példát a médiaszolgáltatási pályázati eljárások vonatkozásában. A médiaszolgáltatási pályázati eljárások előkészítése érdekében a Médiatanács frekvenciatervek kidolgozására kéri fel a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Hivatalát (a továbbiakban: Hivatal). A felkérésben a Médiatanács meghatározza a műsorszórási célú frekvenciatervezéshez szükséges elvi szempontokat, így különösen a frekvenciahasználat célját, a frekvenciatervezés14

203/1998. (XII. 19.) Korm. rendelet 2/B. § (1) bekezdés a) pont

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 48

ben alkalmazandó preferenciákat, a frekvenciatervezés ütemezését. A kidolgozott frekvenciatervnek tartalmaznia kell a műsorszóró adók névleges telephelyeit, valamint a telepítés egyéb műszaki követelményeit, az adókkal várhatóan besugározható ellátottsági körzetet, a Nemzetközi Rádiószabályzat jelölései szerinti frekvenciasávot. A Médiatanács a frekvenciatervet módosításra visszaadhatja. A Hivatal a frekvenciatervet a Médiatanács jóváhagyása előtt legalább tizenöt napra közzéteszi. A közzétételről és annak helyéről a kezdőnapja előtt legalább egy héttel a Hivatal közleményt tesz közzé hirdetményi úton és a Médiatanács honlapján. A frekvenciatervek közzététele alatt és a lezárását követő további öt napon belül a frekvenciatervekre bárki írásban – a Médiatanácshoz címzett – észrevételt tehet. A Médiatanács a közzététel utolsó napjától számított negyvenöt napon belül dönt a frekvenciaterv jóváhagyásáról és a pályázati felhívás tervezetének előkészítéséről. A frekvenciatervek és a tervezés elvi szempontjai nyilvánosak, azok a Hivatalnál megtekinthetők.15 A frekvenciaterv jóváhagyását követően kerülhet sor a pályázati kiírás tartalmának előkészítésére. A Médiatanács a pályázati felhívás előkészítése céljából a pályázati feltételekről pályázati felhívás-tervezetet készít. A pályázati felhívás tervezetét a Médiatanács hirdetményi úton és honlapján indokolással együtt közzéteszi. A pályázati felhívás tervezettel kapcsolatban a meghallgatáson szóban vagy írásban, illetve a meghallgatást követő öt napon belül írásban bárki kérdést intézhet a Hivatalhoz, vagy észrevételt tehet. A Médiatanács a beérkezett észrevételek és a nyilvános meghallgatáson elhangzott javaslatok lehetőség szerinti figyelembevételével a meghallgatást követő negyvenöt napon belül dönt a pályázati felhívás véglegesítéséről.16 Az ismertetett rendelkezések értelmében a médiaszolgáltatás átruházásra irányuló koncessziós eljárás megindítását gondos, két fázisból álló, munkamegosztáson alapuló előkészítési folyamat előzi meg. Az előkészítés során az egymásra épülő munkafázisok más-más szervhez – a frekvenciaterv elkészítése a Hivatalhoz, a pályázati felhívás megfogalmazása pedig a Médiatanácshoz – kötődnek, illetve megállapítható, hogy a Médiatanács a konkrét koncessziós igény megfogalmazójaként mindkét munkafázis folyamatait befolyásolja. A koncessziós eljárások tekintetében egyedülálló jelenség, hogy az előkészítési folyamatba bevonják a nyilvánosságot is, így bárki kifejezheti álláspontját a pályázati felhívás alapját képező frekvenciatervvel, illetve a pályázati felhívás tervezetével kapcsolatban. Az említett rendelkezés átláthatóbbá teszi a versenyt, továbbá lehetőség nyílik a pályázat tárgya által érintett potenciális pályázókkal szakmai konzultáció folytatására, ami hozzájárulhat a koncesszió tárgyát képező tevékenység magas színvonalú teljesítését jobban ösztönző pályázati feltételek meghatározásához. 15 16

2010. évi CLXXXV. törvény 49. § (1)–(7) bekezdés 2010. évi CLXXXV. törvény 50. § (1)–(2), (4), (6) bekezdés

Az Mtv. vonatkozó rendelkezései értelmében a pályázati felhívás előkészítése során mind a Hivatal, mind a Médiatanács oldaláról biztosított a feladat ellátásához szükséges szakértelem. A Hivatal élén a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Elnöke (a továbbiakban: Elnök) által határozatlan időre kinevezett főigazgató áll. Főigazgatónak olyan személy nevezhető ki, aki az országgyűlési képviselők választásán választható, büntetlen előéletű, nem áll a tevékenységének megfelelő foglalkozástól eltiltás hatálya alatt, valamint rendelkezik felsőfokú végzettséggel és a) legalább ötéves, a médiaszolgáltatások vagy a sajtótermékek hatósági felügyeletével vagy a hírközlési hatósági felügyelettel összefüggő gyakorlattal, vagy b) a médiára vagy a hírközlésre vonatkozó tárgyban ba) Magyarországon elismert tudományos fokozattal, vagy bb) legalább tízéves oktatói gyakorlattal felsőoktatási intézményben.17 A médiaszolgáltatások vagy a sajtótermékek hatósági felügyeletével vagy a hírközlési hatósági felügyelettel összefüggő gyakorlatnak kell tekinteni különösen a következőket: a) a Hivatalnál, illetve a Nemzeti Hírközlési Hatóságnál hírközlési területen folytatott hatósági tevékenység vezetői vagy ügyintézői munkakörben, b) a Hivatal, illetve a Nemzeti Hírközlési Hatóság határozataival kapcsolatos jogorvoslati eljárások lefolytatásában való bírói, ügyészi vagy jogi képviselői részvétel, c) az Országos Rádió és Televízió Testületnél vagy annak szerveinél, illetve a Médiatanácsnál a médiaszolgáltatások felügyeletével kapcsolatos tevékenység vezetői vagy ügyintézői munkakörben, d) az Országos Rádió és Televízió Testület vagy annak szervei döntéseivel kapcsolatos jogorvoslati eljárások lefolytatásában való bírói, ügyészi vagy jogi képviselői részvétel, e) a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény szerinti Magyar Rádió Közalapítvány, Magyar Televízió Közalapítvány és Hungária Televízió Közalapítvány kuratóriumában vagy ezek ellenőrző testületeiben, illetve a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumában betöltött tagság.18 A főigazgató javaslatára az Elnök jogosult főigazgatóhelyetteseket kinevezni. A főigazgató-helyettesek számát és feladatkörét a Hatóság Szervezeti és Működési Szabályzatában kell meghatározni. A főigazgató-helyettes olyan személy lehet, aki az országgyűlési képviselők választásán választható, büntetlen előéletű, nem áll a tevékenységének megfelelő foglalkozástól eltiltás hatálya alatt, valamint felsőfokú végzettséggel és legalább három év, a műsorszórással, a médiaszolgáltatással, a média hatósági felügyeletével, az elektronikus hírközléssel, vagy a hírközlési hatósági felügyelettel összefüggő közgazdasági, társadalomtudo17 18

2010. évi CLXXXV. törvény 111/A. § (2) bekezdés, 115. § (2) bekezdés 2010. évi CLXXXV. törvény 111/A. § (2a) bekezdés, 115. § (2) bekezdés

3. A pályázatok értékelése A koncessziós pályázatok értékelése az a folyamat, amely a pályázati felhívásban rögzített határidőn belül benyújtott pályázatok felbontásával veszi kezdetét, 2010. évi CLXXXV. törvény 117. § 2010. évi CLXXXV. törvény 124. § (1)–(2a) bekezdés 21 2010. évi CLXXXV. törvény 123. § (5) bekezdés 2 2 2010. évi CLXXXV. törvény 131. § (1) bekezdés

és magában foglalja a pályázati felhívásban rögzített feltételek, valamint a kötelező tartalmai és formai követelmények megvalósulásának ellenőrzését, a benyújtott pályázatok pályázók általi korrekcióját a pályázati felhívásban foglaltaknak megfelelően, amennyiben az ágazati jogszabály vagy pályázati felhívás ezt lehetővé teszi, továbbá megtörténik a pályázatok érvényességének, érvénytelenségének megállapítása, az érvényes pályázatok rangsorolása, és az eredményhirdetés. Kérdés, hogy a leírt értékelési folyamatok vonatkozásában milyen részletszabályok biztosítják a verseny tisztaságának megóvását. A Ktv. a pályázatok bírálatával kapcsolatos előírásokat nem tartalmaz, csupán annyit rögzít, hogy a döntéshozónak a bírálat folyamatáról olyan emlékeztetőt kell készítenie, amely a bírálat szempontjából valamennyi lényeges körülményt tartalmazza.23 A bányászattal kapcsolatos koncessziós eljárások vonatkozásában a 203/1998. (XII. 19.) Korm. rendelet kimondja, hogy a pályázat értékelését a bányászati ügyekért felelős miniszter által pályázatonként, azaz eseti jelleggel létrehozott Minősítő Bizottság végzi. A Minősítő Bizottság tagjainak tevékenységére vonatkozó – pályázatonként külön kiadott – megbízás vis�szavonásig érvényes. A Minősítő Bizottság elnöke a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal (a továbbiakban: MBFH) elnöke. A Minősítő Bizottság tagja: a) az államháztartásért felelős miniszter egy képviselője, b) az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter egy képviselője, c) a miniszter egy képviselője, valamint d) a koncesszióköteles tevékenység vonatkozásában szakértelemmel, valamint a földtani szakértői tevékenység folytatásának részletes szabályairól szóló miniszteri rendeletben meghatározott mesterképzésben vagy egyetemi szintű alapképzési szakon szerzett, szakirányú szakképzettséggel és legalább 10 éves szakmai gyakorlattal rendelkező két személy. A Minősítő Bizottság tagjaira a 203/1998. (XII. 19.) Korm. rendelet által kijelölt illetékes miniszterek, illetve az MBFH elnöke tesznek javaslatot.24 Az összeférhetetlenség vonatkozásában korábban már ismertetett szabályokat és álláspontot nem kívánom megismételni. A leírtak értelmében pályázatok értékelése vonatkozásában kizárólag a koncesszió tárgyát képező szakértelem biztosított, de például pénzügyi, illetve jogi szakértelemmel rendelkező tag bevonását nem írja elő a jogszabályszöveg, jóllehet a pályázat kötelező tartalmi eleme a pályázat benyújtása idején fennálló pénzügyi helyzet bemutatása, valamint a pályázati kiírásban meghatározott pénzügyi megbízhatóság adatainak igazolása,25 illetve a pályázatok lebonyolítására vonatkozó jogszabályok értelmezése a Minősítő Bizottság feladatának része. Nem derül ki a vonatkozó

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

mányi, jogi, műszaki vagy vezetői (vezető testületben tagsági), illetve igazgatási gyakorlattal rendelkezik.19 A Médiatanács elnökét és négy tagját az Országgyűlés – a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával – kilenc évre választja egyidejű, listás szavazással, kivéve, ha az elnök, illetve a tag megbízatása az Mtv.-ben meghatározott valamely okból szűnik meg. Utóbbi esetben az elnök-, illetve a tagjelöltről az Országgyűlés külön szavaz. A Médiatanács elnökének és tagjainak a Hivatal főigazgatója vonatkozásában fentebb ismertetett szakmai követelményeknek kell megfelelni,20 továbbá a Médiatanács, illetve annak tagja a Hivatalon keresztül adott megbízás alapján külső szakértőt is alkalmazhat.21 A Médiatanács feladatait az általa meghatározott ügyrend szerint látja el, amelyet a Magyar Közlönyben közzétesz,22 tehát a pályázati felhívás előkészítésével kapcsolatos működési rend átlátható. Az Mtv. által szabályozott eljáráson kívüli konces�sziós pályázatok tekintetében megállapítható, hogy a kiírás előkészítési folyamatának szabályozása mind általános (Ktv.), mind ágazati szinten elmaradt. A jogalkotó az előkészítésben közreműködő természetes személyek kiválasztásának mechanizmusát, illetve szempontjait nem rögzítette, továbbá a kiírás tartalmi összeállításához szükséges szakértelem, valamint az egyéni felelősség megállapíthatóságának biztosítása nem jogszabályi követelmény. A leírtak értelmében a kiírás tartalmának előkészítése során elvárható alapvető versenyvédelmi garanciák hiányoznak, a verseny terjedelmének, eredményének kiírás tartalmán keresztül történő befolyásolása az előkészítésben részt vevő természetes személyekkel szemben támasztott jogszabályi előírások által támasztott akadályba nem ütközik. A szabályozás hiányosságainak eredményeként a koncessziós eljárás lefolytatásához szükséges szakértelemmel objektíve nem rendelkező természetes személyeknek a kiírás előkészítése vonatkozásában kifejtett cselekményük tekintetében büntetőjogi felelősségre vonással nem kell számolni tekintettel a gondatlan elkövetés megállapításához elengedhetetlen ismereteket feltételező végzettség, illetve szakmai gyakorlat hiányára. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a pályázat kiírásának versenykorlátozó befolyásolását értékelő tényállások (pl.: hivatali vis�szaélés, vesztegetés, kartellbűncselekmény) szándékos bűncselekmények.

2 0

1991. évi XVI. törvény 9/A. § (1) bekezdés 203/1998. (XII. 19.) Korm. rendelet 2. § (1)–(3d) bekezdés 2 5 81/2012. (XII. 28.) NFM rendelet 2. § (2) bekezdés 2 3 2 4

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 50

rendelkezésekből, hogy a koncesszió tárgyán kívüli szakértelmet biztosító tagon kívüli tagok személyének kiválasztására milyen szempontok alapján kerül sor, így a Minősítő Bizottság összetétele az aktuális, akár versenykorlátozó preferenciáknak megfelelően alakítható. A Minősítő Bizottság feladata a pályázatok benyújtására nyitva álló időtartam alatt beérkezett pályázatok felbontása és értékelése, dönt a pályázat érdemi vizsgálat nélküli elutasításáról, továbbá elkészíti a pályázat korrekciójára irányuló hiánypótlási felhívást, illetve javaslatot tesz a bányászatért felelős a miniszternek a pályázat nyertesének személyére. A Minősítő Bizottság feladatainak teljesítése során biztosítja a pályázók esélyegyenlőségét, és a nyertes pályázóra vonatkozó javaslatát hátrányos megkülönböztetés nélkül, szakmai szempontok alapján teszi meg. A pályázat érdemi vizsgálat nélküli elutasítására akkor kerül sor, ha a pályázó nem vásárolta meg a részletes pályázati dokumentációt, nem fizette meg a részvételi díj teljes összegét határidőben, a pályázat nem felel meg a pályázati kiírásban a küldemény formai követelményeire meghatározott feltételeknek, illetve az a kiírásban meghatározott benyújtási határidő lejártát követően érkezett be. A Minősítő Bizottság a pályázati kiírás szerinti esetekben a pályázatok felbontását követő nyolc napon belül felhívja a pályázót hiánypótlásra. A nyolc napon túl beérkezett vagy nem megfelelően teljesített hiánypótlást a Minősítő Bizottság elutasítja.26 Sajnálatos, hogy pusztán formai hiányosságok észlelése esetében a kiíró kötelezettsége a pályázatok érdemi vizsgálat nélküli elutasítása. A vonatkozó jogszabályi kitétel szakmai értelemben hibátlan, teljesítésre képes pályázók ajánlatának versenyből történő kizárását, illetve ezzel együtt verseny kiíró érdekeivel ellentétes korlátozását teszi lehetővé, ezért javasolt a formai hiányosságokon alapuló elutasítás kötelezettségének törlése. Az esélyegyenlőség követelményének sérülését, a pályázat eredményének befolyásolását vagy a verseny kiíró érdekeit sértő korlátozását eredményezheti az a fentebb idézett rendelkezés, mely szerint a kiíró jogosult a pályázat felhívásban meghatározni, hogy milyen hiányok észlelése esetén teszi lehetővé a pályázatok hiánypótlás keretei közötti korrekcióját. A kifogásolt jogszabályszöveg értelmében sor kerülhet a hiánypótlás lehetőségének szinte teljes kizárására, vagy a teljes körű hiánypótlás lehetővé tételére. A hiánypótlás lehetőségének indokolatlan korlátozása a kiíró érdekeivel ellentétes versenykorlátozást eredményez, a korlátlan hiánypótlás pedig értékelési szempont vonatkozásában tett ajánlat elmulasztása esetében sérti az esélyegyenlőséget azokkal szemben, akik e kötelezettségüknek határidőben eleget tettek, különösen akkor, ha a kiíró a nyilvános bontás mellett dönt. Álláspontom szerint koncessziós eljárások esetében a verseny átláthatóságának, tisztaságának védelme érdekében kötelezni kellene a kiírót a

pályázat benyújtása vonatkozásában megadott határidő lejáratakor nyilvános bontás tartására. A jogalkotó nyolc napban határozta meg a hiánypótlási határidőt, ami az esetek többségében elegendő lehet a hiányosságok pótlására, azonban a bonyolultabb, időigényesebb hibák korrekciója érdekében a kiírónak biztosítani kellene azt a lehetőséget, hogy a hiánypótlási határidőt nyolc napot meghaladó időtartamban határozza meg. A leírtak alapján javasolt a nyolcnapos időtartam minimális határidőként történő rögzítése. A Minősítő Bizottság a pályázatokról köteles jegyzőkönyvbe foglalt, pályázatonként külön indokolással ellátott értékelést tartalmazó döntési javaslatot készíteni a miniszter részére. Eredménytelen a pályázati eljárás, ha a) a nyertes pályázó az eredményhirdetést követő 8 napon belül indokolással ellátva írásban bejelenti a pályázattól való elállását, b) nem érkezett érvényes pályázati ajánlat, c) a benyújtott pályázatok egyike sem felelt meg a pályázati kiírásban foglalt feltételeknek, d) a pályázat nyertese által tett ajánlat elfogadása jelentős vagyonvesztéssel járna.27 Az összeférhetetlenséggel és a pályázó eljárás tisztaságát vagy a többi pályázó érdekeit súlyosan sértő cselekményével kapcsolatos eredménytelenségi okot az előző fejezetben már említettem. A fentebb rögzített eredménytelenségi okok jelentése nem minden esetben határozható meg. Mivel a vonatkozó ágazati jogszabályok nem definiálják a pályázat „érvénytelenségének” fogalmát, nem egyértelmű, mikor van helye a b), illetve a c) pont szerinti eredménytelenség hirdetésének. A jogalkotó a „jelentős vagyonvesztés” kifejezést sem értelmezte, így nem állapítható meg, hogy a d) pont szerinti eredménytelenségi eset mikor alkalmazható. A jelzett értelmezési problémák a pályázattal kapcsolatos eredményhirdetési kötelezettség fennállását bizonytalanná teszik, mivel az indokolt döntési javaslatban a Minősítő Bizottság az aktuális preferenciáknak megfelelő eredményt vezetheti le, azaz a kiíró könnyen elkerülheti a nem támogatott pályázóval történő szerződéskötést. Valamennyi ágazati jogszabály közül az Mtv. rendelkezik legkimerítőbben a pályázatértékelés folyamatáról. A médiaszolgáltatási jogosultság megszerzésére irányuló koncessziós eljárásra benyújtott pályázatokat a Médiatanács értékeli. A Médiatanács elnökével és tagjaival szemben támasztott szakmai követelményeket az pályázati felhívás előkészítését tárgyaló fejezetben már részleteztem. Az összeférhetetlenség versenyjogi, illetve büntetőjogi szempontból releváns rendelkezéseit az előző fejezetben ismertettem. Mivel a Médiatanács tagjait 9 évre választják, és feladatkörűket nem meríti ki a pályázatok értékelése, az összeférhetetlenségi szabályok egyéb közjogi tisztségek betöltését is tiltják, továbbá előírás a pártsemlegesség is.28 2 7

2 6

81/2012. (XII. 28.) NFM rendelet 5. § (1)–(3) bekezdések, 7–8. §

2 8

81/2012. (XII. 28.) NFM rendelet 9. § 2010. évi CLXXXV. törvény 118. § (1) és (3) bekezdés

2 9 3 0

2010. évi CLXXXV. törvény 129. § 2010. évi CLXXXV. törvény 57. § (1)–(3) bekezdés

i) a tervezett műsorszerkezet, j) közszolgálati célokat szolgáló műsorszámok, illetve a helyi közélettel foglalkozó, a helyi mindennapi életet segítő műsorszámok közlésére szánt napi, heti, havi minimális műsoridő, k) a hírműsorszámok közlésére szánt napi, heti, havi minimális műsoridő, l) a nemzetiségi vagy más kisebbségek igényeinek szolgálatára szánt napi minimális műsoridő, m) a médiaszolgáltató üzleti, pénzügyi terve, n) banki igazolás arra vonatkozóan, hogy a tervezett médiaszolgáltatás működési költségeinek fedezete legalább a működés első három hónapjára, reklámbevétel nélkül, elkülönített pénzforgalmi számlán a pályázó rendelkezésére áll, o) a pályázó nyilatkozata arról, hogy vele kapcsolatban nem áll fenn a törvény szerinti kizáró ok, illetve arról, hogy más, folyamatban lévő pályázati ajánlatának elfogadása esetén nem keletkezne ilyen kizáró ok, p) a pályázati felhívásban megjelölt egyéb adatok, dokumentumok, nyilatkozatok, amelyeket az Mtv. 56. §-a kötelező tartalmi elemként külön nem nevesít. A fentebb rögzítettek alapján megállapítható, hogy a pályázati ajánlat szakmai részének lényegét képező adatok nagy része pótolható, ugyanakkor az Mtv. 56. §-a által megállapított egyéb, kevésbé hangsúlyos tartalmi elemek (pl.: vezető tisztségviselőjének, képviselőjének a neve és elérhetősége, továbbá közjegyző által hitelesített aláírási címpéldány, vagy ügyvéd által ellenjegyzett aláírásminta) vonatkozásában a jogalkotó ezt a lehetőséget nem biztosította, illetve a törvényszöveg az Mtv. által meghatározott műszaki tartalomból is kiemelt néhány adatot (pl.: a tervezett médiaszolgáltatás típusa, vételkörzete), melyek vonatkozásában a hiánypótlás lehetősége kizárt. A pályázati ajánlat azon elemei tekintetében, amelyek a pályázati felhívás alapján értékelésre kerülnek, hiánypótlásnak szintén nincs helye. A hiánypótlás teljesítésére a kézbesítéstől számított tizenöt nap áll a pályázó rendelkezésére. A hiánypótlás teljesítésére meghatározott határidő jogvesztő, a határidő elmulasztása esetén igazolási kérelem előterjesztésének nincs helye.31 A pályázók esélyegyenlőségének követelményére figyelemmel kizárólag az ajánlatok rangsorolásának alapját képező bírálati szempontok szerinti ajánlati elemek tekintetében szükségszerű a hiánypótlás lehetőségének kizárása. A hiánypótlás lehetőségnek ennél szűkebb körben történő érvényesülése indokolatlanul szűkíti a versenyt, ezért javasolt az Mtv. alaki érvénytelenség vonatkozásában rögzített hiánypótlási szabályainak újragondolása. Ugyan a hiánypótlási határidő maximumának meghatározása tekintetében kifejtett korábbi álláspontomat fenntartom, azonban az Mtv. által biztosított több mint kéthetes időtartam vélhetően valamennyi hiányosság korrekciójára elegendő. Az alakilag érvényesnek nyilvánított ajánlatokat a Médiatanács bevezeti a pályázati nyilvántartásba, és 31

2010. évi CLXXXV. törvény 57. § (1)–(4) bekezdés

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

A Médiatanács tagjainak megbízatása megszűnik a Médiatanács megbízatási idejének lejártával, lemondással, az összeférhetetlenség megállapításával, felmentéssel, kizárással, valamint a tag halálával. Az Mtv. a megszűnés valamennyi esetkörét részletesen szabályozza.29 Az ismertetett rendelkezések értelmében a beérkező pályázatokat a koncesszió tárgya szerinti tevékenységben (médiatudományban) igen jártas, objektív szempontok szerint hosszú időre megválasztott személyek végzik, akik szükség esetén az értékelés folyamatába szakértőt vonhatnak be. A bírálat által megkívánt szakértelem tehát – az előkészítés tekintetében megállapítottakhoz hasonlóan – teljes mértékben biztosított, továbbá a Médiatanács ügyrendjének, illetve továbbiakban részletezett törvényi rendelkezésnek köszönhetően a bírálat folyamata átlátható. Az Mtv. megkülönbözteti az alaki és a tartalmi érvényességet. Alakilag érvénytelen a pályázati ajánlat, ha a) a pályázó nem felel meg az Mtv.-ben tételesen rögzített személyi, részvételi feltételeknek, és az Mtv. szerinti összeférhetetlenségi követelményeknek, b) a pályázati ajánlat nem a pályázati felhívásban meghatározott határidőben, helyen, példányszámban, formában és módon került benyújtásra, c) a pályázati díjat határidőben nem fizették meg, d) a pályázati ajánlat formailag nem felel meg a pályázati felhívásban meghatározott feltételeknek, e) nem vagy nem megfelelően tartalmazza a pályázat a kötelező tartalmi elemeket. Az Mtv. által nyújtott definíció értelmében az alaki érvénytelenség keretei között a Médiatanács csupán azt vizsgálja, hogy pályázó jogosult-e a pályázaton való részvételre, továbbá ellenőrzi az Mtv., illetve a pályázati felhívás által rögzített iratok csatolását, azonban a pályázati ajánlat tartalmát nem értékeli. Az alaki érvénytelenség körében értékelendő esetek tekintetében kizárólag az e) pont szerinti hiányosság esetében van helye hiánypótlásnak, de csak az Mtv. által meghatározott tartalmi elemek pótlására van lehetőség, melyek a következők:30 a) a pályázó hatályos létesítő okirata, c) a pályázó nyilatkozata arról, hogy neki vagy a benne tulajdoni részesedéssel rendelkező más vállalkozásnak milyen nagyságú közvetlen vagy közvetett tulajdoni részesedése van a Magyarország területén médiaszolgáltatást végző, vagy magyarországi médiaszolgáltatási jogosultságot igénylő vállalkozásban, d) az igénybe venni kívánt műsorszórási lehetőség, e) a szolgáltatás műsorideje, műsoridő beosztása, f) a tervezett kiegészítő médiaszolgáltatás, g) a médiaszolgáltatás állandó megnevezése és szignálása, h) vételkörzet-bővítés, illetve hálózatba kapcsolódás esetén ennek ténye,

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 52

kezdetét veszi a pályázatok tartalmi érvényességének vizsgálata, melynek során a Médiatanács az ajánlatok megalapozottságát vizsgálja. Ha a pályázati ajánlat tartalmilag hiányos, a Médiatanács hiánypótlásra szólítja fel a pályázót. A hiánypótlási határidő tartalmi hiánypótlás esetében is 15 nap, és nem lehet pótolni azokat a hiányosságokat, amelyek a bírálati szempontok szerint értékelendők. Ha a pályázati ajánlat nem egyértelmű, a Médiatanács a pályázótól az esélyegyenlőség elvének sérelme nélkül felvilágosítást kérhet. A felvilágosítás-kérés teljesítésére a kézbesítéstől számított tizenöt nap áll a pályázó rendelkezésére. A felvilágosítás nem eredményezheti az ajánlatban megfogalmazott pénzbeli, értékbeli vállalások, lényeges állítások változását, csak azok értelmezését szolgálhatja. A pályázati ajánlat tartalmilag érvénytelen, amennyiben a) a pályázati felhívás szerinti értékelési szempontként megjelölt vállalások körében érthetetlen vagy egymásnak ellentmondó vagy nyilvánvalóan lehetetlen vállalásokat, feltételeket tartalmaz, amelyek akadályozzák a pályázati ajánlat érdemi értékelését, b) a pályázati ajánlat a Médiatanács megítélése szerint lehetetlen, túlzottan magas vagy alacsony mértékű, illetőleg kirívóan aránytalan kötelezettségvállalást tartalmaz, illetve olyan nyilvánvalóan irracionális vagy megalapozatlan vállalásokat, feltételeket tartalmaz, amelyek ellentmondanak a Médiatanács rendelkezésére álló tényeknek, adatoknak, és ezáltal lehetetlenné teszik a pályázati kiírásban foglalt szempontrendszer szerinti értékelést, c) a pályázati ajánlat megalapozatlansága miatt nem alkalmas az e törvényben, illetve a pályázati felhívásban meghatározott célok elérésére, megvalósítására, vagy d) a pályázati felhívásban meghatározott tartalmi követelményeknek nem tesz eleget.32 Az idézett törvényszöveg értelmében az értékelés során igénybe vehető eszközök száma gyarapodott, mivel a Médiatanács a hiánypótlás mellett már felvilágosítás nyújtására is felszólíthatja a pályázókat. A törvényhozó a felvilágosítás intézménye vonatkozásában előírta az esélyegyenlőség követelményének betartását, melynek érdekében megtiltotta a pénzbeli, értékbeli vállalások, illetve lényegi állítások módosítását. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a felvilágosítás intézményével kapcsolatos rendelkezések nincsenek összhangban a hiánypótlás vonatkozásában rögzített előírásokkal, ugyanis hiánypótlás esetében kizárólag a bírálati szempontok hatálya alá tartozó ajánlati elemek módosítására nincs lehetőség, bármely más tartalmi hiányosság korrigálható a pályázatban rögzített tartalom módosításával. A felvilágosítás keretei között szükség lehet egymásnak ellentmondó adatok, állítások közötti ellentmondás feloldására, ami kizárólag a helytelen pályázati elemek törlésével történhet meg. A törvény rendelkezéseinek értelmében felvilágosítás keretein belül a bírálati szem32

2010. évi CLXXXV. törvény 59. §

pontokon kívüli lényeges ajánlati elemek nem módosulhatnak, ugyanakkor hiánypótlással ugyanazon helytelen ajánlati elem javítására sor kerülhet. Álláspontom szerint mind a felvilágosítás, mind a hiánypótlás esetében ugyanazon adatkör vonatkozásában kellene tiltani a benyújtott pályázat tartalmi módosítását. Tovább bonyolítja a felvilágosítás intézményének alkalmazását, hogy jogalkotó nem definiálta a „lényeges állítás” fogalmát, így a törvényszöveg alapján egzakt módon nem megállapítható, pontosan milyen ajánlati elemekre vonatkozik a módosítási tilalom. A tartalmi érvénytelenségi okként kizárólag az értékelési szempontok szerinti vállalások érthetetlenségét, illetve ellentmondásosságát értékeli a törvényhozó, ami tovább nehezíti a felvilágosítással kapcsolatos előírások értelmezését, mivel nem egyértelmű, hogy a felvilágosítás nem vagy nem megfelelő teljesítése a bírálati szempontokon kívüli ajánlati elemeket érintően eredményezheti-e a pályázat tartalmi érvénytelenségét azon az alapon, hogy a pályázat nem felelt meg a pályázati felhívás tartalmi követelményeinek. Amennyiben igen, felvetődik a kérdés, miért szükséges a bírálati szempontokkal kapcsolatos érthetetlenség, ellentmondásosság külön érvénytelenségi szempontként történő értékelése. Így kíván a jogalkotó arra utalni, hogy ezek olyan lényeges ajánlati tartalmak, amelyek vonatkozásában nincs helye felvilágosítás kérésnek? Ha így van, akkor érthetetlen, hogy a bírálati szempontokkal kapcsolatos felvilágosítás kérését a törvényszöveg miért nem tiltja. A tartalmi érvénytelenségi okok megfogalmazásából következik, hogy a pályázatok tartalmi vizsgálata során a kötelezettségvállalások realitása tekintetében is állást kell foglalni, azonban ehhez a törvényhozó már nem biztosított megfelelő vizsgálati eszközt. Előfordulhat, hogy a pályázati felhívásban előírt valamen�nyi adat rendelkezésre áll, mégis nehézséget okoz a pályázati ajánlat realitásának megítélése. Ahogy azt már fentebb is említettem, a pályázatok bírálatának folyamatába szakértő bevonásának van helye, azonban a kötelezettségvállalásokkal kapcsolatos hatósági állásfoglalások megalapozottságához jelentősen hozzájárulna, ha az Mtv. ilyen esetben lehetővé tenné a hiánypótlás és a felvilágosítás keretei között kérhető adatok körét meghaladó információk kérését. A tartalmi érvénytelenségi okok fentebb idézett pontjainak értelmezése is nehézségekbe ütközik. Nem ismert „a nyilvánvalóan lehetetlen vállalás”, a „lehetetlen kötelezettségvállalás”, „a megalapozatlan vállalás”, a „nem alkalmas az e törvényben, illetve a pályázati felhívásban meghatározott célok elérésére, megvalósítására” kitételek pontos jelentéstartalma, illetve az idézett, hasonló értelemmel bíró kifejezések által érintett eredménytelenségi okok egymáshoz való viszonya, elhatárolásuk alapja. Elengedhetetlen a vázolt értelmezési problémák orvoslása, mivel felvilágosítás kérése esetében jelen feltételek mellett a bírálók szabadon, akár a verseny tisztaságát sértő módon dönthetnek a pályázat tartalmi

33 3 4

2010. évi CLXXXV. törvény 61. § (1) bekezdés 2010. évi CLXXXV. törvény 62. § (2) bekezdés

az ezt megalapozó körülmények jellegével kapcsolatban semmilyen követelményt nem fogalmazott meg a jogalkotó. Álláspontom szerint a kiíró csak akkor lehet jogosult a koncesszió eljárás lefolytatásától, illetve a szerződéskötéstől elállni, ha az ezt kiváltó eseményeket nem láthatta előre. Fontos továbbá, hogy a váratlanul felmerült körülmények koncessziós eljárással kapcsolatos összefüggései objektívek és egzakt módon meghatározhatók legyenek. A c) pontban rögzített megszüntetési ok álláspontom szerint elfogadhatatlan, mivel a kiíró kötelezettsége és felelőssége, hogy koncesszió tárgyával kapcsolatos műszaki, pénzügyi, illetve törvényi elvárásokat a megfelelő színvonalú teljesítés érdekében a lehető legrészletesebben rögzítse. Amennyiben ez nem történik meg, és a kiíró ezért nem tudja a pályázati felhívásban rögzített elvárásoknak megfelelő ajánlatokat érvénytelenné nyilvánítani, a kiíró mulasztásának hátrányai nem háríthatók a pályázókra. A pályázati felhívásban a koncesszió tárgyára, illetve a pályázatra vonatkozó elvárásokat nem elegendő alapelvi szinten megfogalmazni. A verseny védelme érdekében a pályázatok bírálata során kizárólag az vizsgálható, hogy a kiíró által meghatározott feltételek megvalósultak-e. Amennyiben igen, további „mérlegelésre” a kiíró nem lehet jogosult. A c) pontban rögzített megszüntetési ok arra utal, hogy a kiíró a bírálat során nincs kötve a pályázati felhívásban rögzített feltételrendszerhez, a pályázók viszont a pályázatok rangsorát megalapozó bírálati szempontok szerinti ajánlati elemeken már nem változtathatnak. A d) pont szerinti megszüntetési ok a c) ponthoz hasonlóan a rosszul megfogalmazott pályázati felhívás alapján indult eljárás megszüntetését teszi lehetővé, ami – akárcsak a c) pont – súlyos versenyjogi kockázatot hordoz. A pályázók a pályázati felhívás iránymutatása alapján felelhetnek meg az Mtv.-ben foglalt céloknak és alapelveknek, továbbá a pályázati felhívásban kell rögzíteni azokat a szempontokat, követelményeket, amelyek alapján megvalósul a frekvenciakészlettel való felelős, rendeltetésszerű, hatékony gazdálkodás. Az Mtv. szabályozása az egyéb koncessziós eljárásokra vonatkozó rendelkezésekhez viszonyítva egyedülálló módon rendelkezik az alaki érvénytelenséget, valamint az eljárás eredményét vagy eredménytelenségét megállapító végzéssel szembeni jogorvoslati lehetőségről. Az említett tartalmú végzés bírósági felülvizsgálatát a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságtól lehet kérni. Az alaki érvényesség megállapításáról a Médiatanács nem hoz végzést, erről a tényről az érintett pályázókat a Médiatanács értesíti, illetve alaki érvényesség esetén a pályázókat felveszi a pályázati nyilvántartásban, és a pályázók listáját a honlapján közzéteszi. A pályázati nyilvántartásba vételre irányuló döntés ellen jogorvoslatnak helye nincs, az ezzel kapcsolatos döntés az eljárás eredményét vagy eredménytelenségét rögzítő végzéssel együtt támadható. Az eljárás megszüntetésére ugyan végzés formá-

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

érvényességéről vagy érténytelenségéről, jóllehet a versenyjogi és a büntetőjogi értékelést kívánó cselekmények elkerülése, illetve a későbbi felderítés elősegítése érdekében az érvényesség–érvénytelenség megállapítására vonatkozó jogszabályok tartalmának egyértelműnek kell lenni. Az Mtv. bevezeti a pályázati eljárás megszüntetésének intézményét, melynek feltételei a következők: a) a pályázati felhívásra nem érkezik pályázati ajánlat, b) a pályázati eljárás a lefolytatása során felmerült körülmény, feltétel folytán okafogyottá válik, így különösen abban az esetben, ha a pályázati felhívást követően a hazai vagy a nemzetközi gazdálkodási környezet nagymértékben megváltozik, illetve a pályázati felhívás kiírásakor fennálló – gazdasági, jogi, frekvenciagazdálkodási, médiaszolgáltatási piaci – körülmények, feltételek lényegesen megváltoznak, c) a Médiatanács mérlegelése szerinti médiapolitikai szempontok, illetve az e törvényben vagy a pályázati felhívásban rögzített alapelvek, célok a pályázati eljárás lefolytatásával nem biztosíthatóak, vagy d) a Médiatanács a benyújtott pályázati ajánlatok és a rendelkezésre álló információk alapján megállapítja, hogy egyetlen pályázó pályázati ajánlata sem felel meg az e törvényben foglalt céloknak és alapelveknek, illetve bármely pályázó nyertessé nyilvánítása veszélyeztetné a frekvenciakészlettel, mint állami tulajdonnal való felelős, rendeltetésszerű, hatékony gazdálkodást.33 A fentebb ismertetett jogintézmény nem az eredménytelen eljárás lezárását jelenti, mivel az Mtv. értelmében eredménytelenséget csak akkor lehet hirdetni, ha valamennyi benyújtott pályázat vonatkozásában megállapítható az alaki vagy a tartalmi érvénytelenség.34 Az eljárás megszüntetésére akkor kerül sor, ha egyáltalán nem nyújtottak be pályázatot, továbbá az eljárás megszüntetése lehetőséget ad arra, hogy kiíró akkor is mentesüljön a szerződéskötési kötelezettség alól, ha akad olyan pályázat, amely mind formai, mind tartalmi szempontból megfelel a pályázati felhívás valamennyi feltételének. Mivel a kiíró ezen szabadsága veszélyezteti a verseny átláthatóságának, illetve tisztaságának követelményét, és megkönnyíti a preferált piaci szereplők támogatását, érdemes megvizsgálni a megszüntetés feltételeinek tartalmát, illetve a jogintézmény alkalmazásának indokoltságát. A b) pontban említett feltétel azt a helyzetet próbálja kezelni, amikor oly mértékben megváltoznak a pályázati felhívás megfogalmazását megalapozó körülmények, hogy a kiíró már nem képes, illetve nem köteles a pályázati felhívásban rögzítetteknek megfelelően szerződést kötni, azaz az eljárás okafogyottá válik. Nem vitatható, hogy kiíró önhibáján kívül kerülhet olyan helyzetbe, amely miatt képtelenné válik az eljárás lefolytatására és a szerződéskötésre, azonban

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

jában kerül sor, azonban az Mtv. ezen a hatósági döntés vonatkozásában nem rendelkezik jogorvoslati lehetőségről, jóllehet az említett megszüntetési okok elnagyolt megfogalmazásából adódó értelmezési nehézségek számos jogvitát alapozhatnának meg.35 A fentebb rögzítettek alapján megállapítható, hogy néhány ágazati jogszabályban rögzített kivételtől eltekintve a koncessziós eljárásokra benyújtott pályázatok értékelésére vonatkozó szabályok kidolgozatlanok. A koncessziós eljárások általános szabályait rögzítő Ktv. e tekintetben semmilyen lényegi elvárást nem fogalmaz meg, ennek köszönhetően a koncessziós eljárások szabályozottsága ágazatonként eltérő képet mutat. A bírálat során biztosítandó szakértelemről, a bírálatot végző személyek kiválasztását megalapozó szempontokról, az értékelést végző természetes személyek tevékenységének, illetve az eljárás menetének megfelelő dokumentálásáról a jogalkotó vagy egyáltalán nem rendelkezett, vagy vonatkozó rendelkezések a kiírónak az indokoltnál jóval szélesebb mozgásteret biztosítanak, illetve a versenyvédelem szempontjából leglényegesebb intézményekkel kapcsolatos értelmezési anomáliák megnehezítik az eljárások gyakorlati lebonyolítását. A bírálati eszközökkel (pl.: hiánypótlás) kapcsolatos rendelkezések elnagyoltak vagy teljesen hiányoznak. Néhány ágazati jogszabály deklarál arra irányuló törekvést, hogy legalább alapelvi szinten biztosítva legyen versenyvédelem, azonban az elhatározás megvalósítását elősegítő részletszabályok kidolgozása elmaradt. A verseny tisztaságának, átláthatóságának alapvető feltétele lenne a nyilvános bontás biztosítása, az egymás pályázatába történő betekintés lehetővé 35

2010. évi CLXXXV. törvény 58. §, 61. §, 62. § (5) bekezdés

tétele, a jogorvoslat lehetőségének általános, azonos fórum előtti biztosítása, továbbá a lebonyolított koncessziós eljárások lefolytatásának utólagos, rendszeres ellenőrzése. A kiírókat kötelezni, illetve motiválni kell a verseny tisztaságát sértő magatartások jelzésére, megakadályozására, illetve felderítésben való közreműködésre. Elengedhetetlen az általános versenyvédelmi szabályok kidolgozása, továbbá valamennyi eljárás vonatkozásában azonos tartalommal kellene meghatározni az eljárás alapvető intézményeit, fogalmait.

4. Zárszó Az elemzés során bemutatott szabályozási hiányosságok könnyen kihasználható lehetőséget teremtenek a versenyjogi és a büntetőjogi visszaélésekre, azonban az ágazatonként eltérő rendelkezések, a követhetetlen, illetve hiányosan körülírt eljárásrend, valamint az utólagosan lebonyolított ellenőrzések hiánya miatt koncessziós eljárások vonatkozásában megvalósított kartelltevékenység felderítésére még nem került sor. Az észlelt, hosszasan vázolt szabályzási anomáliák alapján megállapítható, hogy a koncessziós eljárásokra vonatkozó szabályok – ritka kivételtől eltekintve – alkalmatlanok a versenyvédelmi funkcióinak ellátására. Álláspontom szerint a jelenlegi szabályozás mellett a GVH és a nyomozó hatság versenyvédelmi törekvései nem vezethetnek eredményre. A szabályozás kidolgozatlansága, illetve az eljárások laza dokumentálási rendje miatt az eljárásban közreműködő személyek esetleges számonkérése komoly nehézségekbe ütközne. 

BÜNTETŐJOG II. - KÜLÖNÖS RÉSZ Második, hatályosított kiadás A 2012. évi C. törvény alapján SZERZŐK: Belovics Ervin, Molnár Gábor Miklós, Sinku Pál SZERKESZTŐ-LEKTOR: Busch Béla Az új Büntető Törvénykönyv elfogadását követően nem sokkal teljesen megújult kiadványként jelent meg a Különös Rész tényállásait átfogóan elemző, korábban kilenc kiadásban napvilágot látott, a szakmai körökben rendkívül népszerű szakkönyv. A változatlan szerzői csapatból ketten a Legfőbb Ügyészség vezető munkatársai, egyikük pedig a Kúria büntetőbírája, míg a kötet szerkesztő-lektora habilitált tanszékvezető egyetemi docens. Valamennyien a büntetőjog tudományának jeles képviselői, akik több évtizede folytatnak oktatói tevékenységet a hazai jogi karokon.

Ára: 12 000 Ft

WEB

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 1037 Budapest, Montevideo utca 14.

h info@hvgorac.hu  www.hvgorac.hu • www.ujbtk.hu

p (36-1) 349-7600 q(36-1) 340-2304

NDELÉ RE

Az új Btk. szövege az elfogadását követően több alkalommal is módosult, hatálybalépéséhez a Kúria pedig felülvizsgálta a joggyakorlat egységét szolgáló testületi iránymutatásait. Mindezekre tekintettel BÜNTETŐJOG I. és II. készült el 2013 őszén a könyv aktualizálása, amelyben a tényállások bemutatása továbbra is a megszo- együttes ára: 20 000 Ft kott módon történik. A szerzők nem csupán az egyes bűncselekmények dogmatikai elemzésének és joggyakorlatának a bemutatására törekszenek, hanem ismertetik azok szabályozásának történeti előzményeit, a hatályos rendelkezések alkotmányos alapjait, a kapcsolódó joggyakorlat meghatározó döntéseit, és megjelölik az idetartozó jogiro- ES MEG dalom jelentősebb eredményeit is. –5%

nősítést nyer. Az új igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény látható, hogy alapjaiban érinti a rendbírsá golás korábbi és feltehetőleg jelenleg hatályos rendszerét is olyannyira, hogy számos módosítás, illetőleg módosítási javaslat vethető fel a témakör kapcsán. Ennek szellemében már az írás elején leszögezném azt, hogy a megoldási javaslat, a Btk.-t, és az ezáltal létrehozott szabályozást veszi alapul, mégis olyan, de lege ferenda jellegű megoldások megfogalmazása is célkitűzés, amely egy hatékony, működőképes, komplex szabályozási koncepció megalkotását célozza. Ugyan a témakör részben a büntetőeljárás területére tartozik, mivel a kényszerintézkedések tanúval szemben című alcímben szereplő rendbírság tisztán eljárásjogi intézmény, ugyanakkor mégis egy anyagi jogi deliktumként tekintünk rá akkor, ha azt a bíróság előtt követik el. Az utóbb felvázoltak különös módon befolyásolhatják az eljárásjogi jogintézmény sorsát. A deliktum bevezetésének talán legérdekesebb és egyben legtámadhatóbb pontja az a tény, hogy a bűncselekményt korábban a büntetőeljárásban szabályozták, valamint az, hogy eljárásjogi intézményként is tekintettek rá közel két évszázadon át, egészen a 2012. évi C. törvény hatálybalépéséig. A következőkben eljárásjogi és anyagi jogi rendelkezéseket érintve kívánom a jogintézmény bevezetésének indokai fényében vizsgálni a rendbírságolás jogszabálybeli rendeltetését de lege lata, illetve az alkalmazhatóságát és az eredményességét. Elöljáróban hangsúlyoznám, a teljes és beható dogmatikai elemzés érdekében szükség van arra, hogy visszatekintsünk a jogtörténeti előzményekre, melyek a tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedések eszköztárával kapcsolatosak. A rendbírságolás kiszabásának esetei közül a történeti részben kizárólag a Be. 93. §-ában szereplő, a tanút érintő jogosulatlan vallomásmegtagadással foglalkozom. Ez alatt azt értem, hogy a tanúnak a további eljárási kötelezettségeit (például megjelenési kötelezettség) e helyen kifejezetten nem érintem, azonban az ezzel kapcsolatos gondolataimat ahol szükséges később megjelenítem. Ebben a formában a rendbírság kiszabásának további eseteit mégsem sem szabad figyelmen kívül hagyni, melyet az eljárás rendjét biztosító kényszerintézkedések koherens rendszerét bemutató részben kívánok megtenni. Az elemezés első részeként a történeti előzmények érdemelnek behatóbb értelmezést.

Simon Nikolett*

1. Bevezetés „A tanúk vagy tévednek, vagy hazudnak, és ritka kivétel, ha valamelyik igazat mond”,1 ellenben ha megtagadják a vallomástételt, még a lehetőség sincs meg az igaz vallomás elnyerésére. A tanúvallomás jogosulatlan megtagadása deliktum beiktatása nagymértékben befolyásolja, ezen felül akár át is alakíthatja a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénynek (a továbbiakban: Be.) a rendbírság kiszabhatóságával kapcsolatos rendelkezéseit. Alapvető változásként értékelhető az új Btk. (a továbbiakban: Btk.) újszerű megoldása, amely kiveszi a bírósági szakaszt a korábbi eljárásjogi rendelkezések közül. A rendszer lényege a következő; a Be. kényszerintézkedések tanúval szemben című részének 93. § a tekintetben módosult, hogy a rendbírságolás lehetőségét a nyomozati szakaszra és az ügyész eljárására szűkítette. Ezért tehát „ha a tanú az eljárási cselekménynél való közreműködést, illetve a nyomozó hatóság vagy az ügyész eljárásában a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető”.2 A Be. 93. § szakasza kizárólag a bírósági szakaszon kívüli, tehát az azt megelőző büntetőeljárási szakaszokban lesz alkalmazható, ugyanis ezen előbbiben, ha a tanú a vallomástételt jogosulatlanul megtagadja, e kötelességének az elmulasztása már bűncselekményi miötödéves joghallgató, Pázmány Péter Katolikus Eg yetem Jog- és Államtudományi Kar. Elek Balázs: A vallomás befolyásolása a büntetőeljárásban. Tóth Könyvkereskedés és kiadó Kft., Debrecen, 2007. 58. old. 2 A Be. 93. § (1) bekezdése a publikáció megjelenésekor hatályos állapota alapján. * 1

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

A tanúvallomás jogosulatlan megtagadása, mint anyagi jogi nóvum hatása a Be. vonatkozó rendelkezéseire

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

2. A tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedések történetisége

Mindenekelőtt fontos jelezni azt, hogy a történeti áttekintést az 1896. évi XXXIII. törvénycikk (a továbbiakban: Bp.) elemzésével érdemes kezdeni, tudniillik e törvény már kifejezetten rögzíti a rendbírságolás szabályait, különös tekintettel a büntetőeljárás meghatározott szakaszaira. Az Bp. a XIII. Fejezetében rendelkezik a tanúk idézéséről, és a tanúzás kötelességéről. A törvényhely felhívásának legfőbb indoka az, hogy a Bp. 195. §-a konkrétan foglakozik a kutatás fő tárgyával. Ez alapján, ha „a kellőleg megidézett tanú megjelent ugyan, de a vallomástételt vagy az eskü letételét, illetőleg a vallomás megerősítését a következményekre való figyelmeztetés daczára, törvényes ok nélkül megtagadta: az okozott költség megfizetésére volt kötelezendő és ezer koronáig terjedhető, elzárásra átváltoztatható pénzbüntetéssel büntetendő.” A vonatkozó paragrafus kapcsán csak nota bene jegyezném meg, hogy a megjelenési kötelezettség ugyan biztosított e szakasz vonatkozásában, ugyanakkor a vallomástételi kötelezettség már komoly nehézségekbe ütközik, mivel a tanú jogosulatlan módon megtagadja a vallomástételt. Az Bp. 195. §-nak tényállási eleme a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása, melyhez a következményekre való figyelmeztetés figyelmen kívül hagyása társul. Az pedig, hogy nincs megjelölve az, hogy a büntetőeljárás mely szakaszára vonatkozik a kitétel, ebből arra lehet következtetni, hogy a tanút érintő jogosulatlan vallomás megtagadása a büntetőeljárás bármely szakaszában „elkövethető”, és csak, és e törvény vonatkozásában is kizárólag eljárásjogi szankciókat von maga után. A fizetési kötelezettség már a Bp.-nek is elmaradhatatlan része volt, egyezően a hatályos szabályozással. Ennek megfelelően a tanút fizetési kötelezettség terheli, mely áll egyrészt a hatóságnak okozott költségek megfizetéséből, továbbá egy maximálisan ezer koronáig terjedő pénzbírságból. A pénzbüntetés vonatkozásában,3 annak meg nem fizetése esetére dönteni lehetett az átváltoztatásáról, az elzárásra való átváltoztathatóság már a Bp.-ben biztosított volt. Az előbbieket a hatályos Be. már kötelezően írja elő a rendbírság meg nem fizetésének „szankciójaként”. Azzal kapcsolatban, hogy a Be. szabályi e tekintetben sokkal szigorúbbak a Bp. vonatkozó rendelkezéseinél, mindenképpen utalni kell arra a tényre, hogy a Be. szabályi e tekintetben következetesebbek. 3 A Bp. 195. §-a pénzbüntetéssel sújtotta azt a tanút, aki a vallomástételt jogosulatlanul megtagadta, amely napjainkra vesztett szigorúságából, és pénzbüntetés helyett a rendbírságolás lett az irányadó kényszerintézkedés, immáron büntető alaki jogban szabályozott intézményként.

A magam részéről úgy gondolom, hogy a Btk. 277. §-ának hatálybalépése óta a Be. ezen megoldása különösen helytálló, mivel a következetesség, és a differenciálás követelményei így teljes mértékben érvényre juthatnak. Más kérdés az, hogy a rendbírság kiszabhatóságának lehetőségként való szerepeltetése mennyire helytálló, lényegét tekintve azonban a Bp. megoldása e tárgykör vonatkozásában egyértelműen korát meghaladó szellemű. A tanú által okozott költséget illetően, a költségek megfizetése nem lehetőség,4 hanem olyannyira kötelező, hogyha a tanú a következményekre való figyelmezetés után a vallomástételt megtagadta, az okozott költségek megfizetése lehetett kötelezni. A Bp.-ben még szereplő, ám de a hatályos büntetőeljárási és anyagi jogból már kiveszett eskütételt, valamint a vallomás megerősítését jelenleg figyelmen kívül hagyom, már csak azon oknál fogva is, mert Be. vonatkozásában, emellett a kutatás tárgya tekintetében is irrelevánsak. Továbbá kiemelném azt is, hogy a Bp.-ben az említett eljárásjogi kötelezettség megsértése esetén keletkező fizetési kötelezettség kötelezően kiszabandó szankció volt, az elzárás pedig hatóság mérlegelést igénylő kérdés. Jelezném, hogy a hatályos Be. a contrario tartalmazza a rendelkezéseket, és a rendbírságot nem kötelezően kiszabandó kényszerintézkedésként kezeli, az elzárást pedig kapcsán „átváltoztatható rendbírságról” szól. Továbbá azokban az esetekben, melyek nem a szabályszerű büntetőeljárás menetében folynak, e körben gondoljunk csak a tanú idézésre való meg nem jelenésére, vagy a neki törvényben nem biztosított jog alapján történő vallomástétel megtagadására, szükség van olyan cselekmények szankcionálására, melyek a hatóságokkal szembeni engedetlenségre adnak hatékony választ. A Bp. elemzését folytatva, a törvény szigorúságát jelzi az is, hogy a törvény a büntetés kimondásának eredménytelensége esetére is megoldást nyújtott, nem kevesebbel, minthogy „a tanú letartóztatható volt, és az eljárás befejezéséig, illetőleg mindaddig, amíg a vallomásának felesleges volta ki nem derült, fogva tartható volt, melyet azonnal meg kell szüntetni, ha a tanú vallomást tett”.5 A tanú letartóztatása, ha nem is ebben a formában, hanem a szellemiségét tekintve követendő példaként szolgálhat a későbbiekben a rendbírság kiszabásával kapcsolatos szabályok módosítására. A Bp. 195. §-át jellemző szigorúság mellett nem lehet magyarázat nélkül elmenni. Mint ahogyan arról már korábban is szó volt, a vallomás megtagadását és annak jogkövetkezményeit érintő szabályok nem a hatályos büntetőeljárási törvény megoldását tükrözik. A korabeli törvény gyakorlati alkalmazásáról nem állnak rendelkezésre bűnügyi statisztikák, mellyel kapcsolatban felhívnám a figyelmet arra is, hogy a rendbírságolásról, azok számáról, összegéről nincsenek 4 Az okozott költség és ezer koronáig terjedhető (elzárásra átváltoztatható) pénzbüntetés. 5 Bp. 195. §-ának (2) és (3) bekezdései

6 Csikász Brigitta: Rendbírság-anomáliák: intés a védőknek. HVG Hetilap, 2010/25. szám, 32. évfolyam 16–17. old. 7 1951. évi III. törvény 63. § (1) bekezdése.

hogy jelenleg miért büntetik a bíróság előtt a tanúvallomás jogosulatlan megtagadását, holott ha ezt a nyomozati szakban, vagy az ügyész előtt követik el, csak eljárásjogi szankciót lehetőségét rejti magában. Már itt megjegyezném azt, hogy a jelenleg fennálló rendszer nem következetes, és számos ellentmondást tartalmaz. Többek között azt is, hogy ugyan a bírósági előtt biztosított a nyomozati, ügyészi szakban készült jegyzőkönyvek felhasználhatósága, ugyanakkor, ha a vallomástételt a nyomozati szakban, vagy az ügyész előtt tagadja meg jogosulatlanul a tanú, ezekben az esetekben nem áll rendelkezésre jegyzőkönyv. A tanúvallomás megtételére való rábírás egyetlen eszköze a nem kötelező, „kiszabható rendbírság”.8 Ennek legnyilvánvalóbb jeleit leginkább a tárgyaláson lehet látni, „ahol a bíróság általában a nyomozás anyagának a reprodukálásra törekszik, és a vádlottnak ettől eltérő vallomását – ha a nyomozás során tett beismerő vallomását visszavonja, vagy megváltoztatja – nem fogadja el, hanem a korábban tett vallomást tekinti a bizonyítás szempontjából meghatározónak”.9 Ezen gondolatok a tanúk által tett vallomásokról készült jegyzőkönyvek felhasználására is irányadóak lehetnek, abban az esetben, ha a tanú a bírósági szakaszt megelőzően tett vallomást. Ennek jelentőségét nem győzöm hangsúlyozni, mivel ezáltal az említett eljárási szakaszoknak a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása szempontjából vett szerepe a nyomozati vallomások rendelkezésre állása esetén is beigazolódik. A jegyzőkönyvek hiányára való utalás oka sem kevesebb, mint az, hogy a nyomozati és ügyészi szakaszok kulcsszerepét hangsúlyozzam. Továbbá, a már az 1951. évi III. törvény hatályban léte alatt sem volt újszerű probléma az, miszerint a tanú az előzőek fényében továbbra sem tettek vallomást, azt e törvény úgy próbálta meg áthidalni, hogy „ha a pénzbírság kiszabása eredményre nem vezetett, a tanút letartóztatásba lehetett helyezni”. A letartóztatás pedig addig tartott, amíg a tanú kötelességének eleget nem tett, a megtagadás okát nem valószínűsítette, vagy vallomása feleslegessé nem vált”.10 Mégis figyelemmel kell lenni arra a harminc napos korlátra, melyet a törvény állított fel a letartóztatás leghosszabb tartamára. A letartóztatás ismételten a Bp. korábbiakban idézett sorait eleveníti fel, bár nem a korábbi szigorúbb formában, mely koránt sem elvetendő alapgondolat még napjainkban sem, de csak a nyomozati és ügyészi szakaszra vonatkozó szabályok következetessé tételében, figyelemmel a tanúvallomás jogosulatlan megtagadására. Az 1951. évi III. törvény VIII. Fejezete egyebekben a tanúkra és szakértőkre is közvetlen előírásokat tartalmaz e tárgyban.11 Be. 93. § (1) bekezdés Farkas Ákos – Róth Erika: Előadások a büntetőeljárási jog köréből. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2000. 39. old. In: Elek (2008) i. m. 33. old. 10 1951. évi III. törvény 63. § (2) 11 Az 1951. évi III. törvény 163. § (4) bekezdése alapján, azt a tanút, aki a tárgyaláson nem jelenhetik meg és a nyomozás során sem tett vallomást, a bíróság határozatához képest annak egyik tagja vagy megkeresett bíró tárgyaláson kívül hallgathatja ki.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

elérhető statisztikák a mai napig sem.6 Így a teljes és a törvényi szabályozásnak is megfelelő megoldás támpontjául, a rendelkezésre álló korábbi büntetőeljárási tárgyú törvényeket és a jogalkalmazói gyakorlatot, így a rendőrségi, ügyészségi, valamint bírósági gyakorlatokat lehet kutatási alapnak tekinteni. A Bp. indokolásánál is ebből kell kiindulni, ugyanis nyilvánvaló az, hogy a Bp. idején is lehetséges volt az, hogy a Bp. 195. §-ban szereplő rendelkezések ellenére, a tanú nem tett vallomást. Érzékelhető továbbá az is, hogy az általános alapelv, miszerint a tanú megjelenik és vallomást tesz, a gyakorlatban sokszor nem érvényesül, melyet a rendelkezésre álló hatósági jegyzőkönyvek, és ítéletek is bizonyítanak. A Bp. által megalkotott forgatókönyv lehetséges, hogy már akkor sem működött, amely a későbbi törvények által alkalmazott törvényi fordulatoknál is kitűnik. Mindezek ellenére a Bűnvádi Perrendtartás elemzésekor fel lehet fedezni egy olyan szabályozási megoldás érvényesülését, melyet a 2012. évi C. törvényt általában jellemzi, különösen pedig az igazságszolgáltatás elleni deliktumoknál. E párhuzam reális alternatívaként áll előttünk akkor, amikor az eljárás rendjét biztosító kényszerintézkedések működőképes, hatékony és céljait tekintve az új Btk.-t tükröző szabályozását kívánjuk bemutatni. A magam részéről úgy gondolom, hogy az 1951. évi III. törvény tárgyalása is e cél szolgálatában állhat. A második világháború utáni büntetőjog terméke az 1951. évi III. törvény, mely szintén szabályozta azokat a kényszerítő eszközöket, melyeket tanúkkal és szakértőkkel szemben lehetett alkalmazni. Amint arra e törvény 63. §-a is rámutatott, „a tanút vagy szakértőt, ha a vallomástételt, illetőleg a közreműködést és a véleménynyilvánítást az ok előadása nélkül vagy a hatóság határozata ellenére, a következményekre történt figyelmeztetés után megtagadta, az okozott költségek megtérítésére kellett kötelezni, egyben ezer forintig terjedhető pénzbírsággal lehetett sújtani”.7 A törvény megtartja okozott költségek megfizetésének kötelező esetét, míg a pénzbírságra lehetséges szankcióként tekint. Így az okozott költségek mellé a pénzbírság, mint fizetési kötelezettség lép, a pénzbírsággal kapcsolatban pedig csak utalnék a jelenleg hatályos Be.-nek a rendbírsággal kapcsolatos rendelkezéseire. Az idézett törvény fontos újítása az, hogy megjelöli a „hatóságok előtti elkövetést”, mellyel egyben tisztázza Bp. korábbi homályosságát e téren, és ezáltal konkrétan tartalmazza az „elkövetés helyét”. Ez a változás olyan előrelépésként értékelendő, amely a hatályos Be. vonatkozó előírásainak értelmezéséhez is segítséget nyújthat abban a kérdésben, hogy el kell-e egymástól választani a büntetőeljárás nyomozati és ügyészi szakaszait bírósági szakasztól. Az itt megjelenített álláspontom arra a nyugtalanító tényre is reagál,

8 9

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 58

Az 1954. évi V. törvény nehézkessége az 1951. évi III. törvényvonatkozó rendelkezéseit is érintette, többek között a pénzbírság megfizetéséről és egyben a vallomástétel eredménytelenségéről. Az utóbbiaknak főként az előzetes letartóztatás általi kiküszöböléséről szóló részeit, melyet a törvény módosításai következtében nem lehetett alkalmazni.12 A korábbi kényszerítő hatás lehetősége, amely a letartóztatáshoz kapcsolódott, az eljárást lassító törvénnyel végleg megszűnt. A vallomástételek megtételéhez fűződő érdeket tekintve egyértelműen látható az, hogy e módosítás nem a büntetőeljárások eredményességét mozdította elő. A letartóztatás gondolata a jogosulatlan vallomásmegtagadás esetén nem elvetendő, mivel a büntetőeljárás eredményessége érdekében tanúvallomások szükségessége úgy gondolom, hogy vitathatatlan, melyeket a Be. jelenleg hatályos szabályi szerint, még a lehetséges kilátásba helyezhető szankciók tudatában sem feltétlenül tettek, tesznek meg. Az 1954. évi V. törvény 63. §-ának (1) bekezdése alapján „azt a tanút vagy szakértőt, ha a vallomástételt, illetőleg a közreműködést és a véleménynyilvánítást az ok előadása nélkül vagy a hatóság határozata ellenére, a következményekre történt figyelmeztetés után megtagadta, az okozott költségek megtérítésére kellett kötelezni, egyben ezer forintig terjedhető pénzbírsággal lehetett sújtani.” A felhívott törvényhely abból a szempontból bír különös jelentőséggel, hogy a tanú az általa okozott költségek megfizetése volt kötelezhető, ha a vallomástételt jogosulatlanul megtagadta, míg a pénzbírság ugyanúgy alternatív szankcióként szerepelt, mint „a jelenleg hatályos Be. rendelkezései szerint a rendbírság”. A nyomozás során tett tanúvallomásról készült jegyzőkönyv felolvasásának e törvény alapján sem volt akadálya, így azon tanúk vallomásai felhasználhatók voltak, akik anélkül, hogy erre jogosultak lettek volna, nem tettek vallomást a bírósági tárgyaláson.13 Az 1973. évi I. törvény irányadó bekezdése rendkívüli hasonlóságot mutat a Be. 93. § (1) bekezdésének a 2013. július 1-jei módosítás előtti szövegével.14 A 2012. évi C. törvény hatálybalépése miatt a Be. 93. §-a is módosult, mégpedig csak olyannyira, amennyire az új Btk. miatt ez feltétlenül szükséges volt. Ami a kényszerintézkedések tanúval szemben alcím további be12 1954. évi V. törvény 16. § (1) alapján a Bp. 63. §-a (1) bekezdésének 2–4. mondata, valamint 63. §-ának (2) bekezdése hatályát vesztette. (2) A Bp. 63. §-ának (3) és (4) bekezdése helyébe a következő rendelkezések léptek: „(2) Az olyan fellebbezésnek, illetőleg panasznak (136. §), amely a megtagadási okot elvető, valamint a pénzbírságot kimondó határozat ellen irányul, halasztó hatálya van. 13 1954. évi V. törvény 165. § (1) A tárgyaláson fel kell olvasni a tárgyi bizonyítékul szolgáló okiratokat és a terhelt kereseti, illetőleg vagyoni viszonyaira, továbbá büntetett vagy büntetlen előéletére vonatkozó hivatalos értesítést. (2) Fel lehet a tárgyaláson olvasni: a) a terheltnek a nyomozás során tett vallomását, ha a terhelt a tárgyaláson nincs jelen, a tárgyaláson a vallomást megtagadja, vagy a tárgyaláson tett vallomása eltér a nyomozás során tett vallomástól. 14 1973. évi I. törvény 81. § (1) Ha a tanú vagy a szakértő a vallomástételt, illetőleg a közreműködést és a véleménynyilvánítást a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költségek megfizetésére kötelezhető.

kezdéseit, valamint a külön a rendbírságról szóló részeket illeti, azok változatlanok maradtak.15 Az 1973. évi I. törvény 81. § (1) bekezdésének és a Be.-nek a 2012. évi CCXXXII. törvény hatálybalépése előtti formája alapján, a 93. § (1) bekezdésének az összehasonlításakor látható az, hogy a két paragrafus kizárólag abban különbözik, hogy az előbbi törvényhely tartalmazza a véleménynyilvánítás törvényi formuláját. A törvényhelyek vizsgálatából látszik ezen felül az is, hogy lényegüket és megfogalmazásukat is tekintve, a két idézett törvényi szakasz szinte megegyező tartalmú.16 Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az 1973. évi I. törvény a szakértőket is említi, akkor ez esetben a Be. „Szakértői kötelezettség megszegésének következményei” címet viselő, 113. §-ának (1) és (2) bekezdésére kell utalni.17 Az 1973-as törvény összességében fenntartja a rendbírságolás lehetőségét, melyre kétséget kizáróan eljárásjogi alternatívaként tekint. Azt a személyi kört akikkel szemben alkalmazni lehetett a jogintézményt, egyértelműen a vallomástételt jogosulatlanul megtagadó tanúkban, illetőleg szakértőkben lehet megjelölni. Végül, de nem utolsó sorban a történeti ívet az 1998. évi XIX. törvénnyel zárnám, külön fejezetben tárgyalva. Ahogyan arról már szó esett, e törvény ez év júliusát megelőzően más képet mutatott a tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedésekkel kapcsolatban, mint ahogyan a jelenleg hatályos állapota alapján kinéz.

3. Az Be. 93. §-ának dogmatikai elemzése a Btk. hatálybalépése előtti állapota alapján, különös tekintettel a Btk. 277. §-ára A 2012. évi CCXXIII. törvény hatálybalépése előtt, a Be. 93. §-ának (1) bekezdése lényegesen más megoldáson alapult, mint jelenleg. A korábbi változat a publikáció megírásakor hatályos törvénnyel egyezően hangsúlyt fektetett a tanú vallomástételi kötelezettségére. A tanú ez irányú kötelezettségével kapcsolatos 15 2012. évi CCXXIII. törvény 101. § A Be. 93. §-a helyébe a következő rendelkezés lép: „93. § Ha a tanú az eljárási cselekménynél való közreműködést, illetve a nyomozó hatóság vagy az ügyész eljárásában a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető. 16 Vesd össze: Be 93. § (1) bekezdését (Az 1998. évi XIX. törvény 2013. V. 31-én fennálló állapota alapján), 1973. évi I. törvény 81. § (1) bekezdésével. 17 Be. 113. § (1) Ha a szakértő a közreműködést vagy a véleménynyilvánítást a megtagadás következményeire történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető. (2) A szakértőt akkor is rendbírsággal lehet sújtani, ha a szakvélemény előterjesztésével indokolatlanul késlekedik. Ha a szakvélemény előterjesztésével a kirendelt társaság vagy szervezet vezetője által kijelölt szakértő indokolatlanul késlekedik, a rendbírság kiszabásának, illetve az okozott költség megfizetésére kötelezésnek a kirendelt gazdasági társasággal, szakértői intézmén�nyel, szervezettel, vagy szakértői testülettel szemben van helye.

18 Be. 82. § (1) A tanúvallomást megtagadhatja a) a terhelt hozzátartozója, b) az, aki a (4) bekezdés esetét kivéve magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ezzel kapcsolatos kérdésben, akkor is, ha a tanúvallomást az a) pont alapján nem tagadta meg, c) a 81. § (2) bekezdésében foglalt titoktartási kötelezettség esetét ide nem értve – az, aki a foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva titoktartásra köteles, ha a tanúvallomással a titoktartási kötelezettségét megsértené, kivéve, ha ez alól a külön jogszabály szerint jogosult felmentette, vagy külön jogszabály szerint a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megkeresésére a titoktartási kötelezettség alá eső adat továbbítása a felmentésre jogosult számára kötelező, d ) a médiatartalom-szolgáltató, valamint a vele munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban álló személy, ha a tanúvallomásával a számára a médiatartalom-szolgáltatói tevékenységgel összefüggésben információt átadó személy kilétét felfedné, az ezzel kapcsolatos kérdésben, kivéve, ha a bíróság az információt átadó személy kilétének felfedésére kötelezte. 19 Bánáti János – Belovics Ervin – Csák Zsolt – Sinku Pál – Tóth Mihály – Varga Zoltán: Büntetőeljárási jog. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2009. 130. old.

tóak meg, amely az intézmény természetéből is ered, tudniillik a tanú köteles e magatartások tanúsítására és e magatartásnak megfelelő vallomás megtételére. Így akkor, ha e kötelezettségének nem tesz eleget, azaz mulaszt, akkor a Be. 93. §-ában meghatározottak alkalmazásra van mód. A tanú ezen mulasztását csak akkor lehet a Be. 93. §-a szerint értelmezi, ha a kötelezettség megszegésének jogkövetkezményeire előzetesen figyelmeztetve lett, mellyel utalnék a hatóságot érintő Be. 85. § (3) bekezdésében található rendelkezésekre. Ezek után minden nem jogszabályi indokra alapított tanúvallomás megtagadása jogosulatlan lesz, mivel a megtagadás oka alaptalan. Itt kell kitérni arra a gyakran tanúktól származó és sokszor alapos félelemre, mely szerint a tanú azért nem tesz vallomást, mert erre méltányolható ok motiválta, ezért ennek megfelelően a kényszerintézkedés alkalmazása vele szemben megfontolás tárgyává tehető.20 Az optimális egyértelműen a Bócz Endre által megfogalmazott eset lenne, mégpedig, hogy a kihallgatott személy mindazt elmondja, amit a nyomozási kihallgatási jegyzőkönyve tartalmaz.21 Az általam vizsgált esetek többségében ez mégsem így történt és e körben figyelemmel kell lenni a korábban alaki jogban szabályozott tanúvallomások jogosulatlan megtagadásához kapcsolódó joggyakorlatra. Neuherz Pál a tanú által tanúsított magatartásokat elsősorban a saját tudatos választásuk alapján kategorizálja, elsőként a sértettre vonatkoztatva, így létezik olyan, aki igazat mond, nem mond igazat, fenyegetett helyzetben van, szégyenkezik, fél a retorziótól, illetőleg nem kíván feljelentést tenni.22 A tanúra ugyanezek a tulajdonságok vonatkoznak kiegészülve továbbiakkal, mint, hogy elfogult, megvesztegették, nem vagy csak részben emlékezik, nem akar tanúskodni, vagy nem akarja, hogy a neve a tanúk között szerepeljen.23 Az utóbbiakon túlmenően utalnék azokra az esetekre is, amikor a tanút megfenyegetik, vagy esetlegesen más körülmények okán nem tesz vallomást. Elek Balázs ezzel kapcsolatban megjegyezte azt is, hogy „az befolyásolható, akinek az akaratára, állásfoglalására, érzelmeire kön�nyen lehet hatni”,24 a befolyásolás leggyakoribb formájaként pedig e szerző is a fenyegetést és a kényszert jelöli meg,25 illetőleg a fenyegetéssel kiváltott félelmet, mellyel a tanúvallomások jogosulatlan megtagadása esetén számolni lehet. Jelezném azt is, hogy ha a tanút a vallomás megtételére erőszakkal vagy fenyegetéssel bírják rá, úgy a kényszerítés hatósági eljárásban bűn2 0 Feleky István – Holé Katalin – Kadlót Erzsébet – Kardos Sándor: A Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény magyarázata. II. kötet, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 1998. 332. old. 21 Bócz Endre: A Be. újabb novellája elé. Magyar Jog, 2005/12. sz. 712–722. old. In: Elek (2008) i. m. 206. old. 2 2 Neuherz Pál: A sértett, a tanú és a gyanúsított kihallgatásának gyakorlati kérdései. Belügyi Szemle, 1997/9. szám, Budapest, 108–113. old. In: Elek (2008) i. m. 35. old. 2 3 Uo. 2 4 Juhász József – Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós (szerk.): Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. 101. old. In: Elek (2008) i. m. 54. old. 2 5 Elek (2008) i. m. 85. old.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

előbbi megállapítások a Btk. 277. §-ában található deliktum vonatkozásában is irányadóak. Ellenben ha a tanú a Be. 93. §-a szerinti vallomástételi, illetőleg eljárási cselekményeknél való közreműködési kötelezettségének nem tett eleget, „azaz anélkül, hogy erre jogosult lett volna,18 megtagadta vallomástételt vagy a büntetőeljárásban való közreműködést, rendbírsággal lehetett sújtani és az okozott költség megfizetésére kötelezni”. A tanút terhelő ez irányú kötelezettségek kikényszerítése céljából, a büntetőeljárásról szóló törvény kényszerintézkedések alkalmazását tette lehetővé. A vallomástételi kötelezettség az általános tanúfogalomból kiindulva azt jelenti, hogy akit tanúként hallgatnak ki, ha e törvény kivételt nem tesz, köteles vallomást tenni. Ez utóbbi komoly, egyértelmű és a rendbírság tekintetében ki is kényszeríthető kötelezettséget keletkeztet, melynek megfelelően, ha a tanú vallomástételének nincsen a Be. 81–82. §-ok szerint fennálló akadálya, a vallomástételt továbbiakban nem tagadhatja meg, és köteles a hatóságok, ideértve az a nyomozóhatóságok, és az ügyész eljárásában feltett valamennyi kérdésre válaszolni. Köteles továbbá minden az üggyel kapcsolatos információt az eddigiekben tárgyalt feltételek alapján a „hatóságokkal” közölni, amely az ügy szempontjából jelentős tényeket tartalmazhat. E ponton azon nézetemet fejteném ki a témával kapcsolatban, hogy nem kizárt az, hogy a tanú a következményekre való figyelmezetés után is megtagadja a vallomástételt, de ekkor a bíró vagy, ügyész rendbírságot szabhat ki vele szemben. A tanú eljárási cselekményeken való közreműködési kötelezettségének jogosulatlan megtagadását jelenti az, ha nem működik közre a bizonyítási eljárásban, vagy közreműködik ugyan, de a nála lévő bizonyítási eszközt felszólításra nem adja át, illetőleg nem veti alá magát a hatóság által elrendelt szakértői vizsgálatnak, amely során a nála lévő tárgyi bizonyítási eszközök átadását önként nem teszi lehetővé. Ezen kötelezettségek a bizonyítandó tények vonatkozásában teljes körűek a tanú megjelenési kötelezettségével egyetemben.19 Az utóbb elemzett kötelezettségszegések egyedül mulasztással valósítha-

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 60

cselekményt kell megállapítani a fenyegető részére.26 A „törvényes jogait ne gyakorolja, vagy a kötelezettségeit ne teljesítse” törvényi tényállási elem egyben utal arra is, hogy aki mást büntetőügyben arra bír rá, hogy a tanúvallomást tagadja meg, holott ez utóbbi arra nem volna jogosult, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Mindezeken túl a Btk. 278. §-ban szabályozott bűncselekmény rendszertani helye is kiemelendő. Álláspontom szerint a tanú befolyásolását nem lehet teljes egészében elválasztani a tanúvallomás megtagadásától, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy az előbbi témakör jogirodalmának csak egy kis szelete a releváns bűncselekmény. A befolyásolás esetleges fennállását a tanúvallomás megtagadásának vizsgálatakor a jelenleg fennálló gyakorlatot jellemző precizitás mentén, még inkább a befolyásolás kételye mentén vizsgálnám. A tanúvallomás jogosulatlan megtagadása esetén mégsem lehet adottnak venni a befolyásoltság tényét, mert más körülmény is rávihette a tanút arra, hogy ne tegyen vallomást. Ezen tények vizsgálata tehát nagy körültekintést igényel a bírótól, mivel a magatartás tanúsítása már deliktum, ha azt bíróság előtt követik el. Ezt a kötelességet a Btk. 277. §-ánál is megfelelően érzékelteti az, hogy „a bíró potenciálisan mindent tud ugyan, de nem győz mindennek maga utánajárni”.27 A rendbírság kiszabására csak törvényben meghatározott esetekben kerülhet sor, mely kitétel a Be. 93. §-ára is vonatkozik, ami miatt az eljárási kötelezettségek megszegése miatt ezer forinttól kétszázezer forintig, különösen súlyos vagy ismételt esetben ötszázezer forintig terjedő rendbírság szabható ki, melyről a bíróság, és az ügyész határoz.28 A rendbírság összegének megállapításánál az említett hatóságok figyelembe veszik a kiszabására okot adó mulasztás súlyát és az ezáltal okozott költségeket. Az okozott költségnél pedig például a sértett képviselőjének vagy a védőnek a készkiadását, illetve azt, hogy emiatt további bizonyítékok felderítése felől kellett intézkedni. Az sem mellőzhető, hogy a deliktum következtében az el nem végezhető bizonyítási cselekmények is költséggel járhatnak, mivel ezekre a mulasztás miatt nem kerülhetett sor.29 A hatóságok ez irányú határozata ellen bejelentett jogorvoslatnak halasztó hatálya van, valamint a tanú az általa okozott költség megfizetésére is kötelezhető. Ezen anyagi jogi joghátrányok kizárólag a terhelt anyagi helyzetét érintik, szabadságelvonó szankciókat nem lehet kilátásba helyezni. E körben elengedhetetlen jelezi azt, hogy a Be. 93. §-a a hatóság kezében csak jog, és nem kötelezettség, melynek a későbbiekben is nyomatékot adnék, 2 6 Kónya István (szerk.): Magyar Büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2013. 277. § 27 Kardos Sándor: A szakértő és az eljárás többi szereplője. In: Az orvosszakértő a büntetőeljárásban. Debreceni Egyetem Állam és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszék, Debrecen, 2012. 35–43. old. 2 8 Be. 161. § (1) bekezdés. 2 9 Belegi József – Berkes György (szerk.): Büntető eljárásjog. Kommentár a gyakorlat számára. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2013. 93. §

ugyanis a törvény a rendbírság kiszabására alkalmazási lehetőséget nyújt, nem pedig kötelezi erre a hatóságokat. A korábban említett vallomástételi kötelezettség megszegését pedig el kell választani az igazmondási kötelezettség nem teljesítésétől, mert ez esetben a tanú nem a Be. 93. §-a szerinti alakzatot, hanem a Btk. 272. §-ában meghatározott hamis tanúzást valósítja meg, azáltal, hogy a bíróság vagy más hatóság előtt az ügy lényeges körülményére tesz valótlan vallomást, vagy a valót elhallgatja. Ennek megfelelően, ha a tanú a hamis tanúzás törvényi tényállásába illő magatartást tanúsít, vele szemben nem kényszerintézkedés, hanem büntetőjogi felelősségének megállapítása esetén szabadságvesztés szabható ki. A szembesítések, továbbá az észrevételek és kérdések feltevése miatt a tanú jelenléte válhat szükségessé a büntetőeljárásban. Ezekben az esetekben a tanúnak az idő előtti, engedély nélküli eltávozása megalapozhatja a Be. 93. §-ában található kényszerintézkedés alkalmazását, mégis ez az eshetőség nem tartozik a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának szorosan vett témaköréhez. A tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedésekről nyújtani kívánt átfogó elemzés azonban megkívánja azt is, hogy erről is szó essen.

4. A büntetőeljárás nyomozati, ügyészi és bírósági szakaszainak elhatárolása Az előzőekben felvetett problémák után, a büntetőeljárás nyomozati, ügyészi és bírósági szakaszainak elhatárolási nehézségeire és szükségszerűségére szükséges kitérni. Az új Btk. hatálybalépésével ezen koránt sem alapvetések lefektetése is jelentőséggel bír, már csak azon oknál fogva is, hogy a két jogintézmény egymáshoz viszonyított kapcsolata a 277. § vonatkozásában nem egységes. A következőkben a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása témakörében maradva, az elkövetés helyével kapcsolatos nézeteimet ismertetném. A Btk. 277. §-a a bíróság előtti elkövetésről szól, mely azt a kérdést veti fel, hogy a bűncselekmény egyetlen eljárási szakra történő szorítása mire vezethető vissza. A büntetőeljárás két elemzett szakasza között nem lehet olyan érvek mentén különbséget tenni, mint a sorrendiség vagy a bíróság ítélkező funkciója. A nyomozati szakban megvalósított tanú általi jogosulatlan vallomásmegtagadás ugyanolyan jelentőséggel bír, mintha azt a bíróság előtt követnék el, ugyanis többek között a nyomozati szakban tett tanúvallomásra van szükség ahhoz, hogy a bírósági szakban egyáltalában meg lehessen tagadni a vallomástételt. Az elkövetési magatartás és a jogosulatlanság kritériumait illetően, a különbségtétel nem magyarázható meg kielégítően a törvényszövegekből sem. A Btk. 277. §-ba foglalt elkövetési magatartás, mint eljárásjogi szankcióval sújtandó magatartás a nyomo-

5. Az új Btk. és a Be. vonatkozó rendelkezései között fennálló disszonancia Úgy gondolom, hogy az anyagi és az eljárásjogi rendelkezés kapcsolatából következően azt a megállapí3 0 Elek Balázs: A tanúvallomások befolyásolásának megakadályozása a gazdasági büntetőperekben. In: Mészáros Bence (szerk.): A tanú védelmének elméleti és gyakorlati kérdései [Theoretical and pragmatical questions about witness protection.] PTE ÁJK Gazdasági Büntetőjogi Kutatóintézet Pécs, 2009. 52. old.

tást lehet tenni, hogy a nyomozással és az ügyészi szakasszal kapcsolatos aggályaimra is figyelemmel, valamint a bűncselekmény megalkotásával elérni kívánt célt elismerve, a Btk. és a Be. e magatartás kapcsán nem alkot koherens rendszert. Véleményem szerint az, hogy egy adott ország szabályozásában a büntető anyagi és eljárási szabályok összhangban legyenek, alapvető jogállami követelmény. Az Btk. 277. §-a alapján, ha a tanú a bíróság előtt a következményekre való figyelmeztetve ellenére nem tesz vallomást, azt jogosulatlan módon megtagadja, holott arra köteles lenne, vétséget követ el, és elzárással büntetendő.31 A törvény e bűncselekmény összes tényállási elemének megvalósulása esetén teszi lehetővé a legenyhébb, ám de szabadságelvonó szankció kiszabását is az elkövetővel (tanúval) szemben. A korábban hatályos büntető eljárásjogi törvény alapján, ugyanennek a magatartásnak a tanúsítása esetén a hatóság csak a rendbírság eszközével élhetett. A Be.-nek a 2012. évi CCXXIII. törvény hatálybalépése előtti rendszerének részbeni felváltására született meg az új Btk. koncepciójában érvényesített deliktum, miszerint az ilyen magatartást tanúsító személyekkel szemben az elzárás, mint rövid tartamú szabadságelvonó szankció lehet célravezető. A korábban eljárásjogi szankcióval fenyegetett intézmény kriminalizálása következtében bíróság előtti elkövetés olyannyira elválik a Be.-ben szabályozott nyomozóhatóság vagy ügyész eljárásában tanúsított jogosulatlan vallomásmegtagadástól, hogy a két törvény közötti kölcsönhatás e részben megbomlik. A szabályozás fragmentáltságáról nem is szólva, az új deliktum bevezetése szükségszerűen maga után kell, hogy vonja a Be. 93. §-ának szigorítást is. A jogalkotó e tényállási elem kapcsán érvényesíteni kívánt célkitűzésének feltételezésére szolgáljon az, hogyha e koncepció maradéktalanul érvényesül a Btk. 277. §-ában található deliktum tekintetében, a következetesség jegyében a nyomozati és ügyészi szakaszokban tanúsított mulasztások sem maradhatnak jelenleg hatályos formájukban. Már csak azon oknál fogva sem, hogy tekintettel kell lenni a büntetőeljárás utóbb említett szakaszainak kiemelt jelentőségére. A Btk. által közvetített célkitűzést alapul véve kísérlem meg megfogalmazni azokat az indokokat, melyek a Be. módosítását támasztják alá.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

zóhatóság előtt ugyancsak elkövethető. Ezenfelül, ahogyan már említettem, a bírósági szakban csak akkor szerepelhet tanúként egy személy, ha tesz vallomást, és így a nyomozati szakban tett tanúvallomás vagy annak megtagadásának kiemelt jelentőségét azt hiszem, hogy nem kell tovább bizonyítanom. Az előzőek gyakorlati következménye az, hogy a tanút a tárgyalásra meg sem lehet idézni. Továbbá az is lehetséges az, hogy a tanú nem tesz vallomást, illetőleg a tanú a bíróságra nem idézhető. A tanúvallomások felhasználhatóságára közvetlen módon még így sem biztosítható, de alátámasztja a nyomozati és ügyészi szakaszokban tett vallomások fontosságát, és azt, hogy már a nyomozati, ügyészi szakban is szigorúbb szabályok alkalmazására lenne szükség. Mondhatom ezt azért is, mivel a közelmúltban hatályba lépő Btk. megoldását tiszteletben tartva, a Btk. megjelenésével összefüggő más jogszabályok módosítása e körben koránt sem indifferens. Ha a tanú a nyomozóhatóság vagy ügyész előtt a vallomástételt a következményekre való figyelmezetés után jogosulatlanul megtagadja, az ügyész „többszöri figyelmeztetés” után, rendbírságot szabhat ki vele szemben. A tanú gyakran nem is érti azt, amiről kérdezik, különösen egy gazdasági bűncselekmény kapcsán,30 amely még a bírótól is nagy körültekintést igényel. A nyomozás során „tanúsított” mulasztásos cselekménynek legalább ugyanolyan akadályozó szerepük van, mint a bizonyítás rendes menetének akadályozása során. A bíróság ítélkező funkciója sem szolgálhat érvként a bírósági szakban elkövetett mulasztás cselekmény kiemelésére, a bűncselekményt nem azon a tárgyaláson, és nem azonnal fogja elbírálni a bíróság, tehát a perökonómiai szempontok e körben nem bírnak relevanciával. A bíróság ítélkező funkciója abból a szempontból vizsgálva, hogy a rendbírság kiszabásáról az ügyész és a bíróság, dönt, továbbá az, hogy a rendbírság elzárásra történő átváltoztatásáról szóló döntés meghozatala is többek között e szervek kompetenciájába tartozik, már nem mellőzhető. Ez utóbbi mégsem szolgálhat ultima ratio érvül a deliktum bevezetéséhez. A következő alfejezetben a problematika magyarázatát igyekszem megadni, mintegy kommentárszerűen.

5.1. A bűncselekmény elkövetési magatartásának sajátosságai, bevezetésének indokai A 2012. évi C. törvény 277. §-ához fűzött hivatalos indokolás determináló jelentőségű rendelkezéseket tartalmaz abból a szempontból, hogy a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása bűncselekménnyel, a Be. 93. §-a szerinti rendbírság kiszabásának lehetősége 31 Btk. 277. § A tanú, aki büntetőügyben a bíróság előtti vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, vétség miatt elzárással büntetendő.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 62

nem szűnik meg végleg. Az törvénynek az e szakaszához fűzött hivatalos indoklás szövege alapján abban „abban az esetben, ha a tanú a büntetőeljárás során az eljárási cselekményen való részvételt, vagy a nyomozó hatóság, illetve az ügyész előtti vallomástételt tagadja meg jogosulatlanul, az nem tartozik e tényállás minősítése alá, azt a Be. 93. §-a alapján az ügyész a tanúval szembeni rendbírság kiszabásával, és a tanú költségek megtérítésére való kötelezésével szankcionálhatja.” A 2012. évi C. törvény a bűncselekmény elkövetési magatartásaként, a tanúnak a bíróság előtti vallomástételnek a következményekre történt figyelmeztetés utáni jogosulatlan megtagadását jelöli meg. Amint, ahogyan arra már a korábbiakban is rámutattam, a bűncselekmény tiszta mulasztásos és kizárólag a mulasztással történő elkövetés lehetséges, mivel a törvényi tényállás nélkülözi az eredményt. Ennek folytán a deliktum kísérletét is kizárnám, ezáltal a vallomás megtagadásának tényével a bűncselekmény befejezetté válik. A deliktum megállapíthatóságának feltétele ezen kívül az is, hogy az büntetőügyben történjék, tehát a Be.-ben meghatározottak alapján folyamatban lévő eljárásról legyen szó. Az egyéb „hatósági eljárásokban” elkövetett tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának esteire, a Be.ben szabályozott rendbírság, mint kényszerintézkedés kiszabása az irányadó, a Be. 161. §-ában foglalt lehetőség figyelembevételével. Az előbbiekből adódóan, a tényállásszerűség további ismérve már nem a hatóság előtti, hanem csak a bíróság előtti vallomástétel megtagadása lesz. Ennek alapján, ha a tanú az ügyész előtti vallomástételt jogosulatlan módon megtagadja, cselekménye nem a 2012. évi C. törvény 277. §-a szerinti deliktumot alapozza meg, hanem vele szemben a Be. 93. §-ában meghatározott eljárásjogi kényszerintézkedések vehetők igénybe. Ezt a megoldást támasztja alá a Javaslat is a 277. §-hoz fűzött indokolása is. Ahogyan a példaként felhozott eshetőségből, valamint a Javaslat indokolásából is kitűnik, ugyanazon cselekmény megítélése más lesz attól függően, hogy az elkövetési helyként a bíróság, vagy más hatóság szerepel. A leírtak kitűnően alkalmasak arra, hogy a Be.ben szabályozott kényszerintézkedést, és az újonnan bevezetni kívánt bűncselekményt végleg el lehessen egymástól határolni. Nem kétséges ugyanis az, hogy itt egy anyagi és egy eljárásjogi intézményről van szó, melyek az elkövetés helye szerint különböztethetőek meg. A büntetőeljárás egyéb szakaszinak kiemelt szerepe miatt a kapcsolat megteremtése a két törvény között e helyen szinte elengedhetetlen, melyet a következőkben több oldalról is bizonyítani kívánok. A jogintézmény bevezetésének indokai bírósági gyakorlat tükrében már ebben a részben is előrevetítve, ös�szefoglalva a következők lehettek: – a büntetőeljárás bírósági szakaszában nagyobb az elrettentő hatás a jogosulatlan tanúvallomás megtagadása tekintetében, ha azt bűncselekményi szintre emelik (e tényállítást már e helyen is megcáfolom)

– a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása, és az ezzel járó következmények tárgyában való eljárási munkateher, már az eredetileg is elhúzódó büntetőeljárások időtartamát negatívan befolyásolja, ha azt bíróság előtt követik el. A felsorakoztatott érvekben foglaltak véleményem szerint éppúgy érvényesek a bírósági tárgyalást megelőző büntetőeljárási szakaszokra, mint az előbbire. E vonatkozásban, ha a tanú a bíróság előtt a következményekre kellően figyelmeztetve lett,32 és annak tudatában nem tesz vallomást, hogy erre egyébként köteles, vele szemben a 277. §-ban kilátásba helyezett joghátrány, még visszatartó hatás elérése szempontjából is eredménytelen lehet. A tanú ezekben az esetekben valószínűleg alaposabban meggondolja majd, hogy „késlekedik-e” a tanúvallomásával, ha vele szemben a legsúlyosabb szabadságelvonó elzárásbüntetés is kiszabható. Amikor azonban a tanú ez irányú kötelezettségét nem teljesíti, figyelmeztetni kell az erre az esetre előírt szankciókra. Mindez azt jelenti, hogy tanút csak akkor lehet eljárásjogi szankcióval sújtani, ha következményekre való figyelmeztetés ellenére sem teljesíti a törvényben előírt eljárási kötelezettségét. Az előbbiek a Btk. 277. §-ában található deliktumra is igazak. A Be. 85. §-a visszautalást tartalmaz a tanúvallomás megtételének akadályaira, ugyanis a hatóságra vizsgálati és figyelmeztetési kötelezettség hárul, mely a tanúvallomáshoz kapcsolódó kioktatásra is kiterjed.33 E helyen Elek Balázs jogalkalmazásban szerzett tapasztalataira különösen hivatkozni kell. Az ítélőtáblai tanácselnöki bíró szerint, [...] akkor jár el helyesen a bíró, ha a végső döntésig, sőt az esetleges perújítási eljárásban is a kétely és nem a csalhatatlanság tudata él benne, továbbá a hiteles vallomás megszerzésesére csak törekedni lehet, ugyanakkor úgy gondolja, hogy a tévedés teljes kizárása a személyi jellegű bizonyítékoknál nem lehetséges, mert az ezt garantáló módszer nem mindig létezik […].34 A magam részéről az ilyen módszerek kidolgozását a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása deliktum eseteire is kiterjeszteném. A tanúvallomás jogosulatlan megtagadásához kapcsolódó büntetőjogi joggyakorlat híján, már közvetlenül a bűncselekmény beiktatása után érdemes a büntető eljárásjogból származó jogalkalmazásbeli problémákat átgondolni. A cél ugyanis még mindig ugyanaz, hogy igaz vallomások szülessenek, és egyáltalában legyenek ilyen tanúvallomások. A tanúvallomások megtételéhez tehát ebből a szempontból is fontos anyagi és alaki érdekek fűződnek. A tanúvallomás megtagadása önmagában nem bűncselekmény, de ha ez a Be.-ben szabályozott vallomás megtagadási okokra való hivatkozással történik jogo32 Be. 82. § (2) A tanút a kihallgatása elején a mentességi okokra és a jogaira figyelmeztetni kell. A figyelmeztetést, valamint a tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz jegyzőkönyvezésének elmaradása esetén a tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe. 33 Be. 85. § (3) bekezdése. 3 4 Elek (2008) i. m. 122. old.

5.2. A tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedések és a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása deliktum összehasonlítása A nyomozati, ügyészi, és a bíróság szakaszok ilyenfajta szétválasztása mélyreható magyarázatot kíván, mivel a 2012. évi C. törvény indokolása nem ad konkrét választ a kérdésekre, a Be. további módosításai szempontjából kiemelkedő jelentősége lehet a jelenleg hatályos rendelkezések kritikájának. Elsőként azzal kell foglalkozni, hogy ha a tanú nyomozati, illetőleg ügyész szakaszban tagadja meg jogosulatlan módon a vallomástételt, akkor a hatóságoknak milyen eljárási eszközök állnak rendelkezésükre. Abban az esetben, ha a tanú arra a kérdésre, hogy kíván-e élni a vallomás megtagadás jogával igenlően válaszol, a hatóságoknak vizsgálniuk kell a megtagadás jogosságát. Ha a megtagadás a Be. 82. § (1) bekezdésének valamely pontja alapján történik a jogosulatlanság egyértel35 http://www.parlament.hu/irom39/06958/06958.pdf T/6958. számú törvényjavaslat a Büntető Törvénykönyvről 277. §-hoz fűzött indokolása [letöltés dátuma: 2013. 01. 29.].

műen kizárt. Amennyiben tanú jogszerűen – ami azt jelenti, hogy arra Be. 82. § (1) bekezdésének valamely pontja alapján – hivatkozik a törvényben meghatározott okok valamelyikére, az okok jogszerűnek bizonyulása esetén, a tanú erre irányuló „kérelmét” el kell fogadni. Mint ismeretes, ezek után a tanúvallomás megtételére nem kötelezhető. Ennek menete úgy alakul, hogy nyomozó hatóság vagy ügyész megidézi az adott személyt, és felhívja, hogy a nyomozó hatóságnál jelenjen meg tanúvallomás megtétele céljából, ugyanis akit tanúként megidéztek, ha e törvény kivételt nem tesz, köteles megjelenni és vallomást tenni. Az előbbiekből adóadóan a következően el kell választani a tanút terhelő megjelenési, és vallomástételi kötelezettséget. Mivel az új Btk. 277. §-a kizárólag a vallomástételi kötelezettség megsértését emelte bűncselekményi szintre, ezért e helyen a Be. 93. §-ában a megjelenési kötelezettséget érintő kényszerintézkedésekre nem térek ki részletesen.36 Azt e ponton még is csak jelezném, hogy gyakran már a megjelenéssel összefüggésben is nehézségek adódnak, mert például a tanú idézésre nem jelenik meg.37 Ha ezen írás a tanú vallomástételének jogosulatlan megtagadásának szabályozását tisztázza, a végső megoldás indokolását már részben adottnak lehet tekinteni. A vallomástételi kötelezettségről szólva, a tanú a hatóság előtt általánosságban is hivatkozhat a tanúvallomás megtagadásának törvényben meghatározott valamely jogszerű indokára, tehát nem kell a törvény pontos rendelkezését szó szerint idéznie. Amint azt már korábban jeleztem, ha a nyomozóhatóság, ügyészség elfogadja a felhozott indokot, akkor a továbbiakban a tanú nem fog a büntetőeljárásban szerepelni. Egyebekben a tanú azokra a kérdésekre, melyek a hatóság számára a mentesség fennállásának megítéléséhez mutatkoznak szükségesek köteles válaszolni, melyről azonban külön jogforrás is rendelkezik.38 Ez utóbbi szabályt a 21/2006. (IX. 11.) IRM rendelet 13. §-a iktatta be a a 23/2003. (VI. 24.) BM–IM együttes rendelet (a továbbiakban: 23/2003. BM–IM) 18. §-ába. E szerint, „ha a tanú a Be. 82. §-a (1) bekezdésének b) pontjára hivatkozással tagadja meg a vallomástételt – az általa, illetőleg hozzátartozója által elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatban, – hozzá további kérdések nem intézhetők”.39 A nyomozóhatóság vagy ügyész akkor, ha a tanú mentességre történő hivatkozását elfogadja, e döntését határozatba foglalja. A döntés meghozatalának határozati formában történő meghozatalára, a szintén a 23/2003. BM– 3 6 Be. 93. § Ha a tanú a vallomástételt, illetőleg az eljárási cselekménynél való közreműködést a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető. 37 Ugyan nem a bírósági szakaszról van jelenleg szó, de azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a probléma a bírósági szakaszban is gyakran előjön. 3 8 A belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM–IM együttes rendelet 18. § (1) bekezdése. 39 23/2003. BM–IM 18. § (1) bekezdése.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

sulatlanul, vagyis nem a Be. 82. §-ának (1) bekezdésben meghatározott előbbi okok miatt nem tesz vallomást a tanú, cselekménye nem lehet jogszerű. A tanúvallomás megtagadása különben akkor minősül jogosulatlannak, ha az nem a Be. 82. § (1) bekezdésében – figyelemmel a Be. 82. §-ának (4) bekezdésére – foglaltak alapján történik.35 A jogszerűtlenség feltétele következésképpen a jogszerűség hiánya, avagy az említett bekezdésben meghatározott okok mindegyikének kizártsága. Ha a tanú jogszerűen hivatkozik a Be. említett 82. §-ára, nem köteles vallomást tenni, ellenben ha ezt jogszerűtlenül teszi bíróság előtt, vele szemben vétség megállapítása és elzárás kiszabása lehet célravezető. A szándék vizsgálatakor a megtagadás jogi természetéből kell kiindulni, nevezetesen e magatartás egyértelműen feltételezi az elkövető erre irányuló akaratát. Az elkövető ekkor tisztában van a bíróság azon szándékával, miszerint a büntetőügy szempontjából tanúnkénti meghallgatása mutatkozik szükségesnek, és az ott elhangzott következményekre való figyelmezetés után tagadja meg jogosulatlan módon a vallomástételt. Az előbbiek a nyomozóhatóságok, valamint az ügyész előtt tett tanúvallomások megtagadására is irányadóak. A lehetséges indokok felvázolása után, azonnal cáfolatukat fogalmaznám meg, mégpedig a következőképpen: a nyomozóhatóságok és ügyészség előtt is ugyanazt a magatartást tanúsítják, ezért az elrettentő hatás még hatékonyabb lehet, ha azt a már a büntetőeljárás korábbi szakaszában is érvényesítik. Több esetben az utóbb említett eljárási szakaszokban elkövetett tanú általi jogosulatlan vallomás megtagadások még inkább a büntetőeljárás eredményessége és befejezése ellen hatnak.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám 64

IM 18. § (2) bekezdése tartalmaz előírást. A tanúra nézve kedvezőtlen esetben, amikor az ügyész törvény alapján nem fogadja el a mentességi okra történő hivatkozását, az erről szóló határozat ellen a tanúnak lehetősége van az elutasító, a törvény megfogalmazása szerint helyt nem adó határozat ellen panasszal élni. A panasz elbírálását több irányból is meg lehet közelíteni. A panasz elbírálásáig tudniillik a tanú nem hallgatható ki. E garanciális szabály azt hordozza magában, hogy a tanú megtagadásra vonatkozó hivatkozása nem nyert elismerést, kihallgatható sem lesz, és a nyomozóhatóság, vagy ügyészség a halasztó hatályú jogorvoslata miatt a tanúbizonyítás tekintetében hátrányos helyzetbe kerül. Az elemzett negatív következménnyel szemben, a nyomozó hatóság vagy ügyészség, ha az ügyész nyomozóhatósági feladatokat is ellát, elméletileg tehetetlen, ugyanis amíg a nyomozóhatóság esetén az ügyészség, ügyészség esetén a felettes ügyész nem bírálja el a jogorvoslati kérelmet, tanút nem lehet újból beidézni. Mivel ez a törvényi rendelkezés rendkívül hátrányos pozícióba helyezi a nyomozóhatóságokat és az ügyészségeket, ezért egy olyan megoldás, amely az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben sokszor kényszerű is, a kivétel lehetőségét erősítik. Ennek lényege az, hogy a határozatot hozó szerv saját hatáskörben helyt adhat a saját szerv által meghozott határozatának, ezáltal elkerülhető lesz az, hogy a tanút csak indokolatlan időveszteséggel lehessen beidézni. Nyilvánvaló mégis az, hogy mivel a saját körben helyt adó határozat okán tanú idézése lehetővé vált, őt újból meg lehet hallgatni, amely nem jelenti azt, hogy tanú ez esetben vallomást is tesz. Az sem zárható ki teljes bizonyossággal, hogy a tanú ekkor egyet ért a kizáró okot elutasításával, ahogyan az sem bizonyos, hogy ekkor már nem tagadja meg a vallomástételt. A fentiek, valamint a Be. 93. §-a alapján is ez esetben célszerű „a tanút kényszerintézkedéssel a vallomás megtételére bírni”, ami a felvázolt eljárási sorrend legvégén, és csak is akkor szabható ki. Ennek a hatályos Be.-ben meghatározott egyetlen lehetséges eszköze a rendbírság, annak meg nem fizetése estén a rendbírság összegének megfelelő elzárás. A kérdés mégis az, hogy a Be.-nek a rendbírsággal kapcsolatos „kiszabható” törvényi formulája, ugyanazon jogpolitikai célkitűzést tükrözi-e, mint az új Btk. az igazságszolgáltatás rendje elleni bűncselekmények tekintetében. A kérdést már annak feltevésekor, is nemlegesen válaszoltam meg. Valamint még ez előzőnél is fontosabb az, hogy a rendbírságolás gyakorlatbeli alkalmazhatóságánál, ténylegesen is kizárólag „alkalmazhatóságról” lehet beszélni, és nem alkalmazásról. Amint látható volt, a Btk. célkitűzése mentén elindulva, a nyomozó hatóság, vagy az ügyész eljárása kapcsán több választási lehetőséget is fel lehet vázolni abból adódóan, ahogyan a Be. 93. §-a a tanúvallomás jogosulatlan megtagadását szabályozza, különös figyelmet fordítva a rendbírság kiszabhatóságára. Lényegében a tanú meg is tagadhatja vallomástételt

és a fentiek alapján azt jogosulatlan módon teszi, a hatóság még mindig dönthet úgy, hogy nem sújtja rendbírsággal. Ha a körülmények mérlegelése folytán mégis úgy dönt, hogy kiszabja a rendbírságot, a tanú köteles azt megfizetni. Annak ellenére viszont, hogy rendelkezésre áll egy rendbírságot kiszabó határozat, koránt sem biztos, hogy azt a tanú meg is fizeti. A rendbírság behajthatósága tehát már e ponton nehézségekbe ütközik, ha pedig befizetné az összeget, elzárásra sor sem kerülhet. Az elzárásra átváltoztatható rendbírság feltétele ugyanis, annak meg nem fizetése. Fontos tisztázni, hogy a rendbírság összegének behajtására ki jogosult, és miképpen történik ez a gyakorlatban. Ennek megválaszolását már most előrevetíteném. A rendbírság behajtására ugyanis az ügyészség nem jogosult, hanem a bíróság állít ki erről egy csekket, melyet a tanúnak be kell fizetnie. A rendbírság összegének behajtására kizárólag ez az „eszköz” áll rendelkezésre. A rendbírság tényleges gyakorlati alkalmazása tehát a kiszabás után is nehézségekbe ütközik, amely csak még inkább alátámasztja azt az elképzelést, miszerint a jogalkalmazásban felmerülő tisztázatlanságokat már a Be. 93. §-ban foglaltaknál is fel kell ismerni. A rendbírságolás, mint a tanúval szemben kiszabható lehetséges kényszerintézkedés jelenleg az említett hatóságok döntési kompetenciájába tartozik, így egy jogosulatlan vallomásmegtagadás nem feltétlenül esik „szankcionálás” alá. Ha a hatóság döntése alapján rendbírság kiszabására kerül sor, ennek eredményessége koránt sem biztosított. Ez utóbbi felvetés, egy olyan gyakorlati problémát vet fel, melynek megoldását álláspontom szerint az alapoknál kell kezdeni, és a rendbírság kiszabására vonatkozó szabályait kell következetessé és egyben megfelelően alkalmazhatóvá tenni. A rendbírság összegének a megállapítása is egy olyan további tisztázásra váró problematikus kérdés, melyre szintén csak a kiszabásra vonatkozó szabályok koherens rendszerén adható adekvát válasz. Végül, ha összegezzük azt, hogy a tanú a nyomozati, ügyészi szakban ugyanazon magatartás miatt, a négy felvázolt lehetőséges alternatívából egyszer részesül eljárásjogi szankcióban, a rendbírság kötelező kiszabásának gondolata újból felvetődik. Ezen felül pedig csak a negyedik említett eshetőségnél van mód a Be.ben szabályozott elzárásra, ha a rendbírság megfizetésére nem kerülne sor. Mindezeket összevetve a bírósági szakaszt megelőzően ugyanazon jogosulatlan vallomásmegtagadást koránt sem biztos, hogy szankció, de még rendbírság sem fogja követni. A kötelező kiszabás de lege ferenda javaslatát a tanú által okozott költségre nem terjeszteném ki, ezt továbbra is a hatóság mérlegelési jogkörében hagynám. E fejezet azon problematikus jogszabályt érintő és a jogalkalmazásban előforduló kérdésekre kívánta felhívni a figyelmet, melyek a közeljövőben mindenképpen megoldást kívánnak.

6. Javaslat a Be. 93. §-ának módosítására

4 0 Háger Tamás: Új tényállás a büntetőtörvényben: a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása. http://ujbtk.hu/dr-hager-tamas-uj-tenyallas-abuntetotorvenyben-a-tanuvallomas-jogosulatlan-megtagadasa/ [letöltés dátuma: 2013. 11. 17.] 41 Bp. 195. §-a.

2012. évi C. törvény 277. §-a.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

A Bp. és a hatályos Btk. között a jogkövetkezményeket érintő hasonlóságra Háger Tamás ítélőtáblai bíró is felhívja a figyelmet.40 A két törvény között én további párhuzamok megállapítását tartom szükségesnek. A problémafelvetések szintjéről a konkrét törvényi javaslatok területére lépve, egy de lege ferenda módosítási javaslattal élnék a probléma orvosolása érdekében.. A módosítások alapjának bemutatásához vissza kell menni a Bp. vonatkozó szabályira, ugyanis az említett törvényhely olyan értékes rendelkezéseket tartalmazott, melyben a rendbírságolás és az elzárás közötti összhang megfelelő mértékben biztosított volt. Ezen összhang a gyakorlati alkalmazásban is irányadó lehet, mégpedig úgy, hogy a Bp. vonatkozó elírásait vesszük mintául, ezért „a kellően megidézett tanút, aki a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadta, az általa okozott költségek megfizetésére kellett kötelezni, és ezer koronáig terjedhető, elzárásra átváltoztatható pénzbüntetéssel büntetni”.41 A Bp. szabályai azt az általam is megfogalmazni szándékolt elképzelést tükrözik vissza, mely a rendbírságot kötelezően kiszabandó szankciónak tekintik. A Bp. megoldását az okozott költségek tekintetében e részében viszont nem tartom helyesnek, ugyanis a tanú által az eljárásban okozott költségeket nem feltétlenül kell a tanúra terhelni. Vannak viszont olyan esetek, amikor a tanú makacs viselkedése miatt olyan eljárási késedelem következik be, amely súlyos módon hátráltatja a hatóságok munkáját, a büntetőeljárás rendes menetét, befejezését (újabb tanúk meghallgatása vagy eljárási cselekmények megismétlése,...) válik szükségessé, nem is beszélve az egyes büntetőeljárási cselekmények költségvonzatáról. Az együttműködést megtagadó tanú oly módon megnehezítheti a büntetőeljárást, hogy annak sikere is veszélybe kerülhet. E kérdés kapcsán jutottam el oda, hogy vajon indokolt-e a bírósági szakasz kiemelése a Be.-ből, és ha igen, miért kell bűncselekményi szinten szabályozni azt. A választ pedig, éppen az utóbb kifejtettek adják meg, mivel az egyes igazságszolgáltatás elleni merényletek, melyeket a jogosulatlan vallomást megtagadó tanúk követnek el, kifejezetten a hatóságok munkáját, és ezáltal az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat támadják. Ez a veszélyeztetés viszont ugyanúgy jelen van a nyomozati, és ügyészi szakokban, mint a bíróság előtti tárgyaláson. Egyebekben tehát, ez a „veszélyeztetési teória” nem ad kielé-

gítő választ a bírósági, és a megelőző eljárási szakaszok ily módon történő elválasztására. A magam részéről egy olyan koncepcióban látom a büntetőeljárás különböző szakaszai közötti összhang megteremtésének eszközét, figyelemmel a vallomás jogosulatlan megtagadására, amely az arányosság elvét is figyelembe véve biztosítja a tanúkkal szembeni szankciók hierarchikus egymásra épülését. Leszögezhető tehát, hogy a kényszerintézkedések tanúkkal szemben című alcím rendelkezési nem állnak arányban a Btk. 277. §-ában foglalt anyagi jogi rendelkezésekkel. Az Btk. érintette a Be. 93. § -át, azonban csak és kizárólag olyan mértékben melyet a deliktum beiktatása megkívánt. Fontos tehát az, hogy a Be. a rendbírságolás kiszabásának alapvető jellegét illetően is módosításra szorul. Mindezek alapulvételével valamint a Bp.-ből kiindulva a rendbírságolás kiszabásának lehetőségét új alapokra fektetve, ennek kötelező esetét tartanám megfelelő megoldásnak, amely a gyakorlat kihívásaira is megfelelően reagálhat. A kényszerintézkedések tanúval szemben alcím 93. §-a a jogosulatlan vallomásmegtagadás tekintetében szorul változtatásra, figyelemmel arra, hogy jelen írás tárgya kifejezetten ez utóbbi, ezért a további kötelezettségeket nem tárgyalnám e tanulmány keretei között E helyen mégis felhívnám a a figyelmet, hogy a megjelenési kötelezettség megsértése bíróság előtt jelenleg nem bűncselekmény, de a hatóság tekintélyének megsértése több országban is pönalizált. Azzal a magatartásával tanú, hogy idézés ellenére sem jelenik meg a tárgyaláson, anélkül, hogy igazolási kérelemmel élne, szinte egyértelműen a hatóság munkájának akadályozását kívánja, vagy ha nem is kívánja, de belenyugszik a következményeibe. A tanú ezzel azt éri el, hogy a büntetőeljárás kizökken a rendes menetéből, továbbá a befejezés is későbbre tolódik. Visszatérve a nyomozás során, vagy az ügyész eljárásában tanúsított jogosulatlan vallomásmegtagadáshoz, a jelenleg hatályos rendszer álláspontom szerint nem következetes. Amíg a Be. 93. § (1) bekezdésében említett hatóságok előtti elkövetés nem feltétlenül vonja maga után a szankció kiszabását, és ez által az ennek meg nem fizetése esetén követendő elzárást, a bíróság előtti elkövetés azonnal bűncselekményként tekint a jogosulatlan vallomásmegtagadásra, és vétség miatt elzárással bünteti azt.42 A Btk. utóbb említett tényállásának és a Be. releváns rendelkezéseinek ös�szevetésekor, kétséget kizáróan látszik az, hogy az elzárás aránytalanul súlyosabb szankcióként kapcsolódik a bírósági szakaszhoz, mint ahogyan a Be. kényszerintézkedések tanúval szemben című részben tekintetnek rá. Különös figyelmet kell fordítani arra, hogy az elkövetés helye mennyiben befolyásolja a deliktum súlyát. Ha a tanú e magatartását nyomozás során, vagy az ügyész előtt tanúsítja lehetséges, hogy semmilyen büntetőjogi szankciót nem von maga után. A disszonanciát úgy gondolom, hogy megfelelően ér-

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

zékeltetik azok az eddig említett, a témakör szempontjából relevanciával bíró törvényi rendelkezések, melyek a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásával kapcsolatosak, legyenek azok akár anyagi, akár eljárásjogi szabályok. Az általam eddigiekben részletezett anomáliákra tekintettel, a két törvény koherenciájának megteremtése érdekében egy konkrét módosítási javaslatot fogalmaznék meg. Az általam javasolt normaszöveg kifejezetten a Be. 93. §-át érinti, igazodva az új Btk.-ban érvényesülő jogpolitikai célkitűzésekhez, tükrözve a Btk. 277. §-ában leírtakat. Az új bűncselekmény beiktatásával a kényszerintézkedések tanúval szemben című alcím 93. §-a nem csak abban a részében kellett volna, hogy módosuljon, amint azt a Btk. 277. §-a a disszonancia elkerülése végett indokolta, hanem még egy kardinálisnak nevezhető ponton is. E rendelkezés alatt a rendbírságolás alternatív kiszabhatóságát kell érteni, amely a Bp. 195. §-ánál elemzettek alapján sem maradhat jelenleg hatályos formájában. Mindazonáltal, figyelembe véve a korábbi törvényhelyeket, különös tekintettel a joggyakorlatban az eddigiekben felmerülő, és a jövőben valószínűleg előforduló inkoherenciára, a felsorolt indokok figyelembevételével a Be. 93. § (1) bekezdésének a következő rendelkezéseket kellene tartalmaznia: Be. 93. § (1) Ha a tanú (az eljárási cselekménynél való közreműködést, illetve) a nyomozó hatóság vagy az ügyész eljárásában a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtandó, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető.43

7. Záró gondolatok Végül számba kell venni azokat a következményeket, melyeket a módosítás várható hatásai alatt foglalhatók össze, ugyanis ezek prognosztizálása e körben szinte elengedhetetlen, különösen akkor, ha egy módosítási javaslatról van szó. A rendelkezés társadalmi vetületét illetően fontos szempontként kell figyelem43 A javasolt normaszövegben a rendbírsággal sújtható formula a következőképpen is módosulhatna: „meg nem fizetése esetén elzárásra átváltozó rendbírsággal sújtandó”. A rendbírságra vonatkozó szabályok külön részben történő elhelyezése miatt, ezt a formulát nem tartalmazza a módosítási javaslat.

mel lenni a társadalomnak törvényekről és azok alkalmazhatóságáról alkotott véleményére. Azért hangsúlyozom ezt külön is, mert akkor, ha a tanú nemtörődöm magatartása egy olyan anyagi jogi rendelkezésre vezethető vissza, amely nem képez szorosan összefüggő egységet a büntető eljárásjogi szabályokkal, nem is várható el az együttműködés. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy ha a tanú, aki a büntetőeljárás bírósági szakaszában jogosulatlan módon megtagadja a vallomástételt és ezért vétség miatt elzárással sújtják, az miért büntetendő, ha ugyanezen magatartást a nyomozati szakban vagy az ügyész előtt tanúsítják, lehetséges, hogy nem is vont maga után jogkövetkezményt. A kérdésre adott válasz az eddigiek alapján nem lehet elég meggyőző. Az elkövetési hely alapján tett különbségtétel a laikus szemnek is feltűnhet. A jogalkotónak éppen ezért fel kellene ismernie a két rendelkezés közötti összhang hiányát. Az elméleti eshetőségek felvázolása azt a célt szolgálta, hogy még hangsúlyozottabban rávilágítsak a büntetőeljárás különböző szakaszai között jelenleg, a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása tekintetében fennálló következetlenségre. Az anyagi és eljárási szabályok között elhelyezkedő, a rendbírság kötelező formájának bevezetésével, olyan elrettentő hatást lehetne elérni, mint amelyre a Btk. a 277. §-ában is törekszik. Noha a Btk. nem emeli bűncselekményi szintre a nyomozóhatóságok, és az ügyész előtt tanúsított efféle magatartásokat, ez még nem jelenti azt, hogy a Be. vonatkozó szabályai ne illeszkedhetnének a Btk.-hoz. A törvényszövegek áttekintése során egyből kitűnik az a bizonytalanság, amely a két rendelkezés összevetéséből ered, és itt csak utalnék az anyagi jog és az eljárásjog oly sokszor hangoztatott egymástól elválaszthatatlan viszonyára.44 A legérzékletesebben a következő hasonlat fejezi ki a jelen szituációban fennálló ellentmondást: „a büntetőjog büntetőeljárás nélkül késnyél penge nélkül és a büntetőeljárás büntetőjog nélkül penge késnyél nélkül”.45 

4 4 „Az anyagi jog magában holt anyag, az alaki jog önt belé életet, ez valósítja meg, ez alkalmazza annak szabályait, az eljárási jog pedig magában üres gép lenne, az anyagi jog nélkül, ez ad neki tárgyat anyagot.” (Finkey Ferenc, 1914.), „A büntető eljárási jog úgy viszonylik az anyagi büntetőjoghoz, mint tett az akarathoz: eszköze és biztosítéka az anyagi Btk.-ban kifejezett akarta megvalósításának.” (Vámbéry Rusztem, 1915.) In: Bánáti – Belovics – Csák – Sinku –Tóth – Varga (2009) i. m. 21. old. 45 Theodor Mommsen (1850) In: Uo.

tések közvetlen célja vita tárgyát képezheti, azonban végső céljában egyetértés figyelhető meg: a társadalom biztonsága, valamint a közrend és a törvények tekintélyének megóvása.7 A hatályos Büntető Törvénykönyvünk – a köztudatban élő neve alapján új Btk. – a büntetést, és annak célját 1 az előző Btk.-ban megfogalmazott definíciót átvéve határozza meg, amely alapján büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány, amelynek célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.8 A modern büntető törvényünk a büntetések tekintetében tehát a társadalom védelme érdekében a fentebb említett XIX. századi célokon túlmutatva szem előtt tartja a prevenciót is, mint a bűncselekmények elkövetésének egyik leghatékonyabb megelőzési módját. Részben ugyanezen prevenciós szempontokat érvényesítik a büntetőeljárásban alkalmazott egyes kényszerintézkedések, így például az előzetes letartóztatás, a házi őrizet, vagy a távoltartás is. Hazánkban a távoltartás9 a kezdeti javaslatokban a családon belüli erőszak során bántalmazottak számára nyújtandó azonnali és hatékony segítségként tűnt fel, hiszen célja a bántalmazó, agresszív személyt elkülöníteni a bántalmazottól. Logikáját tekintve a büntetőeljárásban – és azon kívül is10 – hasonló a kitiltáshoz, a kiutasításhoz, valamint az újonnan bevezetésre került sportrendezvények látogatásától való eltiltáshoz: a bíróság határozatában megjelölt személynek egy pontosan meghatározott földrajzi területtől, helyiségtől, közigazgatási egységtől; a sportrendezvénytől eltiltás esetén pedig egy rendezvénytől, illetőleg a sportlétesítménytől való távolmaradása a cél, ahol korábban bűncselekményt követett el, és ott további jelenléte nem kívánatos. A bírósági – vagy rendőrségi – határozattal biztosítják, hogy oda bizonyos ideig nem térhet vissza, így az ott élőket nem veszélyezteti, ezáltal ezzel a személyi körrel szemben újabb bűncselekmény elkövetését előzik meg az elkülönítésnek köszönhetően.

Tóth A ndrea Noémi* A kiutasításról a bírói gyakorlat tükrében

A kiutasítást a korábbi2 és a 2013. július 1-jén hatályba lépő új Büntető Törvénykönyv3 is a büntetések közé sorolta. A jogintézmény lényege, hogy azt a nem magyar állampolgár elkövetőt, akinek az országban tartózkodása nem kívánatos, Magyarország területéről ki kell utasítani, s a kiutasított köteles az ország területét elhagyni, és a kiutasítás tartama alatt nem térhet vissza.4 A törvény és a jogalkalmazás természetesen tovább árnyalják e büntetés feltételeit, valamint kizáró okait, azonban azt már e definícióból is láthatjuk, hogy büntetőjogi büntetésként egyértelmű célja az elkövető számára joghátrány okozása, melynek során az ország területét el kell hagynia a határozatban megjelölt időre. Vuchetich Mátyás „A magyar büntetőjog rendszere” című művében5 fogalmazza meg, hogy a büntetés kifejezést kétféle értelemben használjuk. Egyik az anyagi, materiális, amely szerint a büntetést az elkövetővel szemben alkalmazott erőszakhoz való jogként fogjuk fel. Ezt azonban nem követhetjük, hiszen ez semmiben nem különbözik általában az erőszaktól, kényszerítéstől, vagy fizikai rossz okozásától. A büntetés másik, a hétköznapokban is használatos értelme az alaki, formális értelem, mely alapján az igazságszolgáltatásban alkalmazott büntetés az a rossz, amelyet törvényellenes cselekmény miatt a törvény megsértőjére, törvényes szankcióként alkalmaznak.6 A bünte* III. évfolyamos nappali tagozatos PhD-hallgató, Debreceni Eg yetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszék, témavezető: Dr. habil Elek Balázs PhD, eg yetemi docens, bíró, a Debreceni Ítélőtábla tanácselnöke 1 „A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.” 2 1974. évi IV. törvény (továbbiakban: régi Btk.). 3 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (továbbiakban: Új Btk.). 4 Új Btk. 59. § (1) bekezdés. 5 Vuchetich Mátyás: A mag yar büntetőjog rendszere, I. könyv Elméleti büntetőjog, Budán, A Magyar Királyi Egyetem Nyomdájában, 1819., 127. p. 6 Gál István László: Gazdasági büntetőjog közgazdászoknak, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007., 55. p.

Uo. 130. p. Új Btk. 79. § 2006. évi LI. törvénnyel a büntető eljárási törvényünkbe illesztették a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések közé, 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról (továbbiakban: Be.) 138/A. §. 10 A 2009. évi LXXII. törvény által bevezetett ideiglenes megelőző-, valamint a megelőző távoltartásra kell itt gondolunk, amelyet a rendőrség, illetőleg a polgári bíróság is elrendelhet, s nem szükséges hozzá folyamatban lévő büntetőeljárás. Mindezekre a kényszerintézkedésként alkalmazott távoltartás elégtelensége miatt volt szükség, hiszen így a sértettek számára könnyebb hozzáférést biztosít, amelyet a távoltartással szemben osztrák mintát követve felállított elsődleges követelmények között találunk a gyorsaság és a hatékonyság mellett.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

Bevezetés1

7 8 9

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

A kiutasítás a bevezetésétől kezdve többször módosításra került, s a bírói gyakorlat is ennek fényében változott. Noha hazánkban a bírák – ellentétben az angolszász common law jogrendszert követő államokkal – nem a korábbi ítéleteket követve ítélkeznek, azonban iránymutatásként szolgálhatnak számukra a korábbi döntések. A kiutasítással kapcsolatban megjelent bírósági határozatokra is igaz ez, hiszen nem egyszer olyan alapvető sarokpontokat jelölnek meg, amelyek a későbbi ügyekben hozott ítéleteknél is relevanciával bírhatnak.

A kiutasítás általános szabályai A kiutasítás kifejezést jelen tanulmányban büntetőjogi büntetésként használom, nem pedig úgy, mint idegenrendészeti eszközt, amely az adott állam területén nem kívánatos, az állam közrendjére, közbiztonságára veszélyt jelentő külföldi személy eltávolítására11 szolgál.12 A kiutasítás tehát olyan büntetőjogi büntetés, amely az elítélt alapjogait korlátozza.13 Ezt a büntetést a Btk. alapján kizárólag nem magyar állampolgár elkövetővel szemben lehet alkalmazni, akinek a tartózkodása Magyarország területén nem kívánatos. A törvény nem tűr mérlegelést, hiszen amennyiben „nem kívánatos” az elkövető, úgy kötelező a kiutasítás. Látszólag ez a büntetés ellentétes az uniós joggal és – az Európai Unió tagjaként tekintettel az uniós polgárságra – az egyik alapszabadságot, a szabad mozgás és tartózkodás jogát sértheti. E jogok gyakorlása azonban nem korlátlan, az uniós polgárok e jogával kapcsolatos megszorításokat az 2004/38/EK irányelv14 tartalmazza. A kiutasítással szembeni védelemről szóló cikk15 szerint huzamos tartózkodási joggal rendelkező uniós polgárral és családtagjaival szemben nem hozható kiutasító határozat, kivéve, ha súlyos közrendi, vagy közbiztonsági okról van szó. Azaz a közrend, közbiztonság 11 A kiutasítást idegenrendészeti eszközként meg kell különböztetnünk a kitoloncolástól, és a visszairányítástól is. A kitoloncolás azt jelenti, hogy az állam kötelezte a külföldit az államterület elhagyására, amire az azonban önként nem hajlandó, s így vele szemben kényszert alkalmazva elkísérik a határig. A visszairányítás során a külföldit be sem engedik az államterületre. Blutman László: A kiutasítás és a refoulement eg yes jogi kérdései – Mag yarország és az európai integráció, In: Tanulmányok az Európai Unió jogi intézményei és a joghar monizáció köréből, (szerk.: Tóth Károly), József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Nemzetközi Jogi Tanszékének kiadványai, Szeged, 1998., 8. p. 12 Blutman László: A kiutasítás és visszaküldés az alapjogok árnyékában, Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatate, Acta Juridica et politica, Tomus LII. fasciculus 2., Szeged, 1997., 5. p. 13 Büntetőjog, (szerk.: Margitán Éva), ELTE Eötvös Kiadó Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2010., 109. p. 14 Az Európai Parlament és Tanács 2004/38/EK irányelve (2004. április 29.) az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/ EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről 2004.4.30. HL L 158/77 15 Uo. 28. cikk

még az egyébként huzamos tartózkodási joggal rendelkező uniós polgár és annak családtagja számára is korlátozhatja a szabad mozgást az Európai Unión belül. Ezen okokból hozott intézkedéseknek meg kell felelniük az arányosság elvének, és kizárólag az érintett egyén személyes magatartásán alapulhatnak. Korábbi büntetőítéletek önmagukban nem képezhetik ezen intézkedések meghozatalának az alapját.16 Az új Btk. is rendezi a kérdést, eszerint a szabad mozgás és tartózkodás jogával, valamint Magyarország területén letelepedettként vagy bevándoroltként tartózkodási joggal rendelkező személlyel szemben kiutasításnak csak olyan bűncselekmény elkövetése miatt lehet helye, amely ötévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő.17 Tehát velük szemben a bűncselekmény súlyosságát, azaz az elkövetés esetén kiszabható törvényi minimumot tekinti korlátnak, így a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személlyel szemben egy kisebb súlyú bűncselekmény esetén, amely öt évet meg nem haladó szabadságvesztéssel büntetendő, nincs helye kiutasításnak. Egy korábbi ügyben – amikor még hazánk nem volt az Európai Unió tagja – az akkori Legfelsőbb Bíróság úgy látta, hogy például az ittas járművezetés vétségének tárgyi súlya távolról sem olyan mértékű (az elkövető alanyi ismérveinek megfelelő alakulása mellett), hogy a terheltnek az országban tartózkodását nem kívánatossá, és emiatt a kiutasítás alkalmazását indokolttá tehetné. Az első ízben ittas járművezetés vétségét elkövető és kedvezőtlen megítélésre okot nem adó személyi körülményekkel rendelkező terhelttel szemben nem indokolt olyan értékítéletet kialakítani, hogy a tartózkodása a Magyar Köztársaság területén nem kívánatos.18 Az irányelv rendelkezik kifejezetten az uniós polgárral szemben hozható kiutasítási határozatról, melynek csak akkor van helye, ha a közbiztonság tagállamok által meghatározott nyomós okán alapul, ha a fogadó állam területén tartózkodtak az elmúlt tíz évben, vagy kiskorúak. Kiskorúakkal szemben alkalmazott kiutasítás alóli kivétel, ha a kiutasítás a gyermek legjobb érdekében történik, amelyet az Egyesült Nemzeteknek a gyermekek jogairól szóló, 1989. november 20-i egyezménye határoz meg.19 Egyértelmű a Btk.-ban található szabály, azonban azt nem jelöli meg, hogy mit jelent pontosan, hogy valaki nem kívánatos. Ezt a bírói gyakorlat áttekintésével a következőképpen határozhatjuk meg. „Általában annak az idegen állampolgárságú elkövetőnek az országban tartózkodása ’nem kívánatos’ aki a közbiztonságot veszélyezteti vagy a Magyar Köztársaság érdekeit más módon sérti”.20 Továbbá „a bíróságok ítélkezési gyakorlata szerint azonban a kiutasítás alkalmazására csak az erkölcsi és jogi normákat súlyosan sértő magatartás miatt, illetőleg a külföldi helyzetével visszaUo. 27. cikk (2) bekezdés Új Btk. 59. § (3) bekezdés BH 1994.119. 19 Európai Parlament és Tanács 2004/38/EK irányelve 28. cikk (3) bekezdés 2 0 EBH 1999.86. 16 17

szabható.29 A másik eset pedig, ha a Btk. elzárással rendeli büntetni a bűncselekményt, akkor helyette, vagy mellette is kiszabható a kiutasítás.30 Tehát az általános korlátozás ezen eseteknél nem érvényesül, így a kiutasítás akár közérdekű munka, vagy pénzbüntetés mellett is kiszabható. A kitiltással ellentétben nem találunk külön utalást a Btk. Különös Részében arra vonatkozóan, hogy mely bűncselekmények esetén lehetne a kiutasítást kiszabni, így azt mondhatjuk, hogy a törvényben megállapított feltételek teljesülése esetén bármely bűncselekménynél, amennyiben azt nem magyar állampolgár követte el, s az alkalmazását a bíróság indokoltnak látja. Nem lehet általános zsinórmértéket megadni, hogy mely bűncselekmények esetén elvárt, s melyek esetében szokatlan a kiutasítás alkalmazása, mindig esetről esetre kell megvizsgálni az alkalmazás lehetőségét. Ugyanakkor van egy bizonyos határ, az úgynevezett kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmények, amelyeknél a mérlegelés szóba sem jöhet,31 s egyértelműen ki kell szabni. Mindezekkel együtt azonban találunk olyan közzétett határozatokat, amelyek szerint bizonyos bűncselekmények esetén kizárt a kiutasítás lehetősége. Így például „kiutasítás mellékbüntetés nem alkalmazható a jövedéki orgazdaság vétsége miatt pénzbüntetésre ítélt, az országban tartózkodásával a közbiztonságot jelentősen nem veszélyeztető, Magyarországon családi kapcsolatokkal rendelkező nem magyar állampolgárral szemben.”32 Az eset kiemelést alátámasztó érdekessége, hogy a védői indítvány azon alapult, hogy a kiutasítás miatt a terhelt családi viszonyai a bűncselekmény súlyához képest aránytalanul sérülnének, ennélfogva az elbírálás idején hatályban volt Btk. szerint a családi élet sérthetetlensége és a közbiztonság jelentős veszélyeztetése esetén is csak tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés kiszabása esetén lehetett volna a terhelttel szemben kiutasítást alkalmazni, és pénzbüntetés kiszabása mellett erre nem kerülhetett volna sor. A Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a Btk.nak ez a rendelkezése nemcsak a családtagok anyagi támogatását szolgálja, hanem általában a hozzátartozói kapcsolatok védelmét is, még ha azok elsődlegesen nem anyagi jellegű támogatásban mutatkoznak is meg. A konkrét ügyben a védői felülvizsgálati indítvánnyal összhangban megállapította, hogy a kiutasítás mellékbüntetést nem lehetett volna kiszabni, így a kiutasítás kiszabását mellőzte. Szintén a családi kapcsolatok védelmére (valamint a sértetti közrehatásra) alapozva állapította meg egy határozat, hogy „az emberölés bűntette miatt kiszabott szabadságvesztés mellett sem indokolt a kitiltás

BH 1994.119. Európai Parlament és Tanács 2004/38/EK irányelve 27. cikk (2) bekezdés 2 3 Új Btk. 59. § (1) bekezdés 2 4 Új Btk. 59. § (2) bekezdés 2 5 2007. évi LXXX. törvény a menedékjogról 2. § c) pontja 2 6 Uo. 3. § (2) bekezdése 2 7 BH 1998.3. 2 8 Új Btk. 33. § (6) bekezdés b) pontja

Új Btk. 33. § (4) bekezdés Ha a bűncselekményt e törvény elzárással rendeli büntetni, e büntetés helyett vag y mellett közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás, sportrendezvények látogatásától való eltiltás vag y kiutasítás, illetve e büntetések közül több is kiszabható. [Új Btk. 33. § (5) bekezdés] 31 Kutron Katalin: A kiutasításról, Ügyészek Lapja, 1999/1., 21. p. 32 BH 2007.211.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

élő, szándékos bűncselekményt ismételten elkövető terhelttel szemben kerülhet sor, amennyiben a büntetés célja a kiutasítással érhető el (BJD 8597. sz.).”21 Bár orientálhatják a bíróságot egy-egy ügy eldöntése kapcsán az idézett határozatok, de objektív meghatározást egyik sem tartalmaz. Azt mondhatjuk, hogy az adott ügyben a bíráknak az eset összes körülményeit tekintetbe véve kell eldönteni, hogy a terhelt „nem kívánatos személynek” minősül-e. A már említett irányelv sem ad definíciót, csupán az általános elvei között tartalmazza, hogy a beutazási és tartózkodási jog korlátozására akkor kerülhet sor, ha az érintett egyén személyes magatartása valódi, közvetlen és kellően súlyos veszélyt jelent a társadalom valamely alapvető érdekére. Az adott ügyhöz közvetlenül nem kapcsolódó, vagy az általános megelőzési megfontolásokon alapuló indokolások nem elfogadhatóak.22 Ez is azt sugallja, hogy esetről esetre kell megvizsgálni a korlátozás lehetőségét, nem lehet általános mércét felállítani, amelyet minden ügyben segítségül hívhatunk. Amennyiben a bíróság a kiutasítás büntetést szabja ki, az elítélt köteles az ország területét elhagyni és a kiutasítás időtartama alatt ide vissza nem térhet.23 A törvényben foglalt korlát, hogy nem utasítható ki a magyar állampolgár, valamint az, aki menedékjogot élvez,24 továbbá e kategóriába esik az, aki a magyar állampolgársága mellett egyéb állampolgársággal is rendelkezik (így kettős állampolgár). Aki menedékjogot élvez, az jogcímmel rendelkezik Magyarország területén való tartózkodásra, és egyidejű védelmet élvez a visszaküldés, a kiutasítás és a kiadatás ellen,25 és a törvény az alapelvek között rögzíti,26 hogy a menekültek menedékjogot élveznek. Így tehát velük szemben nem alkalmazható ez a büntetés. A menekültekkel kapcsolatban megállapításra került, hogy a menekültként elismert személy – a jogszabályok alkalmazása szempontjából – a magyar állampolgárral egy tekintet alá esik, és a menekülti jogállása fennállásáig vele szemben a kiutasítás nem alkalmazható.27 Ugyanakkor kiszabható külföldivel, vagy hontalan személlyel szemben. A kiutasítás más büntetésekhez való viszonyát tekintve állhat önállóan, vagy más büntetés mellett is, kivéve a közérdekű munkát, vagy a pénzbüntetést.28 Két esetben viszont nem érvényesül ez az általános büntetéskiszabási tilalom. Az egyik, ha a bűncselekmény büntetési tételének felső határa háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb, ekkor szabadságvesztés helyett elzárás, közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás, sportrendezvények látogatásától való eltiltás vagy kiutasítás, illetve e büntetések közül több is ki21

2 2

2 9

3 0

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

mellékbüntetés alkalmazása azzal a külföldi állampolgárságú, de magyar nemzetiségű elkövetővel szemben, akinek korábbi életvezetése kifogástalan, közeli hozzátartozói Magyarországon élnek és cselekményének elkövetésében a sértett jelentősen közrehatott.”33 Ebben az ügyben a terhelt korábbi jogkövető magatartása, valamint közeli hozzátartozóinak magyarországi lakóhelye indokolta, hogy az akkori Legfelsőbb Bíróság nem tartotta helytállónak a terhelt „nem kívánatos”-nak minősítését, így ezt a mellékbüntetést mellőzte. Az indokolás szerint „a család egységének fenntartása, a rokoni kapcsolatok ápolásához fűződő méltányolható érdek egyöntetűen amellett szóltak, hogy az eddigiekben büntetlen magyar nemzetiségű vádlottal szemben e súlyos jogfosztó mellékbüntetést a bíróság ne alkalmazza”.34 A bíróság a kiutasítás kiszabhatósága során azt is vizsgálja, hogy e büntetés mennyiben sérti az elítélt emberi jogait, különösen a családi élet és a magánélet tiszteletben tartásához való jogát, illetve kiutasítása esetén nem lenne-e kitéve a származási országában kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak. Nemcsak a szoros értelemben vett hazai jogszabályokat kell ilyen esetben a bíróságnak ismernie, mint például az Alaptörvény vonatkozó szakaszait,35 hanem a különböző, e témakört érintő nemzetközi egyezményeket is, mint amilyen az Emberi Jogok Európai Egyezménye,36 melynek több cikke és kiegészítő jegyzőkönyve is kapcsolódik a kiutasításhoz.37

A kiutasítás időtartama A kiutasítás időtartamát tekintve lehet határozott ideig tartó, vagy végleges hatályú.38 Az új Btk. szerint végleges hatállyal az utasítható ki, akit tízévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztésre ítélnek, és az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné, figyelemmel a bűncselekmény kiemelkedő súlyára, az elkövetés jellegére, és az elkövető kapcsolataira.39 Láthatjuk, hogy ez a szabály az európai uniós dokumentumokhoz hasonlóan a közbiztonságot tartja elsődleges szempontnak, s már nem ad taxatív felsorolást – az előző Btk.-tól eltérően –, amelyben meghatározná azon bűncselekmények körét, meEBH 1999.86. Legf. Bír. Bf. V. 1.247/1999/5. sz. 35 Alaptörvény XIV. cikk (1) Mag yar állampolgár Mag yarország területéről nem utasítható ki, és külföldről bármikor hazatérhet. Mag yarország területén tartózkodó külföldit csak törvényes határozat alapján lehet kiutasítani. Tilos a csoportos kiutasítás. (2) Senki nem utasítható ki olyan államba, vag y nem adható ki olyan államnak, ahol az a veszély fenyegeti, hog y halálra ítélik, kínozzák vag y más embertelen bánásmódnak, büntetésnek vetik alá. (3) Mag yarország – ha sem származási országuk, sem más ország nem nyújt védelmet – kérelemre menedékjogot biztosít azoknak a nem mag yar állampolgároknak, akiket hazájukban vag y a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai megg yőződésük miatt üldöznek, vag y az üldöztetéstől való félelmük megalapozott. 3 6 1993. évi XXXI. törvény hirdette ki. 37 Blutman László: A külföldiek kiutasításának különös akadályairól, Acta Humana, 1997/27., 39. p. 3 8 Új Btk. 60. § (1) bekezdés 39 Új Btk. 60. § (3) bekezdés 33

3 4

lyeknél lehetőség van végleges hatályú kiutasítást alkalmazni.40 Ezt az új Btk. alapján a büntetés kiszabására jogosult bíróság fogja eldönteni esetről esetre. Annyi korlátot azonban tartalmaz a törvény, hogy a külön törvény szerint szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személy végleges hatállyal nem utasítható ki.41 A végleges hatályú kiutasítás alól a bíróság a kiutasítottat, kérelmére mentesítheti, ha arra érdemes és a kiutasítás óta tíz év eltelt.42 Ennek értelmében bár végleges hatállyal kellene az országot elhagynia és ide többé nem térhetne vissza, azonban a kérelme alapján a hatóság engedélyezheti, hogy visszatérjen, amennyiben az elítélt arra érdemes, és eltelt tíz év a kiutasítása óta. Ez az időtartam a határozott ideig tartó kiutasítás maximuma, amely álláspontom szerint előlegezett bizalmat jelent az elítélt számára, hogy a büntetés végrehajtása után jogkövető és törvénytisztelő lesz. Amennyiben a kiutasítás nem végleges hatályú, akkor határozott ideig tart, melynek legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama tíz év.43 A kiutasítás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. A tartamába nem számít bele az az idő, amely alatt az elítélt a szabadságvesztés büntetését tölti, tehát miután a szabadságvesztés büntetését letöltötte, akkor kezdheti meg a kiutasítás végrehajtását. A külön törvény szerinti szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személy, valamint Magyarország területén letelepedettként vagy bevándoroltként tartózkodási joggal rendelkezővel szemben kiutasításnak csak olyan bűncselekmény elkövetése miatt lehet helye, amely ötévi, vagy azt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő. A külön törvény szerint szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személlyel szembeni kiutasítás alkalmazhatóságánál nem a bíróság által kiszabott szabadságvesztés tartama, hanem azon bűncselekménynek a büntetőtörvényben meghatározott büntetési tétele az irányadó, amelyben a bíróság a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapította.44

A kiutasítás kiszabásának plusz feltételei A Btk. a kiutasítás kiszabásánál két személyi kör esetében további feltételeket határoz meg. Mindkét csoportnál feltétel, hogy kiutasításnak csak tízévi, vagy 4 0 A régi Btk. taxatíve felsorolta azokat a bűncselekményeket, amelyek esetén végleges hatályú kiutasítást lehetett kiszabni. Régi Btk. 61. § (3) bekezdése: állam vagy emberiség elleni bűncselekmény (X. és XI. fejezet), emberrablás (175/A. §), emberkereskedelem (175/B. §), terrorcselekmény (261. §), nemzetközi gazdasági tilalom megszegése (261/A. §), légi jármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése (262. §), visszaélés robbanóanyaggal vagy robbantószerrel [263. § (2) bek.], visszaélés lőfegyverrel vagy lőszerrel [263/A. § (2) bek.], visszaélés kábítószerrel (282–282/B. §), illetve bűncselekménynek bűn szervezetben (137. § 8. pont) történő elkövetése. 41 Új Btk. 60. § (3) bekezdés 42 Új Btk. 60. § (5) bekezdés 43 Új Btk. 60. § (2) bekezdés 4 4 BH 2009.353.

vegyített alkalmazásához.47 Az ügyben az elbíráláskori szabályok voltak kedvezőbbek a kiutasítás tekintetében, azonban az egész bűncselekményre nézve pedig az elkövetéskoriak. Emiatt az elkövetés idején hatályban lévőt alkalmazta a bíróság, így a kiutasítás mellékbüntetés alkalmazási feltételei is aszerint alakultak – a terhelt számára kedvezőtlenül –, akkor is, ha az elbíráláskori szabályok ebben a tekintetben az elkövetőre nézve kedvezőbbek lettek volna. Így ha például egy 2013. július 1-je előtt elkövetett bűncselekményről van szó, a régi Btk.-t kellene alkalmazni, de az új Btk. 2. § alapján arra is van lehetőség, hogy ha enyhébben bírálandó el, vagy már nem bűncselekmény, akkor az új Btk.-t lehet alkalmazni a terhelt számára kedvezőbb módon. A fiatalkorú esetében előnyösebb lenne a kiutasítás szempontjából az elkövetés idején hatályban lévőt – tehát a régi Btk.-t alkalmazni, amely csak tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés kiszabása esetén engedte meg a kiutasítást –, azonban ha az elbíráláskori szabályok a bűncselekmény megítélését tekintve kedvezőbbek, akkor az elbírálás idején hatályban lévőt kell alkalmazni, s így már egyáltalán nem szükséges feltétel hozzá, hogy tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztést szabjanak ki a fiatalkorú terhelttel szemben, hiszen az általános szabályok szerint alkalmazható vele szemben a kiutasítás. Amen�nyiben az elkövetés idején hatályban lévő Büntető Törvénykönyv szerint bírálnák el, úgy lehet, hogy a bűncselekmény megítélése szigorúbb lenne, azonban a kiutasításnak csak akkor lenne helye, ha legalább tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés kiszabására kerülne sor, valamint ha az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné. Ugyanakkor arra is láthatunk példát,48 hogy nem az elkövetéskori, hanem az elbíráláskor hatályban lévő büntetőtörvény szerint kellett volna a kiutasítást (akkor még mellékbüntetésként) kiszabni, mivel az elkövetéskor hatályos törvény alapján még nem kellett megjelölni a tartamát, az elbírálás idején hatályban lévő törvény szerint pedig már határozott tartamú kiutasítást kellett volna kiszabni, ami a terhelt számára egyértelműen kedvezőbb lett volna. Ez a hátrány már különleges eljárás keretében sem volt orvosolható. Emiatt az akkori Legfelsőbb Bíróság a megtámadott másodfokú határozatot hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra utasította.49 Az egységes időbeli hatály kérdését tárgyalja egy másik közzétett döntés,50 amely szerint önmagában a kiutasításra vonatkozó szabályok enyhülése nem eredményezi az enyhébb elbírálás lehetőségét, ha a bűncselekmény büntetési tételére és a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezések súlyosabbá váltak. Ez a határozat alátámasztja az előbbi érvelést, hiszen ez tulajdonképpen annak az inverz helyzetét vonultatja fel. Tehát az új Btk.-val a kiutasítás szabályai a fiatalkoBH 2010.264. BH 2006.273. 49 Legfelsőbb Bíróság Bfv. I. 679/2005. sz. 5 0 BH 2006.383.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

azt meghaladó tartamú szabadságvesztés kiszabása esetén lehet helye. Az egyik csoportba az tartozik, aki Magyarország területén legalább tíz éve jogszerűen tartózkodik, tehát oly hosszú ideje, amely a határozott időtartamú kiutasítás felső határával megegyezik, így külföldiként Magyarországhoz már olyan mértékű kötődése alakult ki, amely indokolja, hogy vele szemben csak akkor lehet kiutasítást kiszabni, ha olyan súlyú bűncselekményről van szó, amely miatt legalább tízévi, vagy azt meghaladó szabadságvesztést szab ki a bíróság. Ez egy bírósági határozatban is pontosításra került. Az adott ügyben a terhelt érvényes tartózkodási engedéllyel már több, mint tíz éve élt Magyarországon, s ez idő alatt a bíróság jogerősen nem rendelte el a kiutasítását, vele szemben idegenrendészeti intézkedés sem történt, így a kiutasítás alkalmazásának szempontjából az itt tartózkodása akkor is jogszerűnek tekintendő, amennyiben a szándékos bűncselekményeinek elkövetése ezen időtartamon belülre esik.45 Elegendő tehát a tíz éves jogszerű itt tartózkodáshoz, hogy ne legyen vele szemben idegenrendészeti intézkedés, s a bíróság sem rendelte el jogerős ítéletével a kiutasítását. További feltétel, hogy csak akkor lehet a kiutasítást elrendelni, ha az elkövetőnek az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné. Láthatjuk, hogy az európai uniós jogszabályokat követve a jogok szabad gyakorlása tekintetében e ponton is a közbiztonság képezi a korlátot. Másik kedvezményeztt csoport, akiknek a családi élet tiszteletben tartásához való joga sérülne a kiutasítás alkalmazása során, feltéve, hogy az elkövetőnek az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné. A kiutasítás kiszabásához esetükben is legalább tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés kiszabását írja elő a törvény.46 Láthatjuk, hogy velük szemben is a közbiztonság az a magasabb érdek, amely felülírja ezen kiemelt személyi kör érdekeit, s ezzel együtt a családi élet tiszteletben tartásához való jogot is. A korábbi Btk. egy harmadik személyi kört, a fiatalkorúakat is kiemelten kezelte, hiszen velük szemben is csak tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés kiszabása esetén lehetett helye a kiutasításnak. E büntetésnél is enyhébb szabályok vonatkoznak rájuk, mint a felnőtt korúakra, azonban az új Btk. a fiatalkorúakat kiveszi e „kedvezményekben részesülő” sorból, így velük szemben már az általános szabályok szerint van lehetőség a kiutasításra. Egy érdekes esetet kell itt idéznünk, melynek a Btk. változása miatt különös relevanciája lehet napjainkban is. Amennyiben az elkövetés és az elbírálás között jogszabály-változás történt, úgy lehetséges az elkövetőre nézve kedvezőbbet alkalmazni a Btk. 2. § alapján, azonban a büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezés nem vezethet az elkövetéskori és az elbíráláskori büntetőtörvény

4 8 45 4 6

BH 2011.300. Új Btk. 59. § (4) bekezdés

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

rúakra nézve szigorodtak, így ebből a szempontból az előző Btk.-ban írtakat lenne számukra előnyös alkalmazni, ugyanakkor ha az elkövetett bűncselekmény tekintetében az új Btk. enyhébb szabályokat tartalmaz a büntetési tételre és a büntetés kiszabására, úgy az új törvényt kell alkalmazni. A bíróságnak választania kell a két törvény között, nem alkalmazhatja úgy, hogy a terhelt számára kedvező rendelkezéseket kiemeli az egyikből is és a másikból is. Amennyiben a bíróság az elítéltet kiutasítja Magyarország területéről, úgy az köteles az ítélet jogerőre emelkedését követően, vagy a végrehajtandó szabadságvesztésből történő szabadulása után az ország területét elhagyni, s a kiutasítás tartama alatt vissza nem térhet. Az új Btk. már azt is rögzíti, hogy a kiutasítás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. A kiutasítás tartamába nem számít be az az idő, amely alatt az elítélt szabadságvesztés büntetést tölti.51 Ha az elítélt nem teljesíti önként, akkor köteles tűrni, hogy az ítéletet kényszerrel végrehajtsák.

A kiutasítás végrehajtása A kiutasítás végrehajtásáról a Bv. tvr. rendelkezik,52 utalva a külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvényre, amelyre a bíróságnak figyelemmel kell lennie, hiszen az abban rögzített akadályok fennállása esetén a kiutasítás nem hajtható végre. Amen�nyiben kiutasítást kizáró ok áll fenn, úgy az ügyész a kizáró ok fennállásának megállapítása iránt indítványt tesz a büntetés-végrehajtási bírónak, vagy ha az eljárás az elítéltnek közvetlenül a bíróságnál tett kérelmére indult, akkor a büntetés-végrehajtási bíró beszerzi az ügyész indítványát. Az eljárást annak az idegenrendészeti hatóságnak a területén illetékes büntetés-végrehajtási bíró folytatja le, amelynek területén az elítélt tartózkodik. A büntetés-végrehajtási bíró az idegenrendészeti hatóság kezdeményezése alapján az ügyész indítványára, de legalább kétévenként megvizsgálja a kiutasítás végrehajthatóságát, a bűnügyi költséget az állam viseli. A kiutasítást – ha azt végrehajtandó szabadságvesztés vagy elzárás mellett szabták ki – a szabadságvesztés vagy elzárás kiállása után, egyébként az ítélet jogerőre emelkedése után kell végrehajtani, mindez a területi idegenrendészeti hatóság hatáskörébe tartozik.53 E jogintézménynél is igaz tehát az a tétel, hogy a határozat jogerőre emelkedésének időpontja nem feltétlenül esik egybe a határozat végrehajthatóságával.54

Új Btk. 60. § (4) bekezdés 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (továbbiakban: Bv. tvr.) a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról 12. §. 53 Bv. tvr. 75. § 5 4 Erről bővebben lásd: Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszéke, Debrecen, 2012., 128. p. 51

A kiutasítás és a kitiltás A két jogintézmény logikájában hasonló egymáshoz, amely a közös gyökereikre vezethető vissza, hiszen egyes formáik és elnevezéseik nem voltak teljesen elválaszthatóak már a római jogban sem. A relegatio a Rómában való tartózkodás tilalmát jelentette, amelynek egyik formája a kiutasítás volt (relegatio ex loco), ami meghatározott hely elhagyását írta elő, míg másik formája az internálás, amely meghatározott helyen való tartózkodásra kötelezte a hatálya alatt álló személyt és e hely elhagyási tilalmát jelentette.55 A mai magyar büntetőjogban éles különbségeket fedezhetünk fel a két jogintézmény között, de tagadhatatlanul több közös vonást is felfedezhetünk. Ilyen az is, hogy a határozat hatálya alatt álló személynek mindkettőnél egy meghatározott területtől kell távol maradnia valamint hogy a határozott tartamának generális minimumát és generális maximumát a törvény meghatározza. A kitiltás az előző Btk.-ban csak szabadságvesztés mellett volt kiszabható, azonban az új Btk. alapján már ez is büntetés, és a kiutasításhoz hasonlóan önállóan is állhat, így ez is egy közös ponttá vált. Jelentős különbség ugyanakkor, hogy míg a kiutasítás nemcsak határozott tartamú, hanem végleges hatályú is lehet, addig a kitiltás ezzel szemben csak határozott tartamú lehet, melynek legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama öt év. Eltérés ezenkívül, hogy a kitiltás bárkivel szemben kiszabható, így akár külföldivel, nem magyar állampolgárral szemben is, így a személyi hatálya szélesebb, mint a kiutasításé, hiszen az csak nem magyar állampolgárral szemben alkalmazható büntetés. A kiutasítás mindig az ország egész területéről történik, míg a kitiltás legfeljebb az ország egy meghatározott részéből, de sohasem az egész területéről.

Záró gondolatok A távoltartás logikáját követő büntető anyagi jogi szankciót, a kiutasítást kívántam részletesen bemutatni a bírói gyakorlat tükrében. Nem tekinthetők újnak a büntető jogelméletben a hasonló elven működő szankciók, hiszen már a kezdetleges szabályokon alapuló antikvitás társadalmaiban is létezett a közösségből való elűzés, vagyis a bűnös személyt a közösség – ahová előtte tartozott –, kivetette magából. Az elűzött személy elmenekülhetett, s valahol máshol új életet kezdhetett, de akár a bosszúálló személy büntetlenül agyon is üthette, ha épp úgy hozta a sors. A számkivetés célja – a távoltartáshoz, illetőleg napjaink büntetőjogában megtalálható kiutasításhoz, kitiltáshoz, és a sportrendezvény látogatásától való eltiltáshoz hasonlóan – kizárólag negatív volt, azaz eltávolítani a közösségből azt a személyt, aki a békét, illető55 Balogh Ágnes: Fejezetek a kiutasítás eg yetemes történetéből, Tudományos Dialóg, Jogtörténeti Különszám 2000, 26. p.

Balogh Ágnes: i. m., 26. p. Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) mag yar büntetőkódextervezet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971., 158. p. 5 8 Uo. 52. p. 5 6

Irodalomjegyzék • Balogh Ágnes: Fejezetek a kiutasítás egyetemes történetéből, Tudományos Dialóg, Jogtörténeti Különszám 2000., 26–29. • Blutman László: A kiutasítás és a refoulement egyes jogi kérdései- Magyarország és az európai integráció, In: Tanulmányok az Európai Unió jogi intézményei és a jogharmonizáció köréből, (szerk.: Tóth Károly), József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Nemzetközi Jogi Tanszékének kiadványai, Szeged, 1998. • Blutman László: A kiutasítás és visszaküldés az alapjogok árnyékában, Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatate, Acta Juridica et politica, Tomus LII. fasciculus 2., Szeged, 1997. • Blutman László: A külföldiek kiutasításának különös akadályairól, Acta Humana, 1997/27., 72–81. • Büntetőjog (szerk.: M argitán Éva), ELTE Eötvös Kiadó Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2010. • Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszéke, Debrecen, 2012. • Gál István László: Gazdasági büntetőjog közgazdászoknak, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. • H ajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex tervezet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971. • Kutron Katalin: A kiutasításról, Ügyészek Lapja, 1999/1., 21–28. • Vuchetich Mátyás: A magyar büntetőjog rendszere, I. könyv Elméleti büntetőjog, Budán, A Magyar Királyi Egyetem Nyomdájában, 1819. • 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről • 1979. évi 11. tvr. a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról • 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról • 2007. évi LXXX. törvény a menedékjogról • 2009. évi LXXII. törvény a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról • 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről • Az Európai Parlament és Tanács 2004/38/EK irányelve (2004. április 29.) az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/ EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/ EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről 2004.4.30. HL L 158/77 • Debreceni Ítélőtábla Bf.III.143/2009/49. számú ítélet • Debreceni Ítélőtábla Bhar.II.780/2012/9. sz. végzése • Legfelsőbb Bíróság Bfv. I. 679/2005. sz. • Legf. Bír. Bf. V. 1.247/1999/5. sz. • BH 1994.119. • EBH 1999.86. • BH 1994.119. • BH 1998.3. • BH 2007.211. • EBH 1999.86. • BH 2009.353. • BH 2011.300. • BH 2010.264. • BH 2006.273. • BH 2006.383.

Büntetőjogi Szemle 2013/3. szám

leg a békés együttélést zavarja, vagy lehetetlenné teszi.56 Az elűzéssel megfosztották a közösség nyújtotta védelemtől, s így egyedül kellett felvennie a harcot az esetleges támadásokkal szemben is. A felvilágosodás során ellentétes nézetek alakultak ki a száműzetéssel kapcsolatban, hiszen legtöbbször a vagyontalanok számára ez nem jelentett hatásos szankciót, csupán annyit, hogy az eddigiektől különböző helyszínen folytathatta az addig életmódját, ami akár még kedvező hatással is lehetett, hiszen az új helyen senki nem ismerte. Ennek alapján valódi büntetés a száműzetés mellett a vagyonvesztés volt, hiszen ez már jelentős visszatartó hatással bírhatott a minimális vagyonnal rendelkezők számára is. Az ellenzői nemzetközi jogi jellegű érvet is felhoztak, amely szerint a nemzetközi jog szabályait is sérti, amennyiben „pestises árut” szabadítanak a szomszédos államok nyakába, vagyis olyan személyeket, akik bűnöző életmódot folytatnak. A száműzött személynek sem kedvez, hiszen az idegen helyen csak a csavargók és koldusok sorát gyarapítja, s tisztességes megélhetési forrásra nem számíthat. Ugyanakkor bizonyos lokális bűncselekményeknél megengedhetőnek tartották a kényszerlakhelyre való letelepítést, amikor a helyi körülmények determinálják a bűncselekmény elkövetését, s a személyi körülmények annyira nem játszanak jelentős szerepet.57 II. Lipót 1786-ban kiadott, haladó szellemiségű toscanai büntetőkódexe, amely Európaszerte nagy visszhangot váltott ki – melyet jól mutat, hogy néhány éven belül német, francia és angol és latin fordítása is megjelent –, hiszen eltörölte a tortúrát, a halálbüntetést és a felségsértést. Tartalmazta az alapvető büntetési nemek között egyebek mellett a kitiltást egy meghatározott helységből, vagy a felsőbíróság területéről és a száműzetést is, amellyel együtt járt a kényszerlakhely kijelölése három körzetben, amely lehetett közeli, távolabbi, vagy egészen távoli, illetőleg a mai kiutasításhoz hasonlóan a nagyhercegség egész területéről.58 A bűnös személy eltávolítása – mint szankció –, tehát mindvégig jelen volt a különböző korszakok joganyagában változatos formában, s így lesz ez a jövőben is, hiszen nemcsak az előző, hanem az új Btk. is tartalmazza a kitiltást, a kiutasítást, valamint új büntetésként a sportrendezvényekkel összefüggésben elkövetett bűncselekményekre specializáltan a sportrendezvények látogatásától való eltiltást is. 