Az Európai Unió gazdasági joga globális kontextusban

NAGY CSONGOR ISTVร N

Az Eurรณpai Uniรณ gazdasรกgi joga globรกlis kontextusban

NAGY CSONGOR ISTVÁN

Az Európai Unió gazdasági joga globális kontextusban

Lap- és Könyvkiadó Kft.

© Nagy Csongor István, 2016 © HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2016 A kézirat lezárva: 2016. január 1.

A könyv az OTKA PD-101612. sz. kutatási programja, valamint az MTA Föderális Piacok Lendület Kutatócsoportjának keretében végzett kutatáson alapul, megjelenését az OTKA PUB-K-117242. sz. programja támogatta.

Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH szerződés nyilvántartási száma: PUB 117242 A könyv a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Tanszékével együttműködésben készült.

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni.

ISBN 978 963 258 310 5 Budapest, 2016 A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., kiadása Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője Internet: www.hvgorac.hu E-mail: info@hvgorac.hu Felelős szerkesztő: dr. Gábor Zsolt Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

Abigélnek, Nimródnak és Zsófiának

7 TARTALOM

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 I. BEVEZETÉS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 II.

AZ EU-JOG FORRÁSAI, STÁTUSZA ÉS ALKALMAZÁSA . . . 16 1. Az eu-jog forrásai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 2. Elsődlegesség és közvetlen hatály / alkalmazhatóság . . . . . . . . 19 3. Bírósági eljárások az európai unióban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24

III. AZ UNIÓS ALAPJOGI KÖVETELMÉNYEK ALKALMAZÁSA A TAGÁLLAMOKKAL SZEMBEN . . . . . . . 31

1. Bevezetés: a probléma mibenléte . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31

2. A föderális alapjogok közvetlen alkalmazása

a tagállamokkal szemben: a csatlakozásnak előfeltétele,

de a tagságnak nem feltétele? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

33

3. Az EUSZ 7. cikke: a nukleáris fegyver . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33

4. Az EU Alapjogi Chartája: föderális alapjogi charta

a föderális kormányzat korlátozására . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

35

5. Összehasonlító jogi kitekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40

6. Alapjogok védelme alapjogi szabályok nélkül . . . . . . . . . . . . . . 42 6.1. Az Európai Bizottság „Al Capone trükkje” . . . . . . . . . . . . . . 42 6.2. Összehasonlító jogi kitekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 Következtetések avagy ez-e a létező világok legjobbika? . . . . . 45 7.

IV. A BELSŐ PIAC SZABÁLYOZÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46 1. Összehasonlító jogi kitekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46 2. Áruk szabad mozgása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 2.1. Vámok és vámokkal azonos hatású intézkedések tilalma . . . . 49 2.2. Mennyiségi korlátozások és az azokkal azonos hatású intézkedések tilalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 3.

Személyek szabad mozgása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60 4.

A letelepedés szabadsága és a szolgáltatások szabad mozgása . . 64 4.1. Letelepedés szabadsága . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 4.2. Szolgáltatások szabad mozgása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73

5. Tőke szabad mozgása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74

8

TARTALOM

V. EURÓPAI VERSENYJOG ÉS VERSENYPOLITIKA . . . . . . . . . . 93

1. A versenyjog céljai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93 1.1. A tágabb értelemben vett versenyjog és versenypolitika tematikus egységei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95 1.2. Összehasonlító jogi kitekintés (versenyjog céljai és alapelvei) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97

2. Antitröszt jog (versenykorlátozások joga) hatálya . . . . . . . . . . 99 2.1. A vállalkozásokra vonatkozó versenyszabályok alkalmazása a tagállamokra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99

2.1.1. A vállalkozásokra vonatkozó versenyszabályok alkalmazása az állam piaci magatartására . . . . . . . . . . . . . 99

2.1.2. A vállalkozási magatartás és az állami aktus elhatárolása . 101

2.1.3. Összehasonlító jogi kitekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111 2.2. Területi hatály . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114

2.2.1. Összehasonlító jogi kitekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115

2.2.2. Az EU-s versenyjog területi hatálya . . . . . . . . . . . . . . . 116 2.3. Tagállamközi kereskedelem érintettsége . . . . . . . . . . . . . . . . . 121

2.4. Az uniós és a tagállami versenyjog viszonya . . . . . . . . . . . . . 121

2.4.1. Hatáskör-elhatárolás: a tagállamközi kereskedelem

érintettsége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121

2.4.2. Az uniós és a tagállami versenyjog viszonya . . . . . . . . 131 3. A vállalkozásokra vonatkozó versenyszabályok . . . . . . . . . . . . 145

3.1. Versenykorlátozó megállapodások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145

3.1.1. Kik között jöhet létre versenyellenes megállapodás? . . 147

3.1.2. Milyen típusai vannak a megállapodásoknak? . . . . . . . 148

3.1.3. A versenykorlátozó megállapodások formái . . . . . . . . . 149

3.1.4. Versenyellenes cél vagy hatás? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150 3.1.5.

Versenyellenesség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 153 3.1.6.

Mentesség (mentesülés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 154 3.2. A versenykorlátozó megállapodásokkal kapcsolatos

versenyjogi tilalom szerkezete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155

3.2.1. Az EUMSZ 101. cikke (1) bekezdésének

értelmezési elméletei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 158

3.2.2. Az EUMSZ A 101. cikke (1) és (3) bekezdésének értékmérői közötti különbség: javaslat egy működő

elemzési keretre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160

3.2.3. Összehasonlító jogi kitekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 168

3.2.4. Összegzés és konklúziók . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 170 3.3. Erőfölénnyel való visszaélés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 174

3.3.1. Erőfölény fogalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 174 3.3.2.

Visszaélés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 175 3.3.3.

Túlzó árazás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177

TARTALOM

9

3.3.4.

Felfaló árazás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 178

3.3.5. Árprés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 182

3.3.6. Szerződéskötéstől való indokolatlan elzárkózás . . . . . . 184

3.3.7. Árukapcsolás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 187 3.4. Fúziókontroll (vállalkozások összefonódása) . . . . . . . . . . . . . 190

4. Általános gazdasági érdekű szolgáltatások . . . . . . . . . . . . . . . . 193

5. Liberalizációs versenyjog . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 196 5.1. Árszabályozás a földgáz- és villamosenergia-piacon . . . . . . . 197 5.2. Egyetemes szolgáltatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 205

5.2.1. Állam és szolgáltatás: piaci alapú szolgáltatások

és közszolgáltatások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 206

5.2.2. Az egyetemes szolgáltatás történeti gyökerei . . . . . . . . 209

5.2.3. Az egyetemes szolgáltatás fejlődése . . . . . . . . . . . . . . . 212 6. Állami támogatások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 213

6.1. Összehasonlító jogi kitekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 213 6.2. A tilalom főszabálya: az EUMSZ 107. cikkének (1) bekezdése 214

6.2.1. Támogatás (előny) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215

6.2.2. Közpénzekből történő folyósítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . 218 6.2.3.

Szelektivitás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 220

6.2.4. Verseny torzítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 220

6.2.5. Tagállamközi kereskedelem érintettsége . . . . . . . . . . . . 222 6.3. Állami támogatás és közszolgáltatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 222 6.4. Kivételek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 226

6.4.1. Az EUMSZ által megállapított kivételek . . . . . . . . . . . . 226 6.4.2.

Csoportmentesség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 227 6.5. Eljárás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 228

11 RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

Alaptörvény Magyarország Alaptörvénye CFSP

Közös Kül- és Biztonságpolitika

EGK

Európai Gazdasági Közösség

EJEB

Emberi Jogok Európai Bírósága

EJEE

Emberi Jogok Európai Egyezménye

EK

Európai Közösség

EKB

Európai Központi Bank

EKSZ

Az Európai Közösséget létrehozó Római Szerződés (1957)

ESZAK

Európai Szén- és Acélközösség

EUMSZ

Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés

Euratom

Európai Atomenergia Közösség

EUSZ

Az Európai Unióról szóló Szerződés

FKR

A Tanács 139/2004/EK rendelete a vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről. HL L 24., 2004.01.29., 1–22. o.

13 I. BEVEZETÉS

Korunk a szabad kereskedelem és a szabad verseny világa. A gazdasági kapcsolatok globális keretét adó WTO, a különböző regionális gazdasági integrációk (EU, NAFTA stb.), valamint a szövetségi államok nagy része (Ausztrália, India, USA stb.) mind ugyanazzal a nagyon egyszerű(nek tűnő) problémával szembesülnek: míg a gazdasági tér, a piac regionális (a WTO esetében globális), addig a szabályozás lokális. Ez óhatatlan feszültségeket szül, még olyan, távolról tökéletesen egységes piacnak tűnő rendszerekben is, mint az Egyesült Államok vagy Ausztrália.

A világ legtöbb „föderális piacában”, valamint a nemzetközi kereskedelem globális keretében, többek között, egy közös van: tiltják, hogy a tagállamok korlátozzák a szabad kereskedelmet/versenyt, és megengedik ezt a számukra abban az esetben, ha a korlátozásra valamilyen helyi legitim cél érdekében kerül sor. Az Európai Unió Bírósága, az ausztrál és az amerikai legfelsőbb bíróság és a WTO Vitarendezési testülete ugyanazokkal a problémákkal szembesül, hasonló, sőt, néha ugyanolyan ügyekben kell döntenie és mégis, ezek a rendszerek mindeddig izoláltan fejlődtek, és nagyon keveset tanultak egymástól.

A párhuzamok tárháza szinte kimeríthetetlen. Érdekes, hogy míg az Európai Unióban részletesen és szigorúan szabályozzák a tagállamok által nyújtott szolgáltatásokat, az Egyesült Államokban az állami támogatások (szubvenciók), főszabály szerint, nem tiltottak, és csak bizonyos kivételes esetekben kifogásolhatók (ennek az eredménye egy káros szubvenció-verseny).

A WTO-jog, bár kisebb intenzitással, de tiltja a nemzetközi kereskedelemmel ös�szeegyeztethetetlen állami szubvenciókat és a tagállamok számára egyoldalú beavatkozási lehetőséget is biztosít (kiegyenlítő vám).

Az ausztrál föderális piac egyik mérföldkőnek számító ügyében, a Cole kontra Whitfield ügyben, abból adódott a probléma, hogy az egyik államban jogszerűen fogott homár a másik tagállamban nem felelt meg a helyi szabványoknak (túl kisméretű volt), így értékesítése jogellenesnek minősült. Ugyanaz a probléma, amit mi Európában termékkötött intézkedésnek hívunk, és amellyel olyan klasszikus ügyek foglalkoznak, mint például a Cassis de Dijon. Ugyancsak szemléletes és érdekes tanulságul szolgál, ha az Európai Bíróság ún. aranyrészvénnyel kapcsolatos ítéleteit összevetjük a hasonló kérdést vizsgáló amerikai ügyekkel (hiszen hasonló tényállások és hasonló dilemmák az Atlanti óceán túlpartján is felmerültek), és látjuk, mennyivel megengedőbb volt az amerikai legfelsőbb bíróság: az Európában jogellenesnek talált ügyek döntő része az Egyesült Államokban miden további nélkül jogszerűnek minősülne.

Sajnos a társadalomtudomány szinte teljes mértékben hanyagolta ennek a kérdésnek az átfogó összehasonlító jogi elemzését. Ennek jegyében a jelen monográfia

14

I. BEVEZETÉS

az Európai Unió gazdasági jogát komparatív kitekintéssel mutatja be, elhelyezve azt globális kontextusában.

A könyv első gondolati egysége egy rövid, általános EU-jogi bevezetővel kezdődik, amely néhány általános érvényű, azonban a gazdasági jogi kérdéseket is érintő témakört vizsgál összehasonlító jogi kitekintéssel. Itt térek ki – többek között – a közvetlen hatály/alkalmazhatóság kérdésére az egyes rendszerekben; ugyancsak érdekes, kifejtésre érdemes párhuzam az Egyesült Államok és az Európai Unió fejlődése között a föderális alapjogok érvényesítése a tagállamokkal szemben. Európában az Alapjogi Charta szabályai az uniós intézményekre vonatkoznak (azokat korlátozzák), a tagállamokra csak akkor, ha uniós jogot hajtanak végre. Bár ez komoly viták forrása, akárcsak az, hogy miként kell meghatározni a „tagállami végrehajtás” körét, szembetűnő a párhuzam az amerikai alkotmányjoggal: az Egyesült Államokban egészen a polgárháborúig tartotta magát az az elv, hogy a föderális alapjogi katalógus („bill of rights”) csak a föderális kormányzatra vonatkozik, a tagállamokat csak a tagállami alkotmányok alapjogi katalógusai kötik. Ez a párhuzamosság csak egy nagyon sajátos történelmi helyzetet, a polgárháborút követően változott meg: a 14. alkotmány-kiegészítés bizonyos alapjogokat (azonban nem mindegyiket) az államok vonatkozásában is kötelezővé tett; ezeket a rendelkezéseket tágította tovább sok évtized jogfejlődése és az amerikai legfelsőbb bíróság számos ítélete, míg ma már valóban az a helyzet, hogy a föderális szinten elismert alapjogok majdnem mindegyike az államokkal szemben is érvényes és kikényszeríthető.

A következő gondolati egység a belső piac szabályait és joggyakorlatát mutatja be a fentiekben részletezett összehasonlító jogi kitekintéssel. Természetesen az egyes föderális piacok nem fedik át egymást tökéletesen, az európai polgárság intézménye nem jelent „igazi” állampolgárságot (ezt a magyar nyelv hűen vissza is tudja adni), szemben például a szövetségi államokkal, így ebben a vonatkozásban az összehasonlítás lehetősége korlátozott. Ugyanakkor az áruk, szolgáltatások és a tőke szabad mozgása, illetve a letelepedés szabadsága tekintetében már kiválóan adott az összehasonlítás és a párhuzamok felfedésének lehetősége. Az amerikai alvó kereskedelmi klauzula („dormant commerce clause”), amelyet az amerikai alkotmány szövegszerűen nem tartalmaz, azt a legfelsőbb bíróság bírái álmodták oda, olyan joggyakorlatban öltött testet, amely nemcsak a diszkriminatív kereskedelem-korlátozásokat tiltja, hanem az egyenlő elbánás elvét tiszteletben tartó, azonban az államközi kereskedelmet aránytalanul korlátozó intézkedéseket is. Ez elviekben párhuzamba állítható az uniós jog Dassonville formulájával. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a nem diszkriminatív intézkedések csak nagyon ritkán akadnak fenn a rostán.

A föderális piacok egyik központi problémája a burkolt diszkrimináció meghatározása és azonosítása. A diszkrimináció alatt mind a belső piac joga, mind az alvó kereskedelmi klauzula nemcsak a kifejezett különbségtételt érti, hanem a diszkriminatív hatású intézkedéseket is. A de facto diszkrimináció problémája a WTO-

I. BEVEZETÉS

15

jogban is központi gyakorlati jelentőséggel rendelkezik a nemzeti elbánás követelményének alkalmazása során. A de facto diszkrimináció azonban egyik rendszerben sem kapott egzakt meghatározást és napjainkban talán az egyik legfontosabb szabályozási kérdéssé vált. Az államok, tekintettel annak tiltott jellegére, csak ritkán fogadnak el olyan intézkedéseket, amelyek kifejezetten és szembetűnően diszkriminatívak lennének; sokkal gyakoribb, hogy a helyi gazdaságot és gazdasági szereplőket burkolt diszkriminációval próbálják meg előnyben részesíteni. A kérdés jelentőségére tekintettel a de facto diszkrimináció kérdésével a könyv kiemelten foglalkozik.

Ugyancsak részletesen foglalkozik a könyv az Európai Bíróság ún. aranyrészvény ügyeivel, amelyek érdekessége, hogy sokak szerint ezen a területen ment a luxemburgi bíróság a legtovább és tágította a kereskedelem-korlátozás fogalmát a leginkább – sokak szerint túlzó mértékben. Érdemes ezt az európai joggyakorlatot szembeállítani az amerikai legfelsőbb bíróság ítéleteivel hasonló ügyekben, ahol az utóbbi megengedőbb volt: az Európában jogellenesnek talált ügyek jelentős része az Egyesült Államokban minden további nélkül jogszerűnek minősülne.

A könyv harmadik gondolati egysége az uniós versenyszabályok szemüvegén keresztül vizsgálja a tagállamok versenyhez való viszonyulásának kereteit. Ebben a vonatkozásban is az európai fogalmi felosztást követem. Érdekes eredményre vezet az összehasonlítás az állam által bátorított, vagy egyenesen kikényszerített versenykorlátozások tekintetében.

Nem könnyű fába vágja a fejszéjét, aki a föderális piacok kutatásába kezd. Ahogy az ausztrál legfelsőbb bíróság a Cole v Whitfield ügyben hozott ítéletében fogalmazott az ausztrál alkotmány vonatkozó rendelkezésének joggyakorlata kapcsán: ha egy joghallgatónak ezt a kérdést kellene tanulmányoznia, teljesen érthető módon, becsukná jegyzetfüzetét, eladná jogi könyveit és olyan könnyű tanulmányokba kezdene, mint a nukleáris fizika vagy a felsőbb matematika. Nos, a magam részéről ennek a nehéz, azonban érdekfeszítő matériának a vizsgálatához igyekszem segítséget nyújtani ezzel a könyvvel.

16 II. AZ EU-JOG FORRÁSAI, STÁTUSZA ÉS ALKALMAZÁSA

1. Az EU-jog forrásai Az uniós jogon belül megkülönböztetjük az ún. elsődleges és az ún. másodlagos jogforrásokat.

Az elsődleges jogforrások közé tartoznak elsősorban az alapító szerződések és azok későbbi módosításai. Ezek azok az egyezmények, amelyeket a tagállamok egymás között megkötöttek. Eredetileg három alapító szerződés jött létre.

– Az Európai Szén és Acél Közösséget (ESZAK) létrehozó Szerződést 1951. április 18-án írtak alá Párizsban, és 1952. július 23-án lépett hatályba; az ESZAK 2002. július 23-án vesztette hatályát.

– Az Európai (Gazdasági) Közösséget létrehozó Szerződést (EKSZ) 1957. március 25-én írták alá Rómában, és 1958. január 1-jén lépett hatályba.

– Az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom) létrehozó Szerződést szintén 1957. március 25-én írták alá Rómában.

A tagállamok közötti szerződéseket nagyon nehéz és időigényes módosítani, mivel ehhez, nemzetközi egyezményről lévén szó, mindegyik tagállam hozzájárulására szükség van (szemben például az Egyesült Államok alkotmányának módosításával, amelyet az államok háromnegyedének kell ratifikálnia). Az alapító szerződések tartalmazzák az Európai Unió alapvető szabályait. Az eredetileg elfogadott alapító szerződéseket a későbbiekben többször módosították az integráció kiterjesztése és elmélyítése érdekében.

2009. december 1-jével a Lisszaboni Szerződés (vagy Reform Szerződés) az elsődleges jogforrások új rendszerét hozta létre. Ezt követően (vagyis a hatályos helyzet szerint) az Európai Unió működése alapvetően két alkotmányos dokumentumra épül: ezek az Európai Unióról szóló Szerződésre (EUSZ) és az Európai Unió működéséről szóló Szerződésre (EUMSZ).

Bár már csak történeti érdekesség, az alábbiakban érdemes áttekinteni a Lisszaboni Szerződést megelőző módosításokat és változásokat, amelyek eredményeit a hatályos alkotmányos dokumentumok (az EUSZ és az EUMSZ) tartalmazzák.

A módosítások egyik része az integráció kiterjesztését célozta: ezek a későbbiekben csatlakozó tagállamok ún. csatlakozási szerződései. Az Európai Uniónak jelenleg 28 tagállama van (az Egyesült Királyság várható kilépésével ez 27-re csökken). A zárójelben szereplő évszám a csatlakozási szerződés hatályba lépésére, míg a zárójel előtti évszám a szerződés aláírására utal.

– 1973: az Egyesült Királyság, Írország és Dánia csatlakozása. Az Egyesült Királyság már 1963-ban „pályázott” a tagságra, azonban csatlakozását a francia

II. AZ EU-JOG FORRÁSAI, STÁTUSZA ÉS ALKALMAZÁSA

17

kormány ellenkezése megakadályozta; ezt követően az Egyesült Királyság második csatlakozási kérelmét is elutasították, és végül csak a harmadik „pályázata” bizonyult sikeresnek.

– 1979 (1981): Görögország csatlakozása.

– 1985 (1986): Spanyolország és Portugália csatlakozása.

– 1994 (1995): Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozása. Ebben a körben csatlakozott volna Norvégia is, azonban az aláírt csatalakozási egyezményt nem ratifikálta, mivel az elbukott a nemzeti referendumon.

– 2003 áprilisa (2004. május 1.): tíz tagállam – Ciprus, Csehország, Észtország, Magyarország, Lettország, Litvánia, Málta, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia – csatlakozása. Az Athénban aláírt csatlakozási szerződés 2004. május 1-jén lépett hatályba. A csatlakozási szerződés három cikkből áll, és minden részletkérdést a csatlakozási okmány rendez, amelyet a csatlakozási szerződéshez csatoltak. A csatlakozási okmány általános szabályokat tartalmaz az összes új tagállam vonatkozásában. A csatlakozási okmány mellékletei különkülön foglalkoznak az egyes tagállamokkal.

– 2005 (2007. január 1.): Bulgária és Románia csatlakozása.

– 2011 (2013. július 1.): Horvátország csatlakozása.

A módosítások másik része az integráció elmélyítését célozta: ezek az integrá­ ciót, az Európai Unió hatásköreit erősítő módosítások.

– 1986 (1987): Egységes Európai Okmány.

– 1992 (1993): Maastrichti Szerződés; megalapította az Európai Uniót és létrehozta a három pillérből álló rendszert.

– 1997 (1999): Amsterdami Szerződés; továbbfejlesztette az EK szabályait, átnevezte az Európai Unió harmadik pillérét, átszámozta az EKSZ cikkeit, az EUSZ cikkeinek számozását betűkről számokra cserélte.

– 2001 (2003): Nizzai Szerződés.

– 2007 (2009): Lisszaboni Szerződés.

Az elsődleges jogforrások tartalmazzák az uniós jog alaprendelkezéseit, így az európai polgárság szabályait, a belső piaccal és a négy alapszabadsággal kapcsolatos rendelkezéseket, illetve a versenypolitika szabályait. Emellett számos kérdésben jogalkotási felhatalmazást tartalmaznak: jogalapot állapítanak meg az Európai Unió számára, hogy bizonyos kérdésekben másodlagos jogforrásokat fogadjon el.

Az elsődleges jogforrások rendelkeznek például arról, hogy az Unió miként fogadhat el jogszabályokat. Bár az elsődleges jogforrások uniós jogi jogforrások, ezeket nem maga az Unió fogadja el, hanem azok a tagállamok egymás közötti nemzetközi szerződései. Tekintettel arra, hogy ezek alapvető, elsődleges normák, quasi alkotmányos jellegűek. Ezzel szemben a másodlagos jogforrásokat az Európai Unió intézményei fogadják el ugyanolyan módon, ahogy a parlament törvényeket vagy a kormány rendeleteket hoz. Az elsődleges jogforrások azok, amelyek megmondják: mely uniós szervek, intézmények hozhatnak jogszabályokat, tehát fogadhatnak el másodlagos jogforrásokat, ezt milyen eljárásban tehetik meg, az ilyen másodlagos jogforrások elfogadásának milyen feltételei, keretei vannak stb.

18

II. AZ EU-JOG FORRÁSAI, STÁTUSZA ÉS ALKALMAZÁSA

A másodlagos jogforrások között három jogi kötelező erővel rendelkező jogforrást különböztethetünk meg, ez a rendelet, az irányelv és a határozat. Emellett létezik ajánlás és vélemény; ezek azonban nem rendelkeznek kötelező erővel, ha úgy tetszik útmutató jellegűek.

A rendeletek nem sokban különböznek a nemzeti törvényektől. Az EUMSZ 288. cikkének (2) bekezdése szerint „[a] rendelet általános hatállyal bír” és „[t]eljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban.” A rendeletek például meghatároznak kibocsátási kvótákat, engedélyezési eljárásokat, vámhatósági eljárásokat, joghatósági szabályokat, tehát ténylegesen ugyanolyan kérdésekre vonatkoznak, és ugyanolyan módon szabályozzák ezeket a kérdéseket, mint a belső jogban a törvények.

A rendeletek általános érvényűek, kötelező erővel rendelkeznek minden tagállamban, és többnyire részletes szabályokat állapítanak meg, amelyek címzettjei lehetnek mind a tagállamok, mind pedig magánfelek (magánszemélyek vagy vállalatok). A rendeletek tehát konkrét, közvetlenül alkalmazható szabályokat tartalmaznak, amelyeket közvetlenül kell alkalmazni a tagállami bíróságok vagy hatóságok előtt.

A Európai Unió másodlagos jogforrásainak egyik nagyon speciális fajtája az irányelv, amely valóban európai sajátosságot jelent. Az EUMSZ 288. cikkének (3) bekezdése szerint „[a]z irányelv az elérendő célokat illetően minden címzett tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja.” Az irányelvek címzettjei mindig a tagállamok, soha nem vonatkozhatnak magánszemélyekre vagy vállalatokra. Az irányelv szabályozási megközelítése tekintetében azt mondhatjuk, hogy az mindig valamilyen célokat határoz meg, amelyek uniós szinten kerülnek lefektetésre, de a célok eléréséhez vezető út megválasztását (forma és eszköz) a tagállamokra bízza. Tehát az irányelvek végrehajtásának módját, eljárását, mechanizmusát mindig a tagállam állapítja meg, az irányelvnek csak az a célja, hogy bizonyos célokat, illetve kereteket meghatározzon.

Például irányelvekben került sor az ún. hálózatos vagy közszolgálati iparágak megnyitására (elektronikus hírközlés, villamos energia, földgáz, posta stb.); ezeken a területeken az uniós jogszabály ugyan lefektette, hogy meg kell nyitni a piacot a verseny előtt, hozzáférést kell biztosítani a hálózatos szegmensekhez, biztosítani kell az egyetemes szolgáltatást, azonban ennek mikéntjét, részletszabályait a tagállamokra bízta. Az irányelvet átültető törvények részletesen biztosítják az irányelvben meghatározott céloknak az elérését, de maga az irányelv (legalábbis elviekben) nem azért születik, hogy azt a bíróságok vagy hatóságok közvetlenül alkalmazzák; sokkal inkább az a célja, hogy meghatározzon egy irányvonalat a tagállamok számára, miközben a tényleges végrehajtást a tagállamokra bízza. Ez a végrehajtás az irányelvnek a tagállami jogba történő átültetésével (implementáció) történik.

Mindegyik tagállam kicsit másként hajtja végre az uniós irányelveket, átülteti azokat a saját jogába, összhangba hozza saját jogi hagyományaival és kicsit a saját képére is formálja ezeket az átültető rendelkezéseket. Az irányelvek esetén tehát a

II. AZ EU-JOG FORRÁSAI, STÁTUSZA ÉS ALKALMAZÁSA

19

keret mindig európai, de a konkrét végrehajtás, a mechanizmus, a működés mindig tagállami.

A harmadik jogszabálytípus a határozat. A határozatot egyedi ügyekben hozzák, tehát ugyan jogszabálynak nevezik, gyakran nem más, mint egyedi ügyben hozott (közigazgatási) döntés. Az EUMSZ 288. cikkének (4) bekezdése szerint „[a] határozat teljes egészében kötelező”, „[a]mennyiben külön megjelöli, hogy kik a címzettjei, a határozat kizárólag azokra nézve kötelező, akiket címzettként megjelöl.” A határozat címzettjei lehetnek tagállamok vagy magánfelek (magánszemélyek, illetve vállalatok). A Bizottság határozatot hozhat egy tagállammal szemben, de ugyanúgy hozhat határozatot egy vállalattal szemben, mint például a Microsoft ügyben1, ahol a szoftver-cég óriási bírságot kapott az európai versenyszabályok megsértése miatt.

2. Elsődlegesség és közvetlen hatály / alkalmazhatóság Az uniós joggal kapcsolatban nagyon fontos megérteni az ún. elsődlegesség (szupremácia), valamint a közvetlen alkalmazhatóság/hatály fogalmait. Annak megértéséhez azonban, hogy miben is más az uniós jog, miben is újszerű, kicsit vissza kell térnünk a nemzetközi közjoghoz és annak alkalmazásához. Ennek tükrében értékelhető ugyanis az EU-jog újszerű minősége, valamint az, ahogy az Európai Bíróság fogalmaz ítéleteiben, hogy az EU-jog egy sui generis, tehát „saját/ önálló fajú” jogrend.

Amennyiben azt mondjuk, hogy az uniós jog elsődlegességgel (szupremáciával) rendelkezik a nemzeti, tagállami jogok fölött, valamint hogy a magánfelek közvetlenül hivatkozhatnak az uniós jogra a bíróságok előtt, akkor ezzel talán nem mondunk semmi meglepőt vagy újszerűt, hiszen ma már valahogyan el is várjuk, hogy az uniós jog letörje a vele ellentétes nemzeti jogszabályokat, és hogy az európai polgárok hivatkozhassanak az uniós jogszabályokra saját jogaik megóvása érdekében.

Ez azonban a nemzetközi közjogban nem evidens, és évtizedekkel ezelőtt, az Európai Gazdasági Közösség megalapításakor egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy az akkor közösségi, ma uniós jog valóban közvetlenül alkalmazandó a tagállamokban és „felülírja” a vele ellentétes tagállami szabályokat. Az a fejlődés, ami az uniós jogban végbement, merőben újszerű a nemzetközi közjoghoz képest, és ez egy nagyon komoly európai eredmény.

Nézzük tehát, hogy miként alkalmazhatók a nemzetközi közjogi normák a részes államokban. A nemzetközi közjog adott államban történő alkalmazására vonatkozóan két megközelítés alakult ki: a monista és a dualista elmélet. A monista elmélet értelmében a nemzetközi jog és a belső jog egy rendszert képez, a nemzetközi közjogi szabályok közvetlenül alkalmazandóak a tagállamokban. Ezt azonban 1

Bizottság 2007/53/EK sz. határozata (Microsoft) (HL 2007. L 32., 23. o.)

20

II. AZ EU-JOG FORRÁSAI, STÁTUSZA ÉS ALKALMAZÁSA

nagyon kevés állam követi vegytiszta formában. Ezzel szemben a dualista elmélet lényege, hogy amikor egy állam elfogad egy nemzetközi egyezményt, azt magára nézve kötelezőnek ismeri el, azonban ennek az egyezménynek az elfogadásával csak a nemzetközi jogi színtéren keletkeznek kötelezettségei, magát az egyezményt a részes állam bíróságai önmagában még nem alkalmazhatják. Ahhoz, hogy erre sor kerüljön, a nemzetközi egyezményt a belső jog részévé kell tenni (ki kell hirdetni). A kihirdetés úgy történik, hogy a nemzetközi egyezményt lefordítják az adott állam hivatalos nyelvére (vagy nyelveire) és azt egy nemzeti jogszabályba (törvénybe vagy rendeletbe) foglalják. Innentől kezdve az egyezmény nem(csak) mint nemzetközi egyezmény fog érvényesülni, hanem úgy is, mint egy állami törvény, amelyet történetesen egy nemzetközi egyezmény átültetése érdekében fogadtak el.

Nemzetközi és belső (nemzeti) jog viszonya egy dualista rendszerben Nemzetközi jog: – nemzetközi szokásjog – nemzetközi egyezmények

transzformáció kihirdetéssel

Belső (nemzeti) jog: – alkotmány – törvények – rendeletek

Amennyiben a nemzetközi egyezményt nem hirdetik ki a belső jogban, az a belső jog számára nem létezik, következésképpen se a bíróságok, se a hatóságok számára nem létező és nem is alkalmazható.

Az uniós jog ezt a rendszert alapjaiban töri át. Az uniós jogra ugyanis közvetlenül lehet hivatkozni a tagállami bíróságok előtt, azaz közvetlen hatálya van. Az Európai Bíróság már nagyon korán kimondta: az uniós jog egy sui generis (önálló fajtájú) jogrend, nem hasonlítható a nemzetközi közjog hagyományos szabályaihoz, tehát akkor is lehet rá hivatkozni, ha az adott tagállam az uniós jog valamelyik szabályát nem hirdette ki.

A fenti tétel kiindulópontja az Európai Bíróság Van Gend en Loos kontra Holland Adóhatóság ügyben hozott ítélete.2 Az ügyben Van Gend en Loos, egy szállítmányozási vállalat, amiatt indított eljárást Hollandiában, mert az általa importált formaldehid származékra vonatkozó vámot, az EGK-Szerződés hatálybalépését követően, megnövelték (3%-ról 8%-ra). Az EGK-Szerződés ugyanis, a tagállamok közötti vámok teljes lebontásáig terjedő átmeneti időszak leteltéig,3 „befagyasztotta” a meglévő vámokat; az EGK-Szerződés akkori 12. cikke úgy rendelkezett, hogy „a tagállamok egymás között sem új beviteli, sem kiviteli vámokat, illetve velük egyenérték díjakat nem vezetnek be, sem pedig az egymás közötti kereskedelmi kapcsolataikban már alkalmazottakat nem emelhetik”. Ezzel a befagyasztási (stand26/62. sz., van Gend & Loos kontra Holland Adóhatóság ügyben 1963. február 5-én hozott ítélet.

Kecskés László: EU-jog és jogharmonizáció. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 543–545.

3 Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Szerződés 1958. január 1-jén lépett hatályba, és egy 10 éves átmeneti időszakot követően, 1968-ra szüntette meg végérvényesen a tagállamok közötti vámokat.

2

II. AZ EU-JOG FORRÁSAI, STÁTUSZA ÉS ALKALMAZÁSA

21

still) klauzulával ellentétes volt a megnövelt holland vám. Az ügyben Hollandia, Belgium és Németország is azon az állásponton volt, hogy a 12. cikknek nincs közvetlen hatálya, és ennek alapján csak a Bizottság és a tagállamok között merülhet fel jogvita (a hagyományos nemzetközi közjog alapján mindenképpen ez lett volna a helyzet). Az Európai Bíróság azonban arra a következtetésre jutott, hogy az uniós jog közvetlen hatállyal rendelkezik a tagállamokban (attól függetlenül, hogy kihirdették-e vagy sem) és elsődlegességet élvez, azaz letöri a vele ellentétes tagállami szabályokat: „a Közösség a nemzetközi jog új jogrendjét képezi, melynek javára az államok, bár szűk területeken, de korlátozták szuverén jogaikat, és amelynek alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok állampolgárai is. Ennélfogva a tagállamok jogszabályaitól független közösségi jog amellett, hogy a magánszemélyekre kötelezettségeket állapít meg, arra is szolgál, hogy számukra jogokat keletkeztessen, amelyek az őket megillető jogok összességének részévé válnak. E jogok nemcsak akkor keletkeznek, amikor a Szerződés ezeket kifejezetten előírja, hanem azokból a kötelezettségekből eredően is, amelyeket a Szerződés egyértelműen rögzít a magánszemélyek, a tagállamok és az uniós intézmények számára.”

A fenti ítéletben tehát mind a közvetlen hatály, mind az elsődlegesség elve megjelenik. Az importőrnek nem kellett megvárnia, míg átültetik az EGK-Szerződés 12. cikkét a holland jogba, hanem közvetlenül hivatkozhatott a vonatkozó közösségi rendelkezésre; az, hogy Hollandia elmulasztotta az ezzel összhangban lévő nemzeti jogszabály elfogadását, nem volt akadálya annak, hogy az uniós szabály közvetlen hatállyal rendelkezzen. A hagyományos nemzetközi közjog alapján a Bizottság vagy valamely tagállam fel kellett volna lépjen Hollandiával szemben annak érdekében, hogy az a saját jogát, az uniós jognak való megfelelés érdekében, módosítsa.

Ez azonban legfeljebb a további hasonló ügyek elkerülését tette volna lehetővé, azonban nem hozott volna jogorvoslatot Van Gend en Loosnak, ideértve a jogellenesen beszedett vám visszatérítését.

A közvetlen hatály az egyes uniós jogforrások, jogszabályok tekintetében eltérő módon érvényesül: az elsődleges jogforrások mind horizontális, mind vertikális közvetlen hatállyal rendelkeznek, ugyanígy rendelkeznek horizontális és vertikális közvetlen hatállyal a rendeletek; azonban az irányelveknek csak vertikális közvetlen hatályuk van, tehát magánfelek közötti vitákban nem alkalmazhatók (noha értelmezési iránymutatásként figyelembe veendők – ezt hívjuk közvetett hatálynak), és ugyanígy nem hivatkozhat rájuk a tagállam a magánfelekkel szembeni jogvitákban.4 Mit tekintünk horizontális és vertikális hatálynak? Az irányelvek szempontjából, a fentiekből láthatóan, ez egy döntő jelentőségű kérdés. A horizontális hatály azt 4

Várnay Ernő – Papp Mónika: Az Európai Unió joga. Wolters Kluwer, Budapest, 2016. 303–323.

22

II. AZ EU-JOG FORRÁSAI, STÁTUSZA ÉS ALKALMAZÁSA

jelenti, hogy az adott jogszabályra vagy normára magánfelek egymás közötti vitáik­ ban hivatkoznak. Azért horizontális ez a hatály, mert a magánfelek mellérendeltek („egy horizonton vannak”), nincsenek egymásnak alávetve; tehát közöttük egy horizontális jogviszony jön létre. Ezzel szemben az állam és a magánfelek kapcsolata vertikális, mert a magánfelek ilyen vagy olyan módon az államnak alávetettek. Az állam nagyobb hatalommal rendelkezik, jogszabályokat alkot, utasíthatja és ellenőrizheti őket; tehát ez egy alávetett, vertikális jogviszony. Az irányelvek lényege, hogy azok magánfelek közötti jogvitákban nem alkalmazhatóak (noha értelmezési iránymutatásként érvényesülnek). Ezzel szemben magánfelek hivatkozhatnak rájuk az állammal szemben, viszont az állam fordítva, a magánfelekkel szemben nem hivatkozhat az irányelvekre.

Az irányelvek címzettjei a tagállamok, és nem arra szánják őket, hogy azokat a bíróságok vagy más hatóságok közvetlenül alkalmazzák, mivel azokat az alkalmazás érdekében a nemzeti jogba át kell ültetni. Az irányelvek vertikális közvetlen hatályának az indoka, hogy amennyiben az államnak át kell ültetnie az irányelvet a saját nemzeti jogába, azonban elmulasztja az átültetési határidőt vagy nem megfelelően ülteti át az irányelvet, akkor egy magánfél által ellene indított perben nem hivatkozhat saját hibájára, más szóval: saját hibájából (abból, hogy nem vagy nem megfelelően ültette át az irányelvet) nem kovácsolhat a maga számára előnyt. Ez egy ősi jogelv, amelyet a római jogban úgy fogalmaztak meg, hogy bűncselekményével (értsd: jogellenes magatartásával) senki sem teheti kedvezőbbé a helyzetét („Nemo ex suo delicto meliorem suam conditionem facere potest”). Ez magyarázza, hogy az irányelvekre – elviekben – csak a magánfél hivatkozhat a tagállammal szemben, azonban az tagállam magánféllel, illetve magánfelek egymással szemben nem.

Bár az irányelveknek, szemben az elsődleges joganyaggal és a rendeletekkel, nincs horizontális közvetlen hatálya, azokat a tagállami jog értelmezése során, horizontális vonatkozásokban is, figyelembe kell venni, és ha a tagállami jog az irányelvvel konform módon is értelmezhető, akkor a tagállami bírónak ezt az értelmezést kell elfogadnia. Ezt hívjuk az irányelvek közvetett hatályának (vagy közvetett közvetlen hatályának). A Von Colson és Kamann kontra Land Nordrhein-Westfalen ügyben5 az Európai Bíróság megállapította, hogy „[a] nemzeti bíróság feladata, hogy a közösségi jog követelményeinek megfelelően értelmezze és alkalmazza az irányelv alkalmazása céljából hozott törvényt, minden olyan intézkedés során, amikor nemzeti joga mérlegelési jogkört biztosít számára.”6 A Marleasing SA kontra La Comercial Internacional de Alimentacion SA ügyben7 az Európai Bíróság továbbment és megállapította: az irányelvet minden tagállami jogi norma értelmezése so5 14/83. sz., Sabine von Colson és Elisabeth Kamann kontra Land Nordrhein-Westfalen ügyben 1984. április 10-én hozott ítélet (EBHT 1990., I-4135. o.), ECLI:EU:C:1984:153.

6 28. pont 7 C-106/89. sz., Marleasing SA kontra La Comercial Internacional de Alimentacion SA ügyben 1990. november 13-án hozott ítélet (EBHT 1990., I-4135. o.), ECLI:EU:C:1990:395.

II. AZ EU-JOG FORRÁSAI, STÁTUSZA ÉS ALKALMAZÁSA

23

rán figyelembe kell venni, függetlenül attól, hogy a kérdéses nemzeti jogi rendelkezést az irányelv előtt vagy után fogadták el.8 A közvetett hatály vonatkozásában a fő kérdés, hogy meddig mehet el az irányelvből fakadó értelmezési kényszer. Amennyiben ugyanis ez eléri a contra legem értelmezés szintjét, lényegében már átkerülünk a (teljes) horizontális közvetlen hatály körébe. Az megállapítható, hogy a tagállami jognak „hajlíthatónak” (az irányelvvel konform módon értelmezhetőnek) kell lennie. Amennyiben ez nem áll fenn és a nemzeti jog nem értelmezhető olyan módon, ami megfelel az irányelv követelményeinek, az irányelvnek horizontális vonatkozásban nem lesz kihatása. A sérelmet szenvedett fél pedig kártérítést követelhet a tagállamtól az uniós jogban lefektetett szabályok szerint.9 Jelentős korlátozás alá esik a közvetett hatály érvényesülése büntetőügyekben: az irányelvnek önmagában és a nemzeti jogtól függetlenül nem lehet olyan hatása, hogy az irányelvet megsértők büntetőjogi felelősségét megalapozná vagy azt súlyosbítaná.10 Az EU-jog közvetlen hatályának/alkalmazhatóságának és szupremáciájának kimondásával az Európai Bíróság egyértelműen egy föderális jogrendszer alapjait tette le, még ha ennek megvalósulása csak egy hosszú folyamat eredménye lehet. Érdemes az EU-jog státuszát párhuzamba, illetve szembe állítani az Egyesült Államok föderális jogának és a WTO-jognak a státuszával.

Az Egyesült Államok alkotmányának VI. cikke értelmében Egyesült Államok alkotmánya és törvényei, valamint az általa kötött egyezmények az ország legfőbb törvényét („supreme law of the land”) jelentik, amelyek minden államban kötik a bírókat, akkor is, ha a (tag)állam alkotmánya vagy annak valamely törvénye ezzel ellentétes.

Ezzel szemben a WTO-jog, főszabály szerint, nem rendelkezik közvetlen hatál�lyal, arra tagállami bíróságok előtt nem lehet hivatkozni. Noha a WTO-jog belső jogban elfoglalt státusza az egyes nemzeti jogokra tartozó kérdés, és így csak külön-külön, az egyes jogrendszerek vonatkozásában tehető fel, a világkereskedelem legfontosabb kereskedelmi szereplői kizárták ezen szabályok közvetlen hatályát (még ha egyes esetekben a nemzeti jog értelmezésénél figyelembe is veszik). Az Egyesült Államokban ez törvénnyel történt,11 Japánban bíróság mondta ki,12 míg az EU-ban az Európai Bíróság rögzítette ezt a tételt.13 8. pont C-334/92. sz., Teodoro Wagner Miret kontra Fondo de Garantía Salarial ügyben hozott ítélet (EBHT 1993., I-6911. o.), 22. post. A tagállamoknak az uniós jog megsértése miatti kártérítési kötelezettségével kapcsolatban lásd C-6/90 és C-9/90. sz., Francovich és társai ügyben 1991. november 19-én hozott ítélet (EBHT 1991., I-5357. o.).

10 80/86. sz., Kolpinghuis Nijmegen ügyben 1987. október 8-án hozott ítélet (EBHT 1987., 3969. o.), ECLI:EU:C:1987:431, 13. pont 11 19 U.S. Code 3512.

12 Japán legfelsőbb bíróság 1990. február 6-i ítélete, 36 Shomu Geppo 2242.

13 21–24/72. sz., International Fruit Company NV és társai kontra Produktschap voor Groenten en Fruit egyesített ügyekben 1972. december 12-én hozott ítélet (EBHT 1972., 1219. o.), ECLI:EU:C:1972:115; 8 9