INTERJÚ: „Ugyanazt gondolni, tenni, érezni, írni” – Székely Blanka televíziós újságíró

Székely Blanka televíziós újságíró, oktató, műfordító, de mindenekelőtt nő és anya. Szerepeinek összehangolásáról, inspirációforrásáról, illetve a nemrégiben átvett Janovics Jenő-díjról kérdeztük.

Melyek az életednek a legnagyobb mérföldkövei? Milyen életutat jártál be eddig?

Ha így kérdezed, hogy mérföldkövek, akkor nekem az életem embert próbáló és formáló eseményei jutnak eszembe. Amikor olyan emberek vettek körül, akiktől tanulni tudtam, vagy fejlődni, változni voltam kénytelen. Nagyon hiszek a folyamatos személyiségfejlődésben, átalakulásban, és ahogy telnek az évek, egyre árnyaltabban látom a valóságot. Amúgy hajlamos vagyok azt gondolni, hogy tudom a tutit, de közben azt figyelem, hogy minden egyes év az életemben új leckékkel lát el. Fontos mérföldkövek talán a következők lennének: a marosvásárhelyi, Tudor negyedi gyermekkor, fűszerezve a Marosludason és Gyergyócsomafalván töltött nyarakkal, az angol magánórák hatéves koromtól, amelyeknek igazán sokat köszönhetek, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a nemrég elhunyt, szeretett Marx Ágnes tanárnő, az osztályfőnökünk, akitől tartást, életbölcsességet lehetett ellesni. Természetszeretetből végeztem el az angol-földrajz dupla szakot a kolozsvári BBTE-n, csak később jöttem rá, hogy a filológia sokkal jobban érdekel. A román nyelvű geomorfológiai és geológiai vizsgáktól így most utólag megkímélném magam, főként, hogy másodévtől a színművészetire is jártam párhuzamosan. A szessziókban sok kicsi darabra szakadtam az összesen 30 darab vizsgámmal, ami alatt még a vizsgaelőadások is zajlottak a színin.

Az első nyarat már Amerikában töltöttem diákként, itt, New Hamp shireben, a Winnipesaukee-tó partján szakadt rám először a szabadság érzése, és utólag azt hiszem, ez meghatározta az Amerikához fűződő viszonyomat is egy életre. Azóta éltem, dolgoztam és szültem is ott két gyereket, mégsem csitul a szerelem. Érdekes, hogy ez egy ilyen se veled, se nélküled viszony az én esetemben, kétévente odautazom, maximálisan feltöltődöm, de egy-két hónap után már pucolnék haza mindig. Amikor elkezd nagyon hiányozni Amerika, akkor mindig találok hirtelen magamnak valami ürügyet, hogy odautazhassak, benevezek egy filmfesztiválra, vagy elmegyek barátokat látogatni. Egy idő után érteni is akartam ezt a világot, úgy igazán, a mélységeiben, ezért is végeztem el az amerikanisztika mesterit a BBTE-n.

A civil életben a maximális őszinteségre törekszem, pontosan annak lenni, aminek tűnök.

14 éve, az Erdély Tv létrejöttével egy időben került az életembe az újságírás. Ott ültünk, a félkész épületben, a sörpadokon, és próbáltuk kitalálni, hogy mi legyen, hogy legyen. Erre büszke is vagyok, hogy ott lehettem a nagyon jó hangulatú kezdőcsapatban, együtt fejlődtünk. Az MTVA tudósítójaként tíz éve dolgozom a kolozsvári Video Pon tes csapatában, ennek a munkának rengeteg kapcsolatot, szakmai lehetőséget, barátságot köszönhetek. Mindezek mellett pedig isteni, rugalmas munkaidőt, ami mellett az új projektekkel is foglalkozhatok: az angol nyelvű Transylvania NOW oldallal. Két éve az NTGN Médiaiskola oktatója vagyok, és társvezetem a Médiatér/Székelyhon online műsorát, a Nézőpontot. Az utóbbi két szerepkör nagy kihívás volt, és nagyon élvezem. Folyamatosan jelen van az életemben a magyarról angolra történő műfordítás is. A többihez képest ez a legnyugisabb munkám, imádom, amikor mindenki békén hagy, és fordíthatok. A gyerekekkel töltött idő, délutánok, hétvégék, nyári hónapok szent időnek számítanak, mindent úgy sakkozok-szervezek, hogy ez megmaradjon. Tudatában vagyok annak, hogy csak pár évig vagyok ebben a kiváltságos helyzetben, hogy velük tölthetek időt, és később nagyon megbánnám, ha ez nem történt volna meg.

Milyen a kapcsolatod Kolozsvárral? Mi hoz mindig vissza ide?

Nagyon szeretem Kolozsvárt, ennyi év után most már nyugodtan mondhatom, hogy ez az otthonom. Az egyik, a fő bázis. Mert vannak még helyek, ahol otthon érzem magam: ilyen a szülővárosom, nyilván, Marosvásárhely, a gye- rekkori nyarak helyszíne, Gyergyócsomafalva, de ilyen a tengeren túl töltött évek miatt San Francisco és Atlanta is. Ezek közül a helyszínek közül bárhol tudnék élni, de a család, a barátok, a munkám, a közösségi élmények most már ezer szálon Kolozsvárhoz kötnek. Jó hely ez, nem elidegenítően nagy város, és nem is fullasztóan kicsi, pont jó nekem.

Sajtósként különösen fontos az erős értékrend kialakítása. Melyek azok az értékek, amelyek szerint írsz, dolgozol, élsz?

Ha még lehet ilyet mondani a mai világban, maximálisan megpróbálok objektív lenni. Kerülöm is azokat a területeket, ahol esetleg nem lehetne annak maradni. A művészet, a magazinosabb témák azok, amelyek érdekelnek. A civil életben a maximális őszinteségre törekszem, pontosan annak lenni, aminek tűnök. Ugyanazt gondolni, tenni, érezni, írni. Anyaként, barátként, nőként, újságíróként. Nagyon fontos számomra a szabadság, és úgy érzem, ezt csak akkor lehet elérni, megélni, ha az ember őszinte. Egyik kedvenc közszereplőm, Náray Tamás mondja mindig, hogy amióta brutálisan őszinte, és egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy ki kedveli és ki nem, azóta többen szeretik. Hát valahogy így. Egy csomó gondolatával azonosulni tudok, például azzal is, hogy a sikerért piszok sokat kell dolgozni, és nagyon jól kell beosztani minden egyes napot. De ezt hál’Istennek már húszévesen, a kolozsvári színművészetin is megtanultam. Ott is megmondta nekünk Saci (Salat Lehel): gyerekek, a tehetség, az sajnos csupán tíz százalék. A többi a mesterségbeli tudás, szorgalom, alázat.

Nagyon képmutató és ennek ellenpólusaként brutálisan őszinte világban élünk egyszerre, kinek mire van igénye, választhat.

Az egyensúlyban még nagyon hiszek. Szeretnék például reggelig bulizni néha, és utána nyakamba venni a világot, de ezt sem anyaként, sem újságíróként nem tehetem meg. Mert reggel a gyerekeknek enni kell adni. Azt piszok nehéz kialvatlanul, ugyanúgy, ahogy tanítani vagy műsort vezetni is. Próbáltam mindhármat, kösz, inkább nem.

Mit jelent számodra a nemrégiben átvett Janovics Jenő-díj?

A díj odaítélése előtti napokban pont azon agyaltam, hogy tolom ezt a sok szekeret egyszerre, de vajon valaki észreveszi-e, hogy mindegyikbe próbálom beleadni a szívemet-lelkemet. Úgy tűnik, hogy igen, és ez, nem mondom, hogy nem esik jól. A díjakkal viszont az a baj, hogy fölteszik a mércét. Utána valahogy mégiscsak meg kell felelni nekik. Főleg ennek a névnek, hogy Janovics Jenő. Ő is a két végén égette mindig a gyertyát, és rengeteget letett az asztalra a magyar film és színház világában. A díjak azt jelentik még, hogy jó az irány, amelyen haladsz. Megerősítés.

A család, a barátok, a munkám, a közösségi élmények most már ezer szálon kolozsvárhoz köt- nek. Jó hely ez, nem elidegenítően nagy város, és nem is fullasztóan kicsi, pont jó nekem.

Ki a példaképed?

Újabban ilyen vicces példaképeim vannak a szakmában, mint Jimmy Fallon. Hogy példakép, az túlzás, de nagyon csodálom, amit csinál. Amióta fut a Nézőpont a Székelyhonon, igyekszem az őszinteségre törekedni, kihozni az emberek legbelsőbb gondolatait, megmutatni az elért teljesítmények mögött a lelküket is. De ugyanakkor azt látom, hogy mindenhonnan ez ömlik. Nagyon képmutató és ennek ellenpólusaként brutálisan őszinte világban élünk egyszerre, kinek mire van igénye, választhat. Megjelent egy csomó őszinte hangvételű, vagány online műsor és podcast. Rengeteg ilyent fogyasztok. Így most már elegem is lett belőlük. Jimmynél megvan az informatív jelleg, a humor és az őszinteség egyszerre. Nyilván hatalmas stáb dolgozik mögötte, ez a felállás az erdélyi médiában nem kivitelezhető, mert nincs az a pénz, de én akkor is azt szeretném, hogy az őszinteségen túl néha röhögni is tudjunk a saját nyomorunkon.

Te hogyan tudod megteremteni a munka–magánélet egyensúlyt?

Amióta gyerekeim vannak, rájöttem, hogy nagyon fontos és drága az idő, ezért nagyon gyors és hatékony lettem a munkában is. Mert azt vettem észre, hogy ha napokig a munkán van a hangsúly, és nem töltök elég időt a gyerekekkel, az maximálisan kibillent az egyensúlyomból. Így a húzósabb napok után mindig az van, hogy egy ideig mellettük lassulok le, játszunk, mászkálunk, vagy csak együtt csináljuk a semmit. Ezért is szoktam nyáron elvonulni velük legalább egy hónapra a csomafalvi nyaralónkba, ahol aztán nem hordunk cipőt hetekig. Csak autóvezetéskor húzok cipőt, amikor lovagolni vagy áfonyát szedni viszem a gyerekeket, a faluból ki az erdőbe. Próbáltam vezetni is mezítláb, de sajnos nem tudok.

A hírek, történések sokszor magától adják a témalehetőségeket. Miből meríted az inspirációd egy „üresebb” időszakban? Ki inspirál?

Mindig a közösségért élő embereket csodáltam, ez valahogy nem volt meg példaként a gyerekkoromban. Azok az emberek inspirálnak, akik valamivel jobbá, szebbé teszik a világot, művészként, kézművesként, közösségszervezőként.

Azokat csodálom, akiknek az életébe még az is belefér, hogy magukból valamit a világnak is adjanak.

A politikusok között is akad ilyen. Azokat csodálom, akiknek az életébe még az is belefér, hogy magukból valamit a világnak is adjanak. Az újságírásban megtaláltam ezt, azt hiszem. Ha egy-egy riportot, műsort az emberek kommentben megköszönnek, akkor tudom, hogy sikerült nekem is adnom valamit.

Szöveg: Nagy Andrea

Fotók: Bethlendi Tamás