INTERJÚ: „Az ember örökké dolgozik magán” – László Noémi

Interjú László Noémi költő-műfordítóval, a Napsugár és Szivárvány főszerkesztőjével

László Noémi meglehetősen színes életutat járt be az évek során. Tolmács, fordító, oktató, főszerkesztő és nem utolsósorban költő. Az alkotásról, inspirációjának forrásáról, jelenlegi és jövőbeli projektjeiről kérdeztük.

Milyen út vezetett az alkotáshoz? Mit jelent számodra alkotni?

Nem vezet út az alkotáshoz, az a személyiségünkhöz tartozik, szükségletszerű. Valószínű, hogy az emberben vagy van alkotásvágy, vagy nincs. Amióta emlékszem, mindig késztetést éreztem arra, hogy valamit létrehozzak: sárból, cérnából, vagy kövekből, amikor már tudtam írni-olvasni, akkor szavakból. Én nem születtem sem túl jó hallással, sem túl jó hanggal, de mindig úgy éreztem, hogy a legjobb az, hogyha az ember énekelni tud. A zenében a dallam és a ritmus mindig nagyon elragadott, és úgy gondolom, az, hogy én verset írok, némiképp annak köszönhető, hogy nem tudok szépen énekelni. Kisiskolás korom óta írtam verseket, és bárhová is sodort az élet, a versírás mint megnyilvánulási forma mindig megmaradt. Nem volt emögött elgondolás, hogy miért írok, egyszerűen írnom kellett.

Hogyan vezetett az írás szeretete szerkesztői pályához?

Bonyolult. Soha nem készültem tudatosan valamilyen pályára, nem követtem tudatosan karrier-célkitűzéseket. Mint ahogyan a munkámban gyakran improvizálok, az életben is azt tettem, de igyekeztem úgy élni, hogy összhangban legyek azzal, amit csinálok, igyekeztem nem tenni olyan lépéseket, amelyek számomra elfogadhatatlanok. Talán ennek köszönhető, hogy megmaradtam a szöveggel, a beszéddel, a gondolkodással kapcsolatos szakmák vagy lehetséges életutak vonzásában. Matematika–fizika osztályban érettségiztem Kolozsváron a Báthory István Elméleti Líceumban, mert édesapám, aki mérnök, úgy látta, hogy itt egy jófejű gyermek, akiből majd mérnök lesz. De ez a jófejű gyermek közben verseket írt. Az érettségiző osztályomnak és osztályfőnökömnek köszönhetem azt, hogy kikötöttem a bölcsészkaron, ahová azért jutottam be, mert pont abban az esztendőben, 1991-ben, földuzzasztották a létszámot. Az egyetemnek köszönhetően lett költő belőlem, onnan valók az irodalmi ismeretségeim. Az akkori tanáraim közül Cs. Gyimesi Éva, Horváth Andor, Szilágyi N. Sándor, Péntek János ráébresztettek arra, hogy nem elég álmodozni, a filológia komoly terület, ahol dolgozni is kell, nemcsak improvizálni. Itt kerültem kapcsolatba a Kolozsváron zajló irodalmi élettel: valahányszor irodalomról, irodalmi körről, beszélgetésről, irodalmi munkáról volt szó, azt én mindig más prioritások elé helyeztem. Volt egyfajta tudatos építkezés, úgy gondoltam, hogy az erdélyi magyar irodalom fontos ügy, és amit tehetek érte, azt tenni kell. Miután végeztem, fordításból, tolmácsolásból éltem, titkárként vagy szerkesztőnek nevezett „fuss ki, öblítsd ki” munkaerőként dolgoztam a ‘90-es években Kolozsváron az Utilitas cégnél, utána a Videopontesnél egy rövid ideig, majd kikerültem Budapestre. Egy angol irodalom doktori programnak köszönhetően három évet töltöttem ott, és iszonyodva visszajöttem.

Több helyen megfordultam és éltem, de mindig úgy éreztem, én Kolozsváron vagyok otthon. El tudok menni, de vissza kell ide jönnöm, mert egy idő után bárhol vagyok, minden kiüresedik.

Nagyon nehéz volt, arra jöttem rá, hogy az ember idegen helyen magányos. Hiába találkozunk sokakkal, és ismerünk meg sokakat, fordulunk meg jó helyeken, esetleg lehetőségünk adódik jól keresni. Egzisztenciálisan nekem az volt a tapasztalatom, hogy egyedül vagyok, és tulajdonképpen senkit nem érdekel, hogy velem mi történik. Több helyen megfordultam és éltem, de mindig úgy éreztem, én Kolozsváron vagyok otthon. El tudok menni, de vissza kell ide jönnöm, mert egy idő után bárhol vagyok, minden kiüresedik. Kolozsváron, csak az, hogy kimehetek a főtérre, és leülhetek a Mátyás-szobor tövébe vagy a Farkas utcába a Szent György-szobor mellé, irracionális módon biztonsággal tölt el, és úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. 2010-ben kerültem ismét úgy Kolozsvárra, hogy azóta már nem éltem máshol, csak itt.

Amikor visszakerültem Kolozsvárra, a 2002-ben alakult Erdélyi Magyar Írók Ligájához mentem irodavezetőnek, úgyhogy ismét belekerültem az erdélyi irodalmi körforgásba. Onnan elkerültem a Helikonhoz, mert Szilágyi István odahívott versszerkesztőnek, bár úgy éreztem, túl szabad lelkű, önálló vagyok, hogy egy szerkesztőségi munkát lelkiismeretesen tudjak végezni. De Szilágyi Pista bácsinak nem lehet nemet mondani, amikor a Helikonhoz hívja a kolozsvári embert. Ha az ember kolozsvári magyar költő, akkor ugyan biza hova menne máshova, mint a kolozsvári magyar irodalmi laphoz. Hét évig viaskodtam, nem voltam magammal elégedett, mert úgy éreztem, nem tudom úgy végezni azt a munkát, ahogyan azt szerintem végezni kell.

Itt lépett az életedbe a Napsugár és Szivárvány?

Igen, ebben a lelkiállapotban ért engem Zsigmond Emese felkérése, hogy jöjjek át a Napsugárhoz, és úgy éreztem, ez megint egy csupa nagybetűs ügy. Zsigmond Emese 30 évig volt főszerkesztője ennek a lapnak. A rendszerváltás előtt már szerkesztő volt a lapnál, és a ’90-es évek elején főszerkesztő lett. Gyakorlatilag ő vitte egyedül a két gyermeklapot. Félelmetes ilyen ember örökébe lépni, különösen a ma emberének, aki már nem úgy létezik, hogy mindent egy lapra tesz föl. A Napsugár szerkesztése olyan feladat, ami teljes embert kíván. A nagy kétségek között úgy éreztem, hogy ez egyrészt kihívás, másrészt, mivel már 20 éve szerzője vagyok mindkét lapnak, kötelesség. Nem választhattam a könnyebb utat azzal, hogy nemet mondok. 2020 januárjában jöttem át a Helikontól a Napsugárhoz azzal, hogy inaskodom egy ideig, de közbeszólt a vírus, online működtünk mi is. Úgyhogy nekem a Napsugaras inaskodásom online, javarészt semmittevésben nyilvánult meg. 2020 szeptemberében, amikor főszerkesztőként átvettem a két lapot, képletesen kiléptem a tojáshéjból. Ismét óriási improvizációs erőket kellett megmozgatni ahhoz, hogy valamit, amit addig nem csináltam, valahogyan tovább vigyek. Követtem el hibákat és vallottam kudarcot, de még létezünk, és nagyon remélem, hogy ez további évtizedekig nem változik, bár a vírussal azért nekünk is volt bajunk. Ugyanakkor megküzdöttünk közösségként a lap megújításának feladatával is. 2021 szeptemberében váltott arculatot a lap, más papírra költöztünk, illetve eltoltuk szöveg és kép arányát a kép irányába, mert úgy gondoljuk, hogy a mostani gyerekek a digitális hátszélnek köszönhetően sokkal inkább képi módon viszonyulnak a világhoz, mint a korábbiak.

Mi az inspirációd forrása?

Mindig más. Iskolás koromban a nagy, váteszszerű költők mozgattak meg, mint József Attila vagy François Villon, vagy az angol romantikus költők, olyan személyiségtípusok, akik némiképpen kilógtak a rendből. Újabban a 15–16. századi európai képzőművészek életéről olvastam: Dürer, Leonardo és Michelangelo. Leginkább az érdekelt, ahogyan az életük alakult annak függvényében, hogy milyen történelmi események és uralkodók mozogtak a háttérben. Örök érvényű kérdés, hogy mit jelent és meddig tart a művészi szabadság, milyen kompromisszumok köthetők az anyagi biztonság terén, és hogy mennyire kötelessége vagy sem a hatalomnak eltartani a művészt.

Szerintem ez a legfontosabb egy művész életében, hogy ne hagyja cserben saját magát, vagyis hogyha valaha elhivatást érzett a kreatív, alkotói területen, akkor azt mindvégig gondozza.

Mostanában ez foglalkoztat, és ennek kontextusában azok az alkotók, akik némiképp meg is tanultak együtt élni az aktuális hatalommal, mégis a saját útjukat járták, és sikeresen végigvitték az életműépítés feladatát. Szerintem ez a legfontosabb egy művész életében, hogy ne hagyja cserben saját magát, vagyis hogyha valaha elhívatást érzett a kreatív, alkotói területen, akkor azt mindvégig gondozza. Azt hiszem, ez a legnagyobb feladat és kihívás, amivel szemben állunk, és amivel szemben elbukunk vagy nem.

Jelenleg melyek a legfontosabb és legérdekesebb projektjeid, illetve milyen terveid vannak az elkövetkezendő időszakra?

A legfontosabb és a legérdekesebb természetesen a Napsugár, amióta ebbe belevágtam, ez teljesen kitölti a napjaimat és az éjszakáimat. Személyiségtípusom miatt ez számomra óriási erőfeszítés, mégis belevágtam. Célom ezen a területen megfelelni, és ezt a várat nem hagyni bedőlni mindaddig, ameddig eljön a következő ember, aki úgy érzi, hogy az ő ügye is, amit fönn kell tartani és virágoztatni kell. Emellett vannak a személyes terveim: nemrég jelent meg a Kürti Andreával közösen alkotott karanténkönyvünk, a Darázsolás, amit 2020 áprilisában indítottunk. Ez Andrea és a Gutenberg Kiadó ötlete volt, hogy az akkori első nagy karanténos lelombozódás körülményei között tartsuk az emberekben a lelket. A Gutenberg Kiadónak volt egy online tere, ahol hetente kétszer közöltünk Andreával úgy, hogy egyszer én írtam verset, és ő készített hozzá illusztrációt, és utána ő küldött nekem képi műtárgyat, és ahhoz írtam én verset. Ezt így vittük 2020 szeptemberéig, majd enyhén fellazult a helyzet, és kicsit félretettük a projektet, aztán lassanként befejeztük, de azt már nem közöltük online, mert már induláskor eldőlt, hogy ebből könyv lesz. 2021 novemberében, ugyancsak a Gutenberg Kiadónál megjelent egy korábbi kötetem, a 2010-es Feketeleves, Rófusz Kinga illusztrációival, amelyet kibővítettem az időközben született és odaillő versekkel. A karantén idején meséket kezdtem írni, amelyeket Zsigmond Emese a Napsugár Facebook-oldalán indított Palackposta rovat keretében osztott meg rendszeresen, ezzel részben pótolva a 2020. májusi és júniusi kimaradt lapszámokat. Így a Gutenberg Kiadónál lesz egy meséskönyv majd valamikor, most pont ezen az anyagon dolgozom. Emellett a magyarországi Térey János-ösztöndíj keretében írtam városokról szóló verseket – erdélyi városokról, budapesti helyszínekről és néhány nagyvárosról, ahol jártam. Mindezek mellett az ember örökké dolgozik magán, meg a gyermekein, s azt hiszem, hogy ez a legfontosabb feladatunk mindvégig.

Szöveg: Nagy Andrea

Fotók: Kiss Gábor