5 minute read
SZEZON: Jégvirágból hóvirág, télből tavasz, emberből Ember
„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” A tél a múlt része, a nyár a jövő titka, most pedig a tavasznak van itt az ideje. A tavasztól mindenki a nagybetűs csodát várja, pedig ő az egyszerű, őszinte mivoltjával csak megszokottan változást hoz magával. A változás jó. Eleinte rosszul esik, küszködünk ellene, kézzel-lábbal harcolunk azért, hogy minden maradjon a régi kerékvágásban, de egy idő után be kell látnunk, hogy szükségünk van rá, mint éhínségben egy falat kenyérre és szomjúságban egy korty vízre.
Advertisement
„Tavaszi szél vizet áraszt, virágom-virágom, minden madár társat választ, virágom-virágom...” – szinte már magától értetődően dúdoljuk ezt a népdalt, főleg márciusban. Az újév okozta jókedv, pozitivitás februárban jócskán lelankadt, a tavasz első hónapja pedig olyan az emberek számára, mint egy fordulópont: óvatosan, mégis rekordgyorsasággal érkezik, belopja magát a szívünkbe, kicsit megtöri a kemény, jeges burkot és nevetést csal az arcra. Ebben a csalóka, változó időjárású természetben mindenki egy kicsit a tavasz hírnökének számító hóvirággá válik. Első ránézésre gyenge, törékeny, alig bírja el a saját szirmait, mégis az ő vállára nehezül a tavasz köszöntésének súlya. Lehajtott fővel ugyan, de bírja a világ ostromát, éppen úgy, mint mi, emberek, hiszen épphogy kilábaltunk egy mély gödörből, máris beleléptünk egy sokkal mélyebb, sokkal sötétebb árokba. Úgy tűnik, ez a tavasz gyűlölettel indul, de rajtunk, embereken múlik, mivé formáljuk azt át.
Annak ellenére, hogy járványhelyzet és megszorítások vannak, az idő ugyanúgy telik. Néha hihetetlenül lassan, mint a visszajátszások, néha pedig iszonyatosan gyorsan, mint a gólhelyzetek. Az életünk úgy pattog a történések között, mint a focilabda, egyszer egyik oldalon, egyszer a másikon, a cél viszont ugyanaz: berúgni a labdát a kapuba, bármi áron. Ez ellen nem tehetünk, nincs fölötte döntésünk, mégsem kell azt éreznünk, hogy elengedtük a kezünkből az irányítást. Csak meg kell tanulnunk jól kezelni a helyzeteket, az időt, s talán magát az életet is.
Rombolás nélkül nem lehet építeni sem, erre már az elődeink is megtanítottak. A jó építményhez viszont idő kell, az időhöz türelem, a türelemhez pedig egy átgondolt terv. Bármennyire is közhelyes gondolatnak tűnik, egy letisztult terv nélkül nincs jó munka, és egy tökéletes gólt is lépésről lépésre építenek fel a játékosok. Megvan a maga szerepe a passzoknak, a cseleknek, a kommunikációnak, és minden olyannak, ami elengedhetetlen, hogy a megfelelő időben berúgják a labdát a kapuba.
Először csak hallgatunk. Aztán elkezdünk beszélni, és egyszerre akarunk mindent mondani. Aztán megfontoltan beszélünk és hallgatunk, mert már megtanultunk igazán beszélni és hallgatni. Nincs egyik a másik nélkül, mint ahogy nincs jó rossz nélkül, fény sötétség nélkül, vagy tavasz ősz nélkül. Ha egyik nem lenne, a másik értékét veszítené. Érték a legkisebb porszem, egy méhecske vagy egy mag, amelyből hosszú évek múltán terebélyes, árnyékot adó fa lesz. Egy olyan fa, amelynek hűsítő árnyékát élvezzük a nyári napokon, amelynek termését mosollyal fogyasztjuk, amelynek vastag ágait dideregve rakjuk a parázsló tűzre. Ez a fa egyszer még csak egy alaposan megfontolt terv volt nagyapánk, nagyanyánk fejében, akik, bár tudták, hogy ők maguk sosem élvezhetik a természet ajándékbőségét, mégis nagy szeretettel és gondossággal ültették a termőföldbe a magokat, és öntözték vízzel a csemetéket. Lehet, hogy a fák örök hallgatásra vannak ítélve, a termésükkel viszont elmondják elődeink minden gondoskodását és szeretetét.
Egy táncos ember számára az elmúlt két év olyan volt, mint egy gyászidőszak: ha akart volna, sem tudott volna úgy igazán, szívből táncra perdülni. A világ súlya ólomként nehezedik a vállunkra, és észrevétlenül is a petrezselymet áruló leányokká váltunk, akik a mulatozó emberektől távol, a fal mellől tekintenek az eseményekre. A leány egyetlen gondja, hogy nincs kinek odaadja a jegykendőjét, nekünk pedig az, hogy nem merjük megosztani egymással az érzéseinket. Nem mondjuk ki, ha fáj, vagy ha boldogok vagyunk, nem mondjuk, ha valami nem tetszik, nem is dicsérjük meg társunkat, ha valamiben kiemelkedően teljesített, és a személyes találkozások hiánya sem hozott közelebb minket egymáshoz. Lassan-lassan csak elmegyünk a másik mellett, észre sem vesszük az apró jeleket, kedves gesztusokat, a mosolyokat, a csillogást egymás tekintetében. Pedig hosszú évekkel ezelőtt nem is volt annál sokatmondóbb, mint egy táncoló pár a tömegben, akik egymást nézve szavak nélkül is szót értettek.
Megvan az ideje a kezdetnek és a végnek. A tavasz mindig egy új kezdet, ami színt és életet varázsol a téli fehérség után maradt kopár, komor, kietlen vidékre. A tavasz vagyunk mi, a vidék pedig maga az élet. Csak tőlünk függ, milyen színeket, hangokat, érzéseket viszünk ebbe a világba, mert ez a tavasz dolga. „...nincs jobb, mint ha örül az ember a munkájának, mert ez jutott neki.”
