X. évfolyam 4. szám

A PPKE-JÁK legnépszerûbb lapja

ÍTÉLET A PÁZMÁNY PÉTER K ATOLIKUS EGYETEM JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYI K ARÁNAK LAPJA

KU T YAV I L Á G SCHANDA BALÁZS RADNAY JÓZSEF

ÜGYVÉDI TÖRTÉNETEK ROLLING STONES

JOGÖSSZEHASONLÍTÁS X. évfolyam, 4. szám

PALIO

GÓLYATÁBOR

BOTOS KATALIN VÁROSMISSZIÓ

e-mail: itelet@jak.ppke.hu honlap: www.jak.ppke.hu/itelet

2007. október 16.

Kutyavilág

„Addig volt az Istennek áldása rajtunk, addig volt országunk, míg az mi hitünk virágjában volt” (Pázmány Péter) IMPRESSZUM

Felelõs kiadó: Schanda Balázs dékán A szerkesztõbizottság tagjai: Ablonczy Zsuzsanna, Aradszki Dea, Barát Zsófia, Bartolák Csaba, Borbás Dorottya, Fekete Gábor, Horvátth Sarolta, Koltay András (felelõs szerkesztõ), Kun Gellért, Magyar Attila, Mihalics Vivien, Mikola Orsolya, Pozsgay-Szabó Péter (az online kiadás szerkesztõje), Radich Orsolya, Scharle Zsuzsanna, Sáhó Eszter, Szendrõdi Szabolcs (terjesztési igazgató), Takács Gergely, Tarr Ádám, Techet Péter, Teleki László, Teleki Levente, Ziegler László Szerkesztõség: PPKE-JÁK, 1088 Budapest, Szentkirályi u. 26., 319-es szoba E-mail cím: itelet@jak.ppke.hu Honlap: www.jak.ppke.hu/itelet Nyomdai kivitelezés: Villkesz Nyomda, 1011 Budapest, Iskola u. 13.

TA R TA L O M

Kutyavilág Pázmányos emlékezés gróf Esterházy Jánosra Ad multos Annos!

Hûségesnek lenni küldetésünkhöz Schanda Balázs dékán tanévnyitó beszéde A gólyatáborról háromféleképpen…

Síppal, dobbal, záptojással Botos Katalin: Politika és gazdaság Városmisszió Budapesten Jogösszehasonlítás á la Lausanne Gyõztes Pázmányos jogászok Ügyvédi történetek 1. rész Hívõ szó Isten éltessen Deim Pali bácsi!

Palio, avagy a lélek jutalma Vásárolj okosan!

Az angol kocsma Hideg zuhany The Killers: Sam városa Békák feat. rapperek A dinoszauruszok Budapesten Ehavi idézet Barát Zsófia rajzai

2 3 3 4 5 6 7 8 8 9 10 10 11 11 12 13 13 14 14 15 16 16 16

Toborzás!

Az Ítélet szerkesztõbizottsága szeretettel várja minden olyan hallgató jelentkezését, aki szívesen részt venne az újság munkájában. Jelentkezni lehet e-mailben vagy személyesen a szerkesztõség bármely tagjánál.

Olvasom az újságban, hogy „a kisállattartókat kiszolgáló iparág” óriási üzletté nõtte ki magát a világban. A gazdag, jóléti társadalmakban idõsek otthonai nyílnak kutyák számára, összkomforttal, 24 órás állatorvosi felügyelettel várva „az agg négylábúakat”.

Számos országban egyébként a kedvtelésbõl tartott kutyák és macskák száma már jóval meghaladja a 15 év alatti gyermekekét.

A kutyák számára már biztosítást is lehet kötni, az üzletközpontok kávézóiban több menü közül választhatnak a kutyavendégek, gazdáik pedig kempingágyat, esõköpenyt, ruhákat, ékszereket vehetnek nekik. Cégek specializálódnak kutyaházasságok megkötésére, ünnepélyes ruhában, nyakörvcserével. Akinek pedig nem futja kutyára, bérelhet a rendelkezésre álló kölcsönzõkbõl. Az elutazó gazdák elegáns kutyaszállodákba helyezhetik el kedvenceiket.

Talán kutyának kellene lennünk nekünk is. Rámordulnánk az idegenre, de önkéntelenül is megnyalnánk az arcunkba lógatott kezet.

Ragaszkodnánk ahhoz, aki enni ad nekünk. Megugatnánk azt, akit rossznak parancsolnak. Vicsorogva üvöltenénk, ha a kerítés vasa biztonságot ad, és vonyítva lapulnánk, ha ijesztenek. Tûrnénk, hogy játszadozzanak velünk. Ha eldobnák a botot, századszor is visszahoznánk csaholva.

De hát talán Kutyaország már ez, és kutyanép, amely kétségbeesetten élni próbál. Kábán felkel, káromkodva munkába megy, remegõ gyomorral várja a nap végét, végiglapozgatja a tévécsatornákat, és dühösen lefekszik. Ha jut rá, behabzsolja az elé tett kutyaeledelt. Elbódulva és elnehezülve a szánni való kéjtõl, minden remény elvész arra, hogy „a hozzáértõ dolgozó kutyák gyülekezetében hányjuk-vessük meg száz bajunk” – ahogyan a kutya-életet élõ kutya-költõ rég megírta. *** Mégsem lehetünk kutyák. Nem vakkanthatunk mindenkire, aki földöntúli örömökrõl próbál mesélni nekünk. Mindenkire, aki össze kívánna békíteni minket. Mi emberek vagyunk. Ember módjára kell élnünk. Talán kissé szegényesebben, mint az említett újságcikk dúsgazdag, nyugati kutyái, de emberhez méltón.

Elfogadva megváltoztathatatlanként, hogy másokkal élünk együtt.

Hogy ha jót teszünk mással, magunkkal is tesszük. Hogy az emberi létezés szükségszerûen közös erõfeszítés. Hogy minden egyes ember számít, az is, aki olyan nyomorult-fásult arccal jön szembe reggelente a metrón, hogy sírni vagy üvölteni támad kedvünk tõle.

Mit számít, hogy rossz korban élünk? Volt valaha „jó kor”? Mit számít egy ember élete? Mit számít akár egy egész emberöltõ, egy teljes nemzedék? A társadalom, és így az emberi létezés nem az éppen élõk egyetértése alapján mûködik, hanem az egymást követõ nemzedékek közös vállalkozása. Az elõttünk jártak örökösei vagyunk, megbízottjai, akik néhol egyértelmûen irányt szabva, néhol a megértés keserves feladatát ránk bízva adták kezünkbe a világot. És egyúttal az utánunk jövõk számára õrizzük meg azt, egyszerû gondnokként vigyázva arra, nehogy elherdáljuk a súlyos örökséget.

A jövõ generációk pedig csak akkor jutnak hozzá ezen örökséghez, ha maguk is annak gondnokaivá válnak. Érdekes, csak azoknak nincsen semmije, akik éppen most élnek. Semmi olyan, amit magunkkal vihetnénk innen. ***

Látogassatok el az Ítélet honlapjára! www.jak.ppke.hu/itelet A honlapon megtalálhatóak a nyomtatott változatban nem szereplõ írások éppúgy, mint a lap korábbi számainak archívuma. második oldal

Mindig jönnek újabb kutyák. És mindig jönnek újabb emberek. Ha kutyavilág is ez, mégis csak a miénk. Dolgunk van benne. És ha kutyasorban tartva is, gúnyos röhej vagy bántó közöny tárgyaként élünk is, de élünk. És maradunk embernek. Ha maradunk. Rajtunk múlik.

Koltay András

Pázmányos emlékezés gróf Esterházy Jánosra Gróf Esterházy János öröksége ma különösen idõszerû. 2007. április 19-én, a Rákóczi Szövetség és a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai Kisebbségkutató Intézete által szervezett konferencián Duray Miklós többek között az alábbi jellemzést adta a mártír politikusra emlékezve: „a fõrend polgáriasodott tagja, következetességgel megátkozott politikus, kisebbségi gyalogmagyar, a keresztény-szociális gondolat megjelenítõje, érzõ lelkû politikus, háborús bûneiért elítélt politikai bûnözõ”. Minden bizonnyal a legenyhébb kifejezés az, hogy meglepõ, hogy az Európai Unió tagállamaiban ma is háborús bûnösként tartanak nyilván olyasvalakit, és jeltelen tömegsírban nyugodhat egy olyan közéleti személy, aki rendíthetetlen következetességgel állt ki keresztény értékek, emberi jogok és a magyar nemzet érdekeinek védelme mellett.

2007-ben emlékezünk gróf Esterházy János felvidéki politikus, a XX. századi magyar történelem egyik kiemelkedõ alakja halálának ötvenedik évfordulójára. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara is csatlakozni kívánt a nagyívû felvidéki és anyaországi rendezvénysorozathoz, ezért a Karon mûködõ Flachbarth Ernõ Kisebbségi Jogi Kutatómûhely (www.jak.ppke.hu/flachbarth) tudományos dolgozatíró versenyt hirdetett meg, illetve kerekasztal-beszélgetést szervezett Esterházy János emlékére.

A dolgozat-író verseny célja az volt, hogy Esterházy életével, örökségével, az õt körül vevõ politikai rendszerrel, illetve rehabilitálásával kapcsolatos pályamunkák szülessenek. 2007. április végéig kilenc pályamunka érkezett be, amelyeket Karunk professzoraiból álló bizottság bírált el. A bizottság elnöke Kilényi Géza professzor volt, tagjai pedig Kovács Péter és Varga Csaba professzor, valamint Horváth Attila docens voltak. Pályamunkát nyújtott be: Farkas Mária, Kiss Karolina, Nagy Viktor, Oláh Fruzsina, Pallya Kata, Pápay Piroska, Varga Vivien, Veres Zoltán, Versics Réka.

Az értékelés során a bírálók egyetértettek abban, hogy jó színvonalú pályamunkák érkeztek be, ezért minden pályázatot – amelyik esetében az lehetséges – évfolyamdolgozatként jeles eredménnyel elfogadni javasoltak.

Az elsõ három helyezett dolgozat: Farkas Mária: Az ún. szlovák- magyar lakosságcsere diplomáciai és jogi elemzése; Versics Réka: Az Eszterházy János elleni bûnvádi eljárás- összefüggésben az egyéb csehszlovákiai számonkérésekkel (holtversenyben a fenti dolgozattal); Varga Vivien: Kárpátalja és Felvidék sorsa a XX. században a diplomácia tükrében.

A dobogós helyezettek a Diákjóléti Bizottság jóvoltából pénzjutalmat kaptak. A Rákóczi Szövetség minden pályázónak ajándékcsomagot, valamint az elsõ helyezetteknek nagy értékû könyvjutalmat adott. A helyezett dolgozatokat a Flachbarth-füzetek periodika – soron következõ – 3. számában közöljük. Ezúton is gratulálunk nekik!

2007. május 9-én a PPKE-JÁK Dísztermében kerekasztal-beszélgetés keretében emlékeztünk Esterházy Jánosra. Résztvevõk voltak: Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke, Kovács Péter alkotmánybíró, Molnár Imre történész, Esterházy-kutató, az Esterházy Emlékbizottság tagja, valamint Varga Csaba, tanszékvezetõ egyetemi tanár. A beszélgetést Horváth Attila moderálta. Az emlékülés rövid összefoglalója szintén megtalálható lesz a Flachbarth-füzetek 3. számában.

Gerencsér Balázs Szabolcs Karunk hallgatója, Hegedûs Gábor a Bangkokban megrendezésre került XXVI. Nyári Universiadén (az egyetemi-fõiskolai hallgatóksportolók legnagyobb világversenyén) a bronzérmet szerzett magyar vízilabdacsapat tagja volt. Ezúton gratulálunk a kiemelkedõ eredményhez! Csak így tovább a vizsgaidõszakban is!

Ad multos Annos!

A nyolcvanéves Radnay József köszöntése „Minden katolikus egyetem, mint egyetem, tudományos közösség, amely szigorúan és kritikusan segíti elõ az emberi méltóság és a kulturális örökség védelmét és fejlõdését kutatással, oktatással és azokkal az egyéb tevékenységekkel, melyeket a helyi, nemzeti és nemzetközi közösségeknek nyújt.” fogalmaz II. János Pál pápa az Ex corde Ecclesiae kezdetû apostoli rendelkezésben, a katolikus egyetemekrõl. Ahhoz, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem 1995. április 3-án megalapított Jog- és Államtudományi Kara ebben a szellemben folytathassa mûködését, nagyban hozzájárult Dr. Radnay József jogászprofesszor tevékenysége.

A nyolcvanadik születésnapját ünneplõ Radnay József egész életét a jogtudomány mûvelésének, gazdagításának, oktatásának és alkalmazásának szentelte. 1927. június 2-án született Farmoson. Jogi diplomát 1950-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett.

Dolgozott a MÁV ügyészségénél (1950-1953); a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumban (1953-1960); a Nehézipar Minisztérium jogtanácsosaként (1960-1970); a Munkaügyi Minisztériumban, majd az Állami Bér és Munkaügyi Hivatal fõosztályvezetõjeként (19701988); a Legfelsõbb Bíróságon tanácselnöki beosztásban, valamint a Munkaügyi Kollégium vezetõjeként (1992-tõl) és a Gazdasági Kollégium tagjaként (1988-1997). Nyugállományba vonulása után is megmaradt a Legfelsõbb Bíróság Polgári Kollégiumának munkaügyi szakágában tanácsadói munkakörben. Mindemellett közremûködött az új Munka Törvénykönyve elõkészítésével foglalkozó szakbizottság munkájában.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának (PPKE JÁK) szervezõ és oktató munkájában kezdettõl fogva részt vett, és vezette a Munkajogi Tanszéket. 2000-tõl három esztendõn át a Kar dékánjaként tevékenykedett. Fáradhatatlan munkabírásával, szakmai hozzáértésével, precízségével, kiegyensúlyozott elõadási és tárgyalási stílusával nemcsak korábbi munkahelyein, valamint a Katolikus Egyetem professzori gárdájában vívott ki magának megbecsülést és tiszteletet, hanem az egyetemi hallgatóság körében is. Munkajog címû – több kiadást megért – egyetemi tankönyve meghatározó kézikönyve a hazai munkajog oktatásnak, ugyanúgy, mint a nemzetközi és európai munkajogi normák összehasonlító elemzése a magyar munkajoggal, a Legfelsõbb Bíróság joggyakorlata alapján. Mindmáig sokat fáradozik azon, hogy a PPKE JÁK-on megindult tudományos mûhelymunka hosszútávon, elõrevivõ módon tudja szolgálni a magyarországi és nemzetközi jogi kutatásokat, továbbá a felsõfokú oktatást, segítve a jogtudományok területén tevékenykedõ újabb jogász generációk képzése elméleti, módszertani és személyi feltételeinek megteremtését.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara szeretné kifejezni megbecsülését, köszönetét és háláját Radnay József professzornak, Karunk prodékánjának, nyolcvanadik születésnapja alkalmából. A gondviselõ Isten áldását kérve egész életére és további munkájára: Ad multos Annos!

DDr. Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem. intézetvezetõ egy. tan., a PPKE KJPI elnöke

harmadik oldal

Hûségesnek lenni küldetésünkhöz Beszélgetés Schanda Balázs dékán úrral Schanda Balázs tanár úr egyetemünk Alkotmányjogi Tanszékének vezetõje, több önálló kiadvány, illetve számos tanulmány és cikk szerzõje az állami egyházjog, vallásszabadság, illetve az alkotmányjog egyéb témaköreiben. 2007 júliusától karunk újonnan megválasztott dékánja.

– Dékán Úr, hogyan került kapcsolatba az egyházzal és hogyan maradt meg az egyház iránti érdeklõdése jogászként is, mind az elméletben, mind a gyakorlatban?

– Ez talán furcsa megfogalmazás, hogy hogyan kerültem kapcsolatba az egyházzal, hiszen az egyház tulajdonképpen egy nép, aminek tagja vagyok, azaz nem egyszerû érdeklõdésrõl van szó. Nyilván a közösségben mindenki a maga szakterületének megfelelõen éli a neki szóló szerepet. Az, hogy jogász lettem, tulajdonképpen az akkori felvételi rendszer eredménye: végignéztem, hogy melyek azok a szakok, ahova matematikai esélyem van bekerülni, azaz hova lehet magyarból és történelembõl felvételizni, és az így leszûkített választékból maradt a jog. Az egyetem évei alatt azonban határozottan megtetszett ez a világ, és ebben nagy szerepe volt Erdõ Péternek, aki abban az idõben kánonjogból tartott speciális kollégiumokat az ELTE-n. Az érdeklõdésemet õ irányította az állami egyházjogra, azaz arra a joganyagra, ami a vallásszabadság érvényesülésével, az egyház mûködési feltételeivel foglalkozik.

Meghatározó tanáregyéniségként õ adta az elsõ tippeket, ötleteket, hogy mely irányban érdemes olvasni és késõbb, hogy mirõl érdemes írni. 1992-ben, mikor már az egyetem vége felé jártam, Erdõ Péter felkért, hogy mûködjek közre egy kiadvány elkészítésében, mely a Szent István Társulat gondozásában, „Egyház és vallás a mai magyar jogban” címmel jelent meg. Ezután a szakdolgozatomat is hasonló témában készítettem el az Alkotmányjogi Tanszéken, és az érdeklõdésem azóta is változatlan. Késõbb az Alkotmánybíróságon dolgoztam, ahol sajátos alkotmányjogi szempontból kaphat az ember áttekintést a jogrendszer egészérõl, azonban ma is leginkább az állam és egyház viszonya, a vallásszabadság kérdései foglalkoztatnak.

– Mennyiben foglalkoztatják ezen kérdések az alkotmányjog, és mennyiben az egyházak szemszögébõl, tehát az állam és egyház relációjából?

– Itt, a Pázmányon elõször a Kánonjogi Intézetben tanítottam, mégpedig az alapítás óta.

Alkotmányjogot korábban csak az ELTE-n oktattam, mígnem Bándi Gyula dékán úr három évvel ezelõtti meghívására kerültem a PPKE Alkotmányjogi Tanszékére. Miután a

negyedik oldal

rendkívüli elismertségnek örvendõ alapító tanszékvezetõ, Kilényi Géza professzor úr tavaly betöltötte 70. életévét, én vettem át a tanszék vezetését.

A modern állam a népszuverenitás elvével, az úgynevezett népre való hivatkozással legitimálja magát. Ez a szekularizáció következménye, folyománya – az egyházak helyzete a modern államban azonban az alkotmányjog lényegi kérdése maradt, sõt, ha elkerüljük ezt a kérdést, akkor tulajdonképpen az állam döntéseivel, politikáival kapcsolatos alapvetõ, elvi kérdésekre sem tudunk választ adni. Ha az Alkotmányról beszélünk, remélem sokak számára nyilvánvaló, hogy az az állam számára nem pusztán valamiféle szervezeti és mûködési szabályzat, hanem egy morális dokumentum – nem véletlen, hogy az alkotmányozás pillanata egy nemzet életében általában egy olyan katartikus idõszak, amikor a politikai közösség – felülemelkedve korlátain – létre tud hozni egy konszenzust. Lehet azt mondani, hogy az alapjogi, elvi kérdések jobban érdekelnek, mint a technikai szabályok, azonban ez sem helyes megfogalmazás, hiszen technikai szabályoknak gyakran elvi jelentõsége van. Különösen így van ez a vallásszabadság garanciarendszerével: sokszor egy-egy apró, gyakorlati kérdés eldöntéséhez is az alapelvekhez kell fordulnunk. Sõt, alkotmányjogi szempontól a jogágak merev elhatárolása sem állja meg a helyét, hiszen az Alkotmány a jogrendszer egészét át kell, hogy hassa.

– Milyen tervei vannak Dékán Úrnak az egyetemmel kapcsolatban? Hogyan látja a Kar jelenlegi helyzetét?

– Elsõként azt szeretném elmondani, hogy engem ez a kihívás váratlanul ért. Nem is csak az idejét, de a személyemet illetõen is.

Nem kész tervekkel csöppentem bele a feladatba. Messzebbrõl kezdve: a kilencvenes években nagy igény volt a jogi felsõoktatásra.

Az a korszak tehát, amikor létrejött egyetemünk jogi kara, egyfajta konjunktúra idõszaka volt. A Kar úgy tûnik, hogy megállta a helyét a hazai jogi karok versenyében, amikor mérni, rangsorolni próbálják az egyetemeket, akkor a hazai jogi karok rangsorában általában a második helyre kerülünk, amin persze még lehet javítani, azonban önmagában nem rossz eredmény. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a jogi oktatás iránti igény csökkent, ma már nem olyan tömeges az érdeklõdés, mint akár néhány évvel ezelõtt. Talán látszik az is, hogy önmagában a jogi végzettség nem biztosít szilárd egzisztenciát. El kell tehát gondolkodni azon, hogy mi az a többlet, amivel egy joghallgatónak, egy frissen végzett jogásznak rendelkeznie kell, hogy piacképes legyen, és mi az, amit nekünk ehhez kínálnunk kell, hogy továbbra is versenyben maradjunk a többi jogi karral.

– Mit gondol a Kar jövõjérõl?

– Nem elégedhetünk meg azzal, hogy pusztán a karok versenyében nézzük a Pázmányt.

Mielõtt ezt tennénk, arra kell reflektálnunk, hogy a küldetésünkhöz hûségesek vagyunke. Mit jelent az, hogy katolikus egyetem vagyunk? Mi kell ahhoz, hogy a mi Karunk is a hit, a tudomány és a kultúra párbeszédének helye legyen? Ha a jogról beszélünk, mit, milyen többletet jelent az, hogy az emberképünk egy teremtett és megváltott ember képe, akinek méltósága ennélfogva nem az Alkotmány betûjébõl származik, hanem abból, hogy Isten a saját képére teremtett minket, sõt emberi sorsunkban is osztozott?

Ennek önmagában is vannak következményei. Azaz nem csak arról van szó, hogy egykét plusz tantárgyat elõírunk – az természetes, hiszen elvárható, hogy hallgatóink rendelkezzenek valamiféle tudásanyaggal az egyházról, illetve legyen valamiféle ismeretük a kánonjog kultúrájából – hanem arról is, hogy lássuk: mit jelent az emberi személy tisztelete akár a magánjog viszonyaiban, vagy a bünetõjog világában. Ez a többlet a mintatantervben nem tetten érhetõ, azonban ha az identitására, küldetésére folyamatosan reflektál a Kar, akkor az itt végzettek – szinte észrevétlenül – megalapozottabb szemlélettel kerülnek ki a képzésbõl. A többlet nehezen

mérhetõ, azonban abban van a lényeg. Meggyõzõdésem, hogy ha a küldetésünkhöz hûségesek vagyunk, akkor az egyetemek versenyében sem fogunk lemaradni.

– Van az identitásunknak valami egészen konkrét leképezõdése abban, amit tanulunk?

– Hogyne lenne. Az egyetem elkötelezettsége akár az egyes tantárgyakra lebontva is érzékelhetõ lehet. Nem csak a kézenfekvõ példára, a Kánonjogi Intézetre gondolhatunk, mely az országban egyedülálló, és széles körû nemzetközi elismertségre tett szert, hanem szinte bármelyik tanszékre. Akár olyan apróságokra, hogy a környezetjoggal fogalkozó kollégák – és nem véletlen, hogy a környezetjognak nagy jelentõséget tulajdonítunk – gyakran teremtésvédelemnek nevezik a környezetvédelmet. Nagyon bízom benne, hogy konkrét módon leképezõdik az egyetem identitása az oktatásban – ehhez persze az is kell, hogy az oktatás mögött mûködjenek olyan szellemi mûhelyek, kutatócsoportok, melyek tudományos igénnyel reflektálnak a felmerülõ kérdésekre.

– Mit tehetünk mi, hallgatók, annak érdekében, hogy Karunk ilyenformán hûséges maradjon küldetéséhez?

– Nagyon sok munka van, amit közösen kell elvégeznünk, mindenekelõtt tanulnunk kell, Önöknek is, nekünk, oktatóknak is, hiszen mi minden órán vizsgázunk. Azt is tudni kell, hogy nem vagyunk könnyû gazdasági helyzetben, ám egyfajta igényességet fenn kell tartanunk magunkkal szemben. Ezzel kapcsolatban egy történetet szeretnék elmesélni.

Annak idején, mikor a Kar még csak épphogy beköltözött jelenlegi épületébe, egyszer fél lépcsõfordulóval Zlinszky János profeszszor úr mögött baktattam fölfelé a lépcsõn.

Azt hiszem, nem vett észre. Egyszer csak meglátott egy használt papírzsebkendõt a földön, lehajolt, felvette és kidobta. Nem azért, hogy ezt mások lássák, hanem egyszerûen azért, mert a szemét helye a szemetes.

Azt hiszem, ez az a hozzáállás, amit valamennyiünknek tanúsítani kéne. Egyszerre jelent ez alázatot, és azt is, hogy magunkénak érezzük az intézményt. Gyakran rosszabbak a tárgyi körülmények, mint amit nyújtani szeretnénk, mégis, minden mûanyag széket,

a könyvtár minden könyvét meg kell becsülnünk. Keresnünk kell annak a módját, hogy a körülményeket javítsuk. Még inkább meg kell becsülni mindazokat, akik az egyetemért dolgoznak. Az oktatók és az adminisztrátorok, a munkánkat segítõ, lehetõvé tevõ személyzet nagyrészt elhivatottságból dolgozik – az utóbbiak általában ügyvédi praxist sem tartanak fenn a munkájuk mellett. Közösséget alkotunk, ahol a tisztelet nem függhet attól, hogy kiket félünk vizsgáztatóként. A portás, a tanulmányi elõadó, a tanszéki adminisztrátor is nélkülözhetetlen tagja e közösségnek, nem csak a professzor. A megelõlegzett tisztelet jobb belépõ, mint a követelések bejelentése. De az is fontos, hogy egymást segítsék, lépjenek ki a személytelenségbõl, hiszen tömegben könnyen elvész az ember, a közösség viszont megtart. A sok apró gesztus összeadódva olyan hellyé teszi az épületet, ahova jó reggel megérkezni. A lényeg valahol az, hogy magunkhoz legyünk hûségesek, azaz igényesek abban, ahogy dolgozunk, amit kiadunk a kezünkbõl, és végülis abban, hogy az Igazságot keressük – ne érjük be kevesebbel.

Ziegler László

Schanda Balázs dékán tanévnyitó beszéde 2007. szeptember 7.

Tisztelt Kollégák!

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának 2007/2008-as tanévét megnyitom.

Az évnyitó mindig alkalmat ad arra, hogy az elõttünk álló feladatokat átgondoljuk. A tennivalók, az elvégzendõ munka kérdésére azonban csak akkor tudunk választ adni, hogyha tudjuk azt: kik vagyunk.

Mi az ami, intézményünk sajátos jellegét adja? Mennyiben más a Pázmány jogi kara, mint más egyetemek?

Azoknak, akik elõször vannak itt – persze attól is függ, honnan jöttek, hiszen sok helyen ez természetes – feltûnhetett: mi a Himnuszt énekeljük, és nem hallgatjuk.

Az egyetem közösség. Közösséget alkotunk: az oktatók, a hallgatók, és mindazok, akiknek a munkájára rá vagyunk utalva, akik nap, mint nap ellátják a hivatali és gyakorlati teendõket. Meghatározó kell, hogy legyen közöttünk a kölcsönös tisztelet. Ne felejtsék ezt el akkor sem, amikor elégtelent kapnak: az osztályzat nem a személynek szól, még csak nem is a tudásnak, hanem kizárólag az adott vizsgán nyújtott teljesítménynek, és semmit nem von le, nem vonhat le a személy értékébõl. Ítéletet majd Más mond rólunk, majd mond rólunk Más – ezt persze nem felejthetjük el.

Ahogy a katolikus egyetemekrõl szóló apostoli rendelkezésében II. János Pál pápa fogal-

maz: a katolikus egyetem „hivatásánál fogva az Universitas magistrorum et scholarium a kutatásnak, oktatásnak és nevelésnek szenteli magát, ahol a hallgatók a tudás közös szeretetében szabadon érintkeznek tanáraikkal.

A katolikus egyetem az összes egyetemmel osztja a Szent Ágostonnak oly kedves gaudium de veritate-ját, amely az igazság keresésének, felfedezésének és közvetítésének örömét jelenti a tudás minden területén”. A katolikus egyetem privilégiuma, „hogy a valóság két rendszerét – az igazság keresését és azt a bizonyosságot, hogy az igazság forrása már ismert – szellemi erõfeszítéssel egyesítse, amelyeket túl gyakran állítanak szembe egymással, mintha ellentétek lennének: az igazság keresése és az a bizonyosság, hogy az igazság forrása már ismert.” (Ex corde Ecclesiae 1). A relativizmus korában a jogtudomány, a jogi képzés számára felszabadítólag hat az, hogy van Igazság. A jog nem csak többségi szavazások eldöntötte állapot, hanem egy biztos rendre épül. Ha ettõl elszakad, csak látszólag szabadult meg béklyóitól, valójában, éppen szabadságunkat veszítjük el. „A katolikus egyetem célja, hogy intézményes módon biztosítsa az egyetemek világában a keresztény jelenlétet, s szembesítse azt, a társadalom és kultúra jelentõs problémáival.

Ezért minden katolikus egyetemnek mint katolikus intézménynek a következõ lényegi tulajdonságokkal kell rendelkeznie:

1. keresztény eszmeiség, nemcsak az egyének, hanem az egyetemi közösség részérõl is; 2. állandó reflexió a katolikus hit fényében az emberi tudás növekvõ kincsestáráról, melyhez a katolikus egyetem saját kutatásával keresi a hozzájárulás lehetõségét; 3. hûség az Egyház által közvetített keresztény üzenethez; 4. intézményes elkötelezettség Isten népének és az emberiség nagy családjának szolgálatára azon az úton, mely az életnek értelmet adó transzcendentális cél felé vezet.” (Ex corde Ecclesiae 13).

Az életnek transzcendens cél ad értelmet, és mindannyian azt akarjuk, hogy legyen célja az életünknek. Az egyetem javaslata szemérmes javaslat, nem kíván senkitõl álszent, õszintétlen gesztusokat – pusztán a tisztességes emberi magatartást –, azonban arra hív, hogy ne csak tudásban gyarapodjunk, ne csak arra készüljünk föl, hogy versenyképes polgárként megálljuk helyünket a világban, hanem hogy magunkkal szemben legyünk igényesek. Ne csak a tanulásban, munkában, hanem abban is, ami mindennek értelmet ad, azaz, hogy ne adjuk fel az igazi boldogság vágyát, azt, amit csak az Igazsággal való személyes találkozás jelent. Amellett, hogy jó munkát, jó tanulást kívánok mindenkinek, azt kívánom, hogy az egyetem olyan hely legyen, ahol minél többen találkozhatnak Azzal, Aki maga az Igazság – a tanulás, a tudás is így nyer igazi értelmet. Az igazságra lettünk teremtve.

ötödik oldal

A gólyatáborról háromféleképpen…

Keszthely, 2007. augusztus 25-28.

…ahogy a gólya látta Be kell, hogy valljam: mindenki csak riogatott, hogy ó, a gólyatábor így, a gólyatábor úgy…

Mekkora szivatások vannak ott… Nehogy jelentkezzem… stb. Kicsit sikerült is megijeszteniük, de talán már csakazértis úgy voltam vele, hogy elmegyek, hisz’ igazából ilyen csak egyszer van az életben, kár lenne kihagyni. S jól döntöttem! Életre szóló élményekkel és – remélhetõleg a késõbbiekben is fennmaradó – barátságokkal gazdagodtam.

Szombat reggel indult a vonat Budapestrõl. Én csak Székesfehérváron csatlakoztam, nagy izgalmak közepette: kedves tutorom, Júlia gondoskodóan felhívott, hogy a harmadik vagonban vannak. Hát, én – nem is tudom, miért – elölrõl számoltam, s így nem találtam egy Pázmányost sem a közelben. Anyukám – akit sehogy sem sikerült lebeszélnem, hogy 18 éves kislányát már csak nem kéne egészen a peronig kísérnie – pánikba is esett, hogy tuti rossz vonatra fogok felszállni…, mikor – hadd dicsérjem kicsit a szervezést – neonzöld pólókban szaladgáló fiatalok rám találtak. Rögtön eligazítottak, Julcsi bemutatott a 15ös tutorcsoport többi tagjának, s leültetett. Igaz, hogy csak máshol volt hely, de nem bántam!

Hosszú Gáborékhoz verõdtem a hátralévõ közel négy óra erejéig. S hogy mit csináltunk? Gyilkosoztunk! Bizonyára ti, ex-gólyák mind ismeritek ezt a játékot, de rám az újdonság erejével hatott, s rendíthetetlenül simogattuk-cincáltuk egymás fejét és fülét, annak függvényében, hogy épp’ ki volt a felügyelõ, illetve kik voltak a gyilkosok.

Miután megérkeztünk és elözönlöttük a keszthelyi vasútállomást, majd végigcibáltuk a kollégium felé a poggyászainkat, elmentünk megebédelni.

(Be kell, hogy valljam, elbizonytalanodtam, nevezhetem-e azt a két pár virslit ebédnek…)

Utána tutorfoglalkozást tartozzunk, mialatt még jobban megismerkedtünk egymással, s memorizáltuk a neveket: Júlia, a japán jégtáncosnõ, Dóri, a dán diplomata… Vicces volt, ahogy az elején pusztán már a feladat megértése is gondot oko-

hatodik oldal

zott néhányunknak! Hogy mit csináltunk a nap hátralévõ részében, arra már nem is emlékszem hirtelen… Habár, ha nem csal a memóriám, ekkor volt még elõadás, ahol a Dékán Úrék köszöntöttek minket. Este meg természetesen buli!

Ezt kár is kommentálni! Zene, kaja, pia, tánc, pia, pia, pia… Másnap meg másnaposság… De hát istenem! Errõl szól a gólyatábor. Ezen az elsõ éjszakán még próbálkoztam aludni, de hamar rájöttem: abszolút felesleges! Vasárnap délelõtt bortúrán vettünk részt. Lehetne azt is mondani, hogy kutyaharapást szõrivel, de azért annyi mennyiségût itt nem lehetett inni. Érdekes volt az elõadás a különféle borokról. Az elején még figyeltem is, aztán elkalandoztam. Valami olyasmi rémlik, hogy a nem színes szõlõbõl elõállított borokat répával színezik, de erre ne alapozzon senki semmit, lehet, hogy csak álmodtam… Majd utána a pincészet melletti kellemes vendéglõben ebédeltünk. Gulyásleves volt palacsintával. Szerintem egyikünk se hitte, hogy egy palacsintát is meg lehet rosszul csinálni. No, de sikerült! Sebaj, a gulyásos tányért annyiszor töltötték csurig, ahányszor csak óhajtottuk. Visszaérkezésünk után pedig a vasárnapi szentmisét celebrálta Balázs atya.

S hogy hol? Hát az ebédlõben. Biztos vagyok benne, hogy a többséget megnyerte közvetlen stílusával. Aztán pedig az akadályverseny következett! Huh, az fantasztikus volt! Azt még nem is meséltem, hogy ehhez indulót kellett kreálni, és zászlót kellett rajzolni. Mégpedig annak az országnak a lobogóját, amelyet az ügyeskezû tutorok húztak. Ránk Luxemburg esett. „Luxemburg a székhelyünk,/ Borotvált a szõrzetünk…”

Hirtelen csak ezek a sorok jutnak eszembe, de gondolhatjátok, hogy a többi is hasonlóan szellemes volt! (Nem csoda, hogy nyertünk!)

Szóval: mondták, hogy szorosan álljunk egy farakás elé, egymáshoz is közel, mert fényképezni akarnak. Mi persze, hiszékeny gólyák totál elhittük. Mindenki igazgatta a frizuráját, vigyorgott, mint a vadalma… Amikor… Zutty! Jéghideg vízzel zúdítottak nyakon minket. Nem tértünk magunkhoz! Majd röhögésben törtünk ki Aztán a vizezésnek még nem volt vége! Nagy-Britanniába kellett eljutnunk. A feladat: ha nincs se repülõ, se hajó…, akkor mit tehet az ember?! Hát persze!

Mi mást?! Beleveti magát a Balatonba, s úszik.

Angliáig meg sem áll! De nem volt ám ilyen egyszerû a feladat! A szurkolást is pontozták. Így mi mindnyájan beleugrottunk a hûsítõ habokba.

Nem véletlen’ a gyõzelem! Ezeken kívül ínycsiklandó volt a borsos puding – a korábbi csapatok bezzeg fahéjjal nyalták –, a mandulaaromás Tescos kenyér… Ja, majdnem elfelejtettem! A mi tojásunk: Béla! Furcsán nézhetett ránk Keszthely lakossága, mikor ezt a férfinevet harsogtuk a városi parkon keresztül sétálva. Habár ez még kutyafüle volt a Pázmány- és jogászindulóhoz képest, melynek kb. minden második szavát cenzúrázni lehetne. Azért odafigyeltünk ám: amikor egy kisgyerekes családot láttunk, akkor befogtuk a kereplõnket, s elcsendesedtünk… Azért néha így is furcsán néztek ránk! Visszaérve a szállásunkra az éhes csorda finom vacsorával tömte meg a bendõjét, majd kezdõdött a nem is hajnalig, hanem inkább másnap reggelig tartó tivornya. Na, ekkor már meg sem próbáltam álomra hajtani a fejem. Inkább én is jót szórakoztam!

Huh, hogy mekkorát táncoltunk! Igaz, a zene olykor hagyott maga után egy kis kivetnivalót.

Nem is igazán értettem, hogy mi volt az oka, hogy olyan hajnali öt környékén, mikor már a többség kidõlt, akkor adták le a népszerûbb számokat, addig meg bármennyire is könyörögtünk, nem engedtek. A hét elsõ napjára már igencsak elfáradt kis csapatunk. Délelõtt tutorfoglalkozás volt, majd ebéd után strand illetve hajókázás. Meg kell, hogy súgjam, másodmagammal elmentünk egy kicsit megnézni a „Balaton fõvárosát”.

A bóklászásunk után igyekeztünk szálláshelyünkre visszatérni, s kicsit pihenni, mert este már gólyaavatás volt! De nem durva, megalázó, hanem jókedélyû, vicces! Letettük a nagyesküt, miközben gólyaállásban egyensúlyoztunk. S ekkor volt az eredményhirdetés! Hát, majd kiugrottunk a bõrünkbõl! Szerintem a tutorok is, mikor a színpadon álltak, s végignéztek a boldog, vidám gólyáikon, azt érezhették: hogy igen, megérte a fáradozásuk. Majd megkezdõdött a mulatság! Õszintén szólva, ezt már nem bírtam végig, viszonylag korán kidõltem a sorból, s az álmok mezején vándoroltam.

Másnap pedig már jöttünk haza. Fáradtan, élményekkel gazdagodva gurult ki a vonatunk a keszthelyi állomásról. Mindnyájan a puha ágyikónkra vágytunk, de csöppet sem bántuk, hogy belevágtunk, s bár fáj a lábunk, a hátunk, s a vállunk, de már várjuk, hogy újra találkozzunk! Hú, milyen kis rímfaragó lettem. Szóval csak azt akartam írni, hogy szuper volt, megismertük egymást, s tuti, hogy jövõre is – igaz, hogy már nem gólyaként –, de elmegyünk.

Mikola Orsi

…ahogy a Hallgatói Önkormányzat látta A Gólyatábor. A Gólyatábor Karunk hagyományos rendezvényeinek egyike. A gólyák, az ifjú hallgatók számára meghatározó szervezett együttlét. E szervezett együttlét sok évre, a képzés teljes idejére – és bizony tovább, azon túl is – fontos emlék, közösségteremtõ közösségi élmény.

Idén a szervezési munkálatok már tavasszal, a hallgatói önkormányzati tisztújítást követõen megkezdõdtek. A szervezõk csapata folyamatosan bõvült. Nyár elején kész volt a pontos program, amelyen mindössze pár pontban kellett késõbb változtatni. Remélhetõleg tartalmas, és bízom benne, élvezetes programmal szolgáltunk, szolgálhattunk gólyáink, ifjú hallgatóink számára. Számotokra.

Csapatunk nem tagozódott klikkekre. Hosszú évek után ismét, talán elsõ ízben, a szervezõk, a tutorok és (a nem feltétlenül a küldött) HÖKösök, egy szívvel, egy dobbanással dolgoztak április óta együtt, egymásért, a – tavasszal még nem ismert, még csupán leendõ – gólyákért, ifjú hallgatóinkért, értetek. Egymást segítve minden helyzetben!

Karunk dékánja, Schanda Balázs egy dolgot kért tõlünk az idei gólyatábor költségvetését illetõen: ne kelljen kari/egyetemi forrást igénybe venni a lebonyolítás során. Az elvárást teljesítettük!

A rendezvényt 19.000.- Ft. plusszal zártuk!

A szervezõk egy része már pénteken leutazott, hogy mindent elõkészítsen számotokra. Az érkezésetek idõpontjára, szombat koradélutánra már

minden a helyén volt. Az utóbbi négy év tapasztalatai alapján bátran állíthatom, idén a regisztráció villámgyorsan, gördülékenyen lezajlott, ami elsõsorban (Scharle) Zsuzsinak és (Szendrõdi) Szabinak volt köszönhetõ.

A kari vezetõk, Schanda Balázs dékán, Szigeti Magdolna dékánhelyettes, Szabó Marcel dékán-

lyaavatás és eskütétel tette fel. A záróbulin immár igazi elsõsként, gólyaként táncolhattatok pirkadatig… És táncoltatok is pirkadatig!

Miután hazamentetek, mi még maradtunk, koraestig. Elrendeztünk mindent, visszacipeltük a pótágyakat, kitakarítottunk.

Befejezésül engedjétek meg nekem a személyes, õszinte hangvételt. Jól éreztem magamat, veletek, azzal együtt, hogy itt nyomta a vállamat a legtöbb felelõsség. Büszke vagyok Rátok, gólyákra, ifjú hallgatókra, szervezõkre, tutorokra és hökösökre. Úgy érzem, mind méltók vagytok a Pázmányos jelzõre, címre! Ahogy a gólyatábor is méltó e jelzõre! Köszönöm mindenkinek, aki idõt és erõt nem sajnálva hozzájárult a rendezvény sikeréhez!

Kemenes Patrik (HÖK-elnök)

…és ahogy a tutor látta helyettes, Szikora Gyula osztályvezetõ (Mûszaki Osztály) szombat délután tették tiszteletüket a gólyatáborban. Rengeteg nélkülözhetetlen, értékes információval szolgáltak részünkre. A szombati bemutatkozó keretében tartotta meg Teleki László HÖOK ifjúságpolitikáért és jogi ügyekért felelõs elnökségi tagja elõadását a HÖOK-ról és a képzési hozzájárulásról, a tandíjról.

A szentgyörgyvári borkóstoló és ebéd felejthetetlen élmény volt. Vasárnap Szûcs Balázs atya celebrált Szentmisét a gólyáknak, ifjú hallgatóinknak. Az akadályverseny, a próbatárgyalás, a strandolás és hajókirándulás kerekítette ki, tette teljessé a gólyatábort. A táborra a koronát a gó-

Szombaton reggel hétre rendeltük a gólyákat a déli pályaudvar gödrébe, ahol a hagyományos játékok és idegesítõ kérdések után elindultunk a Nagy Útra. A közel ötórás túra kiváló lehetõség volt az ismerkedésre. Érdekes különbségek alakultak ki az öt vagon között, valahol csendben lapítottak a gólyák, valahol pezsegtek (az utóbbiban nagy szerepe volt beépített gólyáinknak, akiket többfordulós felvételin választottunk ki arra, hogy tévinfókkal és talmi feszengéssel beépüljenek a riadt elsõsök közé). Az utat a tutorok elapadhatatlan dalkincsének köszönhetõen mindenki átvészelte, majd egy profi regisztráció után

elfoglalták a szállást. Mivel a tutoroknak az az elve, hogy a lekötött gólya a jó gólya, folyamatosan foglalkoztattuk õket a négy nap során. Volt, hogy egyszerû csoportbeszélgetésen tágítottuk elméjüket, volt, hogy akadályversenyen segítettük a csapatszellem kialakulását, de az is elõfordult, hogy informálisan beszélgettünk a fontosabb kérdésekrõl, mint pl. a 26-os gyakorló pozíciója, vagy az egyetemen található porral oltók használata, de egy közös volt minden napban: az esti buli. A nap nyugvásával fordítottan arányosan keltek életre az amúgy fáradt gólyák, s talán néminemû szesznek köszönhetõen napról napra jobban élvezték a zenét, de én nem ezzel magyaráznám a feltémadást: minden csoporttal töltött perccel közelebb és közelebb kerültek egymáshoz a gólyák, és az utolsó napra kivétel nélkül minden tutor egy csapatot segített, nem pedig 10-12 külön személyt. A hangulat a hétfõ esti gólyaavatáskor tetõzött, amikor Kemenes HÖK-elnökünk felhívta az összes tutort a színpadra, hogy megköszönje nekünk a segítséget. A gólyák a tutor szó hallatán spontán versenybe kezdtek: ki üvölti hangosabban a tutorának nevét… Leírhatatlan érzés, amikor négyszáz szem egyszerre csillog, és többször percekre megáll az avatás az egészséges õrjöngés miatt. Ezek azok a percek, amelyek a sok-sok munkáért, felszín alatti szervezkedésért és küzdelemért kárpótolják az embert, és egy egész évre erõt adnak, és az, amikor végignéz a tutor a kétszáz üvöltve tapsoló, sárgapólós gólyán, és azt mondja magában: „ez tényleg egy jó évfolyam”.

Bartolák Csaba

Síppal, dobbal, záptojással Az utóbbi években egyre gyakrabban fordul elõ, hogy rossz érzésekkel tölt el egy-egy gyûlésre, tüntetésre szervezett ellentüntetésrõl szóló tudósítás. Habár én magam, bevallom, nem vagyok sem gyülekezõ, sem tüntetõ, sem ellentüntetõ típus, mégis határozott véleményem alakult ki arról, milyen az, amikor az ellentüntetések a civilizált véleménynyilvánításból átcsapnak a számomra elfogadhatatlan „obstrukcióba”. E gondolatok tolmácsolása, és esetleg egy termékeny vita kialakulása érdekében ragadtam klaviatúrát.

Elõrebocsátom, hogy érvelésem elsõsorban nem jogi jellegû, továbbá nem tudományos igényû, és csupán szerény véleményemet tükrözi. Úgy tudom, a demokrácia alapjául szolgáló többségi princípium lényege az, hogy egyenlõk között csakis a számbeli fölény dönthet. Meglátásom szerint a demokráciában két okból fogadjuk el racionálisan és viseljük el érzelmileg a többség döntését. Egyfelõl a rendszer garantálja annak esélyét, hogy egyszer a mi véleményünk alkotja majd a többséget. Másfelõl azonban a demokrácia játékot csak egy olyan közösség határain belül játszhatjuk, mellyel megfelelõ módon azonosul minden tagjuk, azaz: a többség döntését a kisebbség nem egyfajta idegen elnyomásként, hanem testvérei által való „leszavazásként” éli meg. Az elõbbi feltételt a rendszer maga, míg az utóbbit a nemzetállami keretek – nézõpontom szerint – feltétlenül garantálják. Egy többségre alapuló rendszerben a zsarnokság elkerülését, illetve a demokrácia önfenntartását számos alapvetõ jogokban is kifejezõdõ elv és szabály segíti elõ. Ezek nem csupán az általunk elõnyben részesített politikai rendszer alapjául szolgálnak, de egyben annak esszenciáját, „ízét” is adják. Az egyik ilyen nélkülözhetetlen fûszer a szabad véleménynyilvánításhoz való jogunk, mely mindannyiunkat

egyenlõ módon megillet, s melynek bizonyos megvalósulási formáit egy másik összetevõ, a gyülekezési jog segíti elõ. A szabad véleménynyilvánításhoz való jogunk nyilvánvalóan nem csupán a többségi/kisebbségi pozíciónk elfoglalásakor, hanem a döntést megelõzõ véleményformálási szakaszban is elengedhetetlen szerephez jut.

Minden vélemény attól értékes, hogy szabadon, valamely többséget vagy kisebbséget erõsítve kíván hozzájárulni a közt érdeklõ politikai(vá avatott) kérdésekhez. Azaz: meg akarja mondani, mi, együtt, hogyan éljünk, és segít nekünk abban, hogy e kérdésekben miként döntsünk.

Mindezek alapján a szabad véleménynyilvánításhoz való jogunk a demokrácia nélkülözhetetlen elõfeltétele, hiszen a véleményformáláshoz szükséges információk szabad áramlása nélkül a „többségek” bebetonozódnának, és zsarnoksághoz vezetnének, míg egyben a többségi demokrácia „elviselhetõsége” és igazolása is megszûnne.

A demokrácia és a véleménynyilvánításhoz való jog kapcsolatának eme igénytelen felvázolására azért vállalkoztam, hogy érzékeltessem: az olyan ellentüntetések, melyek valamely vélemény elfojtására, elhallgattatására irányulnak, valójában a

demokráciát kezdik ki és a véleménynyilvánításhoz való jogot lehetetlenítik el. A véleménynyilvánításhoz való jog nem arról szól, hogy azt fogjuk hallani, ami tetszik nekünk. Sõt! Ám másokat megakadályozni abban, hogy ezt a jogukat szabadon gyakorolhassák, és meggyõzõ erejüket latba vetve a holnap többségét alkossák a másik fél alapvetõ jogainak megtagadását, a személynek kijáró tisztelet megtagadását, és a demokrácia lényegének megtagadását jelenti. Ahogy a tüntetõknek, úgy az ellentüntetõknek is joguk van a véleménynyilvánításhoz. Ám a kölcsönös tisztelet, a másik fél egyenlõként és politikai, nem személyes ellenfélként való számbavétele azt kívánja, hogy egymás meghallgatásával, valamint egymás mondanivalójára való tartalmi reagálással nyilvánítsunk véleményt. Az obstrukció terméketlen, az ellentüntetõ frusztrációjának agresszív megnyilvánulása – „üres” vélemény. Nem szolgáltat ellenérveket, nem veszi komolyan sem ellenfelét, sem önmagát. Nem tudja mit akar, csak azt, hogy mit nem. Mindeközben pedig másokat erõszakkal elhallgattat, saját fülsüketítõ tehetetlenségét kényszerítve rá mindenkire. Olyan, mint a kisgyerek, akik szemét összeszorítva, fülét befogva, ordítva zárja ki a külvilágot, amikor valami nem tetszik, vagy amikor valamitõl fél.

Az alapjogok horizontális hatálya ugyan gyakran fejtörést okoz, ám a jelen kérdés megoldása véleményem szerint ugyanennyire politikai érettség függvénye. Amennyiben már egyszer egy alapvetõ jogokra épülõ demokratikus rendszer mellett döntöttünk, legyünk annyira felnõttek, hogy szabályait és éthoszát akkor is elfogadjuk, ha olyannal találkozunk, ami ma nem tetszik. Ki tudja, holnapra talán más lesz a véleményünk.

Láncos Petra Lea

hetedik oldal

Botos Katalin

Politika és gazdaság

A szocializmus éveiben minden egyetemista tanult politikai gazdaságtant. Ennek elsõ számú tétele volt, hogy a politika – sûrített gazdaság. És ez igaz is volt. Mindenek elõtt a politika meghatározta külgazdasági kapcsolatainkat, leszakított az integrálódó Európáról s új külgazdasági orientációt hozott létre. Külföldi partnereink kezdetben csaknem kizárólag a szocialista országok lettek, komp -ország oda-vissza hajózott. A politikai hatalom közvetlenül beavatkozott a gazdasági életbe, megmondta, ki mit termeljen, mennyiért, s kinek mi jár a megtermelt javakból. Egyszóval, közvetlenül helyettesítette a piacot, a gazdaság mûködési mechanizmusát. Nem csupán meghatározta a fõ irányvonalakat, de egyenesen egybeolvadt vele. Ha kellett, az erõszakszervezeteket is mozgósította: padlás-lesöprés, koncepciós gazdasági perek, véres ítéletek.

Nem ismert tréfát a gulyáskommunizmus sem.

Hiába, hogy némiképp módosították a terv-utasításos rendszert. Kis magyar pénzelmélet-történet címû munkámban bemutattam, hogy még a tudományos kutatás szintjén se tûrt meg a fõvonaltól eltérõ nézeteket. Öngyilkosságba hajszolt embere-

,,Isten megadja az egyháznak, hogy az emberiség készségesebb legyen az evangéliumi mag befogadására. Úgy vélem, itt az ideje, minden egyházi erõt be kell vetni az emberiség új evangelizálására és a missziók segítésére. Egyetlen Krisztushívõ, az Egyház semmilyen intézménye sem vonhatja ki magát a legfõbb parancs alól: Krisztust kell hirdetnünk minden népnek.” (Redemptoris Missio 3.)

Budapestre érkezett az Európa négy nagyvárosát már megjárt városmisszió. Fõvárosunkat elborította a „Nézz fel!” felszólítással ellátott, illetve a sötétkék hátterû tizenkét csillaggal körülvett templomot ábrázoló plakát. De honnan is ered a városmisszió, és mit akar üzenni nekünk az Egyház?

II. János Pál pápa meghirdette Európa újraevangelizálásának feladatát: „Emlékezzünk meg az Egyház számos gyermekérõl, akik Európa története folyamán a családi, hivatásbeli és társadalmi élet rejtettségében éltek nagylelkû és hiteles, szent életet. Az »öreg« kontinensen is széles társadalmi és kulturális rétegek vannak, melyekben a szó szoros értelmében vett pogányokhoz szóló missziót kell teljesíteni” (II. János Pál pápa: Ecclesia in Europa).

A nem hívõk körében is mindig nagy szeretetet ébresztõ pápa szavai a városmisszió által életre keltett nagy ívû összefogásban látszanak beteljesedni.

A direkt evangelizációval foglalkozó Emmánuel Közösség buzdítására négy európai nagyváros fõpásztorának – Bécs, Párizs, Lisszabon, Brüsszel – közremûködésével született meg a városmissziók (ICNE) terve, amelyhez ötödikként csatlakozott Erdõ Péter bíboros.

nyolcadik oldal

ket, vagy egyenesen likvidálta az ellenkezõ nézeteket vallókat. Ács Lajos a hatvanas évek elején kiugrott a PM harmadik emeletérõl, mert nevetségessé vált „kapitalista” kamat-teóriájával. Ausch Sándort 1971-ben Paksnál fogták ki a Dunából, mert a KGST- mechanizmusát nem hatékonynak nevezte, és valuta-konvertibilitást javasolt bevezetni. Nem csoda, hogy a jóindulatú Hetényi István OT –elnökhelyettes nem engedte hasonló következtetésekben gazdag kandidátusi értekezésemet 1972-ben nyilvánosságra hozni, s titkosították azt.

A helsinki folyamat szellemében kissé enyhébb szelek fújdogáltak, így megjelentek mégis a KGST trf-rubel rendszerét bíráló írásaim, de Andropov elvtárs budapesti látogatásakor a 80-as évek elején újfent letiltottak a közlésrõl. Állítólag személyesen közölte a veszélyes bírálók neveit a Központi Bizottság gazdasági titkárával. S mivel az idõ tájt fulladt bele a Balaton fél méteres vizébe a pártüdülõ strandján egy este Andropov tolmácsa, aki Kádárral való találkozásain közvetített 1956-ban, nem is kísérletezhettem a trf-rubel rendszerrõl cikkírással addig, amíg az említett elsõ titkárrá avanzsáló GPU vezetõ is el nem távozott az élõk sorából. A KGST energia-politikáját bíráló munkám meg végképp tiltó listára került.

A nyolcvanas évek végén felgyorsultak az események. Beléptünk az IMF-be, valóban a szovjetek jóváhagyása nélkül. A lépés „bátor” megtételére az ösztönzött, hogy az ország a teljes fizetésképtelenség határán állt. Reformokat kezdeményezett a politika, de a lényeges fordulatra, a tulajdonviszonyok, és a devizagazdálkodás megváltoztatására csak 1990 után kerül sor.

A rendszerváltozás után a kapitalizmus (újra)építése kezdõdött el.

Ahogy annak idején a politika „intézkedett” az államosításokról, most is a politika határozta meg az „államtalanítás”, azaz a privatizálás menetrendjét.

A választott módszer eredményeképpen – s a súlyos, megörökölt adósságteher miatt, melyet kifizettünk e bevételekbõl –, nem jött létre középosztályi társadalom. A jövedelem-differenciák megnövekedtek, a tulajdon zöme külföldi kézbe került.

Ha korábban a külkereskedelmen keresztül voltunk elõbb német, majd szovjet gyarmat, most közvetlenül a tulajdonviszonyok alapján lett az ország a multinacionális tõke gazdasági terepe. Gazdasági szuverenitásunk ezáltal erõsen korlátozott, s a maradék „szabad” területeken pedig rendkívül igen erõs a gazdaságnak az államtól való kölcsönös függése. A kisvállalkozások nagyrészt a közszférától függenek, önkormányzati intézményeknek, közvetve tehát politikai megrendelõknek dolgoznak.

A nagy cégek lobbiereje pedig erõteljesen megnyilvánul a központi gazdasági döntésekben, különösen, ha azok képviseletét egy párt politikai programjának részévé teszi. A privát gazdaság behatol a korábban a közszféra által ellátott területekre. A hatalom gyakran nem tudja, vagy nem is akarja szabályozó erejét érvényesíteni e magántörekvésekkel szemben. A gazdaság – sûrített politika lett. Élesen elválik a gazdasági racionalitás és a társadalmi felelõsség, az utóbbi az állam nyakán marad.

Ami önmagában természetes is lenne, de kellõ forrás híján az állam ezt a gyeplõt is a lovak közé dobja, az öngondoskodás jelszavával. Csakhogy amíg Európa boldogabbik fele ez öngondoskodáshoz azért rendelkezik valamelyes vagyonnal, megtakarításokkal, a magyar társadalom és gazdaság az alacsony jövedelem-szintek, az elmaradt középosztály-képzés miatt erre gyakorlatilag nem lesz képes.

Városmisszió Budapesten A nagyvárosok missziójának idõszerûségérõl nyilatkoztak 2000 októberében ,,az alapító atyák”, vagyis Bécs, Párizs, Lisszabon és Brüsszel bíboros érsekei: ,,A városi élet kedvezni látszik az elpogányosodás egyre szélesedõ folyamatának. Ugyanakkor tanúi lehetünk a kultúránk alapját jelentõ kereszténység iránti nagyobb érdeklõdésnek is. A direkt evangelizáció területén több mint két évtizede dolgozók egybehangzó híradásai szerint valódi változás tanúi lehetünk az utóbbi néhány évben. A közelmúlt missziós kezdeményezéseinek tapasztalatai megmutatják, hogy Európa nagyvárosaiban a korábbinál nagyobb nyíltsággal és egyre sürgetõbben jelenik meg az élet értelmének és Istennek a keresése. Korunk az Evangélium hirdetéséért kiált!” (Marik József – Kunszabó Zoltán: Nagyvárosok missziója, Vigília, 2007/2). A cél tehát egyértelmû: a megújuló kereszténység éppen a nagyváros sajátos körülményei között találja meg új bázisát.

Az Egyház minden országban más és más mottóval köszöntötte a nagyvárosok lakóit. 2003-ban Bécsben a „Nyissátok ki az ajtókat Krisztusnak!” felkiáltással kezdõdött az ünnepi hét. 2004 õszén Párizsban közösen keresték a választ a kérdésre: „Ki mutatja meg nekünk a boldogságot?”. 2005 õszén Lisszabonban újra meghirdették az Egyház legnagyobb titkát, hogy „Krisztus él”. 2006 õszén Brüsszel egyszerûen azt mondta, hogy „Gyertek, nézzétek meg!”. Budapesten pedig a kisbabás plakátról jól ismert, „Reményt és jövõt adok nektek”

ígérettel vette kezdetét a 2007. szeptember 16-22. között megtartandó városmisszió.

A városmisszió minden helyszínen azonos építõelemekbõl áll: 1. Nemzetközi kongresszus mintegy 1000-1200 többségében külföldrõl érkezett résztvevõvel. Itt többnyire elõadásokra, tanúságtételekre kerül sor, illetve szentmiséken, szellemi mûhelyek munkájában vehetnek részt a küldöttek. 2. A plébániák missziós programjai: számszerûen a legtöbb programot a plébániák nyújtják a plébániákhoz közel esõ utcákon és tereken. 3. Központilag szervezett missziós helyszínek: a fõváros forgalmas pontjaira koncentráló program, fõleg bevásárlóközpontokban, pályaudvarokon, kültéri színpadokon. 4. Mindenkinek szóló programok: a missziós hét kezdõ és záróeseményei, amelyre az egész város és minden külföldi meghívott is hivatalos.

A városmisszió programjai lapzártánk után kezdõdtek meg, így élményeinkrõl és tapasztalatainkról a következõ számban tudunk beszámolni.

Sáhó Eszter

Jogösszehasonlítás á la Lausanne

Magyarok a lausanne-i kaszinó elõtt

Történetünk valamikor májusban kezdõdik, Péteri Zoltán professzor úr irodájában, amint rendkívül szívélyesen ellátja jelentkezési íveinket az ajánlási záradékával, felvételi esélyeinket növelendõ. Sok éve már, hogy hirdeti a Nemzetközi Jogösszehasonlító Akadémián való részvétel lehetõségét hallgatóinak a „Jogcsaládok” szemináriumon és a Jogösszehasonlító TDK alkalmain. Így hát többen, akik már végigjártuk az összes kurzust (ami nem feltétel, viszont jelentõs könnyebbség), végzõs harmadévesekként belevághattunk, merthogy a sikeres jelentkezéshez befejezett harmadik év szükségeltetik.

Jelentkezésünk hõn óhajtott célja kijutni az Akadémia nyári „szessziójára”, lehetõleg ösztöndíjjal, merthogy a tandíj (és a helyszínül szolgáló Lausanne-ra, illetve a svájci árszínvonalra tekintettel a szállás, élelem és minden más is) amúgy megfizethetetlen lenne. Étkezést és zsebpénzt így nem is, „csupán” lakóhelyet és ingyenes oktatást biztosítottak az ösztöndíjasoknak (ki a kicsit nem becsüli…). Magát az Akadémiát legegyszerûbben a strasbourgi anyaintézmény, a Faculté Internationale de Droit Comparé oktatási és képzésbeli küldetésének megtestesítõjeként aposztrofálhatnánk, amely lehetõséget nyújt joghallgatók és diplomások számára a jogösszehasonlítás (avagy: összehasonlított jog) tudományában történõ elmélyülésre, három szemeszter erejéig. A „szemeszter” vagy „ciklus” megnevezés egyébként háromhetes, ill. a legutolsó kurzus esetében kéthetes idõszakot jelent. Az elsõ ciklus angol és francia, a továbbiak sajnos kizárólag francia nyelven hozzáférhetõk. Azelõtt volt német nyelvû kurzus is, sõt, mindhárom „européer” nyelven végig volt oktatás, ám Constantinesco Dékán Úr ezeket megszüntette, sajátosan soviniszta módját adva ezzel a francia nyelv tanulására való ösztönzésnek. C’es la vie?

A sikeres felvételi után kezdõdõ lausanne-i tartózkodásunk egy, július-augusztuson átívelõ, szûk hónapnyi idõtartamot ölelt fel. A tanítás július 30-tól augusztus 18-ig tartott, vagyis három héten keresztül. Minden héten három tárgy, három tanár (átfedések voltak, persze), három vizsga, szóbelik és írásbelik, az egyes oktatók preferenciájának megfelelõen. Mondhatom, az Akadémia változatos összetételû tanári kart és hallgatóságot vonzott, igazi „nemzetközi társaság” gyûlt össze. Olasz, román, belga, francia, bolgár, iráni, német, stb. reménybeli és remény-

telen jogászok sora, és nagyszámú magyar, meglehet, hogy Péteri professzorunk hatására.

Tréfásan meg is jegyezte, hogy „indítványozni kellene a magyar nyelvû oktatás bevezetését, hiszen egy ilyen könnyû nyelv, mint a magyar, hetek alatt könnyûszerrel elsajátítható”.

Tanáraink palettája a hallgatókéhoz hasonlóan színes, mûveltségük európai színvonalú volt.

Az angol csoport tanárainak nemzeti megoszlása: amerikai és ír professzorinák, két német, egy belga, görög-angol, pakisztáni-svájci, végül egy olasz prof. Az iszlám jogot, mint elvárható, a palesztin gyökerekkel rendelkezõ Sami Aldeeb tartotta, de pl. a kínai jogot a német, míg a bevezetést és az angol tulajdonjogot a görög-angol Banakas adta elõ. A metodológiát az ír hölgy adta elõ, igencsak helyénvaló módon, hisz’ õ a Svájci Jogösszehasonlító Intézet igazgatója is egyben, tehát a gyakorlati összehasonlításhoz is konyít. Az amerikai hölggyel együtt õk voltak a „native English speakers”, igyekeztünk tehát tõlük elsajátítani a „law” kiejtésének mûvészetét, mérsékelt sikerrel. Legjobb tanárunk talán a belga Herboots professzor volt, aki nem kis átéléssel magyarázta a „trust” intézményét (common law), igazi egyszemélyes színházat rendezve – emeritus létére! Korábbi évfolyamok szerint õ a „buktatóember”, többen is elvéreztek rajta elõttünk (többi tanárunk kevésbé volt szigorú).

Minthogy eredményeink még nem érkeztek meg, csak reménykedhetünk a sikerben.

A magyar hallgatók angol nyelvtudásuk és tudásanyaguk tekintetében a többi nemzet hallgatóitól nem maradtak el, szokott „Hongroise” kiejtésükkel remekül elboldogultak. Ha meggondolom, e téren az olaszok bizonyultak a leggyengébbnek. Vicces kiejtésük (minden szó végét megnyomják egy „e”-vel), bolognai tanrendszerük (negyedik évüket kezdik, s mindmáig nem találkoztak római joggal) valamint puskázásra való hajlamuk – a románokkal karöltve – némileg rontotta értékelésüket. Vicces volt, hogy éppen az olasz professzorunk ültette õket széjjel az egyik vizsgánk elõtt, de csakis õket! Nyilván tudja, milyenek az övéi...

Hétfõtõl-csütörtökig tehát oktatás, péntekenként vizsga volt. Az érdemi felkészülés szerdacsütörtök esténként (éjszakánként) zajlott, miután suliból hazaslattyogtunk a gondozott tóparton, avagy ha esett, felkapaszkodtunk a trolira. Hétvégéink szabadon teltek, kinek strandon napozgatva (a tó hûvös és kristály-

tiszta), kinek a városban (látnivaló volt elég).

Adott esetben elhajóztunk a festõi Montreaux meghódítására, ki-ki Vevey-be is, egyesek pedig vasparipán vették be Genf kapuit.

Aki most utána számol, és a heti négy tanítási napot szembeállítja a három tantárggyal, rájöhet, hogy ennyi idõ alatt nemigen lehetett esélyünk a tudomány legmélyére hatolni, hanem épp’ hogy csak szakíthattunk ama bizonyos fáról. Nekünk, szerencsénkre, akiknek Péteri professzor úr már jóval alaposabban elõadta az anyagot, s nem is csak tárgyanként 5 órában, többnyire ismétlésszámba ment a dolog, egy csipet idegen nyelvi kihívással fûszerezve. Az olaszok, románok már kissé szkeptikusabban álltak a dologhoz, de ha valamelyikük meg is bukik, azt a gyakori bulizásnak köszönhetik majd, hiszen ismétlem: a tanárok emberségesek.

Miért volt érdemes részt venni? Nos, ha kiderül, hogy megfeleltünk a vizsgákon, a „csertifikát” mindenképpen jól mutat majd az önéletrajzban.

Az említetteken kívül kiemelendõ még a látókörszélesítés momentuma, ami tiszta haszon.

Például eleddig csak a jogegységesítés (unification du droit) távoli, fennkölt célja lebegett a szemünk elõtt, mint a jogösszehasonlítás alkalmazott területe. Gyakorlatias „angol” oktatóink viszont „a jog kufárairól” (merchants of law) beszéltek, akik pl. a nemzetközi magánjog területén aratnak bõséggel. Kevéssé hangzik fennkölten, nemde?

Amiért végül is Lausanne telitalálat volt, az a tény, hogy amit a padban ülve tanultunk, annak az utcákon a saját szemünkkel láttuk a megvalósulását, és ezzel alig túloztam. Többnyelvû társadalom, nyitott gondolkodásmód, jólét, észszerû megoldások. (Bõvebben írok errõl: www. ahonap.hu, megjelenik októberben.)

Hasonló bónuszként aposztrofálhatjuk a svájciak nemzeti (!) jogösszehasonlító intézetét. Egy Józsefváros-méretû egyetemi campus (Lausanne-Dorigny) közepén található, amely terület lenyúlik egészen a Genfi-tó partjáig. Pár lépésre található az UNIL egyetem jogi fakultása, szintén egy nagyobbacska könyvtárral. Nem mellékes, hogy e két intézmény biztosította, képes volt biztosítani a szesszió rendezésének tárgyi feltételeit.

Az Intézetben a legújítóbb, legfejlettebb jogi megoldások átvétele végett folyamatosan vizsgálják a különbözõ jogrendszereket, s kapnak erre megrendeléseket a svájci kormányzattól (szövegtervezetek, vélemények, elaborátumok kidolgozása stb.). Mindezt az alkalmazott jogi munkát látni, azt hiszem, sokunk számára felért egy revelációval, új irányt szabván ambícióinknak. Amint a Péteri professzor úr is megállapította: „Itt mások a lehetõségek. Nekünk, magyaroknak kemény munkával és szorgalommal kell ellensúlyoznunk a nyugatiak jobb anyagi feltételeit.”

Miután mind épségben fogtunk partot idehaza, így minden jó, ha a vége jó. Ha végre egyszer megtanulok franciául, bízvást jelentkezem majd a második évfolyamra is, mert – ahogyan ír tanárnõnk a beavatottak huncut mosolyával az arcán kinyilvánította: „Comparative law is always fun!” – Mindig móka...

Tarr Ádám

kilencedik oldal

Gyõztes Pázmányos jogászok Diadal a miskolci EU Vándorkupán

A Miskolci Egyetem Állam és Jogtudományi kara 2007. május 10-11-én rendezte meg az Europan Law Moot Court Competition mintájára a III. Miskolci EU Vándorkupa Európa-Jogi Perbeszédversenyt. A rendezvényen a csapatok – jogászhallgatók és már végzett jogászok kü-lön kategóriákban – írásbeli beadványok készítésével és annak szóbeli ismertetésével mérhették össze a közösségi jogi tudásukat.

Jogi karunk a posztgraduális „fiatal jogászok” szekcióban képviseltette magát a versenyen.

A csapat tagjai Schmidt Richárd (csapatkapitány, ügyvédjelölt), Hegedûs Levente (köztisztviselõ) és Pasqualetti Gergõ (köztisztviselõ) korábban karunkon végeztek, jelenleg a Deák Ferenc Továbbképzõ Intézet angol nyelvû EU szakjogászképzés posztgraduális hallgatói.

A versenyrõl a beadványok leadási határideje elõtt 10 nappal olvastak a Pesti Ügyvéd címû havi lapban. A versenykiírásban egy fiktív jogeset szerepelt, melyhez beadványokat kellett készíteni alperesi és felperesi oldalról egyaránt. Ezek terjedelme nem haladhatta meg a 15-15 gépelt oldalt. A fiktív jogesethez hasonló, precedens ügyeket kerestek, s azokat felhasználva sikeres beadványt készítettek, hiszen bekerültek a miskolci döntõbe.

A döntõ május 11-én délután volt a posztgraduális szekció számára. A perbeszédverseny olyan volt, mint egy bírósági tárgyalás. A csapatok egymás ellen érveltek elõbb alperesként, majd felperesként. Mindkét alkalommal elõször ismertetni kellett a jogesetet 10 percben, utána pedig 5-5 percben kellett reagálni az ellenfél hivatkozásaira és érveire, valamint a bíróság kérdéseire.

A háromtagú bíróság (egyben zsûri) értékelte a csapatokat, mind az írásbeli teljesítményt, mind pedig a szóbelit (külön írásbeli zsûri – az ELMCvel ellentétben – nincsen). A zsûrit Somssich Réka (Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium), Maczonkai Mihály (PTE, dékánhelyettes, docens) és Angyal Zoltán, (ME Európajogi és Nemzetközi Magánjogi Tanszék, adjunktus) alkotta.

A bírák több szempontot vettek figyelembe az értékelésben. Elõször is azt, hogy a kiírásban szereplõ kritériumoknak megfelelõen, közösségi jogi alapon közelítették-e meg a versenyzõk a kérdéseket. Ezen kívül azt, hogy az ötéves és a

posztgraduális tanulmányok elméleti rendszerét hogyan voltak képesek átültetni a gyakorlatba, mert ez a megmérettetés elsõsorban gyakorlatorientált volt. A legfontosabb pedig, talán az volt, hogy mennyire tudtak speciálisan EU-s jogi gondolkodást alkalmazni az érvelések és hivatkozások terén.

A gyõztes csapat tagjainak véleménye szerint az volt a mindent eldöntõ a pontozásban, hogy egyedi ötletekkel próbáltak elõrukkolni és mindig sikerült, szinte azonnal reagálni a zsûri vagy az ellenfelek kérdéseire és támadásaira, persze helyesen. Elmondták, hogy voltak olyan csapatok is, akik felolvasták a jogeset ismertetését, vagy a jogszabályi hivatkozást keresgették hosszú percekig, ami ugye nem befolyásolta pozitívan sorsuk alakulását.

Ricsi, Levente és Gergõ azonban hiányolták azt, hogy a Pázmányon tanuló joghallgatók nem értesültek a megmérettetésrõl, ezáltal nem is indultak a versenyen. Mindenkinek ajánlják ezt a jövõben, mert itt kipróbálhatják, mennyire talpraesettek, mennyire jó a kommunikációs képességük, és nem utolsó sorban érezhetnék, hogy milyen egy hivatalos tárgyalás résztvevõjeként helytállni.

Azt még elárulom, hogy gyõzteseink nem érik be ennyivel! A következõ megmérettetésüket már nem hazai környezetben, hanem a European Law Moot Court Competition versenyen képzelik el, melynek döntõje Luxemburgban lesz.

Kun Gellért

Ügyvédi történetek 1. rész Vádemelés a temetkezési vállalkozó ellen Ügyvédnek lenni mindig is érdekes dolog volt.

Olyan esetekkel lehet találkozni, amelyek egy hétköznapi ember számára már-már elképzelhetetlenek. Bérces László, a Polgári Eljárásjogi Tanszék mestertanára úgy gondolja, hogy egy-egy büntetõ- vagy polgári jogi törvénynek a megértetését nagyban segíti, ha az elmélet párosul a gyakorlattal is. Az ügyvédi történetek sorozatban Bérces tanár úr különbözõ, érdekesebb ügyvédi eseteirõl lesz szó. Az elsõ részben egy temetkezési vállalkozó elleni vádemelés körülményeit írjuk le.

Egy vidéken élõ házaspár Budapestre szeretett volna költözni, és úgy gondolták, hogy a községben eltemetett õseiket exhumáltatni szeretnék, és a fõvárosban temetnék õket újra, mert idõs koruk miatt a vidéken lévõ sírhoz már nem tudtak volna kijárni. Ennek érdekében megkeresték a helyi plébánost, hogy kitõl lehet engedélyt kérni, és miként lehet elvégeztetni az exhumálást. A plébános közölte a házaspárral, hogy a helyi temetkezési vállalkozónak van erre jogosultsága, akit késõbb felkerestek, és az el is vállalta a munkát. A megrendelésnek eleget téve a segédmunkásával elvégezte a munkát, a megrendelõk a maradványokat Budapestre szállították, és újratemették.

A temetkezési vállalkozó és segédje elkezdte viszszatemetni a kiásott, üresen hagyott gödröt, azonban ahogy elkezdték a munkát, rövid idõn belül hatalmas vihar tört ki, így az egyébként

tizedik oldal

agyagos talaj miatt nem tudták visszatemetni a gödröt. A balesetveszély elhárítása érdekében a kiásott gödör négy sarkára faoszlopokat vertek le, azokat két helyen dróttal körbekerítették, melyekre figyelemfelhívó mûanyag szalagokat helyeztek. Sajnálatos módon még aznap éjjel ismeretlen tettesek jogtalanul eltulajdonították a temetõ kovácsoltvas kapuját és a temetkezési vállalkozó által levert négy faoszlopot is. Másnap ezt tapasztalva, a vállalkozó újabb négy oszlopot vert le, amit következõ éjjel ismét eltulajdonítottak.

Ezt követõ napra esett Mindenszentek ünnepe, és a temetkezési vállalkozó egyéb elfoglaltságai miatt a második eltulajdonítást követõ napon az oszlopokat már nem verte le, és nem kerítette körbe a kiásott sírhelyet. Az este folyamán a szomszédos sírhelyhez egy édesanya érkezett 16 éves fiával a kegyeletét leróni. A fiú, miközben nagyszülei sírjának keresztjénél a gyertyát akarta meggyújtani, véletlenül belecsúszott a kiásott gödörbe, ahonnan kijönni azonban már nem tudott, mert éles fájdalmat érzett a lábában. Édesanyja a temetõben lévõ szemtanúk segítségét kérte fia kihúzásához, aki ezt követõen nem tudott ráállni a lábára. Ezután kihívták a körzeti orvost, aki gyermeket megvizsgálva úgy döntött, hogy mentõvel be kell szállítani a közeli városi kórházba. Miután ez megtörtént, a gyermek térdén röntgenvizsgálatot végeztek, mely szalagszakadást nem mutatott ki. Ezt követõen az orvo-

sok azt tanácsolták az édesanyának, hogy vigye haza gyermekét, és abban az esetben, ha a panaszok nem szûnnek meg, akkor hozza vissza a kórházba.

Pár nap elteltével a panaszok nem szûntek meg, így a gyerek visszakerült a kórházba, ahol a második röntgenvizsgálat már kimutatta a térdszalag-szakadást, és így elrendelték az azonnali mûtétet. Az elvégzést követõen 8-10 nappal az édesanya ment gyermekéért a kórházba, hogy hazavigye. A gyerek felkelt az ágyból, majd 2-3 lépés megtétele után összeesett és meghalt.

A halál oka tüdõembólia volt. A mûtét során valószínûsíthetõen vérrög keletkezett, ami a felkelést követõen megindult, és ez okozhatta a halált.

A temetkezési vállalkozó ellen foglalkozás körében elkövetett halált okozó veszélyeztetés miatt indult eljárás, melyben a védelemnek az eljárás során firtatnia kellett azt, hogy esetlegesen nem történt-e orvosi mûhiba, megtörtént-e a megfelelõ vérhígító beadása, ugyanis annak hiányában a halálnak ez is lehetett volna közvetlen kiváltó oka, illetve a védelemnek rá kellett mutatnia arra is, hogy a temetkezési vállalkozó foglalkozása szabályainak esetleges megsértése nincs okozati összefüggésben a bekövetkezett halállal. Végül ez utóbbi vélekedést a bíróság elfogadta, és megállapította, hogy a halálos eredmény bekövetkeztében gondatlanság nem terheli a vállalkozót.

Magyar Attila

HÍVÕ SZÓ Szent Imre herceg ezeréves jubileuma

Példaképekre minden korban, mindenhol és mindenkinek szüksége van, volt és minden bizonnyal lesz is mindig. Olyan embereket keresünk, akikre valamilyen okból felnézhetünk, akiket követhetünk, mert valamilyen szempontból jobbnak tartjuk õket, mint saját magunkat. Sportolókat, színészeket, államférfiakat dicsõítünk, egyfajta hiánypótlásként. Napjaink fokozódó sztárkultusza mellett a valódi értékeket keresõk egyre erõsebben vágynak igazi életpéldákra. Többek között ennek köszönhetõ például Teréz Anya vagy II. János Pál pápa személye iránti hatalmas érdeklõdés. Igaz, sokan csak haláluk után „jöttek rá”, hogy mennyire értékes emberek voltak. Mások pedig meglovagolták a divat hullámait, és pénzt kerestek az értékeket keresõkõn. Ahogy az mindig is lenni szokott.

Bár szerencsére az XX-XXI. században is nagyon sok szép erkölcsi példát adó emberi életet találunk (közeli példa erre az egy éve boldoggá avatott Salkaházi Sára), érdemes néha messzebbre visszanyúlni, és kutakodni a történelem kifogyhatatlan kincsestárában is. Nem elfeledve persze, hogy a hoszszú évszázadok alatt könnyedén megszépülhetnek a dolgok. Mi, magyarok is számos nagy egyéniséggel járultunk hozzá a világ jobbá tételéhez. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Az országunkat a

Szûzanya oltalmába ajánló, a keresztény magyar államot megteremtõ Szent István, illetve az erõskezû Szent László királyok csak a legnevesebbek a magyar szentek között. Azonban most nem róluk emlékezünk meg, hanem születésének ezredik évfordulója alkalmából a fiatalon elhunyt Szent Imre hercegrõl.

Imre herceg Szent Istvánnak, az elsõ magyar királynak és feleségének, Boldog Gizellának a gyermeke volt. Nem az egyetlen gyermeke, de testvérei még fiatalabb korukban meghaltak. Hogy Imre melyik évben született, nem tudjuk biztosan. Nevét minden bizonnyal anyai nagybátyja, II. Henrik német-római császár után kapta. Életérõl csak krónikák és legendák alapján vannak csak információk. Nevelésére különös gondot fordítottak szülei. 1015-ben Imre herceg oktatását átvette Gellért püspök. A késõbbi szent püspök hét éven keresztül tanította Imre herceget latinra, és elvégeztette vele a kor legmagasabb szintû iskolai fokozatait. A tudományok mellett a rejtelmeibe is beavatta. Tizenöt éves korától atyja mellett nevelkedett, ahol az államirányítás tudományát, a hadvezérséget, a diplomáciát sajátította el.

Szüzessége miatt századokon át valami nõies, finom, nem e világból való alaknak rajzolták. ,,Pedig – írja joggal Sík Sándor – Szent Imre kétségtelenül erõteljes, férfias jelenség volt. Kétféle vér egyesül az ereiben: apai és anyai öröksége bár kétféle, de édestestvére egymásnak. Mindkettõ a hõsiességnek, a hivatásnak, a heroizmusnak hagyománya.

Az apai vér Árpád vére, aki maga is folytatója volt a honfoglaló õsök hõsies hagyományának. Szent István hitvédõ harcaiban átlelkesült, átszellemiesült

ez a vér, de erejébõl, bizonyos értelemben még õsi vadságából, fiatalos nyerseségébõl is alig vesztett.

Nem lehet kétséges, hogy az uralkodó, hadvezér, diplomata Szent István trónusának várományosát is uralkodónak, hadvezérnek és diplomatának nevelte. A hõsi magyar hagyományban nevelte. A másik hagyományt az anyatejjel szívta magába: anyja Gizella, maga is szent életû Boldog, a regensburgi udvar szent levegõjébõl jön, ahol már akkor egy császári szent-család él, és szenteli meg az uralkodás német hagyományait.”

Imrével kapcsolatban még meg kell említenünk II. Konrád német császárnak Magyarország elleni hadjáratát 1030-ban, amely teljes kudarccal végzõdött. Egyes történetírók valószínûnek tartják, hogy a gyõri csatát Imre vezette. A magyar sereg elõtt nyitva állt Bajorország kapuja, de a magyar királytól távol állt a hódítás szándéka, békét ajánlott a császárnak.

István trónutódlási terveit a fiatal herceg tragikus halála hiúsította meg. Imrét vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, s 1031. szeptember 2-án belehalt sérüléseibe. Halálának pontos helye sem ismert, valószínûleg a bihari Igfon-erdõ. Szentté avatása után itt épült fel a XI-XII. század fordulóján a Szent Imre apátság épülete, mivel középkori szokás szerint a szentek halálának helyszínén monostort építettek. Holttestét az akkor még épülõ fehérvári bazilikában helyezték el. VII. Gergely pápa I. István királlyal és Gellért püspökkel együtt avatta szentté 1083. november 4-én. Ünnepe: november 5.

Teleki Levente

Isten éltessen Deim Pali bácsi!

Kiállítás-beszámoló Aki a nyári bulizások után ki van éhezve a kultúrára, akinek megfáradt a szeme a sok mozifilmtõl, vagy csak egyszerûen van egy felesleges fél órája, látogasson el az V. kerületi Aulich utcába, ahol a Hamilton Aulich Art Galéria rendezett kiállítást Deim Pál Munkácsy- és Kossuth-díjas festõmûvész képeibõl.

Deim Pál 75 éves lett idén, s a kiállítás igyekszik is bemutatni a több mint negyven éves életpálya vissza-visszatérõ motívumait. A tavalyi, Ernst Múzeumban rendezett gyûjteményes kiállítására most teszi fel a koronát a festõ, számos idén alkotott képet vehetünk szemügyre. Világában geometrikus teret épít fel, amit vonalak, szálkák, kapszulák („Deim-nudlik”) áramlása jár át. Ebben a közegben jelenik meg a bábu formájú ember magányosan és egyben a szubjektum zárványaként, vagy éppen az uralkodás nem éppen szemlesütött kacsintásával, olykor párosan vagy társaival. Deim maga is bábuknak nevezi alakjait, melyeket megformálva a végletekig leegyszerûsítette az ember bonyolult biológiai és szellemi struktúráját. Az ember tiszta, általános érvényû vizuális jelekké, képletekké vált, amely ábrázolásban elhagyható a lényegtelen, és jobban észrevehetõ a lényeges. Formailag legközelebbi rokonaik a kuglibábuk és a tájékoztató táblák nemzetközi szimbólumjelei. Ezek a bábuk (miként mi, mindannyian) élnek, szeretnek, elválnak, meghalnak, lelkük elhagyja testüket. Minden cselekvésnek transzcendens vetülete van. Különös nyelven szólnak a képek, szimbolikusak, túlvilágiak.

Ars poeticája a végtelent, az egészet keresõ mûvészé. Ahogy õ fogalmaz: „Engem az érdekel, ami az

egésszel összefügg. Azzal a végtelennel, amit csak sejtünk, de nem tudjuk, hogy mi az. Végeredményben az ember minden tevékenységét – legalábbis a vallás, a hit dolgában – mindig ehhez próbálta kapcsolni. Valahogy belehelyezni a nagy áramkörbe, igazolandó, hogy nemcsak egy porszem, hanem igenis van örökléte, van értelme itt a Földön annak a 60 vagy 70 évnek. Minden eddigi kultúra arra épült fel, hogy ezt megörökítse, hogy ennek emléket állítson. S hogy az embert átsegítse egy-egy mûalkotással, vagy lenyûgözõ objektummal a földi élet nehézségein, hogy érezze mindig ezt a transzcendens kapcsolatot azzal a valamivel, amit elneveztek Istennek, végtelennek.”.

Deim mûvészetének egyik központi fogalma, mint az igaz mûvészet origója, a szintézisre való törekvés. A hagyományhoz fûzõdõ viszonya, hasonlóan példakép mestereihez, Barcsayhoz, Vajdához, rendkívül erõs. Hisz a provincia erejében, szentendrei mûvészként vallja, hogy mindenki más

körülmények között nõ fel, s ezen az ablakon keresztül látja minden ember olyannak a világot, amilyennek látja. Így lehet felismerni képein a szentendrei templomokat, a kolostor-képeket, a szentendrei mesterek hatásait. Ezen a kiállításon is láthatunk képeket a Golgota-sorozatból, a Csendképekbõl, a Tantrikus képekbõl. Korábbi alkotásaiból merítve visszatér korábbi témáihoz, hozzá rak, elvesz belõlük, visszatekint, összegez. De a felépített világában már nem a csend, a rend uralkodik, hanem a kiáltás és a deformáció. Deim 75 évesen a teljes, valljuk meg õszintén, deformációba hajló világunkat jeleníti meg, a bábu lassan megtörik, elveszik kétarcú, csalfa világunkban. Jajkiáltása nekünk szól: az Éghez kiált, de minket figyelmeztet.

Figyelmeztet idõnk véges voltára, bûne-inkre, elveszettségünkre, arra, hogy az igazi halál ott kezdõdik, amikor már nem törekszünk a fény felé. Óriási kartonból és farostlemezbõl készült alkotásai (A lélek elhagyja otthonát, Zizegõ világegyetem kapuja) mind erre emlékeztetnek. Mi, emberek térben és idõben korlátozott, szûk keretek közé szorított lények vagyunk, de képesek vagyunk határainkat fokozatosan tágítani. Mindig lenniük kell körülöttünk kis ablakoknak, amelyeken keresztül eljuthatnak hozzánk az érzékeinken túli világ fényei. S a festõnek úgy kell megalkotnia szûk építményét, hogy azon keresztül minél több fény hatolhasson be a végtelen sejtések birodalmából.

A képek megértéséhez nem csak a szemed, a lelked is nyisd ki!

Aradszki Dea

tizenegyedik oldal

Palio, avagy a lélek jutalma Egy civettina beszámolója

Az Erasmus-ösztöndíjnak köszönhetõen eddigi életem legboldogabb hét hónapját töltöttem Sienában, abban a toszkán városkában, amelyben minden évben kétszer megrendezik a híres lovas versenyt, a Palio-t. Az útikönyves leírást félretéve a magam tapasztalatai és élményei alapján szeretnék egy kis ízelítõt adni abból, mi az a Palio, és miért is nevezik „a lélek futamá”-nak.

Bevallom õszintén, Sienába érkezésem elõtt sohasem hallottam e versenyrõl. Elõször akkor „találkoztam” vele, amikor albérletet találtam a belvárosban, a Piazza del Campo közelében. A „házinéni” kíváncsiskodó kérdésemre, amely arra irányult, hogy mik lehetnek azok a tompa puffanások, amelyeket a több száz éves ház falai között hallok, elmondta, hogy azok csak a dobosok, akik gyakorolnak a Palio-ra… Késõbb részletesen elmesélte, mi is ez a egész cécó – dél-olasz lévén õt kevésbé hozza lázba ez az õrület –, ám akkor még nem értettem belõle semmit. Elmondta, sikerült azt a házat választanom, ahol a Civetta contrada (vagyis Bagoly kerület) székhelye van, és mivel itt fogok lakni, én is civettina leszek. Nem késlekedett hozzátenni, hogy épp ez az a kerület, amely a legrégebb óta, 28 éve nem nyert a versenyen…

Na, gondoltam, ez jól kezdõdik…

Siena a városfalon belül 17 kerületre, úgynevezett contradákra van osztva, s ezeket állatokról nevezték el (pl. chiocciola (csiga), bruco (hernyó), isrtice (tarajos sül). A sienaiak ezekben contradákban születnek, keresztelkednek, házasodnak, élik a társadalmi-közösségi életüket. Nem pusztán jópofa szokásról van szó, ez számukra az Élet.

Mindezek után beláttam, én pusztán „tiszteletbeli civettina” lehetek, semmi több. Annál is inkább, mert azt tartják, ha nem ide születsz, az dönti el, melyikhez tartozol, hogy az elsõ sienai éjszakádat hol töltöd. No mármost én ezt az Oca (liba) contrada területén lévõ szállodában aludtam… (Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy õk nyerték a júliusi futamotJ).

Téved az, aki azt gondolja, a Palio csupán egy folklorisztikus esemény, melyet a turisták ezreinek rendeznek évrõl évre. Maga a futam nem több mint másfél perc. A lovak mindössze három kört (közel 1000 m) futnak a híres Piazza del Campo-n. Aki csupán erre az

tizenkettedik oldal

egy napra látogat a városba, egy felejthetetlen élménnyel lesz ugyan gazdagabb, de nem érzi át, nem érti meg mit is jelent a sienaiak számára a Pailio. Contrada-tagnak lenni hagyomány. Nyakba kötni a nagyapától vagy nagymamától örökölt, vagy kereszteléskor kapott címeres selyemsálat – olyan technikával, hogy hét hónap alatt sem sikerült megfejtenem a titkát –, melyet minden fontos alkalomkor, felvonuláskor viselnek, büszkeség.

Minden héten más contrada szervez szabadtéri, 100-200-300 fõs közös vacsorát az utcán, és nem számít, hogy ott általában emberek közlekednének, sõt az sem, ha netán lejtõs az az utca (ami nem túl ritka Sienában), õk kiteszik az asztalokat és a székeket, lezárják az utca két végét, mert ott most összegyûltek a contradaiolik (kerület-tagok), és vacsorázni akarnak. Dobolnak, zászlót forgatnak, énekelnek. Az étkezés végeztével már evõeszközzel csapkodják az asztalt és így éneklik himnuszukat, merthogy a contradaknak olyan is van, a dallam ugyanaz, csak a szöveg más és más. Egy-egy ilyen estén fellobogózzák az adott városrészt, és falra szerelhetõ lámpákkal biztosítják a világítást.

Július 2. és augusztus 16. Az év minden pillanatában, hónapról hónapra, hétrõl hétre a sienai emberek e két napra készülnek. Szenvedélyesen, szeretettel, odaadással, hittel, bizalommal, reménykedéssel.

A vizsgaidõszak végeztével július 1-én tértem vissza Sienába. Meglepetten tapasztaltam, hogy „átöltözött” a város. A Piazza del Campo-t pár nap leforgása alatt lóversenypályává alakítják, kerítést és tribünt állítanak fel, leszórják körbe sárga tufával, amin tíz contrada lovai futnak majd. Csak tíz, az elõzõ évben nem futott hét, és a verseny elõtt egy hónappal kisorsolt további három. A teret körülvevõ házakat vörös és barna kárpitok díszítik, minden utca felzászlózva, kivilágítva. Angela, akinél laktam, figyelmeztetett, hogy mielõtt elõször rálépek a tufára, kívánjak valamit. Kívántam…

A Nagy Nap elõtti este zajlik az általános próba, amikor ló és lovas kipróbálhatja magát az igazi verseny elõtt. A zsokét a contradak szerzõdtetik, míg a lovakat sorsolják. Természetesen a jószágok innentõl fogva különleges elbánásban, csucsujgatásban részesülnek.

Naponta járatják, csutakolják és fésülik õket,

répát és fejes salátát kapnak enni, kézbõl. Tehát a lovakat meg kell becsülni. A ló az egyik fõszereplõ. A verseny reggelén pedig bevezetik a templomba és a pap megáldja…

A futam elõtt két órával kosztümös felvonulás kezdõdik, amit a Torre del Mangia félrevert harangja jelez. Én már 3-4 órával elõbb kiültem a térre, hogy biztosan beférjek, ugyanis ha lezárják a teret, onnan se ki, se be.

Este hét óra van. Az élmény leírhatatlan. Van valami a levegõben. Visszafojtott lélegzet, feszült izgalom. A téren néma csend. Az összes fej egy irányba fordul, a rajt irányába. Egy pisszenés sem hallik. Szólítják a contradak lovait a sorsolás szerinti sorrendben. A legnehezebb feladat a tíz lovat egy sorba állítani, két kötél közé. Ez akár fél órába is telhet. De amikor sikerül, eldördül a lövés, s a rajtbíró indítja a versenyt. A futam végét a kevésbé gyakorlott nézõ akkor vesz észre, amikor elszabadulnak az érzelmek… Vagy megkezdõdik a határok nélküli ünneplés, vagy kiül az arcokra a keserûség és csalódottság, „egy év munkájának” hiábavalósága. A gyõztes contrada zászlaja pedig ott lobog a városháza ablakában…

Csak álltam a pályán és néztem az embereket. Nem sírtak, zokogtak…, férfiak, nõk, gyerekek, idõsek, fiatalok… Mindenki. Majd egymás nyakába borultak, úgy énekeltek.

A zsokét (fantino) – akinek teljesítménye bámulatra méltó, hiszen szõrmentén üli meg a lovat, csak a kantár és egy bot van a kezében – hõsként ünneplik, egymást tapossák az emberek, hogy a vállukra vehessék, vagy hozzáérhessenek a lóhoz. A gyõzelem után elsõ útjuk a templomba vezet… Júliusban a Provenzano templomba, augusztusban a Dómba mennek hálát adni.

Maga a „nyeremény” a dicsõségen túl persze maga a Palio, ami nem más, mint egy gyönyörûen hímzett drapéria, minden évben más híres mesterek keze munkája.

A gyõzelem után még számos éjszakán vonulnak végig a gyõztes contradak a Piazzán, büszkén a magasba tartva „nyereményüket”.

Cumi a szájukban, merthogy új Palio született. És a készülõdés újrakezdõdik, mindaddig, amíg Siena áll. Mert a Palio a lelkekben van…

Radich Orsolya

Vásárolj okosan!

Az angol kocsma

Úgy tûnik, a nyári uborka-szezon a kereskedõknek is betett. Nincsenek szaftos politikai hírek, hosszabban idõz a média az idõközben felbukkanó, aprócska hírek mellett is. Igazából nem nagy ügy ez a guárgumi-dolog sem.

A szakértõk röpke két hónap után megállapították, hogy alig került a polcra dioxinnal mérgezett termék, és az így fellelhetõ mennyiség is olyan csekély, hogy a 20 éven keresztül történõ napi fogyasztás okozhat csak komolyabb tüneteket. Ez van. Téma lezárva. Többet nem lesz arról szó, hogy miért is kell nekem „gyümölcsjoghurt” fedõnév alatt Indiából származó gyomnövénymagot ennem?! Ugyanis, Kedves Olvasó, erre szükség van. E nélkül nem tudnám törni a joghurt/füge/müzli ízesítésû tejcsokit, tudniillik a víz nem törik. Sajnos a fizika/kémia alaptörvényeit még éles eszû gyártóink sem léphetik át, szóval: ha nem rakják bele az alapanyagot, akkor az nem is lesz benne. A guárgumi kocsonyásító/sûrûsítõ hatását így nagy elismerés övezi „gazdaságos” körökben. Egy E-412-t biggyeszteni a csomagolásra meg nem kerül semmibe.

Maga a növény nem mérgezõ, illetve még nem bizonyították be. Lassan idõszerû lenne a vizsgálat, mivel az élelmiszerek 80%-ában megtalálható.

Van olyan termék, amibe belerakják, amit kell! A csodaital receptje még mindig titkos, de legendák keringenek az eredeti alkotórészekrõl (amit 1904-ben betiltottak „hangulatjavító” hatása miatt). Sajnos van egy-két kevésbé titkos összetevõje is, ami miatt kiváló rozsdaoldó a szóban forgó ital. Magas foszforsav-tartalmának köszönhetõ, hogy a benne áztatott csirkecsont egy nap után hajlítható. Jó poén, próbáld ki!

Azt mondják, minden esemény csak egyszer hír. A folyószennyezés tehát már nem lehetne az. Csak a változatosság kedvéért ez most szegény Rábánkkal történik. A Boxmark bõrgyárnak köszönhetõen (ti. az általuk a Rábába bocsátott naftalin-szulfát mennyisége ötszöröse az Unióban megengedettnek) több civil szervezet is az osztrák termékek elleni bojkottra szólította fel a magyar vásárlókat. Elkeserítõ, hogy a most tetõpontjára ért „ügy” már hat éve húzódik, miközben egy szûrõ felszerelése csak két hétig tartana. A bojkott természetesen önmagában nem szünteti meg a környezetszennyezést. Nyomásgyakorolásra viszont alkalmas. Bár nem tudom képes lesz-e valaha is lemondani a magyar fogyasztó közönség az osztrák sörökrõl, hogy helyette a németet, csehet, ne adj’ Isten, a magyart válassza!

Magyarországon egyébként sem divat magyar árut vásárolni. Sokan tartják a hazait az árához képest silánynak, rövid életûnek. Van is benne igazság. Hazánk azonban büszkélkedhet jó pár olyan termékkel is, ami állja a versenyt az import áruval szemben. Rengetegen mégis megveszik inkább a kínait, a szlovákot, a románt, csak azért, mert nem nézik, mit emelnek le a polcról. Esetenként az, a kínai javára írható csekély árkülönbözet kever be, amit, ha lenyelnénk, talán nem kellene bezárni/eladni pár magyar üzemet, és lenne állása az „apjuknak” is. Van itt egy kis ellentmondás.

Tudom én, hogy az ún. magyar gyárak már rég külföldi kézben vannak, de többféle szempontból lehet valami „magyar termék”. Egyesek szerint csak a magyar tulajdonú üzemben gyártott áru a magyar, mások megelégszenek a magyar alkalmazottak, dolgozók termékeinek hazaivá nyilvánításával (lásd „Suzuki, a mi autónk”). Én azt a verziót pártolom, amely honfitársaink foglalkoztatását tartja a meghatározónak. Nincs kedvetek negyedórákat tölteni a polc elõtt Rubik-kockaként forgatva a terméket, és keresgélni a származási országot? Akkor figyelmetekbe ajánlom a http://www.hmo.hu/index.php oldalt, itt fenn van az összes regisztrált tag. Továbbá, érdemes benézni a www. tudatosvasarlo.hu honlapra, ahol még a csomagoláson található jelzések értelmezéséhez is segítséget kaptok!

Most érkeztünk el fejtegetésem céljához. A nyár botrányai többünket rádöbbentettek arra, hogy igenis tudunk tenni saját magunkért, nemcsak sodródni a gazdaság generálta árral! A pénz nagy úr, és mi döntünk arról, hogy mire költjük, hogy kit/mit támogatunk! Ténylegesen azt esszük-e, amit akarunk, avagy jó illatú mûanyaggal keltjük a jóllakottság érzését? Minimális idõráfordítással, és az általános iskolában szerzett tudásunkat felhasználva (ti. olvasás) máris a szükséges információk birtokába juthatunk. Álláspontunk jogi szinten is támogatásra talált, amikor 2007. július 1-én hatályba lépett az EU azon rendelete, mely az élelmiszerek címkéin és reklámjaiban használt, összetevõkre vonatkozó állításokat hivatott „kordában tartani”. Itt az az alapkövetelmény, hogy a feltüntetett adatok az átlagfogyasztó számára is érthetõ módon jelenjenek meg.

Rövidke cikkembe nem fért bele a tudatos vásárlás minden fortélya, csak egykét aktuális kérdésre hívtam fel a figyelmet. Akinek fontos, mire költi egyre kevesebb pénzecskéjét, nyissa hát ki a szemét, vagy tájékozódjék bátran a fent megjelölt honlapokról!

Az angol kocsma mintha éppen csak rád várna, nem kérkedõ, de megfelelõen öntudatos cégtábláival, a nagyotmondást szinte kínosan, arisztokratikusan kerülõ külsejével már a távolban feltûnvén megnyeri szívedet. Csak azoké ez az öntudat, akik ismerik az elmúlt messzi idõt, birtokolják azt, akiktõl nem vették el, és akiknek szemernyi kétségük sincs afelõl, hogy a jövõ is ugyanígy, csak rájuk vár.

Számunkra, az oly sokszor megnyomorított, csekélyebb értékünket mára már alaptörvénynek elfogadó népek számára az angol kocsma talán még több is, többet ad, többet mutat magából, mint sok helybélinek. „Alapítva 1830-ban” – az utcai felirat elolvasása után szinte elégedetten lépnénk tovább, mintha csak egy mûemlék falán nyugvó feliratot olvastunk volna. Némi hitetlenkedéssel, mégis megnyugvással, sõt, reménnyel tölt el ez az oly természetes, egy pontos adatot higgadtan a tudtunkra adó felirat, hiszen mi olyan helyekrõl jöttünk, ahol már régóta inog a hitünk abban, hogy az ember is képes az örökkévalóságnak építeni. Az angol kocsmák pedig minden kétséget kizáróan, magától értetõdõ természetességgel az örökkévalóságnak épültek, kevesebbért talán egyetlen téglát sem fogtak volna kezükbe építõik.

Az angol kocsmában magadat látod, kívülrõl. És nem csak jelenkori önmagadat, sõt talán azt a legkevésbé. Látod önmagad a fiatalság lázában, hevülten vitázva mindenkivel mindenrõl, semmitmondó, közhelyes kijelentéseket mindent átható, csontig hasító bölcsességekként magasztalva, ostoba téveszmékért és féligazságokért lelkesülve, de mindenkor szinte kétségbeesetten szomjazva a valódi igazság után. Látod magad késõbb, miután meglelted az igazságot, és megpróbálsz valamit kezdeni vele, addigra már rájöttél, hogy az egész embert, teljes életet követel – nem erre számítottál, mikor azt a kocsmaasztalnál megismerhetõ, kibeszélhetõ, helyben, sebtében megélhetõ valaminek vélted. A kocsmaasztal, és a körülötte vitázó társaságod, barátaid, ellenségeid az utat mutatták meg, az eszköz voltak a megismerésre: de maga az igazság már kint van az utcán, és ott van benned, követ, akárhová mész.

Ha alaposabban körülnézel, látod magad a jövõben, évtizedek multával, bár vonásaidat pontosan kivenni már nem tudod. Nem tudod, vajon mire is mentél a fene nagy igazságoddal, képes vagy-e még az õszinte mosolyra, képes lennél-e még ölre menni az igazságodért, egy kevéssé sem kétkedve a harc értelmében.

De látod magad, és megnyugodhatsz: megõrizted magadban azt, amit feltétlenül meg kell. Ennél többet nem lehet, nem is szabad látnod jövõdbõl.

Ha körbenézel, láthatod a jelenedet is, az embereket, akikkel azonos korban vagy kénytelen élni, és akik – mily furcsa! – most egyáltalán nem hatnak zavaróan. Önkívületben vitatkozó asztaltársaságok, amilyen a tiéd is volt, nem is olyan régen, magányosan a sörükbe feledkezõ alakok, nagy bánattal a szívükben, a munka utáni feloldódást hajszoló komoly, nyakkendõs emberek, a szemedben valahol félúton tartva a mély tisztelet és a szánakozás között, könyvükbe révedõ, kopott ruhájukkal valamit magukból mutatni szándékozó diákok, talán valamennyiükben ott rejtezik a nagy filozófus. És láthatsz másokat is, az elmúlt századokból itt ragadva. Láthatod az angol irodalom javát, Eliot-ot, Wilde-ot, Burns-t, költõiket, mûvészeiket, akik éppen ilyen asztaloknál ültek, vitatkoztak, ettek, ittak, éltek, és, ha eljött az idõ, haltak meg. Itt ma is biztonságban vannak, az utcára már nem merészkednének ki. Az õ igazságaikat is megviselte az idõ, nem mintha változtak volna, csak felismerésük lett nehezebb. Akik a kocsmába betérve ülnek asztalukhoz, azokkal szóba állnak még, idõnként elégedetten, szinte észrevehetetlenül biccentenek évszázados társaságuk tagjai felé.

Ez hát az angol kocsma – maga az élet, mégpedig a jó élet reménye. A hely, ahol felkészülhetsz a rád váró megpróbáltatásokra, a menedék, ahol ellátják sebeidet, és ahol új erõre kaphatsz. Sörödet kortyolgatva tétován elmosolyodsz, sóhajtasz egyet – és máris az utcán találod magad, odahagyva biztonságot nyújtó odúdat.

Capt. Charles Ryder

Horvátth Sarolta

tizenharmadik oldal

Hideg zuhany Filmkritika: Forró zápor (rendezte: Antonio Banderas)

Addig oké, hogy egyébként is csak azért ültünk be a moziba, mert más dolgunk nemigen akadt, s valahol azt olvastuk, hogy Banderasnak sikerült összeválogatnia új filmjéhez a legszebb spanyol színésznõket. Alpári, triviális szándékokkal, s nem egy kultúrsznob élvezkedõ kifinomultságával készültünk a filmre. Még valami rágnivalót is vettünk, pedig ez igencsak nem szokásunk, s ha énünk szellemibb része két székkel odébb ült volna tõlünk, bizony kellõ megvetéssel szemlélte volna létünk. Egy idõsödõ hölgy volt is kedves emlékeztetni minket többször, hogy ne zörögjünk, de mivel esetében nem hihettük el, hogy a spanyol színészjánykák szépsége taszította a terembe (s más érvet elképzelni sem tudtunk a Forró zápor mellett), nem tartottuk fontosnak, hogy tiszteletben tartsuk nézõi jogait. Zörögtünk, vártuk a beígért Malagát, a hetvenes éveket, a Franco-éra suttogó, izzadt szexualitását, a spanyol lányokat, bikinit, nyarat, ilyesmit. Malaga és a hetvenes évek be is jött. A többi pedig csak a rendezõ szándékában létezhetett. És akkor álljunk meg egy elméleti kapavágásra itt. Mirõl szól egy film, mitõl jó? Kell egy ötlet, amely a rendezõ valós vagy nem valós élményén nyugszik, s amely olyan erõsen feszíti fantáziáját, hogy vászonra kívánkozik. Ez lehet egy történet, lehet egy életérzés, bármi. Banderas Malagában született, irigyeljük is ezért rohadtul õt, ott gyerekeskedett, csókolózott, vesztette el a szüzességét, s közben a nap le-föl ment a tenger távoli horizontján, s hol erõs szél fújt, hol meg nyári zápor hullt. Kedves, galacsinná gyûrhetõ emlékek ezek. El lehet a haveroknak mesélni, sõt: filmet is lehet belõlük készíteni. A rendezõ tudatában a film a forgatás elõtt már kész van, hiszen elõbb születik az élmény, mint a szerzõdés. A mi élményünk azonban nagyban függ a szerzõdéstõl.

Hogy ki, hogyan és mit vihet a vászonra, jelen esetben például EU-s pénzekkel megtámogatva. És ha kérhetnénk, Antonio Banderas például õrizze meg emlékeit szûk baráti köre számára.

A Forró zápor ugyanis borzalmas. Bõvebben: nyálas, semmit mondó, nagyzoló, rosszul szerkesztett, elnagyolt, giccses, primitív. A történet, aminek számunkra is átélhetõ élménnyé kellett volna formálódnia, három srác fiatalkori útkeresésérõl szól.

Nagyon jó és szörnyen közhelyes filmeket lehet erre az elcsépelt témára komponálni. Banderasnak az utóbbi sikerült. A három srác, a gazdag, alvilági ügyvéd csemetéje, aki apja tanácsa ellenére nem jogra jár, hanem csajozni, a vesemûtéten átesett, és ezért (most figyeljenek!) költõi babérokra törõ, teljesen irreális karaktert megformáló álmodozó és a nagy mellek fanatikusa, akinek anyja prostiként

tizennegyedik oldal

dolgozik Londonban. A három sráchoz társul még az álmodozó szereplõ kvázi barátnõje, aki táncos akar lenni, s e szent cél érdekében néminemû szolgáltatásokat nyújt a helyi pénzes csávónak. Van még egy rossz fogú katonakölök és a törpének becézett gonosz törpe, aki az egyetlen filmbe illõ karakter. Láthattunk egy túlsúlyos lányt is, aki nem éppen a hetvenes évek Spanyolországában hivatalos államideológiává tett katolikus természetjog tanítása szerint szervezi szexuális életét. Ja, és a szexuálisan túlfûtött, idõsödõ tanárnõrõl se feledkezzünk el, aki felvilágosítja költõ tanítványát, hogy Dante elõtt és után is van irodalom. Köszönjük, már ezért megérte. A három fiú ezen kívül néha uszodába jár, csajokról beszélget (eddig tényleg nagyon eredeti), esõben táncol (ez lenne a mûvészi vonulat, gondolnánk), és bánkódik, meg filozofál. Fõleg a vesemûtét következtében költõvé avanzsált srác bölcselmeitõl, és a meteorológusnak készülõ narrátor folyékony szavaitól kíméltük volna meg leginkább önmagunkat, pedig biztos ezek alkotják a mû eszmei mondandóját. Lássuk hát akkor. Zanzásítva így szól: nem álmodozni kell, hanem cselekedni. Ennyi. Egyébként a gondolat jó, nem túl eredeti, de nem is lejárt, csak kicsit mélyebbre kéne máskor ásni, mint a Forró zápor elfolyó története. Mert valóban nehéz kilépni a fiatalság álmaiból a szennyesszürke valóságba, még akkor is, ha a gyönyörû és eszmei nõ helyett „csak” egy szép, de valós lány áll elõttünk. Az álmok beburkolnak. Nincs döntés, csak a végtelen lehetõségek világa. Nincs akarat, csak csoda. Nietzsche szerint azonban az ember nem tud nem akarni.

Azaz szükségszerû, hogy döntsünk. Egész életünk, világunk, ahogy azt Carl Schmittõl is tudhatjuk, döntéseken nyugszik. Minden másodpercben végtelen elágazás elé állít bennünket a Sors. És nem lehet nem dönteni. Mert a nem-döntés, az egyhelyben topogás, az élet kihagyása, elmulasztása is döntés. De ha elindulunk valamely úton, akkor is elmúlik az élet. Nicolas Sombart írja visszaemlékezései között, hogy „az emberben, ha kellõ kort megér, derengeni kezd, hogy az élet mérlegén a vágyódás az után, amit elmulasztottunk, többet nyom a latba, mint a beteljesedés mindmegannyi diadalérzete”. Egy jó filmrendezõ ezt a láthatatlan súlyt, a fiatalság ezen úgyis értelmetlen vergõdését ábrázolta volna. Miként léphetünk el Dante mellõl (ha már Banderas annyira ragaszkodik Dantéhoz, ám legyen: példázza õ az eszmei elvágyódás halvány világát), miként láthatjuk meg a Másikban a másikat, s nem csak önmagunk vágyainak manifesztálódását. Szellemi maszturbáció vagy fejesugrás a valóságba, a „szabadság szakadékába”, ahogy Sartre írta volt. A film persze nem errõl és nem így szólt. A finom kérdésekre hangolt életmérleget lehúzta a kövér lány és a közhelyek súlya. Banderas a Bravo Girl filozófiai mélységéig jutott el, s tényleg csak a „lény önmagad” jelszava nem hangzott el a filmben, de azon kívül minden, amitõl egy szakközépiskolás tinilány biztos nagyon meghatódna. Mi kevésbé. Csalódtunk. Nem a hiány, hanem a tartalom zavart minket. Nem vártuk Banderastól, hogy vesse fel a Lét nagy kérdéseit (és elõre szólunk, hogy ezentúl sem várjuk ezt tõle), de egy kellemes, utónyári filmet viszont nagyon is.

Máskor több csajt, s kevesebb filozófiát kérünk. Öntet nélkül.

Techet Péter

The Killers: Sam városa CD ajánló „Bepakolom a bõröndöm.

Ellenõrzöm az arcomat: Egy kicsit öregebbnek nézek ki Egy kicsit hidegebbnek…

Egy mély levegõvel, egy nagy lépéssel, egy kicsit közelebb jövök.

Egy kicsikét közelebb… Érthetetlen okokból.”

(The Killers: For Reasons Unknown) Elõre szeretném bocsátani, hogy nem arról van szó, hogy lemaradtam. Pontosan tudom, hogy a Killers legújabb albuma már korántsem fér bele a hajnalfriss kategóriába, tekintve, hogy már jó ideje levehetõ a zeneboltok polcairól. És mégis: sosem volt idõszerûbb írni róluk, hiszen most egyben egy koncertbeszámolót is letudhatok. A régi olvasó tehát bocsásson meg, hogy a „valami nagyon új és valami nagyon régi” összehasonlítás most nem annyira találó (mintha eddig olyan sziklaszilárdan tartottam volna magam ehhez…), az új meg tekintse ezt amolyan „egyet olvas, kettõt kap” akciónak.

Szóval Killers. Nehéz honnan kezdeni. Állítólag a jelen kor legnagyobb R&R csapatáról van szó, de speciel itthon addig, amíg nem voltak nagy betûkkel kiírva a Sziget-felhozatal legtetejére, annyira nem szúrhattak szemet. Nem így Angliában. Volt ugyanis egy ügyes húzása ennek a nagyon fiatal amerikai bandának: elõször Angliába utaztak, és meglovagolták az ottani indie hullámot. Senkit ne tévesszen meg, semmi köze nincs ennek az indiai

Beszól a felsõ tízezer. Mégpedig rímekben, s elég bunkón. Éveken keresztül kellett hallgatniuk az elnyomott ilyen-olyan kisebbségek, munkáskölkök meg egyéb hátrányos helyzetûek rapsíralmait, de egyszer s mindenkorra vége ennek. Most jönnek õk, a gazdagok és szépek, BMW-jükkel, apuka bankkártyájával, Prada cipõben meg Lacoste pólóban. És persze felhajtott gallérral, mert úgy a király, mert ez is csak azt mutatja, hogy övék a jövõ.

München néhány rádiója már ontja az új slágert, a bajor fõváros aranyifjú rapcsapatának, a Stehkrägen (Álló gallér) beköszönõ számát. Nem teketóriáztak a fiúk, s már a címben mindent elmondanak: „Eure Armut kotzt uns an” (Hányunk a szegénységetektõl). Hát igen, a késõbbiekben se számítsunk nagyobb szociális érzékenységre. Az egyébként elég gagyira (olcsóra, hehe) sikeredett klipben a müncheni éjszakai élet fõ szimbólumai, úgy mint a csaj, a kocsi, a pia, a kreditkártya és hasonló fontosságok vonultatnak fel, s közben ömlik a szöveg. Például, arról hogy „csak a Prada cipõ kényelmes, és csak Lacoste és Ralph

kultúrához, a szó az angol „individual label”-ból származik, azt jelenti, független kiadó. Miután a rockzene is újra populáris lett (lásd NuMetal hullám és egyéb „finomságok”), kellett egy újabb kifejezés azokra az elõadókra, akik nem a csili-vili CD füzetkékbõl, vagy helyes pofiból, hanem ismét csak a zenébõl akartak megélni. Õket karolták fel a kisebb kiadók, és hamarosan ehhez a zeneszemlélethez kapcsolódott egy jellegzetes hangzásvilág is. Ide tartozott egy idõben a Franz Ferdinand, a Manic Street Preachers, az Interpol, Kate Nash vagy az Editors. Persze a szigetországban már ezek is nagy nevek, tehát némileg kinõtték a skatulyájukat. Mindenesetre hasznos kis skatulya, termékeny táptalaj a „kinövésre”. Hamar felismerte ezt Brandon Flowers és kis csapata is, és láss csodát, 2005-ben az elsõ kislemez a „Hot Fuss” címû albumukról, a „Somebody Told Me” hatalmas siker lett Angliában; a „Mr. Brightside”-nak köszönhetõen meg az USA-ban is beplatinázódott az egész lemez. Nem is csoda: a CD-rõl szinte bármit ki lehetett volna emelni, a siker garantált lett volna: annyira belefért a jelen hangzásába, és mégis anynyira ismerõs a sok U2, Smiths és (számomra külön boldogság) Cure hatás miatt. Ideje volt ütni a forró vasat, és elõállni új anyaggal. De vajon lehet

a sikereket még tetézni? Hajjaj. Õszintén: tegye fel a kezét, aki még nem hallotta a „Read My Mind” c. számot. Na akkor nekik Ítéletet le, és mars a fejhallgatóhoz. Ha ismét megengeditek a személyes hangvételt: ez volt az a szám, ami miatt elkezdtem futni: akkora szépség, és kitörni kívánó, mégis visszafogott energia van benne, hogy muszáj valahogy ezt levezetni. Persze ha csak ezt az egy számot hallgatnánk meg, nem jönnénk rá arra a csavarra, amit az egész új korong produkált: a Killers egy képzeletbeli hajóra szállt, és szépen visszatért Amerikába. Ami kellett nekik, összeszedték a szigetországból: stílusérzéket, gyakorlatot és nem utolsósorban csatorna-rekesztõ rajongótábort. „Kösz szépen: de akkor most ugye nem fogtok haragudni, ha újra elõvesszük az amcsi akcentusunkat, ugye?” Nem haragszunk. Még én se, pedig a gitár mögül valahol elveszett a Cure. Az új CD egy utazásra invitál minket: van itt intro, amely köszönt „Sam’s Town” azaz Sam városában. Majd persze jönnek a slágerek „When You Were Young”, „For Reasons Unknown” és a már említett „Read My Mind”. A gyöngyszemek többségében mégis azok a dalok maradnak, amelyek nem élik meg (egyelõre legalábbis) a kislemez státuszt. Nincs ugyanis párja pl. a „My List”-nek: az eleje olyan, mintha egy eunuch énekelne; nincs refrén, csak bevezetés és kibontakozás; egy ponton alig hallod, aztán (mire már jól felcsavartad a hangerõt) szétrobban a füled. Zseniális és nem utolsósorban hátborzongatóan gyönyörû. Az „Uncle Johnny” meg az egyik legjobb példa Mr. Flowers különös tehetségére, miszerint úgy tud énekelve üvölteni, mintha majdnem megfulladna. Nem a szarkazmus beszél belõlem: tényleg ezek miatt olyan lenyûgözõ ez az egész együttes, még a magnón keresztül is.

No de élõben…!? Miután sikerült mindenkit aki megtisztelt figyelmével a Mikáról szóló cikkem olvasásával, jól átvernem (mégse jött a Szigetre a szerencsétlen), kicsit izgultam, hogy kedvenc gyilko-

Békák feat. rapperek Lauren inget hordok”. És ez a dal legszemélyesebb, legemberibb része. De nézzük tovább a gazdagrap gyöngyszemét: „Hé, kisember, hányok a szegénységedtõl, nincs neked apád, anyád, akik tudnak valamit? Nem München déli részén élsz, ahol a szépek és a gazdagok?”. A végén pedig közös pénzszórásra szólítanak fel, csakhogy valami morális tanulsága is legyen az egésznek.

Nos, amikor elõször meghallgattam a dalt, mulatságosnak tartottam. Arra gondoltam, hogy nincs is keményebb támadás egy réteg ellen, mint saját eszközeivel, saját nyelvezetével járatni le. Elképzeltem magam elõtt egy berlini punkbandát, ahogy unalmában kihalássza laptopját a sörösüvegek közül, hogy aztán cirka fél óra alatt összedobja a zenét és a szöveget, így égetve örök ellenfeleiket, a milliomos csemetéket. A szöveg nagyon komoly, olyan szinten prosztó, hogy erre csak az ellentábor lehet képes, véltem naivan. A müncheni, felhajtott galléros srácok csak nem csinálnak ilyet. Még ha így is élnek, éreznek, csak nem éneklik világgá beképzeltségüket. Úgy tûnik azonban, hogy mégis. A Tageszeitung német balliberális napilap utánuk járt, rájuk lelt, s megdöbbenve tapasztalta, hogy nem maró gúny, nem polgárpukkasztás szülte a csapatot. A banda két tagja, Yachtmeister (aki jogász lesz, mint az apja) és Goldmann X., valamennyi, társadalmi rétegükkel szembeni klisét készséggel visszaigazol.

Büszkén és nyugodtan. Hogy a legnagyobb bulik a milliárdos papa kontójáról mennek, hogy az élet-

ben a siker a fontos, a siker pedig a részvényt, a pénzt, az ingatlant jelenti. Nincs hát önirónia, sem önkritika, a müncheni együttes tényleg komolyan gondolja, amit tesz és mond. Unják már a szegények nyavalygását, a sok szerencsétlen vesztest, akik alulról kiabálnak felfelé, akik nyomorúságos világukat éneklik meg dalaikban. A gazdagok ezzel a dumával kiabálnak vissza nekik, paradox módon, a szegények kifejezési módját, a rapet használva fel mindehhez. A müncheni aranyifjak felülrõl néznek lefelé, s saját életüket, a partikat, a nõket, a kocsikat, a pénzszórás mûvészetét tárják elénk, hogy büszkén nevethessenek a szemünkbe.

Mert mi nem München déli részén élünk. Mert minket nem a pénztárca vastagsága tesz sikeressé.

Mert nekünk nem elég a slusszkulcs felmutatása a csajozásnál. Az õ szemükben a mi szerelmeink, a mi sikereink, a mi értékeink nevetségesek. Csak a lenézés közös. Mi õket, õk minket tartanak szerencsétlennek.

Míg azonban külföldön eddig csak a bárpultig jutott ez a mandzsettagombos yuppie réteg, nálunk már a hatalom csúcsain ül. Noha még nem rappelnek, csak reformálnak. De ugyanolyan büszke megvetéssel, mint müncheni kollégáik. És jelszavaik is hasonlóak: siker, teljesítmény, pénz. MC Kóka és DJ Bajnai is készíthetne hát egy klipet. Elmesélhetnék a magyar népnek (továbbiakban: békák), hogy miként élnek õk itthon, Magyarországon (továbbiakban: lecsapolandó mocsár).

Gyurcsány Audiján pedig, mint a tavalyi választási

saink vajon szintén cserben hagynak-e. Nem hagytak. Öt órával a koncert elõtt már egy elég kellemes kis helyet foglaltam az oldalsó korlátnál (a színpad elõtt már akkor is hatsoros réteg volt, ergo még így is a késõn jövõk közé számítottam). Már ahogy elõkészítették a színpadot a fellépésre, kotorászta mindenki az állát a poros padlóról. A színpad világító fényekkel, függönnyel, fadobozokkal, virágokkal, agancsokkal volt feldíszítve. Egy mesebeli város: Sam városa. És valóban az elsõ dal mi más is lett volna, mint a lemez címadó dala. Minden hibátlan: a számok sorrendje, a hangzás, a színpadi mozgás. Hála Istennek, hogy Brandon Flowers itt-ott eltévesztette a szöveget, mert különben már gyanús lett volna az egész: de így szinte már ez is a tökéletességhez tartozott. A két ráadással együtt másfél óra hosszú koncertbe gyakorlatilag az összes számukat és egy meglepetés feldolgozást is beletömörítettek. Amikor pedig az „Exitude” is elcsendesült, biztos vagyok benne, hogy mások is úgy voltak vele, mint én: ezután az ember nem megy el megnézni más zenekart a kisebb sátrakban. Ezután az ember csak valami csendes, elégedett delíriumban tengõdik, hogy lám ilyen is lehet egy koncertélmény. És valóban, teljes volt: a Killers mindent kiadott magából, ami benne volt. Ami most minden benne volt. Ugyanis egy kis csalódásra emlékeztetõ félmosoly – nem tehettem róla –, mégis kiült az arcomra, miután felkapcsolták a reflektort. Nem hangzott el az „Indie Rock ’n’ Roll” az elsõ albumról. Persze nem tudtam haragudni rájuk: stílust váltottak, és csak a fanok kedvéért nem akartak hipokriták lenni.

Kiálltak, elmondták nekünk, hogy õk most hogy vannak, mi meg bólogattunk, hogy igen, nekünk így is tetszetek. Akkor meg igazából talán nincs is miért szemrehányást tenni. A zenekar hatalmas lett: kinõtt a skatulya mögül.

Barát Zsófia

klipben, ismét megcsillanhatna a fény, s Kóka helikopteren szállhatna alá kedveséhez. A háttérben pedig Demcsák Zsuzsa szólózhatna arról, hogyan undorodik a szegényektõl. Ritmusra suhoghatnának a selyem nyakkendõk.

Ez a közeg azonban nem csak a baloldalon, s nem csak a legfelsõ polcokon található meg. Szellemiségük áthatja az egész közéletet. A jobboldali újgazdag vállalkozó fia vagy a lila öltönyös volt párttitkár gyermeke szintén hányik a szegényektõl. Az õ dolguk persze, mondhatnánk. Azonban a társadalom széles köreiben is az õ partikuláris érdekeik váltak elfogadott és követett értékekké. A plázák népe noha még nem él úgy, mint a lakóparkoké, de céljai, vágyai már arra húzzák. Õ is felhajtott gallérral szeretne menõ lenni. Õ is elhiszi, hogy az Erzsébetvárosban irodaházakra meg trendi kávézókra, s nem romkocsmákra vagy alternatív galériákra lenne szükség. Õ is elfogadta, hogy a tudomány nem számít, hogy az Akadémiát tényleg a földdel egyenlõvé kéne tenni, hogy aztán helyén egy újabb bank, egy újabb multi építhessen csodapalotát.

A rendszerváltás sajátos hordaléka, az újgazdagok, immár nem csak az ország vagyonát, de lelkét és gondolkodását is uralják.

A magyar neoliberalizmus nem a vizitdíjjal jelent meg legelõször. És sajnos nem csak a neoliberálisnak hitt oldalon. Közöny, irigység és pénzimádat.

Alul s felül, mindenütt. Sörhasú nemzeti vállalkozóknál és eszdéeszes menedzsereknél egyaránt.

A magyar béka pedig tapsol, amikor a mocsarát csapolják. Rappelve mondom: ez a baj.

Techet Péter

tizenötödik oldal

A dinoszauruszok Budapesten Széljegyzetek a Rolling Stones-koncert margójára

Barát Zsófia rajzai

45 évvel megalakulása után, másodszor járt Budapesten a nyáron a Rolling Stones, angol tánczenekar.

A hír hallatán itt-ott gúnyos hangok is hallatszódtak, amelyek jobbára a tagok dinoszauruszokéhoz hasonuló korára, a színpad mögött vélelmezetten megbúvó újraélesztõ-készülékekre, és a pénzcsörgés hangját megunni képtelen, a méltósággal történõ visszavonulás esélyét eljátszó kivénhedt zenészekre vonatkoztak. (És igen, a poént, amely szerint Keith Richardsnak nem volt szüksége maszkmesterre ahhoz, hogy eljátssza a rá osztott szerepet a Karib-tenger kalózai harmadik részében, MINDENKI elsütötte!) A huszonéves cinikusok hangja azonban rögvest elnémulhatott, miután döbbenten konstatálhatták, hogy Mick Jagger hatvan felett is jobb formában van bármelyikünknél, Keith pedig bárkit, bármikor az asztal alá inna még ma is. Az androgün énekes (Jagger), a II. Ramszesz kairói múmiájára vitathatatlanul szinte megtévesztésig hasonlító szólógitáros (Richards), a megrögzött kocsma- és börtöntöltelék fazonú ritmusgitáros (Wood) és az életunt nagypapát adó, a székérõl jó eséllyel bármelyik pillanatban leforduló dobos (Watts) bizonyították a korábban kevesek által hitt tételt: ha a rock ’n’ roll nem öl meg huszonévesen, akkor jó sokáig konzervál. Persze, csak ha hitelesen, õszintén csinálják, és nem trottyosan, pocakosan, izzadtságszagúan állnak ki ötévente, az anyagi gondokat megoldandó.

A fanyalgók kifinomultabb érve azt tette szóvá, hogy a tagok technikai képzettsége már nem üti

tizenhatodik oldal

meg a maiak mércéjét. De könyörgöm, kit érdekel a kifinomult hangszerkezelés, ha a rock ’n’ roll univerzum egész lényege testesül meg abban a mozdulatban, amikor Richards a hangszere felé nyúl? Akkor is kifizetek tizenötezer forintot a jegyért, ha semmi mást nem csinál, csak fel-alá sétál a színpadon egy órát!

A Rolling Stones az egyetlen zenekar a világon, amelyik úgy lett önálló iparág, utazó cirkusz, saját korábbi nagyságukat minden turnén kötelezõn meghaladó társulat, hogy közben nem vesztette el a hitelességét. A mainstream részei lettek már a hatvanas évek végére, de ez nem torzította el sem személyiségüket, sem zenéjüket. A színpadon ma is olyan bulit nyomnak, hogy arra nem lehet nem megõrülni. Semmi felesleges arcoskodás (az elvárt pózokon túl persze), allûr, csakis a kõkemény zene és a finoman kidolgozott, és egy percig sem eltúlzott színpadi látvány. Mindezt iszonyatosan kemény munka árán kapjuk. Annak, hogy elképesztõen laza legyél a színpadon, és ne csak annak látszódj, nagy ára van. Ne akarjuk megfejteni a titkukat.

A Stones a feneketlen életörömrõl szól. Az életrõl, amit jó élni. Minden daluk a miénk. Mert a rock ’n’ roll õszinte. A rock ’n’ roll öntudatos. Õszinteségre és öntudatra, emberségre és szeretetre nevel.

A mai „fogyasztó ember” más dimenziókban mozog. Nem kíváncsi semmire, nem gondolkodik el életérõl, fél a mély érzésektõl, nem tud elrugaszkodni a felszíntõl. A túlzásba vitt technicizálódás, Ortega y Gasset után, „a tömegek lázadása”, az alantas ember elõretörése, a tulajdonért zajló hajsza elsöpörte a rock ’n’ rollt is.

A transzcendens értékeket nem rajtuk keresztül kell megtalálni, de a földi világról mindent tudnak.

Nem a Gonosz követei õk, de cinikusan, csak hogy felkapjuk a fejünket, kacérkodnak a rosszal is. Daluk, a Sympathy for the Devil elismeri a Sátán jelenlétét a világban, és ránk bízza a választást.

A rock ’n’ roll önmagában nem változtatja meg a világot, mint négy évtizede hitték. Nem arra való. És ezt ma már a nagy öregek is tudják. De azért még nyomják, mindhalálig. Még megtelnek rájuk a stadionok, de már nem róluk szól a világ. A stadionokban egy kiveszõben lévõ faj még megmaradt példányai találkoznak. Még a szalonrockerek is – akik az attrakcióra kíváncsian jöttek el, egy olyan társadalmi eseményre, amelyen „illik ott

lenni” – kibújnak a bõrükbõl, legalább két órára, hogy aztán persze hazafelé az autóban titokban szégyenkezzenek az asszony meg a gyerek elõtt.

A mama pedig kissé csalódottan távozik a koncertrõl, mert az a tetû Jagger nem énekelte el neki az Angie-t.

Nagy László valamikor a hetvenes években azt válaszolta a riporteri noszogatásra, hogy üzenjen valamit a jövõ generációinak: csókoltatom õket, ha még lesz emberi arcuk. Keith Richards arca, minden ráncával együtt, emberi arc. Amikor a You Got the Silver-t énekli, minden rá van írva. Mindenen túl van már, és mindenre felkészült. Ha a pokolra jut – és erre van némi esély –, biztos, hogy azon nyomban cigit meg piát fog lejmolni Lucifertõl.

A Török Szultán

EHAVI IDÉZET „Sokkal fontosabb, hogy a Mennyország létezik, mint az, hogy bármelyikünk bejusson oda.”

C. S. Lewis