XI. évfolyam 5. szám

re

uta

ae

al

ÍTÉLET

qu um,

s

A PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYI KARÁNAK LAPJA

20 éve éledt újjá a Hallgatói Mozgalom KILÉNYI GÉZA MEFESZ XI. évfolyam, 5. szám

MONSOON ALESSANDRO CAPRIOLI e-mail: itelet@jak.ppke.hu honlap: www.itelet.jak.ppke.hu

ZLINSZKY JÁNOS SPORTÉLET 2008. november 1.

„Addig volt az Istennek áldása rajtunk,

Húsz éve éledt újjá a hallgatói mozgalom

addig volt országunk,

míg az mi hitünk virágjában volt”

(Pázmány Péter)

IMPRESSZUM

Felelõs kiadó: Schanda Balázs dékán A szerkesztõbizottság tagjai: Ablonczy Zsuzsanna, Aradszki Dea, Barát Zsófia, Bartolák Csaba, Borbás Dorottya, Fábián Beatrix, Horváth László, Horvátth Sarolta, Kocsis Ágnes, Koltay András (felelõs szerkesztõ), Konta Balázs, Kovács Bence, Kun Gellért, Magyar Attila, Mihalics Vivien, Mikola Orsolya, Szendrõdi Szabolcs (terjesztési igazgató), Takács Gergely, Tarr Ádám, Techet Péter, Teleki László, Teleki Levente, Vass Viktória, Vass Petra, Zágon Orsolya Szerkesztõség: PPKE-JÁK, 1088 Budapest, Szentkirályi u. 26., 319-es szoba E-mail cím: itelet@jak.ppke.hu Honlap: www.itelet.jak.ppke.hu Nyomdai kivitelezés: Villkesz Nyomda, 1011 Budapest, Iskola u. 13.

TA R TA L O M

Húsz éve éledt újjá a hallgatói mozgalom A jövő ismétli önmagát?

Beszámoló a Pázmány Napról Nem 1 tánclépés „A hit csak emberi kapcsolatok útján terjedhet tovább” In Memoriam Zlinszky János alapító dékán könyve Karunk kezdeteiről Látatlanul látni Kilényi Géza professzor ’56-ja 52 éve alapították meg a legendás MEFESZ-t Monszun a Szentkirályi utcában Art brut, a brutális művészet Jó nekünk a jogalkalmazásban a gyakorlat?

Szakmai gyakorlat vagy nyári munka?

Röplabda a Karon A központban: a nő Lőni vagy nem lőni... „Kellék az egész világ, és kellék benne minden férfi és nő” Konfliktusok a mindennapokban Nag házalakítás A Hungária Fürdő A nyomozó Egy darabka nosztalgia A Negyedik Jelen – a Verve és a Kings of Leon Járó-Kelő: Dublin Szentendre varázsa Hívő Szó

2 3 3 3 4 4 5 6 7 8 9 9 10 10 10 11 11 11 12 12 13 13 14 14 15 15 16

Toborzás!

Az Ítélet szerkesztõbizottsága szeretettel várja minden olyan hallgató jelentkezését, aki szívesen részt venne az újság munkájában. Jelentkezni lehet e-mailben vagy személyesen a szerkesztõség bármely tagjánál.

Látogassatok el az Ítélet honlapjára! www.itelet.jak.ppke.hu A honlapon megtalálható a lap korábbi számainak archívuma. második oldal

A ’80-as évek közepén az Országgyűlés elfogadta az Oktatási Törvényt. A törvény elfogadása után megszűnt a Kommunista Ifjúsági Szövetség monopóliuma. Létrejöhettek az első Hallgatói Önkormányzatok. A hallgatók részt vehettek az intézményi tanácsok munkájában. Megkezdődött az oktatói munka hallgatói véleményezés rendszerének kialakítása.

A hallgatók, a hallgatók közösségei jogokat szereztek, de a jogok érvényesítése akadályokba ütközött. ’88 tavaszán az Országos Felsőoktatási Ifjúsági – vagy Diák – Parlament kudarccal végződött. „Ebből aztán végképp elegünk lett – emlékezett az 1988-as tavaszi eseményekre 2002-ben Fábri György, az OFÉSZ első elnöke –, egyrészt azt mondtuk, hogy a diákparlamentek minket többé nem érdekelnek. A diákparlamenteket a KISZ hívta össze, az akkori KISZ KB szervezte. Meg azt mondtuk, hogy nekünk ne szervezze a KISZ, meg a KISZ KB, meg senki se az életünket, hanem mi magunk ezt fel fogjuk építeni.” Így folytatódott ’56 ’88-ban…

Szegeden a diákok sztrájkot hirdettek. Egyetemi autonómiát és tanszabadságot követeltek: „Minden tanár szabadon hirdessen kollégiumot és választhassa meg diákjait! Minden diák szabadon választhasson kollégiumot és választhassa meg tanárait!”. Akkor került ki a JATE BTK kapujára az azóta legendássá vált lepedő a következő felirattal: Anyu, ne félj, nem lesz semmi bajom! Szívszorító sor. A pesti és szegedi bölcsészhallgatók a küzdelemben egymásra találtak. A diákok elhatározták, hogy független diákszervezetet hoznak létre –, a diáksztrájk pedig országos méretűvé nőtt.

Ismét Fábri György: „1988. november 23-án és 24-én egy olyan demonstrációt csináltunk, amely valamennyi egyetemi városban, valamennyi egyetem és a főiskolák többségének a részvételével voltak események két napon át, egy időben, egy központból szervezve, egy cél érdekében. Ez azért lényeges, erről a magyar politikatörténet ugye nem vesz tudomást, de ez 1956 után az első országos, nem államilag szervezett megmozdulás volt. Mi nem akartunk országos politikát, pártpolitikát csinálni. Ez egy radikális különbség volt, mondjuk az akkor szintén induló Fideszes gondolkodással szemben.

A Fideszes szubkultúra országos politikát akart csinálni, mi szakmapolitikát akartunk csinálni. Ez nagyon éles különbséget jelentett, hogy milyen éleset ez például abban is megjelent, hogy 1988 őszén, a kecskeméti diákparlamenten, a három nappal az országos demonstráció után a mozgalom képviselői szembe kerültek az akkori KISZ KB és az akkori Fidesz képviselőivel, tehát akkor ők együtt érveltek velünk szemben. [Azt mondták] „hát majd megegyezik a KISZ meg a Fidesz és akkor majd így épül…” – mi meg azt mondtuk, hogy nem, ez hallgatói ügy és szakmapolitikai ügy.” És mi volt a diákok helytállásának eredménye? A rendszerváltás! „1989 tavaszán, amikor az akkor a területért felelős államminiszter, Pozsgay Imre vezetésével megalakult egy Tudományos és Felsőoktatási Tanácsadó Testület (…). Egy nagyon tekintélyes testület volt, oda minket is meghívtak, egyszerűen azért, mert látták, hogy kellően kemény a fellépésünk és így végig részesei voltunk ennek a folyamatnak. A rektorok folyamatosan tárgyaltak velünk, a rektori konferencia is tárgyalt velünk, tehát elég komoly súlya lett, egyszerűen azt gondolom, két okból, egyrészről a kemény fellépés miatt, amit az 1988-as demonstráció, illetve a szervezet megalakítása jelentett, és az elkészült anyagok tartalmi értékei miatt, amelyekhez képest mindig utólag tudták csak megfogalmazni, akár az akkori kormány, akár a rektori vezetések a saját elképzeléseiket.” ’90 tavaszán, a legtöbb egyetemen és főiskolán már működött – magas hallgatói részvétel mellett – Hallgatói Önkormányzat, ’89-ben pedig a diákok létrehozták a HÖOK jogelődjét, az OFÉSZ-t, azaz az Országos Felsőoktatási Érdekvédelmi Szövetséget.

Még abban az évben megdőlt a diktatúra, Magyarország újra független, szabad állam lett.

Teleki László

A jövő ismétli önmagát?

Ahogy az évszakok is körforgásban vannak, sok ősi kultúrában is kialakult az a hit, mely szerint az emberi történelem is folyamatos körfogásban van, ahol a sötét és arany korszakok egymást váltják. Ezt szimbolizálja a különböző jelentésekkel bíró Ouroboros (Uroboros), az önmagába harapó (sárkány) kígyó is. Innen származik a népszerű mondás: „a történelem ismétli önmagát” is. Ez a hit olyan erővel van jelen végig a történelem folyamán, hogy manapság már valódi tételeket is vonnak le ez alapján. Ezek közé tartozik az ember evolúciós fejlődésének is hullámként való ábrázolása, ahol is a fejlődést egy csúcspont, majd a hanyatlás követi. (Sokak szerint a hanyatlás már el is kezdődött és az emberiség „aranykora” nagyjából a 19. században volt, míg mások szerint még várni kell a fejlődés csúcspontjára.) A téma megtetszett a sci-fi íróknak is, akik felhasználták azt műveikben. Így találkozhatunk a különböző könyvekben (és azok alapján készített mozifilmekben) a távoli jövőben kardokat használó lovagokkal (Star Wars), cowboy ruhát hordó telepesekkel (Serenity), vagy éppen ó- vagy középkori társadalmi rétegződéssel (Dűneuniverzum, Asimov-művek, Star Wars). Ez utóbbi talán a legfontosabb. Ugyanis sok író szerint a majdani, több bolygóra terjedő emberiség közös (állam)formája ismét a leginkább a Római Birodalomra hasonlító Császárság lesz, melyben egy egész galaxist kezében tartó Uralkodó fog irányítani mindent. Hogy miért nem köztársaság? Erre csak az államformák változásait szintén körforgásként leíró platóni és cicerói elmélettel lehet válaszolni. Ezek alapján a köztársaság elkerülhetetlenül császárságba (illetve egyeduralomba, zsarnokságba) fog torkollni egyszer. Az ehhez vezető út a történelem során többször tapasztalt és a könyvekben is leggyakrabban alkalmazott példája a háborúkhoz köthető. Ezek során lesz majd (ahogy korábban is volt ld. gyakorlatilag az egész római császárság korát kezdve Caesarral) egy férfi, aki nagyobb elismerést/befolyást szerez társainál és a harcok végeztével magát egyeduralkodóvá nyilváníttatja, majd különböző eszközökkel megszilárdítja ezt a címet leszármazói számára is. Persze ez sem tart a végtelenségig, egy idő után vagy a leszármazók hanyagsága és/vagy gyengesége, avagy egyéb külső tényezők (pl. újabb harcok) során természetesen ez az állapot átcsap majd arisztokráciába, majd anarchiába, köztársaságba, stb. Ennek egyetlen fokmérője az idő lesz, melyet nem lehet előre megjósolni. Ugyanígy azt sem, hogy az előbb említett háború, mely ezt az eredményt fogja hozni, mikor fog beköszönni. Azonban a mostani külpolitikát szemlélve (gondolok itt leginkább Oroszországra) az olvasóban felmerülhet a gondolat, hogy ha ez a helyzet így folytatódik, akkor bizony nincs messze egy (már Nostradamus által is – bár jóval korábbra – megjósolt) következő világháború. Vagyis népszerűbben kifejezve: a jövő elkezdődött…

Konta Balázs

Beszámoló a Pázmány Napról Kedves Mindenki! Azt kell, hogy mondjam, egy újabb élménnyel gazdagodtam.

Kiváltságos helyzetben vagyok, hiszen, mint gólya, mindent újdonságként látok. (Na persze, ha az érem másik oldalát nézzük, nemrég még komoly gondot jelentett eljutni a latin teremhez is, és ember legyen a talpán, aki a térképeken kiigazodik...) Éppen ebédem végére értem, amikor valaki megkérdezte: nincs-e kedvem részt venni a Pázmány Nap délutáni előadásain? Volt, és nem bántam meg!

Mindkét délutáni előadás tanulságosnak bizonyult. Botos József tanár úr által képet kaphattunk arról, hogyan lehet megtalálni egy alapvető emberi értékeket támadó korszakban a saját utunkat. A másodikban sportolók – Valkay Ágnes vízilabdázó, Kiss Gergő birkózó és Parti András kerékpáros – mondták el tapasztalataikat a pekingi olimpiával kapcsolatban.

Különlegesség volt, hogy az olimpikonokon kívül, sportorvos is válaszolt kérdéseinkre, különös tekintettel az ominózus doppingügyekre (felvetődött a kérdés: mennyiben fair az egyes szerek engedélyezése, vagy tiltása?). Mindenesetre később elgondolkoztam a valaki által felvetett „kemolimpia” kifejezésen…

Természetesen ezzel még korántsem ért véget a Pázmány Nap. Csak ezek után következett az esti forraltborozás, ami persze (szerencsére) nem csak az alkoholszint beállításáról szólt.

Előkerültek a gitárok, és velük együtt a még fel nem fedezett tehetségek is. Végül, de nem utolsó sorban emlékezzünk meg a bográcsok közösségépítő erejéről is.

Tóth Bálint András

Tisztelt Hallgatók és Hallgatói Önkormányzat Tisztségviselői!

Május 6-án névre szólóan meghívót kaptunk a Pro Facultate-napra. Izgatottan vártuk a nevezetes napot, hiszen a több éves munkánk során még nem volt rá példa, hogy személyesen invitáljanak e jeles rendezvényre. A díszteremben a Radnay József Prodékán Úr díjazása után mi lettünk a pulpitushoz szólítva, hogy a hallgatók részéről 2008-ban alapított „Hallgatókért” oklevelet átvehessük. Az elismerésnek nagyon örülünk, ezúton köszönjük a megtisztelő bizalmat, és azt, hogy május 8-át ilyen emlékezetessé tették számunkra. Minden hallgatónak sikeres vizsgaidőszakot kívánunk!

Nemes Józsefné és Varga Móni Egyetemre járni kicsit olyan, mint piacra menni. És nem, nem azért, mert nagy a hangzavar, meg lehet tudni a pletykákat, és ha jól osztjuk be az időnket egy nap alatt le tudjuk rendezni az egy hétre való dolgunkat… Inkább azért, mert bizonyos értelemben üres tarisznyával jövünk, hogy azt a tanároktól szerzett tudással töltsük meg. Átadnak nekünk valamit, ami az övék, de ha figyelemmel fizetünk érte, a miénk is lehet.

Ha viszont már így gondolkodunk: nem elképzelhető, hogy mindannyian bírunk olyan tudással, amivel mások is szívesen gazdagodnának? Lehetséges, hogy jól megy a zenélés, netalán a barkácsolás, vagy éppenséggel jól tudunk táncolni. Hát Csergő Laci jól tud. Neki pedig az a – logikát egyáltalán nem nélkülöző – ötlet jutott még múlt félévben az eszébe, hogy egy egyetemen, ahova (feltehetőleg) tanulni (is) járnak az emberek, talán olyanok is lesznek, akik szívesen elsajátítanák ezt a tudományt tőle.

Persze testnevelési tárgy, egyesület szintjén van már táncoktatás a Szentkirályiban; azonban ilyen kötetlen, és a műfajok széles skáláját felvonultató kezdeményezésre azonban még nem volt példa.

Ekképpen persze rizikós vállalkozásnak is tűnhetett: hiszen nem volt kiplakátozva, nem történt szórólap osztogatás: száj- (és iwiw-) hagyomány útján lehetett főleg hallani róla. Az eredmény: már az első alkalommal megtelt a

Nem 1 tánclépés

terem tanulásra elszánt joghallgatókkal, partnerekkel (barátokkal, családokkal, ügyfelekkel stb.).

Szerencsére a lelkesedés megmaradt, úgyhogy idén is minden csütörtök este fél hatkor felcsendül a rocki, a keringő, és még számos más műfaj. Laca elmondása szerint ebben a félévben jó eséllyel még az ír táncba is belekóstolhatunk. A legjobb az egészben a foglalkozások nyitottsága.

Nem elhanyagolható szempont, hogy ingyenes, és bárki eljöhet. Ezen azt is kell érteni, hogy semmilyen előképzettség nem szükséges (jelzem,

nekem pl. falábam van. Tényleg. Hasonlít az igazi lábra, de sok szempontból hasznavehetetlen).

Ellenben akkor sem kell unatkozással számolni, ha vérprofik vagyunk. Laca és kolleginája, Hárnási Kinga együtt tartják a foglalkozásokat, így lehetséges, hogy kezdőknek és haladóknak egyaránt figyelmet tudnak szentelni.

Kezdésképpen megmutatnak pár lépést, figyelmeztetve kéztartásra, egy-egy mozdulat sajátságaira, majd ha már jól megy, lehet párba rendeződni. Az, hogy párral vagy egyedül jön valaki teljesen mindegy, persze sok szempontból előnyös lehet, ha „bebiztosítjuk” magunkat, és nem egyedül érkezünk, viszont jóval többet tanulhatunk, ha nem csak egyvalaki stílusához szokunk hozzá, és ilyen módon bárkihez tudunk alkalmazkodni. Annál is inkább, mert a cél egy nyitott, jókedvű társaság kiépítése: hisz ez tényleg egy minden formalitást nélkülöző program. Ezt erősítendő jöttek létre a Living Room-os esték, ahol az egyik teremben késő estig szól a roki, és várja a lelkes csapatot. És valóban: jó ennek a társaságnak a része lenni, hisz nagyokat nevetünk, bulizunk, és nem utolsó sorban: megtanulunk táncolni!

Következő alkalom: november 30. Tanári Klub Ha érdekel, vedd fel az iwiw-en: JÁK Társastáncklub

Barát Zsófia

harmadik oldal

„A hit csak emberi kapcsolatok útján terjedhet tovább” Beszélgetés Alessandro Caprioli atyával

Fáradhatatlanul dolgozik nap, mint nap.

Töretlen hite van, és kész ezt bármikor megosztani velünk, ha hagyjuk. Azért jött ide Olaszországból, mert tudja, hogy változásra van szükségünk. Változásra, melynek a fejünkben és a szívünkben kell lezajlania.

a személyes kapcsolat és a hirdetés szintjén.

– Mit jelent „hiteles tanúnak” lenni?

– Van egy ismerősöm, akinek könyvesboltja van. Sok szép vallásos könyvet ajánl a betérőknek, hangzatos gondolatokkal kísérve.

De amikor egyszer megkérdeztem, hogy neki személyesen mit jelent a hit, nem tudott válaszolni. Egy hiteles tanú minden percben megéli a hitet, és át is tudja adni másoknak.

– Köszönöm, hogy a rendelkezésemre állt.

Mit osztana meg a hallgatókkal eddigi életútjáról?

– A nevem Alessandro Caprioli, 34 éves vagyok, Milánóban születtem. Egy tradicionális, régi gimnáziumban érettségiztem, amely egy főként filozófiára és irodalomra specializálódott középiskola. Ezt követően politikai-közgazdaságtani végzettséget szereztem, szintén Milánóban.

– Hogyan vezet az út a közgazdaságtantól a papi hivatásig?

– Ez érdekes történet. Még az egyetemen részt vettem egy zarándoklaton Czestochowa-ban, Lengyelországban, amely nagyon nagy hatással volt rám. Ekkor döntöttem el, hogy a papi hivatást választom. Beiratkoztam hát a Lateráni Egyetemre, ahol mesterfokozatot szereztem az „egyház szociális tanításá” támájából, ami a szakterületem. A kurzuson találkoztam régi barátokkal, ismerősökkel is.

Ez meglepetés volt, ugyanakkor egyre inkább éreztem, hogy világos javaslatot kaptam Istentől és tudtam, hogy jó úton járok. Ezután elvégeztem a St. Carlo Borromeo Papi Testvériség Szemináriumát. A Santa Maria Maggiore Templomban szenteltek pappá.

– Biztosan sokan kérdezték már, de miért éppen Magyarországra jött?

– Már a Szeminárium utolsó évében – amely ún. missziós év – Magyarországra vezetett az utam. Tagja vagyok a Communione E Liberazione Katolikus Mozgalomnak, melynek vezetője, Luigi Giussani jó barátságot ápol Erdő Péter Bíboros Úrral. Ő ajánlotta a közvetlen főnökömnek, hogy küldjön misszionáriusokat Magyarországra. Nagyon örülök, hogy itt lehetek, mert kiváltságnak érzem, hogy a hitemet megoszthatom másokkal.

– Nagyon jól beszél magyarul. boldogult a nyelvvel?

Hogyan

– Nagy kihívás még most is. Mondhatnám azt is, hogy megtanulni angolul vagy franciául csak egy új nyelv elsajátítását jelenti. A magyar nyelv tanulásakor viszont szó szerint újra meg kellett tanulnom beszélni, akár egy kisgyereknek (nevet – B.D.). Becket Szent Tamás szerint is az nevel igazán alázatosságra egy felnőttet, ha idegen nyelven kezd tanulni.

Rendkívül nehéz számomra Katekizmust vagy a Szentírást magyarul olvasni. De a kiejtés az, amelyik leginkább kihívja a hitem.

Ekkor erőt merítek abból, hogy Krisztus vállalta, hogy értünk emberré lesz. Ehhez képest igazán nem nagy az én feladatom.

– Mit gondol a magyar emberekről?

– A magyar népnek hihetetlen méltósága van.

– Milyennek találja az egyetemistákat?

– Remélem, hogy idővel nyitottabbak és befogadóbbak lesznek, mint most. Ez a feladatom, ezért is vagyok itt.

Amikor a történetét olvastam, láttam, hogy mennyit szenvedett azért, hogy megvédje a keresztény Európát. Úgy látom, hogy ez a tény és a nemzettudat nagyon fontos az itt élők számára.

– Valóban így gondolja?

– Igen. Ehhez hozzájárul a különleges nyelv is, amely közelebb hozza egymáshoz az embereket. Meglepődtem például, hogy a hívek a misék végén gyakran eléneklik a magyar himnuszt. Emellett persze egyfajta fásultságot, közönyt is tapasztaltam.

– Ön szerint ennek mi az oka?

– A magyar nép gyökerei vallásos gyökerek, de a kommunizmus kulturális befolyása miatt mély lelki válságba került. A fásultság, reményvesztettség nem más, mint a Krisztustól való elfordulás. Persze az elnyomó rendszer alatt is voltak mártírok, mint például Mindszenty bíboros, aki tanúságot tett hitéről. Üzenete mégsem jutott el sokakhoz, akik sajnálatos módon teljes mértékben a hiten kívül nevelkedtek.

– A „hiten kívüliség” magyar sajátosság vagy világtendencia Ön szerint?

– Világtendencia, de ott, ahol az immanens ideológia politikai renddé vált, ez a jelenség sokkal erősebb. Persze Rómában is mély válság van, de ott mindig szabad volt a hit megvallása és ez nagy különbség.

– Hogyan lehet megszólítani az embereket?

Milyen eszközök vannak az egyház kezében?

– Hiba lenne azt gondolnunk, hogy pusztán a programok jelentik a megoldást. A hit csak emberi kapcsolatok útján terjedhet tovább. A legfontosabb, hogy a hívők hiteles tanúk legyenek, hogy a kapcsolat személyes legyen. A család ennek nagyon lényeges alapja, kiindulópontja.

Jézus sem szervezett prog-ramokat, hanem találkozott az emberekkel. Ennek nyomán alakultak az első keresztény közösségek. Egy baráti meghívás sokkal többet ér, mint egy formális hirdetés. Persze az is lényeges, hogy minden eszközt felhasználjunk annak érdekében, hogy az emberek tudjanak a létezésünkről. Ilyen az internet, a plakátok és az újság.

Az egyház maga is ezen a két szinten dolgozik:

In Memoriam*

Estote parati…quia nescitis neque diem, neque horam. (Mt 10,16) Készen kell lennünk, mert valóban nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát…

De hogyan is állhatnánk készen?!

Keresem a szavakat, amivel kifejezhetném azt, amit gondolok, érzek.

Egyszerűen iszonyatosan sajnálom, fáj, ami történt. S kínkeserves az, hogy megváltoztathatatlan. Hány Pázmányos társunkat vesztettük már el? Az elmúlt években hány szerettünk ment már el? S mennyien voltak azok, akikről nem is tudunk?

Oh, boldog tudatlanság! Én mostanában csak azt kértem, hogy ne mondják el, hogy kit vesztettem el. Beleborzongva hallgatom. Iszonyatos a tehetetlenség. És az, hogy nem áll meg az élet. Nem lehet a fájdalomba belemélyedni, mert az élet megy tovább. Egy pillanat és tovaszáll. S magunk sem tudhatjuk, hogy mikor ér utol a halál.

negyedik oldal

– Meghirdette az egyetemen a „Vallásos érzék” című kurzust. Meséljen róla néhány mondatban.

– Szeretnék segíteni az embereknek megélni és megvallani a hitet. Szeretném megmutatni, hogy a hit és az értelem együtt járnak, nem tagadhatják meg egymást. Ennek Luigi Giussani könyve szerint három előfeltétele van: a realizmus, az ésszerűség és az erkölcsi megismerés. Ezt a könyvet követve ismerhetjük fel, tudhatjuk meg, mit is jelent az, hogy az ember vallásos teremtmény. Aki követi a kurzust, láthatja, hogy a kinyilatkoztatás ésszerű hipotézis, következésképpen ésszerűtlen tagadni. A cél az, hogy az emberek ráébredjenek, hogy a vallás személyesen nekik szól.

– Mit jelent az, hogy valaki „vallásos érzékkel” rendelkezik?

– Hogy a mindennapokban is keresztény tud lenni. Hogy végiggondolja, mi az, amiért érdemes élnie, akár csak öt percre is, és megkeresi, hogyan kapcsolódik ez a tapasztalat a boldogság iránti vágyához.

– Mit tart még fontosnak elmondani magáról?

– Mindig kész vagyok találkozni mindenkivel, oktatókkal és hallgatókkal egyaránt. Szeretném megismerni azokat a keresztényeket, akik az egyetemen dolgoznak és tanulnak.

– Milyen programokat érdeklődőknek?

ajánl

az

– Szeretettel várok mindenkit az egyetemisták kórusán minden hétfőn fél hétkor. A Krisztus Király Plébánián szoktunk összegyűlni Szilasi Alex vezetésével. A már említett Vallásos érzék című kurzust minden kedden 13 órától tartjuk a lelkészi szobában. A jövőben előreláthatólag rendezünk néhány érdekes kiállítást is az Egyetemen, de erről még nem árulok el többet – Üzen-e valamit a hallgatóknak?

– Legyetek hűségesek a szívetekhez. Ha komolyan veszitek a boldogság iránti vágyatokat, világos lesz számotokra, hogy egyedül Isten az, aki megfelel nekünk.

Borbás Dorottya

Hányszor táncoltunk már a vég peremén? De még itt vagyunk! S próbáljuk úgy élni minden napunk, hogy környezetünkben maradandó nyomot hagyjunk.

S komolyan, nem tudhatjuk, hogy mikor történik valami.

Nem érdemes haragudni! Ki kell használni a lehetőségeket, minden édes percet. Persze bizonyos keretek között.

Sokszor szívesen felpofoznám a szomorkodókat, hogy: „Ember!?

Mozog a kezed, lábad, élsz, lélegzel! Ugyan, akkor mi okod nekikeseredni? Inkább mosolyogj, hogy élsz!”

Sokan nem tudják értékelni az életüket. Pedig kellene.

Nem tudhatod, sem a napot, sem az órát.

Annyi biztos, hogy soha nem felejtünk el Titeket, Téged!

Mikola Orsolya

* A vonatbalesetben elhunyt hallgatótársunk, Kukucska Zsófia emlékére.

Zlinszky János alapító dékán könyve Karunk kezdeteiről Könyvajánló

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara különleges intézmény: alapítását tekintve meglehetősen új, értékrendje és szemlélete ugyanakkor évezredekre visszamenő. Néhány év alatt szó szerint a semmiből feltört, és elfoglalta méltó helyét a magyar jogászképzés élvonalában. Tette mindezt szilárd küldetéstudat alapján, a hazai jogászelit tagjait felsorakoztató professzori karral, újító és többletet is megkövetelő tanmenettel, valamint a pályán a helyüket megálló, végzett hallgatókkal – ugyanakkor meglehetősen kiszámíthatatlan és képlékeny társadalmi közegben, számtalan akadály, kétkedés, ellenállás és elszegett ígéret között. Ezt a kanyargós, rögös, de mégis szép utat tárja elénk a Kar alapító dékánja, mint leghitelesebb krónikás.

A mű leginkább egy kortörténetet bemutató dokumentumgyűjteményként definiálható, meglehetősen sajátos szerkezettel: az öt részre tagolt, alapos, összefoglaló jellegű felvezetés után rögtön a kötet szinte egészét kitevő melléklet következik, amely éves bontásban, sorszámozva tartalmaz a Karhoz kapcsolódó, válogatott írásokat. Olvasás közben azonban fokról-fokra kiderül, hogy itt sokkal többről van szó puszta dokumentumgyűjteménynél.

Az alapítás dokumentumain keresztül megismerhetjük a tudós jogász professzor, volt alkotmánybíró Szerző karrierjét és küzdelmes életútját; a diktatúra után ébredező, a szabadság szárnyait próbálgató társadalom sajátos, átmeneti állapotát; és ebben a viszontagságos közegben egy intézmény formálódását, amely – legalább is fogantatásakor – messze többre volt hivatott puszta jogászképzésnél.

A rendszerváltozás után hazánkban megteremtődtek az alkotmányos és jogszabályi feltételei egy független, demokratikus jogállam kialakításának. Voltak azonban, akik fölismerték: a jogszabályi környezet önmagában csak egy puszta váz, melyet ki kell tölteni tartalommal a jogállamiság valódi megvalósulása érdekében, és hogy a rendszerváltozás végre a fejekben is megtörténjen. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez az elgondolás vezette Karunk alapítóit, mikor megszületett először egy katolikus Jogtudományi Intézet, majd egy teljes Facultas létrehozatalának terve.

Hogy maga az elképzelés mennyire hiánypótló, milyen régóta várt volt, azt jól szemlélteti, hogy az oktatói kar igen rövid idő alatt, már az első évfolyam indulása előtt, mind az öt évfolyamra teljes egészében összeállt. A hallgatóság is a vártnál lényegesen nagyobb számban jelentkezett – hisz az új Kar még egy esélyt adott nekik, hogy bebizonyíthassák, hajlandók tenni azért, hogy a jogászi pályára kerülhessenek. Az oktatás a lehető legjobb kezekben volt, hisz a tanárok a legnevesebb tudományos kutatók (egyetemi tanárok, akadémikusok), hivatásuk ranglétráját bejárt gyakorlati szakemberek közül kerültek ki, több évtizedes oktatói múlttal és példamutató értékszemlélettel. Tudták azt is, hogy nincs egyetem hallgatók nélkül, hanem az „velük és értük” van, akik a hivatott tanárokhoz szabadon csatlakozva alkotnak közösséget, művelődés céljából. Ezért a hallgató nem tárgy, hanem collega minor, aki jogosult tanára figyelmére és törődésére, hogy tehetségét és képességeit az universitas keretei között, és annak dicsőségére kibontakoztathassa. Cserébe azonban el is várják tőle, hogy ne elégedjen meg pusztán a vizsgaminimum teljesítésével, hanem tegyen meg minden tőle telhetőt az ismeretek lehető legteljesebb elsajátításáért és kamatoztatásáért.

Nem kerülték el azonban az új Kart a nehézségek sem, sőt néha szinte kifejezetten keresték. A gondok már a Kar elhelyezésével elkezdődtek: az alapító szándéka szerint a székhely Esztergom lett volna, ez azonban, akárcsak az Alkotmánybíróság esetében, meghiúsult. Ideiglenes megoldásként az irgalmas rendi apácák ménesi úti épületében kaptak helyet az előadók és az oktatói szobák; majd komoly jogi és anyagi nehézségek árán sikerült megszerezni a Szentkirályi utcai épületeket. Mivel a Kar épüléséhez anyagi forrásokat is rendkívül szűkmarkúan biztosítottak, elhelyezésben és berendezésben ma is az Egyetem legszerényebb Kara vagyunk.

Akadályokat gördített egyre-másra az állami vezetés is. Törvény alapján a katolikus püspöki kar ugyan alapíthatott egyetemi kart, ehhez nem kell a Minisztérium engedélye; de ha a Karon oktatni is kívánnak, ahhoz már külön engedély szükséges – vélték. Kritikák össztüzébe került a hallgatók eredményességi rangsorolása is, hogy minden évben azok kaphassák a keservesen kiharcolt állami támogatást, akik arra a legalkalmasabbak. (Érdemes ezt összevetni a közelmúlt felsőoktatás-finanszírozási reformelképzeléseivel.)

Nem volt hiány sajtótámadásokból, dilettáns kritikákból és a legkülönbözőbb körökből érkező kétkedő levelekből sem, melyekre nem volt rest a Szerző személyesen, türelmesen, aprólékos részletességgel válaszolni. A kötetben összegyűjtve ezek a tanulságos válaszlevelek és interjúk is olvashatók.

Mégis, per varios casus, per tot discrimina rerum kibontakozott és elismertette magát a Jog- és Államtudományi Kar, érezve az indíttatást, hogy változást hozzon az elmúlt negyven év ideológiailag megkötött oktatásában, és a rendszerváltozás folyamatában terjessze, kiteljesítse az új Alkotmány értéktartalmát. Annak érdekében, hogy a Karon végzettek még biztosabban megállják a helyüket, az intézmény számos többletkövetelményt támasztott a hallgatóság felé, de cserébe többet is kívánt nyújtani. A Szerző ezeket is részletesen ismerteti a kötetben, a korabeli dokumentumok tükrében.

Az idők során sajnos sok eredeti elképzelés megakadt a központi felsőoktatási politika ellentétes irányú törekvésein, mások félbe maradtak belső ellentétek miatt, vagy kellő támogatás és kitartás hiányában, megint mások egyszerűen elfelejtődtek. Mindezek ellenére a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara kivívta az elismerést, és példát mutatott abban, hogy a felsőoktatásban is lehet törekedni nemcsak oktatásra, de nevelésre is. Évről évre tanítja hallgatóit jogállamiságra, és az értékek helyes

sorrendjére, amelyben az erkölcsi értékek az elsők, ez után következnek a szellemi értékek, s csak ezt követően az anyagiak – és nem fordítva.

2002-ben egy interjúban a Szerző arról beszélt, hogy bár a kezdeti álmokból nem minden valósult meg, azért a körülmények ellenére az Egyetem még azt csinálja, amit annak idején elképzeltek, és büszke az itt végzett hallgatókra, akik valóban minőséget képviselnek. Szívből kívánom, hogy ez még nagyon sokáig elmondható legyen Karunkról.

A most megjelent kötet pedig éppen arra szolgál, hogy eredeti tisztaságában bemutassa és megértesse, mit képzeltek el az alapítók, és miért hozták létre ezt az intézményt. Ezeket a gondolatokat pedig nem szabad sohasem szem elől tévesztenünk – mert ha az eredetet elvetjük, azzal viszonylagossá válnak a következmények, az eredmények is.

(Zlinszky János: A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának kezdetei. Budapest: Szent István Társulat, 2008.)

Nagy Gusztáv

Búcsú 2/6

(Álmaimban beszélgetünk) Álmaimban beszélgetünk Ugyanazon padon ülünk Te engem nézel, én meg Téged Nincs sem harag, sem önérzet És akkor, ím megtörténik A csoda: ajkam megnyílik S kifolyik belőle minden Mit sok, hónap rejtett innen, Tőled el; mint a vulkán Mint a folyó, mint az orkán, Mintha beteg, lázas lennék Torkomon jön az okádék, Hogy sajnálom, de köszönöm, Mindazt, amit adtál nekem Rossz voltam és megbántam már, Hogy nem voltam igazi pár, Hogy ha volna egy időgép, „Milenneha” lehetőség Máshogy tenném, megláthatnád, Tudok én is lenni család: Barátnő és kis feleség Anya, nővér, boldog cseléd Szerető és bájos nimfa Halál, Élet, Átok, Ima

Nem Veled és Nem a Tied Ami volt, többé nem lehet, Egyszer, majd, Valaki Mással Újra az új tudománnyal Elkezdem majd ami nem ment, Amit nem akart az Úr fent, Azt, mi nem működött köztünk Álmomban csak beszélgetünk.

(PhS verse)

ötödik oldal

Kilényi Géza professzor ’56-ja „Nem vagyok egy ’56-os hős, mert noha fegyverem mindig volt, de egyetlenegyszer sem sütöttem el és legalább háromszor voltam karnyújtásnyi távolságba ahhoz, hogy a velem egy oldalon állók pisztolyából, puskájából heveny ólommérgezés következtében otthagyjam a fogam...” – kezdi beszélgetésünket Kilényi Géza Tanár Úr, az Alkotmányjogi Tanszék professor emeritusa.

Helyzetem nehéz, hisz terjedelmi okokból esélyem sincsen arra, hogy az interjút egészében tárhassam a Kedves Olvasó elé.

Nem szólhatok részletekbe menően, csupán említés szintjén azokról a történelem tankönyvekből hiányzó vagy talán apróságnak megítélt mozaikdarabkákról, melyek egy tisztább képet adhatnának arról, amiről a rendszerváltásig nem lehetett beszélni.

A számtalan esemény közül egyet ragadnék ki, amelyből talán megérthetjük, hogy milyen az, amikor ember, embernek farkasa, amikor a halál olyan közelségbe kerül, hogy az esendő ember orrában érezheti annak bűzét, és csak Istenben és önmagában bízhat... Csak azt remélem, közelebb hozhatom ’56 lélektanát, nemcsak a történettel, de Professzor Úr saját szavaival is. „Én napokig el voltam zárva a jogi kartól.

Talán a harmadik napon sikerült bejutnom, majd a Katonai Tanszéktől (mert akkor ilyen is volt) megkaptuk azt a parancsot, hogy mindenki menjen a lakóhelye szerint illetékes katonai hadkiegészítő parancsnoksághoz. Ott jelentkezzünk, mert Nagy Imre elrendelte, hogy miután egyáltalán nem volt rendőrség, egyetemistákból álló zászlóaljak tartsák fenn a nyugalmat és a közbiztonságot. Akkor már borzasztó nehéz volt, akkor már sok fegyver volt az utcán. Nem tudom minek nevezzem őket, tudniillik, ma dicsfényben úsznak a pesti srácok, akik meg is érdemlik, mert, hát sokan közülük meghaltak – folytatja az emlékektől felzaklatottan –, de az akkori szememmel én egy kicsikét másképp láttam. Minden utcasarkon tizennégy-tizenhat éves gyerekek, amit szerezni tudtak, puskával, pisztollyal vagy géppisztollyal eljátszották a rendőrt, igazoltatták az autósokat. Voltak olyan falragaszok, hogy „Szabad ember jelvénye a fegyver”. Volt egy bizonyos, kaotikus helyzet.

Nem loptak, raboltak, csak nem érték fel ésszel, hogy nem babra megy a dolog. A legkülönbözőbb helyeken voltak, különböző terek elnevezése alatt, teljesen spontán, felfegyverzett csoportosulások. Nem egységes fegyverek voltak, amit szerezni tudtak. Én eleget tettem a parancsnak. A lakásunktól nem messze volt a kiegészítő parancsnokság, jelentkeztem. Azonnal átöltöztettek bennünket rangjelzés nélküli katonaruhába és a raktárból nagy ládákban hoztak, dobtáras szovjet gyártmányú géppisztolyokat. A raktárban úgy tartják a fegyvereket, hogy ujjnyi vastagon be vannak zsírozva, hogy be ne rozsdásodjanak.

Az első dolog az volt, hogy rongyokat kaptunk.

Minimum másfél óra volt, amíg egy géppisztolyt üzemképes állapotba hoztunk.”

Ilyenkor mi jár az ember fejében? „Semmi, semmi különös az, hogy most nekem, hogy kell minél gyorsabban hadra fogható állapotba hozni ezt a fegyvert. Akkor még nem is tudtuk, hogy mi vár ránk. Bennünket azzal

hatodik oldal

küldtek oda, hogy rendfenntartás lesz a feladatunk. Lényeg az, hogy délután befut egy hír, hogy a Bosnyák téren van egy negyvenötven főből álló felfegyverzett fiatalokból álló csapat, akiknek a körében elterjedt, hogy mi, tulajdonképpen katonaruhába átöltöztetett ÁVO-sok vagyunk, és az éjszaka folyamán ki akarnak füstölni bennünket. Ezt úgy délután négykor tudta meg a parancsnok és kifundálta, hogy az lesz a legjobb, ha megerősített járőrt küld, mert az egyetemisták voltak az egyetlenek, akik megbízhatók voltak a felkelők szemében is, a legértékesebb dokument a diákigazolvány volt, mert lehet, hogy az ÁVOsok mindent hamisítottak, de diákigazolványt azt nem, nekünk meg itt volt a zsebünkben. A lényeg az, hogy kiküldtek egy megerősített járőrt. A megerősített járőr négy fő volt, parancsnoka egy tartalékos alhadnagy, akit szabályszerű katonai behívóval hívtak be. Úgy nézett ki, hogy két ember elöl, két ember hátul.

Megyünk a Bosnyák tér felé, kiérünk a Thököly útra, jött egy katonai csapatszállító autó – maga már nem emlékezhet rá – tulajdonképpen teherautó alvázára szereltek fel keresztpadokat, így ötven-hatvan ember elfért, de nem rendőrök ültek benne, hanem..., hát nem tudom, ilyen sötét alakok, na. Szerintem börtönből szabadultak, nem tudom. Szóval jött egy ilyen rendőri csapatszállító teherautó, nagyon rondán néztek ránk. Most képzelje el, kijárási tilalom van, és dobtáras géppisztollyal menetel egy megerősített járőr. Elmentek a Keleti pályaudvar felé, mi pedig a Bosnyák tér felé.

Egyszercsak jön egy Tátra típusú autó, természetesen rendszám nélkül, mert akkor leszedték az összes rendszámot. Egy marha nagy vöröskeresztes zászló, mert akkoriban az volt a divat, semmi közük nem volt a vöröskereszthez, de mint a magyar zászló kilógatva az ablakon. Azok is nagyon csúnyán néztek ránk. Menetelünk, ők meg mentek a Keleti felé, de nagyon randán néztek ránk.

Messziről megláttuk, hogy a Bosnyák téren ott vannak ezek a srácok, ők is megláttak bennünket. Jönnek felénk, mi meg szépen meneteltünk tovább azzal, hogy nem akarunk bántani senkit. Bennünket azért küldtek ki, hogy mi magyarázzuk el: kérem, mi egyetemisták vagyunk, mi is a forradalom oldalán állunk, ne bántsuk egymást, nincs értelme. Kérem szépen, jöttek egyre közelebb, mi meg mentünk előre, tehát a távolság egyre fogyott. Útjavítás volt a Tököly úton, nagy prizmából összerakott utcakövek voltak feltornyosulva. Azt mondja, harminc vagy negyven méterre értünk egymástól. Ránk üvölt:

Állj! Fel a kezekkel! Tudja, én 21 éves voltam, a legitim magyar miniszterelnök parancsára cselekedtem. Olyan nehezen viseltem el a gondolatot, hogy én most adjam meg magam, talán megérti. Szóval én, ha rajtam múlik akkor lebukom a kövek mögé aztán onnan próbálok tárgyalni, nem állok ott céltábla gyanánt. Az volt az isteni szerencsém, hogy ott volt az alhadnagy. Szóval én háromszor hagytam ott a fogam majdnem, és mindig nálam idősebb emberek bölcsessége mentett meg.

Az alhadnagy azt mondta, hogy emeljük föl a kezünket. Most katonáéknál nincs pofázás, meg nincs parancs, meg nincs vitatkozás. Nem szívesen tettem meg, megmondom őszintén.

Nem akartam gyerekekre lőni, de nem akartam megadni sem magam. Na kérem szépen, a következő pillanatban az a Tátra kocsi, amelyikről beszéltem, mi az útszegélytől nem messze voltunk, odaállt közvetlenül. Bevették a zászlót, megjelent egy golyószóró, ránk irányozva, hátsó ablakba, kiugrott egy fickó, lekapta a vállunkról a golyószórót, be a kocsiba és el. Mi ott álltunk, felemelt karokkal, fegyvertelenül. Miután ártalmatlanok voltunk, hát ezek felálltak és jöttek felénk, és mi akkor, rákezdtük a magyar miatyánkot, hogy barmok, itt a diákigazolványunk, egyetemisták vagyunk, miért kellett ezt csinálni? Kik voltak azok akik lefegyvereztek? Azok is a mieink – mondták – majd szólunk nekik. Soha nem láttuk őket. Lényeg az, hogy beszélgetünk és hát próbáljuk őket rávenni, hogy menjenek haza, mi azért vagyunk itt, hogy a kerület rendjét, biztonságát őrizzük. Nem kell, hogy helyettünk csinálják, még egyszer igazoljuk magunkat, egyetemisták vagyunk, nem ÁVO-sok, menjenek haza. Miközben ők, velünk voltak elfoglalva, nagy sebességgel és mindenféle megkülönböztető jelzés nélkül jött egy mentőautó. Ezek is akkor vették észre, mi is velük voltunk elfoglalva. Már mellettünk volt.

A következő pillanatban, minden fegyverből tűz a mentőautóra. Na, most ennek előzménye volt, amiről mi tudtunk. Amikor a Rádió ostroma zajlott, éjszaka, a Bródy Sándor utca felől támadtak a forradalmárok és közben az ÁVH-nak - az ÁVH minden eshetőségre felkészült - nekik voltak olyan autóik, amelyek, Országos Mentőszolgálat feliratot viseltek és a lőszerutánpótlást a hátsó bejáraton keresztül mentőautókkal bonyolították le. Most attól a pillanattól kezdve, hogy az köztudottá vált, hogy az ÁVO-sok számára a lőszert mentőautókkal szállították, a forradalmárok egyetlen mentőautónak se hittek. Lényeg az, hogy mindennel, pisztolytól kezdve a géppisztolyig, mindennel lőttek a mentőautóra.

Sikerült az egyik hátsó gumiját kilőni, közben viszont volt egy kis szerencsétlen, kis vékony dongájú tizenkét-tizennégy éves gyerek, valahogy kilógott a sorból, keresztüllőtték. Úgyhogy az a mentőautó, kilőtt hátsó kerékkel vitte be az Uzsoki útra, hogy megmentsék az életét. Na, látjátok, menjetek haza, az Isten áldjon meg bennetek, hát egymást lövitek le.

Menjetek haza, mi itt vagyunk, fenntartjuk a kerület rendjét. Menjetek haza, mondtuk.”

Mind a történet, mind beszélgetésünk alatt impulzusok hada ért, hol feszülten és izgalommal várakozván, hol megkönnyebbülten sóhajtva, vagy éppen nevetve szívtam magamba Professzor Úr ’56-ját.

Lejegyezte: Vass Viktória

52 éve alapították meg a legendás MEFESZ-t „Bár zord a harc, megéri a világ.

Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

(Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba)

Kikről írjon egy diáklap az ’56-os forradalom és szabadságharc kapcsán? A diákokról. A „szent suhancok”-ról. Természetesen! Mikor és hol kezdődött?

A háború után – ’45-ben – alakult meg az első MEFESZ. Első elnöke Jónás Pál volt. ’44-től a sztálini Szovjetunió vezetői tudatosan építették fel a Vörös Hadsereg által megszállt térségben a szovjetmintájú totális diktatúrákat. ’50-ben a MEFESZ ellehetetlenült. Az állampárt, azaz az MDP, feloszlatta a MEFESZ-t –, egyúttal létrehozta a Dolgozó Ifjúság Szövetségét, a DISZ-t. ’56 tavaszán enyhülés volt érezhető. A beiratkozást követően megkezdődött a mozgolódás Szegeden a diákok között. Az ’56os Pilvax a szegedi Diákklub volt. A diákok mondták ki először, egymás közt, szűk körben, amit mások nem mertek, ez volt a szikra –, elegük lett, valahogy így: utáltuk azt, hogy az oktatóinkon láttuk, hogy nem szabadon beszélnek!

1956. október 16-án, Szegeden, az Auditorium Maximumban összegyűltek a szegedi diákok, abban az előadóban, ahol Radnóti Miklós bölcsészettudományokat hallgatott. A gyűlést a DISZ hívta össze –, de a tömeg, a csurig megtelt előadó láttán elfogyott a DISZ képviselőinek bátorsága. A bölcsész- és joghallgatók vették át az irányítást, Lejtényi András és Tóth Imre, a gyűlést Kiss Tamás vezette le. A diákok elhatározták, hogy az állampárt ifjúsági- és diákszervezetétől, a DISZ-től független, önálló, demokratikusan szerveződő és működő diákszervezetet hoznak létre. Az új diákszervezetet a szegedi diákok Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének, azaz MEFESZ-nek nevezték el. A diákok megállapodtak abban, hogy 20-án ismét összegyűlnek, elfogadják a MEFESZ szervezeti- és működési szabályzatát. A gyűlés ezt követően politikai tömeggyűléssé alakult át. Ez a nap – október 16. – a Hallgatói Önkormányzatiság és az Egyetemi Autonómia napja ma is! 1956. október 17. és 19. között a diákok karonként megtartották gyűléseiket és megválasztották képviselőiket.

Szolcsányi János akadémikus, egyetemi tanár beszámolója szerint „…Budapesten az MDP Politikai Bizottsága is megvitatta a szegedi helyzetet, és a megoldás kidolgozására Marosán Györgyöt akarták Szegedre elküldeni. Ő azonban erre csak akkor vállalkozott volna, hogyha felhatalmazást kap tűzparancsra. (Ld. Kahler Frigyes, Sortűz Szegeden, Szegedi Műhely 1998/1–4., 17. old.).

Gerő Ernő távollétében Ács Lajos, az MDP központi vezetőségének titkára nem járult hozzá a tűzparancs engedélyezéséhez […].”.

Romsics Ignác összegyűjtötte és csoportosította a diákok követeléseit: „[1.] A külpolitikával foglalkozók elsősorban a szovjet-magyar kapcsolatok új, kölcsönösségi alapokra helyezését, s ezen belül a külkereskedelmi szerződések nyilvánosságra hozatalát, valamint a Pécs mellett feltárt urániumkincs világpiaci értékesítését kívánták.

Emellett érintették a jugoszláv-magyar kapcsolatok normalizálásának szükségességét, s mindenekelőtt – az első pontban – azt, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki Magyarországról. [2.] A legtöbb kívánság az ország politikai rendszerének megújítására vonatkozott. A diákok új kormányt akartak Nagy Imre vezetésével, s mielőbbi választásokat általános, titkos és egyenlő választójog

alapján, több párt részvételével. A sajtó-, a szólás- és a vallásszabadság ugyancsak szerepelt a követelések között. A koncepciós perekkel kapcsolatban a felelősök, név szerint Rákosi Mátyás és Farkas Mihály népbíróság elé állításának szükségességét hangsúlyozták.

[3.] A gazdaság- és társadalompolitika terén a tervgazdálkodás magyar feltételeknek megfelelő revízióját, a normák, bérek és árak újrarendezését, a beszolgáltatások mérséklését s a magánparasztok elleni diszkriminációk megszüntetését követelték. Az államosítások érvénytelenítése vagy a működő szövetkezetek felosztása nem szerepelt a pontok között. [4.] A követelések negyedik csoportja a nemzeti szimbólumokkal és ünnepekkel foglalkozott. A diákok azt kívánták, hogy a vörös csillaggal ékesített 1949-es címert váltsák fel a nemzeti színek által dominált s a kettős keresztet is tartalmazó úgynevezett Kossuth-címerrel; hogy a Felvonulási téren magasodó hatalmas Sztálin-szobrot bontsák le, s helyén az 1848-1849-es hősöknek és mártíroknak állítsanak emléket; hogy március 15-e legyen nemzeti ünnep és munkaszüneti nap; s hogy a honvédség szovjet mintájú egyenruháját váltsák fel a magyar tradícióknak megfelelő uniformissal.”. A diákok követelték továbbá, hogy töröljék el a halálbüntetést politikai bűncselekmények esetén, hogy az egyetemi ifjúság nagyobb részt kapjon az ország politikai és egyéb ügyeinek inté-zésében, követelték az egyetemi autonómiát, a diákoknak szuverén egyetemi polgárjogot követeltek. A követeléseket pontokba szedték. Bátran kijelenthetjük, föllázadt az egyetemi ifjúság!

Követeléseik híre futótűzként terjedt az országban. Sorra alakultak meg a MEFESZ egyetemi és főiskolai szervezetei. De hogy történt a szétrajzás, abban a világban, ahol még nem volt internet és MSN? 1956. október 21-én, azt követően, hogy a szegedi diákok 1956. október 17-én és 18-án elküldték a Diáktestvéreink című írásbeli felhívást, a szegedi diákok küldöttei gyakorlatilag minden egyetemi és főiskolai központba elmentek, Kiss Tamás is, személyesen. Csaknem minden egyetemi és főiskolai központban voltak a szegedieknek kapcsolataik. A szegedi választott diákküldöttek segítséget és pénzbeli támogatást kértek a rektoraiktól és a dékánjaiktól. Kértek és kaptak! A legtöbb nagygyűlést a DISZ és az egyetemi vagy főiskolai pártbizottság hívta össze –, de a DISZ és pártbizottsági vezetők nem tudták kézben tartani az eseményeket. A szegedi diákküldöttek részt vettek ezeken a nagygyűléseken. Ismertették a követeléseiket, a MEFESZ szervezeti és működési szabályzatát.

A DISZ és pártbizottság által összehívott nagygyűlések, hipp-hopp, MEFESZ alakuló gyűlésekké alakultak át!

A diákok az ország egyetemein és főiskoláin egy emberként csatlakoztak a MEFESZ-hez.

A MEFESZ szó jelszóvá erősödött. A MEFESZ „volt az a szervezet […], amelyiket nem a központi hatalom hozott létre, […] hanem egy spontán alulról jövő dolog, amit magunk alakítottunk ki és mi magunk találtuk ki, hogy ezt hogyan is csináljuk.”.

A diákküldöttek felkeresték a munkásfiatalokat is. És eljött 1956. október 23.

Várallyay Gyula így emlékezik 23-ára: „délelőtt folyamán óráról órára feszültebbé vált a hangulat. Cholnoky Tibor rektor mechanikaórát tartott mérnökhallgatóknak reggel tíz órakor. Az óra végén könnyes szemmel vett át egy csokor virágot két kollégánktól, és féltő hangon intette a diákokat: Nagyon vigyázzanak, fiúk! A gépészkaron pedig Mutnyánszky [Ádám] professzor megszakította utolsó óráját és elbocsátotta a diákokat: Menjetek, fiaim!

Fontosabb dolgotok van ma nektek, mint a mechanikaóra.”. (I. m. 32. old.) A műegyetemisták pedig aznap délután, zárt sorokban, összekapaszkodva elindultak a város felé…

Az elbukott szabadságharcot követően 8000 diák hagyta el az országot. Az ’50-es évek táján a magyar felsőoktatásban 30-40000 diák tanult. A diákok több mint 20%-a kivándorolt –, a legtöbben az Amerikai Egyesült Államokba és a Német Szövetségi Köztársaságba. Micsoda érvágás!

Kik voltak Ők, a „szent suhancok”? Nagy gyerekek, akik szerelmesek voltak meg meccsre jártak – akkor még volt foci Magyarországon! –, olyanok, mint Bandi, Berci, Dóri és Döme, Fefe és Gyömbi, a két Viki. Nagy gyerekek, akik filléres cuccokban dobtak el álmokat, és csináltak történelmet. És tudom, Ti is megtennétek! Úton az egyetemre gondoljatok azokra, akik pont itt, ezeken a belvárosi utcákon, az Üllői úton és Baross Gábor utcán, estek el. Család és kisbabák helyett a halál lett osztályrészük. És gondoljatok azokra is, akik kötelet kaptak, Tóth Ilonkára, az orvostanhallgatóra, és Mansfeld Péterre, aki nem volt még 18.

Azokra, akiket sok év börtönnel sújtottak, akiknek keresztbe tört a pályájuk –, de semmit sem tennének másképp’, mint ott, ahova a sors állította őket, és akkor, ’56 őszén. És azokra is gondoljatok, akik huszonegynéhány évesen, nyelvtudás és minden egyéb nélkül el kellett, hogy hagyják családjaikat, szüleiket és testvéreiket, szülőföldjüket –, és azokra, akik nem élhették meg 1989. június 16-át, Nagy Imréék újratemetését.

Teleki László

hetedik oldal

Látatlanul látni

A látássérült hallgatók a Karon – beszélgetés Márkus Petrával Október idusán van a Fehér Bot Napja. Ennek apropójából beszélgettem Márkus Petrával, aki már harmadéves hallgatónk. És vak. Nekünk, látóknak is sokszor nehezen megy a tanulás, képzelem, hogy mekkora erőfeszítés és akarat kell Nekik, ahhoz, hogy a – legtöbbször nem könnyű – tananyagot elsajátítsák, a mindennapok nehézségeiről nem is beszélve. Jelenleg – Petra számításai szerint – hét látássérült diák tanul intézményünkben.

A Neptun-on és például a liftben lévő Braille-jelzések hiányán kívül nem is tudnak olyat mondani, amin változtatni kellene (a Neptun-nal mondjuk mi sem vagyunk mindig kibékülve…).

- Mit jelent számodra az, hogy nem látsz?

- Számomra a vakság ténye egy állapotot tükröz, amivel együtt kell élni. Szüleim próbáltak úgy nevelni, hogy tisztában legyek lehetőségeimmel és korlátaimmal is, így nem nagyon okozott problémát, hogy elfogadjam. Igyekszem nem sajnáltatni magam, és inkább abba a kategóriába tartozom, amely viccelődik fogyatékosságával.

Véleményem szerint minden fogyatékkal élő – akár már azzal, hogy emberek között mozog – felhívja a figyelmet arra, hogy mik a képességei, mik a nehézségei, illetve, hogy miben szorul segítségre. Szerintem elengedhetetlen a megfelelő hozzáállás tanúsítása azokkal szemben, akikkel érintkezünk, hiszen ezáltal tudják az emberek megítélni, hogy hogyan kell pl. egy látássérülthöz, sikethez vagy mozgássérülthöz viszonyulni (pl. egy vak esetében mi karolunk a minket kísérőbe, és nem fordítva). Mi pedig igyekszünk minél jobban kielégíteni az emberek kíváncsiságát és ösztönözni őket, hogy merjenek tőlünk kérdezni. Ha látják, hogy nem sajnáltatjuk magunkat, és normális életet élünk, akkor ők is hamarabb oldódnak, jobban bele tudják élni magukat a helyzetünkbe, és rájönnek arra, hogy mi is ugyanúgy egyéniségek vagyunk, mint bárki más: nekünk is vannak érzéseink, értékeink, igényeink, és csak egy képességbeli eltérés a különbség.

- Mikor vesztetted el a szemed világát?

- Koraszülöttségem folytán az inkubátorban vagy túl sok, vagy túl kevés oxigént kaptam…

Hogy egy vak jogász szavaival éljek: „inkubátorszökevény” vagyok.

- Gyerekkorodban ezt a helyzetet hogyan élted meg?

- Igyekeztem részt venni – amennyire csak tehettem – minden játékban. Annak révén, hogy van egy nővérem, Rita – akihez gyakran jöttek a barátai – sokat voltam látó környezetben. Ezen kívül sokat jelentett az is, hogy nem voltam kollégista a Vakok Iskolájában. Viszont amikor a tesóm elment egy-egy buliba, nagy kedvem lett volna vele tartani, de szüleim elmagyarázták, hogy nem vagyunk összekötve, illetve ha majd nagyobb leszek, akkor én is mehetek. Ez, hogy nem tiltották meg, hanem elmagyarázták, hogy miért nem mehetek, nagyban hozzájárult, hogy nagyon jó a viszonyom testvéremmel és a sógorommal is. Mindketten segítettek a matematikában és az angolban is. Ráadásul, ha valami probléma adódik a számítógépemmel, „vakon bízhatom” a sógoromra.

A hetedik osztályt egy hatosztályos gimnáziumban kezdtem, de szerencsére kellemesen csalódtam, mind a tanárokban, mind a diákokban, akik sohasem éreztették azt, hogy a vakság gondot okoz számukra – bár e kérdéskör megítélése véleményem

nyolcadik oldal

szerint nagyban múlik az érintett látássérült személy hozzáállásán is. Nagyon jólesett például, amikor az osztálytársaim egy emberként mondták, hogy már pedig fogok táncolni a szalagavatón, és azért, mert vak vagyok, nem maradhatok ki a „buliból”. Egy matektanár pedig megtanulta a Braille-írást is, ezáltal jobban tudott nekem segíteni.

- Családod hogy kezeli a helyzetet, hogyan segít Neked?

- Bármikor, bármelyikükre, az élet minden területén számíthatok. Gimnazista éveim kezdetén laptopom sem volt, Braille-írással jegyzeteltem. Amikor már rendelkeztem ezzel az eszközzel, az volt a baj, hogy elektronikusan kevés könyv volt elérhető. Emiatt segítségre szorultam a tananyagok feldolgozását illetően, amiben a családon kívül osztálytársaim és tanáraim is részt vettek. Szerintem ahhoz, hogy valaki integráltan tudjon tanulni – ami ebben az esetben nem speciális intézményt jelent – legalább a kezdetekben szükséges, hogy legyen valaki a környezetéből, aki segíti a tanulásban, és akivel az esetleges nehézségeket meg lehet beszélni.

- Milyen támogatóid vannak?

- Van néhány egyesület és alapítvány, amely a látássérülteket hívatott segíteni. Én a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége alá tartozó egyik egyesületnek a küldöttje vagyok. Fontosak továbbá azon levelezőlisták is, melyeken meg tudjuk vitatni a felmerülő kérdéseket (pl. egyes listák profilja az, hogy az informatikában történő jártasságunkat igyekezzenek növelni), és e lehetőség által könnyebb az információáramlás is.

- Van-e egy hely, ahova rendszeresen jársz, egy közösség, ahol szintén látáskárosultak, vakok vannak?

- Régebben voltam kifejezetten látássérülteknek szervezett táborokban, bár most már inkább – többnyire látó – barátaimmal vagy a családommal szoktam nyaralni. Általános iskolában lehetőséget biztosítottak számunkra, hogy lovagolhassunk, és egy évig síeltem is, de sajnos elég hamar megszűntek ezek a programok. Évente egy-két alkalommal tartanak olyan összejövetelt (ún. teadélutánt, ahol van lehetőség karaoke-ra is), ahová látássérülteket és nem látássérülteket egyaránt várnak. Ezen kívül van egy kifejezetten sportolásra hívatott egyesület is, bár – főként idő hiányában – nem igazán tudok részt venni a programjain. Fontosnak tartom továbbá azokat a rendezvényeket is, ahol az emberek megismerhetik a fogyatékkal élők lehetőségeit, esetleges problémáit. Ha módomban áll, akkor szívesen elkísérem barátaimat egy-egy ilyen programra.

- Mikor jutott eszedbe, hogy a jogra jössz?

- Régóta az volt a célom, hogy a fogyatékosok ügyében tevékenykedhessem, hiszen azt látom, hogy időnként úgy alkotnak a fejünk felett jogszabályokat, úgy akadálymentesítenek, hogy az érintetteket nem kérdezik meg, és nem vonják be a döntéshozatalba… A szemléletváltás pedig lassú folyamat, melyben az érdekképviseleti szerveknek és a médiának is nagy a szerepe. A vakok ügyében még problémát jelent, hogy nincsen egységes érdekképviselet, és nagyon kevés olyan kérdést tudnék mondani, melyre a látássérültek többsége azonos megoldásban gondolkozna.

Hogy miért pont a Pázmányra esett a választásom? Azért, mert jókat hallottam, végzett és jelenleg is itt tanuló hallgatóktól.

- Hogy oldod meg a tanulást?

- Sokat jelent, hogy internetről le lehet tölteni a jogszabályokat, amit egy képernyőolvasó program (Jaws for Windows) tesz hallhatóvá.

Bár problémát jelent, hogy a Magyar Közlöny pdf állománya képként jelenik meg, és a dokumentum levédettsége folytán a karakterfelismerő szoftverekkel nem tudjuk szöveges formává átalakítani. A tankönyvek egy részét a tanárok rendelkezésünkre bocsátják, ami pedig nincs meg, azt be kell szkennelnünk, amiből szerencsés esetben tudunk tanulni, de van, amikor a felismerés minősége igen gyatra. A kiadók piaci érdekeikre hivatkozva általában – még ellenszolgáltatás fejében sem – bocsátják rendelkezésünkre a tananyagot, és egyéb, nem feltétlen a tanulással kapcsolatos irodalmat, pedig mi ugyanúgy megtérítenénk az árát, mint más. Ezzel kapcsolatban egyébként készült egy általános ombudsmani jelentés is… A kézzel kidolgozott tételsorokat pedig egy-két évfolyamtársam mondja fel diktafonra, vagy diktálja le.

- Ha végzel, mit szeretnél csinálni? Hol tudsz elhelyezkedni?

- A kedvencem az alkotmány- és a polgári jog.

Igazán két terület érdekel annyira, hogy nem is tudom megmondani, melyiket választanám: az adatvédelem és a fogyatékosok ügye. Még nem tudom pontosan, hogy hol tudnék dolgozni. Ez még a jövő zenéje.

Mikola Orsolya

Monszun a Szentkirályi utcában Aki eddig még nem hallott a Monsoon zenekarról, annak éppen ideje tájékozódni egy kicsit. A Monsoon Robbie Williams Tribute zenekar tehetséges és lelkes fiatal zenészekből áll, akik nagy hozzáértéssel igyekeznek emelni a hazai pop zenei piac színvonalát, sikerrel.

Rengeteg koncertet tudhatnak már a hátuk mögött, többek közt az idei Pázmányos gólyatáborban is találkozhattunk velük. A zenekar dobosával, Fábián Tiborral beszélgettem a zenekarról, az azzal kapcsolatos élményeiről, tapasztalatairól és jövőbeni terveiről.

- Mikor és hogyan alakult a zenekar?

- A Monsoon Robbie Williams Tribute zenekar 2006-ban alakult, ennek az előzmény zenekara a Passengers nevű formáció volt. Ezt négyen vittük tovább, így alapítottuk a Monsoont. Tehát a már meglevő zenekar alakult át plusz tagokkal.

Most már csak ketten vagyunk a törzstagokból, én és az énekesünk. A Robbie tribute zenekar úgy alakult, hogy rájöttünk arra, hogy ha több zenekartól dolgozunk fel dalokat, az kevésbé koncertképes, szóval egy irányra kell ráállni, és mivel Robbit nagyon szereti a zenekar minden tagja, így jött az ötlet, hogy csináljunk egy Robbie Williams tribute-ot. Magyarországon amúgy is nagyon ritkák a hozzánk hasonló popzenét játszó zenekarok.

- Tanultatok zenélni?

- Én 12 évig zongoráztam, most a kőbányai jazz konzervatóriumba járok, Krisztián és Marci autodidakta, Arnold pedig zeneakadémiát végzett zenész.

- Pontosan Pázmányhoz?

hogyan

kapcsolódtok

a

- Én voltam Pázmányos. Még elsőben, mikor idekerültem, beadtam a HÖK-nek egy Passengers CD-t, hogy szívesen játszanánk egyetemi rendezvényeken. Ezután elhívtak minket egy február 14-i Valentin-napi bulira.

Utána már többször hívtak minket, aminek nagyon örültünk.

- Miért pont Robbie Williams? Mitől tartjátok őt különlegesnek?

- Szerintünk Ő az, aki megtestesíti az igényes popzenét. Tehát nem azt, ami múlandó, hanem ami megmarad, amire majd évek múltán is emlékezni fogunk.

- Említetted, hogy ritka az ilyen típusú pop tribute zenekar. Hogyan fogadott titeket kezdetben a közönség? Hogy érzitek, mennyire van rá igény?

- A közönség nagyon jól fogadta, mert Robbie Williamset a fiataloktól az idősebb korosztályig

- Elsősorban a Queen, a U2, mai zenekarok közül pedig szeretjük például a Maroon 5-ot. A gimnáziumi zenekarral annak idején rengeteg Guns n’ Rosest, Metallicat és Aerosmith-et játszottunk. Nekem amúgy nagy kedvencem még a Kispál és a Borz, valamint Jamie Winchester, más stílusból pedig a Dream Theater. A zenekaron belül azért az ízlésvilág nagyjából egységes, de mégis mindenki egy kicsit másféle zenét hallgat.

- Ez az egyetlen zenekar, amiben benne vagytok, vagy játszotok többen is?

mindenki szereti. És tekintve, hogy mi nem egy rock tribute zenekar vagyunk – amiből különben is elég sok van – be tudtunk jutni olyan helyekre, mint például az Alcatraz, a Jam Pub vagy a Morrison’s 2. Tehát ahol inkább a populárisabb vonal érvényesül. Az utóbbi két hely már törzshelyünknek számít. Ezen kívül volt alkalmunk már fellépni az RTL Klub Reggeli című műsorában is, és az ott készült felvétel került fel DVD-nkre. Úgy érezzük, hogy van igény arra, amit csinálunk. Sőt, vannak a közönségből olyanok, akik szinte rendszeresen eljárnak a koncertjeinkre.

- Mennyi időt vesz el a koncertezés és a próbák?

- Havi 2-3 koncert az átlagos, a későbbiekben szeretnénk többet is. Nincs menedzserünk, tehát a koncerteket mi szervezzünk saját erőből. Próba meg heti egy kettő van, ezek három-négy órásak szoktak lenni. A basszusgitárosunknak van stúdiója, nála szoktunk próbálni. Régebben persze óradíjas termekbe jártunk. Másfelől nekem is van egy próbatermem, ez a Felsőerdősor utca 9-ben található, és Műhely néven fut. Itt három terem áll a zenekarok rendelkezésére, profi felszerelésekkel dolgozhatnak és mindezt stúdiókörülmények között tehetik. A Műhely elsősorban profi zenekaroknak ajánlott.

- A basszusgitárosunk, Vígh Arnold sok zenekarban játszik, például a Máté Péter Emlékzenekarban, a Back to Blackban is helyettesít néha, stúdiózik, ő a zenélésből él. A gitárosunknak, Lovrek Krisztiánnak is van más zenekara, Vödrös Marcinak, az énekesünknek nincs, ő a zenélés mellett dolgozik. Nekem pedig van egy saját alternatív rock zenekarom, velük készül a nagylemez, ami egyébként ingyenesen letölthető az internetről (www.lazasojom.hu).

- Budapesten rengeteg helyen léptetek már fel sőt, vidéken is többször játszottatok.

Tervezitek, hogy külföldön is felléptek majd?

- Tervezzük, most éppen abban a dilemmában vagyunk, hogy egy Robbie tribute zenekarnak hogy lehet külföldön koncertet szervezni. Például Németországban vagy Ausztriában elég sok van a pop-tribute zenekarokból is. Most egy nagyon minőségi és igényes demo anyag összeállításán dolgozunk, továbbá keressük azt a koncertet a leszervezettek közül, ahol alkalmas lehet a helyszín egy olyan klip leforgatására, ami aztán felkerülhetne a demóra.

- Mikor várható egy új lemez?

Szerintem egy fél éven belül. A számok már demók formájában készen vannak, ezeket majd stúdióban felvesszük. De manapság egy lemezt kiadni nagyon nehéz, és a kiadók sem vállalnak be semmi újat. Csak a biztosra mennek és ezért a fiatal tehetséges zenekaroknak nagyon nehéz érvényesülni.

- Tervezitek-e, hogy saját szerzeményekkel rukkoltok elő, és ha igen, marad-e ez a pop vonal?

- Befejezésül: történt-e koncerten olyan dolog, ami meghatározó, vagy maradandó élmény volt?

- Robbie Williams-en kívül milyen zenéket hallgattok, mik vannak még hatással rátok?

További információk: www.monsoonmusic.hu Vass Petra

- Igen, már nagyon komoly tárgyalások folynak több kiadóval is. Vannak saját számaink, az énekesünk nagyon tehetséges zeneszerző. A pop vonalat úgy tervezzük, hogy továbbra is követjük. Arra törekszünk, hogy a saját stílusunkat vigyük bele a dalokba ezáltal nagyon igényes popot szeretnénk csinálni. Természetesen ez továbbra is Monsoon néven fog futni.

Art brut, a brutális művészet Ha felnéztek a budai várra, kifeszítve láthatjátok a feliratot: Art brut Ausztriában és Magyarországon – Belső utak képei. De mit is jelent ez tulajdonképpen? Amint megpillantottam, azonnal felkeltette az érdeklődésemet, így egy nap ellátogattam a Nemzeti Galériába, s utánajártam.

Az elnevezés – mely nyers, durva, csiszolatlan művészetet jelent – Jean Dubuffet, francia festőművésztől származik, aki az 1940-es években a társadalom perifériáján alkotók műveit gyűjtötte össze. De kik is ezek?

Pszichotikusok, csavargók és rabok.

A nálunk látható kiállítás a Magyar Nemzeti Galéria és az Osztrák Kulturális Fórum együttműködésének eredménye. Három gyűjteményt ölel fel. Az egyik az osztrák művészetterápiás és pszichoszociális műhelyekből származó munkákat tartalmazza, s ehhez társul a budapesti Pszichiátriai Múzeum és gróf Teleki Ernő 1957 és 1970 között készült rajzsorozata. A tárlatot nézegetve láttam gyerekrajz-szerűségeket, zsírkrétás, színes, pacsmagos képeket. Hogy melyik stílusba tartoznak

- A Jam Pubban volt koncertünk, és egyszer csak megjelent öt kopasz srác, akik nagyon szigorú szemmel néztek minket, mikor játszottunk. Egyszer csak a legszélsőnek elindult a bal lába ütemre. Végül az egész társaság hatalmas táncolásba kezdett. Akkor gondoltuk azt, hogy ha már az ilyen kopasz, kigyúrt embereket is táncra tudjuk perdíteni, akkor valószínűleg jó úton haladunk.

ezek az alkotások? Nem pontosan meghatározható, de nem is ez a lényeg.

Ezek az alkotók nem részesültek képzésben, ők nem vették figyelembe az aktuális irányzatokat. Függetlenek voltak mindentől. És mindenkitől. Az egész világtól. Betegségük miatt elszakadtak a megszokott környezetüktől, barátaiktól, családjuktól. De ők is éreztek, álmodtak, örültek és sírtak. S ezeket az érzéseket „kifestették”, „kirajzolták” magukból. Terápiás módszerként – akkor ez még újdonságnak számított – alkalmazták. Elsősorban az avantgardisták körében talált megértésre.

Ennek a gyógyítási módnak a hatására Európa-szerte gyűjtemények alakultak: Magyarországon – a torinói, párizsi, londoni és heidelbergi után – Selig Árpád lipótmezei orvos alapított múzeumot 1910-ben.

Sajnos, 2007 végén az itt működő Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet végleg bezárt… Erről beszélnek az akkor még ott lakó betegek, orvosok egy kisfilmen. Nagyon érdekesek a képek, elgondolkodtató, hogy mi zajlódhatott le a készítő fejében. De vajon mennyire nevezhető ez művészetnek? S ha annak nevezzük, nem veszíti el a klasszikus értelemben vett művészet az értékét? Ennek eldöntését mindenkire magára bízom. Még november 9-ig megtekinthető a kiállítás.

Mikola Orsolya

kilencedik oldal

Jó nekünk a jogalkalmazásban a gyakorlat?

A címbeli kérdés persze nem bennem, és nem most merült fel először a történelemben. Már első évben tanulunk a precedensjogról, és felvetődik bennünk – vagy legalábbis bennem –, vajon angolszász barátainknak nem szúr-e szemet, hogy sokszor kifejezetten igazságtalansághoz vezet, ha egy ítéletet arra alapozunk, hogy korábban már hoztak ilyen témában döntést, jó lesz az nekünk is.

Békés Imre professzor úr mondott egyszer erre egy példát: Angliában egy asszony hazament, és bejelentette a férjének, aki munkanélküliként főfoglalkozásban elitta az asszony által keresett pénzt, hogy válni akar. A derék férj erre megerőszakolta. Ha jól emlékszem egy tatárjárás előtti időből származó ítéletre alapozva, az urat felmentették, mivel a precedens határozat úgy szólt, hogy a férjnek joga van a feleségével bármikor házaséletet élnie. Lévén, hogy még nem váltak el, a férj csak élt ezen jogával. Aztán persze ment uniós fórum elé az ügy.

Itthon más a helyzet. Nem precedensek alapján ítélkezik a bíró. De nagyon sok esetben az úgynevezett „bírói gyakorlat” szerint. Ami igencsak hasonló intézmény. Ez persze könnyebbé és gyorsabbá teszi a dolgát, sőt, legtöbbször indokolt is. De néha nagyon melléfog vele. Álljon itt példaként egy friss ítélet egy kerületi bíróságról, amit ittas vezetés ügyében hoztak: buliban a srác elfogadta a házigazda kínálását, és megitta a félliteres korsóból a narancslevet.

Hazafele balesetet szenvedett az autójával, és kimutatták a vérében az alkoholt.

A srác egyből felhívta a házigazdát, aki érdeklődésére be is számolt róla, hogy teljesen jó szándékkal némi vodkát is tett a narancslébe. Ciki. A bíró elfogadta az orvosszakértő véleményét, hogy a srác nem produkálta az ittasság klinikai tüneteit, és azt is, hogy nem érezte a fél liter narancslében a kevesebb, mint fél deci vodkát. Elfogadta az ügyvéd érvelését, hogy az ittas vezetés szándékos bűncselekmény, jelen esetben legrosszabb esetben is csak gondatlanság róható fel a srácnak, mondván, miért nem érdeklődött a házigazdánál, hogy van-e az italában alkohol. Arról nem is beszélve, hogy másodéven általános rész elején már mindenki tanult a büntethetőséget kizáró okok között a tévedésről.

Mindazonáltal bűnösnek mondta ki a bíróság a srácot (egy év járművezetéstől eltiltás, 60.000 Ft pénzbüntetés), méghozzá ezzel az indoklással: „nem életszagú, hogy egy fiatal nem fogyaszt alkoholt egy buliban.” Lefordítva: a bírói gyakorlat az, hogy akkor is elkaszáljuk a vádlottat ittas vezetésért, ha nem tudjuk egyértelműen bizonyítani, úgyis 99 százalékban jogos az ítélet. (Persze tisztelet a kivételnek, hallottam már nem egy felmentést is hasonló ügyben) De nem csak a bírók között akadnak, akik az egyszerűség, gyorsaság és a kényelem érdekében kvázi megszokásból ítélkeznek. Csalásos ügyben az ügyész nem tudott jobb indoklást adni arra a kérdésre, hogy miért pont 56 tanút idézett be a több mint 300 sértettből, mint hogy ő csak megörökölte az ügyet, nem tudja, hogy korábban miért pont őket szúrták ki, és mi alapján. Ő csak jött, és tárgyalt megszokásból. A kedvencem viszont az, amikor 4 óra előtt pár perccel telefonál a bíróságra egy ügyvéd, hogy „Holnap tárgyalok önökkel, a vádlott kirendelt védője vagyok. Meg tudná mondani nekem, hogy hívják a védencemet?” Mert hát kirendelt védőjeként nem is kell annyira fáradni. Tisztelet persze a kivételnek továbbra is. Újra felteszem a kérdést: indokolt és üdvös, ha a 99 százalékos arány és a bíróságok túltelítettsége miatt elfogadjuk a megszokást a jogalkalmazásban?

Kovács Bence

Szakmai gyakorlat vagy nyári munka?

Reakció K. B. cikkére

Kovács Bence kolléga legutóbbi számban megjelent cikkének (Nyári munka vagy szakmai gyakorlat?, Ítélet 2008/4.) hatására én is késztetést éreztem arra, hogy megosszam néhány tapasztalatomat a nagyérdeművel – csak éppen az ellenkező szemszögből.

Jómagam ugyanis, mivel már volt részem az idők során egyéb munka végzésében (ahol egyébiránt lehetőségem volt egy asztalnál borítékolni egy frissen végzett közgazdásszal, valamint egy bölcsész- és egy orvostanhallgatóval – csak hogy a kilátásokat mutassam), valamint az idő szorítását is érezve, szétküldtem önéletrajzomat a lakóhelyemhez közeli – mert hülye azért nem vagyok (?) – ügyvédi irodákba, aminek hatására néhány nappal később fel is vettek az egyikbe a gyakorlati időmet ledolgozandó. Sajnos – tapasztalatlanságomat is elárulva – már itt elkövettem azt a hibát, mely a végzetemet okozta az elkövetkezendő harminc napban. Nálam ugyanis a nagy élettapasztalat a következő volt: ha van bármi egyéb végzettséged a jogin kívül, akármennyire is kecsegtető, ne írd bele az önéletrajzodba. Jelen esetben ez részemről a programozói végzettség volt, melyet nagy büszkén beírtam, mutatva ezzel, mennyire jól fogok majd érteni a Mikrofoszt termékcsaládhoz (ellentétben tudomásom szerint jó pár generációmbelivel), ami esetleg növelheti értékemet a „piacon”.

Később kiderült: túlságosan is.

Ugyanis az irodában meglátva értékeimet már megvolt a feladatom, mielőtt megkezdhettem volna az első napomat. A harminc nap alatt (amit mellesleg keményen le is dolgoztattak velem napi nyolc órában) feladataim az irodában az általam (alappal) várt jogi munka helyett érdemeim hatására kizárólag a számítógépekre korlátozódott: telepítettem operációs rendszereket (legalább hat alkalommal ottlétem alatt), majd a munkához kapcsolódó egyéb programokat, ezek után pedig gondolkodhattam az ügyfélállomány mappái elrendezésének hatékonyabbá tételén, majd bevitelén a gépi adatbázisba – vagyis egyenként kb. 200 mappa tartalmát írhattam be worddokumentumokba, különböző elrendezés szerint. Természetesen ezt mind azért, hogy jobban megismerkedhessem az iroda ügyeivel – legalábbis az irodavezető véleménye szerint. Joggal kapcsolatos munkám a ledolgozott harminc nap alatt pedig mindösszesen annyi volt, hogy – a júliustól kezdődő cégbejelentés-változás hatására – elsajátíthattam egy internetes kérelemkitöltő program használatát, de azt is csak abból a célból, hogy utána felhasználói útmutatót írhassak róla az iroda munkatársainak. Persze – mondhatná mindenki – semmi okom nem lehetne panaszra, hiszen kaptam érte fizetést. Csakhogy ennek mértéke nevetségesen alacsony volt (órabérben számolva a 100 ft/órát sem érte el) és miután a puszta gyakornok titulus helyett ezért ott a rendszergazda-gépösszeszerelő-adatbáziskezelő-titkár munkaköröket láttam el, azt hiszem ez járt is.

Viszont eredeti célomat – vagyis hogy a jogban nagyobb jártasságot szerzek – messze nem értem el. Összességében nézve tehát az élet nem fenékig tejfel és bizony az embernek jó néhány buktatón keresztül kell esnie, mire elég tapasztalttá válik annak vitelére. Remélem azonban, hogy írásommal egy kicsit segítséget nyújtottam e buktatók elkerülésében a mostanság gyakorlatot keresők körében.

Konta Balázs

Röplabda a Karon

Karunk mindig is tisztelettel, szeretettel tekintett az újító szellemre, az új kezdeményezésekre. Idén hasonlóval Szőcs Edit, a Hallgatói Önkormányzat tagja lépett fel. Szeptember elején kezdett munkálkodni a rendszeres röplabdázási lehetőség megteremtésén, amelyhez segítséget kapott Babicz Dávidtól, a HÖK sportért felelős alelnökétől. Végül, a Testnevelési Csoport nagylelkű hozzájárulásával, szeptember végén elkezdődtek az edzések, csütörtökönként 13-15 óra között, a tornateremben.

Az eddig kis létszámú, de annál lelkesebb, vegyesen lányokból és fiúkból álló csoport egyelőre kötetlen program keretében ismerkedik a játék szabályaival, gyakorolja annak fogásait. További tervek akadnak bőven, minden csak létszám és lelkesedés kérdése. Ha elég nagy az érdeklődés a sportág iránt, a focihoz hasonlóan csapatok alakulhatnak, amelyek szervezett bajnokság keretei közt mérhetik össze erejüket. Ez esetben a bajnoki fordulókra ismert és népszerű játékosokat hívnának, hogy ők is népszerűsítsék a sportágat.

Egy ilyen kezdeményezés mindig nehezen indul be: sok munka, mire a hallgatók tudomást szereznek róla, rengeteg szervezést igényel az első csapatok összeállítása.

Ugyanakkor aggodalomra semmi ok, hiszen a leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik.

T.

tizedik oldal

A középpontban: a nő

Érdekes, hogy Lyonban mindig hétvégére süt ki a nap. Mintha csalogatná a lakókat, hogy az egész napot a városban töltsék, ilyenkor nem csak a turisták lepik el a tereket, parkokat, hanem a helybeliek is. Mint Erasmus-os diák, egyik csoportba sem tartozom igazán, de én is engedtem az időjárás hívó szavának egy séta erejéig. A kis utcákat és a nagy tereket járva belebotlottam egy kis kiállításba, két művésznő együttműködésének és barátságának gyümölcsébe.

Véronique Soriano festőnő igazi női festő.

Sokan kikérik maguknak, hogy nincsen női irodalom, sem női képzőművészet, az alkotások többségén mégis érezni lehet a feminitást, a gyengébbik nem lágyabb vonásait. De Véronique Soriano magabiztosan vállalja női mivoltát, a képeken mitológiai és bibliai női alakok sokaságát vonultatja fel.

Angyalokat, anyákat választ témául, de felismerhetjük Mária Magdolnát, Noé feleségét, Juditot, Salomét és Bethsabét is a festményeken. A háttérben kastélyokat,

termőföldeket látunk, az alakok hasonló körülmények között jelennek meg, emiatt sokszor támad az az érzésünk, hogy már láttuk a képet pár perccel ezelőtt is. A színekkel sem játszik sokat a festőnő, csupán a piros, fekete, barna és kék színek jelennek meg. Ezekkel a hasonlóságokkal viszont egyéni világot teremtett magának a művésznő, bár én nem éreztem ennek a világnak az átgondoltságát. A nő sokkal inkább szívből fest, benyomásokat jelenít meg, ettől lesz egy festőnő női festő a férfiak racionalizált, megszerkesztett képi világával szemben. Ha ezt az érzelmekkel teli alkotási vágyat át tudja ültetni a racionalitás világába, többé nem tehetünk különbséget nő és férfi alkotó között.

Ilyenkor mondják néhány művésznőre, hogy úgy fest, mint egy férfi. Catherine Scellier szobrászművésznő nagy barátságban van Sorianoval, és bár műveinek témája szintén a nő, szobrain mégsem érezzük női mivoltának nagy hangsúlyát. Alkotásai a természet és az ember munkájának összhangját mutatják. Talált uszadék fákra, kövekre, állati csontokra építi műveit. Nagy gonddal keresi a megfelelő alapanyagot, utána félreteszi azokat addig, míg felismeri a bennük rejlő, eddig kihasználatlan lehetőséget, azt, hogy kifejezzék az elesettséget, a kiszolgáltatottságot, vagy éppen a közösségi tudat erejét. Fémből formál arcot a göcsötökkel teli fának, a medencecsontnak; halfejű emberei mind-mind mintha néma kiáltással akarnák felhívni magukra a figyelmünket. Tekintetük miatt kétségbeesést érzünk még a táncoló alakra, a gyermekét ölelő

Lőni vagy nem lőni…

A közelmúlt eseményei miatt az emberek kritikus szemüvegen keresztül tekintenek a vadászokra. Tevékenységüket veszélyesnek, felelőtlennek, fölöslegesnek, az állatvédők akár még embertelennek is tilulálják.

Kérdés, hogy mindennek mennyi a létjogosultsága? Vizsgáljuk meg jobban ezeket a negatív állításokat!A vadászat legyen sport, hobby vagy hivatás, tény és való, hogy veszélyes, az volt már az őskorban is, és habár másként, de az napjainkban is. Mindenki, aki erre adja a fejét, annak tisztában kell lennie, és van is, a veszélyekkel.

Ahhoz, hogy valaki vadászhasson több akadályt is le kell küzdenie. Ilyen a fegyvervizsga elméleti és gyakorlati része, a vadászvizsga, mellyel a leendő vadászok betekintést nyernek a vadak, a vadgazdaság, valamint a fegyverkezelés rejtelmeibe. Ezek után még ki kell váltaniuk az aktív vadászjegyüket, adott esetben vadászati engedélyt kell szerezniük, meg kell kötniük a kötelező biztosításokat és a felelősségbiztosítást. Vadászat során vezetniük kell az ún. vadászati naplót. Ebben a vadász írásban határozza meg azt, hol, mikor és mire fog majd vadászni. Ezek az információk garantálják egyrészt a biztonságot a vadász számára, másrészt pedig a környezetvédelem szempontjából is fontos szerepet játszanak ezek a dokumentumok, mivel így tudják a kilőtt állatokat nyilvántartani és a faj létszámát nyomon követni. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy mindent megtesznek azért, hogy felkészülten lépjenek a tettek mezejére.

Nyilván sokan ellenségesen tekintenek a vadászok munkájára, de ne ítélkezzünk elhamarkodottan. A vadászok, bármilyen hihetetlen, de

anyára, vagy a családfa figuráira nézve is.

Kerek szemük és tátott szájuk életért kiált, mintha mindenki meg akarna fulladni ebben a világban, repülő alakjai is inkább sodródnak, mintsem tudatosan haladnának egy cél felé. Az uszadék fák nyílásaiból lábak, kezek merednek az ég felé, és a földön tátog a hozzá tartozó rémületet tükröző arc. A nagy érzelmek játékosa Catherine Scellier, a misztikumot és a mindennapjaink primitívnek tűnő világát egyszerre tárja elénk. Hiszen az ember (Pilinszky szavaival élve) ’útszéli isten’, ugyanakkor ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, és kicsinyes vágyaink vezetnek minket miközben egyik napról a másikra élünk.

Az emberen belül a nő érdekli igazán a művésznőt, s vele kapcsolatban a jelenlevő és a hiányzó rész egymáshoz viszonyulása. Mert minden nőnek szüksége van egy férfira, és minden férfi igazán csak egy szerető társ mellett érezheti teljesnek az életét. Két ember alkot egy testet, és Scellier műveinek nagy részénél hiányzik a másik fél. Az ölelés című szobor is a levegőt szorítja kitartóan, de kétségbeesve. Mellénél tátong az űr, és kedvünk lenne odatenni egy másik alkotást, hogy bár hazug módon, de egymásra találjon két lélek.

S minthogy ezt nem tehettem meg, és nem is volt kétezer euróm, hogy hazavigyek egy szobrot, így kiléptem a macskaköves utcára, ahol vakított a nap, és a vénasszonyok nyarát élvezve, a lehulló leveleken lépkedve folytattam a sétát a sok-sok házaspár és szerelmespár között.

Aradszki Dea

nélkülözhetetlen elemei a társadalomnak. Ők töltik be a csúcsragadozó szerepét, mivel az erről a területről azok teljességgel hiányoznak. Természetes ellenség híján bizonyos állatfajok túlszaporodhatnak, amik további problémákat okozhatnak, ugyanis ez által újabb állat- ill. növényfajok pusztulhatnak ki. Továbbá anyagi szempontból sem elhanyagolható a túlszaporodás kérdése, ugyanis a vadak rengeteg kárt okoznak még így is a mezőgazdaságban, nem beszélve az egyéb károkról, amelyek megtérítése szintén a vadászok kötelezettségei közé tartoznak. Ilyen például az, amikor a vad közúti balesetet okoz.

Mint látjuk, egy vadásznak rengeteg kötelezettsége van az emberek, a gazdák, illetve a természet irányában, fontos társadalmi feladatot látnak el. Nem beszélve arról, hogy az állam konyhájára is eleget tesznek le, ugyanis minden egyes vadnak kilövési ára van, ami az államot illeti meg.

Szó mi szó, a vadászok nem felelőtlen hebehurgya alakok, akik félvállról vennék saját, illetve mások életet, és jót szórakoznak az állatok szenvedésein, ők csakis a beteg vagy valamilyen szempontból hibás, illetve túlszaporodott fajok egyedeit lőhetik ki, amelyek természetes szelekció révén előbb utóbb, így is, úgy is elhullanának.

Kocsis Ágnes

„Kellék az egész világ, és kellék benne minden férfi és nő” Szeptember 28-án mutatta be a Pesti Színház Ilan Eldad rendezésében (Az élet mint olyan, Hat hét, hat tánc).

A kellékes című darabot (eredeti címe: Josef Beider felvirágzása).

Beider József (Kern András), a nyugdíj előtt álló színházi kellékese, egyik este legnagyobb meglepetésére nem találja üresen a nézőteret. Ezen annyira meglepődik, hogy megszeppenését, lámpalázát leküszködve ott marad a színpadon, eleinte félénken, bujkálva, majd szép lassan hozzászokva a közönségéhez, egyre magabiztosabban mesélni kezd az életről, ami a színház, és a színházról, ami az ő egész élete.

Természetesen nagyon hálás szerep ez Kern Andrásnak, egyszereplős darabjában kedvére „bohóckodhat” a színpadon, de valahogy mégis hiányzik az egészből valami.

Eberhard Streul műve Parti Nagy Lajos fordításával válik egyetlen hosszú monológgá. A magyar szöveg nagy erénye a ritmusossága és a kiéleződött, drámai helyzetek könnyed poénná alakítása. A fordító által „pestiesített” szöveg olyan természetességgel hangzik Kern szájából, mintha eredetileg is ráírták volna. Még angol, orosz, német, kínai, japán nyelvű színjáték-karikatúrával is szórakoztatja a hirtelen lett közönségét. A kellékek, amelyek Beider József kezébe kerülnek, mind valamilyen más színdarab felismerhető elemei, koponya (Hamlet), bőrönd (Az ügynök halála). Találkozhatunk Pliszeckaja-kifigurázással lámpaernyőselyemből tekert rózsaszín szoknyában balettozva, valamint felismerhetők klasszikus nagyok utánzott hangjai is.

A Pesti Színház nyilván nem csupán jutalomjátékként tűzte műsorára a darabot. A röpke másfél óra – még annyi sem –, amelyre betévedtünk, megéri. De megérhette volna sokkal jobban is.

Zágon Orsi

tizenegyedik oldal

Konfliktusok a mindennapokban Avagy a bajok felmerülése egyben új lehetőség is

Azt mondják, az ember ne nyilatkozzon általános jelleggel, ha a többségi véleményt nem ismeri, így saját nézőpontom szűrőjére hagyatkozva tudom csak ismertetni a következő mindennapi esetet, és abból a különöstől az általánosig megállapításokat tenni.

Konfliktusok nap, mint nap történnek veled is, velem is, ahol sok ember él együtt ez elkerülhetetlen; arról nem is beszélve, hogy különböző szerepben vagyunk kénytelenek megállni a helyünket. Éppen ezen ismétlődő motívumra hivatkozva a konfliktusok egy részéről már tudomást sem veszünk, rutinszerűen megoldjuk az együttélésből fakadó feszültségeket.

Magamon észre veszem, hogy az utazás során elszenvedett kellemetlenségek során felgyülemlett feszültségeket egy, az orrom alatt elmormogott megjegyzéssel lerendezem, lehetőleg természetesen úgy, hogy a másik ne hallja. Hiszen csak nem fogunk összeveszni a nap elején azon, hogy meglöktek, vagy ráléptek a lábamra…

Ez a hozzáállás nem tudatos a részemről annyiban, hogy alapvetően konfliktuskerülő természet vagyok, így reflexszerűen, átgondolás nélkül inkább továbbállok. Mégis azonban marad valami feszültség bennem egy-egy ilyen eset után.

Lerendeztem, túl vagyok rajta, azonban mégsem érzem magam a helyzet magaslatán, felveszem ezért a közöny „álarcát”. Ennek következményeként már legközelebbi alkalomkor valószínűleg már előítéleteimtől telten fogok reagálni, előre várva a másik szereplő magatartását, nyugtázva, hogy úgyis ugyanaz fog történni mint előző alkalommal.

Vajon jó ez így? Vajon mi történik egy ilyen helyzetben?

Ez utóbbi kérdésre válaszolva tudnunk kell, hogy ha ténylegesen összeütközésbe kerülünk valakivel és alulmaradunk vele szemben önértékelésünk, önképünk sérül. Magunk tökéletlenségével kerülünk olyankor tehát szembe, amikor a konfliktusainkat nem oldjuk meg, vagy annak nem megfelelő módját választjuk. Innen való tehát a feszültség érzete, amely a másik személy viselkedéséhez kapcsolódik.

Nyilvánvaló tehát, hogy mindkét előbb említett reakció funkciója, hogy védelmet jelentsen a következő alkalom felmerülése esetén keletkező feszültség levezetésére, magunkban a konfliktus megoldására. A közöny az érzelmi oldalunk elrejtését szolgálja, magunkra erőltetése pedig el kívánja hitetni velünk, hogy teljes mértékben érzéketlenek vagyunk a külső történések iránt.

Az előítéletek pedig a kiszámíthatóság érzetét keltik: már előre tudom, hogy mit fognak a viselkedésemre reagálni. Ez a viselkedésforma abból a szempontból megfelelő, hogy a konfliktus megoldásához passzív hozzáállást jelent, hiszen csak az érzelmi beállítódásunkat kell megfelelőre hangolnunk.

Ahhoz azonban nem segít hozzá, hogy a mindennapokban átélt konfliktusok megoldási módját átalakítsuk, megtanuljuk kulturált kezelésüket és ezzel a külvilág felé is példát mutassunk. Gondolok itt a másik fél partnerként való figyelembe vételére a feszültség feloldásakor, amely az előző tömegközlekedési példára vonatkoztatva úgy jelenhetne meg, hogy emberi hangon, a másik szemébe nézve (ez nagyon fontos!) megkérem a lábamon álló / engem meglökő utast, hogy legyen szíves, hagyjon fel ezzel a magatartással. Azzal, hogy a másik felet

bevonom a konfliktus lerendezésébe úgy hogy ránézek, hozzá beszélek, tudatosítom benne, hogy ő is szükséges ahhoz, hogy a feszültség megszűnjön. A nyugodt hangnem, provokációt mellőző hangsúly és a megfelelő szavak használata természetesen mind hozzásegít a békés rendezéshez. Ha partnerként veszem figyelembe a másik felet, fel kell ismernem az ő magatartásának forrását, indítékait, érdekeit. Az érdekek figyelembe vétele lehet, hogy az adott helyzetben rávilágít a másik fél érdekeinek, szándékainak hiányára, ami a probléma megoldását egyszerűbbé teszi, hiszen a másik fél nem fogja az álláspontját védeni. Azonban ha az érdekeit védi, azokat mérlegelnem kell abból a szempontból, hogy számomra elfogadható-e az ő szándéka, illetve meg kell kísérelnem megérteni az ő helyzetét. (lehet, hogy azért ül le előttem, mert aznap vérvétele volt és le van gyengülve). Az empátia, beleérzés más helyzetébe a legnehezebb a problémák feloldásánál, tekintve, hogy többnyire én-centrikusan állunk hozzá a különböző élethelyzetekhez, így a megoldatlan konfliktusok száma csak nő. Ezért kellene a kisebb, könnyebben kezelhető helyzeteket kezelni, hiszen a bonyolultabb, többszereplős problémák kezelésére a választ nehezebben találjuk majd meg…

Az említett technikák természetesen csak egy nagyon kis szeletét képezik a lehetőségek tárházának, amelyek a – kisebb-nagyobb – konfliktusos helyzet békés megoldásához segítenek hozzá. Alkalmazzuk tehát bátran őket, hiszen minden konfliktushelyzet egy új lehetőség a kulturált megoldás felé…

Fábián Beatrix

Nagy házalakítás Talán sokan láttátok a Viasat 3-on futó Extreme Makeover: Home Edition-t, azaz a nagy házalakítás műsorát. A műsor rendkívül megható, szívmelengető, ráébreszt az élet apró örömeire, a szeretet fontosságára.

A felállás a következő: van egy stáb, aki a beérkezett pályázatok közül kiválaszt egy, valamilyen oknál fogva hátrányos helyzetű családot, akinek a házát és vele együtt az életét gyökeresen meg fogják változtatni, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy ezt mindössze egy hét alatt teszik meg. Ez idő alatt a stáb tagjai reggeltől estig azon fáradoznak, hogy egy olyan épületet húzzanak fel, amely szó szerint minden igényt kielégít.

A profi csapat palotát varázsol a kis lyukakból, s rettenetes állapotban lévő házakból is. Ezt utolsó reményként, de olykor köszönetként, a hála jeleként is fel lehet fogni. Remény, mert gyakran sok éves szenvedés, szűkölködés után ez az első segítő kéz, ami javítani próbál a bajba jutottak életkörülményein. A köszönetet pedig azért emelném ki, mert a közösség gyakran hozzájárul a munkálatok lefolytatásához, hálája jeléül a családok aktív szociális tevékenységért. Amíg pedig a munkálatok folynak, a családokat elküldik valahová nyaralni, de persze közben folyamatosan tartják velük a kapcsolatot, rémisztgetve őket a házuk ledózerolásának rémképeivel.

tizenkettedik oldal

A műsor világszerte nagyon sikeres, és népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, hogy többek között két Emmy-díjat is bekaszált a valóságshow kategóriában. Nem csoda, hiszen egy olyan amerikai világot tár elénk, ahol a csillogás és fényűzés helyett gyakran a mindennapos túlélés a tét.

S hogy miből futja jótékonykodásra? Felteszem, a reklámokból finanszírozzák, amelyeket az adás során rendszeresen viszont is hallhatunk, láthatunk. Magát a tevékenységet, a segítőkész szándékot, magát pedig a műsort is szép és jó dolognak tartom. Úgy érzem, hogy tényleg olyan családok kapnak lehetőséget az újrakezdéshez, akik mind nagyon megérdemelnek egy új esélyt az élettől. A kiválasztottak sokrétűek: vannak közöttük nyolcgyerekes egyedülálló anyák, háborús orvosok, súlyos rákban szenvedők, vakok, utcai lövöldözés áldozataként lebénult férfiak, avagy valamilyen közösségi feladatot ellátó, olyan szerény emberek, akik munkájukért cserébe korábban nem nagyon kértek/kaptak semmit.

Van egy mondás, miszerint a pénz nem boldogít. Azonban ebben az esetben, ezek az emberek segítség nélkül nem tudnának egyről a kettőre jutni, és újra a társadalom szerves részeivé válni. Örülök, hogy látok végre egy olyan műsort, amelynek nem az a célja, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek. Persze a támogatók nem pusztán nagylelkűségből jótékonykodnak, de ebben az esetben mindez mellékes, ugyanis amellett, hogy ők is gazdagodnak, más rászorult embereknek is segítenek. Úgy vélem, ez a műsor egyben az adakozás és a jó cselekedetek reklámja is, ugyanis a nézők sorából talán olyasvalakinek is megenyhül a szíve, olyasvalakit is jó cselekedetekre motivál, aki szintén tudna, és ezután talán fog is segíteni szegény, elesett, kevésbé szerencsés embereken.

Kocsis Ágnes

A Hungária Fürdő Ebben a szép őszi időben sétáljunk egyet kedvenc fővárosunkban – ne is sétáljunk messze Karunktól, és máris elszomorító állapotokat találhatunk a környékbeli utcákban, és megint megállapíthatjuk, hogy milyen „remekül” sáfárkodunk műemléki épületeinkkel.

A Dohány utcában található Budapest egyik legrégebbi fürdőépülete, pontosabban már csak a romjai. A romjai, melyek a 2005 óta műemléki védelem alatt állnak, ezzel is konzerválva ezt a lehetetlen helyzetet.

Elszomorító állapotban van, pedig 1820-tól működött, Pest városának harmadik legjelentősebb fürdőépületeként volt ismert. Mára csupán a Dohány utca 44. szám alatti, műemléki védelem alatt álló, 1910-ben emelt szecessziós épület homlokzatrésze maradt meg, a fürdőépület jelentős része elpusztult.

Az 1820-as években a Hungária fürdő helyén állt telek tulajdonosa, Gamperl András selyemkereskedő kútásás közben ásványi sókban gazdag hideg vizet fedezett fel, s 1827. május 23-án nyitotta meg a Gamperl-féle Vasfürdőt. Az 1838-as pesti árvíz azonban elmosta ezt az első épületet, s az újjáépült fürdőt az 1840-es évektől kezdték Hungária néven emlegetni a pestiek. Ekkor és egészen az 1920-as évekig a fürdő még a Wesselényi, a Nyár és a Klauzál utca által határolt hatalmas tömbből állt (a mai Dohány utca 42. és 46. szám alatti telkeken). 1890 körül a Nyár utca felőli szárnyat Novák Imre tervei szerint jelentősen átépítették, és kibővítették a korábban mindössze tizenöt káddal üzemelő fürdőházat.

1897-ben a Ringer család vásárolta meg a több fürdőszobával, négy vendégszobával és pihenőkerttel is rendelkező Hungária fürdőt, és a kor követelményeinek megfelelő, modern fürdőkomplexummá alakította át. A Nyár utca felől nyílt a kőfürdő, a hatvan kád- és a négy gőzfürdő, a Klauzál utca felől pedig a gyógyvizes népfürdő várta a vendégeket, ezerötszáz kabinnal, büfével és külön ún. divatosztállyal.

1907-ben Ágoston Emil készített terveket a 44. számú telken felépítendő impozáns, korszerű fürdőházra. 1910-ben adták át a többemeletes, bécsi szecessziós stílusú épületet, amelyben a korábban megszokott fürdőhelyiségek mellett egy úszóversenyek lebonyolítására is alkalmas, oszlopos úszócsarnok is helyet kapott. Az uszoda üvegkupolája mechanikusan mozgatható volt, amelyet szép idő esetén széttoltak, hogy a vendégek a szabad ég alatt fürdőzhessenek.

Az 1920-as években a Hungária fürdő az Ingatlanbank tulajdonába került. A fürdő Nyár utcai szárnyában csakhamar megnyitották a Continental Szállót, a Klauzál utca felőli népfürdőt lebontották, és helyére 1929-ben Vágó László tervei alapján art deco stílusú, hatemeletes bérházat emeltek (ma Dohány utca 46.). A megmaradt szecessziós épületrészben Kamara mozgó néven filmszínházat nyitottak, amely az 1950-es évektől több, rövidebb ideig működő színháznak adta át a helyét. Itt tartotta előadásait a Bányász (később Honvéd) Színház, a Fővárosi Nagy Varieté, legvégül a Tarka Színpad 1963-ig. 1965-től a szomszédos Continental szálló használta az egyre elhagyottabb egykori Hungária fürdő néhány helyiségét, de miután 1970-ben a szálló bezárta kapuit, a fürdőépület is egyre elhagyatottabb lett.

Az 1980-as évekre az épület állapota életveszélyessé vált, a fürdő belső terét díszítő csempéket és majolikákat elhordták, az üvegkupola megsemmisült, s az épületben hajléktalanok rendezték be menedékhelyüket.

1996-ban egy külföldi érdekeltségű cég vásárolta meg a telkeket, s egy kétszáztíz szobás, termálvizes szállodát kívánt építeni a Hungária fürdő és az egykori, mára földig rombolt Continental Szálló helyén – a fürdő főhomlokzatának és első lépcsőházának megtartásával. 2001 szeptemberében az illetékes hatóságok nem járultak hozzá a bontáshoz, és garanciákat kértek az épület főhomlokzatának és első lépcsőházának megóvására vonatkozóan. A városképvédelmi bizottság felszólította a beruházót, hogy fél éven belül végezze el az állagmegóvási feladatokat.

Az állagmegóvás nem történt meg, sőt, a tulajdonos korábbi bontási munkálatainak következményeként a hátsó uszodarész összedőlt, így 2002 nyarán az épületet életveszélyessé nyilvánították, s a tulajdonost a hátsó traktus teljes lebontására kötelezték.

Mégis, kinek az érdeke? Ki a felelős azért, hogy egy értékes, belvárosi telek ilyen elszomorító, és egyszersmind életveszélyes állapotban van évek, évtizedek óta?

Horváth László

A nyomozó

Fekete humor okosan tálalva Szeretnivaló film. szeretnivaló humorral.

Amikor beültem a moziba, és a második perc után kilóra mérték a hölgy máját, aki az előző képkockán még kiskosztümben élete dolgaival volt elfoglalva, enyhén szólva is csak levegő után kapkodtam. Képtelen balesetek, a boncmester meg csak végzi a dolgát, és a végén ő sminkeli a delikvenst (hát igen, magyar specialitás, Amerikában erre is külön embert vesznek fel... hiába, kis pénz, kis foci…). No, de hogy komolyra fordítsuk a szót: a film megosztó. Szélsőséges reakciót vált ki emberekből, vagyis vagy nagyon nem szeretik, avagy nagyon igen. Én ez utóbbi kategóriába tartozom.

Gyilkos humorral megáldott történetecske, amit egy kimerítő „szellemi munkával” telt éjszaka után a lehető legőszintébb szívvel tudok ajánlani könnyed vasárnapi matiné gyanánt.

Az első érzésem az volt, hogy „na, megint sikerült kiválasztanom egy életigenléstől igencsak távol álló filmet”. A patológia, a hullák, az elhagyott fiúcska, az antiszociális jellem, a lélekfagyasztó zene már épp kiüldöztek volna a teremből, mikor felcsendült az a bizonyos, az első szívmelengető poén. Tény, ami tény: fekete. Sőt az egész sztori akkora poén, hogy hiába a durva vicc, mégiscsak derűsen áll fel az ember fia/lánya a székből a vége felirat után. És ami a legszebb: körülbelül a felénél elkezdődik valami egészen furcsa csoda: a történet. Mert az is van neki, nemcsak az untig ismételt sokszorosan idézőjeles „mondanivaló”.

Egy krimi kockái sejlenek fel szemünk előtt, s észre se vesszük, de a konditermi haláleseten borzongva mélázó közönségből átalakulunk önjelölt Columbókká, és Malkáv Tiborral (Anger Zsolt) együtt nyomozzuk: vajon ki ölte meg Szirmai Ferencet? Vagyis oké, oké, hát persze hogy Tibor volt. Csak lazán leütötte és tarkón szúrta egy szikével, amíg a fejére mért erős hatástól épp görcsöt kapott. Szakszerűen, egyszerűen. De ki bérelte fel? Miért? Hogyan? És a szálak csak bonyolódnak, Tibor meg csak ül némán. Néha szól, de akkor nagyon.

Nem, ő nem akar randizni, csak moziba megy. Aztán lehet vele menni.

Tibor patológus. Nem igazán társas lény, mondhatni a halottakkal jobban megtalálja a közös hangot. De az eddigiekből adódóan szerintem ezzel nem árultam el nagy titkot. Van neki anyukája. Rákos. De, mint megtudjuk a Rák Hátrafelé Megy Alapítvány szóróanyagáról, a rák hátrafelé megy, ezáltal előrehalad, tehát visszafejlődik. Tehát Tibor is szeretné, ha egy svéd klinika foglalkozna a kedves mama rákjával, de ahhoz sok pénz, vagy az Alapítvány támogatása szükséges, amit sajna nem tudnak biztosítani, de azért a remény hal meg utoljára, és ne adja fel, ők vele vannak, legalábbis lélekben. Nos, Tibor a rákkal így nem tud leszámolni (pedig próbálkozik erősen kézbe venni a bestia likvidálását), elég tanácstalan lesz, de töretlenül bíztatja édesanyját („Tibike, nem akarok meghalni!” Tibi: „Aki nem akar meghalni, nem is fog. Pont.”), s közben még szerelmi életére is marad energiája („Moziba megyek.” „Ez meghívás akart lenni?” „Nem, de jöhetsz, ha akarsz.”). Mikor már épp feladná a dolgot a mamával („Hát akkor az lesz, hogy meg fog halni!”), beüt a nagy lehetőség: Küklopsz – akinek Robert De Niro-s külsejétől az egész film a Rettegés fokához hasonló árnyalatot kap – megbízza egy személy eltűntetésével. Tibor nem sokat dilemmázik az ölni vagy nem ölni kérdés erkölcsi vonulatán: mivel épp ráér, és kell az a 10 millió, hát nosza-rajta: megcsinálja. És ehhez képzeljük el Malkáv Tibor szenvtelen arcát, olykor rángatózó szemét, kissé darabos járását. A lényeg, hogy körülbelül két perc után felfogjuk: ez az ember komolyan gondolja, hogy tesz a világra magasról, de annyira szeretnivaló módon csinálja, hogy még a gyilkolást is elnézzük neki. A problémája csak ott kezdődik, hogy másnap levelet kap az elhunyt személytől…

Tibornak nincs humorérzéke, és töretlenül moziba menne, még akkor is, ha a filmművészet haldoklik. De hosszas unszolásra elmegy azért színházba is, hisz mégiscsak megnyugtatóbb dolog olyan művészeti ágra pazarolnia idejét, ami már rég kiszenvedett. De aggodalomra semmi ok: a mozi, különösen a magyar mozi, biztosan nem fog ilyen veszélyeztetett fázisba lépni, ha lesz még egy-két ilyen film, és még egynéhány Gigor Attilához hasonló, humort, macskasimogatást, boncolást „bevállaló” rendező.

Ablonczy Zsuzsanna

tizenharmadik oldal

Egy darabka nosztalgia A Háry Étterem

Cikksorozatunkban a Kar környékén található vendéglátóhelyeket látogatjuk, azt szeretnénk kideríteni, melyiket is javasolhatjuk egyértelműen, és melyik az, amit jobb elkerülni. Módszertanunk: természetesen álcázva közelítjük meg a kiszemelt egységet, és kérlelhetetlenül szigorúak leszünk. Mai áldozatunk a Háry Étterem a Bródy Sándor utcában. Éttermünk a hagyományos magyar vendéglő őstípusának felel meg, mind az étlapon szereplő tételek, mind pedig a hely belső kialakításának tekintetében, amely az erőltetett népies vonalat igyekszik hozni, ezzel pedig a nyolcvanas évek divatos étterem-berendezési elveit követi; aminél azonban nagyobb baj, hogy bútoraik kényelmetlenek, és nem esik jól a hosszabb ideig tartó, ráérős üldögélés.

A Háry Étterem haladni óhajt a korral – megjelent itt is a terasz, nyilvánvalóan látták,

hogy a környéken mindenhol van, hát itt is kell. Nos nem, nem kell. Felesleges, ugyanis a Bródy utca nem az a hely, mely csábítana kiülésre, a panorámát a szemközti Tabdi Borozó törzsközönsége szolgáltatja (persze amennyiben valaki hamisítatlan VIII. kerületi szocio-tripre vágyik, úgy kihagyhatatlan).

Az ételek a hagyományos magyar konyhát képviselik; egyik fogásról sem állíthatjuk, hogy szörnyű lenne, viszont maradandó élményt egyik sem okozott. Illetve a „kétszemélyes csülöktál” gyakorlatilag minden mást is tartalmazott – vélhetően a „másodlagos felhasználás” jeleként. Igaz ugyan, hogy borjúpaprikást igazán kiválót ettünk itt, tehát ez pusztán valamilyen „véletlen” mellényúlás lehetett csak.

Jöjjenek viszont a negatívumok: a kiszolgálás az eddig vizsgált helyek közül kizárólag a Zappa Café kelletlen személyzetével veszi fel a versenyt, az asztalunkkal foglalkozó főúr

bizony lassú volt, maga sem ismerte az étlap egyes tételeit, nem tisztában a napi menü létével, ellenben hajlamos volt a számla tételeinek helytelen összeadására; illetőleg viszonylag gyenge az étterem italválasztéka. Összességében az étterem viszonylag széles törzsvendégkörrel rendelkezik, vélhetően azonban ezt pusztán az elmúlt évtizedek dicső múltja okozza. A lehetőség megvan egy nívós kisvendéglő létrehozására, az akarat azonban úgy látszik, hogy hiányzik. (Értékelés: 2/5) Horváth László

A Negyedik Jelen – a Verve és a Kings of Leon CD kritika

tudok változni, nem tudok változni”.

Megvan? Na ez NEM a Verve.

Mármint persze, az ő hatalmas, a „Kegyetlen Játékok” c. filmben szereplő dalukról van szó, azonban Hát vakok vagyunk, nem látjuk? ez mindössze egy rövid állomás volt Egyek vagyunk de hiányosak Vakok vagyunk, örök árnyékban karrierjük útján. Mert tegye fel a És egy villámcsapás fénye tudna csak megváltani minket kezét, aki tudja, hogy ezen kívül mit Mert a szerelem hangzavar, a szerelem fájdalom csináltak magukkal Verve-ék! Az A szerelem az a blues amit újra és újra kell, hogy énekeljek. énekes Richard Ashcroft pl. 1999 óta (The Verve: Love Is Noise) dolgozott szólókarri-erjén, együttműködött a Chemical Brothers-el és Az a baj az élvezetekkel, hogy valamiért mindig az (egy hónapja említett, aki-nem-olvastalelkiismeret-furdalással kell, hogy fizessünk magára-vessen) Coldplay-jel is. Lassan 30 év is értük. Általában ugyanis elmondható, ha nekik eltelik a kezdés óta, de stúdióalbumnak ez a adózunk, vagy rosszat teszünk, vagy ők tesznek mostanában megjelent, szójátékra apelláló rosszat nekünk. Egészen megmaradt az a „Forth” a negyedik. És ahogy a cím szótári pillanat, ahogy az 1-es villamoson ülök, és a értelme mutatja: valóban egy „előre mutató” véletlenszerű lejátszás funkciónak hála hirtelen tendenciát sugároz az album. Vannak slágerek itt felcsendül a „Sex On Fire” a Kings of Leon-tól. is, de főleg dallamos, pszichedelikus az egész…

De akár a 30 másodperccel ezelőtti pillanatot is nem abból az „okéé, ez most nagyon elvont, meg említhetném, amikor a Verve „Love is Noise”-a biztos nagyon alter is, de egyszerűen nem szólalt meg itt mellettem az MTV2-n. Tiszta ügy: élvezem” fajtából. Egy nagyon okos album ez, ha meghallom ezeket a számokat, egy nincsen rá jobb szó. A szövegek átgondoltak, utánozhatatlan, nagyszerű érzés fut végig frappánsak, és összhangban vannak az rajtam. Egy idő után mindenki kifejleszti a saját előadásmóddal. Richardék egy pillanatra sem rutinját: érezheti már az első taktusánál egy új engedik ki a gyeplőt a kezükből: ha egy dallamot számnak, hogy ez most beleillik-e a zenei elkezdtek, azt végig viszik, és megőrzik a világába, vagy inkább léptetést nyom a számok rockos, összefogott jellegét. Ez egy zenelejátszón. És mégis: lassan másfél éve viszonylag új trend, a jelenhez képest legalább is, szeretném rávenni mindazokat, akik eljutnak ugyanis ha megfigyeljük, mostanában a bandák idáig, az Ítélet utolsó oldalaiig, hogy adjanak egy nagyon szeretnének tartozni egy adott zsánerbe. esélyt: esélyt olyan számoknak és előadóknak, Ha britpop, akkor a letisztultság a lényeg, ha akikkel legfeljebb egy jeles költőnkről elnevezett metál, az üvöltés, ha klasszikus rock, akkor a rádió, és más, kisebb médiumok foglalkoznak. gitárszólón van a hangsúly. Különböző stílusokat Ezek kérem, ugyanis potenciális örömforrások. ötvözni valamiért nem nagyon mernek az Mégpedig a bevezetőben említett hátrányok előadók ebben a harmadik évezredben, pedig nélkül! Most két előadót is választottam, nem ragaszkodhatunk a dallamossághoz úgy is, hogy csak, mert az értékeik hasonlóak, hanem mert nem ez adja egyedül a szám motorját, és lehet meglátásom szerint jelenük sokkal közelebb áll úgy is hangsúly a hangszeren, hogy nem egymáshoz, mint a múltjuk. keverjük az énekhang fölé. Ha már énekhang, Itt van például ez a „Bittersweet Symphony”-s muszáj rátérni a Kings of Leon-ra. Ez egy, a dolog. Tudjátok, a hegedűkkel a bevezetőben, Verve-nél jóval fiatalabb banda. Első albumukat meg a pasival, aki a klipben mindenkit fellök az 2003-ban adták ki, bár mostanára ők is a utcán, annyival indokolva tetteit, hogy „You negyedik CD-jüknél, az „Only By the Night”-nál know I can’t change, I can’t change – Tudod, nem tartanak. Ritka felállás: mindegyik tagnak Vajon még a modern idők lábai is Kínában készült talpakon tapodnak majd? Átérezzük mind, ezekben az unalmas, fényes plázákban, Hogy a bejáraton túl az út csak messzebbre, messzebbre visz?

tizennegyedik oldal

The Verve Followill (lefordítva „akaratkövető”) a vezetékneve; az énekes, basszusgitáros és dobos testvérek, míg a másod-gitáros, másod-énekes az unokatestvérük. A srácok az USA déli részéből származnak, és nevüket apjuk illetve nagyapjuktól kölcsönözték: mindkettejüket Leonnak hívják. Karrierjüket keresztény dalok éneklésével kezdték, csak ezután váltottak a rock and roll-ra. Minden bizonnyal Isten áldásával, hisz csupán öt év leforgása alatt eljutottak a brit listák élére. Persze az ún. „önerő” sem elhanyagolható: az énekes, Caleb hangja egészen kivételes. Amolyan egyszerre megnyerően rekedt, erőteljes, de minden szólamot száz százalékig eltaláló és bármeddig kiéneklő fajta.

Ha minden hangszert, ütemet és értelemmel bíró szöveget kiveszünk a számokból, az ő orgánuma akkor is megállja – fölöttébb élvezhetően – a helyét. De ezen elemek hiányáról egyáltalán nem szólhatunk, mert csakúgy, mint a Verve esetében, itt is egy szinte művészi, kreatív, de ízig-vérig rock ’n’ roll hangszerelés adja a kíséretet. Az eredmény: valami egészen különös, újra, meg újra és még egyszer meghallgatható album. És, hogy miért érdemes most nem csak szépen becsukni az újságot, vagy rátérni egy másik cikk olvasására, ezek meghallgatása nélkül? Nagyon egyszerű: lehet ülni a villamoson, hallgatni a dalokat úgy, hogy a szétáradó energia és jóérzés mellett ne érdekeljen, ha a műszörmés, fakó néni vagy tweedzakós, hú-de-nagyon-komolyanveszem-magam pasas értetlenkedve néz minket.

Barát Zsófia

Járó-Kelő: Dublin - Okés fiúk, akkor most hozzunk létre egy várost, ami nagyon ütős lesz!

- Jó, jó, de mégis hogyan?

- Hát, van egy ötletem: csináljuk olyanra, mint egy angol nagy-kisváros.

Csak mondjuk, hagyjuk ki mind azokat az elemeket, amik szürkévé és barátságtalanná tudják tenni ezeket!

- Ó, hát ez nagyon jól hangzik. És hogy nevezzük el?

- Hát hívjuk, mondjuk Dublinnak!

A várostörténet valószínűleg nem egy ilyen beszélgetést hozna fel az ír főváros keletkezésének módjáról, pedig a sok pozitívum és a meglepően kevés árnyoldal szinte tudatosságot sugároz. Ez első blikkre persze nem annyira evidens. Ha bármilyen közlekedési eszközzel robogunk át a városon, ekképpen részben el is zárva tőle, ugyanazt fogjuk látni, mintha London külvárosában járnánk. A házak vörös vagy szürke téglákból, kőből állnak: a lakónegyedekben kicsit elválasztva egymástól, jókora nagyszobai ablakokkal, zsebkendőnyi kerteken át néznek az utcára. A belvárosban már közelebb szorulnak egymáshoz az épületek, és egy-két emelettel meg is nőnek. Még a bolthálózatok is ugyanazok, de legalábbis gyanúsan sok hasonlósággal bírnak, mint az egy szigettel arrébb lévők. Nehéz megmagyarázni, mégis honnan ered az a markáns különbség. A levegőben úszik talán, és ahogy magába szívja az ember, úgy érzi át? Akkor már inkább a Guinness sörben… Komolyra fordítva a szót: mintha ebben a kedves ír városban kevésbé gyakran fordítanák annyit komolyra a szót. Az egész városban van valami lazaság, ami inkább a déli, kontinentális országokra jellemző. A taxiban nincs feszengés, a sofőr barátságosan ecseteli, hogy „shoda seyn i’ las’saterrday when th’fooball wa’on!”… jó persze azt már nehezebb kivenni a jellegzetes ír akcentuson keresztül, hogy a múlt heti forgalmat méltatja. Ha már forgalom: az is meglepő, hogy bár a város jócskán teli van emberrel, helyivel, külföldivel, továbbá, itt valamiért külön kategóriának számító, angollal, az egész mégsem tűnik nyomasztó tömegnek. Inkább azt lehetne mondani: Dublin lüktet, valósággal zsong. A parkok teli vannak szerelmespárokkal, baráti társaságokkal, akiken világít az angolszász országokra oly kevéssé jellemző

őszinte mosoly.

A hangsúly itt az őszintén van, mert persze mosolyogni az angolok is tudnak, sőt! Nagyon nevetnek, nagyon meglepődnek, nagyon együtt éreznek, csak az ember sosem lehet benne biztos, hogy ebből mennyi érzelem valós. És még valami: hajlamosak a túlzásokra, különösen a bulizás terén: este 8-kor már látni szórványosan szalonspiccesen nem kicsit túlhaladott, meglepően alulöltözött hölgyikéket bóklászni, míg 10-re már, mintha betiltották volna a józanságot, elszabadul a pokol. Na, az írek ezt valahogy okosabban csinálják. 8-kor persze itt sem üresek az utcát, épp ellenkezőleg: a buli központ Temple Bar környékén falkákban állnak a szórakozni vágyók. Mégis öröm rájuk nézni: jól érzik magukat, beszélgetnek, kezükben az elmaradhatatlan fekete sör, amit egyelőre azonban inkább iszogatnak, mint vedelnek. A pubokban még jobb a hangulat, minden harmadik helyen ugyanis élő zenével szórakoztatják a közönséget. Itt könnyen megtörténhet, hogy a mellettünk álló barátságosan ránk mosolyog, látva jó kedvünket, minek (és az említett sötét nedűnek) hála, könnyen megjöhet a kedvünk az ismerős dalokba történő becsatlakozásra is. Ezt követően pedig akkor sem kell meglepődni, ha maguk a zenészek integetnek oda, ajánlják fel az épp lejátszott számot nekünk, amiért olyan szépen együtténekeltünk. Ez pedig olyan mintha maga a város adott volna egy jó szoros ölelést. Mintha a pubok, utcák, emberek mind azt mondanák: no barátom, egy újabb jó kis nap telt el, ugye? Bezony. Hát így fordulhat elő, hogy az ember másnap, a reptérre kászálódva eldönti magában, hogy ha 2 év múlva a friss jogi diplomájával mégsem tud mit kezdeni, akkor üsse szikla, angolosan távozik, és elmegy, mondjuk, csaposnak egy bizonyos „jobb, mintha angol lenne” városkába.

Barát Zsófia

Szentendre varázsa Kegyes volt a Jóisten, s adott pár napsütéses őszi délutánt, így gondoltam egyet, és ellátogattam Szentendrére. Azelőtt még sosem jártam ott. Mindig mikor a piros metróval az Astoria irányába siklottam, hallottam, hogy Batthyány tér, átszállás a szentendrei hévre…

Körülbelül háromnegyed óra alatt meg is érkeztem, majd besétáltam a városba.

Hát, még a lélegzetem is elállt! Mintha egy másik országban, egy mesevilágban lettem volna!

Hundertwasseri házak, gurgulázó emberek, tarkabarka árusok, ínycsiklandó illatok… A Fő téren egy Szentháromság szobor található.

Emberléptékű, a környező házikók sokaságában szinte fel sem tűnik. Körülötte presszók, éttermek, nem messze pedig, a dombtetőn egy kis templom tornya ágaskodik az ég felé. Szűk sikátorokon, apró, macskaköves lépcsőkön keresztül lehet megközelíteni. Felkapaszkodva, néhány szusszanás után csodálatos panoráma tárul elénk: a Dunával körülvett Szentendreisziget, aprókavicsos folyópart, kígyóként tekergőző utcák, terra-kotta cserepek, színes ablakkeretek. Néhány percre teljesen

elfeledkezik az ember önmagáról, teljesen kikapcsol, s csak bámul. Nem véletlen, hogy ez a hely a művészetek és a kultúra paradicsoma.

Lépten-nyomon múzeumok, kiállítások. Az üzletekben is jellemző kerámiák. Egyikbe betérve Kovács Margit alkotásainak utánzatát tanulmányozom. Apró, kis női alak, cserépből, bongyor hajacskával. Sajnos, a múzeumra az orrom előtt tették rá a lakatot, így a kiállítását nem láthattam. (Érdemes hat óra előtt kiérni…)

Bosszankodtam is. Mérgem azonban a Skanzenhez érve teljesen elmúlt. Ennek a hivatalos neve: Szentendrei Szabadtéri Múzeum.

1967-ben alapították, Magyarország jellegzetes tájainak népi építészetét, a falusi és mezővárosi társadalom különböző rétegeinek és csoportjainak lakáskultúráját, életmódját mutatja be hagyományos településtípusok keretében a XVIII. század végétől a XX. század közepéig. Hét tájegység kapott helyet: a FelsőTiszavidék, az Alföld, a Kisalföld, NyugatDunántúl, Bakony-Balaton-felvidék, DélDunántúl, Felföldi mezőváros.

Most úgynevezett Hetedhét Játékév van, ez azt

takarja, hogy még több alkalom van a játszadozásra, olyan játékok kipróbálására, amiről eddig csak hallottunk, vagy olvastunk.

Ha csak hétvégén van időtök ellátogatni ide, akkor találkozhattok a Szombati Szöszmötöléssel illetve a Tótágas Vasárnappal.

Egy idő után úgy fogjátok érezni magatokat, mint egy mesében!

Nagy bánatomra a percek gyorsan peregtek, s vége szakadt a mókának. Haza kellett jönnöm. Remélem, Ti is kedvet kaptatok egy kis kiránduláshoz! Megfáradt jogvándorok, egy-két paragrafus között javaslom Nektek, látogassatok el ide, s újult erővel tudjátok folytatni utatokat!

Mikola Orsolya

Focibajnokság a Karon Idén is elindult a Pázmány JÁK focibajnokság, a Kar saját focibajnoksága. Az immár több éve megrendezésre kerülő versenyre ezúttal 9 csapat jelentkezett. Természetesen ötletgazdag nevekből most sem szenvedtünk hiányt, találunk itt Bíbortótágas Fenevadakat, és egy olasz, Erasmusos diákkal felálló Nagymama 2.0-t is. Az elsőévesek is szép számmal képviseltetik magukat a tornán. Külön öröm, hogy a nemzetközi igazgatási szakosok is játszanak, ők az Internazionale csapatnév alatt, ráadásul eddig igen jól teljesítenek. A felsőbbévesek is magukénak érzik a focibajnokságot, szinte mindegyik csapatban találhatunk labdazsonglőröket az idősebbek közül. Idén december elejéig fog tartani a bajnokság, ami tavasszal természetesen ismét megrendezésre kerül. A hangulat kiváló, amit a Galérián szurkoló csinos lányok tesznek csak még hangulatosabbá…

Az állás a 4. forduló után: 1. Internazionale 3 3 – 0 – 0 24-11 9 pont Red Devils Advocate 3 3 – 0 – 0 34-21 9 pont 3. Legis Lazio 4 3 – 0 – 1 26-19 6 pont 4. Nosztalgia FC 3 2 – 0 – 1 17-13 6 pont 5. Tesi1 4 1 – 1 – 2 34-29 4 pont 6. Nagymama 2.0 4 1 – 1 – 2 27-29 4 pont 7. Bíbortótágas Fenevadak 3 1 – 0 – 2 21-34 3 pont 8. Reál Margit 2 0 – 0 – 2 05-13 0 pont 9. Konyhai Vegyes Vágott 3 0 – 0 – 3 05-24 0 pont Babicz Dávid

tizenötödik oldal

HÍVŐ SZÓ Tudomány és hit

Barát Zsófia rajzai

Idén több nagy hatású egyházi dokumentum megszületésének ünnepeljük kerek évfordulóját. Ilyen a VI. Pál pápa által 1968ban megírt, a helyes születésszabályozás kérdésével foglalkozó Humanae vitae kezdetű enciklika, az 1988-as keltezésű Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítás fő témája a világi krisztushívők szerepe, míg az úgyszintén 1988-ban, a megelőző évi Mária-év alkalmából kiadott Mulieris dignitatem kezdetű apostoli levél a nők méltóságával és hivatásával foglalkozik. Azonban az egyetemi, illetve a tudományos élet szempontjából legfontosabbnak minősíthető, jubiláló szentszéki dokumentum a II. János Pál pápa által írt Fides et ratio, vagyis a „hit és értelem” szavakkal kezdődő enciklika. Az 1998. szeptember 14-ére datált okmány megszületésének tizedik évfordulóján érdemes néhány gondolattal megemlékezni róla.

Ha röviden össze akarjuk foglalni, azt mondhatjuk, hogy az enciklika az igazság kereséséről szól. A tudományoknak, legfőképp pedig a filozófiának a hithez való viszonyulásáról. A dolgok értelmének kutatása az ember legalapvetőbb tulajdonságainak egyike. Hiszen „maga Isten oltotta az emberek elméjébe a törekvést, hogy meg akarják ismerni az igazságot és önmagukat, és Istent megismerve és szeretve eljuthassanak önmaguk teljes igazságához.”

A dokumentum kijelenti, hogy kétféle megismerés létezik. Az egyik az érzéki észlelésre, vagyis a tapasztalatra épül, és egyedül az ész világossága mellett haladhat előre, a természetes ész rendjéhez tartozik. A másik viszont az Isten által kinyilatkoztatott, hozzánk Jézus Krisztus közvetítésével eljutó, a Szentlélek által megvilágosított igazságokhoz vezet el. Ez a hit útja. A kettő ugyan soha nem eshet egybe, ám nincs is közöttük áthidalhatatlan távolság. A kinyilatkoztatásba vetett hit nem teszi fölöslegessé a gondolkodás folyamatát. A kettő feltételezi és kiegészíti egymást: „Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot” (8. pont). A hit és az ész működésének egyaránt elsődleges célja az igazság megismerése, közös

tárgyuk pedig az igazság.

Az enciklika szerint a modern kor új kihívása az igazság megismerésének elbizonytalanodása és viszonylagossá válása. Az Egyház elveti azokat a filozófiai irányzatokat, amelyek az igazság megismerésének lehetőségét tagadják. Így például a historicizmust, a modernizmust, a pozitivizmust vagy a pragmatizmust. A világ problémái az igazság válságából fakadnak, ezért olyan filozófiára van szükség, amely a valóságot oksági és kommunikatív felépítésben tanulmányozza.

Ha a filozófia elutasítja a metafizikát, lényegében már nem is filozófia többé. A természettudósok számára azt javasolja, hogy kutatásukat abban az egészben folytassák, amelyet a filozófiai és erkölcsi értékek határoznak meg.

Az Egyháznak szüksége van a hit és értelem közötti megfelelő összhangra, amelyet a keresztény bölcselet jelenít meg. A Katolikus Egyház számára ugyanis a legfontosabb, ha nem az egyetlen eszköz, amellyel elérheti és megszólíthatja a nem-hívő embereket, a filozófia. Ennek a dialógusnak igaznak és

őszintének kell lennie, mivel „csak így lehet legyőzni a széthúzásokat, és megtenni az utat az egy és teljes igazság felé” (92. pont).

II. János Pál pápa hangsúlyozza az igazságnak, az igazság keresésének, így magának a filozófiának az erkölcs területén betöltött lényeges szerepét.

Az erkölcsteológiának olyan filozófiai etikára van szüksége, amely tiszteletben tartja az értékek igazságát. Ez az etika föltételezi, és magában foglalja a filozófiai antropológiát és az értékek metafizikai földolgozását. „Ha az erkölcsteológia ezt az egységes szemléletet követi, mely szükségszerűen kapcsolódik a keresztény életszentséggel, a természetes és természetfölötti erényekkel, képes lesz arra, hogy a legmegfelelőbben és hatékonyan közeledjék azokhoz a problémákhoz, melyekben illetékes: a béke, a szociális igazságosság, a család, az élet védelme és a környezet problémáihoz” (98. pont).

Az előző sorokban helyhiány miatt csupán néhány megfontolásra érdemes gondolatot emeltem ki e terjedelmes enciklikából. De aki szívén viseli a tudományok művelésének vallásos lelkülettel való átitatását, annak javaslom, hogy az egész dokumentumot olvassa át, és annak mondanivalóján gondolkodjon el. A tartalmas időtöltésre garanciát jelent a mindenki által tisztelt szerző, II. János Pál pápa neve.

Teleki Levente

Meghívó A Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola 2005-ben indította útjára a Létkérdés Konferenciát, egy a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozatának keretében évente megrendezett, egynapos tudományos konferenciát, amely párbeszédre invitálja a társadalom- és természettudományok, illetve a teológia neves képviselőit. A névadás nem volt véletlen, hiszen a konferenciák a mindenkit érintő és érdeklő igazi „létkérdéseket” vitatják meg.

A Főiskola idén, negyedik alkalommal is megrendezi ezt az évről-évre látogatottabb és elismertebb konferenciát, melynek témája ezúttal: A HALÁL. Többek között olyan izgalmas előadáscímekkel hívogatjuk az érdeklő hallgatókat, mint A halál jelentései, Az eltávozás pszichológiája, Igazságos-e a halál? Ízelítőül az előadók névsorából: Béres Tamás (evangélikus teológus), Cser Zoltán (buddhista teológus), Hegedűs Katalin (társadalomkutató, mentálhigiénés szakember), Kránitz Mihály (katolikus teológus, PPKE HTK), Nádas Péter (író), Pilling János (pszichiáter, thanatológus), Sivaráma Szvámi (vaisnava teológus), Tasi István (kultúraantropológus), Tóth-Soma László (vallásfilozófus).

IV. Létkérdés Konferencia: A HALÁL-Biztos?

Helyszín: Gólyavár, ELTE Bölcsészet-tudományi Kar, 1088 Budapest, Múzeum krt. 6-8.

Időpont: 2008. november 20. csütörtök, 10.00 – 18.00 óráig Belépődíj: 1000Ft/fő.

A rendezvény diákigazolvány felmutatásával ingyenes!

Részletes program és további információk: www.letkerdes.hu