XI. évfolyam 6. szám

re uta ae

al

ÍTÉLET

qu um,

s

A PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYI KARÁNAK LAPJA

EZ A ROCK ’N’ ROLL !

KARÁCSONY

HAJAS BARNABÁS

SZLOVÁK SÖR

KUNDERA

KATOLIKUS MARXIZMUS

OPUS DEI

XI. évfolyam, 6. szám

e-mail: itelet@jak.ppke.hu honlap: www.itelet.jak.ppke.hu

2008. november 28.

„Addig volt az Istennek áldása rajtunk,

Chopin és McCartney ölelkezése

addig volt országunk,

Rock ’n’ roll és komolyzene a Pázmány Szalonban

míg az mi hitünk virágjában volt”

(Pázmány Péter)

IMPRESSZUM

Felelõs kiadó: Schanda Balázs dékán A szerkesztõbizottság tagjai: Ablonczy Zsuzsanna, Aradszki Dea, Barát Zsófia, Bartolák Csaba, Borbás Dorottya, Fábián Beatrix, Horváth László, Horvátth Sarolta, Kocsis Ágnes, Koltay András (felelõs szerkesztõ), Konta Balázs, Kovács Bence, Kun Gellért, Magyar Attila, Mihalics Vivien, Mikola Orsolya, Szendrõdi Szabolcs (terjesztési igazgató), Takács Gergely, Tarr Ádám, Techet Péter, Teleki László, Teleki Levente, Vass Viktória, Vass Petra, Zágon Orsolya Szerkesztõség: PPKE-JÁK, 1088 Budapest, Szentkirályi u. 26., 319-es szoba E-mail cím: itelet@jak.ppke.hu Honlap: www.itelet.jak.ppke.hu Nyomdai kivitelezés: Villkesz Nyomda, 1011 Budapest, Iskola u. 13.

TA R TA L O M

Chopin és McCartney ölelkezése „Íme a Szűz fogan méhében, és szül fiat…”

Bojkottálni a szlovák sört?

December 10. – Az Emberi Jogok Napja Az irodalom máshol van I have a dream…

Katolikus marxizmus A tandíjról Az internet hatalma Romantikus Németország Opus Dei – Isten műve A gyülekezési jogról, meg minden másról Járó-Kelő: Szarvas A pszichológia jazz-zenészei Erasmus Körkép - Nijmegen Forint helyett mosoly Mégis fenyeget a „Genoizmus”?

(Majdnem) minden, amit a kávéról tudni kell Bemutatkozik a Zulu zenekar Halloween ünnep Újrakezdték nulláról Filmajánló: Elégia Ügyes próbálkozás (Majd)nem (Világ)híres? – Heaven Street Seven Karácsonyi gondolatok Életek meséi – Grosics Gyula és Kű Lajos a Pázmányon

2 3 4 4 5 5 6 7 7 8 8 9 9 10 10 11 11 12 13 13 14 14 15 15 16 16

Toborzás!

Az Ítélet szerkesztõbizottsága szeretettel várja minden olyan hallgató jelentkezését, aki szívesen részt venne az újság munkájában. Jelentkezni lehet e-mailben vagy személyesen a szerkesztõség bármely tagjánál.

Látogassatok el az Ítélet honlapjára! www.itelet.jak.ppke.hu A honlapon megtalálható a lap korábbi számainak archívuma. második oldal

Lehetett volna. Lehetett volna jobb világot teremteni. A múlt század hatvanas éveinek generációja őszintén hitt ebben, határon innen és nyugatra egyaránt.

Különféle okokból, de a remény csalfának bizonyult. Talán lehetett volna.

Kevésnek bizonyult a lelkesedés, a mindent elsöpörni képesnek tűnő friss lendület, az új nemzedékeket összetartó közös szentség, a rock ’n’ roll. A házibulik, bormámoros klubok és a „mi értjük, ti nem” észérvekkel alátámaszthatatlan, éppen ezért cáfolhatatlan igazsága nem szült közös akaratot, főleg nem Lennon és a Rickenbaker közös cselekvést. Sehol, nem csak nálunk, a puha diktatúrában. Lehetett volna? Talán igen. Talán nem.

Mindenesetre az immár ötödik szezonjába lépett Pázmány Szalonban november 12-én megtörtént a kísérlet a már eltemetett remények feltámasztására. Rockerek (Horváth Tamás, Szabó Levente és Geier Attila, mind-mind gitárokkal felfegyverkezve) és az egy szem „komoly” zenész, Szilasi Alex zongorista vívott nemes párviadalt Horváth Attila docensünk felügyelete mellett, olyat, amelyben mindenki győzött; egymásra talált a két műfaj, mi több, kiderült, nincs is két műfaj: csak a zene van. Megtudtuk, hogyan ölelkezik össze Chopin és McCartney, hogy a lengyel-francia zeneszerző már régen a liverpooli vagánygyerek előtt megírta a Yesterday-t, hogy Tolcsvay Mozart-tól nyúlta a Nemzeti Dal zenéjét, vagy fordítva.

Hogy minden egy és egy a minden. Hogy Beethovenben, Lennonban, Dylanben minden megvan, ami nekünk kellhet.

Mert a jó zene őszinte. A jó zene öntudatos. A jó zene mindent elmond helyetted. Őszinteségre és öntudatra, emberségre és szeretetre nevel.

Nyíltszívű embereket formál. A mai „fogyasztó ember” más dimenziókban mozog. Nem kíváncsi az igazságra, mert az fájhat, nem gondolkodik el a lényegről, miközben minden másra hajlandó energiát fecsérelni, fél a mélységtől, nem tud elrugaszkodni a felszíntől, nem hisz az örök igazságok létezésében. A túlzásba vitt technicizálódás, Ortega y Gasset után: a „tömegek lázadása”, az alantas ember előretörése, a tulajdonért zajló hajsza elsöpörte a könyveket, a filmeket, a zenét, és így a rock ’n’ rollt is. Mert a tömeg igenis itt van velünk, és lázad. Lázad a minőség, a kivétel, az erény ellen. Büszkén vállalja és hirdeti saját egyszerűségének felsőbbrendűségét. *** Itt volt velünk a Pázmány Szalon jóvoltából John Lennon. Aki háromperces művekben írta meg egy korszak örök himnuszait, akinek dalait hallgatva, szemünket behunyva úgy is tűnhet, hogy minden rendben van. A XX. század nagy forradalmára, az ellenkultúra prófétája, a mindig fiatal, örök rosszfiú, akinek hamiskás mosolyáért mindenki mindent megbocsát, még tévedéseit is.

Itt volt körünkben Bob Dylan, aki „itt se vagyok” arckifejezésével, három akkorddal és egy szájharmonikával, orrhangon énekelve költészetté emelte a zenét. Kocsmaköltészetté, igaz, de hány kocsmaköltőt méltatnak ma komoly, öltönyös professzorok? Lehet, hogy már Katona József, Petőfi, Burns, Villon, Oscar Wilde vagy Dylan Thomas is rocker volt?

A díszteremben üdvözölhettük Chuck Berry-t, a fehérhangú feketét, akitől biztosan nem vennénk használt autót, akinek a szeme sem áll jól, aki kacsázó színpadi mozgásával divatot teremtett (igaz, Angus?), és aki azokat a dalokat írta meg, amelyeket azóta sem tud senki felülmúlni, és amelyek születése óta most már lassan három emberöltő is eltelt, de frissességük, erejük nem hajlandó megkopni. „A rock örök és elpusztíthatatlan” – hirdette anno Schuster Lóránt a P. Mobilból. Sajnos, tévedett. Az ember bármit képes elpusztítani.

Rock is csak addig lesz, amíg az ember ember marad. Utána jöhet a mindent könyörtelenül feloldó sivár, csak anyagban létező világ. „Ez csak rock ’n’ roll” – énekelte egykor a hitelesek szűk hazai táborának egy másik tagja, Nagy Feró. Ő is tévedett. Amit a Pázmány Szalonban hallottunk, nem „csak” rock ’n’ roll. Hanem maga az élet.

A Török Szultán

„Íme a Szűz fogan méhében, és szül fiat…”

Adventi beszélgetés Karunk oktatóival

Karácsony. Vizsgaidőszak. Hát igen, kedves Kollegák és Kolleginák, egy egyetemi polgár számára összekapcsolódnak ezek a fogalmak.

De jó is volt pár évvel ezelőtt, mikor már nagyjából Mikulás napjától fogva lelkesen vártuk a téli szünet kitörését, hogy félre lehessen dobni a tankönyveket, s csak a bejglire, szaloncukorhegyekre, ajándékokra kelljen koncentrálni!

Nos, már gyökeresen más a helyzet. Kinek éppen melyik vaskos, súlyzózáshoz is alkalmas iromány az elmaradhatatlan a csillagszóró, angyalhaj, mécses mellett.

De azért igyekszünk – ha mást nem is nagyon engedhetünk meg magunknak – a karácsony néhány napját szeretetben, békességben, együtt tölteni családunkkal. S ez oktatóinkkal sincs másképpen!

Egy-egy megmérettetés előtt nyugtatgatjuk magunkat, hogy úgy is túl fogjuk élni, hisz’ a tanár is ember… S hogy ez mennyire így van, azt a következő néhány beszélgetés is alátámasztja, melyet egyetemünk öt oktatójával készítettem: Tersztyánszky Ödönné Vasadi Évával, El Beheiri Nadjával, Schanda Balázzsal, Komáromi Lászlóval és Szabó Istvánnal.

– Mit jelent Önöknek a karácsony ünnepe?

Hogy készülnek rá?

– V. É.: Karácsonykor megszületik Krisztus, az ige testté lőn. Ez az egyik legnagyobb ünnep.

Gyermekkoromtól kezdve egy külön rítus előzte meg. Az adventi időszakban apró csillagocskákat vágtunk papírból, és abba irogattuk a jócselekedeteket. S ezek is felkerültek a karácsonyfára. Ezt a tradíciót a lányaim is őrzik. Kislányként még szinte mindent otthon készítettünk.

Nehéz idők voltak – háború, ostrom -, de a szüleim mindig odafigyeltek arra, hogy a megelőző néhány hétben belengje az otthont a várakozás hangulata. Elkezdtek készülni a sütemények, a szaloncukor. Amikor édesanya lettem, férjemmel mi is igyekeztünk megteremteni – mind lelkileg és formálisan – ezt a hangulatot. Apró, kis trükköket vetettünk be: Szenteste például a kulcslyukban égő csillagszóró vagy a leterített angyalhajak teremtették meg ezt a miliőt. A fát mindig én díszítettem. A gyerekek pedig az üvegen átrajzolódó mozgásba belelátták az angyalok ráncát.

– E. B. N.: Tízéves koromig Egyiptomban, később Ausztriában karácsonyoztunk. Nyilván ezek különbözően zajlottak. Egyiptomban ilyenkor különösen odafigyelnek a szegényekre.

A karácsonyhoz hozzátartozik a másokkal való törődés. Azok a családok, amelyek megengedhették maguknak, állatokat vágtak le ás másnap reggel a kapukat kinyitván beengedték a rászorulókat és megajándékozták őket egy-egy csomag étellel. Ezt a nagyszüleim és mi is mindig megtettük. Ez a hagyomány aztán később, Ausztriában is folytatódott, igaz, más módon. Ott egy plébánián, barátnőimmel 24-én elmentünk, s ajándékokat vittünk a kijelölt családok számára.

Voltak közöttük nagycsaládosok, szegények, egyedülálló, idős emberek. Tulajdonképpen a karácsony az egymásra való odafigyelést is jelenti.

– S. B.: A Karácsony ünnepe által az Egyház évről évre emlékeztet minket arra, hogy Isten emberré lett, vállalta a mi, földi létünket. És hogyan vállalta!?

Hozzátartoznak és szeretem is a karácsonyi süteményeket, de a lényeg mégsem ez. Hanem egy olyan dráma, aminek a döbbenete évről évre egyre tudatosabbá válik. Ha ebből csak a bejgli marad, akkor inkább a zsíroskenyeret választanám. Azaz: minden külsőség addig jó, amíg a lényeg felé segít.

Azonban gyakran mintha elfedné azt.

Idén azzal lesz különlegesebb a karácsonyunk, hogy nemrég megszületett harmadik gyermekünk. Őt is betehetjük a fa alá, még nem mászik el. Így a betlehem még élethűbb. A külsőségekkel való készülést elsősorban a gyerekek miatt tesszük, de a lényegről nem szabad, hogy elterelje a figyelmet.

– K. L.: Karácsonykor Isten olyan közel jött az emberhez Jézus Krisztusban, hogy emberré lett.

Magára vette emberi létünknek – a bűnt kivéve – összes sajátosságát. Ha Isten a Szeretet – ahogy hiszem, hogy az – akkor ez az esemény

szükségszerű volt, mert az igazi szeretet folytonos jelenlét, eggyé válás. Persze, ha belegondolok: amennyire szükségszerű, annyira fölfoghatatlan is.

A végtelen Isten – egy kisgyermekben. Pár napja hallottam egy hasonlatot: „Az óceán egy kis ladikba szállt”. Kívánom mindnyájunknak, hogy az ajándékok után való futkosás mellett képesek legyünk ennek a titoknak a mélyére szállni!

Ilyenkor mindig együtt a család. Testvéreimmel és szüleinkkel is együtt vagyunk. Nagyobbik öcsém hazalátogat az Egyesült Államokból, s ami még különösen széppé teszi az ünnepet, hogy kisebbik öcsémnek van két kislánya, akik sajátos üdeséget hoznak a családba. Ezt a két kis tündért látva a Megváltó gyermekségét is könnyebb átélni.

Számomra sokat jelentenek az adventi időszakban a roráték. Ezek a hajnali misék jelentik nekem a lelki készülődés, ráhangolódás legfőbb elemét.

– Sz. I.: A karácsony, a kereszténység legnagyobb ünnepe, mely nálunk csendesen zajlik. Fontos a nyugalom. Általában a szülőket látogatjuk meg, feldíszítjük a fát, megajándékozzuk egymást, s elmegyünk az éjféli misére.

– Van-e valami nélkülözhetetlen, elmaradhatatlan „kellék” akár tárgyakkal, akár a menüvel kapcsolatban?

– V. É.: Hát, elmaradhatatlan a szentestei ebéd.

Mindig én készítem. Két okból kifolyólag.

Az egyik, hogy ugye ekkor van a névnapom, s megköszöntenek. A másik, hogy segítsek a gyerekeknek. Már 16 unokám van – néhány héten belül születik a 17., aki kislány –, a vejeim elviszik a gyerkőcöket otthonról, míg a lányaim elrendezik a fát, s nálunk találkozunk.

Együtt ünnepelünk. Amikor is nélkülözhetetlen a közös éneklés és a Szentírásból való olvasás. S a menü: sajtleves rántott hallal, majonézzel és bejglivel. Az estét azonban mindenki, a saját családjával, szűk körben tölti. A következő nap a másik nagyszülőké, s karácsony más napján ismét együtt vagyunk. Amennyiben a bejgli kelléknek számít, az nélkülözhetetlen. Általában 16-ot készítek: minden családnak 2 mákosat és 2 diósat.

Már a férjem el is kezdte törni a diót. Idén úgy gondolom, hogy mivel már felcseperedtek a gyerekek, növelni is kell az adagot, mert keveslik.

– E. B. N.: Nálunk karácsonykor mindig felcsendülnek a magyar dallamok. Nagyon szeretem a magyar karácsonyi zenét. A tipikusnak mondható énekeket és dalokat, mert megteremt egy bizonyos alaphangulatot és mély értékeket fejez ki. A legtöbbet áthatja a vallásosság, a hit, mely kifejezi a karácsony lényeg, Krisztus születését. A slágerek nagyon melodikusak, könnyedek, de pont ezért kedvelem őket kevésbé, mert nem kötődnek kultúrákhoz.

Világszerte hallhatóak. A karácsonyi ételek közül nálunk sem hiányzott sosem a hal. Édesanyám mindig krumplisalátával tálalta. Böjtöt tartottunk 24-ig, ezt annak zárásaként fogyasztottuk. S természetesen elmaradhatatlan a bejgli.

Különösen a diósat kedvelem.

– S. B.: Nagyon fontos a Bibliából való felolvasás.

A családi ünneplés Szenteste Lukács evangéliumával kezdődik, majd éneklünk. Erre egész adventben készülünk. S persze az ajándékok.

Melyet az angyalok hoznak. Ez különösen fontos, mivel így tudjuk a gyerekeket rávezetni, hogy tőlünk semmit nem kapnak, legfeljebb általunk.

– K. L.: Nálunk is kiemelt szerepe van annak, hogy a Születés történetét felolvassunk a Szentírásból. Ezen kívül vannak olyan díszek, amelyeket kiskorom óta mindig a karácsonyfára aggatunk. Ez az állandóságra emlékeztet. Bár változnak az idők, a családom és én is változunk, a lényeg, hogy a gyermek Jézus meglátogat és meghív minket, változatlan. Felesleges lenne sorolni az ünneplés külsődleges eszközeit, mint nélkülözhetetlennek tűnő kellékeket, mert alighanem mindegyikről hamar belátnánk, hogy valójában nem is szükséges. Az idősebb generációtól vannak elbeszéléseim pincei óvóhelyen, karácsonyfa és bejgli nélkül megünnepelt karácsonyról, s általában úgy emlékeznek ezekre az időkre, hogy ott tapasztalták meg igazán az ünnep lényegét. Szívből kívánom, hogy egyikünknek se kelljen a pincében karácsonyozni, s legyen karácsonyfa, ajándék, ünnepi étek, családi együttlét, de legfőképp idő, legalább pár nap, egymásra.

– Befejezésként azt kérném, hogy elevenítsenek fel valami kedves emléket!

– E. B. N.: A betlehem-készítésnek nálunk is nagy a hagyománya. Ausztriában rendszeresen rendeznek versenyeket is, hogy melyik a legszebb betlehem. Ezt próbáltam itthon is meghonosítani. A legnagyobb hangsúly azonban itt is az együtt töltött időn van. Azon, hogy a család apraja-nagyja ott legyen, s együtt barkácsoljon.

– S. B.: Tavaly a kari ünnepségen meséltem is egy akkor még friss élményemet: december elején Strasbourgba utaztam. Stuttgartig repültem, onnan vonattal mentem tovább.

Az átszállásnál a pályaudvaron volt egy hatalmas betlehemi installáció, majdnem életnagyságú, faragott figurákkal. A Szent Család, a pásztorok és a napkeleti bölcsek.

Ehhez hasonlóan a strasbourgi pályaudvaron is volt fenyő, azonban alatta nem egy betlehem, hanem egy műanyag, színes hóember díszelgett.

A városközpontban pedig ennél is érdekesebb látvány fogadott: törpék álltak a fa alatt. Bájos és hátborzongató, hogy a laicitás nevében így szekularizálódik egy ünnep, a politikai korrektség épp a lényeg elhallgatására kényszerít rá szabad embereket. Úgyhogy én azokhoz szeretnék ragaszkodni, akik 2008 éve ezt az ünnepet máig érvényes ünneppé tették.

– K. L.: Csodálatos emlék a pásztorjáték.

Gyermekként testvéreimmel családi körben rendszeresen beöltöztünk, hogy ilyen módon is felelevenítsük a Megváltó születésének történetét. Általában az éjféli mise előtt is szerepeltünk.

Talán az öreg pásztort még most is hűen alakítanám.

– Sz. I.: A karácsonyból mindig a fehér hóra, s a hideg téli napokon ropogó cserépkályhára emlékszem szívesen vissza. Vártuk a Jézuskát, s a sok szép ajándékot. A faluba, ahol laktunk, édesapám volt a lelkész, s akit a templomból ismertem, azokhoz be-belátogattam. Üldögéltünk, beszélgettünk, sok finomsággal megkínáltak.

Mikola Orsolya

harmadik oldal

Bojkottálni a szlovák sört?

Az elmúlt hetekben egyre többször hallja az ember azt a felhívást, hogy a nemzeti érzelmű honpolgár lehetőleg kerülje tót szomszédaink aranysárga italának fogyasztását. A magam részéről már az ötlet puszta felvetését is meglehetősen szürreálisnak találtam, de mindenesetre hosszas homlokráncolás közepette gondosan mérlegelni kezdtem a lehetőséget. A válasz azonban hamar Pedig finom... megfogalmazódott bennem: nem, a továbbiakban sem fogom bojkottálni az Aranyfácánt és társait. Mert a szlovák sör azért mégiscsak szlovák sör, és mint ilyen, finom.

A célkitűzés persze vitán felül nemes, a nemzeti érzület kristálytiszta megnyilvánulása, főleg joghallgatók részéről, akiknek a sörfogyasztás mondhatni szakrális jelentőségű napi esemény.

Mégis olyan halvány kételyek ébredtek bennem, hogy ez a kőkemény gazdasági embargó esetleg mégsem döntené romba két héten belül a szlovák gazdaságot, sőt még a szesziparban sem alakulna ki jelentős recesszió. Ez esetben pedig – valljuk be őszintén – a megalkuvást nem tűrő fácán-aszketizmus is elveszti voltaképpeni értelmét. Pedig egy szellemes e-mail-spam még a tiltólistára felvett sörmárkákat (Zlaty Bazant, Steiger, Rekord, Salon sör, Corgon, Lezák, Porter, Gemer) is lelkiismeretesen felsorolja. Ez a levél egyébként számomra forradalmian új információkat is tartalmazott, eddig ugyanis a korábban csatos üvegben pompázó Kelt sört is szlováknak hittem, most pedig kiderült, hogy cseh. Annyi baj legyen.

Megvannak azonban ennek az anti-pivo kezdeményezésnek a maga indítóokai, amelyek mellett kár lenne szó nélkül elmenni. A felvidéki magyarok helyzete ugyanis az elmúlt időszakban meglehetősen kellemetlenné vált, a magyar-szlovák viszony pedig mélypontra került. Ha nem süllyed ennél is mélyebbre. A két nemzet közti, és egyáltalán a szomszéd népeinkkel kapcsolatos etnikai szembenállás persze évszázados tradícióra tekint vissza, és okairól könyvtárnyi nagyságrendű irodalom

született az idők során, így aztán hely (és a kellő ismeretek) hiányában én sem nyilatkoznék róla bővebben. Viszont az a véleményem, hogy a fiatal magyar értelmiségnek feltétlenül szembe kell néznie ezzel az egyébként kissé agyonhallgatott- átpolitizált problémával, méghozzá amennyire lehet, elfogulatlanul.

A mai rákfene közvetlen kiindulópontja ugyan 88 éves, de a jelenkornak is megvannak a maga visszásságai a kérdésben. Megintcsak hosszan lehetne sorolni azokat az okokat, amelyek a magyar társadalom jelenlegi döbbenetes mértékű megosztottságához vezettek, mindenesetre szerintem nyilvánvaló, hogy a mai magyar értelmiségből, sőt a lakosságból is hiányzik az általános egészséges nemzeti öntudat. A hazai lakosság meglátásom szerint teljesen dipolarizált a hazafiasság és a határon túli magyarok kérdésével kapcsolatban. A fiatalok egyik fele trianonos kapucnis pulcsit visel, a másik felének pedig legfeljebb halvány fogalma van arról, hogy Gyergyószentmiklós miért is különbözik egy hajszállal mondjuk Ploiestitől. Szóval hiányzik az „aurea mediocritas” a totális közöny és az irracionális mértékű nacionalizmus között.

Egy pázmányos hallgatónak talán furcsának tűnhet ez utóbbi kijelentés, de ez csak azért van, mert mi éppen egy olyan „mikrokozmoszban” élünk, ahol ezek a kérdések viszonylag a helyén vannak.

Az immár 15. születésnapját ünneplő Szlovák Köztársaság vezető államférfiúi az utóbbi időben mindenesetre elég sokat kellemetlenkednek. Az oktatási miniszter atyai jóindulata folytán a magyar diákok megtanulhatják furcsa, hibrid nyelvű tankönyveikből, hogy a Slovenská Republica legdélebbi városa, Stúrovo a Dunaj folyó partján fekszik. Hehe. Mindannyiunk kedvenc nacionalista párt- és kormányvezére, Ján Slota – a köztiszteletnek örvendő valahai autótolvaj, akit utóbbiért jogerősen el is ítéltek – közben kedvesen „kócos” és „nyomorult asszonynak” titulálja a magyar külügyminisztert. Pártjának honlapján Európa-térkép jelenik meg Magyarország nélkül (Ausztria és Szlovákia osztozik rajtunk). Végül pedig csak úgy barátilag javaslatot tesz arra, hogy ugyan már, srácok, romboljuk le Budapestet a földig. Csak hogy a legközismertebb gyöngyszemeket idézzem.

December 10. – Az Emberi Jogok Napja Hatvan évvel ezelőtt tettük meg jogfejlődésünkben az egyik legfontosabb lépést. 1948. december 10-én az ENSZ ugyanis megalkotta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát.

John Peters Humphrey, kanadai jogász és elhivatott emberjogi aktivista szövegezte meg e dokumentumot, melyet az ENSZ közgyűlése nyolc ország – a szovjet blokk és Szaúd-Arábia – kivételével egyöntetűen megszavazott. Humphrey nem volt magára utalva e mérföldkő letételében, ugyanis Eleanor Roosevelt, az akkori First Lady, René Cassin bíró, Charles Malik diplomata és egy kínai professzor, P. C. Chang segítette őt munkájában.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát a II. világháború szörnyűségei ihlették. Harminc cikkelyben foglalja össze a minden embert megillető alapvető polgári, kulturális, gazdasági, politikai és szociális jogokat. A legfontosabb elemeket így foglalhatnánk össze: joga van minden embernek az élethez, a szabadsághoz és a biztonsághoz; a kulturális életben való részvételhez; mindenkinek joga van a magántulajdonhoz; védelmet biztosít a kínzás, a kegyetlen, embertelen bánásmóddal és

negyedik oldal

Köszi, Janika. És közben ő titulálja nacionalistának a magyar vezetést, és riogat a magyar fasiszta veszéllyel – holott aztán sok mindent el lehet mondani a mai magyar kormányról, de hogy különösebben dúlna kebelében a hazafiúi gerjedelem, azt talán kevéssé.

A legutóbbi eset – ti. amikor szlovák rohamrendőrök álltak neki aprófát gyártani magyar focidrukkerekből egy egyébként magyar többségű város stadionjában – már az anyaországi körökben is kiverte a biztosítékot. De szerintem korántsem eléggé. Félreértés ne essék, kissé véleményes esetnek tartom, hogy egy focimeccset az etnikai szembenállás demonstrációjául használunk fel, de azt látni kell, hogy ez nem egy törvénybe ütköző cselekmény. A karhatalmat ilyen esetben bevetni pedig az.

Adódik persze a kérdés, hogy mit is csináljunk.

Az ország vezetésétől lelkiismeretesebb kiállást várnék a határon túli magyarok védelmében. Nem offenzívát, de defenzívát mindenképpen, mert eddig az se nagyon volt.

Az egyszerű ember is sokat tehet ebben az ügyben. A királyhelmeci koszorúzás például határozottan rossz húzás volt. Addig rendben van, hogy megtiszteljük a kinti magyar emlékműveket, sőt, koszorúzzunk tele minden négyzetmétert Pozsonytól Munkácson át Brassóig, de könyörgöm, ezt ne nyilas-szerű egyenruhában tegyük! Mert értelmetlen, mert félreérthető, mert veszélyes, de legfőképpen szánalmas. Menjünk ki ünnepelni/emlékezni öltönyben, nemzeti trikolór-szalaggal a karunkon, ahogy az párbajképes úriemberekhez illik. Mert eddig tényleg nem keltettünk valami jó benyomást magunkról. Aki meg ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy egyenruhában parádézzon, annak ott a hadsereg. Jelenleg egyébként a mi Slotánk mindenféle ok nélkül félti országa területi épségét és fordulgat az ENSZ BT-hez, hogy védelmet nyerjen a magyar militarizmus árnyékának növekvő fenyegetése ellen (ismét csak hehehe).

Mi pedig egyfelől védjük meg magunkat verbális szinten, másfelől buzogjunk a hazáért, a nemzetért és a nyelvért, e három, egymástól válhatatlan dologért. És sörözzünk.

Bendsák Márton

büntetéssel szemben; megadja a gondolati-, lelkiismereti- és vallásszabadságot valamint a szabad véleményformálás és –nyilvánítás szabadságát.

Sajnos sokszor láthatjuk, hogy e jogokat nem adják meg az egyszerű embernek. Ennek a szabad joghasználatnak pedig az az oka, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem törvényerejű dokumentum, ebből pedig egyenesen következik, hogy nem bír kötelező érvénnyel.

Egyedül annyi előnye van, hogy nyomást lehet vele gyakorolni a kormányzatokra.

Az viszont bizonyítja lényeges szerepét, hogy két kötelező erejű ENSZegyezménynek is az alapját képezi: a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának és a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányának. Érdekességképpen pedig arról is tudhatunk, hogy a Guinness rekordok könyvében a Nyilatkozat a világ legtöbb nyelvre lefordított dokumentuma. Összesen 322 nyelvre és nyelvjárásra ültették át.

Születésének emlékére az 1950-ben tartott december 4-i ENSZ közgyűlés december 10-ét az Emberi Jogok Napjává nyilvánította.

Hrecska Renáta

Az irodalom máshol van Avagy a Kundera-ügy tanulságai

Néhány szó elegendő a kávéházban vagy az esti házibulin, hogy tudjuk, politikailag ki hol áll.

Pedig politikáról szó sincs – csak irodalomról. De hát kit ne tartanának rögtön megveszekedett miépesnek azért, mert Csurka István Hamis tanúját olvassa, vagy magyartalan szadeszosnak, mert neki kezdett Konrád György Kerti mulatságának? És persze fordítva is igaz: egy jobbikos mindenképp Wass Albertet szereti, egy református lelkész akkor is Szabó Dezsőről nevezi el házi színházát, ha közben tudható, hogy Szabó nem éppen lelkesedett a színházi műfajokért. De kit érdekel itt műfaj, esztétikum, irodalom?

Minden író politikai matricát visel magán, és minden olvasó – ha táborhű akar lenni – a matrica alapján válogat. Milan Kundera eddig, szerencsére, nem lett sem miépes, sem eszdéeszes író – mindannyian találhattak valamit művében, ami az ő eszmerendszerüket erősítette, pedig Kunderatól mi sem áll távolabb, mint bármilyen eszmerendszer. Ám kiábrándult hőseinek magánéletébe is mindig be-betör a politika, különösen a csehszlovák létező szocializmus embertelen arcúsága. Nincs regénye, ahol ne lenne szereplő, aki szimpatizált volna – mint oly sokan a csehek közül – a kommunistákkal, aki ne vált volna hitbuzgóvá új vallásában, de aki ki ne ábrándult volna még azelőtt, hogy divattá vált volna otthagyni a kommunista álmokat. Milan Kundera maga is a saját kárán tanult – ezt eddig is tudhattuk. Kommunista volt, hitt benne fiatalon.

Csodálkozunk? Egy véres háború után, egy antikommunista retorikájú megszállás után, egy kifáradt polgári világban? Kundera a csehszlovák fényes szelek nemzedékének tagja – sokan hittek e nagy generációból, majd lassan, halkan, fájdalmasan csalódtak. Mondhatni: megcsaladtak.

Voltak, akik együtt is működtek a rendszerrel, az eszméből dedukálták napi teendőjüket is: feljelentve akár legjobb barátjukat, szerelmüket, szüleiket is, ha a gyakorlat nem egyezett az

elmélettel. Ám nem csak politikai radikalizmus, ifjonti hév, világmegváltó szándék vezette a feljelentő kezét, midőn levelét megírta – egy szerelmi sokszöget könnyen lehetett egyszerűsíteni ekként az ötvenes években. Egy fiatal, cseh antikommunista kémkedni készül szeretett hazájának gyűlölt új vezetése ellen, ám közben szerelmes lesz egy lányba, aki viszont egy másik fiatal, egy kommunista érdeklődését is elnyerte. És aki ezért, az eszméből dedukáltan és a féltékenységből indukáltan, feljelenti a kémet a rendőrségen. A feljelentett hosszú éveket börtönben tölt, és felejteni próbál, a feljelentő 1968ban már másutt áll, s aztán inkább külföldre távozik – hogy felejtsen. És közben eltelnek hosszú, nehéz évek – a lét elviselhetetlen nehézsége? –, mire újabb ifjúcsehek jönnek, feltépendő a sebeket. Kunderai történet, mi? Igen, hiszen Milan Kundera személyes történetéről lehet szó. A regényeiben szereplő meghasonlott baloldaliak, a szerelmét feljelentő Jaromil és sokan mások – mind-mind a tépelődő Kundera alteregói?

Olvassuk újra így Jaromil és a kis vörös hajú lány történetét Az élet máshol van lapjain. „Végül a lány elárulja neki: a bátyja úgy döntött, hogy titokban, illegálisan, törvényellenesen elhagyja az országot; holnapután már határon túl lesz.

Micsoda? Hogy a bátyád el akarja árulni a forradalmat? A te bátyád emigráns akar lenni?

Hát nem tudja, hogy minden emigráns automatikusan idegen kémszervezetek ügynöke lesz? (…) – A te bátyád a barikád túloldalán áll. Ezért személyes ellenségem. Ha kitör a háború, a te bátyád rám fog lőni, én pedig őrá. (…) A fiú tehát újra megkérdezte: – Magad mész el a rendőrségre? (…) Én megértem, hogy nem akarsz magad elmenni. Majd elintézem én…” És Milan Kundera elintézte. (És Milan Kundera elintézte?) Jaromil elment a rendőrségre feljelenteni szerelme bátyját, másnap már kint is volt a szorgalmas rendőrség a bátynál ugyanúgy, mint Jaromil szerelménél. Pedig

I have a dream…

Washingtonban. A fehéreknek fekete, a feketéknek sokszor fehér volt. De ő mit sem törődve ezzel járta a maga útját. Bár anyagi gondjai sosem voltak, amikor 1992-ben a politika porondjára lépett számtalan akadályt kellett leküzdenie. Elsőként egy politikai kampányt szervezett az afroamerikaiak választási regisztrációjával kapcsolatban, ami 150 000 embert mozgatott meg. Volt, amikor elbukott, mint 2000-ben, amikor vesztett a képviselőházi helyért zajló versenyben, máskor már elsöprő fölénnyel győzött. 2004-ben Illinois szenátorává választották. Aztán mert egy még nagyobbat álmodni, és egy évvel azt követően, hogy Hillary Clinton bejelentette indulását az elnöki posztért, ő is beszállt a harcba. A mérlege minden idők legsikeresebb kampánya, több mint 600 millió dollár összegyűjtött adomány, a demokrata párt konvenciójának egyhangú támogatása, végül 364 elektor szemben McCain 174-ével. Ő az Egyesült Államok 44. elnöke.

Barack Hussein Obama.

Bevallom őszintén nem győzelmi beszámolóra készültem. Az amerikai választási maraton sajátosságai, a szakértők által oly sokszor emlegetett Bradley-jelenség (és újabban ellen Bradley-jelenség) folytán, valamint a közvélemény kutatások gyakori bedőlése révén szkeptikus voltam a kimenetelt tekintve. Már épp azon gondolkodtam, hogy hogyan, milyen képet alkotva kellene őt megőrizni az utókornak, amikor megjöttek az első eredmények. Ahogy ezek sorra, még a várakozásokat is felülmúló fölényt hoztak, egészen másra terelődtek a gondolataim. Az utóbbi pár évben arról szóltak a hírek, hogy az, amit amerikai álomnak nevezünk, valójában nem is létezik. Vagy létezik, de kicsit északabbra. Aztán jött egy ember, aki mindent átírt.

Két évvel azelőtt született, hogy Martin Luther King elmondta híres beszédét

Bárth Bertalan

Jaromil szerelme csak hazudott, nem is akart disszidálni a bátyja, egyszerűen csak idősebb szeretőjénél volt, azért késett, és ehhez kellett az alibi. És az alibi, a szerelem, a hitbuzgalom, a történelem találkozása tragédiába torkollott.

Milan Kundera visszavonultan él Párizsban, utóbbi időkben inkább ír franciául, mint csehül, a csehországi közéletben nem vesz részt, a mostani botrány kapcsán ugyan adott egy védekező nyilatkozatott a cseh hírügynökség egy fiatal munkatársnőjének, ám előtte húsz évig semmit sem szólt egykori hazájához. Menekült? Lelkiismeret furdalás? Még akkor is, ha maga Havel, az időközben idősödő popsztárrá avanzsált valahai író és valahai államfő kell a védelmére? „Milan, mi Önnek hiszünk.” Ám Milan érzi, amit Jaromil érez az utolsó házi bulin: „Érezte, hogyan folyik le az arcán a gyalázat sara, s tudta, hogy ilyen mocskolt arccal egy percig sem maradhat itt velük tovább.

Hiába is nyugtatgatják, vigasztalják.”

Milan Kundera az író ugyan vízbe fúlhat, mert kit is érdekel egy párizsi lakos egyéni sorsa – ám művei is vele tűnnek el, vele buknak alá? Ő is matricát kap, őt is innentől politikai tett lesz olvasni, nem olvasni? De miért mindig az író személyét húzzuk rá a műveire? Miért illik gyűlölni az Újlipótvárosban azt a Csurka Istvánt, akiről 1988-ban még így írt a magyar urbánus szépírók kiadója, a Magvető recenzense: „Csurka István ezúttal is szenvedélyes intellektussal, fanyar humorral, de egyszersmind szellemes játékossággal igyekszik diagnosztizálni, majd közérzetileg és morálisan is mind megnyugtatóbban gyógyítani vagy legalább mérsékelni mindazt, amit »betegségnek« lát és érzékel”. Ma bizonyosan nem írnának így róla. Miért? Tán Csurka ma már kevéssé szenvedélyes, kevéssé fanyar, kevéssé játékos, kevéssé lát és érzékel betegségeket? Dehogyis. Csurka István írói munkásságának esztétikumát tagadják meg Csurka István, a MIÉP elnökének politikai munkásságának politikuma alapján. Politikai kérdéssé válik az esztétika? Kundera, a barátját feljelentő valamikori kommunista egyetemista szépíróságára is hasonló sors vár? Ahogy a szellemes, szenvedélyes és fanyar Csurka „nácivá” nemesült az évek során, úgy lesz „kommunista” az érzékeny, elegáns, mély Kundera? Politikai kérdéssé válhatik egy szó és annak értéke? Ne tegyük. Ha már a magyar irodalmat megrontottuk a politikai látásmóddal – legalább a világirodalmat hagyjuk a helyén. Régen rossz, ha valaki eddig is csak azért olvasott Kunderát, mert az nem jelentette fel barátját. És régen rossz – valóban régen –, ha valaki csak azért utálja Csurkát, mert a Magyar Igazság és Élet Pártjának az elnöke.

Válogassuk szét az esztétikai, a morális és a politikai érveket egy emberi életmű értékelése során. Szóljon erről a Kundera-ügy.

Techet Péter

ötödik oldal

Katolikus marxizmus

„Elszámolnak jogtalanságaikért a befektetők” – főpapi szavak a gazdasági válságról November elején Reinhard Marx, München és Freising érseke könyvet jelentetett meg a gazdasági válságról. Nem csak a főpap neve, de a könyv címe is (Das Kapital) emlékeztetett egy 19. századi közgazdász, bizonyos Marx Károly, főművére. A bajor főpap tudatosan épít a könyvében a párhuzamokra, elismerve, hogy névrokonát a szovjetkommunizmus bukásakor tán túl hamar temette a nyugati közvélemény – hiszen a mai pénzügyi válság mintha őt igazolná. De csak mintha. Reinhard Marx ugyanis menteni próbálja a kapitalizmust. Javaslata egy világméretű szociális piacgazdaság, ahol a keresztényi elvek jobban beszüremkednek a gazdasági döntések világába is. Az alábbiakban idézetek olvashatók a könyvből, amely egy fiktív levéllel indul.

Fiktív levél Marx Károlyhoz: „Kedves Marx Károly, kedves névrokonom, (…) úgy hiszem, a halála után Ön is bizonyosan belátta, hogy tévedett, amikor azt állította, nem létezik Isten. (…) Az egyház társadalmi tanítása nagyon hasonló érdekeket követ, mint annak idején Ön: fel akarja fedni, és ki akarja pellengérezni a társadalmi igazságtalanságokat, hangot szeretne adni a szegényeknek és a kizsákmányoltaknak, magyarán azoknak, akiknek nincs lobbijuk a társadalomban... De hát kinek is írom én ezt… Maga is nagyon jól tudja, hogy az egyház a szociális kérdést már a 19. században sem akarta átengedni Önnek és az Ön által életre hívott kommunista mozgalomnak. Ön még meg sem született, amikor szociálisan elkötelezett keresztények, mint Franz von Baader és Adam Heinrich Müller a 18. században feljövő kapitalizmust keményen kritizálták, és rámutatattak az új gyárakban robotoló munkások nehéz sorsára. (…) A tulajdon kötelez.

Használatának egyidejűleg a közösség javát is szolgálnia kell. (…) Őszintén szólva, erősen kétlem, hogy Ön olyan vitatott és kérdéses személyiségek, mint Lenin vagy Sztálin, védelmére kelne. Azonkívül Ön is bizonyosan jól tudja, hogy történelemfilozófiája szerint Oroszországban nem is törhetett volna ki a forradalom… Ennyiben az orosz forradalom inkább cáfolja, mint igazolja az Ön elméletét… Ám nem azért írok Önnek, mert különösebb örömet okozna közölni, hogy a történelem nem igazolta Önt… Sokkal inkább azért írok, mert az utóbbi időben nem hagy nyugodni a kérdés, hogy tán a 20. század végén, amikor a kapitalista Nyugat legyőzte a kommunista Keletet, nem volt-e túl korai végleg pálcát törni Ön és az elméletei felett. Az elmúlt század második felében úgy látszott, mintha mégiscsak Ön tévedett volna… Miközben mára már tudjuk, hogy a 20. századi fogyasztói társadalom olyan kivétel volt, amitől búcsút kell vennünk. (…)

Meglepetten állapítottam meg, hogy Ön, Marx úr, 150 évvel ezelőtt megmondta, hogy »a népeket bekebelezik a világpiaci hálóba, és ezáltal a kapitalista rendszer nemzetköziesedése« várható.

Már a Kommunista Kiáltványban megírta, hogy »a burzsoázia a világpiaci gazdálkodás miatt az országok termelését és fogyasztását kozmopolita módon szervezi. Az ősi nemzeti iparokat megsemmisítették és megsemmisítik«… És az ember úgy érezheti, hogy igazából a mai nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi szervezetek kritikáját olvassa…: »a burzsoázia minden nemzetet arra kényszerít, hogy a burzsoázia termelési módjaihoz igazodjék, amennyiben nem akar tönkre menni; mindenkit arra kényszerítenek tehát, hogy bevezessék az úgynevezett civilizációt, azaz burzsoává váljanak…« Napjaink világgazdasági fejlődését figyelve, úgy tűnik, hogy Önnek volt igaza…

De, úgy látszik, még a tőke központosodásáról szóló elméletével is Önnek lett igaza… A globális versenyben egyre kevésbé tudnak a kisebb és közepes üzemek érvényesülni a nagyok konkurenciájával szemben. Elegendő csak egy pillantást vetnünk a nyugat-európai és északamerikai belvárosokra, hogy lássuk, egyre kevesebb kiskereskedő és szaküzlet van… Nos,

hatodik oldal

itt lenne tehát az ideje, hogy megkövessük Önt?

A kapitalizmus tényleg csak a történelem egy fejezete, amely ugyan hosszabb ideig tart, amint azt Ön a 19. században feltételezte, de mégiscsak valamikor összeomlik? (…) A kapitalizmus ezekben a napokban igazolási kényszer alatt áll… Húsz évvel a szovjetkommunizmus győzelme után, ez több mint meglepő. Az antiglobalizációs mozgalom világméretűvé vált, és a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű vagy származású embereket képes a nemzetközi tőkés rendszer ellen egyesíteni. Szakszervezetisek és értelmiségiek, szocialisták és keresztények, fiatalok és nyugdíjasok, egyetemisták és parasztok tüntetnek egymás mellett. (…) Évekig megtiltották, hogy az állam beavatkozzék a piaci folyamatokba, és most az adófizetőknek kell jótállniuk a bankok spekulációs veszteségeiért…

Ezek mind magánvállalatok, amelyeknek a jólfizetett menedzserei éveken keresztül egyre átláthatatlanabb, vakmerőbb üzleteteket kötöttek és mindezzel fokozták ügyfeleik pénzsóvárságát. Ezek az emberek nagyon is jól tudták, hogy eközben hatalmas kockázatokat vállalnak. Ám ezek nem az ő kockázataik voltak, hanem az ügyfeleiké… A nyereségeket privatizálták, a veszteségeket meg a társadalomra terhelték… A történelem menete tehát végül mégis Önnek ad igazat, Marx úr? A kapitalizmus végül tényleg összeomlik? Egészen őszintén válaszolok Önnek: Remélem, hogy nem… A történelem során mindenütt, ahol megpróbálták a termelési eszközök közösségi tulajdonba vonásáról szóló eszméit megvalósítani, államosítás történt. Ez el kellene, hogy gondolkodtassa Önt is… Persze, bizonyosan Ön sem kívánta, hogy a szovjetkommunizmust az Ön nevében hozták létre. Ám igenis felelősek az Ön írásai is abban, hogy egyáltalán létrehozhatták… Ezért maradok határozott ellenfele az elméletének – minden elismerésem ellenére…

A társadalmi cél, hogy megszelídítsük a kapitalizmust, és közigazgatási eszközökkel szociális piacgazdasággá fejlesszük, az egyetlen helyes út volt, és ma sincs értelmes alternatívája… Ezért ragaszkodom a féktelen kapitalizmus és a szociális piacgazdaság közötti különbségtevéshez…”

További részletek a könyvből: „Mit használnak a polgári szabadságjogok, ha az emberek nem kapnak értelmes bért a munkájukért, és nem tudnak kenyeret venni? A liberális álláspont számára Marx csak gúnyt tartogatott: »a munkaerő azonos kizsákmányolása a tőke elsőszámú emberi joga«, írja a Tőke első részében… Marx szerint a politikai liberalizmus által kiharcolt szabadságjogok csupán formális szabadságot garantáltak… És ebben nem is tévedett egészen.” „Úgy hiszem, egyetlen rendszert sem lehet pusztán jogi eszközökkel szabályozni, és az erkölcsről lemondani… Ez a gazdaságra is igaz, sőt: itt sem lehet hézagmentes szabályokat találni minden lehetőségre.” „Hayek szerint a kereszténység egyik legnagyobb teljesítménye volt, hogy a római joggal együtt képes volt általános szabályokat

adni az emberi együttélés számára… Hogy az istenkérdés élő maradjon, sokkal inkább egy társadalompolitikailag fontos és elsőrangú feladat tehát… Természetesen államegyházra nincs szükség. De mindenki számára fontos, hogy az egyház és a vallás nyilvánosan is jelen legyen.” „A mai világ cinikusai, akik gátlástalanul hajlandók más kárán meggazdagodni, általában már nem királyi palotákban ülnek, hanem New York, London vagy más világvárosok irodáiban… Az antik elődjeiknek még egész hadseregekre volt szükségük, nekik elegendő a laptop, a mobiltelefon és az a némi pénz, amit a befektetésekre és az ügyvédi díjakra szánnak…

De határozottan hiszem, hogy ezek az úgymond befektetők, a velük együttműködő bankárok és az ő jogászaik egykoron elszámolnak Isten előtt a jogtalanságaikért. Nem hiszen, hogy a joghézagokra utalás segíteni fog majdan rajtuk…” „A Guantanamo Bay-féle rendszer helytelen!

Nem politikailag, hanem erkölcsileg helytelen.” „A világcégek különböző nemzeti vállalatainál foglalkoztatott munkavállalók mára már nem kollégái, hanem ellenfelei egymásnak. Aki olcsón dolgozik, nyer; aki túl drága, félretolják… Míg a bochumi Nokia-gyár kapui előtt síró, kétségbe esett emberek gyűltek össze tüntetni a vezetőség döntése ellen, Romániában nagy volt az öröm… Ám néhány éven belül bizonyosan kénytelen lesz megállapítani a Nokia – nagy sajnálkozás közepette –, hogy az új gyártási helyszín is költségessé vált, és tovább kell állniuk – keletre vagy délre, mindegy hova, csak olcsóbban lehessen gyártani.” „Belevezetnek egy vállalkozást a gazdasági örvényekbe, vagy egyenesen csődbe viszik a vállalkozást: és míg az ezért felelős menedzsereket egy szép végkielégítéssel hazaküldik, addig a munkások utcára kerülnek.” „Ha egy alapvetően helyes dolog, mint a nemzetközi pénzpiac, veszélyes burjánzást mutat, azaz – ahogy Horst Köhler, német államfő megfogalmazta - »egy szörnnyé« vált, nos, ideje lenne a politikának cselekednie és világos határokat szabnia. 2008-ban eljutottunk a világgazdasági rendszerünk összeomlásának közelébe. Talán most már azok is felébrednek, akik eddig mindenféle ésszerű rendezési politikát blokkoltak. Én legalábbis ezt remélem. A szabad piacok, sőt, a szabad pénzpiacok híve vagyok, de a piacnak szüksége van keretekre, amelyekben a különböző jogos érdekeket figyelembe veszik…

A változási folyamatok terheit igazságosan kell elosztani. Itt is igaz a régi elv: az erősebb váll többet bír. És a menedzsereknek jó példával kell elől járniuk.” „Ma a nemzetközi politikai közösség feladata a tulajdon társadalmi kötelezettségét, valamint a munka és a tőke helyes viszonyát biztosítani.

Mert valóban úgy van, ahogy Marx Károly 1864ben írta a Nemzetközi Munkásszövetség statútumában, azaz »hogy a munkásosztály felszabadítása nem lokális, nem is nemzeti, hanem olyan szociális feladat, amely valamennyi országot átfog…« Ám ez a felszabadítás nem egy forradalomban kell, hogy végbe menjen, ahogy azt a névrokonom elképzelte, hanem világméretű szociális gazdasági rendszerré kell fejlődnünk.”

(Reinhard Marx: Das Kapital. Ein Plädoyer für den Menschen. München, Pattloch Verlag, 2008, Ára: 19, 95 Euró.)

Válogatta, fordította: Techet Péter

A tandíjról Hiába a népszavazás elsöprő eredménye, a tandíj kérdése még közel sem került le a lehetséges terhek tabellájáról, és mivel a Magyar Rektori Konferencia továbbra is kitart szükségessége mellett, úgy gondoltam, nem árt egy rövid, külföldi kitekintést tenni. Egy éves, németországi egyetemen töltött tanulmányai idő után, úgy érzem kellő betekintést nyertem egy olyan rendszerről, amely általános tandíjat szed. Mivel Németországban a szövetségi államok között ebben a kérdésben is jelentős eltérések mutatkoznak, konkrét példaként Alsó-Szászországot veszem. Ebben az államban a 2006/2007-es őszi félév óta szednek tandíjat, 500 € mértékben, félévente. Ez alól csak szociális rászorultság útján mentesül a hallgató, mint például, ha tizennégy év alatti gyermeke van, vagy egy közeli beteg rokont gondoz. A további csökkentés csak a díj befizetése után nyílik meg, itt azonban olyan választék áll a diákok rendelkezésére, amelyből egy jogosult sem csúszhat ki: a tartományban összesen 400 intézmény 600 programja található meg, az általam vizsgált felsőoktatási intézményben pedig 68 lehetőség kínálkozik. Ezek odaítélése eltérő, egyeseket kimagasló tanulmányi eredmény, szociális rászorultság, másokat pedig egyéni tényezők mérlegelése útján.

Az ösztöndíjak mellett a finanszírozás talán legelterjedtebb formája az állami segítség igénylése. Ennek során az illetékes szerv megvizsgálja a hallgató, illetve eltartói anyagi helyzetét, majd ehhez mérten szab ki egy összegben, vagy havonta felvehető támogatást, melynek mindössze a felét kell a tanulmányok befejezte után visszafizetni az

államnak, és azt is kamat nélkül… ráadásul ezek a lehetőségek nem csak akkor lépnek fel, ha a szülők képtelenek vagy nem kívánják finanszírozni a tanulmányokat, az ezektől eltérő esetekben legfeljebb alacsonyabb annak összege. Egy átlagos szociális körülményekkel rendelkező német diák minimum 800 €-t kap így az államtól. A szülők oldaláról jelentkező finanszírozási képtelenség egyébként viszonylag ritkán fordul elő – főképpen a volt NSZK területén – mivel itt annak ellenére, hogy nincs minimálbér megszabva, a gyakorlatban nettó, havi 1150 € alatt nem keres senki – ez az adómentesség határa is.

Ha ezek egyike sem segítené ki a hallgatót, utolsó lehetőségként marad a diákmunka, melynek keretében átlagosan heti 12-16 óra munkával keres meg havonta legfeljebb 400 €t. A helyi ár-érték arányok jobb megértéséhez érdemes megjegyezni, hogy egy helyi diák szükségleteinek kielégítése havonta 230-260 € között mozog (az albérleti vagy kollégiumi díj nélkül, amely 168 € és 270 € között mozog).

Tehát, amint látjuk, a Magyarországon bevezetni kívánt hasonló összeg közel sem akkora terhet róna a tanulni vágyókra, és azok családjára, mint például Németországban, tekintve, hogy itt a legalacsonyabb keresetek felét sem teszi ki egy félévi tanulás díja, és még a megterhelőnek nem nevezhető diákmunkával is egyszerűen finanszírozható.

Felvetődik a kérdés: mit kap a tanulni vágyó mindezért cserébe? A tételes felsorolása a hazai és a németországi egyetemek nyújtotta lehetőségek, szolgáltatások eltéréseiről túl hosszú lenne, ezért csak pár, szembetűnő különbséget emelnék ki, mint például az ingyenes pszichológusi és tanácsadó irodát, amely a diákok magán- és egyetemi indíttatású lelki gondjainak feldolgozásában segít.

De említhetném a jól felszerelt tornatermekben, sportpályákon történő, rendes edzést

Az internet hatalma Gazdasági világválság így, gazdasági világválság úgy… a csapból is ez folyik már egy ideje. Sorra halljuk a „jobbnál jobb” híreket, elbocsátásokról, a cégek, bankok, biztosítók tönkremeneteléről, adók jövőbeni várható emelkedéséről bérek csökkentéséről, és még sorolhatnám. Gondolhatnánk, szűkös idők várnak majd most mindenkire. Hát az biztos, hogy sok mindenkit érinteni fog, de a baj egyeseket elkerül.

Az internet, azon belül is az internetes közösségi portálok is ezek közéjük tartoznak, azok ugyanis a válság ellenére egyre jövedelmezőbben működnek.

Ha belegondolunk, ez logikus is. A kétségbeesett emberek egyre többet látogatják az internet közösségi portáljait, egyre többen regisztrálnak, igényelnek meghívókat, teremtenek kapcsolatot egymással. Már a nyáron átlagosan két másodpercenként történt egy új regisztráció. Ez az arány pedig a válság óta csak tovább javult. Az emberek emellett kezdik bebiztosítani magukat azzal, hogy kihasználva az internet nyújtotta lehetőségeket, azon keresztül jelentkeznek B és C munkahelyre, az esetleges elbocsátás miatti félelem okán. Ebből az internetes portálok hatalmas hasznot hajtanak, a reklámfelületek felértékelődnek.

magába foglaló, fakultatív testnevelési lehetőségek hosszú sorát is, amelyek közül nem hiányoznak az olyan sportok sem, mint a lovaglás, az íjászat vagy a floorball. Ami pedig talán a legfontosabb: a professzorok és az egyetemi vezetés hozzáállása a diákokhoz.

Sajnos Magyarországon az a tapasztalat, hogy a Rektori Konferencia a diákokról, megkérdezésük és érdekük vizsgálata nélkül, sőt, egy majdnem abszolútnak mondható népakaratra is fittyet hányva dönt olyan kérdésről, amely egyértelműen befolyásolja a magyar lakosság anyagi helyzetét, és ezáltal az egész ország gazdaságát, foglalkoztatási rendszerét.

Mégis tegyük fel, hogy a lakosság elfogadja a tandíj létjogosultságát, és bevezetik. Vajon az oktatási tárca és végső soron a kormány mekkora részt kívánna lekanyarítani a „felsőoktatás érdekében”? És még ha az összeg döntő része az intézményeknél is maradna, hogyan állnának át a tandíjat pártoló professzorok, dékánok és főképp a rektorok, a jelenleg sajnos elterjedt látásmódjukról – melyben a hallgató alig több mint egy szám, amely a fejkvótát növeli egy olyanra, ahol a diák már fizető „ügyfél”?

Itt, Németország észak-nyugati felén könnyen belátható az 500 € létjogosultsága, mert az eredmény magáért beszél: több tanár oktat, ezáltal kisebb csoportokra oszthatók a diákok, és olyan felszereltséggel, utaztatással ösztönzik őket a különféle gyakorlati ismeretek megszerzésére, hogy sajnos a diplomák értékének összehasonlításban, a magyar diák, a süllyedő hajóhoz hasonlatos felsőoktatás utolsó matrózaként, már csak – a gyakorlatban kevéssé hasznos – lexikális tudásba kapaszkodhat, mint végső árbocba a habok felett.

Pozsgay-Szabó Péter

A közösségi portálok népszerűségének növekedésére mi sem jobb példa, hogy eddig a legnépszerűbbnek számító erotikus oldalak látogatottsága visszaszorult a közösségi portálok és a különböző levelezőprogramok mögé.

Az internet elengedhetetlen eszköze a mai világban. Munkaterület, szórakozás, hobby, kinek mikor mi. Egyre jobban, és megállíthatatlanul terjed a világban úgy, hogy a következményeit fel sem tudjuk mérni. Az is kérdéses hogy a jelenlegi online rendszer mit is takar, erre utalnak azok a törekvések, hogy a tudósok magát a fogalmat akarják újradefiniálni. A dolog mellett ugyanis nem lehet elmenni, mivel az internet megállíthatatlanul terjeszkedik. David Weinberger filozófus, író és mindemellett internetguru úgy véli, hogy az internet jelenleg is változik, amit mi még csak most kezdünk érzékelni.

Mi, laikus emberek és az internet állandó használói azt hisszük vagy reméljük, hogy akik az internet honlapjait szerkesztik, és az információikat közlik, azok mind profik, és adataik is hitelesek. Ebből ered a felhasználok sebezhetősége és bizonytalansága, ami a jövő megoldandó problémái közé tartozik.

Kocsis Ágnes

hetedik oldal

Romantikus Németország A Loreley-szikla legendája

A Rajna-völgyben Mainz és Koblenz között található Loreley-szikla ma Németország legismertebb helyeinek egyike. Korában semmilyen szerepe nem volt, csupán sziklaként (ley) emlegették, ahol a visszhangot „lesték” (luren). Hírnevét Heine, Clemens Brentano kitalált balladája alapján 1823-ban megírt versének köszönheti. Ez a vers Friedrich Silcher dallamával vált népdallá.

A legenda szerint a régi időkben a Loreleysziklán, a Rajna fölött esténként egy gyönyörű leány jelent meg, aki a holdfénynél aranyhaját fésülte, és olyan szépen énekelt, hogy minden hajós csak őrá figyelt. A szép dal veszélyt hozott a hajósokra, mert úgy elbűvölte őket a leány éneke, hogy megfeledkeztek mindenről, s a csónak zátonyra futott, vagy örvény nyelte el. Lakott azonban a közelben egy fiatal halász, akit egészen közel engedett magához a tündér, napnyugtakor megmutatta neki, hogy merre vannak a halak. A halászlegény mindig

bőséges zsákmánnyal tért haza, és mindenkinek mesélt a ragyogó szépségű leányról.

Hallott a leányról a pfalzi választófejedelem fia is, s egy este csónakon arra vette útját. A tündér akkor is a Loreley-sziklán ült, és aranyhaját fésülte. Amikor az ifjú meghallotta a bűvös éneket, a hajóból a sziklára akart ugrani, de elvétette a lépést, és a Rajna habjai összecsaptak felette. A választófejedelem vigasztalhatatlan volt, amikor megtudta, hogyan vesztette el egyetlen fiát. Nagy sereget küldött a tündérlány ellen, hogy foglyul ejtsék. A lány fenn ült a Loreleysziklán, s mikor megérkeztek a katonákkal rakott hajók, éppen borostyán nyakékével játszott. Megkérdezte a harcosokat, mi járatban vannak.

– Téged akarunk elfogni! – hangzott a felelet.

A leány felnevetett, a borostyánt a vízbe dobta, és így énekelt: „Gyorsan, gyorsan, édesapám, Küldd a fehér lovakat, Elutazom

habok szárnyán, Hogyha jön az alkonyat.”

Hirtelen vihar kerekedett, hullámzott a Rajna, sistergett a fehér tajték. Két hullám felcsapott a sziklára, és elsodorta a leányt.

Látták a katonák, hogy tündérrel van dolguk, s dolguk végezetlen tértek haza a gyászoló apához, a Loreley-sziklán pedig soha többé nem énekelt a tündérleány.

A valóságban ez egy mai napig rettegett, kanyargós szakasza a Rajnának, ahol valóban van néhány zátony, ami a hajósok vesztét okozhatja.

Mihalics Vivien

Opus Dei – Isten műve

„Mit érdekel engem, hogy valaki miniszter vagy utcaseprő?”

Szánjunk néhány percet egy szent ember életművének átgondolására. Josemaria Escriva de Balaguer y Albás Spanyolországban született 1902-ben, életét azonban már Rómában fejezte be, 1975. június 26-án. Életvitelével teljességgel kiérdemelte, hogy II. János Pál pápa szentté avatta 2002. október 6án (emléknapját június 26-án tartjuk). Amiért a napokban eszünkbe juthat a 20. század egyik legjelentősebb egyházi személyisége, főművének, az általa vezetett lelkiségi mozgalomnak a létrejötte. Az Opus Dei – magyarul: „isten műve” – megalapítása 1928. október 2-ára, vagyis nyolcvan évvel ezelőttre datálható.

Escriva 1902. január 9-én a spanyolországi Barbastro városában, Huesca tartományban látta meg a napvilágot. Vallásos családjának hat gyermeke közül ő volt a második legidősebb, ám három fiatalabb lánytestvére tragikusan korán meghal. Teológiai tanulmányait a longroñói szemináriumban, majd Saragossában végezte. 23 éves korában, 1925. március 28-án szentelték pappá. Apja ezt már nem élhette meg: négy hónappal korábban hunyt el. Már a teológia mellett elkezdett jogot tanulni. Később egy ideig magántanárként tanított is római jogot és kánonjogot, mivel a családfő halálát követően édesanyjáról, illetve testvéreiről is neki kellett gondoskodnia. 26 évesen élete legmeghatározóbb eseményét élte át: lelki napok alatti elmélkedései hatására rájött, hogy Isten életszentségre és apostoli munkára hívja meg. Egy ideig csak abban volt bizonyos, hogy hivatást kapott, tevékenysége még nem öltött hivatalos formát. Nemsokára azonban már szükség volt valamiféle megfogható elnevezésre is, amely keretet adhatott a világban való működésüknek. Mivel pedig az egész, amit véghezvitt, és amire törekedett végsősoron Isten műve, így már a későbbi világszervezet neve is egyértelművé vált.

Az Opus Dei az első személyi prelatúra. A személyi prelatúrák létesítésének gondolatát a II. Vatikáni Zsinat vetette fel Presbyterorum ordinis kezdetű dekrétumában (PO 10b), a klérus jobb elosztásának céljából. Az Egyházi Tör-

nyolcadik oldal

vénykönyv megfogalmazása szerint „a papok megfelelő elosztásának elősegítésére vagy különös lelkipásztori, illetve missziós feladatok ellátására bizonyos területeken vagy bizonyos társadalmi csoportok körében az Apostoli Szentszék az érdekelt püspöki konferenciák meghallgatásával személyi prelatúrákat alapíthat, melynek világi papokból és diakónusokból állnak” (294. kánon). A személyi prelatúrák területileg nem körülhatárolt intézmények. A leírt definíció ellenére az Opus Dei klerikusokat és világiakat egyaránt magában foglaló intézmény. Hiszen tagadhatatlan, hogy napjainkban egyre nagyobb feladat és felelősség hárul a világi hívekre a vallásos értékek átadásával kapcsolatos munkában. A prelatúra 1930. óta nőket is felvesz tagjai közé. Szorosan az Opus Dei mellett működik a soraiba kizárólag felszentelt papokat felvevő Szent Kereszt Papi Társaság. Jelenleg körülbelül négyezer taggal rendelkezik.

Az Opus Dei egyik legfőbb deklarált célja a világi társadalmak keresztény elvek mentén való megújítása, a földi élet átitatása a kereszténység eszmeiségével. Ezen alapelv fontosságát és népszerűségét támasztja alá, hogy ma már az egész világra kiterjedő szervezetről beszélhetünk. Napjainkban világszerte több mint nyolcvanötezer tagot számlál a közösség. Ennek jelentős része, mintegy negyvenkilencezer ember az európai kontinens lakosa. Magyarországon 1992-ben kezdte apostoli munkáját az Opus Dei. Budapesten ma két képzési, illetve kulturális intézménye működik.

Az alapító Escriva számos megfontolásra érdemes gondolatát jegyezte le megjelent műveiben. Az olvasó számára a legismertebb és egyben legtanulságosabb a magyar nyelven Út címen megjelent írás. Először 1934-ben jelent meg Consideraciones espirituales (Lelki szemlélődések) címmel, majd az 1939-es Camino című második kiadás már a mai formát kapta. Maga a könyv 999 aforizmát tartalmaz, melyek az értékes keresztény élethez nyújtanak támpontot.

Végezetül gondolatébresztés és figyelemfelkeltés

céljából álljon itt tizenkét rövid, kiragadott gondolat ebből a műből. Olyan intelmeket választottam, amelyek mindennapi életünk szempontjából is különösen hasznosnak bizonyulhatnak.

Viselkedésed legyen lelked békéjének és rendjének tükre. (3.)

Sohasem lesz belőled vezér, ha a tömegben nem látsz mást, mint lehetőséget, mely magasabb álláshoz segít. (32.)

Mások bírálatánál, miért teszed ítéletedbe saját kudarcaid keserűségét? (52.)

Ha nem kelsz fel megszabott időben, sohasem valósítod meg élettervedet. (78.) „Holnap!” néha bölcsességet jelent, de gyakran a legyőzöttek határozó szava. (251.)

Megbocsáthatatlan, ha valaki tudós lehetne és nem lesz azzá. (332.)

A megalkuvás biztos jele, hogy nincs igazunk. Ha valaki engedékeny eszményeit, becsületét, vagy hitét illetőleg, akkor nincs eszménye, sem becsülete, sem hite. (394.) Óvakodjunk a „hangos” erényektől. (410.)

A kritizálás, rombolás nem nehéz: akármelyik kőműves belevághatja csákányát a katedrális faragott, szép kövébe. Az építés azonban mesterkezeket igényel. (456.)

Amikor a siker tapsát hallod, jusson eszedbe a gúnykacaj, mely kudarcaidat kísérte. (589) Hallgatásodat sohasem bánod meg; beszédedet gyakran. (639) A „nagy” szentség minden pillanat „kis kötelességének” teljesítéséből áll. (817.)

Teleki Levente

A gyülekezési jogról, meg minden másról Beszélgetés Hajas Barnabással, az Alkotmányjogi Tanszék adjunktusával

Gyülekezési jog speckol. Katalógus nincs.

Minek is?! Ki nem hagynánk!

Mert érdekes, izgalmas, aktuális. Hajas Barnabás Tanár Úr vezeti, akiről óráról órára egyre többet tudunk. De még mindig nem eleget!

Ezért faggattam kicsit…

– Tanár Úr, mi adta az ötletet, hogy legyen egy gyakorlat, mely a gyülekezési jogról szól?

– 2002 óta dolgozom az ombudsmanok mellett.

Szabó Máté megválasztása – nagyjából egy éve – új ombudsmani szerepfelfogást hozott, új megoldásokat is kívánt. Leegyszerűsítve: nem csak a panaszok elintézésére és megválaszolására koncentrálunk, az országgyűlési biztos fellépése proaktív. Nem csak követjük az eseményeket, hanem legtöbbször ott is vagyunk, ahol a feladatainkkal kapcsolatos fontos dolog történik.

Három nagyobb ilyen témánk van idén: a hajléktalansággal, a gyermeki jogokkal és a gyülekezési joggal foglalkozó projekt. Ez utóbbival kapcsolatos ez a szeminárium is, melyet tulajdonképpen – a másik speckolomhoz, a rendvédelmi órához hasonlóan – a hallgatók érdeklődése miatt indítottunk el. 2007. október 22-étől fogva máig 22 napon, összesen 50 különböző rendezvényen vettünk részt. Nincs is nagyon olyan esemény, amely nélkülünk zajlana.

Igazából ez adta a speckol ötletét: ugye mindig történik valami érdekes, izgalmas, ami kapcsolódik a tananyaghoz, és ezekről az előző félévben is sokat meséltem, ráadásul a hallgatók is rendszeresen érdeklődtek a téma iránt.

– Kikkel járnak ezekre a rendezvényekre?

– A gyülekezés jogi projektben résztvevő munkatársaim közül négyen járunk „tüntetni”: Halász Zsolt, Lápossy Attila, Tóth László és

jómagam. Lápossy Attilán kívül mindhárman a Pázmányhoz kötődünk, itt tanultunk, Halász tanár úrral pedig itt is oktatunk.

– A Tanár Úr az első évfolyam hallgatói közé tartozott, akik az 1995-ben, újonnan létrejött jogi kar induló évfolyamán kezdtek tanulni.

Mennyiben lehetett más Önöknek, legelsőknek?

– Rendkívül nagy volt bennem és tulajdonképpen az évfolyam többségében is a bizonyítási vágy, hogy majd mi megmutatjuk, s „csakazértis” jogászok, mégpedig jó jogászok leszünk, és ezért mindent meg is fogunk tenni. Ugye akkor még különböző épületekben folyt a tanulás. Velünk együtt fejlődtek a dolgok. Rendkívüli tudású, karizmatikus emberek oktattak minket.

Hirtelen csak három nevet említenék: Zlinszky, Kilényi és Péteri professzor urakét. Volt egyfajta helyzeti előnyünk, hogy mi voltunk az első évfolyam. Ez óriási elvárásokat is jelentett, és mi is nagyon meg akartunk felelni. Tudtuk, hogy évek múlva a mi – és nem mellékesen az Önök – eredményeink alapján ítélik meg az egyetemet.

Másrészt motiváló tényező volt például az évfolyamrangsor is, melyet minden félévben kifüggesztettek, s akkor az ember nyilván nemcsak azt nézte meg, hogy ő hol van...

– Mennyiben vették ki a részüket a munkából?

– Hát, most csak azt említeném, hogy egyszer az évfolyamunk például külön felhívás nélkül megtisztította az ablakokat. Az első évben – viccesen szoktam is mondani – egy zárda ebédlőjében és szobáiban vendégeskedett az egyetem. Majd amikor a magyar katolikus püspöki kar visszakapta a Szent István Társulat egykori székházát, ide kerültünk.

– Milyen volt az évfolyam?

– Nagyon jó közösség alakult ki. A mai napig is – irigylésre méltóan – tartjuk a kapcsolatot.

Volt, hogy reggel fél nyolctól este nyolcig bent voltunk az egyetemen. Beszélgettünk. Sokan közülünk még most is itt vannak, már oktatóként. Csak néhány név említésképpen: Bárándy Gergely, Békés Ádám, Csepely-Knorr Tamás, Éles Anita, Gyeney Laura, Halász Zsolt, Komáromi László, Kovács László, Móritz Balázs, Paksy Máté, Patyi Gergely, Tahyné Kovács Ágnes, Ujvári Ákos…

– Szép helyezést ért el az Országos Tudományos Diákköri Konferencián.

– Másodéves voltam, mikor az egyik alkotmányjog előadáson Kilényi Professzor Úr mondta, hogy tudományos diákkört szervez, és hogy szeretné, hogy az valamiféle versenyistállóvá váljon.

Javasolt is néhány témakört, melyek közül választani lehetett. Morvai Attila barátommal kiválasztottunk egyet: a Stabilitás és mobilitás a közigazgatás vezető posztjain címmel. Ez még egy fel nem dolgozott téma volt, de pont ezért volt jó.

Másfél éven keresztül dolgoztunk rajta, délutánonként könyvtárba jártunk, interjúkat készítettünk. Végül I. helyezést értünk el az OTDK-n 1999-ben.

– Több TDK-dolgozat, vagy tudományos pályázat konzulense is. Hogy van minderre ideje?

– Igyekszem a diákok számára – ha nem is azonnal, de – mindig rendelkezésre állni. Ezt a példát láttam, s magam is ezt követem. Volt olyan, hogy kilenc alkotmánybíróból öt az egyetemünkön tanított. Nyilván nagyon elfoglaltak voltak, de mindig volt pár percük a hallgatókra.

Mikola Orsolya

Járó-Kelő: Szarvas

Ha már az embert nem részesítette abban a szerencsében a sors, hogy szarvasinak teremtette, akkor legalább legyen az ismerősei között egy. Ha nincsen, ismerjen meg egyet. Ha megismerte, menjen el meglátogatni. Innen válnak izgalmassá a dolgok. Pontosabban, amolyan békés-izgalmassá. Szarvas ugyanis Békés megye közel 18 000 lelket számláló városkája, nem mellesleg a történelmi Magyarország földrajzi középpontja. Mintha ezek a tulajdonságok predesztinálnák a helyet: ez egy igazi békés-lazulós-csomópont. Ebben a városban is vannak látványosságok, amiket

érdemes végiglátogatni, mint mindenhol, de itt főleg lenni jó. Létezgetni. Köszönni a Körös holtágnak, miközben kávét iszogatunk a partján: „Szervusz Körös…”. A folyó mintha hümmögne egyet miközben komótosan tovább folydogál. Aztán sorban lehet köszönni mindenki másnak. Hiszen itt tényleg ismer mindenki mindenkit. Lehetetlen úgy lemenni a Belvárosi sörözőbe, az Aztek Clubba, vagy a Napestig szórakozóhelyre, hogy – kedves ismerősünk révén ugyebár – ne köszöngetne oda nekünk folyton valaki. Az igazán meglepő, hogy a fiatal felnőttség nem ég Pest-lázban.

Persze, ha a munka, lehetőségek odaűzi, fölmegy a vízfej fővárosba, aztán mégis szépen hazajön, ha ideje megengedi. És ez így van rendjén. Vannak itt is szórakozóhelyek, kávézók, fürdő, felsőoktatási intézmény – szóval minden, ami egy városba kell, csak persze olcsóbban, barátságosabban. Az embernek az az érzése, hogy nincsenek különösebb távolságok: sem helyek, sem emberek között.

Az idei tavasszal rendezett Majálison például az egyik párt standjánál bőven csapolták a sört. A másikénál a kolbász volt igazán fenséges… legfeljebb el kellett menni a harmadik standhoz a mustárért. Ezzel pedig nem volt semmi baj, mert alapvetően mindenki ismerte a másikat, és úgyis kortyolt már otthon a háziból, a nap is melegen sütött és desszertként kecsegtető volt a pörkölt mandula illata… akkor meg minek időt vesztegetni arra, hogy ki hova tartozik politikailag, meg miért… Csacsiság. Később, már nyár fele úgyis hatalmas hír rázta meg a

városka nyugalmát. A Piton. Kezdetben még nem lehetett tudni, hogy milyen kígyó, de később elterjedt, bizony: pitonról van szó. Állítólag az emberekre is veszélyes bestia jól beleszabadult a Körösbe. Ez nyáron igencsak problémás, mert ilyenkor a fiatalok és idősek is szeretnek beleszabadulni a vízbe, a kettő összeférhetősége meg legalábbis kérdéseket vet föl. Annyira, hogy egy édesanya végül megelégelte a helyzetet és levelet írt a polgármesternek, hogy ugyan, csináljanak már valamit A Pitonnal, mert ő így nem engedi el a kisfiát kenutáborba. Következő lépésként a hírekben lemegy: A Pitont megtaláltuk. Már igencsak legyengült állapotban volt, nem is tudott volna senkinek ártani. Ráadásul kimúlt.

Eltemettük… Ezen a ponton tán már sajnálni is lehetett volna a szerencsétlen állatot, míg ki nem derült: nem is létezett. A turisták elcsábításában vetélytárs békésszentandrásiak találták ki. Ejnye-ejnye, a kis kópék. Viszontcsínyről egyelőre nincs tudomás, de drukkolunk Szarvasnak. Máskülönben az élet megy tovább: időnként az arborétumból a Körösön átrepül egy-egy kósza páva. Majd rájön, hogy igazából sem úszni, sem repülni nem tud.

Jönnek és összevadásszák, visszaviszik. Ilyesmi.

Közben a város van. Létezget. Szépen, meghitten, lazán. Ennek megfelelően jelenthetem: az idő őszi-meleg, a fák pirosas színekben pompáznak és a virágok itt még mindig nyílnak. A folyó meg folydogál. 100%-ig pitonmentesen.

Barát Zsófi

kilencedik oldal

A pszichológia jazz-zenészei Nem véletlenül van két pszichológus karunkon, hanem hogy megvizsgáltassanak minket magunkkal, amikor „pályára lépünk”. A szakmáról és a Karrier Iroda tréningjeiről beszélgettünk Keresztes Karola és Léder László trénerekkel.

– Pár szóban bemutatkoznátok? Kik vagytok, és hogyan kerültetek ide?

– Léder László: Egy szakmai rendezvényen találkoztam Bánhegyi Viktóriával, régi ismerősömmel. Ő említette, hogy a Karrier Iroda keres trénert egy programjához.

– Vannak pszichológusok, és azon belül vannak trénerek? Mi a különbség?

– LL: Igen, van olyan, hogy trénerképző, de igazából tréner a szakmai tapasztalattól lesz az ember. Sokan nevezik magukat trénernek, de itt is a piac dönti el, hogy elfogadja-e tréningnek. Ha valaki nem jó tréner, azt nem hívják sehova.

– Keresztes Karola: Arról nem is beszélve, hogy minden csoportnak más trénerre van szüksége. Van tréner és tréning pedagógusoknak, közgazdászoknak és más csoportoknak is. Mindenkinek az ő szükségeire és céljaira. Az a leghasznosabb, ha a trénerség mellett a pszichológusnak van az adott területen is még egy kis hozzáértése.

– Mégis mi a lényege egy ilyen tréningnek?

– LL: Olyan lélektani jelenségek jelennek meg egy tréning során, amik a hétköznapi életben csak sokára vagy egyáltalán nem. Ezeket kezelni kell tudni. Egy munkahelyen például nem ritka, hogy konfliktusok, feszültségek keletkeznek.

– KK: Egy-egy ilyen konfliktust el is „játszunk”. Így igaziban láthatja mindenki, hogyan kell viselkednie bizonyos szituációkban. Ezt a végén meg is beszéljük.

– Máshogy kell jogásztréningre?

felkészülnötök

egy

– LL: A tréning alapeleme a rugalmasság.

Nincs konzervtréning, bár sokan ezt gondolják. Amikor készülünk, több forgatókönyvet is elkészítünk. Egy tréner inkább egy jazz-zenészhez hasonlítható, mint egy szimfonikus zenészhez. Ettől kezdve az adott tréningen jelen lévők határozzák meg a megfelelő módszert. És igen, ez szakmára

specializálva is változó, mert egy szakma nagyon meghatározza az embert. Gyakran ezeket kell felismertetnünk a résztvevőkkel, de néha éppen hogy ki kell léptetni őket elképzeléseikből. A nem létező, virtuális életpályák visszautasítására gondolok. A filmekből ismert drága öltönyös, a másikat legyőző jogász képe az emberek nagy részét rombolja, s nekünk időben kell szólni. A pályaválasztásban is vannak „reklámok”, aminek ugyanannyi köze van a valósághoz, mint a valódi reklámnak.

– KK: Volt olyan tréningünk, amit előre megszerveztünk, ismertük a csoportot, közösen alakítottuk ki a tematikát, egyszóval nagyon felkészültünk… Aztán ment a nap 1,5 órát, ami után leültünk Lacival, és újraterveztük az egészet.

– Mire számíthat egy jogászhallgató ezen a tréningen?

– LL: A jogi szakma egy embert próbáló pálya, bár ezzel nincs egyedül. Nagyon fontos az ő esetükben, hogy a morális személyes értékeket ez a pálya ne írja fölül. A feladatunk tehát úgynevezett pályaszocializáció. Az első évek nagyon meghatározóak és kritikusa egy életpályában, erre pedig igazán lehet előrekészülni. Sőt kell is, hogy a karrierépítés ne ad hoc menjen. Abban a szerencsés helyzetben is vagyunk, hogy nem vagyunk annyira messze még az egyetemtől, így jobban megértjük a diákok gondolkodását.

– Mi a rövid, vázlatos tematikája ennek a három alkalomnak?

– KK: 3 állomásos szerdai jogásztréningünket önismereti alkalommal kezdtük november közepén, mert ez a legfontosabb. Van belső és külső karrierépítés. Előbbihez jól kell ismerni magadat. Ha ezt nem tudod, könnyen nyers karrierépítésbe szaladsz, s olyan leszel 10 év múlva, mint a rossz híd, amely a két végéről indulva középen nem találkozik össze. A másik két alkalom már jóval konkrétabb dolgokról szól. Az álláskeresés nagyon fontos

Erasmus Körkép - Nijmegen Új rovatunkban külföldön vendégszereplő Erasmusos hallgatóinkat kérdezzük a kinti élményeikről, örömükről, bánatukról, arról, hogy mit jelent nekik ez a rendhagyó (fél)év.

Biczó Anna, Nijmegen (Hollandia)

– Melyek voltak az első élményeid a megérkezésedet követően?

– A program már augusztusban elkezdődött, volt egy bevezető hetünk, amikor egymást, a várost és az egyetemet ismertük meg. Mindenkit mentorcsoportokba osztottak, ahová a világ minden tájáról összerakták a hallgatókat, az ausztráltól kezdve az amerikain át az EU tagállami diákokkal bezárólag.

– Hogy tetszik a város és környéke, a holland mentalitás?

– Hollandiában mindenki beszél angolul, az öreg nénitől kezdve a kisiskoláson keresztül a bolti eladóig, sőt nagyon jól. Sokat segített nekik az, hogy a televízióadásokat nem szinkronizálják, így már kicsi gyermekkoruk óta hallják az angolt. A vonatállomáson az információs pultnál angolul nemcsak hogy elmagyarázzák az irányokat, hanem rögtön kezedbe is nyomják a térképet. Érződik, hogy ez a „nyugat”: mindenki jól öltözik, mosolyog, utazik a világban és élvezi

tizedik oldal

az életet. Mindenhol bicikliút fut, ez a legjobb közlekedési eszköz errefelé. Olcsóbb, ha secondhandben veszed, ami bár állítólag lopott, de legalább nem vesztesz annyit, ha ellopják, amint ez velem is megtörtént. Pár hónap után meg már az eső sem vészes a biciklin, elég csak gyorsabban tekerni. Itt, a német határ mellett, ahol Nijmegen található, az érzése az embernek az, hogy minden egy karnyújtásnyira van: például áttekertünk Németországba, pár órára van Berlin és Belgium, csak két óra Amszterdam, ami az ország túlsó fele.

– Miben más náluk a felsőoktatás?

– Az egyetem itt is szeptemberben kezdődött, de a tanítási módszer teljesen más, mint otthon.

Minden órára elég keményen fel kell készülni, sokat kell olvasni, természetesen angolul. Az órán persze ezeket megbeszéljük, de emellett összefüggéseket is keresünk, és összehasonlításokat végzünk más országok jogával. Az órák anyaga természetesen ki van vetítve, és meg is kapjuk a Blackboardon, ami lényegében az itteni Neptun. Az év felosztása hasonló, mint nálunk, tehát még a vizsgaidőszak örömeit nem tapasztaltam meg, de azt tudom, hogy lesz olyan vizsgám, amihez minden könyvet lehet használni. Számomra ez hihetetlen, milyen lenne, ha

lépéseiről, állásinterjúról, a kiválasztásról, felvételi technikákról lesz szó. Hogyan készüljünk föl? Mit tegyünk? Mit mondjunk, mit ne mondjunk? Több mint egy évig egy ügyvédi irodánál foglalkoztam kiválasztással, amiből sok tapasztalatot szűrtem le.

– LL: Magyarországon nagyon szélsőséges munkahelyi kultúrák vannak. Ha az elején egy rossz – vagy legalábbis konfliktusokkal terhelt – munkahelyre kerülsz, az nagyon komolyan rombolhatja a pályádat. Ezért fontos, hogy a személyiségem és a munkahelyem belső értékrendje és munkakultúrája megegyezzen, különben sérülés lesz. Már pedig emberek évekig beragadnak ilyen munkahelyekre csak azért, mert nem tudják azonosítani a maguk körül kialakult helyzetet. És azt láttuk magunkon is, hogy ha az ember megtalálja a munkahelyet, amelyet saját magával közös nevezőre tud hozni, akkor indul meg az egészségesen épülő szakmai karrier is.

Sergő András

Akarsz róla beszélni?

Aktív ősz aktív egyetemistáknak Most, mikor már a csipkebogyót is megcsípte a dér, most, amikor már a Karrier Iroda ablakai is folyton csukva vannak, s mikor többet van sötét, mint nem, nos, mifelénk csak ilyenkor kezdődik az élet.

A nyári lusta álmatlanságnak vége, az egyetemisták mellett fölébredtek a gyakornokokat eddig fogadni nem óhajtó jogi osztályok és ügyvédi irodák csőstül rohamozzák a Pázmányt. A színes-szagos faliújságon mindez olvasható, néha nézegethető is.

Apropó, olvasás! November 8-9-én lezajlott az Improved Reading és a Karrier Iroda második olvasásfejlesztő tréingje. A szemnek való gyorsulás és az észnek való jobb felfogóképesség 10 fiatalnak kapcsolódhatott össze, és mivel jóval több tartott erre igényt, így az ismétlésben még lehet reménykedni.

(Kereseteket az I. em. 137-ben fogadjuk.)

Szemeszterünk második felét azonban a pszichológia és a jog határterületei aranyozzák be. Aki szerint ez lehetetlen, az látogasson el a szerdai jogásztréningekre, amely a jogászlét mintatantervbe nem került elemei közül szemezget. A mellékelt interjú ebbe enged komolyabb bepillantást. a Pázmányon is nyitott Ptk-ból vizsgáznánk.

– Hogyan jössz ki az ösztöndíjadból?

– A „Nyugat” az árszínvonalon is meglátszik: Az élelmiszerárakon a boltban, de inkább a sörárakon a bárokban, ami csak 2 dl, de 2,20 Euró alatt nem kapod meg. Körülbelül a kávéárak is innen kezdődnek, és eléggé drága a vonatozás is (Amszterdam oda-vissza 29 Euró). A szállásért is jócskán kell fizetni, nagyjából 305 Eurótól kezdődik. A koli általában egy szoba, ami igaz csak a Tiéd, de a fürdő, konyha közös. Mindez azért nem nyomja rá a hangulatra a bélyegét. Mindenki lelkesen és nyitottan érkezett, sok barátság kötődött már.

– Ajánlanád másnak is, hogy ide jelentkezzen?

– Határozottan igen! Örülök, hogy belevágtam, és hogy itt lehetek.

Az egyetem weblapja: http://www.ru.nl/english/ faculties/faculty_of_law/ Bárth Bertalan

Forint helyett mosoly

„A Bátor Tábor egy olyan gép, amibe bedobják a gyerekeket, és sokkal bátrabb, egészségesebb, jókedvűbb és élményekkel telibb gyerek jön ki.”

Peti, 15 éves a Bátor Tábor egyik táborozója

– Sokan megrettennek, amikor megtudják, hogy a tábor lakói beteg gyerekek. Te nem ijedtél meg ettől?

– Miért jelentkeztél a táborba?

– Féltem, hogy esetleg majd rosszul kezelem a betegség jelenlétét, de szerencsére a tábor alatt az ember erről tényleg megfeledkezik.

Sokat segített ebben a nyitott, tenni akaró csapat. Furcsa volt az is, hogy ezúttal nem én voltam a főszervező. Eddig az utolsó fűszálrezdülésig mindent mi találtunk ki magunknak, most pedig egy kész, hagyományokkal rendelkező táborban kellett megtalálnom a helyem. Egy kis félsz volt bennem a korosztály miatt is. A kamasz turnus résztvevői között a legfiatalabbak éppen a korábbi táboraim legidősebb lakóival voltak egyidősek. A programtartó társaimat sem ismertem korábban. Ugyanakkor kíváncsian vártam, hogyan fogunk tudni együttműködni. Szerencsére nagyon jól összekovácsolódott csapat lettünk.

– Táboroztatással régi iskolámban hét éven át foglalkoztam szervezőként. Sok oka volt annak, hogy azt befejeztem, lényegében kiöregedtem belőle, illetve ha maradok, túl sok energiámat vitte volna el a változásban lévő tábor terelgetése. Ami azt illeti, nagyon is sajnáltam, hogy véget ért életem táboroztató szakasza. Ekkor talált rám egy rádióműsor a Bátor Táborról valamikor tél végén. Kiváló lehetőségnek éreztem, hogy folytassam, amit befejezni nem is igen lehet. Arra gondoltam, hogy ha sikerülne, akkor az új társaság, az új kihívások, amivel egy teljesen más jellegű tábor jár, még inspirálóan is hatnának rám.

Ebben aztán szerencsére nem is kellett csalódnom.

– Baby shark… Bill… (nevet). A tréfát félretéve kaptam egy komoly leckét abból, hogy a korosztály hogyan kezeli, dolgozza fel a betegségét. Megtanultam én magam is természetességgel fogadni az ilyesmit. Nem helyes, hogy alapjáraton nem tanuljuk meg, hogy a beteg gyerekek voltaképpen átlagos gyerekek. Ugyanúgy élnek, ugyanúgy olvasnak például mindenféle ifjúsági magazint aktuális együttesekről, mint valamikor mi.

Azt hiszem, sokkal inkább fel vagyok vértezve a sajnálkozás ellen, amiből bizony ők sem kérnek. Ehelyett inkább menjünk kézműveskedni meg íjászkodni! Nem egyszerű elfogadásról beszélek, ez több annál.

Manapság szinte érthetetlennek tűnik, hogy egy felnőtt ember a legdrágább kincséből, a szabadidejéből miért áldoz fel egy évben minimum tíz napot másokra. Ráadásul teljesen ingyen, önkéntes alapon, pénz helyett gyerekek mosolyáért.

A Bátor Tábor élményterápiás foglalkozásait önkéntesek – tábori nevükön cimborák – közreműködésével valósítja meg. Fogarasi Szilvi a Bátor Tábor egyik önkéntese az alapítvány négyszáz segítője közül. A kamasz diabéteszes turnusban volt cimbora a hatvani táborban.

– Mit tanultál a táborban?

– Miért jó önkéntesnek lenni?

– A közös étkezéseket vagy az esti beszélgetéseket nagyon szerettem. Az utolsó esti tábortűz is örök emlék marad. Emellett számos igen jó embert ismertem meg. Sok pillanatot fényképként őrzök a mai napig.

De én szétválasztanám az önkéntességet a cimboraságtól, vagyis a táboroztatástól.

Persze, szép dolog, hogy önkéntesként tesszük és nem pénzért, de számomra itt a táboroztatás élménye dominál. Jó adni, jó látni őket mosolyogni. Egyszerűen szeretek közösen játszani, ez nem teher, számomra is élmény. Hiszen együtt nevetünk, nem igaz?

Pontosan tudom, hogy ezek a táborok életre szóló élményeket adnak a gyerekeknek, és ha önmagában ezt nézzük, akkor ez teljesen független attól, hogy ki milyen alapon jött.

Megígérhetem, hogy legközelebb is elsősorban táboroztatni fogok menni. Ha pedig tanulok közben valamit, hát állok elébe. (www.batortabor.hu) Ughy Szabina

Mégis fenyeget a „Genoizmus”?

A fogalom az 1997-ben készült Gattaca című sci-fi filmből származik. A történet szerint a jövőben az emberi genom teljes feltérképezésének hatására a gyermekeket azok születése előtt „megtervezhetik” szüleik: megadhatják kinézetét, valamint a vizsgálat alapján kimutatott betegségekre való hajlamot is kizárhatják. Mivel az ily módon megtervezett emberek nagyobb teherbírásúak és hosszabb életűek, mint természetes úton született társaik, esélyeik is nagyobbak lesznek a jó munkahelyeket illetően. Az így kialakult, munkáltatás során alkalmazott DNS alapú hátrányos megkü-lönböztetés neve lett genoizmus.

Ennek bekövetkezése a film készítésének idején még igencsak távolinak tűnt, ám azóta történtek bizonyos tudományos felfedezések, melyek során bár nem a teljes genomot térképezték fel mára a tudósok, de nagy részét már igen. Még ez sem adna nagyobb aggodalomra okot, ha társulna ehhez megfelelő szabályozás, ami az említett állapotot megelőzné. Itt lép a képbe az általam nemrég felfedezett cikk az index.hu-ról, aminek főcíme az alábbi volt: „Az USA szenátusa április végén egyhangúlag elfogadta a genetikai alapú diszkriminációt tiltó törvényt, amely egyértelműen megtiltja, hogy a munkaadók és az egészségbiztosítók DNS-teszteket kérjenek, illetve hozzáférjenek a dolgozóik, illetve ügyfeleik genetikai adataihoz. A magyar országgyűlés május elején szintén egyhangúlag fogadta el a humángenetikai adatok kezeléséről szóló új törvényt, amely viszont nem tiltja ugyanezt.”

Utánanéztem az említett jogszabálynak („2008. évi XXI. törvény a humángenetikai adatok védelméről, a humángenetikai vizsgálatok és

kutatások, valamint a biobankok működésének szabályairól”) és az állítás alaposnak bizonyult. A törvényben nem csak a munkaadók és biztosítók, de senki nem lett kizárva a humángenetikai adatok kezelőinek köréből, így – bár a mintavételhez az érintett hozzájárulása kell – azt bárki megteheti genetikai vizsgálat vagy humángenetikai kutatás céljából. Az előbbi cél a veszélyesebb, ugyanis míg eddig a munkaadók az alkalmazottak kiválasztásánál „csak” azok magánszférájába hatolhattak be (nemrég hallottam, hogy mostanság már az iwiwen is utánanéznek az embernek), ezután már a vizsgálat segítségével teljes géntérkép alapján is válogathatnak, vagyis felvehetik csak a legteherbíróbb, betegségekre legimmunisabb, stb. embereket, míg másoknak csak az aljamunka marad – esetleg szakképzettségüktől függetlenül is. Ugyanez igaz a biztosítókra is (csak azokat biztosítják, akik kevésbé betegeskednek, stb.), ám ez jelenleg inkább az Egyesült Államokban probléma, ahol így is az egyik legrosszabb a helyzet a TB-t illetően.

A problémát a cikk szerint mind Péterfalvi Atilla, mind a TASZ, valamint két nagyobb párt (Fidesz, KDNP) is felismerte, az Országgyűlés mégsem szavazta meg. A jogszabály ilyetén állapota pedig táptalajt szolgáltathat az említett jövőkép megvalósításához, melyre jelenleg még nincs példa, azonban csak időbe telik annak megjelenése, ha a lehetőség adott marad.

(Forrás: http://index.hu/tudomany/genadat802/)

Konta Balázs

tizenegyedik oldal

(Majdnem) minden, amit a kávéról tudni kell Szenvedély, egy szelet kultúra és persze hatalmas üzlet egyben. Napjainkban a legelterjedtebb reggeli ital, a modern ember életének része, mindegy, hogy egyszerű papírpohárból kortyolgatja, miközben a villamos után rohan, vagy aranyozott porceláncsészéből, elegáns öltözetben egy felkapott kávéház teraszán. Tömegcikk, mégis különleges, kis mértékben jótékony hatású, nagy mennyiségben káros. Sokan rajonganak érte, mások ki nem állhatják. Ez mind: a kávé.

Az ital élvezetének eredete állítólag a XIII. századra nyúlik vissza. Naironi professzor, a XVII. században, Rómában értekezést írt a kávéról, így vált ismertté a növény felfedezésének mondája, amely így szól: Egy pásztor Abesszíniában, Kaffa hegyvidékén az 1440. év egyik reggelén azzal állított be a szomszédos kolostorba, hogy nyája az elmúlt éjjel nem pihent, sőt: az állatok nyugtalanok voltak.

Ebből a barátok arra következtettek, hogy a juhok olyan növényből ettek, amelynek élénkítő hatása van. A helyszínen meg is állapították, melyik cserje okozta az álmatlanságot. Ezt a körülményt a szerzetesek a maguk javára használták fel, hiszen az éjszakát átvirrasztó barátok a kávécserje gyümölcsének főzetével űzték el szemükről az álmot. A mondából valószínűleg csak annyi igaz, hogy a kávéfőzés az abesszíniai fennsíkon vált először szokássá és később innen terjedt tovább.

Azt, hogy ezen a területen milyen régre nyúlik vissza a kávé fogyasztása, senki sem tudja pontosan. Az azonban biztos, hogy a XV. században terjedt át Arábiába és Egyiptomba, ahol eleinte sok ellenségre talált. Közéjük tartozott Kair Bég is, aki 1511-ben lett Mekka helytartója, és akinek szándékában állt bebizonyítani a kávé szentségtörő voltát. E célból értekezletet is összehívott, amely kimondta, hogy a kávéfogyasztás ellenkezik a Korán igéivel. A raktárakat felperzselték, és akit e bűnös szenvedélyen kaptak, azt háttal egy szamárra ültették és így vezették végig Mekka utcáin, kitéve őt a tömeg gúnyolódásának. A Bégnek azonban hamarosan vissza kellett vonnia szigorú rendelkezéseit, mert a kávé egyre szélesebb körben lett ismert és kedvelt. Olyannyira, hogy az ital szenvedélye továbbterjedt észak felé, és a XVI. században két kereskedő Konstantinápolyban már kávéházat nyitott. Európában a XVII. században indult hódító útjára a fekete ital. Az első szállítmány 1624-ben érkezett Velencébe. Ekkor ittak keresztény állam területén először kávét. 1642től rendszeresen is megindult a behozatal, 1645-ben pedig megnyílt az első velencei kávézó. Párizsban XIV. Lajos idejében terjedt el szélesebb körben. Itt egyébként egy örmény kereskedő nyitotta az első kávéházat, de a helyiség túlzottan keleties berendezése miatt nem aratott átütő sikert. Annál inkább megfelelt a francia ízlésnek a szicíliai Procopio üzleti kezdeményezése, aki a Comédie Francaise-zel szemben nyitotta meg Európa első igazán modern kávézóját, ahol már nem csupán kávét, hanem teát, csokoládét és fagylaltot is amelyet egyébként ő honosított meg Párizsbanlehetett kapni. Az első angol kávéház Oxfordban 1650-ben, az első német kávézó Hamburgban, 1679ben kezdte meg működését.

A XIX. században a kávé meghódította az egész világot és kiszorított minden, a régi időkben szokásos reggeli ételt és italt, köztük a köles-és zabpépet és a köménymagos levest.

A kávénövényről az első hiteles tudósítás Alpinótól, a kiváló padovai botanikus tanártól ered, aki tanulmányozta Egyiptom növényzetét és erről 1592ben könyvet írt. A kávé a Coffea nemzetségbe tartozó cserje vagy kisebb fa, melynek fajai főleg Afrikában és Dél-Ázsiában élnek. Virágaik fehérek, illatosak, a jázminéhoz hasonlóak. A Coffea nemzetség nagy létszámú, de csak két jelentős tagjának terméséből készítenek kávét: Az arab kávéból (Coffea Arabica) és a Coffea Robustából. A Coffea Arabica sokkal jobb kávéalapanyagnak

tizenkettedik oldal

számít, ezzel együtt kényesebb a Robustánál. A kávécserjéknek 900 méter tengerszint feletti magasságra, termékeny talajra és 15-24 °C közötti hőmérsékletre van szükségük a megfelelő fejlődéshez. Az Arabica adja a kereskedelemben kapható kávé mintegy 75%-át. A Coffea Robusta igénytelenebb, ellenállóbb, tűri a hőséget, a nagy páratartalmat és általában a 900 méter alatti síkságokon terem.

A kávéültetvényeket többnyire friss erdőirtások talajába telepítik. A magot ágyakba vetik, majd 3-4 hónap múlva a kb. 4-5 cm magas csemetéket faiskolába ültetik, ahonnan az esős időszak elején az egy, legfeljebb két éves fák végleges helyükre kerülnek. Az arab kávé a negyedik, a Robusta kávé már a harmadik évben teljes termést hoz. 18- 20 éves korban a cserje termése fokozatosan csökkenni kezd, de gondos ápolás mellett az idős, 50-60 éves cserjék is kielégítő termést hozhatnak. A gyümölcsöt érés után szüretelik. A legjobb minőségű kávé akkor nyerhető, ha a szüreteléssel addig várnak, amikor a gyümölcs szinte már hullóban van.

A leszedett gyümölcsöt száraz vagy nedves eljárás útján dolgozzák fel. A száraz eljárás szerint a gyümölcsöket rétegekbe rakva kevergetik, miközben erjedés indul meg a húsos részekben.

Ezután cementteraszokra kiterítve, a napon kiszárítják. Így kerül a hámozatlan mag a kávéhántolóba. A nedves eljárás szerint a gyümölcsöt aratás után azonnal gépbe rakják, ott kellő nyomás és vízsugár segítségével megfosztják húsától, majd újból megmossák és napon vagy szárítókamrában kiszárítják. A kávét mindkét esetben további tisztításnak, válogatásnak vetik alá, ezután szállítják el. A feldolgozás utolsó fázisa a pörkölés, amelyet zárt edényben, folyamatosan emelkedő hőmérsékleten végeznek, miközben a kávészemeket folyamatos mozgásban tartják. Ha alacsony a hőmérséklet, a kávészem belseje nyers marad, ha túlságosan magas, kellemetlen, kozmás íz keletkezik. Ha a pörkölés kész, a kávét hideg szélárammal gyorsan le kell hűteni.

A nyers kávéban levő mintegy 5-10% cukor nagy része a pörkölés során karamellizálódik, így a

pörkölt kávé cukortartalma már csupán 0.5-1.5%-ig terjed. Ehhez hasonlóan a koffeintartalom egy része is elbomlik, így a pörkölt kávé kevesebbet a tartalmaz, mint a nyers növény.

A sok káros hatás mellett a koffein jótékony hatásai közé tartozik, hogy fokozza a szívműködést, az anyagcserét és a légzést, növeli a vérnyomást és a vérkeringési sebességet, tágítja az agyi ereket.

Megszünteti az álmosságot, javítja a hangulatot, stimulálja az agykérget, gyorsítja a gondolkodást és átmeneti teljesítménynövekedést idéz elő, amelyet azonban rohamos teljesítménycsökkenés követ.

Egy csésze kávé elfogyasztása után 5 perc múlva a test szinte minden szövetében kimutatható a koffein. Koncentrációja fél óra alatt eléri a maximumot, majd lassan lecsökken. Nagy koffeinadag azonban kézremegést, vértolulást és szívtáji nyomást okozhat.

Ma Brazília a világ legnagyobb kávétermelője, melyet Vietnám, Kolumbia és Indonézia követ a sorban. Brazília és a szegényebb kávétermelő országok, (Niger, Kenya, Kongói Demokratikus Köztársaság) között ellentétek feszülnek.

Bár a kávé megosztja az embereket, tagadhatatlanul szimbólum, jelenség, a baráti beszélgetés vagy az ébredés elengedhetetlen része és feltöltődés (vagy csak hisszük, hogy az…). Bármit is gondolunk azonban, a lényeg mindig a mérték, hiszen mindannyian ismerjük a bölcs mondást: a jóból is megárt a sok.

Borbás Dorottya

Tudtad-e?

– hogy a legnagyobb kávéfogyasztó az Amerikai Egyesült Államok, amely a világ összes kávéjának mintegy 30%-át importálja?

– hogy Európában a finnek isszák a legtöbb, a románok a legkevesebb kávét?

– hogy a kávé gazdasági károkat is okozhat, mivel a dolgozók idejük egy részét termelés helyett kávézással töltik? (Ennek kiküszöbölésére jelentek meg a kávéautomaták!)

– hogy Indiában azt a kávét tartják a legjobbnak, amit a sakálok és a cibetmacskák ürülékéből szednek össze?

– hogy a barista eszpresszó alapú italokat és italkülönlegességeket készít, napi munkája a mixerhez, alapanyaggal kapcsolatos tudása a sommelierhez hasonlítható?

– hogy VIII. Kelemen Pápa azt mondta, hogy a kávét meg kellene keresztelni, mert igazi keresztény ital?

– hogy a legrégebbi kávékészítési mód a török, más néven arab módszer?

– hogy Etiópia a legdrágább és legkeresettebb kávéfajta termelője?

A legfontosabb kávévariációk

Espresso

Eszpresszó technológiával készített, 25 ml űrtartalmú, sűrű, tartalmas ital.

Ez a legtöbb íz és aromaanyagot tartalmazó kávéital Café cortado A spanyol elnevezés jelentése: eszpresszó kávé kevés tejjel, amit külön kancsóban szervíroznak és általában a felszolgáló önti a kávéhoz Doppio Két espresso egy csészében Ristretto Espresso, a szokottnál kevesebb, 20 ml vízzel Lungo Espresso, a szokottnál több, 30ml vízzel Corretto Az olasz elnevezés espresso kávét jelent, melyet párlat kísér, vagy annak hozzáadásával készül. A párlat általában grappa, azaz olasz törkölypálinka Caffé Roma Espresso kávé, egy szelet citromhéj hozzáadásával Macchiato Az olasz elnevezés foltost jelent, az ital ugyanis espresso egy foltnyi tejhabbal a tetején, ami épp csak megszínezi a kávéitalt Latte macchiato Espresso nagyon sok (2-3 dl) meleg tejjel, a tetején tejhabbal. A macchiato fordított változata, itt a feketekávé kevés a tejhez képest, alig színezve meg azt Capuccino A krémes espresso és a habosított tej tökéletes elegye Melange Feketekávé, tej és tejszín keveréke. Tetején nincs tejszínhab. A francia eredetű elnevezés jelentése: keverék.

Freddo Tört jégre kitöltött üvegpohárban szervírozott espresso.

Bemutatkozik a Zulu zenekar

November 7., A38 hajó. A metálzene szerelmesei most bizonyára mind elégedetten konstatálják, mennyire jó koncerteken vehettek részt ezen az estén. Az Insane, a Cadaveres, a Replika és a Stopyt zenekar előtt az estét a Zulu nyitotta. A korai, 20 órás kezdés ellenére, a közönségnek nagyon egyszerű dolga volt, hogy ráhangolódjon az éjszakára, hiszen a fiúk erős hangzásvilágukkal és tartalmas szövegeikkel tökéletes hangulatot teremtettek. Én most őket, a Zulu zenekar világát és tagjait szeretném egy kicsit közelebb hozni a kedves olvasókhoz. Ebben Urbán Marci, a zenekar dobosa volt a segítségemre.

– A Zulu név hallatán azt hiszem, a legtöbben felkapják a fejüket. Honnan jött, hogy ez lesz a zenekar neve?

– Mikor beléptem, én is ugyanezt kérdeztem. Tulajdonképpen, ez a leleményes név egy nagyon hosszú este után született meg. Nem voltam jelen akkor, de megmondom őszintén, nekem tetszik!

– A zenekar eddigi pályafutása alatt elég sok tagcsere volt. Pontosan mikor alakult és Te mióta erősíted a Zulut?

– Egészen pontosan 2005-ben alakult a Zulu, és ami azt illeti, valóban sokféle zenész fordult már meg a zenekarban, akik azóta is nagyobb zenekarokban játszanak. Én Személy szerint 2007-től zenélek a fiúkkal. Az énekesünkkel, Csaba Zolival, régebb óta ismerjük egymást. Még a gimnáziumban volt egy kisebb formációnk, ez volt az eX-L.

– Volt szerencsém még annak idején ott lennem egy-két eX-L koncerten, sőt még a Másnap című lemezetek is megvan.

– Az eX-L volt az első zenekarom, és nagyon sokat köszönhetek nekik. Nagy rutint szereztem, viszonylag elég korán, és meg kell, hogy mondjam, egész jó számaink voltak, persze azt hozzá kell tennem, hogy amatőr szinten.

– Az eX-L-hez képest már egészen más stílust játszik a Zulu. Mesélj egy kicsit arról, mit is takar valójában a gloomy stoner?

– Az eX-L-nek is megvolt a maga világa, és ennek a zenekarnak is. Igazság szerint a borongósabb hangulat nagyon sok helyen megjelenik, attól függetlenül, hogy milyen számot játszunk. Négytagú a zenekar, és ez négy teljesen eltérő világot jelent, ami összeérik eggyé. Ez a Zulu. Valaki szerint stoner rock, de annyiféle zene egyesül a Zuluban, hogy nehéz pontosan megállapítani.

– Mikorra várható a következő lemez? Mik a terveitek ezzel kapcsolatban?

– Január végére tervezzük az újabb stúdió munkákat, nagyon reméljük, hogy most nem jön semmi se közbe, és akkor tavaszra kiadnánk egy nagy lemezt.

– Mesélj egy kicsit a tagokról. Milyen együtt dolgozni?

– Egy szóban: fantasztikus. Nagyszerű emberekkel zenélek együtt, mind zeneileg mind emberileg. Sok éve zenél már mindenki, van, aki képzettebb, gondolok most a basszusgitárosunkra, Fánczi Gáborra, aki a Zeneakadémián tanul, és ha nem ott tanulna, akkor is a zseniális szóval illetném. Söptei Balázs, a gitárosunk – elképesztő érzéke van a zenéhez, nagyon sok dalunkat ő írja, és egy élmény vele játszani. Csaba Zoli, a frontemberünk nagyon is tudja, hogy mit hogyan kell csinálni és hogyan kell összetartani egy zenekart, de persze mindenkinek van még mit tanulnia. Nem vagyunk profik, de reméljük, hogy egyszer majd olyan számokat játszhatunk együtt, amelyek mindenkinek a szívéig érnek.

– Te mióta dobolsz? Kik vannak rád nagy hatással?

– Kiskorom óta, azaz lassan már 13 éve dobolok. A klasszikus zenével kezdtem testvéremmel együtt az ETÜD zeneiskola keretein belül. Ez után kezdtem el foglalkozni a jazzdobolással. Pár évvel ezelőtt megismertem Nesztor Iván tanár urat, aki nem csak remek tanár, hanem pedagógus is, és nagyon nagy hatással van rám, valamint annyira nagy szaktudással rendelkezik, hogy keresve sem lehetne nála jobb tanárt találni. Rajta kívül nagy tisztelője vagyok a külföldi zenészeknek is, akiknek a zenéje nagyban hozzásegített az egyéni stílusom kialakításához. Tehát Jojo Mayernek, Tony Williamsnek, Jack de Johnettenek. Ugyanakkor nem csak dobosok vannak rám hatással, gondolok itt a Chick Koreara, Keith Jarrettra, és még számos művészre, bőgősökre, fúvósokra, akik a jazz világát képviselik.

– Tudomásom szerint több zenekarban is játszol. Ezek mellett mennyire van időd a tanulásra, marad-e szabadidőd?

– Jelenleg négy zenekarban játszom, igaz, mostanság nincs annyi időm ezekre, mert készülök a Zeneakadémiára. Jelenleg a BGF hallgatója is vagyok, habár lélekben néha nem vagyok ott.

Szabadidőm, nem nagyon van. Ha végzek a BGF-en, irány a zeneiskola, ha ott végzek, jöhet a gyakorlás, és ha azzal is végeztem, akkor jön a barátnőm, család, barátok..

– Térjünk vissza a Zulura, azon belül pedig november 7-ére, amikor is az A38 hajón elég nagy nevek társaságában léphettetek színpadra (Insane, Cadaveres, Replika). Hogy éreztétek magatokat?

– Azt kell, hogy mondjam, nagyszerű este volt. Kiváló az A38 technikai felszereltsége, a szervezők is, a hangulat remek volt, és nagy élmény volt a nagyokkal játszani.

– Sok kezdő zenekar álmodozik arról, hogy egyszer majd a Szigeten is fellépnek. A honlapotokon olvastam, hogy ezen ti már túl vagytok. Milyen volt és hogy sikerült az ott adott koncertetek?

– Mi is kezdőkként kerültünk be két éve. Sok tapasztalatot gyűjtöttünk a Szigeten, és jó érzés volt ott fellépni. Ráadásul amennyire én emlékszem, igen jól szerepeltünk.

– Mik a terveitek a jövőre nézve?

– A koncert után, most egy kisebb időre ismét a próbák lesznek előtérbe helyezve, és készülünk az újabb koncertekre. Ha minden igaz, egy estére csak egy műfajt fogunk előnyben részesíteni: nem mást, mint a drum ’n’ bass-t!

További információk: www.zulumusic.hu Vass Petra

Halloween ünnepe Sokan nem tudják, vagy nem akarnak róla tudomást venni, hogy Halloween ünnepe tulajdonképpen európai eredetű. Írországban és Skóciában ezen a napon – október 31-én –ünnepelték a kelták az újévet.

A kelták szerint ezen a napon térnek vissza a földre az elmúlt esztendőkben elhunyt bűnösök, azóta már állatok testében lakozó lelkei. Ezek a halott lelkek a hagyomány szerint összezavarhatják az élők lelkeit.

Nem véletlen, hogy rettegés és félelem övezte október 31-e estéjét. Ám a pogány szokás erre is kitalált egy ellenszert! Úgy védekeztek, hogy maguk is szörnyű, ijesztő maskarát öltöttek, tábortüzet raktak, áldozatokat mutattak be, így próbálva távol tartani a láthatatlan, gonosz szellemeket.

Miután a rómaiak meghódították a keltákat, ők továbbra is megmaradtak szokásuknál, s a külső behatások után az ünnep egyfajta mediterrán jelleget is felvett.

1845-ben Írországból élelem hiánya miatt sokan vándoroltak ki az Újvilágba nagy reményekkel és álmokkal szerencsét próbálni, magukkal víve Halloween ünnepét.

Amerikában sokkal nagyobb felhajtást kerítettek a dolognak, mind a gyerekek mind a felnőttek körében népszerűvé vált. A gyerekek jelmezbe öltözve jártak házról házra hogy minél több cukrot kuncsoroghassanak ki szomszédaiktól, míg a felnőttek jelmezbálokat rendezve ünnepelték meg az ünnepet.

Felmerül a kérdés, hogy vajon honnan is ered, a mára már az ünnep jelképévé vált a töklámpás készítésének a szokása? Talán vannak, akik úgy gondolják, hogy ez már amerikai találmány, de csak részben van igazuk, ugyanis ez szintén a keltákhoz vezethető vissza. Állítólag réges-régen volt egy Jack nevű részeges kovács, aki állandó tréfáival egyszer az ördögöt is felszalasztotta a fára, aminek tövébe pedig keresztet rajzolt. Az ördög csak akkor jöhetett le a fáról, ha megígérte, hogy többet soha nem fogja zaklatni Jacket. Így is lett, ám Jack egyvalamire nem számított. Ugyanis mikor meghalt, nem engedték be a mennybe iszákossága és csínytevései miatt, de a pokolban sem volt már kívánatos személy. Az ördög azonban odadobott neki egy fadarabot a pokol tűzéből, ami Jack berakott egy répába, azóta járja Jack a világot. És itt jön az amerikai hagyományteremtés a képbe, akik lassan áttértek a répáról a tökre, megteremtve Halloween egyik legjellegzetesebb jelképét, a kivájt sütőtököt, benne égő gyertyával a holtak lelkeinek felajánlott ételáldozatként tették ki házaik elé a kísértetektől, ártásoktól tartó emberek.

Mára természetesen e kellékek funkciója csupán a díszítésre redukálódott, és Európa-szerte egyre népszerűbbé válik. Magyarországon az utóbbi években, az amerikai szokáshoz hasonlóan egyre több gyerek járja az utcákat édesség reményében, és egyre több fiatal rendez bulit Halloween ünnepe alkalmából. Az idősebb generációkból sokan elutasítják az ünnepet, és nem akarnak részt venni Amerika majmolásában, míg mások, főleg a fiatalok, élvezik az új hagyomány nyújtotta lehetőségeket.

Kocsis Ágnes

tizenharmadik oldal

Újrakezdték nulláról A lyoni Szépművészeti Múzeum új tematikus időszaki kiállítással jelentkezett október végén. A szervezők a második világháború után kialakuló európai és észak-amerikai művészet bemutatására vállalkoztak, amikor megfogant bennük az „1945-1949 – Újrakezdés nulláról” című kiállítás gondolata. „Újra kell kezdenünk nulláról, mintha a művészet sosem létezett volna eddig!” – ahogy Barnett Newmann tömör fogalmazását olvassuk, megtaláljuk benne a kiállításnak az esszenciáját, amely hűen mutatja a második világháború kitörésével kialakult általános lelkiállapotot. A világháború befejezése után mindenki az öröm és a kétségbeesés érzései között ingadozott. Újra béke lett, de már láthatóak voltak azok a folyamatok, amelyek végül a Kelet és Nyugat kettéválasztásához és a hidegháború létrejöttéhez vezettek. A művészeti életben pedig ugyanúgy hangsúlyossá váltak azok a jegyek, amelyek a regresszív folyamatokra adott válaszokként megjelenve, újabb mederbe sodorták a művészet folyamát. A művészek úgy gondolták, hogy az alkotási módokat, a művészeti formákat át kell alakítani, mert a megváltozott körülmények között a régi technikák már nem képesek válaszolni a világ új jelenségeire, s így érvényüket vesztették Számos festő, szobrász Észak-Amerikában, s szerte Európában újraalkotta a művészetről vallott felfogását, és „újrakezdték nulláról”.

Ezeknek az alkotóknak a műveit gyűjtötték össze; a 66 kiállító között vannak ismert és kevésbé ismert személyek. A szervezők elképzelése szerint Párizs és New York, mint a tengely két végpontjának képviselői mellett bemutatkoznak Európa más nemzeteinek alkotói is. A német, holland, olasz, spanyol festők a kapitalista világ képviselői, míg a vasfüggöny mögötti művészeti világot lengyelországi és csehszlovákiai művészek képviselik. De műveik között ilyen formán nem lehet különbséget tenni, a két ellentétes

társadalmi-politikai berendezkedés az alkotásokon nem tűnik fel. A művészet szabad világ, még ha tudjuk, hogy ez olykor csak elméletben valósult meg a keleti blokkban, és figyelő szemekkel kísérték az alkotók pályáját, a hatalom számára érthetetlen, modern műveket.

Az absztrakció új formáival kísérleteztek a művészek, új anyagokat, új filozófiát kezdtek el kialakítani ebben a periódusban. A háborúról, deportálásokról, atombombáról készült fotográfiákat átalakítva, kiegészítve, mintegy szimbólummá emelve láthatjuk. Sötét, illetve fekete-fehér foltok sokasága a világégésre emlékeztet. Azonban meglepően sok az ilyen mű, ami kissé bosszantó, és talány, hogy az azonosságot szándékosan hangsúlyozták a szervezők, vagy ez csupán a kor alkotóinak minél nagyobb számban való megjelenítése miatt alakult ki. A gyermekrajzok és a graffitik világában új lehetőséget látva egy naiv korszak kezdődött, mely eltörölte a figuratív és absztrakt alkotás közötti határvonalat. Egyszerre jellemzi a rend és a káosz a műveket. Nincs kompozíció, nincs cím, mégis érezzük, hogy minden kép visszavezet a kiindulóponthoz, a háborúhoz. A háború pedig magában hordja a családok szétesését, a nyomorúságot, az éhezést. Azonban nem csupán fekete-fehér és komor képekből áll a kiállítás. De a meleg tónusú képek is egységesek abban, hogy a vonalak kusza halmazában, a színfoltok és alakzatok rengetegében nem találjuk a nyugodt helyet, ahol megpihenhet a szemünk. Csak benyomásokat kapunk, és egyedül ezekre hagyatkozhatunk, mikor értelmezni akarjuk a műveket.

Mindenképpen új irányt vetnek az alkotások, azonban érezni lehet a tapogatózást, s mintha az alkotók egymásnak válaszolgatnának a képeiken keresztül. A dinamikus, spontán ecsetvonások nélkülözik az átgondoltságot, amit megerősít az a videó is, amely Hans Hartugot örökíti meg alkotás közben. Festése

Filmajánló: Elégia

Cruz tolmácsolásában). És válasz arra, hogy mitől is félnek az elmúlással perelő ötvenes agglegények, akik ímhol a sors furcsa fintorának hála épphogy úgy viselkednek deresedő (Ben Kingsley esetében inkább csak tar) homlokuk dacára, mint bakfis hódolójuknak kellene, hisztikkel és féltékenységi jelenetekkel együtt. Válasz arra, hogy mire képes a félelem, a félelem a magánytól, a büszkeség csorbulásától, az elhagyatva léttől.

Válasz arra, hogy miként űzzük magunktól ezeket úgy, hogy önön félelmünk miatt saját magunkat taszítjuk a magányba csak, hogy ne kelljen elszenvednünk a vereséget, mert úgysem ment volna, vagy, hogy így legalább egy lépéssel a másik előtt járhatunk.

A film tényleg olyan, mint egy elégia, és önkéntelenül is Arany János jut róla eszembe.

A 108 percen végigvonul a lassú, bágyadt, tűnődő hangulat; a „megestvéledés” kérlelhetetlen jele mindenhol felsejlik, a zenében, a természeti jelenetekben (olyannyira, hogy a kopár tengerpart egy pillanatképének egyenesen azt a címet adnám: „Az elmúlás”). Az életét egyfajta csendes, cinikus szemlélődőként figyelő Kepesh professzor (Ben Kingsley) mintha csak az Őszikék egy modernizált darabjából lépne elénk. Félig lenyugodott playboyként tengeti napjait, néhanéha kiszemelve egy-egy tanítványát napi fogyasztás végett. Consuela Castilloval (Penelopé Cruz) is ilyesféle kezdeti elképzelései voltak, ám a nő „formalitást” követelő,

A tökéletes válasz(tás)

A helyzet úgy áll, hogy rájöttem: a filmek az én pszichológusaim. Mindig megtalálom a hangulatomnak megfelelő, a gondolatban feltett kérdésekre az éppen legtökéletesebb választ adó darabokat. Az Elégia is valahogy így lenne leírható: a tökéletes válasz. De hogy pontosan mire is?

Válasz a kérdésre, hogy a gyerekszájból, gólya hozza-e koncepcióban elmesélt koncentrációs tábor élmény-halmaz sokadszori feldolgozását nézzem-e két órán át, avagy a filmet a szépségről, az elmúlásról, a magányról és mindennek cinikus öniróniájáról. Válasz arra, hogy vajon mitől is félnek az életben a huszonéves lánykák (a huszonévesnek épp csak hogy beszorítható, egyébként csodás Penelopé

tizennegyedik oldal

egy különös ritmusú tánc, amely alatt hihetetlen gyorsasággal készül el a mű.

Arshile Gorkyval együtt többen vallják, hogy egyetlen feladatuk van a világon: festeni, és sohasem szabad abbahagyni az alkotást. A holland Bram van Velde viszont úgy fogalmazott, hogy ő sosem volt festő. Az ő feladata csak az, hogy megörökítse a kor jelenségeit, s minthogy rengeteg szinten lehet vizsgálódni, olykor teljesen elveszve érzi magát.

Mi is elveszve érezhetjük magunkat a rengeteg név és hasonló ecsetvonások között. A kiállítás idő szerint hat részre tagolódik, ezeken belül láthatjuk minden alkotó munkáját kis csokrokba gyűjtve. Az alkotók menynyisége miatt a kiállítás szervezőinek nagy feladatot jelenthetett az átláthatóság, a követhetőség kialakítása, amit sikerült megoldaniuk. Ez egy hangulatát tekintve igazi késő őszi kiállítás, amit rengeteg konferencia, beszélgetéssorozat kísér a mai francia művészet helyzetéről és irányáról, amelyek közül kedvére válogathat a nagyérdemű közönség.

Aradszki Dea műalkotásszerű lénye bűvkörébe keríti, és csakhamar ráül vállára az a bizonyos zöld szemű szörny, aki kicsinyesebbnél kicsinyesebb leskelődésekbe és féltékenységi rohamokba taszítja a férfit, a végzetesnek bizonyuló következményeket pedig az öregedéstől és kötődéstől való félelme tetőzi be. Az ő szájából hangzik el a sorsát beteljesítő mondat a film elején: az öregedéssel tulajdonképpen belül nem változik semmi, akkor hát miért várják el az embertől, hogy másként viselkedjen, csak mert külsőleg kissé megkopott?

De hogy a végére bíráljam is kissé Isabel Coixet filmjét: hibái éppen a legnagyobb előnyeiből adódnak: az elgondolkozó, vontatott tempó rendben van, ha nem túl hosszú.

A büszkeség és vezeklés is rendben van, ha nem teng túl a könny és sírás. És a bús zongoraszóló is jó lett volna, ha meg tud maradni az „éppen hogy elég” szinten. A vége felé sajnos kezdett átcsapni az elégia búskomorságba, a slusszpoén pedig, fájón mondom ki: a sablonszerűségbe. Ám túlfolyó könnycsatornák ide, melankólia oda, az alapélményt nem tudta elrontani ez a pár baki, a hideg-borús estére tökéletesen megfelelő, nagyvárosi-jelenkori problémákat és fényeket felvillantó film, attól még marad, ami: válasz azokra a bizonyos ki nem mondott, és meg nem válaszolt kérdésekre.

Ablonczy Zsuzsanna

Ügyes próbálkozás Építész Pince

Cikksorozatunkban a Kar környékén található vendéglátóhelyeket látogatjuk, azt szeretnénk kideríteni, melyiket is javasolhatjuk egyértelműen, és melyik az, amit jobb elkerülni. Módszertanunk: természetesen álcázva közelítjük meg a kiszemelt egységet, és kérlelhetetlenül szigorúak leszünk. Mai áldozatunk a Múzeum utcában található Építész Pince.

A Kar környékének egy, a szokásos „Pázmányos” helyek közül kissé kieső, ám üde színfoltja a most vizsgált kellemes pince. Elöljáróban: a Múzeum utca – Ötpacsirta utca sarkán található épületben évtizedek óta üzemel „vendéglátó-ipari üzemegység”, körülbelül két évvel ezelőtt rövid átalakításra bezártak. Meg kell, hogy mondjam, ez igencsak jót tett, ugyanis az újranyitott Építész Pince megőrizte erényeit, ám tényleg egy modern, ízléses, minőségi és – ami igencsak fontos – reális árfekvésű hely lett.

A belső tér kialakítása a ma divatos, kissé minimalista stílust követi.

Emiatt is, valamint a viszonylag nagy, sötét felületek miatt is, kissé

barátságtalannak érezhetjük.

Valahogy hiányzik az a bizonyos meghitt kuckószerűség, de ennek hiánya nem tűnik fájónak. A felszolgált ételek köre viszonylag szűk, de ezt a hiányt nagyban ellenpontozza a napi menü léte és minősége.

Egyetlen ponton lehetünk elégedetlenek: a kiszolgálás minősége sajnos csak átlagos; hiszen az érkezésünket követő húsz perces várakozást nem mentegetheti semmi, főleg úgy, hogy rajtunk kívül két vendég volt az étteremben. Összességében elmondható, hogy egy sikerre ítélt próbálkozással van dolgunk; igazán kár, hogy apróbb hibák rontják ezt a kedvező képet. Értékelés: 3,5/5 (bízva a javulás esélyében).

Horváth László

(Majd)nem (Világ)híres? – Heaven Street Seven CD kritika

Újság, cigi, telefon, kávézunk a teraszon, így marad, ha akarom, és ránk szakad az ég, ereidben véres alkohol, keresed az arcod, de nincs sehol, aki megszületik, meglakol.

Tudom, hogy fáj, tudom, hogy félsz, Tudom, hogy inkább megdöglesz csendben, de azért se kérsz, Tudom, egyszer élünk, akkor is minek, Te mindent megtettél…

Tudom, hogy boldog még sohasem voltál, Hiába villog a tévé, a diszkógömb, meg az oltár, Nincs benned semmi, ami hasonlít rád, Mégis azt mondom én, mégis azt mondom én: Tudom, hogy szeretsz titokban, ott hever a szíved a sarokban, Ahol mindig sötét van… (nincs harag) (Heaven Street Seven: Tudom, hogy szeretsz titokban)

„Magyar Világsztár”. Ez a Heaven Street Seven új CD-jén, a „Jazz”-en az egyik dal címe. Sajnos eddig még nem ebbe a kategóriába soroltuk őket, és úgy tűnik: ez így marad egy darabig. Mintha a tehetséges emberek hajlamosak lennének a szeleburdiságra. Úgy általában is, de ennyi album után a Heaven Street Seven avagy HS7-tel kapcsolatban már biztos levonható ez a következtetés. A fiatalka, bő 10 éves csapat egy nagyon izgalmas színfoltja a magyar könnyűzenének. Pályájukat egy angol nyelvű korong kiadásával kezdték és később, mikor már magyarul jelentették meg CD-jeiket, megőrizték azt a szokásukat, hogy fordítást is készítettek a legtöbb számhoz. Mintegy arra várva, hogy egyszer csak felfedezi őket a nemzetközi zeneipar, és akkor majd jól kitörnek. Ez nem annyira abszurd ötlet, mint (a hazai előadók konstans sikertelenségébe belenyugvó rádióhallgató számára) elsőre tűnik. Míg a Wikipedián az együttes leírásakor a „rockzenekar” kifejezést találjuk, valójában ez épp annyira indie zene, mint amit a brit szigetek minden második előadója művel. Mint ilyen pedig elvileg nem is kéne különösebb nehézségekbe ütköznie ennek a bizonyos kitörésnek. Ez egyelőre mégis várattat magára, minden bizonnyal a pénzügyi válság miatt, esetleg folyamatosan elveszik a demo CD a postában (ó ezek a gaz, alter, jó-hanganyag-

lenyúlós postások) de az is lehet, hogy a külföldi fülek még nem annyira kifinomultak, mint a mieink. Vagy: hazánkon kívül is feltűnik, hogy a minőség, nos enyhén kifejezéssel élve is, egyenetlen. A HS7 dalok – és ez minden egyes CD-jük esetében igaz – viszonylag egyszerű skálán osztályozhatóak. Tény ugyanis, hogy mindig, minden kiadványon vannak „A” kategóriás számok. Szöveg, dallam összeillik, jól hangzik, élvezhető, dúdolható, adott esetben táncolható a dal. Aztán ott vannak a „B” kategóriások, amiket… hát, ha már mélyre rejtettük a zsebünkben azt a zenelejátszó alkalmatosságot, vagy túl erősen kéne nyomni a léptető gombot… ugyan hallgassuk végig. A közepén majd úgyis rájövünk, nincs is semmi baj a számmal, a maga elvont kis módján egész jó, legközelebb, ha könnyebben a kezünkbe akad az említett szerkentyű, mégsem hallgatjuk végig. És vannak a „C” kategóriások, amiket semmilyen körülmények között sem! Mert nemes egyszerűséggel idegesítők. Ami ebben a vegyességben igazán elkeserítő, hogy sokszor nem is a hangszereléssel, a hangzás kreatív jellegével vagy akár a dallamossággal van a gond. Fölékevernek viszont valami eszméletlen bárgyú, maflaságában sem szórakoztató, hidegrázós rímekkel felszerelt szöveget. Így születnek olyan sorok, miszerint: „Fenyeget az idegen agy / elvisznek, ha magamra hagy / mondd meg Bébi, hol szúrtuk el / megmondtam, hogy felezni kell” vagy „Inkább azt mondják meg, hogy a gleccserek / a szívemben mikor... / Inkább azt mondják meg, hogy miért nem lehet / szalonna a kutyából”. Végig lehet egy számot hallgatni ilyen szövegekkel, borsódzó hát nélkül? HS7-ék valószínűleg alábecsülik a szavak jelentőségét. Egy nemrégiben folytatott beszélgetés során pont arról volt szó, hogy ki, miért, milyen zenét szeret. Egy olyan ember volt a vitapartnerem, akinek véleményének határozott súlyt adok; nem csoda hát, ha némileg legörbült a szám, mikor az általam kedvelt (angol) számokat „háttérzenének” minősítette. Én, mintegy visszakézből, rávágtam, hogy az ő zenéje meg színtiszta (angol) közhely-halmaz.

Mindenkit megnyugtathatok: a berendezés egyben maradt, az étkészlet darabjainak száma

nem csökkent és a mentőket sem kellett mozgósítani. A vitát ugyanis rövid úton rendezni tudtuk: kiderült, hogy míg az általam hallgatott zene sokszor szinte költői babérokra törő szöveggel van ellátva (legalábbis elfogultságom így ítéli), addig az ő kedvenc számaiban inkább a hangszer használatának virtuozitása a meghatározó. Az tehát, hogy mennyire értünk, és ennek megfelelően, mennyire kedvelünk egy zeneszöveget, nagyon is komolyan befolyásolja, hogy, hogyan viszonyulunk magához a dalhoz, mint egészhez. Innentől pedig kifejezetten nehéz megérteni Szűcs Krisztián csapatát. Annál is inkább mert előző albumukról, a „Tudom, hogy szeretsz titokban”-ról a címadó dal és a „Mikor utoljára láttalak” szintén hátborzongató, de jó értelemben. Még a fent említett kategorizáláson is felül állnak ezek a dalok, nem csak jók, hanem egyenesen zseniálisak. Igaz, nem lehet mindig zseniálisnak lenni, és valóban, a mostani albumon jól el is titkolták a fiúk, hogy van erre affinitásuk. „A” kategóriás számból itt sincs kevés, az idegesítő dalok száma pedig egész elhanyagolható. A „Ne menj vissza”, „Hullik a zápor”, „Mától nem számolom” és „Zombik fényes nappal” mind kitűnő példák az élvezhető, többször meghallgatható, egészen fülbemászó „jó kis magyar könnyűzenére”. Mégis, azzal a keserű érzéssel marad az ember, mikor végighallgatta ezt az új összeállítást, hogy ezt bizony összecsapták. Nagyon nehéz elhinni, hogy az előző albumon ment valami, és mostanára elfelejtették. Minden számban az köszön vissza: ez lehetett volna egy kategóriával jobb, ha csak egy kicsivel több időt töltenek a szöveggel, helyenként a hangszereléssel. Akkor, pedig itt állnák egy magas színvonalú, olykor egészen sziporkázó lemezzel. Ez a csapat ugyanis világszám. Tudna lenni. Csak kapnák már össze magukat!

Barát Zsófia

tizenötödik oldal

Karácsonyi gondolatok

Barát Zsófia rajzai

A minap hallgattam a híreket a rádióban. A vidám hangú bemondónő nagy boldogsággal közölte: várhatóan idén is az mp3-lejátszók, plazmatévék, laptopok, mobiltelefonok lesznek a legnépszerűbb ajándékok karácsonyra.

Elgondolkoztam: miért alakult így?

Sajnos a média, a sajtó, a reklámok egészen más képet festenek a karácsonyról, mint amilyennek a valóságban lennie kellene. Ezen társaságok szerint „ciki” a nagymamától kapott pulcsi, „ciki” az anyutól kapott sapka, „ciki” a hugitól kapott plüssmackó. A média szerint a legcikibb ebben a világban az, hogyha szeretünk valakit.

Jártamban-keltemben sokszor találkozom így karácsony tájékán kedves arcú, pirospozsgás télapókkal, akik vidáman integetve köszöntenek: Merry Christmas! Be kell, hogy valljam, általában én is mosolygok, egy-egy darab kifejezetten tetszik is, ám sötét és áthatolhatatlan fellegként tornyosul közénk az, hogy ez egy más kultúra kelléke.

Vegyük észre, hogy nem vagyunk rászorulva angolszász hagyományokra! Nekünk is megvannak saját szokásaink, amelyeket kötelességünk ápolni. Például nálunk december 6-án jön a Mikulás. Ablakunkba tett csizmáinkba ajándékot vagy virgácsot tesz – kinek mit, érdemei szerint. Szép a kandallókra akasztott zokni is, de nem szebb a mi szépen kitisztított csizmáinknál!

Azután, nálunk a karácsonynak semmi köze a Mikuláshoz, de még a Télapóhoz sem. Véleményem szerint nem szabadna engedni, hogy kisangyalok és a Kisjézus által nekünk ajándékozott szépségeket ezentúl valami Merry Christmas-t éneklő télapó hozza. Én még a régi hagyományokon nőttem fel, és feltett szándékom, hogy meg is őrzöm ezt gyermekeim számára; nemzetünk jövője számára.

Valamilyen szinten persze elismerés, hogy annyi sokféle ember vette át ünnepünket. Hiszen

láthatjuk, hogy lassan vallási meggyőződéstől függetlenül, mindenki boldog karácsony táján.

Ilyenkor végre lehet bulizni, jókat enni és rengeteg ajándékot bezsebelni. Ez sokak számára elég vonzó ajánlat ahhoz, hogy két napig megfeledkezzenek a vallási részletekről.

Az viszont nem megengedhető, hogy a katolikus karácsony is ilyen szintre degradálódjon! Nekünk ennél többről szól, minekünk többet jelent és többet kell, hogy jelentsen ennél! A mi számunkra ugyanis az Élet születik meg Szentestén, nem pedig az új mp3-unk!

Bízom benne, hogy Ti, akik e sorokat olvassátok itt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, hasonlóképpen látjátok ezt a kérdést. Úgy vélem, hogy mi, akik ide járunk, egy picit más értékrendet vallunk magunkénak, mint amilyet a propaganda próbálna belénk sulykolni. Nekünk

feladatunk ugyanis, és nekünk van képességünk arra, hogy meglássuk a média látszatfényessége által elhomályosított valódi szépséget!

A másik pedig, amiről nem szabad elfeledkeznünk, hogy a karácsony elsősorban Jézus Krisztus szent ünnepe. Ő valóban nem vár tőlünk nagy felhajtást, csak annyit kellene rászánni e megemlékezésre, hogy legalább eszünkbe jut. Ha esetleg természetesnek vélnénk, hogy ez az Ő ideje, akkor pedig lépjünk egy kicsit előrébb és tegyük meg, hogy hálás szívvel, szeretteink kezét fogva köszönetet mondunk életünkért, családunkért, barátainkért azon a Szent estén! Áldott karácsonyt kívánok egyetemünk minden kedves Oktatójának és Hallgatójának!

Hrecska Renáta

Életek meséi – Grosics Gyula és Kű Lajos a Pázmányon Különleges élményben volt részünk a minap: Bérces László tanár úr Grosics Gyulát, az Aranycsapat kapusát és Kű Lajost, egykori válogatott futballistát hívta meg egy rendhagyó „sportjogi” előadás megtartására.

Egy élet meséje elevenedett meg előttünk Gyula bácsi előadásában. Végigkísérhettük pályafutását a kezdetektől, megismerhettük leírásából Vili bácsit, a dorogi ificsapat edzőjét, aki eltanácsolta a focipályától („Ha még egyszer meglátlak a pálya közelében, olyat kapsz…!”). Újra átélhettük vele a komáromi felnőttcsapatban játszott első meccsét, amelyen egy véletlen folytán léphetett pályára az akkor még papnak szánt 15 éves ministráns fiúcska (mivel, ha nincs „Pap” [az eredeti kapus neve], jó lesz a ministráns is), és a komáromi kiruccanás után kapott szülői nyaklevest. Ami eztán jött – a közhellyel élve –, már történelem.

Előadásában az volt a szívmelengető, hogy még életének nem éppen pozitív fordulatairól is olyan finom humorral emlékezett meg, amivel ellensúlyozni tudta például az ÁVÓ székhelyére, az Andrássy út 60.-ba szállításának tragikumát (Gyula bácsi tényleg úgy gondolta, hogy hazaviszik szülővároskájába, mert a rendes uraknak éppen útba esik, csak eltévesztették az irányt).

Előadásának fénypontja az 1954-es világbajnoki döntő szomorú története volt. Még ennyi év távlatában is megindultságával küszködve mondta: akkor, július 5-én nemcsak 11 magyar volt a pályán, hanem 15 millió. Az elkeseredettség és a büszkeség keltette indulatok közepette tört ki belőle: úgy érezték, csalódást okoztak, hogy nem számít már semmi, még a korábbi olimpiai győzelem sem…

Kű Lászlótól is több megható történetet hallhattunk a magyar foci diadalmas időszakának utolsó éveiből, kezdve az 1972-es lengyel-magyar müncheni olimpiai döntőtől (2-1-re nyertünk), a bukaresti román-magyar mérkőzés előtt az erdélyiek üzenetét tolmácsoló lányon keresztül a magyar válogatott mindezidáig utolsó, Európa Bajnokságon rúgott góljáig.

Csak meséltek és meséltek, mi pedig hallgattuk, mint gyermekek, akiknek egy hajdanvolt, letűnt nagy birodalomról mondanak csodás történeteket. S mint a gyermekek, a mese végeztével felállva megpróbáltuk elképzelni: milyen is lenne, ha az a birodalom feltámadna hamvaiból, és újra olyan dicsőségessé emelkedne, mint régen…?

Ablonczy Zsuzsanna