XII. évfolyam 2. szám

A PPKE-JÁK legnépszerûbb lapja

ÍTÉL ET

A PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYI KARÁNAK LAPJA

BOloNdoK NapjA PÉTERI ZOLTÁN

HÚSVÉT

LÁBADY TAMÁS

SZENT FAUSZTINA

THE CURE

GRAFFITI

XII. évfolyam, 2. szám

e-mail: itelet@jak.ppke.hu honlap: www.jak.ppke.hu/itelet

2009. április 2.

„Addig volt az Istennek áldása rajtunk,

Ugocsa még mindig non coronat

addig volt országunk,

míg az mi hitünk virágjában volt”

(Pázmány Péter)

IMPRESSZUM

Felelõs kiadó: dr. Schanda Balázs dékán A szerkesztõbizottság tagjai: Ablonczy Zsuzsanna, Aradszki Dea, Barát Zsófia, Bartolák Csaba, Bárth Bertalan, Bendsák Márton, Borbás Dorottya, Császár Adrienn, Fábián Beatrix, Horváth László, Horvátth Sarolta, Hrecska Renáta, Kocsis Ágnes, Koltay András (felelős szerkesztő), Konta Balázs, Mihalics Vivien, Mikola Orsolya, Szendrődi Szabolcs (terjesztési igazgató), Tarr Ádám, Techet Péter, Teleki László, Teleki Levente, Vass Petra, Vass Viktória, Zágon Orsolya Szerkesztõség: PPKE-JÁK, 1088 Budapest, Szentkirályi u. 26., 319-es szoba E-mail cím: itelet@jak.ppke.hu Honlap: www.jak.ppke.hu/itelet Nyomdai kivitelezés: Villkesz Nyomda, 1011 Budapest, Iskola u. 13.

TA R TA L O M

Ugocsa még mindig non coronat Péteri Zoltán professzor úr kitüntetése az Akadémián Karriernap a Pázmányon Ákom-bákom Berkenye...

Elfeledett értékeink Elitképzés az egyetemen BOloNdoK NapjA Mennyire drága az életed?

Ne hagyjuk veszni a gyereket!

A Teremtés csodája HÖK választás 2009 A csokoládé története Ady endre: A jogászok majálisa Jesu ufam Tobie Íme az ember – egy pápa arcai Akaratlanul Vállalható kompromisszum A nulladik pillanat utáni idő: The Cure – 4:13 Dream Római kori töredék Graffiti: alkotás vagy firka Erasmus körkép

Toborzás!

2 3 3 4 5 5 6 6 7 8 9 10 10 11 11 12 12 13 14 14 15

Az Ítélet szerkesztõbizottsága szeretettel várja minden olyan hallgató jelentkezését, aki szívesen részt venne az újság munkájában. Jelentkezni lehet e-mailben vagy személyesen a szerkesztõség bármely tagjánál.

Látogassatok el az Ítélet honlapjára! www.jak.ppke.hu/itelet A honlapon megtalálható a lap korábbi számainak archívuma. második oldal

Én már csak olyan vagyok, hogy nem elégszem meg a naponta az utcán, a rádióból, a tévéből, az internetről rám zúduló impulzus- és információáradattal, ami hamis tájékozottság-érzéssel töltheti el az embert, hanem némileg önkínzó módon képes vagyok más, marginálisabb forrásokat is felkutatni. Így jutottam el az Élet és Irodalom című, egykoron tekintélyes hetilap 2009. március 6-i számának átlapozásához. Vágvölgyi B. András írt benne egy cikket – a témája, tartalma most érdektelen –, amelynek egy közbeszúrt megjegyzésén fennakadt a szemem. A megjegyzés azon kesereg, hogy a Megyeri híd névadására kiírt internetes pályázat legtöbb szavazatot kapott javaslatát a döntéshozók elvetették, így hiába buzdította egy amerikai televíziós humorista a nézőit arra, hogy minél nagyobb számban jelöljék meg a nevét, mégsem lett Magyarországon Stephen Colbert híd. Innentől idézet következik, melyben súlyos tanulságot von le a cikkíró: „sajnálatos és alkati magyar csököttség, hogy (Colbert) … nem lehetett névadója az M0-s északi hídjának, s így lett nekünk ötletgazdagon az Megyeri híd. … Ugocsa non coronat, az illetékes hatóság visszavonta az internetes névadás gondolatát, komolyan felvetődött a »Rákóczi híd« mint elnevezés, szomorú puszta marad ez már mindörökké, sár és iszap.”

Vegyünk egy jó mély lélegzetet. Kettőt. Hármat. Nem nagy ügy, meggondolatlan böffentés egy réteglapban. Talán nem is éri meg a vesződést, a számítógép bekapcsolását, hogy írásban is reagáljunk rá. Egyetlen okból mégis figyelemre méltóak az idézett szavak: jellemző kórtünetnek láthatjuk azokat, egy jellemző értelmiségi attitűd megnyilvánulásaként. Azok szavai, akik kétségbeesve szeretnének szabadulni a Kárpát-medence szellemi és anyagi mocsarából, akik magukat nyitott, kozmopolita világpolgárnak látják, egyben életük tragédiájának, hogy ide születtek.

A gunyorosnak, szellemesnek szánt döfés pedig felénk irányul, akik ebben a dagonyában próbálnak boldogulni, mi több, időnként még szépnek is látják azt, de minden körülmények között feltételek nélkül szeretik – no nem a mocsarat, hanem ami alatta, meg felette van, az országot, a földjét, múltját, jelenét, jövőjét.

Az idézett sorokat olvasva tétován kérdezem: miféle zűrzavar honol egyes („értelmiségi”) emberi fejekben? A döfés nem érhet célt, mert ahhoz nem elég ravasz és okos: egyszerűen egy zsibbasztó, kiábrándító, dermesztő, ernyesztő, és legfőképpen szomorú otrombaság. Nem kívánok e helyen Rákóczi fejedelem érdemeiről értekezni, akik e sorokat olvassák, azoknak ez közös, evidens ismeretanyag. A kohézióhoz szükséges minimum, az érinthetetlen konszenzus része. Azon konszenzusé, ami közösséggé képes emelni egy adott földrajzi terület lakóit, azokat, akik nem nyújtogatják zsiráfként nyakukat szebb és gazdagabb világok felé. A szerző által képviselt attitűd nem más, mint örökös, nekikeseredett kapkodás a „modernség”, a „felvilágosultság” felé. A nagystílűnek mutatkozó, toronymagas szellemi fölényt vélelmező, a tradíció és a hagyományos kultúra tiszteletét mucsainak fitymáló ítész pedig e tevékenysége közben alig tudja leplezni saját belső ürességét. Ezzel a hozzáállással nem lehetséges a dialógus. (A felvilágosult, nagystílű lapra jellemzően pedig a cikk mellett „kifutó, márkás férfiruházatot” hirdetnek, műszálas öltönyt 19 900 forintos, és három darab pamut pólót 1 470 forintos áron, micsoda groteszk hiba!)

Csukjuk be az újságot (ne ezt, azt!), és lépjünk tovább. Ne érezzük sértve magunkat: a vád visszahullik a vádlóra. És nem marad más utána, csak sötét, hideg űr.

A Török Szultán

Péteri Zoltán professzor úr kitüntetése az Akadémián A Magyar Tudományos Akadémia elnökének előterjesztésére, a Sólyom László köztársasági elnök által adományozott Magyar Köztársasági Érdemrend és Érdemkereszt kitüntetések átadására került sor 2008. március 13-án, az MTA székházának Kistermében. A kitüntetéseket Pálinkás József, az MTA elnöke adta át.

Nagy örömünkre szolgál, hogy mások mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést kapta Péteri Zoltán professzor úr, Karunk alapító tanára, az MTA Jogtudományi Intézetének tudományos tanácsadója.

Fontos elismerés ez egy gazdag életút elismeréseként, egyben egy kicsit talán Karunkra is vetül a fényéből. A magunk módján mi is megpróbáljuk időről időre kifejezni a Kar alapításánál és felépülésénél komoly érdemeket szerzett tanárok felé köszönetünket – erre szolgál a Pro Facultate díj és a Pázmány emlékérem is –, ugyanakkor fontos jelzés, hogy ezúttal az állam, illetve állami, „hivatalos” szervek (az MTA és a köztársasági elnök) részéről érkezik az elismerés. Azt jelzi mindez, hogy Karunk végleg meggyökerezett a magyar jogi felsőoktatás rendszerében, egyenértékű, és különbözőségében elfogadott tagja lett a jogi karok közösségének.

Ha ma már, a megszokott és kényelmesnek tűnő körülmények közepette a hallgatók számára nem is látszik ez a kellő erővel, a Kar alapításának álma nem valósulhatott volna meg az alapító professzorok áldozatos munkája nélkül.

Péteri professzor úr is – a többiekkel vállvetve – ifjoncokat zavarba ejtő lelkesedéssel, lendülettel

FAKULTÄT FÜR VERGLEICHENDE STAATS- UND RECHTSWISSENSCHAFTEN

LL.M. – PROGRAMM Die Andrássy Gyula Deutschsprachige Universität Budapest bietet für graduierte Juristen einen ein- bzw. zweijährigen LL.M.-Studiengang an.

Als Spezialisierungsrichtungen stehen zur Auswahl: vetette bele magát az új, katolikus jogi kar felépítésébe. Az alapításban részt vevők ilyen formán történő „újjászületése” nem csupán a kezdeti idők, a Kar „hőskorának” nosztalgikus jellegű kedves anekdotáiról gondoskodott, netán az első évek nehézségeinek kiböjtöléséhez segített hozzá, hanem a Kar szellemi alapjainak lefektetését is biztosította, egyben kijelölve számára a jövőben bejárandó utat is, örökkön érvényes – egyben nehezen megközelíthető – mintákat állítva a jövendő tanárnemzedékek elé.

Talán előbb-utóbb másokat is utolér az elismerés e formája. Bőven vannak még a Karon olyanok, akik megérdemelnék. Mi pedig ezúton gratulálunk Professzor Úrnak, és kívánjuk, hogy áldozatos munkáját még sokáig végezze a hallgatóság nagyobb épülésére!

– Internationales Unternehmensrecht: Schwerpunkt Ostmitteleuropa – Internationale und Europäische Verwaltung Für Studienbewerber stehen mehrere Stipendienmöglichkeiten (Universität Heidelberg, Aktion Österreich Ungarn, Landesstiftung Baden-Württemberg, DAAD, etc.) offen.

Tag der offenen Tür: 7. Mai 2009 Bewerbungsfrist: 30. Juni 2009 Nähere Informationen: www.andrassyuni.hu 1088 Budapest Pollack Mihály tér 3.

LLM@andrassyuni.hu

A szerkesztőség

Karriernap a Pázmányon

gatási szervezetrendszerben, továbbá a nemzetközi nagyvállalatokon belüli nemzetközi vonatkozású döntések előkészítésére és végrehajtására, a közigazgatási szervek és az önkormányzatok nemzetközi kapcsolatainak szervezésére, európai uniós szervezetekben történő ügyintézésre közigazgatásban igazgatási, szervezési feladatok ellátására, hatósági eljárások lefolytatására, középvezetői feladatok elvégzésére.

A kerekasztal-beszélgetések mellett lehetőség lesz részt venni ingyenes önéletrajz- és grafológiai tanácsadáson, próba állásinterjún és munkahelyválasztással foglalkozó pszichológiai konzultáción.

Április 29-én, idén harmadik alkalommal rendez szakmai konzultációs fórumot a Karrier Iroda. A Károli Gáspár Református Egyetem jogi karával közösen rendezett Jogállás 2009 elnevezésű nap elsősorban a végzős és frissen végzett hallgatók munkaerő-piaci lehetőségeit vizsgálja.

Az idei rendezvényt a Karrier Iroda a kar Pro Facultate-napja keretében, 28-as épületének földszinti aulájában és környező termeiben tartja meg. Előbbiben meghívott cégek mutatkoznak be, ismertetve koncepciójukat, lehetőségeiket, profiljukat. E mellett két kerekasztal-be-

szélgetésre is sor kerül. Az elsőn a jogi hivatásrendek (ügyvédi, ügyészi, bírói, közjegyzői), a másodikon a versenyszféra, egyetemünkön végzett hallgatói vesznek részt, és beszélgetnek a jogászi és a jogász hallgatók jövőjéről. Az első beszélgetésen vendégeink között fogadjuk Rétvári Bencét, a KDNP országgyűlési képviselőjét, aki Karunkon végzett.

Idén újdonság számba megy, hogy szeretnénk kaput nyitni a nemzetközi igazgatás szakos hallgatók felé is. Idén először végeznek ugyanis karunkon nemzetközi igazgatásszervezők, akik a későbbiekben alkalmasak lesznek a közigaz-

A Karrier Iroda képzési programj a a 2008/09 tanév tavaszi félévében

Olvasásfej lesztési tréning

Állásinterjú nap

Az Improved Reading garantálja, hogy olvasási hatékonyságod legalább a duplájára nő a kétnapos, átfogó kurzus eredményeként, így egy napi két órát olvasással töltő munkatárs esetében hetente ötórányi értékes munkaidő szabadul fel.

Az állásinterjú fél-egy órája alatt eldőlhet a karriered folytatása és megváltozhat a jövőd. Az, hogy ez a fontos esemény a Te szándékaidnak megfelelően alakuljon, alapvetően Rajtad múlik. Az interjútechnikák tréningen olyan módszereket sajátíthatsz el, amelyek segítségével teljesülhet a kívánságod: megkaphatod az Állást.

A 8 órás egész napos tréning díja: 10 000 Ft + ÁFA

Április 22.: Vállalkozási ismeretek – ingyenes Oktató: dr. Katona Klára 14-18 óráig – 4-es gyakorló Május 6.: Munkajogi ismeretek – ingyenes Oktató: dr. Stágel Bence 12.30-16.30 – 4-es gyakorló Jelentkezés: nagyo@jak.ppke.hu vagy a 429-7200/310

Időpont: április 18-19. 9-16 óráig Részletek a www.jak.ppke.hu/karrier weboldalon.

Sergő András

A képzés időpontja: 2009. január 31.

Jelentkezés: asergo@jak.ppke.hu vagy a 429-7200/338

harmadik oldal

Ákom-bákom, berkenye…

A húsvéti ünnepkör titkai

Sok mindent tudunk a húsvétról, hiszen legszebb ünnepeink egyike, ahol valódi öröm költözik a szívekbe. Ilyen ünnep kétszer van egy évben: karácsony és húsvét – egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Jézus Krisztus született, meghalt és feltámadt. E három történést foglalja össze a keresztény kultúra e két ünnepkör hagyományaiban.

Húsvét napjait a nagyböjti időszak előzi meg. A nagyböjt utolsó hetét nevezzük Nagyhétnek, amely tulajdonképpen a Virágvasárnappal veszi kezdetét. Ezen a napon azt idézzük fel, amikor Krisztus pálmaágakat lengető emberek kíséretével dicsőségesen bevonult Jeruzsálembe.

Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén való elfogatásra emlékezünk. E napon csönd telepszik a templomok tornyaiba, „a harangok Rómába mennek”. Nagycsütörtököt zöldcsütörtöknek is nevezték, ilyenkor spenótot, sóskát ettek az emberek, sőt a csirkéket is zöld növényekkel etették. Az a hiedelem járta, hogy ha így tesznek, akkor a következő időszakban gazdag termés várható.

Nagypénteken Jézust halálraítélték, megostorozták és keresztre feszítették. Ezen a napon a húsevés tiltott, kenyeret nem sütöttek, mert általános hiedelem volt, hogy az e napon készült kenyér kővé válik. Máskülönben a kenyérsütés azért is nehézségbe ütközött volna, mert a népszokás szerint nagypénteken egyáltalán nem is gyújtottak tüzet.

Nagyszombaton a keresztények már a régmúlt időktől fogva körmenetre mennek. Arra emlékeznek ilyenkor, hogy Jézus másnap, vasárnap hajnalban feltámad halottaiból, ahogyan azt előre megígérte.

A húsvéti ünnepet sok-sok szimbólum színesíti.

Bár alapvetően keresztény ünnep, mégis fennmaradtak pogány szokások is, melyek a tavasz eljöveteléhez kapcsolódnak. Oster, a germán tavaszistennő a termékenység, újjászületés jelképe volt. Nevét például az angol nyelv is megőrizte,

negyedik oldal

hiszen a húsvét angolul Easter. Ábrázolása a kezében tartott tojással, lábánál nyulakkal és feje felett repkedő madarakkal történik. A tojás a természet, az ember újjászületésének, tavaszi ébredésének szimbóluma.

Azt hiszem, mindannyiunk számára ismert szokás a locsolkodás. Ki szereti, ki nem annyira, azt azonban biztosan el lehet mondani, hogy remek mókát teremt – főleg a fiúknak. Az eredeti néphagyomány ugyanis nem finom kölnikről szólt, ahogyan az ma természetes, hanem egy dézsa hideg vízről!

A víznek több ismert szerepe is van e hagyományban. Egyrészről termékenységi szimbólum a locsolás, másrészt a vízzel való meghintés a kereszténység jelére és tartalmára is utal. Gyökerei arra a legendára is visszanyúlnak, hogy a Jézus feltámadását hirdető asszonyokat vízzel öntötték le a sírt őrző katonák.

Az első feljegyzések e szokásról a XVII. századból származnak. Faluhelyen a legények csapatosan járták a házakat és alaposan meglocsolták a lányokat. Mivel azonban ez egy termékenységi szertartás volt, a lányok hálásak voltak és hímes tojással köszönték meg a locsolást. A húsvéti locsolóverseknek is nagy hagyománya van, amely gazdag tárházát nyújtja a népi költészetnek.

Persze az idő múlásával megújultak e versikék, a legények már egyedül keresték fel a lányokat, és mára előkerültek a kölnik is. Korunk eszmerendszere további szokáshoz is hozzásegített bennünket: a lányok ma már nem csak tojást, de aprópénzt is adnak a fiúknak fáradozásuk jutalmául.

A barka számomra mindig kedves növény volt.

Ma is nagyon szeretem feldíszíteni szépen kifestett tojásokkal. Szimpátiám nem egyedülálló, ugyanis a régi emberek gyógyerőt tulajdonítottak bolyhos virágainak. Azért hogy megóvja a családot a bajtól, a tűzhelybe dobták, ha pedig fájt valakinek a torka, le kellett nyelnie és elmulasztotta a betegséget.

Húsvétjainkat különböző állatok képe teszi még szeretetre méltóbbá. De vajon tudjuk-e mit jelképez a nyúl, és mit a bárány? Nos, az utóbbi a legrégebbi húsvéti jelkép. A Bibliában Jézus Krisztus előképe volt az a bárány, amit az egyiptomi kivonulás idejében a zsidók nap mint nap feláldoztak, és megettek.

Ami a nyulat illeti, nem olyan könnyű magyarázatot találni a megjelenésére. Írásomban is többször említettem a húsvéti ünneplésben fellelhető gazdag tárházát a termékenységi rítusoknak. A nyúl szapora volta okán lehet például a húsvét egyik jelképe, valamint éjjeli állat, így a holddal is összefüggésbe hozható, ami szintén a termékenység szimbóluma.

A tojást tojó nyúl engem mindig foglalkoztatott. Aztán megtudtam a hagyomány ősi eredetét: a történet lényege az, hogy a germánok alvilág istennője haragjában büntetéssel sújtotta a nyulat, mely eredetileg egy fajta madár volt, ám az istennő négylábú állattá változtatta. Az is le-

het azonban, hogy egy nyelvi tévedés áll e szokás hátterében. A németek ugyanis egy időben gyöngytyúkot ajándékoztak egymásnak húsvétkor, amelynek neve Haselhuhn, vagyis röviden Hasel (a nyúl neve pedig németül Hase). Akármi légyen is az eredete e kedves állatkának, az elmondható, hogy nagy népszerűségre tett szert. Elterjedése főként a húsvéti képeslapokkal vált igen nagyméretűvé.

A tojásfestésnek is nagy hagyománya van mifelénk. A tojás piros színe az erőt, valamint Krisztus vérét jelképezi. A szokás elsősorban Kelet-Európában vert gyökeret, színezésre a vöröshagyma héjából kifőtt levet, a börzsönyt, valamint bíbortetűt használtak. Eredetileg egyszínű tojások készültek, ám idővel kialakult a feliratos tojások kultúrája is. A módszer titka abban rejlett, hogy a tojás festése előtt viasszal ráírták az adott szöveget vagy mintát a héjra, majd utána elkezdték a festést. A minták fajtája tájegységenként változó, nálunk legtöbbször a geometrikus, tulipános, fenyőágas, rózsás díszítések a szokásosak. A díszítés folyamatát tojáshímzésnek nevezzük.

A húsvét elengedhetetlen tartozéka a gazdag lakoma, amelynek alapja a tojás és a sonka. A tojásnak az újjászületéshez van elsősorban köze, az élettelennek az élőbe való átmenetét testesíti meg. Fontos jelképe a tojásból kikelő madár Krisztus feltámadásának. Régi szokás szerint az emberek fehér kendőbe kötöttek egy tányért, arra sonkát, tojást, tormát és kalácsot raktak, amit aztán elvittek a húsvéti szentmisére. Ott a pap megszentelte a csomagot, majd hazatérvén a család minden tagja kapott egy-egy szeletkét a templomot járt ételből. Népesebb háznál előfordulhatott, hogy például a tojást hártyavékonyságúra kellett felvágni. Általános szokás volt, hogy a távollevő családtagoknak becsomagolták és elküldték az ünnepi ételt.

Szép családi hagyományokat őriz a húsvét: nagy lakomák, rokonlátogatások, játékok. Ez is egy kis sziget rohanó életünkben, éljük át szívvel, örüljünk együtt!

Egy sereg locsolót és sok-sok piros tojást kívánok minden női, illetve férfi olvasónknak!

Hrecska Renáta

Elfeledett értékeink...

Közeledik… Jönnek a locsolók, festhetjük a piros tojásokat, elővehetjük az ünnepi ruhát, és...

Jaj, elnézést…, ez ma már nem szokás?! Pedig én még emlékszem azokra az időkre! Bár már az én gyerekkoromban sem volt olyan igazi, mint a nagyszüleimnél.

Aki még nem jött rá, a húsvét ünnepéről beszélek. Illetve nem is az ünnepéről – mely, mint tudjuk a keresztények legfontosabb ünnepe –, hanem a hagyományokról. Ezeket ma is meg kellene tartanunk.

A locsolkodás magyar húsvéti hagyomány. Sok szép történetet hallhatunk arról, miként jártak végig a falun a legények, hogy locsolták meg a lányokat. „Vízbevető”, „vízbehányó” hétfőnek nevezték ezt a napot, ugyanis még ötven évvel ezelőtt is elterjedt formájában vödörnyi vízzel locsoltak, vagy az itatóvályúba dobták a lányokat.

Napjainkban a finomabb formája az elterjedt, amikor illatos parfümféleséggel, locsolóvers elmondásával kell kiérdemelni a jutalmat. Talán még nekünk is vannak emlékeink róla, mikor egészen kicsiként várjuk, hogy kifesthessük a tojásokat, és hogy később szép ruhában várva a vendégeket átadhassuk nekik az általunk készített remekművet. Az asztalon sonka, tojás, torma s megannyi finom falat. Minden percben hallani véljük a csengőszót, türelmetlenül várjuk, mikor jön a következő locsoló.

De hová tűntek ezek a szép szokások?!

Régen az iskolaszünet előtt úgy köszöntünk el a barátnőkkel: „Kellemes húsvéti ünnepeket, és sok locsolót!!!”

Ma a legtöbb lányt viszont kiveri a víz, ha egyre is várnia kell. Sőt, ha lehet, mindenki elutazik, vagy kirándul a családjával. Ez egyébként nem is lenne baj, ha sokan ezt nem menekülésképp tennék. Nem mondom, hogy ne menjünk kirándulni, és nem mondom, hogy valóban mindenütt megszűnt volna a húsvéti hagyomány tisztelete, de lássuk be, ma már nagyobb divat az Amerikából átszökött Halloweent „megünnepelni”, mint valójában azokra a dolgokra odafigyelni, amik igazán fontosak.

Én fontosnak tartom, hogy ne vesszenek el ezek az értékek. Ha idősebb leszek, ugyanúgy fogom ünnepelni a húsvétot, mint ahogyan azt kisgyermekként tettem. Már nem én fogom festeni a piros tojást, már nem elsősorban hozzám jönnek majd a locsolók, de remélem, hogy jönni fognak, s remélem, hogy nem hal ki végleg ez a szokás. S remélem, hogy más is van, aki úgy gondolja, érdemes lenne megőrizni, s nem csak megőrizni, de feléleszteni ezt a hagyományt.

Császár Adrienn

Elitképzés az egyetemen

Kerekasztal-beszélgetés az Apáthy István Kör szervezésében Március 10-én került megrendezésre a kerekasztal-beszélgetés karunkon, főszervezője Paulusz Bogáta és az Apáthy István Kör. A meghívott előadók Kilényi Géza és Zlinszky János professzor urak voltak, akik „Elitképzés az egyetemen” címmel tartottak előadást. A nagy érdeklődésre mi sem jobb bizonyíték, hogy a hármas előadó teljesen megtelt érdeklődő hallgatókkal.

Az est kellemes hangulatban zajlott, és az előadás után lehetőség volt egy kis süti és üdítő mellett a professzorokkal további diskurzusra.

Az előadók igyekeztek elsőként az elit, mint fogalom meghatározására, majd Seres Tamás, az est moderátora arról faggatta az előadókat, hogy mi is pontosan az a dolog, ami egy intézményt elitté tesz. Később megtudhattuk azt is, mi a különbség a magyar és külföldi egyetemek között, és természetesen egy kis aktuálpolitikai kérdés, mint a gyülekezési jog szabályozásának elavultsága is említésre került.

Zlinszky professzor úr szerint feltétlenül szükség van elitképzésre, és olyan emberekre, akik a jó értelemben vett „elit”-szerepet felvállalják.

Kilényi professzor úrral egyetemben azon az állásponton voltak, hogy az elitképzéshez elhivatott tanárokra és ugyancsak elszánt lelkes diákokra van szükség. Erre például nagyon jó közeg egy hallgató számára, ha valamelyik szak-

kollégiumnak a tagjává szegődik (ilyen az est szervezője, az újonnan megalakult Apáthy István Kör is), vagy egy tanszéken demonstrátorkodik.

Mint kiderült, a professzorok leghatékonyabban úgy tudnak részt venni a hallgatók képzésében, ha együtt élnek a hallgatókkal, megtalálhatók, felkereshetők, nem úgy mint egyes ún. intercity-professzorok, akik csak az órán jelennek meg a hallgatók számára az előadásokon. A professzor urak mindemellett valamelyest hangot adtak elkeseredettségüknek is, amikor arra céloztak, hogy az egyetemek ember alapanyaga már nem az igazi, sőt mondhatjuk hogy egyre gyengébb, és így az elitképzés megvalósítása számukra is egyre nehezebb feladat. Ugyanakkor a professzorok áldozatos munkájának köszönhetően karunkon is jogászgenerációk nőttek és nőnek fel, akik hálával tartoznak mentoraiknak.

Végezetül Botta Ágnest, az Apáthy István Kör egyik lelkes tagját faggattam arról, hogy mi motiválta a társulatot e rendezvény megszervezésében: „Az est kettős célt szolgált: egyrészt az egyetem méltán elismert professzorait szerettük volna megkérdezni saját hazai és külföldi tapasztalataikról az elitképzés területén. Szerettünk volna ötletet meríteni ahhoz, hogy hogyan

képezhetjük magunkat egy kis segítséggel és önszorgalommal az átlagnál jobb jogászokká és emberekké. Másrészt szerettük volna felhívni a figyelmet lelkes kis önképző körünkre, hogy a tanárok és hallgatók tudatába is beépüljön a gondolat: van igény és lehetőség a az emelt szintű, változatos, kiscsoportos szakmai képzésre.

Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani, akik időt és fáradságot nem sajnálva tartottak és ezután fognak órát tartani az Apáthy Kör tagjainak, vagy más tudományos diákkörök hallgatóinak. Az Apáthy Kör jövőre vonatkozó céljai között szerepel többek között, hogy hallgatóit képezve, közösséget formálva, és közös programokat szervezve szakmailag sikeres tagjai által hírnévre és elismerésre tegyen szert, hogy a későbbiekben hivatalos formát öltve segíthesse a diákokat egyetemi éveik alatt. Az érdeklődők pedig bármelyik tagot megkereshetik, hogy tőlük kérjenek információt, illetve a kollegium. szak@gmail.com e-mail címen kaphatnak választ kérdéseikre, illetve a www.apathyszakkoli. fw.hu honlapon tájékozódhatnak.”

Abban biztosan lehetünk, hogy az Apáthy István Kör még sok érdekes programot tartogat számunkra, érdemes felkeresni honlapukat és csatlakozni hozzájuk!

Kocsis Ágnes

ötödik oldal

BOloNdoK NapjA Gondolkoztatok már, hogy miért bolondok napja április elseje? Én igen, és arra jutottam, hogy feltétlenül kell egy ünnep a Parlamentnek is… Ám ez nem biztos, hogy igazán meggyőző, így aztán utánajártam az eredetének.

Első dolog, ami szemembe ötlött, hogy nem nagyon lehet meghatározni, honnan is indult el ez a hagyomány. Ami biztos, hogy ezen a napon megtréfáljuk egymást, kacagunk másokon és talán még magunkon is néha. Szép ez a nap, igazi tavaszköszöntő!

A kezdetek a források szerint Caesar Rómájába nyúlnak vissza. Azonban zavaros a történet, és semmi mást nem lehet erről tudni, mint hogy a consulok április elsején nyitották meg hivatalosan az esztendőt. Bár összefüggést találhatunk a két esemény között, mégis több az esélye, hogy egy másik elmélet a valódi.

E másik verzió szerint, a tréfa napjának eredete Franciaországban található, ugyanis a régi francia naptár szerint az újesztendő pontosan április elsején kezdődött, és ezen a napon az emberek megajándékozták egymást. Később IX. Károly király rendelte el, hogy az év kezdődjön január elsején, ám a régi szokás sokáig megmaradt az emberek mindennapjaiban. Ez abban nyilvánult meg, hogy eleinte, a korábbi hagyományt megtartva, továbbra is küldtek meglepetéseket egymásnak április elsején. Miután azonban terhessé vált az évente kétszeri ajándékozás, a tradíció átalakult: az ál évkezdetre egy idő után másféle ötletekkel készültek az emberek. A tréfa lett az új ajándék.

Az első ugratások egyikét egyébként maga XIV. Lajos francia király fia, Toulouse grófja találta ki, amit Gramont márki terhére hajtott végre.

Március 31-én éjszaka, amikor a márki már

aludt, embereivel kilopatta a ruháit, minden darabot felfejtettek, majd összevarrták őket az eredeti méretüknél szűkebbre. Amikor a márki reggel felébredt, nem tudott belebújni nadrágjába, majd amikor mellényét szerette volna magára venni, nem tudta begombolni, ahogyan a kabátját sem. Nagyon kétségbe esett, nem tudta elképzelni, mi történhetett vele az éjszaka folyamán. Riadalmát csak fokozta, hogy küszködése alatt a gróf egyik csatlósa benyitott hozzá, és ijedten kérdezte: „Te jó ég, márki, mi történt önnel? Egészen meg van dagadva!” A márkinak fogalma sem volt arról, hogy mégis miféle betegség tört rá ennyire váratlanul. Elfutottak az orvosért, az orvos pedig miután a „beteget” megvizsgálta, receptet írt fel és gondterhelten távozott. Nem csoda, hiszen ő is beavatott volt!

Nosza, mentek a recepttel a gyógyszerészhez, aki viszont visszaküldte az írást, mert nem értette meg az orvosi „szakvéleményt”. Ezen nem volt mit csodálkozni, ugyanis a receptre az alábbi szöveg volt írva: „Accipe cisalia et dissue purpunctum”. Vagyis: „Végy ollót, és vágd fel a mellényed!”

Napjainkban is akadnak azonban bolondságok e napon. Például 1998-ban Amerikában a Burger King bal kezeseknek készült Whopper szendvicset reklámozott, aminek az volt a lényege, hogy az öntet a jobb oldalon csöpögött ki. Az emberek keresték ezt a terméket, sőt akiknek nem tetszett, azok kifejezetten kérték, hogy ők a régi fajtát kaphassák.

Hollandiában komolyabb vicc is volt. A holland televízió még az 1950-es években jelentette, hogy a pisai ferde torony összedőlt. Megdöbbent emberek sokasága vette fel a kapcsolatot a tévéállomással.

A BMW autógyár közleményben tudatta a nagyérdeművel, hogy hamisítják a BMW-ket. A hamis járművek arról ismerhetők fel, hogy a logóban látható kék és fehér színeket felcserélték.

Egy másik ötlete volt a gyárnak, hogy azt állította, a Mini autót Mars kutatásra fogják használni. A legjobb talán az volt, amikor azzal álltak elő, hogy gumiszélvédőket fognak készíteni, hogy a szemberepülő bogarak lepattanjanak róla. És egy jól sikerült ugratás Londonból: a BBC riporterei leadták a televízióban, hogy a Big Ben cseréjét immáron kihirdették, hamarosan digitális óra mutatja majd az időt.

Sokféle módon ünnepelünk, egy dolog azonban közös: az emberek a világ minden táján szeretnek nevetni, önmagukon és másokon egyaránt. Ám ne feledjük: a vicc csak addig humoros, ameddig a tréfamester és a megtréfált is együtt képes nevetni!

Hrecska Renáta

Mennyire drága az életed? „Mára közel minden ötödik felnőtt a krónikus stressz, a lelki leszakadás állapotában van.”

(Kopp Mária)

Történetünk 2009 Magyarországán játszódik.

Azon a helyen, ahol a halálozási arány jóval rosszabb, mint Ukrajnában vagy Lettországban, az élveszületések száma pedig kétségbeejtően alacsony. A főszereplők átlagemberek – azaz bárkik lehetnének, de a rend kedvéért nevezzük őket mondjuk Juditnak és Jánosnak. Egy házaspár, akik a következő kilátásokkal vágnak neki az életnek: Judit valószínűleg maximálisan 77 évig fog élni – persze, ha nem jön közbe semmi súlyosabb – de természetesen számos tényező rontja esélyeit a boldog, kiegyensúlyozott életre.

János kilátásai már nem ilyen „rózsásak”, ő átlagban 69 évre számíthat itt a Földön. Ráadásul – bármennyire furcsa is ez – jóval védtelenebb, mint Judit, hiszen sokkal erősebben érik olyan hatások, minta stressz, a depresszió, a társadalmi elfogadottság hiánya vagy a munkahelyi konfliktusok. Nyugalom, a hosszú élet ritka...

Vagy mégsem? Ha főhőseink mondjuk pár kilométerrel arrébb, Ausztriában születtek volna, akkor Judit méltán reménykedhetne abban,

hatodik oldal

hogy megéri a 82 éves kort, és János is (átlagban) 77 évre számíthatna. De hogy is van ez?

Kezdjük egy áttekintéssel: Ma Magyarországon a 35-64 éves korosztályban szív- és érrendszeri megbetegedésben való elhalálozás kockázata férfiak és nők esetében is 3.1-szer nagyobb, mint az uniós átlag. Emésztőrendszeri megbetegedés esetén ugyanez a mutató a férfiak esetében mintegy 5.5-szöröse, nők esetében 4.6szorosa a többi tagállam átlagának. Rosszul állunk tehát... De mivel magyarázható ez? Hiba lenne pusztán az egészségügyi ellátás állapotát felelőssé tenni, mivel az utóbbi években a csecsemő- és időskori halálozás jelentősen csökkent, 1960 és 1989 között pedig a GDP folyamatos növekedése volt tapasztalható. Felmérések szerint annak esélye, hogy ma hazánkban egy férfi túléli a 65. életévét csupán 64%.

Ugyanaz az arány az érettséginél alacsonyabb végzettséggel rendelkezők körében jóval 50% alatt van. A Demográfiai Évkönyv szerint 2005-ben 11.395-tel több férfi halt meg a 40-69 éves korosztályból, mint 1960-ban. Megdöbbentő tény, hogy a férfiak halálozási aránya ma magasabb, mint az 1930-as években volt. Pedig akkor jóval nagyobbak voltak a társadalmi kü-

lönbségek, és az egészségügyi ellátás is alacsonyabb szinten állt...

De miért éppen a férfiak ennyire veszélyeztetettek? Kopp Mária tanulmányában a „halálozással szignifikánsan összefüggő pszichoszociális” okokat említ, melyek többek között a munkahelyi és társadalmi bizonytalanság, az élet értelmetlenségének érzete és a rivalizálás. Öszszességében megállapítható, hogy a legnagyobb rizikót ezek a lelki, pszichés tényezők hordozzák. A férfiak esetében a súlyos depressziós tünetegyüttes háromszor magasabb halálozással jár, a reménytelenség mindkét nem esetében szintén háromszoros kockázati tényező. 2002ben 13.6% volt a kezelésre szoruló depresszió aránya, 2006-ra ez a szám 4%-kal emelkedett.

De miért van egyre több depressziós? A bizalom a társadalom testi, lelki, gazdasági fejlődésének alapja. Ennek kialakulásában alapvető a család szerepe. A magány, a jövőkép hiánya állandó félelmet, krónikus stresszt idéz elő, mert az egyén képtelen a tervezésre, amely azonban elemi emberi igény. Ez óriási kockázatot hordoz, különösen a családfenntartó férfiak körében.

A probléma az, hogy nincsenek közös normáink, az érték nélküliség pedig „öröklődik” a kö-

Ne hagyjuk veszni a gyereket!

Felnőni nehéz. Hát még egyetemre is járni közben. Mert hát ugyebár volt az a fránya középiskola ahonnan (öröm)könnyek között kilöktek minket a csupa felelősséggel kikövezett bizonyos nagybetűsbe, és egy gyűszűnyi borosflaskán és helyes minipogácsán kívül nem túl sokat kaptunk néhány jól csengő intelmen kívül. És ekkor jött a neheze: bekerültünk egy idegen helyre idegen elvárásokkal, idegen emberekkel körülvéve. Aztán eltelt az idő, hónapok, évek egyre gyorsabban, és az idegen elvárások, a hely, az emberek kezdtek ismerőssé válni.

Megszoktuk a vizsgaszituációt, az előadásokat, a hétköznapi bulikat, azt, hogy nem kérnek rajtunk számon napról-napra, hogy nem kell már éjfélre otthon lenni, és hogy valóban a magunk uraivá váltunk. Lassan megtaláljuk a céljainkat, szépen belénk plántálja a környezetünk, hogy ki kell tűnni, valamilyen formában, egyedinek kell lenni, mert különben esélyünk sincs. Telnek az évek, az egónk nő, az idő fogy, a helyzet meg csak fokozódik. Mindenki el akar érni valamit, na de azt aztán minden áron és azonnal. És persze szép dolog, ha végre megtaláljuk a helyünket és céljainkat, na de – hogy egy közkeletű mondással éljek – nehogy a fürdővízzel kiöntsük azt a szerencsétlen gyereket is! És hogy mi is ennek a gyerkőcnek a neve? Hát ő bizony az Emberség. Ugyanis, ha eme igen aprócska „lény” gondozását elfelejtjük beleépíteni a hétköznapi rutinunkba valahova a reggeli fogmosás és újságolvasás közé, nem marad majd más belőlünk, csak egy lelketlen törtető öltönyös/ kosztümös gép. De nézzünk néhány trükköt, hogy is lehet ezt a csöppséget napi pár perc odafigyeléssel megfelelően ellátni.

Az első és legfontosabb, hogy van számos más beceneve is, melyeket nem árt használni, mert a különböző szituációkban mindig másra hallgat a leginkább.

Haladjunk szépen sorban. Tömegközlekedés.

Reggel, mikor megtanítjuk neki, hogy a bérletet elő lehet venni, és meg lehet mutatni az ellenőrnek, mert az csak a munkáját végzi, és nem feltétlenül kell úgy gondolni, hogy ő csakis azért áll a metró bejáratnál, hogy a mi napunkat keserítse (még akkor sem ha az ellenőr viszont ezt a feltett szándékot alakította ki magában)!

Nos ekkor a neve: Türelem.

Aztán amikor beérünk az egyetemre, és akármennyire rohanunk, mert már rég elkezdődött az óra, elmagyarázzuk neki, hogy még ilyen helyzetben sem lökjük félre az ajtóból az idősebb hölgyet/urat, hanem esetleg kitárjuk neki az ajtót és esetleg – félve írom le – előre engedjük (akkor is, ha ez a kedves hölgy/úr már előzőleg megbuktatott minket háromszor). Ilyenkor Illedelmességnek szólítjuk. Aztán, ha már bent vagyunk, és még mindig nagyon sietünk, ám felteszem, nem rohanunk hangsebességet meghaladva, úgyhogy nyugodtan, hangosan, érthetően tudunk köszönni a szembejövő évfolyamtársunknak (tehetjük ezt akkor is, ha ő nem siet az üdvözlésünkkel, annak ellenére, hogy ő „jelölt be” minket azon a bizonyos közösségi oldalon anno, azután az együtt átizgult vizsga után). Ha ilyenkor szólunk a gyerkőcnek, Jóindulatnak hívjuk.

Beértünk, megérkeztünk, kifújhatjuk magunkat. És ha esetleg olyan napot választottunk mikor épp vizsgázunk is, kiváló terepet találunk a további „gyerek”-gondozásra.

vetkező generációkra. Ezek az emberek a leginkább manipulálhatók, hiszen nem tartoznak sehová, legalábbis így érzik. Perifériára kerülnek és nincs senki, akire számíthatnának.

Ennek egyenes következménye az, hogy a társadalom értékrend és közös célok nélküli, leszakadt egyének gyülekezetévé válik. Nincs erkölcsi tartás, a szorongás, a depresszió mára a leggyakoribb munkaképesség-csökkenést előidéző okká vált. Ráadásul az elvégzett munka mennyisége nincs arányban az érte fizetett bérrel (legalábbis az esetek nagy többségében).

A munkával kapcsolatban fellépő három leggyakoribb probléma az, ha nincs, ha túl sok, vagy ha bizonytalan. A munkahely bizonytalanságából eredő egzisztenciális krízisnek pedig egyenes következménye a krónikus depressziós tünetegyüttes. A munkahelyi stressz önkárosító következményei között szerepel a dohányzás, az alkoholhoz, drogokhoz való fordulás, a kimerültség, a depresszió vagy az a hibás önértékelés. Ezek a következmények elkerülhetőek lennének a munkavállaló nagyobb fokú tiszteletével, a vele való együttműködéssel, megfelelő terheléssel és az egészség mint érték szem előtt tartásával.

Igen, ez így lenne ideális.

De egyelőre csak azt láthatjuk, hova vezet a kapcsolatok hiánya, a társadalmi leszakadás a

folytonos rivalizálás és a munkahelyi krízis. A helytelen táplálkozásról pedig még nem is ejtettünk szót. A sport, az egészséges életmód háromszorosára növeli a túlélés esélyét, a dohányzás pedig felére csökkenti azt. Megdöbbentő, mennyire végzetes következményekkel jár a többi emberhez való kapocs elszakadása, a család hiánya. A túlélés esélye a gyermekes férfiak között négyszer, a házastárssal élők között pedig ötször magasabb, mint egyedülálló társaik körében. Lehet, hogy egyszerű az orvosság?

Lehet, hogy jó tartozni valahová, mondjuk egy közösséghez (és itt nem valamely divatos szektára gondolok)?

A felvetés szentimentális – mondhatnánk - de egyvalami biztos: a mai társadalom nem értékként, inkább eszközként bánik az emberrel.

Eszközként, aki dolgozik és természetesen: fogyaszt. A fogyasztói szemléletnek nyilvánvalóan az értékvesztett egyén kedvez, hiszen egyszerű a képlet: ha nincs értékrended, majd én teremtek egyet, így aztán igazán bármit eladhatok Neked. Csak termelj eleget.

De van ebben valami érdekes: A fogyasztó annyira szeret fogyasztani, hogy a végén elfogyasztja önmagát. Az előbb vázolt statisztikákból legalábbis ez tűnik ki...

Borbás Dorottya

Utolsónak akarunk bemenni. De mit ad Isten, más is van ezzel így. Persze – szinte természetes módon – ő se tud semmit és mi sem. Nos, ekkor azt tanítjuk meg a most épp Előzékenységnek nevezendő picinek, hogy ha neki tényleg erre van szüksége, az a tíz perc már tényleg nem számít semmit (annak ellenére nem, hogy esetleg társunk kihúzza előttünk az álomtételt, míg nekünk – oly sokadszorra – a rettegett 666-os jut) Nem tudjuk a tételt. Van ilyen. Jövünk máskor.

Vagy hát remény hal meg utoljára alapon bármi történhet. De még véletlenül se jusson eszünkbe ilyenkor a kis jövevény előtt olyanokkal próbálkozni, mint telefonos segítségkérés és társai.

De ha mégis elgyengülnénk és a kiélezett helyzetben „tiltott szerekhez” nyúlnánk, akkor már legalább ne próbáljuk meg tagadni a nyilvánvalót. Ugyanis még az sem baj, mondják tanáraink. De ha elfelejtjük kis társunk nevét (megsúgom: Becsületesség) akkor bizony már a jövőben sem lesznek túl rózsásak a kilátásaink a későbbi vizsgákon.

Végül így vagy úgy, de túljutunk a vizsgán. És ha nem sikerült olyan jól, nem aludtunk semmit az éjjel, és mindennek a tetejébe meglátjuk, hogy a kedvenc helyünkön, a büfében ül valaki, akkor sem úgy nézünk a világra, hogy megpróbáljuk közben kifejleszteni a szemmel gyilkolás legújabb, ezúttal hatásosnak bizonyuló változatát, hanem rendelünk és elbeszélgetünk pár mondatban a büfés nénivel az időjárásról. A gyermeket pedig nem felejtjük el Kedvességnek szólítani.

Egy kávé és egy szusszanás után pedig indulhatunk tovább. Hazafelé a metróban még segíthetünk (a Figyelmesség nevű aprósággal együtt) a fiatal anyukának lecipelni a babakocsit a lépcsőn, és mosolyoghatunk az úrra, aki a jövő havi színházműsort kínálja nekünk.

Lassan vége a napunknak, és Emberség még annyi mindenből maradt ki. Még meg kell tanulnia beérni a kevesebbel, belátni, ha hibázott, meg kell értenie, mit jelent az önzetlenség minden cél és érdek nélkül, pusztán a társaságot és nem a majdani kapcsolatot keresni minden szembejövőben. Be kell látnia, hogy következmények nélkül nem taposhat át valakin, vagy nem vehet el bármit, ami a másé, csak mert céljai ezt diktálják. Ugyanis annak a valakinek ugyan úgy megvan a saját gyerkőce. Ő nevelte, gondozta, a szívét-lelkét beleadva. Ha elveszik tőle, mi marad neki?

A válasz nagyon egyszerű: ha jól nevelte a gyereket, megmarad neki a remény, hogy egy kis odafigyeléssel talán jobb lehet, az emberek nem mennek majd el egymás mellett ridegen és megértés nélkül. Terep ugyanis van bőven a gyakorlásra, és talán végre közösen beülnek akár vitázni egy tea mellett vagy meghallgatják Alex zongorajátékát, „végigizgulják” az áprilisi hagyományos próbapert vagy megnéznek egy filmet a Vetítő(m)ben, és bemutatják egymásnak az általuk nevelt kis „gyermekeket”, kiket együtt már bátran nevezhetnénk csak így: humanitás.

Ablonczy Zsuzsi

hetedik oldal

A Teremtés csodája

Beszélgetés Lábady Tamás egyetemi docenssel Néhány héttel ezelőtt Lábady Tamás Tanár Úrral beszélgettem. Nemcsak válaszokat kaptam, hanem olyan útravalót, amelyben előadásain, könyvein keresztül is részesülhetek, részesülhetünk. Egyetemünkön oktat a polgári jogi stúdium megindulása óta, immár 13 esztendeje. Évekig alkotmánybíróként és tanárként is tevékenykedett párhuzamosan, ráadásul nem is egy helyen: Pécsett és Budapest között ingázott. Ez a mai napig sincs másképpen: a hét első napjait a fővárosban, a következő néhányat a Baranya megye székhelyén tölti.

– 1979, ‘89 és ‘99 is meghatározó évek voltak Ön számára... 1979-ben elnyerte az Alexander von Humboldt Alapítvány ösztöndíját. 1989-ben az ELTE-n címzetes egyetemi docenssé nevezték ki. 1999-ben járt le az alkotmánybírói mandátuma, s lett újra a Baranya Megyei Bíróság bírája, ugyanebben az évben részesült a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a csillaggal kitüntetésben, és ekkor döntött véglegesen a mi egyetemünk mellett is...

– Kegyelmi ajándékként éltem meg a mindmáig Európában talán a legelegánsabb Humboldtösztöndíj elnyerését. A legvadabb kádárizmusból kerültem pár hónap erejéig Nyugat-Európába, Kölnbe, s ez óriási hatással volt rám. Egy évvel korábban, mikor az ösztöndíj lehetőségként felmerült, eszembe sem jutott, hogy megpályázzam, mivel egy kukkot sem tudtam németül. Csak mellékesen meséltem róla a feleségemnek, aki azt mondta, hogy lehet, hogy én egyedül képtelen lennék ilyen rövid idő alatt megtanulni egy idegen nyelvet, de mi ketten képesek vagyunk rá. 1978 szeptemberében vettem az első magánórámat, és 1979 áprilisában nyelvvizsgáztam. Nem mondom, hogy brillíroztam, de sikerrel jártam, így már az ösztöndíj megszerzésének ez az akadálya is elhárult.

– Mekkora hatással volt ez Önre?

– Ez a kiutazás mindent megváltoztatott: az addigi szemléletemet, a világlátásomat, a jogról kialakított gondolkodásomat. Mindaz, amivel addig tanulmányaim révén találkoztam – annak az ideológiája, hogy a jog a munkásosztály akarata – kártyavárként omlott össze, már az első néhány héten. Rengeteg új ismeretet szereztem, s a hat hónapot alkotómunka helyett olvasással töltöttem. Megláttam azt, hogy a világban – és különösen Európában – egészen más folyamatok vannak a joggal összefüggésben. Felfedeztem az újra feléledt természetjogi gondolkodást és újra előkerült az Aquinói Szent Tamás személye körüli kutatómunkám, melyet még középiskolás koromban kezdtem el, amikor kiselőadást kellett tartanom.

– Kiselőadást?

– Igen. A Pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, és a történelem órán volt egy olyan szokás, hogy a diákok névnapjukon ajándékképpen jelentkezhettek felelni. Március 7-én, mivel fontos volt számomra, hogy jelest kapják, jelentkeztem, hogy Tamás nap van... Először nem

nyolcadik oldal

tam. Az Alkotmánybíróság egész szemléletében valóban alkotmányos forradalmat vezényelt, hiszen nálunk a zsarnokölés sem történt meg a rendszerváltással, mint a szomszédos Romániában, tehát a rendszerváltás valóban alkotmányos keretek között zajlott, s ennek a fő karban- és kézbentartója az Alkotmánybíróság volt.

Ugyanakkor eredeti vágyam – hogy bölcsész legyek – miatt megmaradtam egyetemi oktatónak, ráadásul két helyen is: a hét első napjait általában Budapesten töltöttem, szerdán hazamentem Pécsre, s már következtek is az óráim.

A Pázmányra történt meghívásom – annak ellenére, hogy a pécsi egyetemen is katolikus szellemben tanítottam – óriási kihívást jelentett számomra: itt olyan hallgatóknak oktathattam, oktatom a magánjogot, akikben mégiscsak megtalálható valamifajta elkötelezettség arra, hogy keresztény szellemben szerezzék meg a diplomájukat.

– 1999-ben lejárt az alkotmánybírói mandátuma...

igazán értette tanárunk, hogy miért pont akkor, hiszen Tamás napja decemberben van, de megindokoltam, hogy azért, mert az az apostolé, ez meg Aquinói Szent Tamásé. Így végül felelhettem, de akkora egyest kaptam, mint még soha, mivel róla kérdezett, és szégyenszemre nem tudtam semmit mondani. Azt ígérte, hogy kijavíthatom, ha a következő órára összeállítok egy húsz perces kiselőadást a nagy középkori tudósról. Szüleim minden egyházi ismeretségüket igénybe vették, hogy anyagot gyűjtsek. Rengeteg irodalmat, tanulmányt olvastam és végre összeállt a munka, s sikerült kijavítanom az elégtelent.

– Térjünk vissza a kölni időszakra...

– Igazából ekkor teljesedett ki az a folyamat, amelyet feleségem csak úgy panaszol, hogy szerelmi háromszöget él meg. Bár nem egy harmadik személy miatt, hanem a jog iránti elkötelezettségemből, szerelmemből kifolyólag. Akkor valósággal beleszerelmesedtem a jogba, és ennek megfelelően kezdtem alakítani az egyetemen is az előadásaimat, már a rendszerváltást megelőző években is.

– 1996-tól pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen oktat.

– Ez az év óriási fordulatot hozott számomra.

Akkor még az első Alkotmánybíróság tagja vol-

– Ebben az esztendőben nagy dilemma elé kerültem: nyilvánvaló volt, hogy a két egyetemen való oktatást nem tudom tovább folytatni, mivel megszűnt az az alkotmánybírói és infrastrukturális háttér, amivel ez megoldható volt, így választanom kellett. Az út két irányban folytatódott tovább, mint annak idején a görögök nemzeti hérosza, Herakles számára, mikor a Kithairon hegyén az állatait legeltetve egyszer csak egy válaszút elé érkezett. Az egyik a könynyed, legelőkben dús, a másik a szakadékokkal teli, nehéz utat kínálta neki – és ő gondolkodás nélkül ezt a második utat választotta, amelyet a régi görögök Aretének, az erény útjának neveztek. Így én is a két egyetem közül a Pázmányt választottam, de mivel a gyakorlattól sem tudtam elszakadni, visszamentem bírónak is.

– Sosem érezte úgy, hogy akkor rosszul döntött?

– Az eltelt 13-14 év alatt sem bántam meg, sőt, ez életem egyik legmeghatározóbb döntése volt.

Azonban ma már szembesülnöm kell azzal, hogy a rendszeres utazások egy idő óta jobban fárasztanak, mint korábban. S látom azt, hogy az Istentől kapott karizmákat, talentumokat – melyeket soha nem adott ingyen – lassanként viszszakéri tőlem. Ennek ellenére azonban még úgy gondolom, hogy távol vagyok attól, hogy ezt az oktatói karizmámat is vissza kelljen adnom.

– Aki nem ismeri Önt, néhány mondat után annak is világossá válik Istennel való kapcsolata és hite. Ön és felesége többek között a Házas Hétvége lelkiségi mozgalom egyik vezetője. Nem ingott meg hitében sohasem? Mindnyájunk esetében elképzelhető, hogy eltévedünk, elszakadunk a nyájtól...

– A hit kegyelmi ajándék. Hála a családomnak, szüleim mély vallásossága mellett ajándékként kaptam meg a hitet. A kamaszkor válsága azon-

ban komoly megingást hozott. Szerelmese voltam az irodalomnak, így abban az időben a már nem csak szamizdatként kapható Camus, Kant, Kierkegaard, Dürennmatt írásait faltam.

Ez a nyugati, dekadensnek nevezett irodalom nagy hatással volt rám. Én magam is írogattam verseket, novellákat és végül az egzisztencialista filozófia és irodalom hatására oda jutottam el, hogy a világmindenség hatalmas, térben és időben mérhetetlen arányaihoz képest parányira zsugorodott emberlét, amelyik nagyjából hetven évet és egy korlátozott földi életet él, azaz az egyetlen értelem az anyagi világban, végül is a teljes értelmetlenség. Valami kell, hogy legyen, ami az értelem elsőbbségét igazolja. Így ennek a gondolatnak a továbbvitele vezetett vissza, immár tudatosan, a hithez. A szellemnek tovább kell élni az örökkévalóságban, mert csak így, csak ez által képes uralni az anyagi világot. Kell lennie egy Teremtőnek, aki ezt az egész világmindenséget, benne az anyagi világ felett álló szellemet létrehozta. Az így tudatos meggyőződésemmé váló hitem azóta is végigkíséri mindennapjaimat.

– A tanítvány hálás tiszteletével emlékezik meg Rudolf Lóránt professzorról, egykori tanáráról könyvében, aki felkeltette érdeklődését a civilisztika iránt. Önnek is vannak követői, akikről már tud, hogy az Ön hatására döntöttek egy-egy terület mellett?

– Szladits Károly írja valahol, hogy egy igazi professzor nem attól nagy, amit ő alkotott, hanem hogy olyan tanítványokat nevelt, akik túlszárnyalják őt. Ezt azért tartom szükségesnek elmondani, mert szakmai pályám legnagyobb öröme és élménye, hogy rengeteg visszajelzést kapok volt tanítványaimtól. S nemcsak én, hanem fiam is, aki itt él Budapesten, és éppen a napokban mondta, hogy annyi helyen kérdeznek rá a névazonosság folytán, hogy ismer-e engem, rokona vagyok-e, s ennek kapcsán elmondják, hogy mennyi értéket kaptak tőlem...

Ez hihetetlen ajándék. Ugyanezt mondhatom el – talán még hatványozottabban – a Házas Hétvége lelkiségében végzett, közel negyedévszázados munkánkban, ahol nagyon sok házasság és család mind a mai napig rengeteg visszajelzéssel igazolja azt, hogy a mi kapcsolatunk és a mi tanúságtételünk mennyire komoly változást hozott az életükben. Például számos olyan szerelemgyerek született az általunk vezetett Házas Hétvégék után, amikor már a házaspár egyébként befejezte volna a családtervezését.

Több fényképet kaptunk, melynek hátoldalára

rá van írva, hogy ez a kicsi is nekünk köszönheti létezését. Én azt hiszem, hogy majd annak idején, amikor az Úr elé kerülök, kerülünk, az egyetlen kérdése az lesz, hogy mennyit és mennyire szerettünk. S mi erre majd azt tudjuk válaszolni, hogy nézzen ezekre az emberekre, akik Őáltala, de a mi segítségünkkel változtak meg. Akkor talán azt fogja mondani, hogy jól van hűséges szolgám, menj be Urad örömébe.

Ez a nyugalmam és ez a hitem. Ugyanígy vagyok az oktatói munkámmal. Tanítványaim szeretetét mutatja például, hogy 60. születésnapomra 2004-ben írtak és szerkesztettek nekem egy ünnepi tanulmánykötetet, ami ritkaság, mert általában idősebb, kerekebb évfordulókor a kollégák szoktak emlékkönyvet írni. Tudomásom szerint utoljára Grosschmid Béninek 1938ban megjelent Jubileumi Kiadása, illetőleg az ő munkájának glosszálása során írtak hálából ilyet neki. Én azt hiszem, hogy már ez a könyv is mutatja, hogy amit nyújtottam, az értékes volt.

– Honnan meríti ezt a rengeteg erőt?

– Az alapvető forrás a transzcendencia, a hitem.

Az, hogy aki több talentumot kapott, annak többel kell elszámolnia. Ha ezeket az értékeket, amiket kaptam, karizmaként értékelem, akkor tudom, hogy nekem ezek ki is kell használnom.

A másik, az igazi forrás pedig éppen a házasságom és a családom. 13 gyönyörű unokám van, akikkel rendkívül jó a kapcsolatom. A család és a házasság olyan, mint az atomenergia, kozmikus forrás, amelyből újra és újra meríthetek, s ezáltal sokkal jobban fel tudom használni mindazt a képességemet, amelyet a Teremtőtől ajándékba kaptam. Természetesen nem volt mindig így, házasságunk első húsz évében sokszor került első helyre a munkám, és az elmúlt huszonöt évben tanultam meg igazán, hogy az első helyen mindenképpen a hitvestársi kapcsolatnak kell lennie. Ez egy olyan töltőállomás, amiből merítve képes vagyok sokkal hatványozottabb szellemi teljesítményre, mint amúgy képes lennék.

– Hogy találkozott a feleségével?

– Életem kétségkívül legnagyobb csodája volt, hogy megismertem egy 16 éves gyereklányt, akit attól a pillanattól kezdve, egy hihetetlenül komoly és mély szerelemmel szeretek. Akárhányszor megnyitom a szívét, mindig napot találok benne. Gimnáziumi osztálytársam volt a testvérbátyja, s egy alkalommal, mikor átmentem hozzájuk, egy pillanatra megláttam a húgát. Csak köszöntünk egymásnak, de ez a

HÖK VÁLASZTÁS 2009 Karunkon 2009. március 18. és 21. között zajlott le a Hallgatói Önkormányzat képviselőinek megválasztása. Összesen 2596 diák volt jogosult szavazni, 586-an adták le szavazatukat, ebből 564 volt érvényes.

A 17 tagú Küldöttgyűlésbe a következő jelölteket választották küldötté: Besenyei Ádám, Bolyós Zsuzsanna, Csergő László, Hárnási Kin-

pillanatnyi találkozó igen mély benyomást gyakorolt rám. Ő akkor másodéves gimnazista volt, gyönyörű, hosszú, lófarokban lelógó hajjal, otthon egy házi ruhát viselt mikor találkoztunk. Karcsú alakja, a szeméből sugárzó hihetetlen báj és kedvesség, amivel akkor fogadott engem, egy kézfogás erejéig, és talán csak annyit mondott, hogy tulajdonképpen nem vagyok ismeretlen számára, mert az érettségi tablón látta a fényképemet. Ez szeptemberben lehetett, de olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy szilveszterkor elhívtam magunkhoz testvérével. Ez egy végzetes éjszaka volt. Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy minket egymásnak teremtett az Úr. Négy évig hihetetlenül nagy lendületet és inspirációt adott ez a szerelem, ezért sikerült az egyetemi évek alatt végig kiválóan teljesítenem.

ga, Huszár Péter, Kassai Barbara, Kőrösi-Szabó István, Mészáros Viktória, Nagy Adrienn, Pelyhe Balázs, Soós Erzsébet, Szendrődi Szabolcs, Szilágyi Demeter, Szőcs Edit, Telekesi Marianna, Topolay Gábor, Tóth Bálint András.

A küldötteknek eredményes munkát kívánok!

- tb -

Csodálkozom is a tanítványaimon, akiktől egyegy sikertelen vizsga után megkérdezem, hogy mi van magával, mikor látom, hogy semmit nem tanult, csak nem szerelmes? S kapok néha olyan válaszokat, hogy de igen. S ez nekem teljesen érthetetlen, mert számomra a szerelem olyan löketet, olyan forrást adott, hogy egyszerűen én képtelen voltam – mivel ő is a középiskolában osztályelső volt – rosszabbul tanulni. Úgy illett, hogy valahol én is az elsők között legyek.

Utolsó éves voltam, amikor összeházasodtunk.

A házasságomban valóban megéltem a teremtés csodáját, amit a Genezis első oldalán olvashatunk: hogy a férfi és a nő elhagyja anyját és apját, s a feleségéhez, férjéhez csatlakozik és a kettő egy lesz. Ez az egység 43 éves házasságunk alatt mindvégig meghatározó volt. Természetesen voltak „röpülj rózsám, totty”-időszakok, de alapvetően a Házas Hétvége volt az, ami tudatossá is tette számunkra a házasság értékét és szentségi ajándékát.

Mikola Orsolya

kilencedik oldal

A csokoládé története Mi a közös a kukoricában, a burgonyában, a paprikában és a csokoládéban? Mindegyik Amerikából hódította meg öreg kontinensünket. Hálásak lehetünk az Újvilágnak, hogy annyi mindennel örvendeztetett meg bennünket. Úgy gondolom, a régmúltban vitathatatlan szerepe volt Amerika és a nagy európai hódítók párosának abban, hogy étkezési kultúránk olyan színessé, változatossá fejlődött. Ma már nemzeti ételünkké vált a paprika, boldogan esszük a sült krumplit és csodálatos, hogy egyegy vizsga előtt milyen sok csokoládé tűnik el pocakunkban! De hogyan is került asztalunkra e finom csemege?

Annak kialakulása, hogy mi ilyen desszertet ehessünk, amit ma ismerünk, hosszú évszázadok munkája volt. A csokoládékészítés nem csupán kémiai folyamatok sokasága, hanem valódi művészet. Az igazi finom csokoládék gyártói valódi mesteremberek.

Legjobb tudásunk szerint a történet 1492-ben kezdődött, amikor Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát. Hazatérvén sok különlegességgel lepte meg a spanyol uralkodópárt, Ferdinánd királyt és Izabella királynét. A csomagban egyetlen dolog volt, amit nem tartott senki különösebben érdekesnek: néhány sötétbarna, mandulaféleségre emlékeztető termés. A kakaóbabot akkoriban még senki nem ismerte, valódi felfedezése Hernando Cortezre, a nagy spanyol hódítóra hárult.

Cortez és csapata az azték indiánok uralkodójának, Montezumának a különleges szokását ismerte meg. A király naponta körülbelül ötven kehellyel ivott egy nagyon különös, sűrű, keserű, csípős, barna italból, amit chocolatl-nek neveztek. Elkészítése ennek a királyi éteknek rengeteg fáradságot vett igénybe, ezért is számított különös megtiszteltetésnek, hogy Montezuma megvendégelte Cortezt és embereit.

(Az uralkodó azért volt ilyen kegyes, mert Cortezben vélte felfedezni az aztékok isteni gyökerekkel rendelkező Quetzalcoatl nevű uralkodóját, aki hosszú idővel a konkvisztádorok megérkezte előtt hagyta el az aztékokat, de ígéretet

tett arra, hogy Ce Acatl évében visszatér – ez az év pedig pontosan a spanyolok érkeztének évére azaz 1519-re esett...)

A spanyolok a furcsa italt, ami rettentő íze mellett még zsíros is volt és nagyon nehezen emészthető, cukorral ízesítették. Ez sem vált be azonban maradéktalanul, és a papok is gyanakodva fogadták az új csemegét: tartottak ugyanis tőle, hogy az anyag felkorbácsolja a szenvedélyeket. Az általános volt mindenesetre, hogy mindenki ódzkodott attól, hogy egy kortynál többet igyon belőle. V. Pius pápa ötven évvel később egyenesen azt jelentette ki, hogy ebből az italból való fogyasztás nem jelenti a böjt megszegését, mert olyan szörnyű az íze, hogy nem valószínű, hogy bárkinek is élvezetet tudna okozni.

Azért az évek során sok-sok praktika született arra, hogy ízletesebb lehessen: vaníliával, fahéjjal ízesítették, sőt kitalálták, hogy jobb volna, ha melegen innák – az eredeti verziót ugyanis hidegen fogyasztották. Végül a csokoládéital népszerűvé vált, főleg a spanyol arisztokrácia körében, és kakaóültetvényeket telepítettek a tengerentúlra. A csokoládé jövedelmező üzletnek bizonyult a nehéz kezdet után, a titkot Európa többi területe előtt csaknem száz éven keresztül sikerült megőrizni.

Kiszivárgása után viszont semmi sem állíthatta meg a csokoládét, hogy felbolygassa egész Európa életét. A divatos francia udvar itala volt, majd híre átkelt a Csatornán is, és 1657-ben már meg is nyíltak az első híres angol csokoládéházak.

Eleinte kis üzletek árulták a kézzel készített csokoládét, majd a gőzgép megjelenésével beindult a nagyüzemi termelés is. 1730-ra az ára annyit esett, hogy bárki számára elérhetővé vált.

1828-ban pedig C. J. van Houten feltalálta a kakaó sajtológépet, mellyel sikerült kivonni a kakaóbabban található zsíranyag egy részét. Van Houten különféle alkáli sókkal javította a kakaó állagát, ezek semlegesítették a savakat és még több zsír kivonását tették lehetővé, ami által szárazabb, porszerűbb lett a kapott anyag.

Ady Endre: A jogászok majálisa

(Ajánljuk mindenki figyelmébe a nagy költő beharangozóját egy régi jogászbuliról. Sok minden változott az elmúlt száz esztendőben, de van, ami mindig ugyanaz marad…)

A gyöngyvirágos május édes poéziséhez tartozik a majális is. A tánc, künn a szabadban, virágillatos levegőben, ahol minden csupa szín, csupa hangulat, csupa kedély.

Nagyváradon az első tavaszi mulatságot a mi derék jogászaink rendezik, s ma tartják meg a Püspökfürdőben. Nagy lelkesedéssel, fáradhatatlan buzgalommal működik már hetek óta a majális érdekében Ormay Lajos, a mulatság elnöke az ő rendezőgárdájával, s a siker bizonyosan nem fog elmaradni. Hiszen régen várja már a nagyváradi szép leányok serege a majálist, a hangulatos, kedves mulatságot, amelyet a rendezésben legszakértőbb fiatalság, a jogászság csinál, s jó idő óta készülnek már a lenge tavaszi toalettek, a papák általánosan ismert fejcsóválgatásai közepette.

tizedik oldal

Az út ekkor nyílt meg az étcsokoládé gyártása felé.

1847-ben az angol Joseph Storrs Fry, Van Houten sajtológépének felhasználásával próbálkozott előállítani valami érdemlegeset a kakaóvaj, kakaómassza és cukor vegyítésével. Kitartó munkájával pedig sikerült világraszólót alkotnia: elkészítette a világ addigi legfinomabb étcsokoládéját!

A következő lépés már a tejcsokoládé előállítása volt. Hol máshol születhetett volna meg, mint Svájcban? 1876-ban Veveyben Daniel Peter kikísérletezett egy eljárást, amivel tejet adhatott a csokoládéhoz. Így már egy olyan ízletes finomságot sikerült előállítania, amit ma tejcsokoládé néven jól ismerünk, és nagyon szeretünk. Úgy hiszem, hogy Rodolphe Lindt neve ismerősen csenghet minden csokirajongónak. Ő egy svájci csokoládégyáros volt, aki állandóan kísérletezett a minőség javításának érdekében. 1880ban siker koronázta erőfeszítését. Egy adag csokoládémasszát több napon át kevergettek a főzőteknőben, és amikor az eljárást befejezték, a finom állagú csokoládéban semmi nyoma nem volt a korra oly nagyon jellemző szemcsésedésnek. Ezt a módszert ma kenőgyúrásnak nevezik. Lindt azonban nem nyugodott meg ebben a sikerben. A kakaóvajjal tovább finomítgatta a termékét, aminek eredményeképpen elkészítette az ún. fondant csokoládét, mely sima, könnyen olvad – és nagyon-nagyon finom!

Hrecska Renáta Hangos lesz ma kora délutántól kezdve késő éjfélig a Püspökfürdő, s a Bura testvérek muzsikája mellett vidáman fognak mulatni a nagyváradi szép asszonyok, bájos leányok a fáradhatatlan jogászokkal, akiknek egyetlen ambíciója ma, hogy mindenki jól találja magát a mulatságukon, amelyre olyan régen s annyi kedvvel készültek. Természetesen senki sem aggódik azon, hogy unatkozni fog a jogászmajálison, hiszen régen ismert dolog, hogy a jogász fiúk pompás, figyelmes táncosok, s az udvarláshoz, amint ezt bizonyára Bozóky igazgató úr is aláírja, sokkal jobban értenek, mint a római institúciókhoz és pandektákhoz.

Előre megjósolhatjuk tehát a legnagyobb bizonyossággal, hogy a jogászok mai mulatsága pompásan fog sikerülni, mint a nagyváradi jogászok mulatsága általában.

Még csak azt jegyezzük meg, hogy a kimenetel a fürdőbe a rendes fürdővonatokkal történik, éjfél után két órakor pedig külön vonat fog a közönség rendelkezésére állani.

Nagyváradi Napló 1901. május 18.

Jesu ufam Tobie

70 éve… Az Isteni Irgalmasság képének eredete összekapcsolódik azzal a látomással, amelyben 1931. február 22-én Płockban volt része Fausztina Kowalska lengyel nővérnek. Az Úr Jézus ekkor juttatta kifejezésre óhaját, hogy lefessenek egy képet, melyen ez a felirat álljon: Jesu ufam Tobie – „Jézusom, bízom Benned!”

A lengyel apáca 1905-ben született Glogowiecben. Gyermekkorától kezdve az ima szeretete, a szorgalom, az engedelmesség és az emberi nyomor iránti érzékenység jellemezte. Egész életét felajánlotta áldozatként a bűnös emberekért.

Szerzetesi életének éveit ezért a sok szenvedés és rendkívül mélységes misztikum jellemezte.

A látomás által ihletett kép a feltámadt Krisztust ábrázolja, aki kezein és lábain hordozza a keresztre feszítés nyomait. A képen nem látható átszúrt Szívéből két sugár tör elő: egy piros, és egy halvány. „A halvány sugár a vizet jelenti, mely megtisztítja a lelkeket; a piros a vért, ami a lelkek élete. E két sugár irgalmam bensőjéből tör elő, midőn a lándzsa haldokló szívemet megnyitotta a kereszten.” A sugarak a szentsé-

get jelentik, valamint az egyházat, amely Krisztus átszúrt oldalából született, és a Szentlélek ajándékait, amelyeknek bibliai jelképe a víz. „Boldog, aki ezek árnyékában fog élni – mondta Jézus – mert Isten igazságos keze nem éri el.”

A kép Isten végtelen irgalmát ábrázolja, amely Krisztus húsvéti misztériumában nyilvánul meg, és gyümölcsözően folytatódik az Egyházban a szentségeken keresztül.

Néhány szemelvény Fausztina nővér naplójából – látomásáról: „Pénteken reggel 1935. XI. 13., ahogy beléptem a kápolnába, e szavakat hallottam bensőmben: „Ez az ima haragom enyhítésére szolgál. …Amikor egy nap a folyosón mentem, e szavakat hallottam lelkemben: »Bárki, aki imádkozni fogja, halála óráján tapasztalni fogja nagy irgalmamat.. ha csak egyszer is elimádkozza valaki, legyen bár a legmegátalkodottabb bűnös, elnyeri végtelen irgalmam kegyelmét.« …Ahogy rövid időre beléptem a kápolnába, így szólt hozzám az Úr: »Leányom, segítsd nekem egy haldokló bűnös lelkét megmenteni! Imádkozd érte az Irgalmasság rózsafüzérét, amit tanítottam neked.« Amint elkezdtem az imát, megláttam a szörnyű kínok között haldokló lelket. Őrangyala védelmezni akarta, de mintegy tehetetlen volt ennek a léleknek óriási nyomorúságával szemben. Egy sereg ördög várt már erre a lélekre. Mikor imádkoztam, megpillantottam Jézust olyan alakban, ahogy a képen ábrázolják. A szívéből jövő sugarak körülfogták a beteg lelket, és a sötét hatalmak pánikszerűen menekültek. A lélek békésen még egy utolsót felsóhajtott. Ahogy magamhoz tértem, felfogtam, milyen fontos ez az ima a haldoklók mellett. Enyhíti Isten haragját.”

Az Úr ezt mondta a Fausztinának: „Azokat a lelkeket, akik irgalmasságom tiszteletét terjesztik, egész életükben megoltalmazom, amint gyengéd anya óvja csecseműjét. Haláluk óráján pedig nem bírájuk, hanem irgalmas Megváltójuk leszek.”

Ehhez az egyszerű, de Istenben határtalanul bízó szerzetesnőhöz intézte Jézus e megdöbbentő szavakat: „Ma téged küldelek az egész emberiséghez Irgalmasságom üzenetével. Nem büntetni

akarom a sérült emberiséget, hanem meg akarom gyógyítani, és irgalmas szívemhez szorítani.”

A nővért teljesen felemésztette a tuberkulózis, és kimerítették a szenvedések, melyeket áldozatként vállalt a bűnösökért. A szentség hírében halt meg Krakkóban 1938. október 5-én, alig harminchárom évesen. A Szentatya, II. János Pál pápa 1993. április 18-án boldoggá, 2000. április 30-án szentté avatta. (Húsvét második, az Isteni Irgalmasság vasárnapján): „Krisztus Téged – a lengyel nép szegény és egyszerű leányát – választott ki arra, hogy eszükbe juttassa az embereknek az Isteni Irgalmasság nagy titkát” Az Isteni Irgalmasság rózsafüzérét a hagyományos olvasón imádkozzuk, Jézus Fausztinának adott tanítása szerint.

Egyetemünkön, szerdai napokon lehetősége nyílik minden Tanárnak, hallgatónak arra, hogy a földszinten lévő kis kápolnában Irgalmasság rózsafüzérét imádkozhasson 3 órától. Részletek a plakátokon.

Salamon Dominika

Íme az Ember – egy pápa arcai

II. János Pál pápa minden ember számára példakép. Nem csak a keresztények, nem csak a hívők számára – mindenki számára. Életét annak szentelte, hogy békét, szeretetet és megértést vigyen az embereknek.

Közvetlen, nyílt, kíváncsi, jó humorú ember volt, messze fölötte állt mindenféle világnézeti- és pártharcoknak.

Tiszteletére a Mission Is Possible, egy egyetemistákból álló csoport „Íme az ember – egy pápa arcai” címmel kiállítást szervezett a VAM Design Centerben (Budapest, VI. ker. Király u. 26.), mely június 2-ig tekinthető meg. A kiállított tárgyak között szerepel többek közt Arturo Marinak, a pápa személyi fotósának 150 képe (például az is, amelyiken a Szentatya Lábady tanár urat és a feleségét áldoztatja, és az is, amelyiken Bononak, a U2 zenekar frontemberének a szemüvegét próbálja fel), a pápa cipője, bíborosi ruhája és a pásztorbot, melyet Afrikában használt.

A kiállítás mellett olyan rendezvényekre is sor kerül, melyekkel a szervezők II. János Pál pápa emlékének szeretnének tisztelegni. Így lesznek koncertek (Stan Fortuna, Tóth Vera) és a Szentatya életéhez kapcsolódó érdekes témákban (ökumenizmus, II. János Pál politikai életműve, kényes kérdések a Katolikus Egyházban, II. János Pál és a művészetek) előadások és beszélgetések.

A kiállításról és a programokról részleteket a www.imeazember.hu oldalon lehet találni.

Kovács Bence

tizenegyedik oldal

Akaratlanul Jó leskelődést!

Lucino Visconti a Bianco e Nero című filmelméleti lap hasábjain így tudósított a Vihar előtt forgatásáról: „A párbeszédeket azon melegében írom a szereplők segítségével, vagyis megkérdem őket, milyen módon fejeznének ki spontánul bizonyos érzelmeket, milyen szavakat használnának… Következésképp a szöveg híven őrzi az eredeti, nem irodalmi tónust, melyet én igen értékesnek vélek. Semmiféle forgatókönyvre nincs szükség. Néha borzalommal gondolok arra, mi lenne, ha a szereplőim írott szöveget mondanának el tökéletes kiejtéssel, mint egy római szalonban…” És hogy mi köze az olasz neorealizmus egyik legjelentősebb darabjának a svéd filmalkotáshoz? Hát nyilván nem a földrajzi és kulturális közelség vezetett a rendező úr gondolatainak tolmácsolására. Az egyszerű indokom: az Akaratlanul a filmgyártás klasszikus korszakát idézte fel bennem, azt az időt amikor a néző valóban az lehetett, ami: az igazi voyeur, a kukucskáló.

A film több különböző, összefüggés nélküli történetből áll, és mindegyikben olyan kameraállásból „leshetjük” a jelenetet, mintha mi is épp ott lennénk a buszban utasként, és hallanánk a sofőr és az utaskísérő lány beszélgetését, vagy a résnyire nyitott ajtón keresztül figyelnénk a középkorú urak előadását a petárda álrobbanásáról.

Akinek pedig ennyi még nem elég, a hasonlóság felfedezéséhez álljon itt egy további bizonyíték:

a szereplők spontán helyzeteket „játszanak” el, az életből vett átlagos dialógusokkal. És mindezt vagy annyira profi módon teszik, hogy elhisszük nekik: ők képzetlen színészek, vagy valóban amatőrökkel van dolgunk, akik a saját

esetlegesen megélt reakcióikat ültetik át a jelenetbe a kamera elé. (Nekem valamiért a „bé” verzió tűnik reálisabbnak, nem mellékesen talán azért is, mivel minden szereplő az igazi keresztnevét használja a filmben.)

Ez a felismerés azonban csak a film után, a villamoshoz vezető sétám alatt jött. És bizony ez a majdani katartikus ráeszmélés aligha lett volna elég a 90 perc megelőlegezett tudatalatti végigvárására. Más érvem is szól még amellett, hogy miért pont Ruben Östlund filmjének bemutatására esett a választásom. Ez pedig nem más, mint az északi csapat mögöttes gondolata.

Nem véletlenül ültetnek minket a buszba, vagy

Vállalható kompromisszum A Vaskapu italmérésről

Mottó: „Van, aki vendégül lát, és van, aki csak vendéglátózik.” Cikksorozatunkban a Kar környékén található vendéglátóhelyeket látogatjuk, azt szeretnénk kideríteni, melyiket is javasolhatjuk egyértelműen, és melyik az, amit jobb elkerülni. Módszertanunk: természetesen álcázva közelítjük meg a kiszemelt egységet, és kérlelhetetlenül szigorúak leszünk. Mai áldozatunk a Szentkirályi utcában található Vaskapu.

Nem túl régen nyílt kedvenc egyetemünk tőszomszédságában egy kedves kis beülős pubszerűség, Vaskapu néven. Már hónapok óta láthattuk, hogy a Karral szembeni pincehelységben jelentős felújítások folynak, és íme, ez lett belőle. Ma tehát ezt a helyet vizsgáljuk meg alaposabban. Elöljáróban azonban fontos leszögezni, hogy kissé kilóg a cikksorozatban eddig bemutatott becsületsüllyesztők közül, ugyanis itt nincs melegétel; a az ennivaló megjelölés kizárólag melegszendvicsre, zsíroskenyérre, és szendvicsekre szűkül, azonban ezért bőséges kárpótlást kaphatunk más területeken. Bevallom, először bizonyos averzióim voltak, amelyek egy része be is igazolódott. Első, és egyszersmind legnagyobb gondom azzal van, hogy rendelni kizárólag a pultnál lehet, a megkapott rendeléseddel pedig neked kell helyedre tipegned – én azonban szeretem, ha a felszolgáló

tizenkettedik oldal

időnként meglátogat asztalomnál ülve, és megkérdi, hogy mit szeretnék, netán javasol is valamit. Ez főleg nagyobb társaságok esetén zavaró, ugyanis az átlagvendég nincs kiképezve arra, hogy a többiek fogyasztását is kiszállítsa.

Másik fő gondom a nyitvatartás, amely 12:00 és 24:00 közé van belőve, ugyanis néha jó lenne szürcsölni egy kávét délelőtt is, főleg úgy, hogy a honlapjuk (www.vaskapu.eu) szerint már tíztől várják a vendéget.

Jelentős pozitívum azonban egyrészt maga a hely hangulata, rendkívül igényes kialakítása, mérete. Itt kizárólag a bútorzatba tudok belekötni, ugyanis a székek nagyok és nehezek, tehát az asztalok belső részéről kibújni gyakran macerás – tagadhatatlanul illenek azonban a helység hangulatához.

Pluszpont jár azonban az italválaszték egyes elemeiért, hétféle csapolt sörből válogathatunk (csapolt Hoegarden búzasör!), illetve rövidek terén is szimpatikus a választék; borból azonban kizárólag egy Szekszárd környéki pincészet termékeit, és néhány importbort árulnak (Chenet); ami azért – legyünk őszinték – így karcsú. Több magyar középbort szeretnék amúgyis látni a vendéglátóhelyek kínálatában, és igenis, létezik élet a Villány-Szekszárd-Tokaj szentháromságon kívül. Követelem tehát a nor-

az osztályterembe: azt akarják elérni, hogy érezzük át, amit a film mondani szeretne, hiszen mi is kerülünk hasonló szituációkba nap, mint nap.

Döntenünk kell, véleményt formálnunk, és hányszor esik meg, hogy esetleg nem azt a vonalat látjuk rövidebben, amelyik valóban az, pusztán azért, mert száz másik ember az ellenkezőjét állítja? Hányszor történik, hogy nem merünk felállni a buszban és bevallani, hogy mi törtük le a fogantyút a wc-ben, annak ellenére, hogy addig nem indulunk tovább, és rajtunk múlik ötven másik ember útjának elrontása?

Vagy épp ellenkezőleg: láthatunk arra is példát, ha valaki mégis kiáll az igazságért, és felelősségre vonja kollégáját, az egyik gyerek bántalmazásáért az iskolában. És ezért mi jár neki? Kollektív kiközösítés. Szép kilátások, mondhatni. És még sorolhatnám, hány másik apró helyzettel világítnak rá arra, hogy a különvélemény, a birkaszellem megtagadása mennyi negatív következményt hoz magával. Ez alapján ismét csak lemondóan sóhajthatnánk: hát akkor meg mégis mi értelme? És valóban nem kecsegtet sima úttal a gerincesnek nevezett életmód, de a film atmoszférájából mégis azt érezzük ki, hogy az ellenkezőjével valami azért mégsem stimmel: nem annak lesz végül keserű a szájíze, aki a vélt igazság megtalálásában megnyugodva tér haza, hanem akiben nem volt elég, hogy színt valljon. És, hogy melyik a helyes út, kihez melyik paszszol jobban, nos erre már nem válaszolnak Villmarék. De, ha egy javaslattal élhetek: döntse el mindenki maga, és ha egyedül nem megy e film akár segítségül is szolgálhat. „Bon voyeur!”

Ablonczy Zsuzsi mális alföldi, Sopron környéki, vagy egri borokat is!

A Vaskapu fő erőssége azonban a személyzet.

Eddig kizárólag szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, a csapat messze lekörözi a környék eddig próbált helyeinek dolgozóit, ugyanis az utóbbi időben ennyire barátságosan még nem fogadták álcázott kommandónkat ilyen kedvesen sehol sem. Nem tudom, hogy ez magától alakult-e így, vagy az üzletpolitika része, mindenesetre nagyon tetszik. Külön megfogott, hogy van pókerszoba, helyben kölcsönözhető szettel – mondjuk az, hogy kivetítőn Playstationon is lehet játszani, elsőre nem fogott meg, mindenesetre ötletes. Összességében: olyan a Vaskapu, amilyennek a környéken lévő Zappa Cafénak lennie kellene, ha az nem lenne a mai magyar vendéglátóipar igazi állatorvosi lova.

Horváth László

A nulladik pillanat utáni idő: The Cure – 4:13 Dream CD kritika

Kérlek, ne kérdezd ki vagyok Vagy mikor és hol kezdődött az életem Vagy miért végeztem így és hogyan…

Azt se kérdezd mi voltam ezelőtt Ha voltam is bármi egyáltalán Úgysem tudhatsz már semmit rólam Kapkodó fejemet egy irányba szegezed És kivetkőztetsz az emlékekből Ahogy fekete szemeid belémvilágítanak A hangok és fények elmosódnak Fekete szemeid félelem nélkül világítják meg bennem: Minden amit mertem elfelejteni, most itt van Féltem azelőtt engedni, hogy ez az este legyen Minden amire szükségem van Minden hely ahova nem akartam eljutni Az ez a hely …

Tegnap nincs, a holnap még egy napnyira van Az itt és most és veled az Ami mindig így kellene, hogy legyen.

(The Cure: This. Here and Now. With You.)

Hogy mi a nulladik pillanat? Mindenesetre nem a kezdet. Nem, épp ellenkezőleg: inkább az utolsó. A végcél, a konklúzió, a zenit. Amikor egy film a tulajdonképpeni utolsó jelenettel kezdődik, hogy aztán másfél óráig az ehhez tartozó előzményeket tárgyalja: ez a nulladik pillanat. Nos, filmeknél ez rendben is van: a végén felállhatunk a mozi terem kényelmes üléséből, nyújtózhatunk egyet és elmélkedhetünk a lezárt történeten, mint egészen. De mit is kezdjünk a valóság, az életünk nulladik pillanatával?

Amiről azt hittük: ez lesz a heppiend, vagy éppen: kész, itt vége az életnek, innentől nem lehet továbbmenni, ezután nem lehet továbbélni.

Aztán mégiscsak lehet. Mert azzal ellentétben, ahogy az operában a törékeny 2 mázsás mádám bátterfláj áriázza: megszakadt szívben (természetes úton) nem lehet meghalni. Ha pedig megkaptuk, amire vágyunk: a pénzt, a melót, a lányt, a fiút: ez még nem jelenti azt, hogy a függöny legördül. Lehet, addig úgy szemléltük életünket, mint aminek van forgatókönyve, csak éppen azt felejtettük el, hogy mihez kezd-

jünk, ha az általunk elgondolt történet véget ér.

Mi lesz ezután? Lehet nem lesz semmi? Éljük a napjainkat monoton boldogságban vagy szomorúságban? Aligha. Hogy várhatjuk el akkor zenei előadóktól, hogy egy bizonyos ponton tűnjenek le a színről, mert „a csúcson kell befejezni”, vagy „kizenéltek magukból mindent”.

Innentől vonuljanak nyugdíjba, maguk mögött hagyva egy szépen (lefelé vagy fölfelé) ívelő zenei karriert? Ha elértek a nulladik pillanathoz, a szerintünk mindent lezáró albumhoz- valóban legyen ez a vége az ő történetüknek?

A Cure tökéletes példa a forgatókönyvszerű karrierre. Mielőtt 2004-ben az addig diverzitásában is tökéletes, rossz pontjain is egyedi hangzásuk darabjaira tört, izgalmas úton kellett végigmenniük. 1976-ban kezdtek zenélni „Easy Cure” néven. Az egyetlen ember, aki az indulástól jelen van a csapatban, a legendás Robert Smith. Máskülönben jöttek-mentek, olykor visszaköszöntek a tagok, az énekes mellett ugyanis 11 ember tudhatta magát az együttes zenészének valamilyen ponton. A hangzás hasonlóképpen változatos volt, bár ez nem feltétlenül a zenészek cserélődésének köszönhető. A Cure-t mindig is Robert Smith vitte a hátán. A dalok szövege, dallama, hangszerelése – tulajdonképpen az egész együttes irányvonala – tőle függött. Ő, pedig szívesen kalandozott különböző stílusirányzatok között, hogy bemutathassa tehetségének széles skáláját. Míg ugyanis a bandát szokás a „goth” irányzatba sorolni, ez több okból is hibás. Egyrészről a csapatnak éppen annyira vannak progresszív rockos dalai, mint jazzes-bluesosak, és az elektronikus hangzás épp annyira védjegyük, mint a rádiók által is előszeretettel játszott pop számok. Másfelől pedig Robert Smith egy interjúban hatalmasat derült azon, hogy hogyan tanítják „gothos” kinézetét (állítólag fehér púdert kell fölkenni, pirosra bemázolni a szánkat, feketére festeni szemünket, majd hajat tupírozni). A trend alapítója ezt csak a következőképpen kommentálta: „Hát mit mondjak? Angol vagyok és tök fehér az arcom, púderre mi szükségem lenne?

Valóban kihúzom a szemem és borzolom a hajam, mert különben az arcom is olyan átlag lenne, mint a nevem. Miközben közel hajolok a mikrofonhoz, pedig elkenődik a rúzsom. Vicces, hogy más azt direkt maszatolja…” Zenei pályájuk hasonlóan összevisszán alakult. 13 stúdió albumuk közül az indítás nem volt egyszerű, eleinte csak lassan sikerült a kritikusokat és rajongókat maguk mellé állítani a „Three Imaginary Boys”-zal és a „Seventeen Seconds”zal. Ekkor Smith nem nyilatkozott reményteljesen a jövőről, egy-két tagcsere azonban hamar meghozta az eredményt. Pontosabban az eredmény minden elképzelhető variációját: a „Head On The Door”-t a kritikusok pozitívan fogadták, rengeteg új rajongót azonban még nem toborzott. Majd jött a „Kiss Me Kiss Me Kiss Me” amibe a hallgatóság és kritikusok is mind beleszerettek. Úgy tűnt ennél nincs magasabb. Ezután két évvel mégis megszületett a „Disintegration”, ami 3 milliós példányszámban kelt el

világszerte (nem kis eredmény egy ízig-vérig alter bandának), az NME és a Rolling Stone magazinok, az MTV imádták, a rajongók egyaránt. Egy South Park-os vendégszereplés után pedig az énekes számára is meglepetésként, Kyle Smith rajzfilmbéli figurája után kiabálja: „a Disintegration a legjobb album a világon!”

Mi is következik az ilyen csúcsok után egy forgatókönyvben? Természetesen az elkerülhetetlen ívelés lefelé. Volt itt album, amit csak a rajongók szerettek, volt amit már csak az együttes és aztán ki tudja, talán már ők sem?

A bukásból voltak a kiemelkedés reményére okot adó jelek 2004 körül. Addig maga Smith is pedzegette, hogy hagyni kéne ezt az együttes dolgot. Aztán mégis: új producer, új, fiatalos felállás, és az album címe némi ars poeticát sugallva „The Cure” volt! Ez lesz tehát a folytatás, vagy a hatalmas, robbanásszerű záróakkord?

Ezt kérdezgette mindenki, aki figyelemmel kísérte a banda életútját. Azonban egyikről sem volt szó. Az eredmény kicsit unalmas, kicsit semmilyen volt, még részleteiben is alig emlékeztetett a csapat fénykorára. A producer egy zajos, visszhang-effekt mentes hangzást erőltetett rájuk; elvette azt ami addig a lényegüket adta. A történet kerek, a nulladik pillanat adott.

Mély, reménytelen és kiábrándító. Elő lehet venni a régi albumokat, porolgatni, hallgatni.

Nem tragédia ez, legfeljebb annak, akinek a kedvenc előadója volt a csapat… nem ilyen véget vártunk, nem ilyet kívántunk nekik. Neki, a tehetséges Robert Smithnek. De hát a nulladik pillanat, az nulladik pillanat. És nem az. Mert aztán mégis, mi történt utána?

Amikor már véget ért a forgatókönyv, amikor a történet fonala elfogyott? Az elmélet felborult. Én egészen februárig nem mertem meghallgatni a 2008-ban kijött Cure albumot, a „4:13 Dream”-et. Nem értettem, hogy a kétségbeejtő zenit után miért kell egy hullába még belerúgni.

Meggyalázni a szép albumokat azzal, hogy egy újabb silánysággal próbálják elfedtetni emléküket. De nem így alakult. A számok összeszedettek, a szövegek (mert karakter hiányában arra már nem jutott alkalmam, hogy ecseteljem: Smith minden dala egy-egy költemény), frappánsak, okosak, szépek. A visszhangzó gitár, szintetizátor újból a helyén, Smith elfojtott hangja újra jól cseng. Akkora mestermunka, mint pl. a „Pictures of You” a „Disintegration” albumról nincs, de azért egy-egy dalban elemei ott vannak. A kritikusok hadban állnak, aszerint hogy a legjobbnak, vagy túl könnyűnek találják a korongot, de ami a lényeg: van miről vitatkozniuk! Történt valami, valami jelentős, valami igazi az együttessel még azon a bizonyos ponton is túl…

Mi a konklúzió? Van a nulladik pillanat után is élet? Vagy talán nem is volt ilyen pillanat soha, ahogy forgatókönyv sem? Időszakok vannak csak, fejezetek, amik lezárulnak, de a történet maga folytatódik? Vagy mégis: a pillanat létezik, de épp csak azért, hogy rájöjjünk ideiglenességére. Arra, hogy egy idő után fel kell adni a forgatókönyvszerűség érzetét, hogy minden valamiért történik és valahogy végződni fog.

Nincs levonandó következtetésem, nincs konklúzióm. Nem tudom a választ. Legyen ezért a kérdésre adott válasz épp olyan nyitott, mint maga a nulladik pillanat utáni idő…

Barát Zsófia

tizenharmadik oldal

Római kori töredék Lyonban már beköszöntött a tavasz, két hétig hétágra sütött a nap, napközben húsz fokot mutattak a gyógyszertárak villogó zöld keresztjei, az emberek otthon hagyták a kabátjaikat, délutánonként a parkok megteltek piknikező társaságokkal, családokkal. Bár a szél pár napja újra elkezdte ádáz munkáját, és megint fel kell venni a rég megunt téli öltözéket, de a napsütés továbbra is kirándulásra csábít minket. Mivel a barátokkal eldöntöttük, hogy amint jó idő lesz, minden hétvégén elmegyünk valahova, elérkezettnek láttuk az időt, hogy meglátogassuk a mindenki által dicsért Vienne-t, mely csupán 30 kilométerre fekszik Lyontól.

Ez a kisváros napjainkban apró drágakő képét mutatja. A római korban viszont fontos kereskedelmi központként tartották számon, a római térhódítás előtt a gallok fővárosa volt, de Julius Caesar római kolóniává nyilvánította ki. Érdekes, hogy e korban népesebb volt Lyonnál, mely ma Franciaország második legnagyobb városa.

Később római provinciai főváros vált Vienneből. A Római Birodalom dicsősége most is megmutatkozik, számos római kori épületet csodálhatunk meg. A vonatról leszállva egyből a turisztikai iroda felé vettük az irányt, ahol mindenki megkapta a kis térképét. Ötletes, hogy ki van jelölve egy útvonal, amit ha követünk, egy látnivalót sem hagyunk ki. Az útvonalat járdába beépített tenyérnyi rézkorong jelzi, mely a város

szabadságának szimbólumát ábrázoló fát jelenít meg. Mivel az előző éjszaka rövidre sikeredett, nem lehetett megállni, hogy helyet foglaljuk egy kávézó teraszán, ahol csak úgy ömlött ránk a napfény. A hideg szél is kissé elcsitult, tehát a napszemüveg maradt, de a kabát nem! Aztán Ötven méter után elénk tárult Augustus és Livia temploma, korinthoszi oszlopaival, látványos oszlopcsarnokával. Krisztus előtt 20-10 között épített templom a keresztény korban katolikus templomként működött, majd a francia forradalom „a ráció templomává” nyilvánította ki, majd 1822-ben múzeummá, könyvtárrá alakították. A következő állomás a Szent Móricról elnevezett gótikus székesegyház. Szomorú, hogy az egyébként gazdag kőfaragásokkal díszített templomból a hugenották 1562-ben elkövetett pusztításának eredményeként az összes szobor hiányzik. A kis utcácskákon követtük a jelzéseket, s minden műemlék a római kor vagy a kereszténység dicsőségét hirdette. De talán a legnagyobb hatással mégis a római színház volt rám, mely Európa legnagyobb római kori színháza. A csodálatos természeti adottságokat teljes mértékben kihasználták. A nézőtérről meseszép kilátás nyílik az egész városra, a Rhone folyó tündököl a lemenő nap fényétől, a távolban dombok ölelik körül a házakat. De nem csak egy napra érdemes ide ellátogatni, az immár 20 éves jazzfesztivál nagy tömegeket vonz,

Graffiti: alkotás vagy firka? Érték vagy rongálás, ezzel a kérdéssel foglalkozik az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény graffitiről szóló kiállítása. Szerintük Budapest Európa egyik legalaposabban összefirkált városa.

Mit lehet kezdeni a graffitivel, értékelni kell-e vagy lesikálni, pozitív vagy negatív jelenség-e a rengeteg összefirkált falfelület? Mindenkinek meg van a saját véleménye, a kiállítást viszont jobb úgy megtekinteni, hogy nincs vélemény. „A falakra vésett szöveg megjelenése nem egyedülálló. A névjegyhagyás általános emberi igény. Ez szubkultúra, kortünet vagy indikátor?

Mielőtt ítélkeznénk, nézzünk magunkba!” – e gondolatokkal nyitották meg a kiállítást.

Hogy a névjegyhagyás mennyire általános emberi igény, azzal lehet vitatkozni, de az biztos, hogy a falfirkálás már underground művészeti ággá nőtte ki magát. Divatszerűen az 1960-as években kezdett elterjedni nyugaton. Lehet említeni ismert művészt is (Keith Haring), de általában ismeretlenek az alkotók, és ennek nagyon praktikus oka van, hiszen illegálisan tevékenykednek. A graffiti az amerikai angolba olasz közvetítéssel érkezett jövevényszó, jelentése bármilyen köz-, vagy magántulajdonba(ra) karcolt, vésett, festett, vagy más módon készült rajz, írás. Ezen alkotásokat sokan elítélik és vandalizmusnak tekintik, legtöbbször tényleg a magántulajdon megsértése a cél, és nagyon kis

tizennegyedik oldal

mértékben hordoz művészi értékeket. Természetesen, mint mindenből, ebből is üzlet, külön iparág alakult ki, számos cég firkászok eszközeit gyártja; festékszóró flakonokat, filceket (amelyekből már több fajta létezik, és mindenki örömére a legtöbb lemoshatatlan nyomot hagy maga után), festékhengereket.

A művészeti alkotásokat két nagy csoportba is be lehet sorolni, a dekorációs céllal, és az azonosítás céljából készülteket. Amerikában nagy jelentősége van az utóbbinak, leginkább a „divatos” bandaháborúkban alkalmazzák, a territóriumok megjelölése céljából. Sőt ezeken felül a művészeket is lehet csoportosítani, vannak díszítő festők, akik kedvtelésből készítenek ha-

a 7000 férőhelyes római színház hamar megtelik jazzrajongókkal. Olyan neves előadók léptek már föl itt, mint Miles Davis, Ella Fitzgerald, Stan Getz, Michel Petrucciani, Lionel Hampton, Dee Dee Bridgewater, Chuck Berry és Diana Krall.

A legfontosabb viszont, hogy Vienne-nek megmaradt a hangulata, megmaradt annak a városnak, aminek rendeltetett, miközben Lyon hatalmas várossá nőtte ki magát. Vienne a maga 30 ezres népességével megtartotta az örökséget; apró üzleteivel, pékségek, kávézók tucatjaival kellemes, derűs, elbűvölő város maradt. Ha majd megunom a folyamatos tüntetéseket Lyonban, jó lesz visszagondolni erre a napra, s felidézni azt a nyugalmat, amit akkor éreztem, mikor a római színház utolsó sorában ültünk, és lustán néztük a békés tájat.

Aradszki Dea

talmas ábrákat, és a teggerek, akik bármerre járnak, ott hagyják kézjelüket (ők azok, ezek szerint, akiknek általános igényük a névjegyhagyás).

Nem könnyű értelmezni a graffiti pszichológiai hátterét, a környezet megváltoztatásának igénye viszont jelen van. Kérdés az, hogy eltűrjük, valamilyen módon támogassuk, vagy büntessük ezt?

A kiállítás után talán magabiztosabban tudunk megoldást találni a problémára, ha ez egyáltalán az. Hiszen sok esetben kimondottan előnyös a modern, alkotni vágyó művészlelkek firkái; a roskadozó, fonnyadt kék MÁV kocsiknak például igazán jót tettek a tarka-barka alkotások.

Az angyalföldi kiállítás kapcsán egy főiskolai adjunktus a sok szépség mellett a gondolatszabadság kifejeződését látja a falfirkákban. Ezzel ellentétben a Szeretem Budapestet Mozgalom felhívja a figyelmet, hogy csak a Nagykörúton 2317 négyzetméternyi falfirka van, és hogy a fővárosban tavaly 50 milliót költöttek a levakarásukra. Sokan eltüntetnék az összes lelkes művész műveit, de lehet, hogy csak egy kijelölt nagy falfelületre lenne szükségük.

A döntés tehát a kiállítás látogatóira van bízva, ez is az első lépések egyike, hogy elfogadjuk, vannak graffitik, és ne csak utáljuk, hanem értékeljük is azokat. (A tárlat május 10-ig látható a Váci út 50. alatt) Zágon Orsi

Erasmus körkép Párizs

Nelhiebel Zsófia (Bárth Bertalan rovata)

Barát Zsófia rajzai

Párizs elég kétarcú város. Egyrészről a divat, a sikk és a fények fővárosa, másrészről viszont sokszor az jut róla eszembe, hogy ha Budapestet nevezik „Kelet Párizsának”, akkor ez itt a „Nyugat Balkánja”. Ez már aznap kiderült számomra, amikor megérkeztem ide. Első dolgom volt beülni egy kis kávézóba, és élvezni ezt a felszabadult, bohém, franciás életérzést a Montmartre-on, viszont hazafelé tapasztalnom kellett, hogy az emberek egymásra oda nem figyelve tolakodnak a metrón, kiábrándító módon hangoskodnak, és akkor még meg sem említettem azt a rezesbandát, amely olyan volt, mintha egy Kusturica filmből bukkant volna elő. Benyomultak a metrókocsiba, és három megállón keresztül húzták a talp alá valót. Az ehhez képest békésnek mondható budapesti tömegközlekedés után szinte alig hittem a szememnek, de azt kell mondanom, ha az ember túl van az első sokkon rájön, hogy pont ez a lazaság adja Párizs különleges hangulatát. A rengeteg náció és a különbözőségek nyitottá teszik az embert, és nagyon sokat lehet itt tanulni az elfogadásról.

A város gyönyörű, főleg ha az ember veszi a bátorságot, letér a turistautakról, és elkeveredik a kis utcák sűrűjében. Párizs különböző negyedeiből mindenki megtalálhatja a számára legérdekesebbet. Van itt franciás-kis utcás-sajt és borboltos; arabos-bolhapiacos-keleti fűszer illatú; kínai-ruhaboltos-mosodás; japános-teaházas-szusiéttermes és még sorolhatnám. Párizs egy igazi metropolisz már rég kinőtte magát a tipikus „francia romantika” világából. A tömegközlekedés nagyon jól szervezett – 16 metróvonaluk, 5 elővárosi vonatuk, 4 villamosuk és számtalan buszjáratuk van –, és a hiedelmekkel ellentétben a közbiztonság sem rossz. Sőt! Egyszer láttam egy utcai verekedést: a rendőrök pillanatok alatt ott teremtek, és elfogták a támadót. Nagyon éberek a párizsi rendfenntartó szervek főleg azon okból, hogy ez a világ leglátogatottabb városa, és kínosan ügyelnek arra, hogy a város jóhíre megmaradjon.

Ami az árakat illeti, az élelmiszerek nem sokkal kerülnek többe, mint Budapesten, a szolgáltatások (kávézók, sörözők, tömegközlekedés) viszont kirívóan drágák. De ami a legnagyobb problémát okozza az ide érkező ösztöndíjasoknak, az a megfelelő lakás megtalálása. Ha az ember albérletbe akar költözni a belvárosba vagy annak közelébe, akkor esetenként 400-600 eurós havi összeggel kell számolnia. Természetesen lehet keresni olcsóbban is, de na-

gyon kell vigyázni, és alaposan körbe kell érdeklődni, mert sok esetben az alacsonyabb ár rossz környékkel vagy nem túl kellemes lakótársakkal járhat együtt. Ehhez sajnos szerencse kell, volt néhány itt tanuló külföldi barátom, akiknek akadtak problémái ilyen téren. Persze ha biztosra akarunk menni, akkor megpályázhatunk egy helyet az egyetem kollégiumába, aminek a bérleti díja is kisebb (200-350 euro), de az kint van az egyetem mellett Créteilben, és az ott lakóknak sokszor pont ez a problémájuk, hogy nehezen jutnak haza éjszaka, vagy egyáltalán be se jönnek Párizsba, mert az egy minimum 50 perces út.

A Paris 12 – Val De Marne egyetemre lehet pályázni a Pázmányról, ami – mint már említettem – nem Párizson belül, hanem egy kicsit kintebb, a „banlieuben” (elővárosi rész) található. Créteil a második kisváros Párizstól délkeletre, metróval könnyen megközelíthető, de az út egy kicsit hosszú. Az egyetem nem egy épületből áll, hanem a városban elszórva található. A jogi kar egy metrómegállónyival odébb van a központi épülettől, de ez az egyetem legszebb és legmodernebb épülete. A jogi oktatás ugyanolyan, mint nálunk, vannak nagy létszámú előadások és a hozzá tartozó kiscsoportos gyakorlatok. Az Erasmusos diákok – otthoni évfolyamuktól függően – választhatnak órákat; a szemeszter végén szóbeli vizsgát kell tenni e tárgyakból. A tananyag nem nehezebb, mint otthon, de a megfelelő franciatudás nem árt, hisz mind az órák, mind a vizsgák franciául zajlanak. A kinti adminisztráció, ami magán viseli a francia bürokrácia báját szintén francia nyelvű, angollal ne próbálkozzon senki, ugyanis teljesen felesleges. De ne ijedjen meg az se, aki esetleg nem tud folyékonyan beszélni, mivel az egyetem ingyenes nyelvtanfolyamokkal segíti a külföldi hallgatókat, ami személyes tapasztalataim szerint nagyon hasznos a nyelvtanulás és a kapcsolatépítés szempontjából is.

A diákélet egyébként nyüzsgő, sok az érdekes program, kirándulásokat és kulturális napokat is szerveznek. Mindent egybe vetve én elégedett vagyok az egyetemmel, kiváló hely arra a fél/egy évre, amit itt tölthetünk ösztöndíjasként.

Mindenkinek ajánlom ezt a helyet, aki nem mindennapi élményekkel szeretne gazdagodni, aki ki akarja próbálni a spenótos csigát, a durván penészes sajtokat és az igazi nyüzsgést, aki életre szóló barátságokat akar kötni, továbbá azoknak is, akik lélekben felül tudnak emelkedni a francia bürokrácián, akiket nem zavar, hogy időnként Bukarestet mondanak Budapest helyett, és akik szeretnék elmondani, hogy hogy is volt az a Trianon. Mert arról a legtöbb francia még csak nem is hallott…

tizenötödik oldal

tizenhatodik oldal