XIV. évfolyam 6. szám

B1-4.2011dec..qxd

2011.12.01.

18:26

Page 1

XIV. ÉVFOLYAM 6. SZÁM, 2011. DECEMBER 7.

ítélet A PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYI KARÁNAK LAPJA

itelet@jak.ppke.hu

itelet-pazmany.blog.hu

www.jakhok.hu

MEMINISSE IUVABIT – MERT JÓLESIK EMLÉKEZNI Beszélgetések a professor emeritusokkal és a 2000 tavaszán végzett, most az egyetemen oktatókkal A Ménesi út

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 2

Ítélet Beköszönõ

„Addig volt az Istennek áldása rajtunk, addig volt országunk, míg az hitünk virágjában volt.”

Pázmány Péter

Köszöntõ A Pázmány jogi kara 2011-ben még „csak” tizenhatodik születésnapját ünnepelte, és bár a 16. életév betöltéséhez a Ptk. fûz bizonyos jogkövetkezményeket, egy jogi kar 16 évesen igencsak fiatalnak számít még. Furcsamód, az 1995-ben történt alapítás ellenére ez a kar kétezer éves. Kétezer éves, mert olyan igényeknek próbál megfelelni, amelyek a történelem során folyamatosan jelentkeznek, és amelyekre a válasz kétezer esztendeje a kereszténységben öltött testet.

A katolikus, keresztény szellemû oktatás, képzés létszükséglet a társadalom, akár egy, a kommunizmus igájába kényszerített, onnan pedig csak a közelmúltban kitörõ, annak átkos hatásait még sokáig hordozó társadalom, akár egy nyugatos, de az utóbbi évtizedekben fokozatosan talajt és gyökeret vesztõ „jóléti” demokrácia számára.

A nyílt diktatúrából mi magyarok 1989-ben átkerültünk a más, finomabb eszközökkel dolgozó, mégis az emberi együttélés hagyományos keretei, az emberi lélek természetes szükségletei ellen ható burkolt korlátozások korába, amely egy mindent materiális alapon, az anyagi haszon szempontjából mérõ világrendet épített fel. Ebben a számunkra új és nehezen megtanulható rendben kell megtalálni helyünket, mozgásterünket. A számos ellenhatás dacára ez a világrend bizonyos mértékben és keretek között biztosítja az egyének, a társadalmak szabadságát. A keresztény emberek felelõssége pedig abban áll, hogy ezzel a szabadsággal megfelelõen éljenek. Anélkül, hogy önmagunkat a csatába induló keresztes vitézek hõsiességével felvértezve láttatnánk, fontos, hogy mindannyian tudatosítsuk magunkban: a mai, kétezer év minden felhalmozott, hagyományos értékét rohamléptekkel relativizáló világban minden keresztény ember feladata a megõrzés, az öröklött tudásanyag és szellemiség továbbadása, ki-ki erejébõl telõ gazdagítása.

A katolikus jogi kar ezen építkezés apró kis építõköve lehet. És bár 2011 karácsonyán semmiféle különösebb jubileumot nem „ülünk”, mégis helyénvaló a szerkesztõség törekvése, és érdemes a segítségükkel emlékezni a kezdetekre, azokkal együtt felidézni az eltelt éveket, akik az elsõ perctõl jelen voltak a kar életében. Kívánok a magamhoz hasonló „régieknek” kellemes múltidézést, a jelenlegi hallgatóságnak pedig a felfedezés örömének megélését. Elvégre nekik a legfontosabb, hogy jó helyen, biztonságban legyenek a következõ években, így nem árt, ha saját szemmel gyõzõdnek meg arról, mivégre is vagyunk itt mindannyian.

Koltay András

A PPKE JÁK HÖK TÁMOGATÁSÁVAL

TARTALOM Zlinszky János: „Dolgozni csak pontosan, szépen…” 3 Péteri Zoltán: „Egy jogásznak nem szabad szakbarbárnak lennie” 5 Bánrévy Gábor: „Nem magunkhoz kell mérni a hallgatókat” 6 Radnay József: „Fiatal és ambiciózus voltam” 7 Kilényi Géza: „Isten adománya nagy tudósnak és kiváló elõadónak is lenni egy személyben” 8 Varga Csaba: „Teológiailag

tisztázott alapokról akartunk indulni” 9 Patyi Gergely: „Foglaljon helyet, kolléga” 10 Ujvári Ákos: „Kivételes és meg nem ismételhetõ helyzet volt…” 11 Ádány Tamás: „A tudás önmagában soha nem felesleges” 12 Bárándy Gergely: „Nincs jobb felvételi rendszer, mint a hit…” 13 Békés Ádám: „Életem egyik legjobb döntése volt” 14

Gyeney Laura: „A hallgató egy olyan fáklya, amit az oktatónak kell lángra lobbantania” 15 Komáromi László: „Az értékek továbbadása holtig tartó feladat” 16 Móritz Balázs: „Emblematikus évfolyammá váltunk” 17 Hajas Barnabás: „Számomra ez valami hatalmas élmény volt” 18 Halász Zsolt: „Nagyon összetartó évfolyamunk volt, s ez az összetartás ma is mûködik” 19

Fõszerkesztõ: Mikola Orsolya Online felelõs: Konta Balázs Szakmai tanácsadó: Dr. Koltay András Korrektúra: Kaszián Ábel Fotó: Balázs Beáta Munkatársak: Gottlieb Péter, Hajdu Rita, Kadosa Nikolett, Kiss Lúcia, Kovács Krisztián, Simon Nikolett, Szabó Kata Karolina, Szabó Levente, Tóth Máté

2

2011/december

Meminisse iuvabit, avagy jó lesz egyszer emlékezni a régi dolgokra is Vergilius szavaival élve fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy az Ítélet hasábjain összegyûjtve lehessen olvasni a kezdetekrõl.

Ez a szám ajándék: egyrészt az interjúalanyoknak, másrészt a kedves olvasónak, hogy lehetõvé tegye az emlékezést, a gyökerekre, a Ménesi úti kezdetekre, a mûanyag székekre, a különleges öszszetartásra, mely mind a mai napig meghatározó és sokak számára inspriáló, akár az egyetemek közötti választás okának is mondható. A katolikus szellemiség ebben is megtalálható: nemcsak elmegyünk egymás mellett, és arra törekszünk, hogy azt a néhány évet valahogy túléljük, hanem megéljük. Egymásra odafigyelve, a bölcsebbektõl okulva.

Hat, a már hetvenedik életévet betöltött, kimagasló szakmai teljesítményû és példamutató magatartása révén a cím viselésére érdemes Professor Emeritusszal, illetve a 2000 tavaszán végzett hallgatókkal, most már az egyetemen tanító oktatókkal beszélgettek az Ítélet szerkesztõségének munkatársai. Akik vagy szintén gólyák, s a kezdeti szárnypróbálgatások idejében vannak, s most ismerkednek a tereppel, vagy lassan kirepülnek a fészekbõl és mindig szeretettel fognak visszagondolni az itt töltött évekre.

Büszkén, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatójaként részese lehet(ett) ennek a más miliõnek: mert itt számít(ott) a személye, a jelenléte, a hozzáállása, s bátran, bizalommal kérdezhetett. S beszélhetett, beszélhettünk akár a hitrõl, mely a mai kaotikus világban különösen fontos, betérhettünk minden belépéskor az egyetemi kápolnába, elmondhattunk pár esdeklõ fohászt.

Mi is részesei lehettünk a fejlõdésnek, láthattuk, hogy hogyan szabadultak meg a kilátást takaró oszlopoktól és a kényelmetlen, szürke székektõl az elõadók, hogyan szépült meg a Gesztenyéskert.

Jézus születésének az ünnepe egyrészt szól az ajándékozásról. Mi is szeretnénk örömet okozni e néhány oldallal; másrészt szól az emlékezésrõl, mely hol a már megboldogult szeretteink hiányából fakad, hol kellemes élményekre való visszagondolásból ered. Tekintsék az Ítélet e decemberi, rendhagyó számát ennek eszközének. Áldott, békés ünnepet!

Mikola Orsolya

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 3

Ítélet Interjú

ZLINSZKY JÁNOS „Dolgozni csak pontosan, szépen…” „lett is valami”. Ezt részben a minisztérium oldaláról kapott támogatásnak is köszönhetjük: jellemzõnek mondható, hogy az elsõ félévben betiltották, hogy lehessen jelentkezni a Pázmányra, majd mikor jött Magyar Bálint, liberális gesztusként rögtön megengedte. Ez a lekezelõjóindulatú segítség egy idõ után persze irigységgé változott.

Zlinszky János professor emeritus, a kar alapítója, a jogász szakma egyik legmeghatározóbb szaktekintélye, Marton Géza tanítványa, a római jog tudósa.

A kar alapító atyjaként emlegetik. Anno milyen kérdések, aggályok merültek fel Önben?

Z. J.: Valóban: pedig én csak a szervezõ voltam. Maga a gondolat, hogy ebben aktívan részt vegyek, az a második választás után született meg, amikor az esztergomi egyházmegyei zsinaton felvetették, hogy az akkor már létezõ katolikus egyetemnek a teológia- és bölcsészettudományi kara mellé kellene egy jogi kart is szervezni, mert hiányoznak a keresztény gondolkodású és megfelelõ közéleti tudással bíró emberek. A választások elvesztésénél ez világosan be is bizonyosodott, s ekkor kérdezték meg, hogy én, mint alkotmánybíró, vállalnám-e ennek a koordinálását.

Mivel akkor én már 1983 óta tanítottam Miskolcon is, a gyakorlati tapasztalat mellett kellõ oktatói rutinnal és kapcsolatrendszerrel rendelkeztem.

Már 1994 decemberére sikerült egy olyan, a feladatot vállaló közösséget létrehozni, amellyel megalkottuk a kart – eredetileg csak egy intézetet terveztünk –, ezek után 1995 tavaszán a püspöki konferencia kiadta az alapító okiratot, mely már tanárokat is megnevezett, engem pedig dékánná választott. A római jogot én tanítottam, Varga Csaba professzor úr a jogelméleti részt vállalta. A többi tárgyat, mivel csak a késõbbi évfolyamban kellett oktatni, csak elõkészíteni volt szükséges.

A csatlakozó tanárok közül Bánrévy professzor úr volt, aki jelentõsen tehermentesített, helyettesített engem. Emellett Vasadi Éva és Botos Katalin is sokat segített, így már az 1995/1996-os tanévben megindult az oktatás.

A mostani, Szentkirályi utcai épület korábban a Szent István Társulat, majd a Franklin Kiadó nyomdája volt, a kezdetekkor még a Ménesi úton folyt, legendásan regényes körülmények között az oktatás.

Z. J.: Az induláskor az épp akkor Piliscsabára kivonuló bölcsészkartól kaptunk néhány szobát, majd mikor a Magyar Püspöki Kar visszakapta a Szent István Társulat egykor székházát, ide költöz-

Törekedtek az elitképzésre, bár ez végül nem, nem olyan formában valósult meg, ahogy szerették volna.

Z. J.: Nyilvánvaló, hogy nem lehet túlzottan magasra tett mércéket száz százalékig teljesíteni. Véleményem szerint a kar jól mûködik: szívesen veszik a hallgatóinkat, s mindenhol lehet velük találkozni. Az akkori magas mérce, túl magasnak bizonyult, bár az alábbengedésének volt ellenzéke is… Az emberek elõször mindig azt mondják, hogy annál jobb, minél többet ér a diplomájuk, azonban a lelkesedés a tanulás résznél alábbhagy.

Véleményem szerint a kar jól mûködik: szívesen veszik a hallgatóinkat, s mindenhol lehet velük találkozni. Az akkori magas mérce, túl magasnak bizonyult, bár az alábbengedésének volt ellenzéke is… tünk. Így még most is közösen használjuk a társulattal.

Több téren, szinten is folyt az oktatás, s a híres elsõ évfolyamból kikerültek közül sokan ma a másik oldalon állnak: az egykori hallgatók már oktatóik a mostani hallgatóknak.

Z. J.: Kezdetben három szakunk volt: nappali, távoktatásos és másoddiplomás képzés, s az egyetembõl nagyon hamar

Az Európa felé törekvésben nagy hangsúlyt fektettek a nemzetközi kapcsolatokra, a nyelvtudásra. A diplomához két nyelvvizsgát követeltek, számos külföldi, neves oktató vendégeskedett nálunk.

Z. J.: Amikor én az ELTE-re kerültem, már a középiskolai oktatásból kifolyólag három nyelven tudtam, s ez nagy segítség volt. A miskolci egyetem oktatói és alkotmánybírói titulusom elõnyömre vált: ahova be akartam menni, oda beengedtek, s akit el akartam érni, azt el tudtam.

Alapvetõen két nyelvvizsgát kértünk: ezek voltak azok a kis gáncsoskodások, amik hosszú távon megtérülnének. Ma is érdemesnek találnám a visszahozását, hiszen a nyelvtudás elengedhetetlenül szükséges. Én is mind a mai napig ápolom a külföldi kapcsolataimat és profitálok belõle: habár annak idején nem igazán voltak szabad nyaraim a kutatások miatt, most még mi és a gyerekeim is tudunk utazni, a barátokhoz, ismerõsökhöz.

Kalandos volt az útja a jogi egyetemre.

Egy évet orvosnak is tanult, építõmunkásként is dolgozott.

Z. J.: Édesapám bíztatására egy év orvosi egyetem után átmentem a jogra, ahol ki2011/december

3

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 4

Ítélet Interjú

sebb kényszerkitérõ után 1957-ben szereztem diplomát: 1951-ben, osztályidegen származásom miatt nem engedtek levizsgázni.

MÁR TÖRTÉNELEM...

Marton Géza – akinek a nevérõl a gólyáknak bizonyára a misztikusan 666 oldalas bordó könyv jut az eszébe – mellett dolgozott 1948 és 1951 között, aki Önre hagyta kéziratainak befejezését, rendezését és egész könyvtárát: ez egy német és egy magyar munkát jelentet.

Z. J.: Érdekes játéka a sorsnak, hogy amikor Marton 1957-ben meghalt, nekem hagyta a kéziratait, pedig akkor én épp végzett építõmunkás-joghallgatóként tevékenykedtem, de ennek ellenére engem alkalmasnak tartott erre. A német munkát viszonylag hamar befejeztem, a hoszszabb, magyar munkán évekig dolgoztam.

Számos kapcsolatra tettem szert, s az élet furcsa fintora, hogy külföldön hamarabb ismert és elismert lettem, mint itthon.

Tulajdonképpen nagyon késõn kezdtem meg a tudományos munkámat, sokáig csak az asztalfióknak írtam: 1983-ban neveztek ki egyetemi adjunktusnak, ezután – harmadszori nekifutásra – szereztem tudományos fokozatot, mert mindig valamilyen ürüggyel visszadobtak.

Az, hogy én a római joggal foglalkozom, részben azon múlt, hogy a kezdõdõ szocialista rendszerben ezt véltem semleges területnek. Koschaker megállapítása szerint a római jog a Bibliával és a görög kultúrával az európai hagyományok három alappillérét alkotja, maga a római jog az egész európai tradíciót magában hordozza a keresztény erkölcs és a jog mellett. Ha a római jogot az ember jól tudja, akkor a közös szálakat meg lehet találni a többi állam jogában.

Mint gyakorlati és közéleti ember, prodékán és alkotmánybíró, szülõ és nagyszülõ, mi az, amit a hallgatóknak, visszatekintve tanácsolna, javasolna?

Z. J.: Csak jól érdemes tanulni! A gyakorlati és elméleti alapvetéseket kell követni, megtalálni a lényeget. A mai kor arra készteti a fiatalokat, hogy csak a felszínen evickéljenek. Engem mindig arra neveltek, hogy ha valami téma felmerült, akkor annak járjunk utána, ha nem tudjuk, üssem fel a lexikont. „Csak pontosan, szépen” – ahogy József Attila is mondja.

Az embernek a saját meggyõzõdését, lelkiismeretét, erkölcsi rendjét akkor is tartania kell, ha adott pillanatban úgy néz ki, hogy nem érdemes. A végén úgyis megéri.

Mikola Orsolya 4

2011/december

Diplomaosztó 2000-ben

Az alapító okirat

A szokásos palotás

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 5

Ítélet Interjú

PÉTERI ZOLTÁN „Egy jogásznak nem szabad szakbarbárnak lennie” Péteri Zoltán a Jogbölcseleti Tanszék professzora, korábban az MTA Jogtudományi Intézet munkatársa.

Professzor úr, Ön a kar megalakulása óta az egyetem egyik legnépszerûbb oktatója.

Elõadásait mindig a legnagyobb érdeklõdés és figyelem kíséri. Miért választotta a jogászi hivatást?

P. Z.: Soha nem akartam jogász lenni. Latin-történelem szakos tanárnak készültem. Édesanyámat – aki tanár volt – 1948ban Pécsre helyezték, mivel az államosítás következtében Pécsett számos korábbi egyházi iskolában tanárhiány volt. Ott nem volt bölcsészkar, „csupán” jogi és orvosi egyetem. Valamennyivel kevésbé volt ellenszenves számomra a jog, mint az orvostudomány, így beiratkoztam a jogi karra.

Hogyan sikerült megszeretni ezt a szakmát?

P. Z.: Kiváló professzoraim voltak Pécsett, még az utolsó nagy generációból, a háború elõtti idõbõl, és õk megszerettették velem a jogot. Külön meg szoktam említeni Óriás Nándort, aki a Római jogot és a Bevezetést tanította nekünk, aki tanárként a mintaképem. Engem sem tartanak rossz elõadónak, de nyomába sem léphetek. Nagyon féltünk tõle, hiszen félelmetesen szigorú volt, aki kitûnõt négy-ötévente adott. Ennek fényében készültem a vele való vizsgára, ahol Óriás már egy órája nyúzott, én pedig igyekeztem állni a sarat. Óriás egyszer csak hátradõlt, és én azt hittem, hogy vége a vizsgának. Azonban feltett még egy kérdést: „A tankönyvben nincs benne, én sem beszéltem róla, de úgy tudom Péteri úr, ön szokott olvasgatni. Beszéljen Iustinianus császár hadvezéreirõl”. Már akkor magyarul is megjelent Graves „A vitéz Belizár” címû regénye, illetve az egyetemi könyvtárban kezembe került Otto Karlowa „Römisches Recht” címû római jogi kézikönyve, és abban olvastam Iustinianus udvaráról.

Szóval valamit tudtam a témáról is, beszéltem Belisariusról és Narsesról. Óriás egy árva szót sem szólt, elvette az indexemet, és beírta azt a kitûnõt, amit négy-öt évenként szokott adni. A hazai egyetem kitüntetéses elvégzése után a strasbourgi Nemzetközi Összehasonlító Jogi Fakultáson is – elsõként az úgynevezett keleti tömbbõl érkezõ hallgatók közül – kitüntetéses papírt szereztem, de életem végéig a legbüszkébb az Óriás Nándortól kapott kitûnõre vagyok.

Megváltozott világban élünk, a súlypontok máshova helyezõdtek, és ezt nekünk is tudomásul kell vennünk.

Miért kezdett a közjoggal foglakozni?

P. Z.: Csekey István professzor döbbentett rá arra, hogy a jogban alapvetõen egy fontos kérdés van: mit tehet a hatalom az alávetettekkel. Ez az elsõ kérdés, minden más elõtt. Fontosságát igazolja az is, hogy Sólyom László – aki korábban fiatal kollegám volt az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében – a fordulat elõtt magánjoggal foglalkozó jogászként írt egy tanulmányt ebben a témában.

Jövõre lesz hatvan esztendeje, hogy tagja a Jogtudományi Intézetnek. Hogyan került oda?

P. Z.: Másodéves koromban nagyon sok professzort eltávolítottak az egyetemrõl, és a helyükre újak jöttek. Köztük volt Vas Tibor, aki Debrecenbõl érkezett. Tudni kell róla, hogy vak volt, édesanyja olvasta fel neki a tankönyveket, ennek ellenére kitüntetéses oklevelet szerzett. Szokása volt, hogy elõadás közben megállt, és váratlan kérdéseket tett fel. Egy alkalommal Schiller „Polükratész gyûrûje” címû versét szavalta németül, melyet egyszer csak félbehagyott. Én ekkor azt tovább folytattam.

Elõadás után behívott magához, és jelezte, hogy felolvasókra van szüksége. Angol és német nyelven vállaltam ezt. Még egyete-

mi éveim alatt Vas Budapesten a Jogtudományi Intézet vezetõje lett, és közölte velem, hogy miután elvégeztem az egyetemet, oda fog venni. Így is történt. Az egyetem elvégzése után érkezett hozzánk Budapestrõl egy bizottság, amely a betöltendõ álláshelyekre beosztotta a frissen végzett jogászokat. Természetesen szinte senkit sem oda, ahová az illetõ szerette volna. Én az egyetemen szerettem volna maradni, de erre nem volt lehetõség, sõt egy professzoromtól még azt is megtudtam, hogy a bizottság listáján nagyon rossz helyen állok, Letenyére fognak helyezni kihágási rendõrbírónak. Mikor bementem a bizottság elé, megkérdezték, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Mondtam nekik, hogy az elméleti kérdések érdekelnek, de fel voltam készülve arra, hogy ennek ellenére Letenyére helyeznek. Nem így lett. Vas Tibor elintézte, hogy a Jogtudományi Intézetbe kerülhettem. Vas, mint az ELTE professzora már 1952-ben bevont az egyetemi oktatásba is, így jövõre lesz hatvan éve annak, hogy a katedrán vagyok. Lehet, hogy elfogult vagyok, de számomra a saját életpályám alakulása is alátámasztani látszik azt a meggyõzõdésemet, hogy a jogásznak, mint az értelmiség tagjának nem szabad szakbarbárnak lennie, hanem széleskörû általános mûveltséggel is rendelkeznie kell.

Hogyan került oktatóként egyetemünkre?

P. Z.: Én nem vagyok ajánlkozó típus. Amikor a Pázmány megalakult, nem jelentkeztem, de felhívtak, hogy volna-e kedvem a Bevezetést oktatni. Megkérdeztem, hogy mikor kellene kezdeni. Azt felelték, hogy „ráérsz holnapután?”. Igent mondtam. Késõbb államelméletet is oktattam, és a Jogbölcseleti Intézetben mûködõ Államelméleti Tanszék vezetõi feladatait is elláttam.

Milyennek látja a mai hallgatóságot?

P. Z.: Az idõ kérleletlenül halad. Ami akkor nekünk jelen volt, az a mai a hallgatóság számára múlt. Egyik oktató ismerõsöm mesélte, hogy hallgatói nem tudták, ki volt Milovan Gyilasz, a „Találkozások Sztálinnal” címû mû híres szerzõje. Ez teljesen megdöbbentett. Annak idején Gyilasz neve mindennapos volt, ma viszont már senki sem tudja, hogy ki. Erõsen megváltozott világban élünk, a súlypontok máshova helyezõdtek, és ezt nekünk is tudomásul kell vennünk.

Balázs Beáta – Gottlieb Péter 2011/december

5

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 6

Ítélet Interjú

BÁNRÉVY GÁBOR „Nem magunkhoz kell mérni a hallgatókat” Bánrévy Gábor a tanár, a tudós és a közéleti ember, Szászy István tanítványa, a nemzetközi magánjog kiemelkedõ egyénisége.

Azért ez az elsõ évfolyamokban létrejött, nem?

B. G.: Kezdetben igen. Azonban a helyzet fokozatosan romlott. Még õrzök a fiókomban néhány írásbeli felvételi kérdéssort, amik jól rávilágítanak arra, hogy milyen módon és mit szerettünk volna. Nem is annyira tárgyi tudást… Azt akartuk látni, hogy ki, hogyan és miként gondolkodik.

Diplomatának készült, aztán az egyetemen is bent szeretett volna maradni, de a politika más irányba kormányozta. Jogi tanulmányait a Pázmány Tudományegyetemen kezdte Zlinszky professzor úrral együtt. Ön Szászy István mellett gyakornokoskodott...

B. G.: Elsõévesként már kapcsolatba kerültem Szászyval, a nemzetközi magánjog hazai atyjával, s habár viszonylag rövid ideig munkálkodhattam mellette – 1950-ben kirúgták az egyetemrõl, melynek közvetlen hátterében az állt, hogy nem írta alá a Mindszenty-t elítélõ nyilatkozatot –, karizmatikus személyisége meghatározó volt számomra. Rengeteget tanultam tõle, mellette, hiszen „A magyar magánjog általános része” címû könyve második kötetének lektorálásában én is részt vettem, mely az elsõ olyan magyar nyelvû munka volt, mely egy egészen új, a magyar jogban addig nem ismert összehasonlító rendszert alkalmazott.

Több mint harmincöt évet töltött el a gyakorlatban a külkereskedelemben, közben oktatóként is tevékenykedett a szegedi József Attila Tudományegyetemen, így mind az elméleti, mind a gyakorlati életben hatalmas tudásra tett szert. Majd a Pázmány új fejezetet nyitott az Ön életében is.

B. G.: A 90-es évek közepén végre lehetõség nyílt arra, hogy egy nem állami kézben, hanem a katolikus egyház által irányított és a katolikus hit és erkölcs tanítása alapján álló egyetemet hozzunk létre. Így mikor 1995 tavaszán Zlinszky János, aki nemcsak évfolyamtársam, hanem kedves, jó barátom is volt, megkeresett, hogy nem volna-e kedvem átjönni a Pázmányra, örömmel igent mondtam. S ez két dologgal is egybeesett: az egyik a szegedi oktatás befejezése, a másik, hogy nyugdíjba mentem, s lezártam közel negyvenéves külkereskedelmi múltamat.

Azért is vállaltam el örömmel Zlinszky Úrnak a felkérését, mert abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy amit tanítottam, azt egy külkereskedelmi szakvállalat jogtanácsosaként, majd utána évtizedekig a minisztériumban dolgozó, a jogszabályok és nemzetközi szerzõdések megal6

2011/december

De a központi rendelkezések nemcsak a felvételi válogatás és döntés jogát vették el az egyetemektõl, fõiskoláktól, hanem beleszóltak példádul a számonkérés, a vizsgáztatás „hogyan”-jába is.

Talán nem ártana, nem ártott volna bizonyos döntések meghozatala elõtt kikérni a régi, tapasztalt oktatók véleményét. kotásában aktívan részt vevõ személyként a gyakorlatban is megismertem.

A kezdeti terveikbõl mi valósult meg?

B. G.: Annyi biztosan, hogy végülis létezik a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek egy Jog- és Államtudományi Kara, bár voltak idõszakok, mikor sokan az akkori minisztériumi vezetõk közül örültek volna, ha sikerül ezt az új jogi kart megfojtani. Ami viszont baj, s ez nemcsak a mi Egyetemünkre vonatkozik: megszüntették a felvételivel kapcsolatos jogainkat. Így a kezdeti nagy elõny mára már teljesen megszûnt: anno egy nagyon alapos, gondosan kidolgozott, részben szóbeli, részben írásbeli felvételire támaszkodva mi magunk dönthettük el, hogy kiket veszünk fel. Mára már mit sem ér az az elképzelés, hogy egy katolikus szellemiségû egyetemet úgy hozzunk létre, hogy már a felvételnél is elsõdlegesen olyanokat válogassunk, akik vállalni tudják és vállalják az általunk képviselt szellemiséget és az az alapján történõ tanulást.

B. G.: Számomra úgy tûnik, hogy karunkat túlzottan a központi elvárásoknak való megfelelni akarás motiválta. Az ELTE-vel ellentétben megszûnt a fontosabb vizsgák társas formában történõ teljesítése, az alapvizsgák, illetve a szigorlatok.

A társasvizsgáztatások során a fiatalabb oktatók az idõsebb, tapasztalt oktatóknak a vezetése mellett beletanulhattak a vizsgáztatásba. A fiatalok hajlamosak arra, hogy saját tudásukhoz mérjék a vizsgázó tudását, pedig az embernek nem saját magához kell mérnie a másikat. Az csak régi anekdotákban szerepel, hogy a hallgató a vizsgán legfeljebb csak elégségest, a tanársegéd közepest, a docens úr jót, jelest pedig csak maga a professzor kaphat.

Figyelembe kell venni azt is, hogy nem egyforma a hallgatók képessége, a visszaadási-készsége, s mondjuk egy nehezebben megnyilatkozó valaki lehet, hogy sokkal mélyebb tudással rendelkezik, mint az, aki folyamatosan, jó beszédkészséggel halandzsázik.

A jogi pálya – nagyon kevés kivételtõl eltekintve – igényel bizonyos határozottságot, s ezt például a jelenlegi felvételi egyáltalán nem tudja mérni. Azt a bizonyos hivatkozást, hogy esélyegyenlõséget kell biztosítani, sokszor félreértelmezik. Egyszerûen arról van szó, hogy valaki hiába szeretne sebészorvos lenni, hiába tanul meg mindent ezzel kapcsolatban, ha hiányzik a kézügyessége – ami bizonyos határokon túl nem is fejleszthetõ –, akkor belõle sosem lesz sebészorvos. Ezen a pályán is, ha valaki nem rendelkezik bizonyos alkalmassági kritériumokkal, akkor hiába próbálkozik, nem lesz belõle igazán jó jogász.

Nem tervezték retorika oktatását?

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 7

Ítélet Interjú

B. G.: De, az elsõ néhány évben, bár nem pont ilyen elnevezés alatt, volt is. Aztán lassan kikopott, többek között azért, mert féltjük a szegény hallgatókat a túlterheléstõl.

Na, most igaz, hogy nagyon régen volt, de még emlékszem az egyetemi évekre. Ne mondja nekem senki, hogy egy ép és egészséges hallgató esetében a túlterheléstõl kell tartani. El kell viselni a többleteket.

Egy ésszerû középút kellene, mert nem lehet mindent az egyetemre bízni, de az sem

egy helyes megoldás, ha mi szigorúan csak jogot tanítunk, s minden egyebet kizárunk.

Ahogy ezekrõl beszél, kis keserûséget érzek a szavaiban…

B. G.: Ezt nem is tudom, hogy minek lehetne nevezni… Természetes folyamat, hogy a kezdeti oktatói gárda, akik 1995-tõl néhány évig vezették a kar életét, munkáját, kiöregedett, nem egy közülük nincs is már az élõk sorában, tehát a fiatalabbaknak kellett

elõrébb lépniük. Azt azonban fájlalom, s talán nem ártana, nem ártott volna bizonyos döntések meghozatala elõtt kikérni a régi, tapasztalt oktatók véleményét, meghallgatni minket, mert páran még vagyunk, a professor emeritus jelzõvel… Nem a döntések jogát siratom, de valószínûleg tudnánk még olyan dolgokat, olyan szempontokat is mondani, amire talán egy fiatalabb nem is gondol.

Mikola Orsolya

RADNAY JÓZSEF „Fiatal és ambiciózus voltam” Radnay József professor emeritus, munkajogász, az LB Munkaügyi Kollégiumának nyugalmazott vezetõje, munkajogi tankönyve már a nyolcadik kiadást éri.

Egy „nyugatos” család sarjaként, a budapesti gimnáziumban érettségizett 1945 decemberében, majd keresztfélévesként 1946 márciusában felvételt nyert az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára.

R. J.: Ekkor még az akkori teljes tanári gárda együtt volt, ideértve a Római Jogi Tanszéket vezetõ Marton Géza profeszszor urat is. Visszaemlékezve elõadásaira, az elõadóterem mindig tömve volt.

Már az elsõ félévben, majd évben sikeres vizsgákat tettem. Az ötödik félévben a fõtantárgyak közül fõleg a büntetõjog irányába orientálódtam – ez fõként Heller Erik professzor úr fõelõadásainak volt köszönhetõ, de a tanári szemináriumok rendszeres látogatója is voltam. Az utolsó évben több professzort nyugdíjaztak.

A négy tanévet követõen a jogi doktorátushoz négy államvizsgát kellett tennünk, ennek ideje alatt már alkalmazott a MÁV jogi osztálya, amelynek akkori megnevezése szerint MÁV ügyészség volt. Három év után áthelyeztek a Közlekedési Minisztérium vasúti fõosztályára.

1956 októberében a fõosztály forradalmi bizottságának tagjává választottak, emiatt a munkáltató 1957 januárjában megszüntette a munkaviszonyomat.

E fordulat az egész további karrierjét más irányba terelte. Ez minek volt köszönhetõ?

R. J.: Az 1957 januári elbocsátásomat követõen a felvételi zárlat 1957. március 31-ig tartott, és a munkáltató április 1-jével újraalkalmazott a MÁV Ügyészségen, azzal a figyelmeztetéssel, hogy lehetõség szerint

másutt keressek állást. 1960-ban ajánlatot kaptam a Nehézipari Minisztériumtól a bányászati ágazat vezetõ jogtanácsosi beosztásának betöltésére, amit elfogadtam. Ezt a beosztást tíz évig töltöttem be.

Hogyan kaphatta meg e magas presztízsû állást ilyen fiatalon? Hogyan alakult további pályafutása?

R. J.: Ennek hátterében az állt, hogy fiatal és ambiciózus voltam, a minisztériumnak elõdöm leváltását követõen sürgõsen be kellett töltenie a bányászati ágazat jogtanácsosi munkakörét. Majd 1980-ban meg-

A munkajogban különös jelentõsége van a jogviszony létesítése, módosítása, illetõleg megszüntetése kérdéskörének.

vonták a Munkaügyi Minisztérium jogi fõosztályának vezetõje jutalmát, mert nem tett eleget annak a feladatának, hogy a helyettes fõosztályvezetõi állás betöltésérõl gondoskodjon. Így kerültem váratlanul ebbe a beosztásba, majd néhány év elteltével fõosztályvezetõnek neveztek ki. 1988 decemberében tizennyolc évi munkaügyi minisztériumi munka után a Legfelsõbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának tanácselnöke, utóbb 1992-tõl pedig kollégiumvezetõje lettem. 1988-ban elértem a nyugdíjkorhatárt, azóta külön megbízással veszek részt a munkaügyi jogág tevékenységében.

Egy kollégája szerint az Ön publikációinak vége hossza nincs. Igaz ez? Mióta végez kutatási tevékenységet, mely területrõl olvas legszívesebben?

R. J.: Elsõ kutatásaim eredményeit az 1970es évekre vezetném vissza, amikor is megújítottuk a Munka törvénykönyvét, s ebben módom nyílt részt venni. A nevemhez fûzõdik többek között a Munka törvénykönyvének 1978. évi kommentárja is. A munkajogban különös jelentõsége van a jogviszony létesítése, módosítása, illetõleg megszüntetése kérdéskörének, e tárgyban is több ízben publikáltam.

2008-ban kapta meg a professor emeritus címet, mely kitüntetésben azok a professzorok részesülnek, akiknek a tudományos munkájára az egyetem továbbra is feltétlenül számít. Radnay József a munkajogban betöltött jelentõs szerepvállalása vitathatatlan, e terület mûvelõinek egyik jeles tagja, s ne felejtsük el, hogy mind a mai napig oktat, így bármikor találkozhatunk vele, kikérhetjük tanácsát a munkajog egyes problematikus kérdéseirõl.

Simon Nikolett 2011/december

7

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 8

Ítélet Interjú

KILÉNYI GÉZA „Isten adománya: nagy tudósnak és kiváló elõadónak lenni egy személyben” Kilényi Géza volt alkotmánybíró, az MTA Közigazgatás-tudományi Bizottságának elnöke, az Alkotmányjogi Tanszék alapítója.

Kezdettõl bekapcsolódott az egyetemi tudományos életbe, másodéves korára már demonstrátorkodott, majd az államjogállamigazgatási tudományod diákkör titkáraként tevékenykedett. Volt példaképe?

A kezdetektõl fogva oktat a Pázmányon, az Alkotmányjogi Tanszék alapítója volt, de sokáig nem vállalt egyetemi oktatói tisztséget.

K. G.: Voltak nagyon tisztelt, illetve pártkatona professzoraink is. Akit én a legtöbbre becsültem, az Eckhart Ferenc volt, a magyar jogtörténet jelentõs oktatója, de például Világhy Miklósra, a polgári jog professzorára is felnézhettünk. Számosan oktatóban azonban nem egyesült a nagy tudós és jó elõadó kettõse. Aki mellett én voltam demonstrátor, nem volt jó elõadó. Szegény vergõdött, néha megszakította az elõadást, s elkezdett ordibálni. Egyszer megkért engem, hogy a közigazgatási jognak a legutolsó félévbeli változásait és érdekességeit ismertessem. Fél órát kaptam. Amikor elérkezett az én idõm, az addig zizegõ, csevegõ évfolyam paff lett, s elkezdtek rám figyelni. Míg beszéltem, pisszenés sem volt a teremben. De ez volt az – elsõ és – utolsó alkalom, hogy erre engem megkért, hiszen az engem övezõ figyelem borzasztó rosszul esett neki. Pedig tudomásul kellett volna vennie, hogy az, hogy valaki nagy tudós, nem vonja maga után azt is, hogy kiváló elõadó. Ez az Istenkének nagy adománya.

Vannak olyan elõadók, akik nem nagy tudósok, de olyan szuggesszív oktatók, akik nagyon jól elõ tudják adni az anyagot. S talán ez jobb, ebbõl kifolyólag nekik is helyük van a katedrán, mindenféle magas, tudományos fokozat nélkül.

K. G.: Annak, hogy itt ülök, Zlinszky professzor úr volt az atyja. Korábban inkább a tudományos kutatásra fordítottam minden energiámat, de az õ kérésére igent mondtam. Három terület közül választhattam: közigazgatási eljárásjog, környezetvédelmi jog és alkotmányjog.

Rábíztam, hogy helyezzen oda, ahol rám a legnagyobb szükség van. Így lettem az utóbbi, alkotmányjogi tanszék alapító vezetõje.

Miben volt kezdetben más az egyetem?

K. G.: Alapvetõen az, hogy mi egy válogatott tanári gárdával kezdhettünk, ezáltal tudtunk valami pluszt nyújtani a hallgatók számára. A mi oktatóink mind elméleti, mind gyakorlati szinten a legjobbak voltak.

Számomra az etalont a brugge-i egyetem jelenti, ahova a leghíresebb, legnevezetesebb elõadókat hívják meg, akik ha vasárnap érnek rá, akkor a hallgatóknak vasárnap kell bemenniük.

Elitképzést terveztek…

K. G.: Igen, én azt akartam, hogy azt a pluszt, amit mi adni tudunk, azt egy válogatott réteg kapja meg. Engem az bánt – s ez általános jelenség –, hogy az egyetemek mindenkit beszippantanak, s ennek megvannak a következményei. Még néhány évvel ezelõtt is voltak szikrázóan jó feleletek. S engem sosem az érdekelt, hogy a hallgató mit nem tud, hanem hogy mit tud. Számomra az etalont a brugge-i egyetem jelenti, ahova a leghíresebb, legnevezetesebb elõadókat hívják meg, akik ha vasárnap érnek rá, akkor a hallgatóknak vasárnap kell bemenniük. Ennek mintájára én is szerveztem ilyen rendezvényeket, vendégünk volt Habsburg Ottó, Orbán Viktor – nem pártpolitikusi minõségében, hanem az Országgyûlés egy fontos bizottságának elnökeként – s igyekeztem neutrális személyeket választani. De sokan ferde szemmel néztek a törekvéseimre, s idõvel elment a kedvem tõle, mert habár én nagy fantáziát láttam ebben, mégsem lett olyan, amilyennek szerettem volna.

De mindig lehet kibúvót találni. Egy professzornak az lenne a dolga, hogy a hallgatókat lekötve adja elõ az anyagot. Én a 8

2011/december

magam eszközeivel igyekszem a hallgatóság érdeklõdését fenntartani, s a saját szájam íze szerint elõadni.

1958-ban szerezte meg diplomáját. Jogász lett, bár újságíró szeretett volna lenni...

K. G.: Igen, ostoba fejjel én is újságíró akartam lenni… De apám mérnök ember volt, s ez akkoriban nem volt kifejezetten elõnyös. Én is megkaptam a szokásos papírt, hogy férõhely hiányában…, ám a mellette lévõ cédulán szerepelt, hogy jelentkezhetek a jogi karra. Így oda jelentkeztem. Közben dolgoztam nyáron, s egy nap egy biciklis futárral megüzenték, hogy menjek, mert másnap felvételim van. Rohantam haza, s csak útközben bontottam fel a levelet, melyben szerepelt, hogy a Lenin Intézetben kell felvételiznem kilenc órakor a filozófia szakra.

Tudtam, hogy oda lasszóval fogják az embereket, így én csak tizenegyre mentem.

Nagy agitálással végül kikértem az anyagomat, s a gyulai helyismeretemmel megkerestem a jogi kart, ahogy véletlenül a dékán titkárába botlottam, így másnap nyolckor tudtam felvételizni… Így lettem én jogász.

Az akkori rendszer korlátozta az oktatókat is: 1956-ban pontokban követelték a katedra felszabadítását.

K. G.: Igen, elsõ pontunk ez volt: legyen a professzor szuverén joga, hogy mit oktat.

Az akkori helyzetet jól példázza, hogy egyszer Eckhart Ferenc azzal jött be a terembe: „Kérem szépen, engem köteleztek arra, hogy mondjam meg önöknek, hogy amit én a szellemtörténeti irányzatról magyar jogtörténeti tankönyvben írtam, az nem úgy van”. Azt akarta a professzor kimutatni a könyv egyik fejezetében, hogy a magyar jog nem egyedülálló a kontinensen, de mivel voltak, akik azt akarták bemutatni, hogy mi Isten kiválasztottjai vagyunk, ezért ki kellett jelentenie, hogy a magyar jogtörténeti tankönyv említett fejezete reakciós irányzatot foglal magában.

Mikola Orsolya

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 9

Ítélet Interjú

VARGA CSABA „Teológiailag tisztázott alapokról akartunk indulni” Varga Csaba professor emeritus, a Jogbölcseleti Tanszék megbízott oktatója, az MTA Jogtudományi Intézetének kutatója.

Miképpen emlékezik vissza a Kar alapításának éveire?

V. Cs.: Nem is olyan régen a kommunizmust csakis egy idõben végtelen kifutású fátumnak gondoltuk. Ezért a tudományos nemzetmentés szerény lehetõségeként az akadémiai jogtudományi intézetben néhányan az adott korban elérhetõ legjobb szakértelem elsajátítását célozhattuk csupán, arra törekedve, hogy felhasználható ismeretanyagából s a nyugati eredményekbõl minél többet tudjunk hazahozni és meghonosítani itthon. Az az elméleti jogi világkép, amit ekkoriban szakmámban kimunkáltam, nem véletlenül vett társadalomelméleti-ontológiai fordulatot: folyvást olyan reformlehetõségeken tûnõdtem, amelyeknek egymásra épülése immár visszafordíthatatlan változásokat gerjeszt akár szocializmusunkban is – olyat, ami már meghaladását eredményezi.

A rendszerváltás táján hazatérve hosszú távoli tanulmányutakról, egy kritikus pillanatban kiderült, hogy esetleg az egyetlen vagyok hozzáférhetõ közelségben, aki tudja, hogy mi is a polgári engedetlenség. Nos, azon túl, hogy fiát egykor tanítottam és környezetébõl többen is hallottak egy-egy munkámról, ezzel kerülhettem közel Antall József miniszterelnökhöz. Merthogy figyelmeztethettem õt, aki pizsamás interjújában még elfogadta Göncz Árpád köztársasági elnöknek erre hivatkozását, mint ami felmentené a felelõsöket a felelõsségrevonás alól. Miközben a polgári engedetlenség önzetlen morális ügy, s logikája éppen a szankcionálás vállalásán nyugszik. E véletlennek köszönhetem, hogy tanácsadó törzsének a tagja lettem. Késõbb ezért problémázhattam néki az Alkotmánybíróság vitatható szerepjátszásáról, képviselhettem ott academia és universitas gondolatkörét, s segíthettem a katolikus, majd a református egyetem létrejöttét.

Az egyetem beindításánál az vezérelt bennünket, hogy fiataljaink felnövekedését kísérhesse végig egy akol szelleme, ahol a gondolkodó is otthon érezheti magát.

A jogi kar beindításánál pedig az, hogy szemléleti áttörést kíséreljünk meg számos addig kívülálló kiválóság bevonásával. Abban a fellendülésben, amikor égetõ

szükség volt új módon képzett jogászokra s az egyetemeknek a kommunizmus összeomlása utáni útkeresése még meg sem kezdõdött, szándékunk arra irányult, hogy tiszta, morális, teológiailag tisztázott alapokról indítsunk. Embert próbáló feladat volt, azzal a többletszínnel, hogy egy velünk szemben ellenséges kormányzaton kellett keresztülvernünk.

Hogyan került jelenlegi helyére a jogi kar?

V. Cs.: A Szent István Társulat székházát elfoglaló Franklin-nyomdától visszaszármazott az épület az egyház javára. Némi üzlethelyiséget s raktárt leszámítva a társulat minden egyebet az egyetem rendelkezésére bocsátott. Alapító dékánunk pedig mert álmodni: nemcsak a szomszéd épületrõl, de a szemközti volt könyvtárépületrõl is; az udvarunk mögötti házakban pedig oktatási helyiségeket és kollégiumot terveztünk.

Az egyházi felügyelet részérõl a biztonság parancsa, az állam részérõl pedig a növekvõ homogenizálás az állami karokkal nemcsak a növekedésnek szabott határt, de eredeti oktatási újításainkat is egyre inkább kompromisszumoktól szabdalt s elhomályosuló megvalósulásra késztette, míg végül úgyszólván semmi sem maradt belõlük. Alapító dékánunknak azért lehettem lelkes munkatársa, mert én érveltem leghathatósabban – Botos Katalin profeszszorasszony támogatásával – a „jog és…” típusú stúdiumok szükségessége mellett.

Máig vallott szakmai krédóm szerint a jogot belülrõl akkor ismerjük meg a legmélyebben, ha a joggal kölcsönhatásban álló tényezõket – a teológiától s filozófiától az antropológián keresztül egészen a gazdaságig s a kommunikációig – szintén kellõ súllyal tárgyaljuk.

A Kar alapításával létre kellett hozni egyes oktatási egységeket, így Jogbölcseleti Intézetet is. Honnan jött az oktatógárda?

V. Cs.: Dékánunk személyiségét is jellemzõen tõlem, mint már kinevezett vezetõtõl független eseményként következett be intézetünk összeállása, melynek állományát egyszerûen készen kaptam. Azaz majdani kollégákként mutatta be nékem õket Piliscsabán, amikor rektorunk, a nagyszerû Gál Ferenc leendõ karunknak szentmisét celebrált. Így találkoztam újra az általam ismert s becsült H. Szilágyi Istvánnal, és ismertem meg az akkoriban még olaszos böl-

Mára viszont kiáltó lett az ellentét a felnõttek élettapasztala, mûveltsége és a biológiailag immár felnõtt új nemzedék gyermekisége között. csész Frivaldszky Jánost, Horkay Hörcher Ferenc eszmetörténész bölcsész költõt és Chertes Attilát, az Erdélybõl átszármazott Zlinszky-tanítványt. A náluk fiatalabbak már saját tanítványként kerültek közénk.

Az államelméletet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen már megismert Paczolay Péter, majd Takács Péter gondozta.

Kifejezett cél is volt, hogy az oktatói utánpótlást a Karról biztosítsák?

V. Cs.: Karunk történetében meglehetõsen sokáig voltam dékánhelyettesként az alapító dékántól szervezett operatív értekezletek rendszeres résztvevõje. Bátran állíthatom hát, hogy ez éthoszunk volt, de nem elvünk. Tehetségeket akartunk átmenteni, s egyúttal új szellemiséget teremteni. Ezért figyeltünk gyermekeinkre, és teljességgel véletlenül alakult úgy, mintha valamiféle isteni kegy folytán elsõ évfolyamunk tényleg különösen tehetséges, vagy legalábbis a saját kezdeti lelkesedésünket teljességgel azonos páthosszal átvevõ lett volna. Ön is úgy látja, hogy az egyetemre kerülõ újabb generációk egyre nehezebb helyzetben vannak, többek között kellõ háttérismeretek, mûveltség híján?

V. Cs.: Nyilvánvaló, hogy az adottságokat adottságként kell felfogni. Persze mégis fájdalmasan megállapítható, hogy az elsõ idõkben a Ménesi úton összegyûlõk közt 2011/december

9

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 10

Ítélet Interjú

úgyszólván elhanyagolható volt a különbség az alig érettségizettek és az akár meglett korú felnõttek közt.

Mára viszont kiáltó lett az ellentét a felnõttek fantasztikus élettapasztalata, életben jártassága, s olykor tiszteletre méltó mûveltsége és háttértudása és a biológiailag immár felnõtt új nemzedék gyermekisége között, akik egyre inkább úgy tûnnek, mint egy gazdag és eltunyulásra ösztönzõ társadalom folytonos gyámolításra szoruló termékei. Nos, ha arra gondolunk, hogy pillanatok múlva õk is azonos értékû diplomával lesznek jogászok, akiknek még öszszetettebb és jó lelkiismerettel alig megold-

ható kihívások közt kell helytállniok, úgy akár aggódhatunk is jövõnkért. Ámde késõbbi szocializációjuk már gyorsabbnak szokott bizonyulni.

Hetven év távlatában miben lehetne összefoglalni Varga Csaba jogbölcseletét?

V. Cs.: Alapvetõen filozófusnak készültem, tehát határozott érdeklõdésem logikai, ismeretelméleti, majd ontológiai kérdések iránt már egyetemista koromban kialakult.

Akkortól kezdve, amikor ennek a jogra kellett szûkülnie, a feltárandó titkot alapvetõen a jog, a nyelvi megjelenítés, a logika és a retorika, vagyis a nyelvnek gyakorlati

meggyõzésben történõ használata közötti összefüggések s kölcsönhatások kezdték jelenteni számomra. Ha azt kérdezném, hogy közel fél évszázadon át hivatásos kutatóként mire jutottam, úgy összképként leginkább „A jogi gondolkodás paradigmái” felett tûnõdõ könyvem és a „Jogállami átmenetünk ellentmondásairól” megjelent három kötetem közös mondanivalójával válaszolhatnék. Néhány éve egy hölgyhallgatóm ezt úgy summázta, hogy bármiképpen leplezzük is formalizmusra redukáló mesterséges gondolati konstrukcióinkkal, a jog mégis olyan „gépezet, amelyben ember rejlik”.

Tóth Máté

PATYI GERGELY „Foglaljon helyet, kolléga” Patyi Gergely a közigazgatási tanszéken oktató, mellette ügyvédként is tevékenykedik, hallgatóként a Hallgatói Önkormányzat elnöke volt.

Ménesi úti kezdetek, az egyetemmel együtt való fejlõdés, remek közösség. Ha találkoznak, milyen élményeket elevenítenek fel?

P. G.: Biztos azt is elmondták már a többiek is, hogy a mostani aula adott helyt a másodéves elõadónak, a maga tizenhét oszlopával és betonpadlójával. Mondani sem kell, hogy milyen hideg volt ott télen. A Hallgatói Önkormányzat elnökeként Zlinszky professzor úrnak szóltam, aki azt mondta, hogy ott az a vastag római jogi könyv, tegyük a lábunk alá, ha fázunk… S komolyan is gondolta!

A másik történet szintén Zlinszky professzor úrhoz kötõdik: egy alkalommal az egyik adminisztrátornak a TO mûködése miatt szóltam, nem illetlenül, de nem is a megfelelõ stílusban, s ezután a professzor úr – sosem felejtem el – akkora fejmosást adott! Hogy az adminisztrátorokkal is bánjak kellõ tisztelettel. Õ is mindig kollégaként tekint ránk. Annak ellenére, hogy dékán volt, alkotmánybíró, az elsõ féléves római jogi vizsgára amikor bementem, azt mondta, hogy „foglaljon helyet, kolléga!”.

A személyes, szorosabb ismertség a bizonyítási kényszert is maga után vonta?

P. G.: Feltétlen! Annál nagyobb égést el sem tudunk volna képzelni, mint hogy nem tanulva megyünk be vizsgázni. Az is jó motiváló erõ volt, hogy minden félévben meghúzták a nappalisok és a levelezõsök közöt10

2011/december

ti határt, s ide-oda lehetett – a teljesítmény függvényében – csúszkálni. Én egyszer buktam Péteri professzornál. Körülbelül a harmadik mondatnál közölte velem, hogy akkor menjek vissza, ha megtanultam az anyagot. A második alkalomnál kihúztam a természetjog örök visszatérését, a leghosszabb és legnehezebb tételt. De szó szerint tudtam az elõadásának az anyagát. Így hamar leállított, látva, hogy tudom, de én voltam annyira arcátlan, hogy megkértem, hogy hallgasson végig… S egy jelessel távoztam.

Annál nagyobb égést el sem tudunk volna képzelni, mint hogy nem tanulva megyünk be vizsgázni.

Hogy került a Pázmányra, majd a tanszékre?

P. G.: Középiskolásként az Egyesült Államokban tanultam, ott is érettségiztem, így a pontjaimat csak duplázni tudtam. Tisztában voltam vele, hogy a duplázással elért pontjaimmal Szegedre felvehetnek, így oda jelentkeztem, azonban mikor meghallottam, hogy indul a Pázmány, idejöttem. A mi korosztályunk idején sokakat nem vettek fel oda, ahova jelentkezett. Nem képességei hiánya, hanem a kis létszám miatt, így akik ide többszöri felvétel után kerültek, sokkal motiváltabbak és céltudatosabbak voltak. Az évfolyamátlag 4,1 körül volt.

Anno én a harmadik év második félévétõl voltam demonstrátor Tamás András mellett, s innen jutottam el a tanszékre oktatóként. Tetszett nekem a fanyar, angol humora, átütõ stílusa.

Manapság mi ösztönözheti a hallgatókat?

P. G.: A problémám azzal van, s ez nemcsak a hallgatókra vonatkozik, hogy senki sem motivált. A magyar mentalitás rossz irá-

nyoba ment el. Elvesztettük az értékeinket, nem akarunk változtatni. Egy szemináriumi csoportban is van 15-16 ember, akirõl nem tudom eldönteni, hogy mit csinál itt.

Már az egyetem alatt tudtam, hogy ügyvédkedni akarok. Ez valamennyire magányos pálya, az egyetemi oktatás pedig ennek ellentéteként tökéletes kiegészítõje. S azt is vallom, hogy nem lehet oktatni gyakorlat nélkül, s nem lehet a gyakorlat elméleti tudás nélkül. Azt gondolom, hogy amellett, hogy az akkori oktatói gárda rettentõ sokat adott, a mostani generációváltás során is hallatlan nagy formátumú emberekkel lehet találkozni, többek között Schanda Balázzsal, Varga Zs. Andrással, akik habár még fiatalok, nagyon nagy értékeket és tudást képviselnek. Csak élni kell a lehetõséggel. Mert ez itt még mindig egy álvilág, az UV, KV, CV – lehetõségekkel, míg az élet nem errõl szól. Ott csak egyet lehet hibázni.

Mikola Orsolya

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 11

Ítélet Interjú

UJVÁRI ÁKOS „Kivételes és meg nem ismételhetõ helyzet volt a mi évfolyamunk” Ujvári Ákos egyetemünk Büntetõjogi Tanszékén adjunktusként dolgozik, emellett a Budai Központi Kerületi Bíróság büntetõ ügyszakos bírája, s nem utolsósorban a „legendás elsõ évfolyam” tagja. „Elsõ évfolyamos” nem lehet mindenki.

Miért erre az egyetemre esett a választás?

U. Á.: Két okot is meg tudok említeni. Az elsõ, igazság szerint egy kényszerítõ körülmény volt: két ponttal lecsúsztam az ELTE jogi karáról. A laza gimnáziumi évek után a felvételi során dupláznom kellett. Majd rövid idõ alatt a kényszerítõ ok mellé felsorakozott az egybõl megtapasztalt egyetemi szellemiség is: a katolikus egyház már bizonyított az oktatás terén. Emellett, az oktatói gárda, mely az egyetem mögé állt, szintén biztosítékul szolgált. Igazából nagy büszkeséggel töltött el a tudat, hogy pázmányos lehetek.

Ha jól tudom az egyetem eleinte nem is a Szentkirályi utcában foglalta el a helyét.

Ez mennyire befolyásolta az oktatást?

U. Á.: Ez a téma a mostani hallgatóknak már ténylegesen történelem lehet. Elsõ körben nem nappalis képzésben vettem részt, hanem távoktatásban. Ez a mai levelezõs rendszernek felel meg. A távoktatásos hallgatók a volt párt-továbbképzõ épületben voltak elhelyezve, de természetesen az elõadásokon nem a marxizmus-lenninzmus tézisei hangzottak el.

Az adomákon túlmenõen: mi volt az, amit elsõ évfolyamosként megtanult a hallgató?

U. Á.: Az egyetemet elindító vezetõ oktatóknak köszönhetõen magas szintû intellektualitás és a mértékadó európai szellemiség, a családias légkörrel egyszerre uralták az oktatást. Voltak olyan mindennapi gyakorlati problémák, de az ember most már úgy emlékszik vissza ezekre, mintha ez is az indulás öröméhez kapcsolódott volna.

Akik pedig ezt átélték hallgatóként, azok ezt a szellemiséget kívánják továbbadni oktatóként. Voltak, vannak kiemelkedõen emblematikus figurái az Egyetemnek, akikhez az ember hasonlítani akar minden szempontból.

Kik voltak a kedvenc tanárok?

U. Á.: A legnagyobb hatást Békés Imre professzor úr gyakorolta rám, aki PhD-s tanul-

mányaim során is témavezetõm volt. Rajta kívül is kiváló, magával ragadó elõadásokat tartó, karizmatikus professzorok vettek minket körül: Zlinszky János, Péteri Zoltán, Lábady Tamás, Gáspárdy László, Tóth Mihály és Kilényi Géza, a felsorolás nyilván még folytatható. Olyan egyéniségek, akiket spontán tisztelünk, a tekintélyüket nem kellett kikényszeríteni.

bíró szeretnék lenni. Tõlük úgy láttam, hogy a bírói pályán elméleti megalapozottságú, de gyakorlatias tudásra van szükség.

Ezután következett a büntetõ eljárásjog Csák Zsolttal, aki még inkább megerõsített abban, hogy nekem ezt kell csinálnom.

Az egyetem elvégzése után 2000-ben bírósági fogalmazó lett, majd 2005-tõl büntetõ ügyszakos bíró. Békés tanár úr volt az, aki a bírói pályára terelte?

U. Á.: A két szempontot összekapcsolnám: egy kivételes és meg nem ismételhetõ helyzet volt a mi évfolyamunk, hiszen nem Pázmányos-felvételi révén kerültünk be és elsõként senki nem a Pázmányra jelentkezett. Ugyanakkor ez egy olyan hatást generált, hogy a hallgatók többségében egy hihetetlen mértékû bizonyítási vágy keletkezett, hogy mindenkinél jobban felkészültebbek legyünk, humánusabbak, szolidárisabbak egymással. Ugyanakkor idõvel az egyetemnek a családias munkaszervezésbõl ki kellett nõnie, üzemszerû mûködést kellett létrehoznia, úgy, hogy egyúttal ne váljon személytelenné a hallgatók számára. Sok oktatótársam és magam is arra törekszünk, hogy az oktatói tevékenység nyitott maradjon, hogy kollegiális viszonyt ápoljunk a hallgatókkal, illetve, hogy a hallgatók az oktatói tudást respektálják, a tekintély ebbõl fakadjon, ne a kisiskolás fegyelmezésbõl.

U. Á.: Nem. Békés Imre fõállású oktatót szeretett volna belõlem faragni. Egy pázmányosnak most is fontos tudni, hogy a Büntetõjogi Tanszéket Békés professzor úr szervezte meg, s olyan gyakorlati szakembereket tudott a tanszékre csábítani, akik saját szakterületükön példanélkülit alkottak. Megemlíteném itt Kiss Zsigmondot és Varga Zoltánt. Az õ gyakorlataikat hallgatva, már másod- és harmadévben kialakult bennem az a meggyõzõdés, hogy büntetõ-

Az egyetemet elindító vezetõ oktatóknak köszönhetõen magas szintû intellektualitás és a mértékadó európai szellemiség uralták az oktatást.

Hogyan látja az akkori és mostani rendszert mind az oktatás, mind az egyetemi közösségi élet terén?

Milyen elveket vall az oktatás terén?

U. Á.: Maximális szinten, a teljességre törekvés igényével kell felkészülni az órákra, ha a saját kötelezettségeimet nézzük. Fontos a jó fellépés. Az egyetem a hallgatói oldalról már az önálló tanulás terepe, amihez mankókat lehet adni segítségként a szorgalmi idõszakban. Nagyon fontos szerepet szánok az oktatás során a legértelmesebb hallgatók kiemelésére, akikkel már az egyetemi évek során szakmai kapcsolatot is ki lehet alakítani.

Hogyan lehet összekapcsolni a bírói és oktatói hivatást?

U. Á.: Békés professzor úrnak köszönhetõen nekem az egyetemi közeg vált elsõként természetessé. Ezért elõször talán a bírósági környezet hatott szokatlannak; de ezt az érzést Kiss Zsigmond, Varga Zoltán és Csák Zsolt enyhítették, akik hidat biztosítottak az Egyetem és a Bíróság között.

Hajdu Rita 2011/december

11

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 12

Ítélet Interjú

ÁDÁNY TAMÁS „A tudás önmagában soha nem felesleges” Ádány Tamás az Európai és Nemzetközi Közjogi Tanszék oktatója, az International Criminal Law Network tagja.

Hogy került a Pázmányra?

Á. T.: A Pázmányról tudtam, hogy van, de azt nem, hogy jogi kara is van. Eredetileg az ELTE gyõri karára vettek fel, de az egyik tanárom szólt, hogy a Pázmányon is indul jogi kar... Beadtam a kérelmet és így kerültem ide, amit abszolút nem bántam meg: szerelem volt elsõ látásra.

Hogy alakult az elsõ évfolyamon a tanszéki struktúra, nagy volt a zûrzavar?

Á. T.: Nem volt olyan, hogy tanszék. Ha jól számolom, három adminisztrátora volt a karnak, õk voltak a Dékáni Titkárság, a TO és a tanszéki adminisztráció is. A második félév elején jelentek meg a tanszéki adminisztrátorok, akikkel mi nem tudtunk mit kezdeni, mert ha ugye tanulmányisok, akkor miért nem abban az egy szobában vannak, ahol eddig… De megvolt ennek is a diszkrét bája. Akkor még volt átjárás: a tanszék inkább azt jelentette, hogy egy idõsebb professzor köré gyûltek a fiatal oktatók. Elõfordult például, hogy olyan tartotta a római jog szemináriumot, akirõl tudtuk, hogy polgári jogot fog tanítani, csak hát akkor még nem volt kinek.

Mi volt a kedvenc tárgya?

Á. T.: Általában a közjogi tárgyak. Nagyon sokat köszönhetek a „Bevezetés a jogfogalmak” tárgynak, melyet már akkor is Péteri professzor úr tartott. Mivel addig még nem nagyon láttam jogászt, ez nagyon sokat segített abban, hogy belerázódjak. Zseniális tanáraink voltak, de nem nagyon volt tankönyvünk, mivel a tankönyvkiadás még nehezen eszmélt arra, hogy a római jogot már nem feltétlenül osztályharcos szemléletben kellene oktatni, így elõbb-utóbb az ember inkább bejárt az elõadásokra, vagy legalábbis az ott készült jegyzeteket forgatta. Tanáraim közül a legtöbbet Bánrévy Gábor professzor úrnak köszönhetek.

Az egyetemi évei alatt tanult külföldön is, nehéz volt egy induló jogi karról kijutni?

Á. T.: Mi úgymond nem az utcáról kopogtattunk. Nagyon sokat jelentett a kezdeti idõkben, hogy katolikus egyetem vagyunk, így az egyházi kötõdésbõl eredõen igen hamar voltak kapcsolatai az egyetemnek.

12

2011/december

Sok „elsõ évfolyamos” maradt itt, spontán módja volt ez a tanszékek feltöltésének?

Lelkesen foglalkozik az Erasmus-os hallgatókkal, népszerûek is az órái. Mi a titka?

Á. T.: A tanárok figyeltek minket, és ha úgy tûnt, hogy valaki az egyetemi oktatás felé törekszik, akkor igyekeztek neki megadni az esélyt. Engem például felvettek gyakornoknak miközben a Phd képzésemet csináltam és engem is – mint sokakat másokat – érintett a sorkatonai szolgálat: mi mondtuk, hogy szívesen maradnánk tanítani, de én például a tapolcai laktanyában lettem volna õr, így maradt a doktoranduszi státusz.

Á. T.: Könnyen eladható a tárgyam, egy Erasmus-os diák otthon olyan tárgyra kap kreditet, amit ott is tanul, ezért is népszerû a versenyjog, környezetvédelmi jog, európajog és a nemzetközi közjog is.

Az Ön tárgyát két féléven keresztül tanuljuk, mennyire derül az ki, hogy valaki tehetséges? Míg négy félév büntetõjog, vagy öt félév polgári jog alatt megismerheti egymást tanár és diák, két félév alatt igen nehéz.

Veszélyesnek tartom azt a szemléletet, hogy menjünk át vizsgákon, aztán a munkahelyen majd úgyis megtanuljuk, amit kell. Á. T.: Ha rájövök, hogy mi a megoldás, akkor értesíteni fogom. Kicsit nehéz ezzel az egy éves tárggyal, valóban. De jó helyen vagyunk idõzítve a mintatantervben, aki érdeklõdik az alatt az egy év alatt, az megtalálja a számításait, többet ki tud magából hozni, mint ami a sikeres vizsgához kell.

A két félév másik hátránya, hogy már jó ideje leszoktam arról, hogy megtanuljam a diákok nevét – amiért elõre és utólag is elnézést kérek. Most próbálkozom a két félévben rejlõ akadályok áthidalásával, majd meglátjuk hogy mi sül ki belõle…

Ön szerint hátrány, hogy nem lehet egyetem alatt specializálódni, hanem öt évig mindenki ugyanazt tanulja és csak ezután kezd szakosodni?

Á. T.: Azt gondolom, hogy a mi évfolyamunknak volt a legbõségesebb a (kötelezõ) órakínálata, bõségesebb mint akár az utánunk következõ évfolyamnak. Persze nem mondom, hogy nem voltak olyan tárgyak, amiknek nem vettük direkt hasznát, de annak, hogy én mondjuk egy általános jogászképzésbõl lettem nemzetközi jogász, annak hihetetlenül örülök: érzem azt a szemléletbeli elõnyt, hogy nem idegen ha valaki polgári jogi-jelleggel beszél valamirõl, vagy egy alkotmányjogi problémát próbál elmagyarázni nemzetközi jogi szemüvegen keresztül nézve, akkor nem érzem azt a döbbenetesen katartikus, újszerû élményt, hogy én errõl még soha nem hallottam. Én ebbõl azt hallom, hogy másodéves tananyagot ismétel. Hallgatóként nagyon nem voltam az általános jogászképzés pártján, oktatóként rájöttem, hogy átálltam a másik oldalra.

Akkor mondhatni, rendben van az oktatás?

Á. T.: Veszélyesnek tartom azt a szemléletet, hogy menjünk át vizsgákon, aztán a munkahelyen majd úgyis megtanuljuk, amit kell, mert ezzel csak azt érjük el – és ez az egész magyar felsõoktatás hibája –, hogy iszonyatos mennyiségû pótolható munkaerõ áramlik a munkaerõpiacra. Ha az a munkakör, amit egy ilyen betanított munkás végez megszûnik és õ máshoz nem ért, akkor nincs hova tovább. Az általános képzés annyiban jó, hogy nem szûkíti le a lehetõségeket: míg mondjuk Angliában egy solicitor 30 éven keresztül aviation financingel, azaz repülõk és az azokhoz kapcsolódó infrastruktúra finanszírozásával foglalkozik, majd ha beüt egy válság és senki nem vesz repülõt, akkor õ az utcára kerül és kénytelen viselni a túlzott specializáció következményeit. A tudás önmagában soha nem felesleges, miután megvan, azt nem lehet elvenni.

Kovács Krisztián

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 13

Ítélet Interjú

BÁRÁNDY GERGELY „Nincs jobb felvételi rendszer, mint a hit, a lelkesedés és a tenni akarás” Bárándy Gergely a Büntetõ Anyagi, Eljárási és Végrehajtási Jogi Tanszék megbízott oktatója, országgyûlési képviselõ.

Miért választotta a Pázmány jogász képzését?

B. G.: Budapesten szerettem volna egyetemre járni, és az ELTE-re nem vettek fel. A Pázmányra akkor nem tudtam jelentkezni, mert még nem létezett, csupán a felvételi után alakult meg. Ezért az évfolyam egyik részét az egyházi gimnáziumokban érettségizõk, a másik részét a többi egyetemre fel nem vett diákság adta. Akkor volt – ha jól emlékszem – a legmagasabb a bekerüléshez szükséges pontszám a jogi egyetemek történetében, amikor ez az évfolyam indult. Ha a volt oktatóinknak lehet hinni, márpedig én elfogult érintettként szeretnék, azt kell, hogy mondjam, hogy az elsõ évfolyam volt a jogi kar történetének legjobb, de legyünk kicsit szerényebbek, egyik legjobb évfolyama. Pedig hát, ez a társaság egy csomó „bukott” emberbõl állt, olyanokból, akiket más jogi karra nem vettek fel. Azóta viszont nagyon sokan közülünk felelõsségteljes vezetõ beosztást töltenek be, s megbecsült tagjai a tudomány világának. Kiderült, nincs olyan felvételi rendszer, ami jobb volna, mint a hit, a lelkesedés és a tenni akarás.

egyik elõadónak, ami most az aula, nem volt burkolata, por volt és hideg, az oktató nem látta a hallgatóság háromnegyedét. Akkor azonban csak az oszlopok miatt nem látta. De a viszonyok szemléltetéséhez említhetném azt is, amikor Békés professzor úr az elsõ büntetõjogi elõadáson letette táskáját, és azt mondta: „Kollégák, ez a táska, amit itt látnak elõttem, ez a büntetõjogi tanszék”.

Ha már szóba került a büntetõjog, miért választotta ezt a területet?

B. G.: Érdekelt a téma és szerettem volna komolyabban foglalkozni vele. Ujvári Ákos barátommal hosszas egyeztetés után, nem kicsit feszült állapotban bementünk Békés Imre professzor úrhoz, s hosszasan körülírva megkérdeztük tõle:

Milyen volt az elsõ év infrastrukturális szempontból?

B. G.: Szörnyû. De a hiányosságokat pótolta a lelkesedés. Büszkék voltunk, hogy egyetemisták lehettünk, s szerettünk volna bizonyítani. Ahogy az oktatók is. Az elsõ évben, még a Ménesi úton, mindig tudtuk, hogy mi lesz az ebéd az apácáknál, akiknél az egyetem vendégségben volt. A nõvérek ebédlõje és konyhája mellett volt ugyanis a nagyelõadó.

Az elsõ év talán a legjobb hangulatú egyetemi évem volt. A szervezettséget és a mûködési körülményeket a másodévben sem jellemezném virágzónak. Az

B. G.: Tévhit, hogy az én politikai nézetrendszerem ne férne össze a keresztény szellemiséggel. Borzasztóan rossz megközelítésnek érzem, ha valaki azt állítja, csak az lehet jó keresztény, aki jobboldali beállítottságú. Lehet, sokan megütköznek ezen, de állítom, hogy a keresztény és a baloldali értékrend nagyon hasonló.

Természetesen nem a Rákosi-korszak felfogására gondolok, vagy a mostanában sokat emlegetett Biszku Béla munkásságára, amelyeket éppen olyan távol érzem magamtól, mint mondjuk a jobboldali képviselõtársaim, avagy bármely

Tévhit, hogy az én politikai nézetrendszerem ne férne össze a keresztény szellemiséggel.

Tervezte, hogy átjelentkezik más egyetemre?

B. G.: Nagyon sokan úgy mentünk a Pázmányra, hogy meglátjuk milyen lesz, legfeljebb átjelentkezünk máshova az elsõ év végén. Azt hiszem, hogy végül összesen ketten tettek így. Az új tanévre a teljes alapító évfolyam úgy maradt meg, ahogy elsõ évben elindult. Zlinszky professzor, alapító dékánunk majdhogynem csodát tett.

Sokakban felmerül, hogy a keresztény értékrend nem összeegyezethetõ a baloldali értékrenddel. Mit gondol errõl baloldali politikusként egy katolikus egyetem hallgatója, jelenlegi oktatója?

tudná-e támogatni, hogy demonstrátorok legyünk. Imre bácsi ránk nézett, és azt mondta: „Fiúk, nyitott kapukat döngettek”. Az egyetem elvégzést követõen pedig felajánlotta, hogy maradjunk a tanszéken. Maradtunk. Elõször fél évet gyakornokként, majd részállású tanársegédként, pár évvel késõbb pedig adjunktusként. Emellett mindketten elkezdtük gyakorló jogászként is dolgozni.

Tervezi-e, hogy fõállású oktatóként is fog dolgozni egyetemünkön?

B. G.: Egyelõre nem, de késõbb szívesen.

Ez persze nemcsak rajtam múlik, hanem az egyetem fogadókészségén is. A tudományos életbõl nem szeretnék kimaradni.

Ezért ha keveset is, de oktatok, amennyit tudok publikálok, és ezért is tartottam fontosnak a PhD fokozat megszerzését.

általam tisztességesnek tartott ember.

Természetesen más megfogalmazásban, de a baloldal hívószavai – mint például a szolidaritás, a méltányosság, az igazságosság, az esélyegyenlõtlenségek csökkentése, a kiszolgáltatottak védelme – a Bibliában szintén megjelennek. Azt vallom, hogy a hitnek semmi köze a balvagy jobboldali meggyõzõdéshez. Baloldali beállítottságom és oktatói tevékenységem egy katolikus egyetemen teljesen összeegyeztethetõ.

Megjegyzem, hogy eddig ezzel kapcsolatban soha, senki nem fogalmazott meg kritikát. Szeretném, hogy pár év múlva, olvasva ezt a cikket e – ma még jogos – kérdéssel kapcsolatban sokan elgondolkodjanak: a riporternek ezt miért kellett megkérdeznie?!

Balázs Beáta – Gottlieb Péter 2011/december

13

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 14

Ítélet Interjú

BÉKÉS ÁDÁM „Életem egyik legjobb döntése volt” Békés Ádám egyetemi adjunktus a Büntetõ Anyagi, Eljárási és Végrehajtási Jogi Tanszéken, jelenleg egy szabadon választható tárgyat oktat, melynek témája a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság büntetõjogi tárgyú ítélkezési gyakorlata.

Az oktatás mellett ügyvédként tevékenykedik a Békés Ügyvédi Irodában.

Mi volt az oka, hogy annak idején a Pázmányra esett a választása?

B. Á.: Édesapám, Békés Imre professzor 1953-ban került az ELTE-re, ahol tanszékvezetõ és dékánhelyettes lett. Azt mondta, mehetek az ország bármelyik jogi egyetemére, csak ne az ELTE-re. Így Szegedre jelentkeztem, ahova fel is vettek. 1994 decemberében Ausztria budapesti nagyköveténél édesapám találkozott Zlinszky Jánossal, aki elárulta neki, hogy meg akarja alapítani a Pázmány jogi karát. Épület, pénz és hallgatók még nem voltak, de 1995 szeptemberében már el akarta indítani az oktatást. Bár valószínûtlennek tûnt, hogy kevesebb, mint egy év múlva megalakuljon a kar, a csoda mégis megtörtént. Édesapám ekkor megkért, hogy vetessem át magam Szegedrõl a Pázmányra, és „kicsi fiaként” maradjak inkább Budapesten. Ez életem egyik legjobb döntése volt. Az évfolyamunk egyedülálló volt, az oktatók akkoriban személyesen ismerték a nappalis hallgatókat. Életre szóló barátságok köttettek.

Meséljen pár szót az 1995-ös gólyatáborról!

B. Á.: Nagy élmény volt. Képek jutnak eszembe róla. Piliscsaba, szétrombolt uszoda az ottani kampuszon, volt szovjet katonai létesítmények… Egy régi színházteremben volt az elsõ találkozó, ahol Zlinszky János, a kar dékánja, az alkotmánybíró úgy szólított meg bennünket, tizennyolc éves fiatalokat, hogy „kedves kollégák”. Ez számomra fantasztikus élmény volt. A gyerekbõl egyszeriben KOLLÉGA lesz, és ezt egy professzor mondja! Akkor éreztem elõször, hogy milyen lehet egyetemre járni.

Az is említésre méltó, hogy a tanárokon kívül senki nem tudta, milyen is egy gólyatábor, mivel felsõbb évfolyam nem volt. Így az egész olyan volt, mint egy nagy házibuli, ahol az ember hirtelen sok hasonszõrû „kollégával” találkozik, akik aztán, mint már évfolyamtársak, nagyon összetartó csapatot alkotnak. Talán ez is közrejátszott abban, hogy mi lettünk a többi jogi kar kö14

2011/december

zös ellensége. Büszkék voltunk rá, hogy pázmányosok vagyunk.

Mi a legkedvesebb emléke az egyetemrõl?

B. Á.: Talán a legvége, amikor avattak. Mindenki átérezte, hogy mi jöttünk ki innen elsõként. Beszédet mondott Zlinszky János mellett édesapám is. Maradandó élmény volt õt hallgatnom. Egy ötvenes évekbeli emlékét mesélte el: tárgyaláslátogatásra ült be még hallgatóként, ahol egy jogszerûen eljáró bírót ítéltek el. A vád az volt, hogy felmentett egy tanyán lakó férfit, aki jogos

ellenem, de nem tudtam megszegni. Ön most meg fogja szegni.” Ezzel az üzenettel búcsúzott tõlünk az avatáson, hogy akármi lesz belõlünk, ez lebegjen a szemünk elõtt.

Az egyetemi eskü sokszor eszembe jut munka közben.

Milyen érzés volt, hogy az édesapja oktatta?

B. Á.: Menekültem a büntetõjogtól. Nem tudtam könnyen kezelni, hogy aki nekem „Apu”, akitõl reggel otthon elköszöntem, utána ott áll a katedrán. Emellett eleinte ágáltam az ellen, hogy büntetõjogász legyek, mondván, hogy senki ne mondja majd nekem, hogy én vagyok a „Kisbékés”, akit az apja elõretolt. Végig arra törekedtem, hogy én ne a „Békés fia” legyek. Kétszáz százalékkal próbáltam teljesíteni, hogy ezt a bélyeget ne viseljem, és hála Istennek, az évfolyamban nem is viseltem.

Elõször a pénzügyi jogot választottam, de ez nem tetszett a gyakorlatban. Be kell vallanom, úgy látszik, az ember a genetikát nem tudja letagadni.

Volt példaképe?

Az elsõ találkozón Zlinszky János úgy szólított meg bennünket, tizennyolc éves fiatalokat, hogy „kedves kollégák”. védelmi helyzetben megölt egy szovjet katonát, aki meg akarta erõszakolni a feleségét. Az 50-es években a Vörös Hadsereg katonájának „gyilkosát” felmenteni a rendszer által megengedhetetlen és így lehetetlen dolog volt. A bíró az õt elítélõ tanácselnök bírónak az utolsó szó jogán körülbelül azt mondta: „Tudom, hogy el fog ítélni, mert nem meri felvállalni azt, amit én felvállaltam akkor. Emlékezzen vissza, amikor avattak minket, ugyanazt az esküt tettük le, hogy a hazáért, a jogbiztonságért és az emberekért fogunk dolgozni. Én ezt az esküt betartottam. Tudtam a felmentõ ítélet kihirdetésekor, hogy büntetõeljárás indul

B. Á.: Hogyne. Péteri Zoltánt mindenképp az elsõk között emelném ki, akire azt mondta az ember, hogy ilyen egy igazi professzor, akinek az elõadására élmény beülni. A tudomány szeretete és tisztelete sugárzott belõle. Zlinszky professzor úr is ide tartozik, római jog elõadásai felejthetetlenek számomra. Volt nagyon jó gyakorlatvezetõm is Nochta Tibor személyében. Egy Sólyom elõadásra is élmény volt beülni tudván, hogy jön az alkotmánybíróság elnöke, azért, hogy tanítson. Büntetõeljárásból Tóth Mihály óráit szerettük nagyon.

Ebben a félévben egy szabadon választható tárgyat oktat a Büntetõ Anyagi, Eljárási és Végrehajtási Jogi Tanszéken, melynek témája a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság büntetõjogi tárgyú ítélkezési gyakorlata.

Honnan az indíttatás, hogy errõl a témáról adjon órákat a hallgatóknak?

B. Á.: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának egy-egy ítéletét dolgozzuk fel. Ezekben a jogesetekben a szereplõk hol uralkodó családok, hol híres terroristák vagy diktátorok. Amikor a doktori iskolában az értekezésemet írtam, kutatási területem az Európai Unió büntetõjoga volt. Sokat jártam a strasbourgi bíróságon. A tárgy ráadásul jól elõadható és szórakoztató.

Kiss Lúcia

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 15

Ítélet Interjú

GYENEY LAURA „A hallgató egy olyan fáklya, amit az oktatónak kell lángra lobbantania” Gyeney Laura adjunktus az Európajogi és Nemzetközi Közjogi Tanszéken, az Európai Unió jogát oktatja az egyetemen, emellett egy ikerpár édesanyja. Ön európajogot oktat az egyetemen, és az elsõ évfolyamban végzett 2000-ben. Miért döntött úgy, hogy a középiskola után jogi egyetemre jelentkezik?

Gy. L.: A felmenõim zömmel orvosok, jogászok voltak, ez számomra is kijelölte az utat. Hogy a kettõ közül miért az utóbbira esett a választás: édesapám reggeltõl estig dolgozott. Úgy éreztem, hogy orvosként a családanyai teendõimet nem tudnám maradéktalanul ellátni.

magas színvonalú képzést nyújtott. A kevésbé szerencsés körülményeket pedig igyekeztünk némi humorral kezelni, emlékszem, amikor átköltöztünk ide a Szentkirályi utcai épületbe, szintén egy sötét alagsorba, a reggelek a mûanyagszékek portalanításával kezdõdtek.

mondanám az egyetemen eltöltött éveim alatt a legfelemelõbb élmény az volt, amikor Zlinszky János professzor urat 80. születésnapja alkalmából köszöntette a Kar. A véget érni nem akaró taps jelezte a hallgatók és a munkatársak elismerését és háláját a Kar egyik alapítója felé.

Mire gondol vissza a legszívesebben?

Mennyire tartják a kapcsolatot a régi csoporttársakkal?

Gy. L.: Nem egy konkrét emléket emelnék ki, inkább azt mondanám, hogy az egyetemi éveket áthatotta az összetartozás élménye és az összetartás belsõ parancsa. Mivel

Gy. L.: A csoporttársaimmal, évfolyamtársaimmal ma is szoros kapcsolatot ápolok.

Mára sokan közülük a magyar és a nemzetközi jogélet, közélet jeles szereplõjévé váltak. Szerencsésnek érezhetjük magunkat, akik pályafutásukat az egyetemen oktatóként folytatták.

Miért esett a választása a Pázmányra?

Gy. L.: A rendszerváltást követõen nem volt kétséges, hogy egyházi gimnáziumban folytatom a tanulmányaimat. Reformátusként a Baár-Madas gimnáziumot választottam, amely szellemiségének köszönhetõen kiemelkedett a középiskolák közül. Így az érettségit követõen örömmel jelentkeztem az akkor alakult Pázmány Jogi Karára, ahol az elsõ évfolyamosok nagy része hozzám hasonlóan egyházi gimnáziumban végezte a középiskolai tanulmányait, így sokakat már az induláskor ismertem.

Milyen volt az akkori felvételi rendszer?

Gy. L.: A felvételi rendszer lényegében hasonló volt a jelenlegihez, pontrendszer mûködött. Elõnyt, plusz pontot jelentett a Pázmányra való bekerüléshez, ha egyházi iskolából érkezett a leendõ hallgató.

Meséljen egy kicsit az akkori körülményekrõl, ami az egyetemen fogadta!

Gy. L.: Újonnan alakult kar lévén, az indulás nem volt nehézségektõl mentes. Csak egy példát említenék, a Kar a Ménesi úton az Irgalmasrend egyik épületében kapott helyet, az elõadónk az alagsorban, a konyhával egy légtérben volt, a két helyiséget lényegében csak egy függöny választotta el.

A körülmények mégsem tántorították el a hallgatókat az elõadásokon való részvételtõl, sõt, talán még jobban összekovácsolták az évfolyamot. Lelkesített bennünket, hogy olyan professzorok elõadásait hallgathattuk, mint Zlinszky János, Bánrévy Gábor, Kovács Péter, vagy Péteri Zoltán. A sorból õket emeltem ki, de bátran állíthatom, hogy az elsõ évfolyam oktatói gárdája igen

Hogyan lett oktató itt a Pázmányon?

Ez az egyetem nemcsak tudást adott, hanem egy életre szóló követendõ mintát, példaképeket. Értéket közvetített, ami ma a legnagyobb hiánycikk. kevesen voltunk, sokkal jobban oda tudtunk figyelni egymásra. Szerettünk az egyetemre járni, sokszor még az elõadások után is az egyetem épületében maradtunk.

Az egyetem volt az elsõ, a munka, szakmai gyakorlat csak ezután következett. Az utóbbi idõben ez a sorrend megfordulni látszik, más prioritások kerültek elõtérbe. Édesapám sokszor mondta, a tudás biztos alapjait az egyetemi évek alatt kell megszerezni. Ez az egyetem ráadásul nemcsak tudást adott, hanem egy életre szóló követendõ mintát, példaképeket. Értéket közvetített, ami ma talán a legnagyobb hiánycikk. Ha mégis egy dolgot ki kellene emelnem, azt

Gy. L.: Király Mikós professzor úr mellett, aki jelenleg az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának dékánja, kezdtem demonstrátorkodni az Európajogi tanszéken. Õ szeretette meg velem az európajogot, így lényegében Neki és az akkor Intézetvezetõi posztot betöltõ Bánrévy Gábor professzor úrnak köszönhetem, hogy elindultam ezen az úton.

Milyen elveket követ tanítása során, illetve van-e olyan oktató, vagy jogász, aki hatással volt a tanítási módszereire?

Gy. L.: A hallgató egy olyan fáklya, amit az oktatónak kell lángra lobbantani és sohasem feledkezhetünk meg arról, hogy milyen a pad túloldalán ülni! Az egyetemi oktatás is jó pedagógiai érzéket kíván. Fontos, hogy bonyolult dolgokat is világosan, egyszerûen tudjunk megfogalmazni. Ami a példaképeket illeti, a volt professzoraink közül sokat említhetnék. Két nevet emelnék ki: Király Miklóst és a nemrég elhunyt Boytha György professzor urat, akik nem csak elõadásanyagaikban, hanem minden megnyilvánulásukkal az európai kulturális és szellemi értékeket közvetítették.

A tanítás mellett, mi tölti ki az idejét?

Gy. L.: Egy hároméves ikerpár édesanyjaként az idõm nagy részét a gyermekeimmel töltöm, hiszek a család megtartó erejében, abban, hogy rajtunk múlik a gyermekeink megtalálják-e helyüket a világban.

Igyekszem megszerettetni velük a számomra lelki töltekezésként szolgáló komolyzenét.

Szabó Kata Karolina 2011/december

15

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 16

Ítélet Interjú

KOMÁROMI LÁSZLÓ „Az értékek továbbadása holtig tartó feladat” Komáromi László a fiatal oktatók generációnak tagja a Jogtörténeti Tanszéken és Tanulmányi Dékánhelyettes.

Miért a Pázmányt és miért a jogot választotta?

K. L.: Emlékszem, hogy negyedéves gimnazistaként – ide jártam a Mikszáth térre a piaristákhoz – annyival voltam tisztában, hogy történelembõl, illetve magyarból szeretnék felvételizni. A bölcsészettudományi pálya adódott egyik lehetõségként, a jogi másikként. Akkor bementem egyszer az ELTE jogi karára „körülszimatolni”, hogy mégis mi fán terem a jogtudomány, mert a családomban nincs jogász, akitõl megkérdezhettem volna. A faliújságon láttam különbözõ tárgylistákat, borzasztó szürkének és unalmasnak tûnõ dolgokat, mint hogy Közigazgatási jog, Büntetõjog, Alkotmányjog, és fogalmam sem volt arról, hogy ezek mit jelentenek. Magamban eldöntöttem tehát, hogy a felvételi jelentkezésnél különbözõ bölcsészkarokat fogok megjelölni. Édesanyámmal épp kezdtem kitölteni a jelentkezési lapot, mikor édesapám betoppant és elmesélte, hogy találkozott egy ismerõs jogásszal, aki azt mondta, jó lenne, ha én a jogi pályát választanám. Különbözõ érveket is felsorakoztatott emellett. Így hirtelen megváltoztattuk a szándékot és beírtuk az ELTE jogi karát, mivel akkoriban egyszerre csak egy jogi kart lehetett megjelölni. A Pázmány akkor még nem volt hivatalosan meghirdetve. Talán tavasszal vagy kora nyáron jelent meg a Pázmányos felvételi hirdetés az újságokban, ezért oda is beadtam a jelentkezésemet. Végül az ELTE-re nem vettek föl, a Pázmányra viszont igen.

fog kinézni és mi fejlõdik ki belõle, az csak egy vízió volt. Mindannyian éreztünk, hogy egy sokféle lehetséges kimenetellel bíró kezdetnek a részesei vagyunk. Talán a legszebb dolog az volt az egészben, hogy az építkezés munkálataiból a hallgatók is kivették a részüket. Úgy viszonyultunk ehhez a kezdeményezéshez, ami végül révbe ért és sikeres lett, hogy érezni lehetett: ez nemcsak az ember saját sorsára van hatással, hanem az országnak is javára válhat.

Hogyan fejlõdött az egyetem 1995 után?

Egy növekvõ versenyben kell nagyon gyakran változó jogi környezetben munkára érett, „hadra fogható” jogászokat, igazgatási szakembereket nevelnünk.

A legtöbb hallgató az elsõ félévben az „erre lettem teremtve vagy tévedés volt ez a pálya” kérdésére keresi magában a választ.

Milyen volt a kezdet hallgatóként, és milyen az iskola létrehozása szempontjából?

Az elsõ vizsgával kapcsolatos élmények gyakran befolyásoljak késõbb a hallgató szorgalmát. Önnek milyen vizsgaélmények kapcsolódnak az elsõ félévhez?

K. L.: Az elsõ év alapján én rögtön jó döntésnek éreztem, hogy a jogra jöttem. Akkor a Ménesi úton, a Vincés nõvérek rendházában folyt az oktatás, az ebédlõben tartották az elõadásokat. Kiváló professzoraink voltak: Zlinszky János, Péteri Zoltán, másodévtõl Békés Imre, Lábady Tamás, hogy csak hirtelen párat említsek a nagyok közül. Tetszett! És az egész kezdést áthatotta egy izgalmas várakozás, mert ugyan tudtuk, hogy itt egy jogi kar indul, de hogy ez hogy

K. L.: Nem sikerült megbuknom semmibõl.

Emlékszem, hogy az elsõ kollokviumomat Közgazdaságtanból tettem Bittsánszky Géza tanár úrnál. Amint odaértem a Ménesi útra, belém nyilallt, hogy nem hoztam magammal az indexemet. Hazasprinteltem – egy óra út oda, egy óra út vissza –, lélekszakadva még éppen elértem a vizsga végét és végül kaptam egy ötöst. Péteri professzor úrnál volt a második kollokviumom. Egy nagy mappába raktam az anyagaimat, s

16

2011/december

mikor beértem a terembe, rögtön elejtettem és egy nagyot csattant a földön. Péteri professzor szúrós szemmel rám nézett, éppen mást feleltetett – úgy éreztem, hogy egy megbocsáthatatlan hibát követtem el.

Kihúztam a tételt, hirtelen nem is jutott eszembe róla semmi, aztán elkezdtem valahogy összeszedegetni és egész jó felelet kerekedett ki belõle. Azóta is büszke vagyok arra a jelesemre. A római jogi féléves kollokviumnál Zlinszky professzor úr egy egyórás turnusra három embert elõre beosztott, ami nagyon korrekt volt, mert nem kellett hajnalok hajnalán megjelenni és nem tudni, hogy mikor kerül az ember sorra. Azt a három embert addig kérdezgette, amíg a turnus tartott. Bementünk, kihúztunk egy-egy tételt, kérdezgetett, s ha az egyik nem tudta, kérdezte a másikat. Nem volt könnyû átélni azt, hogy voltak, akik elvéreztek az ember mellett, s közben végig képben kellett lenni.

K. L.: Én utóbb szembesültem azzal, hogy nagy változások történtek azóta. Például bevezették a kreditrendszert, amivel a hallgató óriási szabadságot kapott, amivel mi nem rendelkeztünk, mert nekünk egy kötött tanrendünk volt, amit félévrõl félévre teljesíteni kellett. A szabadság most nagy, de ezáltal a felelõsség is. Kezdetben sok olyan tantárgy is volt, amit ma nem oktat a Kar. Voltak olyanok is, amelyeket most is szívesen látnék a tanrendben, mint például a Retorika, Stilisztika, Közvetlen emberi és Társadalmi kommunikáció. Ezeket talán ki lehetett volna bontakoztatni, egyre több tartalommal megtölteni. Az is igaz, hogy nem lehet a terheket egyre csak növelni. Az én évfolyamomra azt mondták, hogy az egy kiváló évfolyam volt. (Az egyetem akkor még maga döntött arról, hogy kit vesz föl és kit nem.) Ez a rendszer is megváltozott és nem minden évfolyam képes ugyanazt a szintet „átugrani”, ezért nem lehet ugyanazt a terhelést rájuk engedni.

Hogy viszonyultak a professzorok a tanár úrhoz, amikor „kollégájukká” vált?

K. L.: Õk teljesen kollegiálisan. Inkább nekem volt nehéz velük szemben a hallgatói szerepbõl kilépni, mert olyan „mesterek” õk, akiktõl az ember, amit csak tudott, megtanult, és legfeljebb csak álmodik arról, hogy a lábuk nyomába lép. Az, hogy a kolle-

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 17

Ítélet Interjú

gájuk lehetek, egy állandó megtiszteltetés és egyben egy nagy kihívás, hogy méltó legyek a szellemi örökségre. Erkölcsi kötelesség is, hogy az ember próbálja meg azokat az értékeket, melyeket a tanárai önzetlenül adtak, a legjobb tudása szerint továbbadni. Ez egy holtig tartó feladat.

Mi a jövõképe az egyetemrõl?

K. L.: Nagyon sok új típusú kihívás éri a Kart. Egy növekvõ versenyben kell nagyon gyakran változó jogi környezetben munká-

ra érett, „hadra fogható” jogászokat, igazgatási szakembereket nevelnünk. Van két állandó kihívás is, ami nem változik. Az egyik, hogy egy katolikus egyetemen oktatunk jog- és államtudományokat és igazgatástudományt, tehát úgy kéne ezeket tanítanunk, hogy mindig beleszõjük, mit jelent keresztény jogásznak, keresztény közszolgának lenni. A másik, hogy mindig a minõséget képviseljük vagyis bármilyen téren is helyezkednek el hallgatóink, elsõdleges szempontjuk az igényesség legyen.

Mit üzen a Kar hallgatóinak?

K. L.: Hallgatóinknak szerintem annak módját kellene megtalálniuk, hogy felelõsen éljenek a szabadságukkal. Nem a minimumot megcélzó hozzáállás viszi õket elõre, hanem az, ha minél többet elsajátítanak abból, amit az Egyetem kínál. Egyébként a jó jogász, közszolga is, miként a jó pap, holtig tanul. Nem éri meg ellazsálni ezt a néhány évet, ami nagyon gyorsan eltelik, de megalapozhatja a pályájukat, ha jól használják föl.

Kadosa Nikolett

MÓRITZ BALÁZS „Emblematikus évfolyammá váltunk” Móritz Balázs megbízott oktató a Büntetõ Anyagi, Eljárási és Végrehajtási Jogi Tanszéken. Egy szabadon választható tárgyat oktat az egyetemen: A védõ szerepe a büntetõeljárásban. Az oktatás mellett ügyvédként tevékenykedik a Móritz Ügyvédi Irodában.

Milyen érzés volt a Pázmányra kerülni?

M. B.: Nagyon jó. Zlinszky dékán úr a felvételi után szívhez szóló levelet írt mindannyiunknak. Éreztük, hogy felelõssé tesz minket abban, hogy hallgatóként a saját eszközeinkkel tevékenyen mûködjünk közre az egyetem beindulásában. Jó volt megtapasztalni azt is, hogy minden tanszék velünk alakult. A hallgatók speciális helyzetben voltak, mert az elsõ évfolyam tagjaiként régebben voltak az egyetemen, mint az új tanszékek oktatói. A tutor-rendszer máshogy nézett ki akkor, ugyanis a csoportokat oktatók vezették. Máig emlékszem, amikor Pálinkás tanár úrtól levelet kaptam, hogy szeretettel vár a Legfelsõbb Bíróságra az elsõ tutorgyûlésre. Emblematikus évfolyammá váltunk. Széles volt az a mag, amelybe a jók tartoztak. Összetartó társaság voltunk, pozitív értelemben vett versengés volt jellemzõ ránk, és nagy volt a húzóerõ. Rengeteg közösségi rendezvény volt, s mindenki vállalt valamilyen feladatot. Akkoriban a hallgatók komolyabban vették az egyetemet, az elõadók tömve voltak, alig fértünk el.

Van valami vicces történet az egyetemi éveibõl, amelyen ma is mosolyog, ha eszébe jut?

M. B.: Egyszer az egyik lezserebben öltözõ tanár a szokásos kockás ing-farmer összeállításban jött vizsgáztatni. Az egyik, elõadást nem sûrûn látogató hallgató hátba

Összetartó társaság voltunk, pozitív értelemben vett versengés volt jellemzõ ránk, és nagy volt a húzóerõ. verte õt, és a következõ szavakat intézte hozzá: „Hé, te így jössz vizsgázni?!” „Nem, én így jövök vizsgáztatni” – érkezett a válasz a megdöbbent fiúnak.

Sok olyan barátot szerzett, akikkel azóta is jó barátságot ápol?

M. B.: Hála Istennek igen. Azóta is van egy szûk mag az évfolyamból, akik havi rendszerességgel összejárnak, és van egy szélesebb a kör, akikkel, ha nem is ilyen aktív, de rendszeres a kapcsolat.

Ki volt a kedvenc tanárja?

M. B.: Elsõ évfolyamról három professzorunkat emelném ki: a mai napig pótolhatat-

lannak gondolom Péteri Zoltán professzor elõadásait, akinek a szemléletmódja meghatározta a jogi gondolkozásunk alapjait.

Mellette Zlinszky professzor úr római jog elõadásait soha nem felejtem el, Horváth Attila pedig azóta is a hallgatók egyik kedvenc elõadója és egyetemi egyénisége, õ is a kedvenc tanáraim közé tartozott. Mindenképp meg kell említenem Békés Imre professzor urat, aki hatalmas tudásának és jó elõadókészségének köszönhetõen megszerettette velem a büntetõjogot. Tóth Mihály egyénisége és elõadásmódja hozta közel hozzám az büntetõ eljárásjogot, más területrõl a civil processzualista Gáspárdy tanár úr adott maradandót elõadásaival.

Milyen érzés most azok munkatársának lenni, akik azelõtt vizsgáztatták?

M. B.: Az elején nehéz volt elhinni, hogy komolyan vesznek, de idõvel a visszajelzések meghozták az önbizalmamat. Most már érzem, hogy a kitartó munkának van eredménye. Tizenegy évvel a végzés után kollegának tekintenek, és úgy számítanak rám, ahogy annak idején láttuk, hogy egymásra számítanak.

Egy szabadon választható tárgyat oktat az egyetemen: A védõ szerepe a büntetõeljárásban. Honnan jött az ötlet, hogy errõl a témáról adjon órákat a hallgatóknak?

M. B.: A gyakorlati életben ügyvédként tevékenykedem, és az ügyeim többsége büntetõügy, így merem azt állítani, hogy értek hozzá. Egyébként nem csak a védõi szerepkört érintjük, hanem a büntetõeljárásban az ügyvéd által elvégezhetõ egyéb pozíciókat is ki szoktuk vesézni. Ez közkedvelt téma az egyetemen, mindig nagy érdeklõdés van és remélem lesz is rá.

Kiss Lúcia 2011/december

17

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 18

Ítélet Interjú

HAJAS BARNABÁS „Számomra ez valami hatalmas élmény volt” Hajas Barnabás egyetemi adjunktus, mestertanár aranyérmes, az Országgyûlési Biztos Hivatalának osztályvezetõje, a gyülekezési jog területén végzett munkájáért 2010-ben megkapta a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét.

Tavaly volt tíz éve, hogy az elsõ évfolyam diplomát szerzett a Pázmányon.

H. B.: Bizony. Tavaly százharmincötezer forintot kalapoztunk össze a Lósy Alapítvány számára az évfolyam-találkozónkon!

Hogyan jött a jogi pálya? Miért választotta egy pécsi diák a Pázmányt a bejáratott nevû pécsi jogi kar helyett?

H. B.: Ez kizárólag a gondviselés mûve.

1993-ban érettségiztem, írtam egy nagyon jó írásbelit, viszont a szóbelim rosszul sikerült. Ezt sikerült megismételnem még kétszer, amikor is 1995-ben összefutottam egy általános iskolás osztálytársammal, aki nekem szegezte a kérdést: olvastam-e, hogy a Pázmánynak jogi kara alakul. Akkor mondtam azt, hogy, ezt a pécsi dolgot hagyni kell, irány a Pázmány. Hozzáteszem, a nagymamám már korábban is megmondta, hogy „nem baj, kisunokám, nem minden baj van az ártalmadra” – amit akkor még nem nagyon értettem. Végül tényleg igaza lett, mert felvettek a Pázmányra.

Nem kaptunk „tutikat” arról, hogy melyik tanár, milyen. A profeszszorok, de még a tanársegédek is, hallatlan nyitottsággal várták az évfolyamot, mondván: végre itt a nagy feladat.

Biztosan mások is jártak hasonló cipõben.

H. B.: Igen, sokféle helyrõl jöttünk. Volt, aki orvosis pontszámokkal került be, de olyan is akadt, akit közgázos pontokkal vettek fel.

Nagyon kevesen voltak azok, akik sutba vágtak egy sikeres felvételit az ELTE-n, és úgy jöttek át a Pázmányra. Ez alapján a mi évfolyamunk kontraszelektált volt, hiszen a legtöbben nem ide felvételiztünk eredetileg. Mondhatjuk úgy is, hogy mindenkinek az ide való felvételét valamilyen kudarcélmény elõzte meg, így a máshonnan szerzett felvételi pontok alapján válogatták öszsze az egész évfolyamot. Viszont ebbe az évfolyamba járt Halász Zsolt, Patyi Gergely, Békés Ádám, Bárándy Gergely, Ujvári Ákos, Paksy Máté, Ádány Tamás, Gyeney Laura, és még sorolhatnám a neveket. Ez a csapat nagyon elkötelezett volt abban, hogy megmutassa, hogy nem rosszabb azoknál, akiket máshova vettek fel. Így jött létre ez az összetartó társaság. Ez szó szerint azt jelenti, hogy segítünk egymásnak.

Lehet, hogy azért lettünk ennyire összetar18

2011/december

tóak, mert szinte egy „építési területre” jártunk egyetemre. Másodikban kerültünk a jelenlegi könyvtár területére, a harmadik évben pedig már a mostani aulában üldögéltünk. Ez utóbbiból még az udvarra sem lehetett kilátni, olyannyira magasan állt a guanó; a tolóajtók pedig fémbõl voltak.

Képzeljenek el egy közel háromszáz fõs évfolyamot oda leültetve; nem volt természetes fény, csak mesterséges, oszlophegyek álltak mindenütt, a székek döngölt földpadlón álltak. De ennek ellenére nem anynyian jártak elõadásra, mint ahányan mostanság! Negyedévesen a papi szeminárium alagsori klubhelyiségébe jártunk tanulni. Ötödéves korunkra végül felkerültünk teljesen a harmadik emeletre.

Lehetett érezni, hogy valami különleges dolog történik?

H. B.: Igen. Egyfelõl nem kaptunk „tutikat” arról, hogy melyik tanár milyen. A profesz-

szorok – de még a tanársegédek is – hallatlan nyitottsággal várták az évfolyamot, mondván: végre itt a nagy feladat. Számomra ez hatalmas élmény volt. Aki más egyetemre járt, ezt biztosan nem tapasztalhatta meg. Legalábbis a máshol tanuló ismerõseimmel nem fordult elõ olyasmi, hogy csak úgy meglátogassanak egy tanárt a fogadóórájában. Zlinszky János bácsi az egész évfolyamot név szerint ismerte. Bensõséges volt a viszony, nemcsak az évfolyamok között, hanem a tanárokkal is. Az elsõ pillanattól fogva éreztük, hogy menynyire különleges dolog az, hogy mi a részesei lehetünk ennek az „egyetemcsinálásnak”. Tudtuk, hogy rajtunk fog múlni, hogy milyen lesz a Pázmány. Hasonlóképp, a jövõben Önökön fog múlni, hogy tíz-húsz év múlva milyen lesz a Kar híre.

Többet kellett bizonyítani?

H. B.: Igen. Akkor még elõfordult olyan, hogy csak ELTE-s hallgatók jelentkezését várták egy álláshirdetésre. Ma már nagyon ritka, hogy élbõl kizárják a Pázmányt. Az Országgyûlési Biztos Hivatalában is felül vannak reprezentálva az itt végzettek.

Gólyatábor?

H. B.: Sajnos nem voltam. De akkor nem a HÖK szervezte. Bár hozzátenném, hogy akkoriban a HÖK tanulmányi bizottságának az elnöke egy olyan évfolyamtársunk volt, aki késõbb praeclare, kitüntetéses diplomával végzett, és egyetlen olyan féléve volt, amikor nem volt 5,0-s az átlaga. Ha besétált a dékánhoz, akkor joggal mondhatta, hogy „János bácsi, van egy kis gond…”

A tanítás és az alkotmányjog hogyan jött?

H. B.: Nagyon egyszerû, megnyertük az OTDK-t Morvai Attila barátommal. Másodéves koromban odamentem Kilényi professzor úrhoz, és mondtam, hogy OTDK-t szeretnék nyerni közigazgatási jogból. Erre azt válaszolta, hogy az indokok nem érdeklik, de ez a hozzáállás nagyon tetszik.

Negyedéves koromra meglett az OTDK elsõ helye, vagyis két éven keresztül írtuk a dolgozatot, nagyon sokat ültünk az Országgyûlés könyvtárában olyankor is, amikor minden ismerõsünk nyaralt. Így viszont nem kellett diplomamunkát írni! A diploma után, 2000 õszén meghívott Kilényi professzor úr a tanszékre, s így lettem oktató.

Szabó Levente

2-19.2011decjav.qxd

2011.12.01.

16:44

Page 19

Ítélet Interjú

HALÁSZ ZSOLT „Nagyon összetartó évfolyamunk volt, s ez az összetartás ma is mûködik” Halász Zsolt egyetemi adjunktus, a Pénzügyi Jogi Tanszék oktatója, jelenleg a Magyar Fejlesztési Bankban dolgozik.

Miért választotta egyetemünket?

H. Zs.: Véletlenül kerültem ide. Eredetileg közgazdász szerettem volna lenni, azonban a Közgazdaságtudományi Egyetemre nem vettek fel, két ponttal lecsúsztam a bejutó helyrõl. Mivel a Pázmányra a felvételi után lehetett jelentkezni, és a jogászképzésen megszerzett tudás hasznosítható pénzügyi területen, ezért ide jelentkeztem.

Késõbb elvégezte a közgazdász szakot?

H. Zs.: Nem, de egy alkalommal – helyettesítõként - órát adtam a közgazdaságtudományi egyetemen, ha már hallgató nem lehettem ott.

gyar Fejlesztési Bankhoz kerültem, majd annak egy vagyonkezelõ cégéhez. Ezt követõen következett az állampolgári jogok országgyûlési biztosa melletti munkám az Országgyûlési Biztos Hivatalában, majd újra a Magyar Fejlesztési Bankhoz kerültem, ahol most is dolgozom.

lában. A közlekedésben részt vevõk jogainak érvényesülését is vizsgáltam, 2007-tõl pedig Hajas Barnabással az összes olyan demonstráción ott voltunk, amely oszlatással végzõdött, vagy egyéb szempontból volt „nehéz eset”-nek tekinthetõ, és vizsgáltuk az estleges jogsértéseket.

Elég sok idõt dolgozott az ombudsmani hivatalnál. Mi volt ott a feladata? E témában meg tudna-e említeni egy „híres” ügyet?

Milyennek látja a mai hallgatókat az Önnel egy évfolyamba járó hallgatókhoz képest?

H. Zs.: Elsõsorban pénzügyi tárgyú panaszokkal foglalkoztam. Amikor a hivatalhoz kerültem, körbevezettek, és az új kollégáimnak elmondták, hogy én pénzügyi tárgyú kérdésekkel fogok foglalkozni. Õk meglepõdtek, és kérdezték, hogy vannak nálunk ilyenek? E kérdéstõl egy kissé meg-

Hogyan emlékszik vissza az elsõ évekre?

H. Zs.: Egyedi élmény volt, mivel akkor egy elõadóból és nyolc-tíz gyakorlóból állt az egyetem, amelynek épülete még nem a Szentkirályi utcában, hanem a Ménesi úti apácazárdában volt. Az elõadó helyisége az apácazárda egykori ebédlõje volt, és a konyha közvetlenül a szomszédságunkban helyezkedett el, így minden nap tudhattuk, hogy mit fognak a nõvérek ebédelni. A második évet már a Szentkirályi utcában kezdhettük, mivel két évfolyam már nem fért volna el az apácazárdában.

Közgazdász szeretett volna lenni. Ez orientálta a pénzügyi jog irányába?

H. Zs.: Igen, ez a jogterület érdekelt a leginkább. Harmad-negyedévesen demonstrátorkodtam a Közgazdasági, majd ötödévben a Pénzügyi Jogi Tanszéken, majd az egyetem elvégzését követõen Halustyik Anna tanszékvezetõ asszony megkérdezte, hogy szeretnék-e maradni oktatni, mire én igennel feleltem.

Kik voltak azok az oktatók, akiket a legjobban kedvelt?

H. Zs.: Magánjogi területrõl nagyon kedveltem Fábián Ferenc tanár urat és Lábady Tamás tanár urat. Közjogi területrõl Kilényi Géza és Tamás András professzor urak voltak a legkedveltebb oktatóim.

Az oktatói munka mellett mivel foglalkozik?

H. Zs.: Dolgoztam az Alkotmánybíróságnál, mint indítványelemzõ, azt követõen a Ma-

A szóbeli felvételi lehetõségét is visszahoznám. Ez a hallgatók érdeke is, hiszen egy szóbeli felvételin a jogi pályára való alkalmasságot is meg lehetne vizsgálni. ijedtem, de késõbb szerencsére kiderült, hogy voltak szép számmal. Ebben a témában „híres” ügy volt például a luxusadó Alkotmánybíróság általi megsemmisítése.

Az Alkotmánybírósághoz benyújtott ombudsmani indítványt például én írtam.

Azonban nem csak pénzügyi témákkal foglalkoztam az Országgyûlési Biztos Hivata-

H. Zs.: Amikor én jártam egyetemre, a hallgatók kilencven százaléka mutatott érdemi érdeklõdést a jogi tanulmányok iránt. Ma azt érzem, hogy ez a helyzet megfordult, egyre többen vannak, akik bejárnak a kötelezõ órákra ugyan, de elmélyült érdeklõdést a téma iránt nem igazán mutatnak. Ez könnyen mérhetõ például azon is, hogy a lényegében azonos zárthelyi dolgozatok átlagos eredménye évrõl évre egyre roszszabb. Ennek részben az oka az, hogy régebben nem voltak különbözõ lehetõségek arra, hogy a nem teljesítõ hallgatók el tudják végezni az egyetemet. Például pót zárthelyi dolgozatok hat-nyolc évvel ezelõtt kivételesek voltak. Emellett a saját egyetemi éveim alatt talán nagyobb is volt a hallgatók motivációja. Az elsõ három évben mindenkinek tandíjat kellett fizetnie, de ha valaki jól tanult, ösztöndíjat kaphatott, és kevesebbe került neki az egyetem.

A hallgatók pénzügyi motiváltsága okozta verseny nem okozott konfliktusokat a hallgatóság között?

H. Zs.: Nem. Bátran merem állítani, hogy nagyon összetartó évfolyamunk volt. Azt hiszem volt évfolyamtársaim is így gondolják, és ez az összetartás azóta is mûködik.

Visszaállítaná a hallgatók pénzügyi motiváltságának rendszerét?

H. Zs.: Valamilyen formában igen. Emellett a szóbeli felvételi lehetõségét is visszahoznám. Ez a hallgatók érdeke is, hiszen egy szóbeli felvételin a jogi pályára való alkalmasságot is meg lehetne vizsgálni. Hadd mondjak egy példát. Ha manapság megkérnek, hogy ajánljak frissen végzett hallgatót egy állás betöltésére, általában kettõnél több frissen végzett jogászt nem tudok megnevezni. Mindeközben a jogi egyetemeken rendkívül sokan végeznek, mégis jó jogászokból – akiket bármely munkaadó szívesen foglalkoztatna – kevés van.

Gottlieb Péter 2011/december

19

B4_2011decjav:B4_2011decjav.qxd 2011.12.07. 9:16 Page 2

ítélet GALÉRIA K É P E K A Z E G Y E T E M M Ú LT J Á R Ó L , J E L E N É R Õ L

A II. János Pál pápa terem

Zlinszky János, a kar alapító dékánja

Évnyitó

Az 1995-ös évnyitó

Külső folyosó

Lépcső az első emeletre

itelet-pazmany.blog.hu Így épült a Pázmány