Deltai Haggada by jackie triste

Deltai haggada

Koinónia • Kolozsvár • 2011

Szöveg: Szűcs Teri Kép: Szabó Péter Szerkesztette: Ambrus Judit Név- és fogalomtár: Berke Krisztina © Szűcs Teri, 2011 © Szabó Péter, 2011 © Koinónia, 2011 A könyv megjelenését a Communitas Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României SZŰCS, TERI Deltai haggada / Szűcs Teri, Szabó Péter. - Cluj-Napoca : Koinónia, 2010 ISBN 978-973-165-031-9 821.511.141-93-31

Történetek Illésről

gyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ördögszekér (más néven ördögkeringő, ördögnadrág, ördög-

rakolya, macskatövis, iringófű, szamártövis, szamárkóró). Nagy tüskés kórógombolyag volt, száraz, reszelős levelekkel. A Félelmetes Növények Enciklopédiája ezt írta róla: „Ha tövön kivágják vagy elszakad, a vihar magával viszi, a mezőn kering-bolyong, innen ered sokféle, részint ördöngös elnevezése. Úgy fut, mintha ördögök lennének eléfogva és húznák, vagy mintha a közepében ülnének kocsihajtóként.” Éppen felénk jött. Nem örültem neki, még csak ez kell, ebben a pusztában ilyen szekér jár. Aztán megjelentek mögötte a gyermekek, kergették mind a heten. „Nényuka, nézd, mekkora!” Elsöpörtek mellettem – a két legkisebb alig ért a térdem fölé. „Látja, Anyi”, szóltam be a viskóba, „ezek megint mit találtak maguknak”.

gyik éjjel Péter, aki mellettem feküdt, hangosat kiáltott álmában, és felült. A többiek aludtak. Rosszat álmodtál, Péterke? Megrázta a fejét – rosszat is meg jót is. Hogy lehet az? „Azt álmodtam, hogy jön egy óriási ördögszekér. Akkora, mint egy torony! Belül tüskés, és zeg-

zugos, mint egy labirintus. Gurul, zörög, egyszercsak utoléri Apukát, és felkapja. Apuka beakad a tüskék közé! Anyuka felé megy, Anyuka ránéz az ördögszekérre, meglátja benne Apukát, és erre a szekér felkapja Anyukát! Aztán egymás után sorban mi is a tüskék közé akadunk, Feri, István, Pali, Lídia, Magdolna, én, András. Ott vagyunk mind a kórók közt, amik akkorák, mint egy akácfa.” Mondom: és én? Én nem voltam veletek? „De igen, utoljára téged szedett fel a szekér!” Szóval akkor nem maradtam ki. És azután mi történt? „Erdőn-mezőn át gurultunk. Már eléggé szédültünk, amikor megállt.” Hol? „Egy kertnek a közepében. Kimásztunk, körülnéztünk – látjuk, ott egy terített asztal. Úgyhogy le is ültünk enni. Ebéd után Édesapa kihozott egy vastag könyvet, ami pont úgy nézett ki, mint a Félelmetes Növények Enciklopédiája, csak ez a Vigasztaló Növényeké volt. Apuka felolvasott belőle.”

kkor is a kerti ebédlőasztalnál ültünk, amikor jöttek érte. Api fáradt volt, kérte, hozzunk neki egy kis aludttejet, és kint ette meg. Beszélgettünk, ült Péter Apinak az ölében, és egy fekete macska ott járkált. Péterke pedig mind mondta: „Apuka, ott a cica, né, a cica, né,

hogy járkál a cica!” Ez nagyon tetszett Apinak. Ette az aludttejet; és akkor látja, hogy vendégek sorakoznak be, Visky Ferencet keresik. Mondja: „Én vagyok.” Tudta, kik azok. Mondták: „Jöjjön velünk.” Kilenc hónappal később mentünk mi.

jerikói rózsa, a feltámadásvirág (héberül galgal, görögül trochosz) a keresztesvirágúak családjába tartozó növény, magyar megfelelője az ördögszekér. A beért termések körül a száradás közben felhajló ágak kosárszerű védőburkot alkotnak, melyek a tőről letörve a téli

szél szárnyán kergetőznek a pusztában, néha olyan tömegben, hogy még a lovakat, szamarakat is megijesztik. Az esőben azonban abbahagyják futásukat, megszívják magukat, újra szétterülnek, legyökereznek és megzöldülnek. A nedvesség hatására kinyíló gombolyagot rózsához hasonlították.

éterke sokáig nem aludt el. „Nényuka, mesélj!” Miről, Péter? „Magadról!” Jaj, Péter, nem tudok. Válasszunk mást. Volt egyszer egy vándorember, szőrruhát viselt, a derekán bőrövet. „Ő volt Illés bácsi. És volt neki egy kicsi fekete kutyája.” Erről nem hallottam. „Pedig igaz.

A szőre csimbókos volt, és bogáncsok akadtak bele. Mindenféle maradékot megevett. Puliféle volt, az őrök nagy farkaskutyái mégis féltek tőle.” Rendben – Illés egy kiszáradt pusztaságban vándorolt a pulijával. A tücskök, kabócák ciripelésébe bele lehetett süketülni. A pusztában nem nőtt fa, és nem voltak kutak se, mert a földből ihatatlan, sós víz szivárgott fel. Illés nyelve a szájpadlásához ragadt, és annyira éhes volt, hogy csak tompa fájdalmat érzett a hasában. De akkor talált egy kis patakot – abból ihatott pár kortyot. És furcsa madarak jöttek hozzá, nagy, zord hollók. „Édesanya is azt szokta mondani, hogy hollók hoznak nekünk csomagot.”

iszáradt a patak. Ekkora szárazságot, gondolta Illés. Persze rettentő szomjas volt megint. És lőn az Úrnak beszéde őhozzá, mondván: kelj fel és indulj, mert megparancsoltam egy asszonynak, hogy gondoskodjatok egymásról. Illés ment, mendegélt, és egyszercsak kuny-

hóféleségeket látott meg a távolban. Amikor odaért, egy alacsony, törékeny asszonnyal találkozott, aki éppen penészes kenyeret szárított, hogy meg tudják enni a hét gyerekével. A kunyhókat cövekekből, ágakból építették, sárral tapasztották. Egyformák voltak; egy kicsi ablak volt rajtuk meg

egy ajtó pár deszkából és kátránypapírból. Ették a kenyeret, itták a vizet, amit a tehenek lábnyomából gyűjtöttek össze. Aztán egy nap megbetegedett az asszony fia, és az ő betegsége igen nagy volt, annyira, hogy már a lélekzete is elállott. Vagyis nem. Az anya betegedett meg. Egyre gyengébb lett, csak feküdni bírt. Illés éjjelente átfutott Bimbóhoz, a doktorhoz, hogy jöjjön gyorsan injekciót adni.

iután beadta az injekciót, Bimbó ezt kérdezte tőlem: „Van egy almája?” Hát, mondom, van. „És egy kis keksze?” Hát még az is talán kerül, megnézem, mondom. Azt mondja: „Almareszelő?” Mondom, az is van. Még otthonról vittem; hogy minek, azt nem tudom. Arra

gondoltam, soha nem lehet tudni, hátha szükség lesz rá, aztán elvittem. És azt mondja: „Reszeljen egy kis almát, és reszeljen bele egy kis kekszet, hogy ázzon jól meg.” Nem tudott beszélni sem, enni sem Anyi, ki se tudta tátani a száját, annyira össze volt az állkapcsa meredve. „Nem baj”, mondta a doktor, „próbáljuk meg!” Egy pici kanalam is volt, azzal etettem. Mondom: „Anyi, tátsa ki a száját!”

Ah, nem tudta. Adtam neki almalevet, hogy csússzon le. És egyszer – mondom: „Doktor úr, hallja, hogy a gyomra kezd korogni?” Azt mondja: „Hallom, na adjunk még neki.” Még egy kicsit adtunk, aztán már nem adtunk, hogy ne fáradjon ki. Másnap megint ezt csináltam.

lt a fegyenctelepen egy rab, aki előtte börtönben volt sok évig, és közben meghalt a felesége. Egye-

dül maradt az öt gyermekük. Elvette őket az állam. Ez a férfi is eljött hozzánk egy éjjel, és mondta nekem meg Bimbónak: „Látják, hogy megjártam. Elvette az állam a gyermekeimet. A doamna nem úgy néz ki, hogy meggyógyuljon. Máris irassák rá valakire mind a hét gyermekét!” Mondtam: „Piri néni ha csak nem vállalja.” De ti nem akartatok elmenni Piri nénjéhez. „Maradunk Nényukával!” Mondtam: „Én vállallak titeket.” És akkor olyan pillanatot fogott ki az orvos, hogy Anyival tudott iratni egy nyilatkozatot, még a kezét is fogta közben. Leírta szegény, valahogy leírta, amit kellett. Jött a rendőr, az elnök és még két tanú, és aláírták ők is. Minden volt a papíron, bélyeg is, pecsét is.

e aztán már semmi se segített, és az anyát elvitték a fővárosba, a kórházba. Illés utánament. A kórteremben nem találta, nem volt az ágyban. Hol van? Alig értette, mit felelnek, nem nagyon beszélte az ottani nyelvet. Lement a hullaházba – hát ott feküdt. Akkor

kiáltott az Úrhoz Illés, és mondta: Én Uram, Istenem, nyomorúságot hozol erre az asszonyra is, és a gyermekekre is? És ráborult háromszor, nem, hétszer, és felkiáltott az Úrhoz, mondván: Én Uram, Istenem, térítsd vissza az anya lelkét őbelé! És meghallgatta az Úr Illés szavát, és megtért az asszonyba a lélek, és megélede. És felvette őt Illés, és elvitte a kórházból a kunyhóba, és adá őt a gyermekeinek, és monda Illés: Lássátok, él a ti anyátok.

kórházban botrányt csaptál, lementél a hullaházba, és annyira közel hajoltál Édesanyához, hogy meghallottad a szuszogását. Akkor hoztad vissza Bukarestből. Emlékszem, így volt. Emlékszem a pusztai telekre. A házat kéményig befedte a hó – a szomszéd rabok ástak ki

bennünket. Szánkózhattunk volna a tetőről, de nem volt szánkónk. Fújt a krivác, vágta a szemünk-

be a havat. Jött a karácsony. Én még a régi otthoni karácsonyokra is emlékszem. A sötét szobában fel volt díszítve a fa, egy-két gyertya világított, a gyerekek az ajtóban nagyság szerint sorba álltak, a legkisebb, András legelöl, aztán Péter, Magdolna, Lídia, Pali, István. Én, a legnagyobb voltam az utolsó. A szüleink énekelve bevezettek minket, és Édesapám kiosztotta az ajándékokat. Mindig csak egy bontotta ki. És mindenki a csomagjából félretett valamit valakinek. Egyszer bementünk, és nem volt semmi a karácsonyfa alatt. Aztán Apa mondta, hogy „nézzetek fel”, és ott voltak a szekrényen az ajándékok – akkor kaptam egy piros biciklit. „Az ajándékot mindig megkapod, csak nézz fölfelé!” Az első pusztai karácsonyfa olyan volt, hogy volt egy sima ág, amire kukoricakóróból szaloncukrot csináltunk; énekeltünk, imádkoztunk, ettünk is valamit.

fegyenctelepen volt egy gong. Régi, kerek vagonütközőből készült. A gongütésre mindenkinek össze kellett gyűlni. De hogyan került ide egy vagonütköző, ha itt még sín se volt? Arra mentem egy nap, leültem a gong tövében. Egyszercsak egy magas, szemüveges, ősz hajú

ember jött felém, pont felém. Egy kicsit csámpásan lépett. A hóna alatt volt egy vekni. Jól megnézett, és megkérdezte: „Te igaz, hogy a Visky Ferinek, a lelkésznek a fia vagy?” Az vagyok, mondtam, és felálltam. Sietősen beszélt. „Ne félj, apád rendben van. Szamosújváron van a börtönben. Él. Én is vele voltam.” Ezt mondta, és odaadta a kenyeret. „Vidd haza, egyétek meg.” S akkor én rögtön megfordultam, és rohantam.

ár öregek voltunk, Apival és Anyival sétálni mentünk. Bottal jártam. Egyszercsak egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztott minket egymástól, és ők felmentek a szélvészben az égbe, én pedig ezt látva kiáltottam: Édes Api, édes Anyi! Izráel szekerei és lovagjai! És

nem láttam őket többé.

Az egyiptomi recepteskรถnyv

nyával és Istvánnal hárman bementünk Váradra, mert gond volt a mandulámmal. Arany bácsinál aludtunk az Ady

utcában, fent a fotólaborban. Onnan éjjel kettő körül vittek be a Szekuritátéra. Otthonról Nényuka utánunk hozta a kicsiket.

ondtam a rendőrségen: vigyenek engem is. „Nem lehet”, azt mondják. Mondom, írjanak be engem is, bün-

tessenek meg. Így kértem: büntessenek meg. Erre mondja a rendőr: „Nem. Maga szabad. Menjen haza s menjen dolgozni.” Mondom: „Ott akarok dolgozni velük. Nem megyek haza; innen nem megyek ki, ha nem írnak engem is be!” Sírtam nagyon. Akkor odaállítottak egy nagy térkép mellé. Azt mondja a rendőr: „Látja ezt a térképet?” Mondom: „Látom, persze, de nem tudom, hogy mik vannak rajta.” Istenem, gondoltam, hát én nem ismerem a térképet, iskolát nem jártam. Mutatják: „Nézze meg, itt van Vá-

rad.” Mondom: látom. Azt mondják: „Nézze, ide le, ide visszük Juliannáékat.” Mondom: „Domnu Séf, én nem kérdem, hova viszik őket, csak vigyenek engem is!” Erre azt mondják: „De ott meghaltok!” Akkor én is meg akarok halni. Mondja a rendőr: „Maga bolond.” Odabökött a térkép aljára: „A Duna fenekére visszük őket.”

ali meg Lídia éppen Piri nénjénél voltak, nyári vakációban. És azt mondja nekem a tiszt: „Tudja mit? Menjen és vigye el a két gyermeket, és akkor nem kíséri őket szuronyos katona.” Mondom: „Jó, de nem hazudnak, igazat mondanak, hogy én vigyem el?” Kérdezi: „Hát

mi hazudunk?” Mondom: „Az éjjel is hazudtak nekem, azt mondták, hogy adnak nekünk lakhelyet – hát hol a lakhely?” Azt mondja: „Itt a cím, ide vigye a két gyermeket.”

M N A

ikor elmentem Paliért és Lidiért, sírtak: „Jaj, de jó, hogy jött Nényuka, megyünk haza!” Ej, gondoltam, hova megyünk, ha ti tudnátok, hogy hova megyünk. És fogtam őket, másnap elindultam velük a nagyvilágba. Kaptam pénzt, a gyülekezet gyűjtötte össze. Bukarestig

elmentünk vonattal. Azután fizettem, hol autót, hol szekeret; hol így, hol úgy mentünk, hol gyalog. em tudtam, hol vagyunk, nem tudtam, hova megyünk. Csak azt tudtam a bukaresti pályaudvaron, hogy Anyuka is volt itt. Végül egy idegen embernek a szekerén lapos vidékre értünk. Hőség volt. Zsákokon ültünk, úgy keltünk át a folyón egy ringó fahídon. Féltem,

hogy beleesünk. A túlparton kunyhókat és kukoricaföldeket láttam. rra gondoltam, hátha nem engednek be engemet. Elveszik a gyermekeket, és azt mondják: na gudbáj, maga menjen vissza. Ez gyötört, hogy mi lesz velem, én belepusztulok, ha nem engednek a többiekhez. Mikor odaértem a két gyermekkel, az elnök és a milícia is ott volt.

Mondtam, hogy ki vagyok, és miért jöttünk. És akkor mondta a kisbírónak a rendőr: „Vegye a doamnát és a gyermekeket, és vigye az anyához.”

M A

iután odaértünk, rá egy-két héttel megjelent Nényu Lidivel és Palival. Az első dolga az volt, hogy szerezzen vizet, szerezzen krumplit. Hozott magával is ételt. Csak álltunk, néztünk egymásra.

Dunában az egyik legjobb dolog, hogy sok mindent kisodor a partra. Kéregdarabkák és szakadt hálók közt egyszer egy szinte teljesen ép dézsát találtunk, haza is vittük Anyukáéknak. Egy barna keretes szemüveget is – az egyik szára hiányzott. A Gironde mentőövét a

nádban fennakadva Pali vette észre, kiabált, hogy menjünk azonnal. Fehérre volt mázolva, és nagy fekete betűkkel írták rá a fogolyszállító uszály nevét. Néha faládák ereszkedtek le a folyón. Lidi és Hugi azt játszották, hogy kihalásznak egy gyantával bekent ládikót, találnak benne egy kisfiút, és felnevelik. Mi az egyiptomi meséket szerettük.

lkonyatkor a napkorong egyre mélyebbre ereszkedik, végezetül eltűnik a föld alatt, vándorol az éj óráiban, majd kilép, és megint megkezdi nappali útját. Ekkor már izzik, szúr – a fű kiszárad, a pocsolyák helyén fehér sófolt marad. Pedig megviselte az éjjeli utazás a másik

birodalomban, végig a zizegő sásmezőn és a sziklák közt. Ott is van egy széles folyam, ezért bárká-

ra szállt, de annyira lassan ment a bárka, hogy elaludt, és hajnalban alig tudta felkelteni az anyja. Rázta a vállát, kisfiam, ébredj, indulj!

ásárolni kell menni. Ferikével és Istvánkával fogjuk a zsákokat, van nálam valamennyi ös�szegyűjtött pénz, arra elég, hogy az egyik zsák megteljen krumplival. Maros megyéből küldtek egy tábla szalonnát, negyedéért hagymát fogok kérni, másik negyedrészéért lisztet. Nem

elfelejteni: a generális úrnak is kell hagyma, Madame Antonescunak és a bajszos miniszter bácsi-

nak liszt. Reggel indulunk, korán, amikor még nincs olyan borzasztó meleg. Órákig gyalogolunk, a folyónál pihenő, várjuk a kompot, iszunk. Aztán át a komppal, megint gyalogolunk. Elintézem a cserét, visszük a lisztet, legutoljára következik a pityóka. Így már nehéz a visszaút – estére érünk haza, Anyiék várnak. Közben jól lehet beszélgetni. Először a rádióról mesél Feri. A szomszédban a temesvári egyetemisták összetákoltak egyet – még a mi udvarunkon is hallgatják. Feri is elkezdett rádiót eszkábálni lehullott vasakból; roncs teherautókból szedegeti ki az alkatrészeket. Aztán majd mit hallgatunk rajta, Ferike? „Hogy megyünk haza.” Utána szóba jön a karbid – arra nagyon haragszom, pár éve majdnem felrobbantották Pétert. Nem világos, a lipován halászoktól kapták, vagy kiszerelték a lámpákból. „Nényu, érted, ha víz éri, gázt fejleszt!” Ezt éppen értem. Az újabb robbantás jól sikerült, felfordultak a halak. Hát másképpen nem is lehet halászni? „De igen.” Nádszálra cérnát kötsz, arra tűből hajlított horgot teszel. A csali giliszta, lárva, kukac, kukoricaszem. „Emlékszel arra a nagy halra, amit a múlt héten sütöttél meg? Az egészen behúzta Ferit.” Rátérünk

a különböző uzsonnának valókra – a friss szarkatojás finom; erős csúzlival szárcsát lehet lőni. De, kérdem, ki készítette el? „A halászfiúk. Mondták, hogy varjúfiókából levest főznek.” Erről én is hallottam, otthon a falumban a szomszédéknál szokás volt. Nevetek – nem tudom a receptet. Nevetnek – ne is érdeklődjek utána.

olt egyszer Egyiptomban egy király, aki így szólt: „Íme az Izráel fiainak népe több és hatalmasabb nálunknál. Nosza bánjunk okosan vele, hogy el ne sokasodjék, és az ne legyen, hogy ha forradalom vagy háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát, és ellenünk har-

coljon, és az országból kimenjen. Ezért robotmestereket rendelünk föléjük, hogy nehéz munkákkal neveljék őket.” Úgyhogy vasbetonból és acélból óriási, piramisnagyságú robotokat építettek – dolgoztak rajtuk a kohászok és az utászok. Pedig Izráelnek nem volt ilyen terve. Igaz, Apánk egyszer sírt – amikor kapott egy rádiót Arany bácsitól. Délutánonként leült, a kagylót a fülére tette, és bi-

zergette a készüléket. Láttam, hogy nagyon leköti, amit hall. Hallgatta, hallgatta, és elkezdett sírni. Én őt nem láttam sírni soha. Mikor meghallotta a híreket, akkor sírt. És haragudtam a dobozra, hogy megríkatta. Apánknak az egyetlen politikai magatartása ez a sírás volt.

lt akkoriban azon a vidéken egy legény. Rettentő sovány volt. A dajkája mindig eldugott neki egy kis ételt, és kérlelte: „Egyél már, hát rossz rád nézni! Vagyis jó, csak épp a bordád kiszúrja a szememet!” A legényke testvérei mind izmosabbak voltak, és veszedelmes dol-

gokkal foglalkoztak. A Dunának volt egy mellékága, a Borcsa; az folyton marta a medrét. Már vagy hatméteres falakat vájt ki. A nagyobb testvérek, mikor látták, hogy repedezik a part, mindjárt leomlik, leültek, a lábukat nekifeszítették – és hatalmas csobbanással szakadt a folyóba a föld. Csoda, hogy nem sodorta őket magával. A legény távolabb állt, és arra gondolt, neki is csinálnia kéne valamit. Mikor a többiek fürödtek, ő is bement a vízbe, pedig nem tudott úszni – és elragadta

a sodrás. A dajkája épp mosott a parton. Úszni ő se tudott, de utánaugrott, bele az árba, és elkapta a lábát. Hosszú lábujja volt a fiúnak, azt fogta meg. „Kérlek szépen, ne tedd meg nekik azt a szívességet, hogy magadtól mész a folyóba.”

gyszer csak látom, hogy az örvény viszi, kinyújtóztatva, viszi be, jaj, mondom, Péter! Hamar beugrottam ruhástól a vízbe, és pont a nagylába ujját kaptam el. A kórházban is hat hétig kínlódtam vele, mikor paralízisbe esett. A fogolytáborban nagyon sokszor volt beteg,

látta is az orvos, hogy néz ki szegény gyermek; és azt mondta, hogy adjuk oda neki, hogy valahova messze elvigye, ahol ilyen gyermekek vannak. Valahová a Dunán túlra, a sziklák közé. Mondtam: nem; de kérdezzük meg az anyját. Itt van a mámá. Hát nem, jaj, dehogy, meghalt volna ott azonnal az a gyermek. Nem engedtük. Azt kérdezték: inkább nézzük így, ahogy van? És Anyi azt felelte: „Inkább haljon meg a kezemben itt, mint valahol messze.”

ikor hazamegyünk, beköltözünk egy házba. Lesz kemencénk. És reggelizünk, mind, együtt, lángosokat. Tejjel és szilvaízzel. Én majd felkelek három-négy órakor, a nagy teknő tésztát bedagasztom. Mire jöttök, ott

lesz a friss lángos. Az finom is! Délután pedig nem fekszem le, hanem megyek kapálni, mikor ti már megebédeltetek. Elmosogatok, és megyek a kertbe. Nem fekszem le, fáradtságot nem érzek. Lesz kert is. Kert feltétlenül lesz. Jönnek majd vendégek. Rengeteg vendég. Miért kell nekünk lucernát enni? Az tart titeket rendben. A lucerna? Mért tart az rendben? Mert nincs más mit enni, itt nincs spenót; és mégis vitamin.

aradék szalonnabőrt megpirítasz, ezzel kizsírozod a fazekat. A bőrt kiveszed, elrakod. Pár szál medvehagymát, amit akkor szedtél, mikor vízért mentél a Jalomicára, felaprítasz; zsíron megfuttatod. Annyi marék összetépett lucernát szórsz rá, ahányan esztek,

kilenc marékkal. Honnan a lucerna? A gazdaságból. Összepárolod, felöntöd Jalomica-vízzel, felforralod, puhára főzöd. Ha ezt akkor készíted, mikor Feri már a teheneknél dolgozik, az egészet még egy kortynyi tejjel meglágyítod. Nem, a tejet inkább meghagyod a gyermekeknek. Mindenkinek két ujjnyi. Senki rá nem jönne, hogy lucernából van a leves. Kevesebb vízzel, ugyanígy készül a lucernafőzelék. Leszeded a tetejét, ami gyenge, és megfőzöd. Hát az olyan finom, hogy még ti is megettétek, de még mennyire, hogy megettétek.

ukoricát lehet enni főve és nyárson sütve, de készülhet belőle leves, kása, lepény vagy puding. Honnan a kukorica? A gazdaságból. Loptam. Bementem, loptam a község kertjéből. Megtöltöttem vele a kötényemet. És pont mikor mentem ki a nagy kötény tengerivel,

odajött az elnök, és azt kérdezte tőlem: „Ce faci, doamnă? Mit csinál?” Hát, mondom, lopok. Azt mondja: „Minek viszed?” Mondom, a gyermekeknek megfőzni. „Na vigyed”, mondja.

A D

z állami gazdaságból lopott pár szem paprikát felkockázod. Nem baj, ha fonnyadt. A szalonnabőrt előveszed, a tepsit kizsírozod vele. A szeletekre vágott halat berakod a tepsibe, rászórod a zöldséget, összesütöd az egészet. A hal fejét, gerincét, belsőségeit, ikráját nem

dobod el, ebből hallevest főzöl, sóval és vízzel. olgoztam, szedtem a barackot – nagyok, gyönyörűek, finomak voltak; és gondoltam, hogy mi a munkásokkal eszünk, ti meg nem esztek, hát viszek haza. Megpróbálom, lopok. Aztán mondták a többi asszonyok, hogy ürítsük ki hamar a szatyrot, mert né, jön az őr lóhá-

ton. Ó, gondoltam, én nem ürítem ki. Nem ürítem! Vittem magammal a gyümölcsöt. Odaértem az őrhöz. Azt mondja nekem románul: „Mi van a táskában?” Hát, mondom, barack. Azt mondja: „Nem tudod, hogy tilos elvinni?” Mondom: „De tudom, de én viszem, kell a gyermekeknek, hát ott van a sok gyermek”. Kérdi: „A papnénak, akinek hét gyermeke van?” Mondom, „Persze, kell nekijek barackot vigyek”. „Na jó”, mondja, „szedd össze ami a sáncban van, azt is.”

eleg vízben áztatjuk a kenyérdarabokat; nem szabad hosszan áztatni, mert teljesen szétmállnak.

árom kerek kenyeret sütsz, kovász nélkül, lisztből és vízből. Szárnyas nyakcsontját teszed mellé, esetleg halszálkát. Ép héjú keménytojás – egy tojást szerzel. Átmosott saláta és torma. Az út széléről, messzire kell érte menni. Aztán jön a reszelt alma, körte és őrölt dió

keveréke borral. A gazdaságból, erjesztett lével. Utána: nyers hagyma vagy főtt burgonya. Van, aki zellert vagy petrezselymet használ. Minálunk nyers hagyma. Sós víz a mártogatáshoz. Az van elég, sósak a kutak, szivárog belőlünk is a sós víz. Aki éhes, jöjjön és egyen velünk. Ma még itt vagyunk, de jövőre otthon, ma még szolgaként, de jövőre szabad emberként.

igyulladt a nádas, gyorsan szétterjedt a tűz. Láttuk, hogy vörös az ég, de a gyermekek közel akartak menni, megnézni. Na jó – Péterke, Péter, vedd le a cipőt, add oda Andrásnak. Most Andráska is kimehet. A Gironde a tűz közelében kötött ki. Rabok oltották a lángokat,

de hiába, nem lehetett megállítani. Néhány méterre tőlük kutyás őrök fala állt. Volt ott egy tiszt, csizmás, bőrszíjjal. A legkisebb odaférkőzött hozzá. A bácsi ki? Hogy hívják? „Nem a te dolgod.” Hazaküldték a gyermekeket. Akkor rohant oda a kis román fiú – a mieink sokat játszottak vele –, és felismerte az édesapját a foglyok között. Felmászott a bódéra, és elkezdett kiáltani: „Tată, tată! Apuka, apuka!” És a férfi, az apja is felismerte, elkezdett sírni. Azonnal lezavarták a fiút; akkor utasítottak ki bennünket onnan, Răchitoasáról, úgy kerültünk Lăteşti-re.

A tengernél

adon, félig lecsúszva, lámpafényben alszanak a kicsik. A vonaton lefekszünk a földre, a kicsik az ülésen Anyához

szorulnak. Anya egy percet sem alszik az úton. Állandóan szomjasak vagyunk. A kicsik sírnak, Anyuka azt se tudja, mit csináljon velünk. Merev arcú katonák őriznek, nincs rá utasításuk, hogy vizet adjanak. Flakon a szemétből, csapot keresünk a bukaresti pályaudvaron. Hogy mondják, „csap”? A vonat elindul, gyorsít. Anyáék rémülete, hogy lemaradunk. Itt ez a pont, ahol vagyunk, és ott a másik – idővel megtudjuk – ahová tartunk. Átszállás egy kietlen állomáson, még két átszállás. Ismeretlen táj, porfelhők; katonák nézik, ahogy végül leadogatjuk a kicsiket a vonatlépcsőn. Azon az éjszakán a fetesti-i milícia padlóján alszunk. Azután szalmán. Románia vasúti térképe – szaggatott, göcsörtös sínhálózat, a szárnyvonalak kis karmok. Föl-le, keresztülkasul járnak rajta a vonatok, amiken viszik az

embereket. Négy év múlva itt megyünk visszafelé. Először a temesvári egyetemisták mondják, hogy haza fognak engedni, hallották a rádióban; aztán sorban behívnak a rendőrségre, és odaadják a felszabadító levelet. Van, aki nem tud elmenni. Mi is előbb befejezzük az iskolát. Elbúcsúzunk a többiektől, Făgăşan Pali bácsitól, doamna Antonescutól, Lilica Codreanutól, Wolf bácsitól, Pătraşcu papbácsitól, Aurelian Păunától, Bimbó bácsitól, Bimbó nénitől, Pál Józseftől, Erőss Lajostól, Dukát bácsitól. Ugyanezen az úton vissza Bukarestbe. Binci néninél alszunk, igazi emeletes házban, fenn a padláson. Van igazi ágy, parketta, volt igazi szőnyeg, de eladták, amikor Richárd bácsi börtönbe került. A fal kőből van, és nyáron is hideg. Néhány napig Bukarestben vagyunk, aztán megnézzük a tengert, és egyet ott alszunk. Megyünk a tengerhez.

pánkat huszonkét évre ítélték, lényegében életfogytiglanra. A börtönben halt meg, tisztázatlan körülmények közt. Anyánk végelgyengülésben. Mi is odavesztünk a Deltában. Nényuka még kislánykorában meghalt tüdőbajban, mint az anyja, el se ért hozzánk. Egy

idegen, mi köze neki a családhoz? Mi közünk hozzá? Árva, nincsen senkije, se férje, se gyereke.

ilyen volt Apánkat viszontlátni? Jaj, csodálatos volt. Jó volt. Nem tudom, hogyan mondjam el. Magas, sovány, kopasz ember jött, nem ismertem meg, csak a mosolyáról gyanítottam, hogy ő az, csak a mosolya volt meg. Énekelve jött be, énekelte a dalt, amit a

börtönben írt. „Pillanatig elhagytalak téged.” Anyához ment oda elsőnek, összeölelkeztek; aztán sorban vett minket. Kérdezte: „Te ki vagy?” Te pedig újra ismerd meg, újra fogadd el az apádat. Mi közben felnőttünk a Deltában; és ő is kiesett az apaságból, elvesztette azt az adottságot, hogy apa – kiverték belőlük a börtönben.

örténhetett volna a tengernél is. A homokon gyalogol felénk egy fáradt, a meleghez képest túl vastag ruhába öltözött férfi. Mondjuk, az egész család ott találkozik Konstancán. Mint akik feltámadtak. Azt nem lehet elmagyarázni, hogyan nyitotta ki Józsefházán a kertka-

put. Apánkra abból a ceremóniából ismertünk rá; máskülönben felemésztett volna bennünket a viszontlátás.

em, nem akartam soha. Soha nem akartam családot. Nem. Diakonissza akartam lenni, és úgy szolgálni Istennek, ahogy megteremtett. Nem akartam férjhez menni. Lett volna kihez, de nem, én mindenkit visszautasítottam. Jött a Deltában Lajos, kérdezte: „Miért?”

Járt a magyar papokhoz, hogy beszéljenek rá engem, hogy menjek hozzá. Azoknak is megmondtam, hogy nem. Hiába jönnek, s hiába beszélnek, mert nem lehet az én akaratomat meggyőzni. Azt mondtam: „Lajos, üljön le a székre, beszéljük meg a dolgot. Magának van egy drága menyasszonya, akit szeret; nekem van egy drága vőlegényem, akit szeretek. És nem tudom felcserélni Magáért. Sem Magáért, sem a világnak a kincséért.” Azt mondja erre, dehát nincsen gyűrűm. De, mondom, van egy láthatatlan gyűrűm.

ikor megszülettem, édesanyám már súlyos beteg volt, tüdőbeteg. S már tizenegy gyermeke volt, én voltam a tizenkettedik. Apám valahogy nem fért a szívemhez. A nővéremtől hallottam, hogy nagyon nem jól bánt édesanyámmal. Csendőrőrmester volt, szép ember,

és kapott magának fiatalabbakat. Nincs fényképem róla, de előttem van az arca édesapámnak. Édesanyámat nem ismertem egyáltalán. Mikor meghalt, meghagyta a nővéremnek: „Erzsi fiam, a leánykára vigyázzál.”

lmentem diakonisszának, de nem vettek fel, és nagyon beteg lettem emiatt, hogy nem sikerült diakonissza lenni. Nagyon szerettem volna. Nagyon szerettem azt az életet. Mikor a diakonisszaintézetből hazaküldtek, betettek a marosvásárhelyi árvaházba, hogy legyek

valahol. És én aztán ott az intézetben betegedtem meg, a tüdőmmel. A nővérem, aki engem kéthetes koromtól nevelt, elvitt az orvoshoz; és azt mondta neki az orvos, hogy „vigye haza a gyermeket, és ha tudja, próbálja jól tartani egy kicsit, táplálni. Aztán meglátjuk, lesz-e belőle valami.” Nagyon sírt a nővérem, hogy meghalok. Ápolt ahogy tudott a drága, és felépültem. Jártam a közösségbe, és jött egyszer a Nagy Laci bácsi; azt mondja nekem: „Mária, menjen el két hétre egy kis szabadságra, pihenőre, hogy egy kicsit megerősödjön.” Ó, mondom, „Laci, nem megyek sehova. Nem megyek.” „De muszáj elmenni.” A másik vasárnap, mikor mentünk a közösségbe, hozott egy borítékot és egy levelet. Azt mondja: „Tessék, itt van. Holnap utazzon Egribe, a papékhoz.” Ah, mondom, nem megyek. „Csak két hétre menjen”, azt mondja, „két hét után jöjjön haza és jelentkezzen nálam.”

egérkeztem, odaadtam Apinak a levelet, és mondtam, hogy Vásárhelyről jöttem, Nagy Laci küldött. Elolvasta; és ahogy bementem, mindjárt úgy éreztem, hogy itt mintha más lenne. Valamit éreztem, de nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mit. Jaj, gondoltam,

ez az én helyem. Mindjárt jól voltam, más voltam, mindjárt nem volt semmi bajom. Eltelt valamennyi idő, és mondtam, hogy én nem megyek innen el. Akkor jött az, hogy Apiéknak el kellett költözniük Szalontára, egy új gyülekezetbe; és kérdezte tőlem Api, hogy most mit akarok, haza akarok menni Vásárhelyre vagy velük akarok kódorogni? „Úgy tudja meg, hogy velünk most itt van, a másik pillanatban ott van.” Jól gondoljam meg, azt mondta. „Én már meggondoltam”, mondtam, „már rég”. Megyek velük én is. Nem is, nem így volt. Azt mondtam nekik: „Ahova te mész, oda

megyek én is, a te Istened az én Istenem is, és ahol te megszállsz, ott szállok meg én is”. Ruth amit mondott Naóminak, azt mondtam. Igen. És azt válaszolta erre Api, hogy „na akkor én Api vagyok Magának, és a feleségem meg Anyi.” Azóta mindig így mondom. És akkor azt mondta, hogy álljak az ajtó közé. Odaálltam; és azt mondta, hogy átfúrja a fülemet.

gen, kettő Mózes, itt van né, kettő Mózes huszonegy, kettőtől hatig. Ha héber szolgát vásárolsz, hat esztendeig szolgáljon, a hetedikben pedig szabaduljon fel ingyen. Ha egyedül jött, egyedül menjen el; ha feleséges ember, menjen el vele a felesége is. Ha az ő ura adott néki feleséget, és az

fiakat vagy leányokat szül néki, az asszony a gyermekkel együtt legyen az ő uráé, ő pedig egyedül menjen el. Egyedül menjen, jaj. De ha a szolga azt mondja: szeretem az én uramat, az én feleségemet és a fiaimat, nem akarok felszabadulni, akkor vigye őt az ő ura a bírák elé, és állítsa az ajtóhoz vagy az ajtófélhez, és az ő ura fúrja által az ő fülét árral; és szolgálja őt mindörökké. Ez az – szolgálja őt mindörökké. Api is ezt mondta. Odaálltunk mindhárman az ajtóhoz, imádkoztunk ottan; és nem kívántam, nem kívántam soha elmenni.

Anyi – Visky Júlia (Julianna, Jucika; leánykori nevén Sollich) 1922. január

évre. Júlia szervezete a lăteşti-i időszakban legyengült, súlyos

16-án született Buda-

ben szabaduló édesapával. Júlia 2005-ben hunyt el.

szívelégtelenségébe majdnem belehalt. A család 1963-ban hagyhatta el kényszerlakhelyét. Néhány napi bukaresti tartózkodás után Józsefházára utaztak. Itt találkoztak az 1964-

pesten. A vallásos élet megújítására törekvő

Api – id. Visky Ferenc

magyarországi CE

1918. július 1-jén született

Szövetség missziós munkásaként dolgozott, amikor Visky

Egriben (Szatmár megye).

Ferenccel megismerkedett. 1946-ban házasságot kötöttek.

A gimnáziumi évek után

Hét gyermekük született: Ferenc (1948, Nagyszalonta), Ist-

átszökött a határon, hogy

ván (1949, Nagyszalonta), Pál és Lídia (1950, Nagyszalonta),

Debrecenben tanulhasson

Mária-Magdolna avagy Hugi (1953, Nagyvárad), Péter (1956,

a református teológián.

Szalárd), András (1957, Marosvásárhely). A Visky Ferenc

Mátészalkára került segéd-

elfogatása utáni évben, 1959-ben a román belügy határozata

lelkészként, itt találkozott Sollich Júliával. Házasságkötésük

alapján Júliát a gyerekekkel együtt Răchitoasára szállították,

után visszaszöktek Romániába. Ferenc először falujában,

első kényszerlakhelyükre. Egy év után három hónapra el-

Egriben folytatta lelkészi munkáját. A titkosrendőrség mind-

szállították őket az ország másik végébe, a Temesvár melletti

végig megfigyelés alatt tartotta. Időközönként új szolgálati

Freidorfba, majd vissza délkeletre, Lăteşti-re, újabb három

helyre rendelték, Nagyszalontára, majd Nyüvedre, azután Magyarkécre. Ferenc az erdélyi CE Szövetség egyik vezető alakja volt. A mozgalom hatalmas közösségi bázist hozott létre. 1947-ben az erdélyi CE Szövetséget állami nyomásra feloszlatták, ám illegálisan tovább működött. A lelkésztársakkal és az érdeklődő fiatalokkal történő rendszeres találkozások miatt, a magyarországi 1956-os forradalmi eseményekre hivatkozva Ferencet számos társával együtt 1958-ban letartóztatták. Huszonkét év kényszermunkára és tíz év polgári jogvesztésre ítélték „a szocialista közrend elleni szervezkedés bűntettéért”. 1958. május 27-től 1964. augusztus 4-ig volt fogságban a szamosújvári börtönben. Külpolitikai nyomásnak engedve 1964-ben a román állam a politikai foglyoknak amnesztiát hirdetett. A többi fogollyal együtt Ferenc 41

egyetemisták közé, a hírzárlat ellenére. Október 30-án több mint kétezer diák tartott nagygyűlést a Műegyetemen: szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal, és megfogalmazták követeléseiket. Az épületet a hadsereg körülfogta, a résztvevőket letartóztatták. Október 31-én újabb diáktüntetés tört ki az elfogott egyetemisták szabadon engedéséért, amit ugyancsak megtorlás követett. Aureliant mint szervezőt három év börtönbüntetésre ítélték. Egy év elteltével szabadult, ekkor öt év lăteşti-i száműzetéssel sújtották. A fiatalokat oktatva megismerkedett a Visky-gyerekekkel. Románul tanította őket, hogy be tudjanak illeszkedni a román nyelvű oktatásba. Szabadulása után építészként dolgozott, de csak is hazatérhetett; Józsefházán, testvére parókiáján látta viszont

évekkel később fejezhette

családját. Ezután Hegyközpályiban kapott lelkészi állást, me-

be az egyetemet. Szerény

lyet 1983-ig, kényszernyugdíjaztatásáig tölött be. Otthonában

körülmények közt él Bu-

számtalan vendég megfordult; igehirdetői és közösségépítő

karestben. Ha csak teheti,

szolgálatát mindvégig fáradhatatlanul végezte. Nyugdíjazásá-

a még életben maradt fo-

tól 2005-ben bekövetkezett haláláig Biharpüspökiben élt.

golytársait látogatva járja ma is az országot.

Arany bácsi – Nagyváradi rádiós szakember, az 1950-es évek elején kristálydetektoros rádiót készített Visky Ferenc

Bimbó bácsi – Romulus Pop Kolozsvárott tanult

számára.

orvosi egyetemen. Az 1948-as diákmegmozdulások megtorlása során tartóztatták le és ítélték el nyolc év börtönre, majd

Aurelian Păuna – Piteşti-en született, Temesváron

szabadulása után ötévi kényszerlakhelyre költözéssel sújtot-

tanult építészmérnöknek. Harmadéves volt, amikor a ma-

ták. Lăteşti orvosává lett, nagy köztiszteletnek örvendett. A

gyarországi 1956-os forradalom híre eljutott a temesvári

Júliát gondozó Nényukának sokat segített. Felesége Tereza,

kommunistával, Richard Wurmbranddal,

 aki

kommunista sejtek alapításán dolgozott. 1936-ban összeházasodtak Bukarestben. Nem sokkal ezután Richardot letartóztatták. Szabadulása után a házaspár egy zsidókeresztény asztalossal egy görög katolikus pap leánya, aki önként vállalta a szám-

való találkozás hatására

űzetést, hogy Romulus társa lehessen. Lăteşti-en kezdték

keresztény hitre tért.

házaséletüket, három gyermekük született. Öt év elteltével

Richard lelkészi pályára lépett, a bukaresti Svéd Lutheránus

hazaengedték őket Kolozsvárra, ott éltek halálukig.

Zsidómisszió vezetője lett. 1948-ban újból letartóztatták, az első három börtönévet magánzárkában töltötte. Feleségét

Binci néni – Sabina Oster  1913-ban született

1950-ben ítélték el, és három év kényszermunkára vitték a

Czernowitzban, zsidó családban. Egyetemi tanulmányait a

Duna-deltába, a Duna-csatorna építéséhez. Sabina 1963-ban

Sorbonne-on végezte. Családja a második világháború ide-

bukaresti otthonában szállást adott a Deltából hazafelé tartó

jén a náci koncentrációs táborokban pusztult el. Megismer-

Júliáéknak. Richardot 1956-ban rövid időre kiengedték, de

kedett a bukaresti zsidó családból származó fiatal illegális

mivel tovább folytatta missziós tevékenységét, 1959-ben újból bebörtönözték, és huszonöt év fegyházra ítélték. Ekkor ismerkedett meg Visky Ferenccel. 1964-ben Richard közkegyelemben részesült. Nyugati szervezetek tízezer dollárt fizettek a román államnak azért, hogy Sabinával és Mihai fiukkal együtt elhagyhassa az országot. Amerikában telepedtek le, és azon fáradoztak, hogy felhívják a nyugati országok figyelmét a Vasfüggöny mögött zajló eseményekre. 1967ben megalapították a Mártírok hangja nemzetközi missziói szervezetet. Sabina 2000-ben, Richard 2001-ben hunyt el. 43

költöztették őket a szovjet Gulág-modell alapján létrehozott munkatáborokban és fegyenctelepeken. Az első büntető kolóniák Románia legkietlenebb vidékén, a Bărăgan-síkságon és a Duna-deltában jöttek létre – ott, ahol nyaranta országosan a legnagyobb meleget mérik, télen pe-

Borcsa (Borcea) – A Duna egyik ága. Călăraşi város

dig a hófúvásokat, viharokat okozó erős pusztai szél keseríti

közelében válik el a fő folyamtól, és Giurgeni településhez

a lakosság életét. 1951-ben egyetlen éjszaka alatt körülbelül

közel egyesül újra vele. A Borcea mentén két nagyobb város,

45 000 bánáti svábot, romániai szerbet, bukovinai és bessza-

Călăraşi és Feteşti, és több falu épült. Itt található Lăteşti

rábiai menekültet deportáltak ide. A pusztaságon átvonuló

maradványa is. A Borcea-ágon keresztül ömlik a Dunába a

száműzöttekből egy-egy csapatot időnként leszakítottak a

Ialomiţa (Jalomica) folyó, mely a Déli-Kárpátokból ered.

többiektől. Cölöpökkel kijelölt parcellák jelezték, ki hova építhette házát. A szabadulók helyét pedig újabb elítéltek

Büntető kolóniák Romániában – A kommunista

csoportjai vették át. A terület „őslakosainak” nagy része más-

rendszer az előző rezsim politikai és szellemi vezetőit, illetve

honnan érkezett: ők a lipovánok, az orosz ortodox óhitűek

az együttműködni nem akaró értelmiségieket, egyházi em-

leszármazottai, akik két évszázaddal ezelőtt menekültek el a

bereket, a kollektivizálással szembeszegülő „kulákokat” bün-

cári Oroszországból, a reformokat bevezető ortodox egyház

tetéssel sújtotta. Így tett etnikai tisztogatás céljából bizonyos

üldözése elől. A népcsoport főképpen halászatból él.

nemzetiségekkel is. A politikai foglyokra fogházbüntetést vagy kényszermunkát róttak, illetve kényszerlakhelyekre

Csutak Lajos – Székely munkásember, aki Lăteşti-re került. Nényuka kérője. Közel lakott a Visky-családhoz, akik szűkösen fértek el, ezért egy ideig a három nagyobb fiú – Feri, István, Pali – Lajoshoz költözött.

Doamna Antonescu – Maria Antonescu 1892ben született; Ion Antonescu marsall, a Román Királyság miniszterelnöke feleségeként vált ismertté. A kommunista hatalomváltás után férjét háborús bűnösként halálra ítélték, és 1946-ban kivégezték. Maria, becenevén Rica, megjárta a szovjet és román börtönöket. Súlyos tüdőbetegen került Lăteşti-re. Itt önkéntesen (ítélet nélkül) mellé szegődött a marsall volt sofőrje, Scarlat, aki munkát vállalt, hogy eltarthassa úrnőjét. Az idősödő hölgy előkelő, fekete ruhás alakja sok

Făgăşan Pali bácsi – Paul Făgăşan temesvári kato-

lăteşti-i fogoly emlékezetében megma-

natiszt, akit a kommunista hatalomváltáskor börtönbüntetésre

radt. Maria legyengült szervezete nem

ítélték, majd Lăteşti-re száműzték. A hatvan év körüli, bottal

bírta a megpróbáltatásokat, 1964-ben

járó Pault felesége önként követte a Deltába. Viskójukban két

infarktus következtében meghalt.

hónapon keresztül otthont adtak a Lăteşti-re átköltöztetett Visky-családnak, míg végül sikerült lakható állapotba hoz-

Dukát bácsi – Dukát József  zernyesti plébános.

ni számukra egy épületet. Paul hegedűjét is magával vitte a

A kommunista hatalommal kollaboráló gyulafehérvári egy-

száműzetésbe, sokat játszott rajta a többi fogoly örömére.

házvezetés törvénytelen voltáról szóló dokumentumok terjesztéséért 1956-ban elítélték. Hét évet töltött a szamosújvári

Feteşti – Ialomiţa megye egyik városa. A Bărăgan-síkság

börtönben, ahol megismerte Visky Ferencet. Fogsága után

keleti határán, a Duna Borcea ága mentén fekszik. A kom-

Lăteşti-re küldték kényszerlakhelyre; ő vitt elsőként hírt a

munizmus idején területi közigazgatási központ volt. A szám-

Visky-családnak az édesapáról.

űzöttek itt vártak étlen-szomjan a rendőrőrsön a lakhelyüket kijelölő végzésre.

Gironde fegyencszállító uszály – Nagyméretű, fekete hajó, melyet Románia a francia államtól vásárolt a Duna-deltába munkára hurcolt politikai foglyok szállítására. Az elítéltek legtöbbször a rabszállító hajón laktak. A fémkabinokban nyáron fülledt hőség volt, télen fagyos hideg. Noha a munkára hozott rabokat elkülönítve őrizték, a telepek lakói mégis megpróbáltak kapcsolatot teremteni velük. Răchitoasa 45

lakóit valószínűleg azért költöztették el, mert egy uszályon érkezett vasgárdista rab felismerte a deportáltak között feleségét és gyermekét.

Krivác (crivăţ) – Északkeleti szél, mely Moldvában, Dobrudzsában és a Bărăgan-síkságon olykor a 120 km/órás sebességet is eléri. Főként a hidegebb hónapokban jelentkezik, háztetőket tép le, hófúvások, viharok kísérik. A Bărăgansíkságon gyakori látvány a széltől hajtott ördögszekér.

Lăteşti – Bánáti sváb de

Codreanut 1938-ban életfogytiglani kényszermunkára ítélték,

portáltak által létrehozott

de még abban az évben megölték. Feleségét a kommunista

település. A deportáltak az

diktatúra kezdetével vizsgálatoknak vetették alá. 1948-ban

első telet földbe ásott lyu-

letartóztatták. Románia több börtönében is megfordult (Mis-

kakban vagy szekerekből,

lea, Târgşor, Arad, Nagyvárad), mielőtt Lăteşti-re vitték. Itt

pokrócokból összetákolt

a helyi iskola takarítónőjeként kereste kenyerét. A foglyok

kalyibákban vészelték át.

emlékezete megőrizte, hogy egyedül az ő háza előtt nőttek

Miután fellázadtak, hogy öl-

virágok. 1963-ban szabadult. 1994-ben hunyt el Bukarestben.

jék meg őket, vagy biztosítnagyobb mozgásteret, engedélyt kaptak, hogy a Borcea menti

Nagy Laci bácsi – Nagy László 1921-

fűzfák vesszőiből fonják a házfalakat. Sárral tapasztották, és

ben született Marosvá-

szalmával, náddal fedték be az épületeket. Vályogtéglát is

sárhelyen, az erdélyi CE

készítettek. A telep lakói elenyészően kis fizetségért dolgoz-

Szövetség utazótitkára

hattak a környező állami gazdaságokban vagy építkezéseken,

volt. Lelkészként Sepsibe-

ám sokszor maradtak munka nélkül. A Visky-család itt töl-

senyőben, majd Magyar-

tötte száműzetése utolsó három évét.

bükkösön szolgált. Egyik

sanak nekik építőanyagot és

testvérét, Nagy Jenőt Visky Ferenccel együtt

ben született, 1925-ben férjhez ment a kor egyik legbefolyáso-

ítélték börtönbüntetésre.

sabb ultrajobboldali vezéréhez, Corneliu Zelea Codreanuhoz,

Nagy László 1992-ben halt

aki a Mihály Arkangyal Légió, majd a Vasgárda alapítója volt.

meg Nyékládházán.

Lilica Codreanu – Elena Zelea Codreanu 1902-

fenntartásáért. Visky Júlia, betegsége idején Márika nevére íratta a gyerekeket, hogy elárvulva ne kerüljenek román állami intézményekbe. Márika a család szabadulása után sem hagyta el Viskyéket. 2007-ben hunyt el.

Pál József – Bonchidai plébános,  aki szembeszegült a kollaboráns papsággal, ezért 1956 márciusában hazaárulás, tiltott iratok rejtegetése és terjesztése vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték. A börtön után lăteşti-i kényszerlakhely következett, ahol vallásórákat tartott a Visky-gyerekeknek. Vele együtt ítélték el Erőss Lajos

 kolozsvári káplánt

is hat évre, aki szintén Lăteşti-re kerül a börtön után.

Nényuka – Deme Mária (Márika) Marosvásárhelyen született 1920. augusztus 19-én, egy tizenkét gyermekes család legkisebbjeként. Diakonisszának készült, de egészségügyi okok miatt alkalmatlannak minősítették a szolgálatra, ettől lelkileg összeroppant. 1947-ben Nagy László Egribe küldte az ottani lelkészhez, Visky Ferenchez két hét pihenőre, lelki-testi felfrissülésre. Márika cselédlányként ott kívánt maradni az öt hónapja házasodott fiatal párnál, akik „öt hónapra született első gyermekként” fogadták be. Amikor Júliát és a gyerekeket 1959-ben deportálták, velük ment a kijelölt kényszerlakhelyre, és keményen dolgozott a család 47

1958-ban a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával letartóztattak. Antal 1964-ben tért vis�sza Egribe feleségéhez. Itt élték le életük hátralevő részét. Gyermekük nem született. Kapcsolatuk a Visky-családdal nagyon szoros volt.

Pătraşcu papbácsi – Görög katolikus pap, sok évi bör-

Piroska 2001-ben, Antal

tön után került Lăteşti-re, kényszerlakhelyre. Vályogkunyhó-

2004-ben hunyt el.

ját vasárnaponként templommá alakította. Felekezetre való tekintet nélkül jártak hozzá a deportáltak istentiszteletre, így

Răchitoasa – Kis, tengerszint alatti, szegény település

a Visky-család is. Sokat segédkezett a súlyosan megbetege-

Feteşti körzetben, ahova először helyezték a Visky-családot.

dett Júlia ápolásában.

1959. június 12-től 1960. június 25-ig voltak itt. Ekkor kiürítették a telepet, és a Gironde fegyencszállító uszály foglyait

Piri nénje – Papp Piroska Visky Ferenc nővére,

költöztették a faluba.

1912-ban született Egriben. 1943-ban lépett házasságra Papp Antallal,

 akit egyházi munkájáért Visky Ferenccel együtt

Wolf bácsi – Răchitoasán a Visky-család szomszédja, a deportált svábok közül maradt a faluban feleségével együtt. A közeli Ialomiţa folyóról pénzért hordta a vizet kétkerekű szekerén a falu népének. Az érkezésük utáni első napokban krumplit adott kölcsön a kiéhezett Visky-családnak.

Felelős kiadó Zágoni Balázs Felelős szerkesztő Sajó Enikő Műszaki vezető James David Doepp Könyvterv Szabó Péter – www.csaksemmi.blogspot.com Reprodukciókat készítette Hajdu András Kiadja a Koinónia Kiadó RO – 400344 Cluj, str. Mărginaşă nr. 42 Tel/Fax: +40-264-450119 E-mail: office@koinonia.ro www.koinonia.ro Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt. Debrecen ISBN 978-973-165-031-9

Ősrégi műfaj a haggada: olyan elbeszélést jelöl, amely az egyiptomi kivonulás csodákkal kísért történetét mondja el azoknak, akik nem közvetlenül, hanem csak felmenőik révén élték át a szabadulást. A történet elmondása parancs: „Mondd el...!”, hagyja meg a Tóra, a megszabadítás ünnepe ugyanis nem teljes, ha nem hangzik el a későbbi nemzedékek számára is érthető nyelven és átélhető módon a fogság odahagyásának tüneményes története. A Deltai haggada ezt a tradíciót követi, amikor a fogságot önként vállalt legendás Nényuka történetét meséli el, aki az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején kitelepített hét gyermeket és édesanyjukat menti meg a haláltól. Realitás és fikció, bibliai elbeszélés és a közelmúlt történelme, szent és profán, fotó és rajz, dokumentumok, vis�szaemlékezések, legendák, fantáziaképek keverednek a könyvben, mialatt valóságos személyek és történelmi személyiségek arca bontakozik ki az olvasó előtt. Kép és szöveg finom dialógusa idézi fel előttünk a történteket, a könyv megalkotása folyamatában sajátos módon alakították egymást, mígnem a Deltai haggada megtalálta a maga egyedülálló formáját. A kötetet név- és fogalomtár egészíti ki. Különös könyv, megrázó premier: a közelmúlt történelméről még nem született ehhez fogható. Visky András

Ára: 39 RON, 2900 Ft