Az első magyar aranyforint

Az első magyar aranypénz, I. Károly firenzei mintára vert aranyforintja

75 éves a forint

A firenzei aranyforint hamar elterjedt egész Európában, Magyarországon már IV. (Kun) László király (1272–1290) uralkodása idején említik, de még évtizedeknek kellett eltelnie, míg megjelent a mintájára készült első magyar aranypénz.

Az Anjou-ház itáliai, nápolyi ágából származó Carobertót, V. István magyar király leányági dédunokáját az Árpád-ház kihalásának évében, 1301-ben koronázták meg I. Károly néven magyar királlyá. Annak ellenére, hogy a kortársak jelentős része szerint az első, majd az 1309. évi második koronázás sem volt szabályos, és csupán a harmadik és egyben utolsó, a Szent Koronával Székesfehérváron végbement, immáron minden formai követelménynek megfelelő, 1310. augusztus 27-én megtartott harmadik koronázást ismerte el mindenki érvényesnek, uralkodását maga Károly 1301-től számította.

A magyar Anjou-ház megalapítójának nevéhez számos olyan pénzügyi reform fűződik, amelyek révén lehetővé vált, hogy az ország az Árpád-ház utolsó évtizedeinek zavaros politikai viszonyai után újra bekapcsolódhasson Európa gazdasági vérkeringésébe, és ismét hatalmi tényezővé váljon a szűkebb és tágabb régióban egyaránt. A reformok között meg kell említeni a pénzújítás rendszerének megszüntetését a falvakban, az értékálló denárok bevezetését, a garasverés megindítását és a kamarai hálózat kiépítését. Uralkodása idején felvirágzott a nemesfémbányászat, becslések szerint a 14–15. században hazánkban bányászták Európa teljes éves aranytermelésének több mint háromnegyedét, de jelentős volt az ezüstkitermelés is. A felvidéki és az erdélyi bányák gazdag hozamára alapozva tudta megvalósítani talán legfontosabb újítását, a magyar aranypénzverés megindítását, amely ettől kezdve töretlenül folytatódott egészen a 19. századig.

A magyar aranyforint első említése Konrád olmützi püspök 1326-ban íródott végrendeletében maradt fenn „nonaginta aureis monete regis Ungarie” (a magyar királyság kilencven aranypénze) formában, ez alapján a magyar aranypénzverés megindítását hagyományosan 1325-re szokás tenni. A fennmaradt

kamarabérleti szerződések szerint kibocsátásuk három helyen, a budai, a körmöcbányai, valamint a bizonytalan – talán kolozsvári – székhelyű erdélyi kamarában folyt.

A mintát – ahogy abban az időben minden európai pénzkibocsátó számára – a firenzei aranyforint adta, így Károly aranyai így a firenzei előkép alapján készültek, előlapjukon Karolv∙rex (Károly király) köriratban a firenzei liliommal, a hátlapon a város védőszentjének képével, körülötte S Iohannes B (Keresztelő Szent János) felirattal. A hátlapi körirat végén kis korona található, amely egyes feltételezések szerint a budai, központi verdét jelöli. Mivel azonban ez a jegy minden ismert példányon szerepel, nagyobb a valószínűsége annak, miszerint az magára a Magyar Királyságra mint kibocsátó államra utal, markánsan megkülönböztetve ezeket a pénzeket a firenzei forintoktól.

Nem maradt fenn korabeli írott forrás a magyar aranyforintok pontos pénzlábára vonatkozólag, vagyis minden kétséget kizárólag nem lehet megállapítani, hogy milyen törvényes súlyban és finomságban készültek. Az 1335–1336. évi kamarabérleti szerződések – az utókor számára talán – homályos rendelkezései szerint az aranyforintokat firenzei mintára, de azoknál némiképp nehezebb súlyban kell verni. A 16. századból már pontosabb pénzláb is ismert, és ezt szokás – nem minden alap nélkül – viszszavetíteni az Anjou-korra. Eszerint egy budai márka (245,5 g) súlyú, 23 ¾ karát (989‰) finomságú aranyból 69 darabot kell verni, vagyis az egyes példányok súlya 3,5 g körül alakult. Az utóbbi években elvégzett természettudományos anyagvizsgálatok mindenesetre megerősítik ezt a finomságfokot, I. Károly forintjai ezek szerint átlagosan 994‰ finomságúak, ez pedig a kor finomítási technikájának ismeretében gyakorlatilag színaranynak tekinthető.

A magyar aranyforint határainkon túl is nagy népszerűségnek örvendett, számos külföldi éremleletből ismertek, sőt a korabeli külföldi források azonos szinten kezelték a középkor legértékesebb aranypénzeivel, a firenzei forinttal és a velencei dukáttal. I. Károly mindent elkövetett azért, hogy a magyar aranyforint jó híre állandó legyen, és a nemesfémbányászat virágozzék. 1327-ben került sor a bányaregálé szabályozására. A bányászok a királynak bányabért (lat. urbura) fizettek, amely a kitermelt arany egytizedét, ezüst és más fémek esetében azok egynyolcadát jelentette, a maradék fémet pedig – 1325 előtt – szabadon értékesíthették. A király ennek az urburának az egyharmadát engedte át annak a földtulajdonosnak, akinek a birtokán a bánya feküdt, és aki korábban a bányászat hasznából nem részesült. A királyi nemesfém-felhalmozást segítette az 1325-ben bevezetésre kerülő nemesérc-monopólium és a nemesfémek kiviteli tilalmának elrendelése. Ennek értelmében a Magyar Királyság területéről tilos volt nemesfémet veretlen formában kivinni, és a kibányászott ércet sem értékesíthették szabadon a királyi bányászok, mint korábban, hanem kizárólag a királyi kamarákban válthatták be.

A kortárs Küküllei János krónikája szemléletesen példázza azt a gazdagságot, amely a kincstárat jellemezte röviddel Károly 1342-ben bekövetkezett halála után. Özvegye, Erzsébet anyakirálynő a nápolyi trón megszerzéséért indított 1343. évi útjára 27 000 márka (6630 kg) színezüstöt, 17 000 márka (4174 kg) színaranyat és fél társzekér aranyforintot vitt magával, I. (Nagy) Lajos ezen kívül utánaküldött még 4000 márka (982 kg) aranyat. Egyes feltételezések szerint ez a nagy mennyiségű, ellenérték nélkül kiáramlott arany tevőlegesen közrejátszott az európai aranyválság megszűnésében.

I. (Anjou) Károly magyar király alakja a Képes Krónikában