Az első forint címletű bankjegyek

Az arany- és ezüstalapú értékpénzek egyeduralma az újkorban lassan, de biztosan kezdett visszaszorulni, sőt a nemesfémpénzek mellett megindult a mindennapi pénzforgalom kielégítésére szánt réz váltópénzek kibocsátása. Jelentős ugrást hozott a papíralapú fizetőeszközök megjelenése. Míg a bankjegyek elődjeinek számító középkori váltókat, adósságleveleket és utalványokat még egy-egy kereskedőcég állította ki, így forgalmuk térben és időben korlátozott volt, a 17–18. században ezeket már az állam által megbízott pénzintézet vagy az ekkor megalakuló központi állami bankok bocsátották ki

Az első európai papírpénzt a svéd Stockholm Bank bocsátotta ki 1661-ben, majd ezt követte Anglia, Skócia és Norvégia, mígnem a következő évszázadban már egész sor ország rendelkezett saját bankjegykibocsátással.

A Habsburg Birodalomban, illetve a vele perszonálunióban álló Magyar Királyságban Mária Terézia uralkodása (1740–1780) alatt szinte egy időben jelentek meg a réz váltópénzek és a papíralapú fizetőeszközök, amelyeket eredetileg a nemesfém értékpénzek kiváltására vezettek be. Kibocsátásuk közvetlen előzményét a hétéves háború (1756–1763) jelentette, amely teljesen kimerítette a birodalom kincstárát, hatalmasra növelve az államadósságot.

Az 1706-ban alapított, ekkor már a birodalom állami bankjaként működő Bécsi Városi Bank (Wiener Stadtbank) útján kerültek kibocsátásra 1762-ben az első papírpénzek, magyarul bankócédulák (BankoZettel) 12 millió forint összértékben, öt – 5, 10, 25, 50 és 100 forintos – címletben, amelyeken kizárólag német nyelven (Gulden) tüntették fel a névértéket. A papíralapú fizetőeszközök legkorábbi emlékét azonban az az 1759-ből származó formuláréív őrzi, amely szerint már ekkor tervezték a bankjegyek bevezetését. A formuláré voltaképpen a kibocsátás tényét bejelentő sokszorosított nyomtatvány, amelyen bemutatták, miként fognak majd kinézni maguk a bankje-

Az 1759-ből származó unikális formuláréív arról tanúskodik, hogy már ekkor tervezték papírpénzek kibocsátását. A fizető papíros (Zahlungs-Papier) elnevezésű pénzjegyek olyan utalványok lettek volna, amelyek visszafizetését a Bécsi Városi Bank a háború befejezése után három évvel ígérte meg névértékük szerint valamennyi állami nyilvános pénztárnál. A címlet megnevezését a német mellett magyar és cseh nyelven is feltüntették.

75 éves a forint

100 forintos bankócédula. Az 1806-os kibocsátás bankócéduláin a címleteket az elő- és hátoldalon a németen kívül magyar, cseh, lengyel és olasz nyelven is feltüntették. A napóleoni háborúk legnehezebb éveiben nyilván a birodalom népeinek összetartozását akarták ezzel kifejezni

gyek, így a lakossággal megismertették az új pénzeket. Ezen az első tervezeten – amely három címletet mutat be – még három nyelven tüntették fel az értéket: németül Gulden, magyarul Fiorint, míg csehül Zlatych formában.

A bankócédulák a lakosság körében kedvező fogadtatásra találtak, sőt bizonyos ázsiójuk alakult ki a fémpénzekkel szemben, ugyanis az adott címletű papírpénz néhány százalékkal többet ért az azonos névértékű érménél. A siker újabb és újabb bankjegykibocsátásra sarkallta a pénzügyi kormányzatot: újabb sorozat jelent meg 1771-ben, majd a harmadik II. József uralkodása idején, 1784-ben.

A negyedik bankócédula-kibocsátásra 1796-ban, I. Ferenc uralkodása alatt került sor. A nagy francia forradalom kitörését követő háborúk miatt a pénzjegyeket a lakosság már rosszabbul fogadta, fémpénzre való beváltásuk egyre nehézkesebbé vált, vagyis megfordult az addigi helyzet, és a papírpénzeknek díszázsiója lett a fémpénzekkel szemben. A fémpénzektől a lakosság egyre kevésbé szívesen vált meg, így azokból alig maradt forgalomban.

Ezt a folyamatot tükrözik a napóleoni háborúk alatt az 1800. január 1-jei dátummal megjelent ötödik bankócédula-kibocsátás címletei. A korábbi címletek mellett 1 és 2 forintosok is készültek, és az 1800-as év folyamán elrendelték a bankócédulák kötelező elfogadását. Így a papírpénzjegyek általános fizetőeszköz jellege minden tekintetben megvalósult. A pénzeken a névérték kizárólag német nyelven került megjelenítésre Gulden formában, ezért bírnak különleges eszmetörténeti jelentőséggel az 1806. évi kibocsátás bankócédulái, amelyeken a címletet immáron a németen kívül magyar (forint), cseh, lengyel és olasz nyelven is feltüntették. A napóleoni háborúk legnehezebb éveiben ez a „gesztus” nyilván a birodalom népeinek összetartozását volt hivatott kifejezni.

A bankócédulák mennyisége rohamosan növekedett, közben egyre romlott a papírpénznek a fémpénzhez viszonyított értéke, különösen 1806 után. 1796 végén 46 millió forintnyi bankócédula forgott, és a fémpénzhez viszonyított értéke (kurzusa) 1%-on belül maradt, de 1799-ben 100 forintnyi fémpénzért már 110 forint értékű bankócédulát kellett adni. 1806-ban már a tíz évvel korábbinak tízszerese, vagyis 450 millió forint papírpénz volt forgalomban, kurzusa 170% volt. 1811 februárjában már 1061 millió forint összegű bankócédula volt a forgalomban, kurzusa 500%, vagyis 500 forintnyi címlet papírpénzben már csak ötödét érte 100 forintnyi fémpénznek, és a papírpénz értéke a rákövetkező hónapokban tovább romlott.

Az így kialakult helyzetet 1811-ben devalváció révén próbálták megoldani. I. Ferenc császár és király 1811. február 20-i pátense 1812. január 31-i határidővel elrendelte a bankócédulák beváltását névértékük ötödrészében. Ezzel ért végett a Habsburg Birodalomban az első papírpénzeknek, a bankócéduláknak a kora.