Az osztrák értékű forint

Az osztrák értékű forint váltópénzei: 20 krajcár (1868), 10 krajcár (1869), 4 krajcár (1868), 1 krajcár (1879)

75 éves a forint

A leghosszabb ideig uralmon lévő magyar király, I. Ferenc József (1848–1916) uralkodásának közel hat évtizede alatt többször változott a pénzrendszer. Uralkodása első évtizedében a Mária Terézia által 1753-ban bevezetett konvenciós pénzrendszer volt érvényben, amelyet 1857-ben váltott fel az osztrák értékű forint.

Az új pénzrendszer bevezetését hosszas tárgyalássorozat előzte meg, mígnem 1857-ben létrejött a bécsi egyezmény, más néven bécsi pénzszerződés (Wiener Münzvertrag) Ausztria, Liechtenstein és a német államok egy része között az egységes pénzláb bevezetésére. A szerződés értelmében a pénzverési alapsúlynak megállapított vámfontból (500 gramm) 45 osztrák értékű forintot vagy 30 „egyleti” tallért (Vereinsthaler) vertek tíz éven át. A tiszta ezüstvaluta alapegysége tehát a forint (Gulden) lett, bár meghatározott szabvány szerint aranypénzek kibocsátására is sor került. Az egy és fél korona (egyleti korona=Vereinskrone) címletű aranyak azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, így verésükre Magyarországon csak néhány évben került sor 1859 és 1861 között. Ezekhez hasonlóan ritkán és viszonylag kis példányszámban készültek az országban tradicionális dukát értékű aranypénzek. Aranyalapú fizetőeszközöknek valójában a 8 forint=20 frank és 4 forint= 10 frank címletű pénzek számítottak 1870 és 1892 között.

Az osztrák értékű forint bevezetése egyben 5%-os leértékeléssel is együtt járt, mivel a 100 konvenciós értékű forint 105 osztrák értékű forinttal lett egyenlő. 1867-ben véget ért az „egyleti” tallérok verése, és a pénzrendszer egyedüli alapegységévé a 100 krajcár értékű ezüstforint vált.

A kiegyezést követően nem csupán az ezüstforintok kaptak magyar nyelvű köriratot és magyaros jellegű éremképet, de a krajcár értékű váltópénzek is. Az előlapon az uralkodó portréjával díszített 10 és 20 krajcárosok ezüstből készültek, hátlapjukon a magyar Szent Korona és az értékjelzés kapott helyet, rézből fél (5/10), 1 és 4 krajcárosok készültek.

A Császári és Királyi Közös Központi Pénztár 1 forintos államjegye, 1882. január 1.

Egészen 1878-ig az ezüstpénznek ázsiója volt a bankjegyekkel szemben, ettől kezdve azonban – az ezüst árának csökkenése és a növekvő aranytermelés miatt– ez az arány megfordult. Az ezüstpénzek névértéke meghaladta a bennük lévő nemesfém értékét, ezért megszüntették a magánszemélyek által beadott ezüstből történő pénzverést, kizárólag az államilag bányászott ezüstből lehetett pénzt verni. Európa országai egymás után tértek át az aranyalapú pénzrendszerre, így az ezüst az Osztrák–Magyar Monarchiába áramlott. A megoldást csupán az aranyalapú korona pénzrendszer bevezetése hozta el 1892-ben.

Már 1864-ben megnyitotta kapuit a Pesti Áru- és Értéktőzsde, 1867-ben már 130 takarékpénztár és 5 bank működött az országban. 1878-ban az Osztrák Nemzeti Bank átalakult Osztrák–Magyar Bankká, amelynek közös bankjegyei 1880-tól jelentek meg. Képük hűen tükrözte a korszak kettősségét: egyik oldala német nyelvű volt az osztrák címerrel, a másikon a magyar címer mellett magyar motívumok szerepeltek.

Annak ellenére, hogy a fejlődést időnként válságok akasztották meg, az 1867-es kiegyezést követő fél évszázad egyike volt a magyar gazdaság sikertörténeteinek: elmaradott agrárországból a 20. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező és intenzív exporttevékenységet folytató agráripari országgá vált.