Forint bankjegy alappapír gyártás régen és most

FORINT BANKJEGY ALAPPAPÍRGYÁRTÁS RÉGEN ÉS MOST

Rongygyűjtő asszony

Rongyfőző

Hollandi őrlő

75 éves a forint

A jelenleg is használt forint fizetőeszköz életpályája a pengő életútjának végén, a második világháborút követő gazdasági stabilitás megteremtésének céljából kezdődött. A korabeli fizetőeszköz már olyan gyorsan inflálódott, hogy szükségessé vált azt teljesen kivonni és új pénzt vezetni be. Az új pénz neve forint lett, ami nem volt új keletű a magyar történelemben. Az I. Károly által bevezetett aranyforint óta a forint sokszor vissza-visszatért, mint a hivatalos fizetőeszköz.

A papírpénzekkel szemben – a használatból adódóan – mindig is követelmény volt az időtállóság és az, hogy a papír fizikai tulajdonságai is megfelelőek legyenek. A bankjegyeknek ki kellett bírniuk a legszélsőségesebb tárolási szokások okozta megpróbáltatásokat és sokszor az időjárás viszontagságainak is ellen kellett állniuk. Emiatt a kezdeti időszakban a pénzpapír alapanyagául a rongy szolgált. Ez az alapanyag erős fizikai tulajdonságokat biztosított a papírnak és nem utolsósorban olcsón volt előállítható.

A begyűjtött vagy vásárolt rongyot – mivel egy időben még külföldről is importáltak ilyen célra –, ami lehetett új és használt pamut-, len-, kenderszövet stb., először minőség szerint válogatták, mechanikusan tisztították, porolták, darabokra vágták, majd forgó gömbfőzőben főzték, mosták, tisztították és fehérítették. Ezt követően lehetett csak a rongyot facellulózokkal együtt papírgyártásra használni.

Diósgyőrben is sokáig importból származó rongycellulózt használtak, majd 1934-től már saját előállítással készült a rongypapír alapanyaga. A minőségi elvárások szigorodása, és a technika fejlődése miatt a következő időszakban a bankjegyekben a rongyrostokat felváltották a lenből készült alapanyagok. Az így előkészített alapanyagokat a papír előállítása előtt még tovább kellett darálni, ezt az úgynevezett hollandi gépekkel végezték. A gépek automatizálása híján ezek a műveletek sokszor kézi erőt és nagy figyelmet kívántak meg.

A magyar papírpénz gyártásában a Diósgyőri Papírgyár már korábban is részt vállalt. 1926-tól részt vett a pengő papírjának gyártásában, ugyanakkor a pengő alappapírjának gyártása nem korlátozódott csupán Diósgyőrre. A bankjegyek 1946-os cseréjét megelőző időszakban ugyanis az infláció olyan mértékeket öltött, hogy szinte havonta jelentek meg egyre magasabb és magasabb címletű bankjegyek. 1946 februárjában jelent meg a forgalomban az 1 millió pengős, majd áprilisban a 10 millió pengős és még abban a hónapban a 100 millió pengős. Májusban már 1milliárd pengős címlet is forgalomba került, majd a 12 nullával egyszerűsített „bilpengő” került kibocsátásra. A fizetőeszköz alapfunkciója szinte megszűnt, helyét a cserekereskedelem vette át.

Az 1946-ban kibocsátott két címlet, a 10 és 100 forintos után 1947-ben új bankjegysorozat került forgalomba. Ennél a sorozatnál már sokkal kifinomultabb nyomdatechnika került alkalmazásra, míg a bankjegy alapját képező papírban jelentős változások, a jelenlegi bankjegyeknél megszokott biztonsági elemek, még nem kerültek alkalmazásra. A későbbi években a bankjegyekkel szembeni elvárás az időtállóságon túl a hamisítás megelőzése lett. Kezdetét vette a papírgyártásban és a nyomtatásban egyaránt a hamisítás elleni védelmi elemek bevezetése és folyamatos fejlesztése.

A papír egyik legszembetűnőbb biztonsági eleme a vízjel. Érdekességképpen az 1946–47 között gyártott bankjegyek tartalmaztak is ún. szőnyegvízjelet, míg a későbbi, 1996-ig gyártott címletekben nem volt vízjel. Ennek egyik oka lehetett, hogy a vízjel akkor látványos igazán, ha nem kerül felülnyomtatásra, az új sorozatú bankjegyeknél pedig jellemzően a nyomtatással előállítható védelemre helyeződött a hangsúly.

A forint az ezt követő időszakban kisebb-nagyobb változásokon ment keresztül, ami leginkább a nyomtatásban volt megfigyelhető és nem volt szembetűnő, hogy a papír alapanyagában is történt módosítás. A ’70-es években a technológia facellulóz mellett lencellulózt tartalmazott, majd ennek összetétele gyapot- és fenyőcellulózra változott és az 1997-ben kiadott sorozatban már kizárólag gyapotcellulózból készült a papír. Látványosabb változás a ’90-es években kibocsátott címleteken figyelhető meg, amikor a papír anyagába, a papír alapszínétől eltérő színű rostok kerültek, amelyek szabad szemmel, illetve UV fény alatt voltak csak láthatók. E szálak – pelyhezők – alapját rostszálak, de akár műszálak is képezhették, melyek alkalmazása tovább növelte a bankjegy alappapírok védettségét.

Az 1990-ben kibocsátott 5000 forintos alappapírja ismét új biztonsági elemmel, a papírba ágyazott fémszállal bővült, mely biztonsági elem is egyike volt a később, 1997-ben teljesen megújult bankjegysorozatnak. 1997-ben kétéves nagy projekt eredményeként került telepítésre a papírgyárban egy olasz, Fabriano gyártású modern henger- és síkszitás gyártásra egyaránt alkalmas papírgép, a hozzá tartozó feldolgozó berendezésekkel, melyhez új gyártási technológia is beszerzésre került. A papírgép számítógépes felügyeleti és vezérlési rendszerrel van ellátva. Az alapanyagként szolgáló gyapot már lapképzett formában érkezik a gyárba. Foszlatás után, kúposőrlőkön halad keresztül a kívánt állag eléréséig. A rostok most már előre meghatározott méretűre és alakúra vannak formálva, ezt a folyamatot egy online berendezés méri és ellenőrzi. Ez a vizes pép típusonként tartályokba kerül. Innen különböző adalékokkal keverve szivatytyú továbbítja a papírgépre.

A bankjegysorozat egyik szembetűnő változása volt a korábbiakkal szemben, hogy minden címletnek lett olyan része, melyre nem került a nyomtatás során nyomat. A címletek nyomat nélküli részei vízjeleket tartalmaztak. Ennek a biztonsági elemnek előnye, hogy minden segédeszköz nélkül, szabad szemmel is jól felismerhető. Az 1997-ben megújított és a jelenleg is forgalomban lévő bankjegysorozatok minden címlete tartalmaz már pelyhezőket, sőt többfélét is, valamint biztonsági szálakat.

Az olasz gépsor