Előszó

Hetvenöt évvel ezelőtt, egy pusztító hatású hiperinfláció után új fizetőeszköz váltotta fel hazánkban a második világháború után elértéktelenedett pengőt. Ezt megelőzően ádáz viták dúltak a döntéshozók között arról, hogy mi legyen az 1946. augusztus 1-jén bevezetendő magyar pénz elnevezése. A javaslatok egyike a tallér volt, emellett szóba került a máriás is, ám a végén az évszázadokon át értékálló, egykori magyar aranypénz nevére, a forintra esett a választás. Nem véletlenül, hiszen hetvenöt évvel ezelőtt elsősorban stabil és biztonságos fizetőeszközre vágyott a vásárlóértéküket szinte pillanatok alatt elvesztő, sohasem látott nagyságú összegeket, csillagászati kutatásokban használatos számokat felvonultató, semmire sem jó bankjegyekbe belefáradt ország. A biztonságos pénznemre pedig használható példát mutatott a történelem: Károly Róbert 1325-ben született aranyforintja, amely olyan rangot és értéket képviselt, hogy nemcsak a Magyar Királyságban, hanem a korabeli Európa számos országában is fizettek vele.

Miközben a magyar forint bevezetésének hetvenötödik évfordulóját ünnepeljük, azt is tudnunk kell tehát, hogy az a pénz, amivel ma naponta fizetünk, immáron közel hétszáz esztendeje egyszer már képviselt egy erős és gazdag országot. Károly Róbert liliomos aranyforintja abban az időszakban került ki a pénzverdéből, amikor a Magyar Királyság a középkori aranytermelő nagyhatalmak közé tartozott. E körben is meglehetősen előkelő helyen voltunk, hiszen mi hoztuk felszínre az európai aranykincs öthatodát és a világtermelés egyharmadát. Ez egyes időszakokban évente nagyjából ezer kilogramm nemesfémet jelentett, ami a jelentős aranylelőhelynek számító Csehország vagy Szilézia kitermelésének tízszeresét is kitette.

Szinte alig volt az európai kincsestárakban és forgalomban akkoriban a magyaron kívül más arany. Nem csoda hát, hogy a forint megbecsült pénz volt, egy erős európai középhatalmat képviselt. A Bécset is verő Mátyás uralma alatt a kincstár haszna már Anglia királyainak jövedelmével vetekedett. Végig kísérte tehát középkori virágkorunkat az itáliai „fiorino d’oro” mintájára vert forint. Nemzetünk reneszánszát tükrözte fizetőeszközünk.

Alkalmas lehetett volna a második világégés utáni újjászületésekor is hasonló szerepre, ám ahogyan évszázadokkal ezelőtt, akkor is egy idegen hatalom vetett véget a magyar fizetőeszköz és gazdaság szárnyalásával kapcsolatos álmoknak és esélyeknek.

De a forint velünk együtt élte meg a függetlenséget is. A magyar fizetőeszköz ismét betöltheti történelmi szerepét. Magyarország, a magyar gazdaság az elmúlt száz év legsikeresebb évtizedét tudhatja maga mögött és ha a közel egy éve velünk élő járványhelyzet változást felgyorsító lehetőségeit jól használjuk ki, újra megnyerhetünk egy évtizedet, és a magyar forint megint egy folyamatosan gyarapodó ország és büszke nemzet erős fizetőeszköze lehet.

Ezekkel a gondolatokkal, ebből a távlatból és szempontból ajánlom mérlegre tennünk az új forint hetvenöt esztendejét. Ebből a szemszögből vizsgálódik és a közel hétszáz éves időszámítás jegyében idézi fel e kötet is hetvenöt, színesen és gazdagon illusztrált történetében a legerősebb és legidőtállóbb magyar fizetőeszköz történetét. Köszönöm a szerzőknek és a szerkesztőknek azt, hogy munkájuk által is gazdagodhattunk egy hiánypótló kiadvánnyal. Kívánom, hogy szolgáljon mindannyiunk okulására a régi és új magyar forint fordulatos története. A magyar pénz évtizedei és évszázadai is segítsenek minket ahhoz, hogy sikerrel építhessük tovább az erős és virágzó hazánkat, Magyarországot.

Matolcsy György

a Magyar Nemzeti Bank elnöke