1. Új utakon a világ – a hiszterézis gazdaságpolitikai következményei

A válságot követő lassú kilábalás, valamint az elmúlt több mint 40 év statisztikái tükrében egyre több tanulmány mutatja ki a recessziók tartós, negatív hatását a GDP szintjére, azaz a hiszterézist. Ez a jelenség megkérdőjelezi azt az elterjedt gyakorlatot, amelyben élesen különválasztják a GDP hosszútávú trendjét és a trend körüli ciklusokat, valamint nem számolnak a ciklusok GDP-re gyakorolt hosszú távú hatásával. Ezzel szemben az adatok azt mutatják, hogy a potenciális kibocsátás nem független a gazdaság által bejárt pályától, az aggregált kereslet alakulásától. Az új mechanizmusok tükrében a gazdaság működéséről és az optimális gazdaságpolitikáról kialakult felfogást is módosítani kell. Tekintve hogy a potenciális kibocsátás endogén, a gazdaságpolitikának számításba kell vennie azt a potenciális veszteséget, ami abból adódik, ha az elégtelen kereslet miatt tartósan elmarad a gazdaság teljesítménye a lehetségestől. Felértékelődik ebben az esetben az anticiklkikus gazdaságpolitika, amely nagyobb súlyt fektet a súlyos visszaesések megelőzésére, illetve ha a sokk ennek ellenére bekövetkezik, erőteljesebben avatkozik be a visszaesés megfordítása, a potenciális kibocsátáshoz való visszatérés érdekében. Ha a recesszió csökkenti a hosszú távú növekedési trendet, akkor a magas nyomású gazdaság várhatóan segít visszatéríteni a gazdaságot a válság előtti pályára. A 70-es évek elején jelent meg a magas nyomású gazdaság koncepciója a közgazdaságtanban, ami szerint, ha a gazdaságpolitika az átlagosnál nagyobb keresleti nyomás alatt tartja a gazdaságot, akkor tartósan magasabb GDP érhető el. Általános ellenvetés a magas nyomású gazdaság koncepciója ellen, hogy kockázatos inflációs szempontból. Az elmúlt időszakban azonban két szempontból jelentősen megváltozott az inflációs dinamika, ami csökkenti a magas nyomású gazdaság potenciális költségét. Egyrészt az inflációs várakozások alacsonyak és jól horgonyzottak, másrészt a reálgazdaságot és az inflációt összekötő Phillips-görbe ellaposodott az elmúlt időszakban. A válság utáni lassú helyreállás igazolta, hogy a monetáris politika nem képes minden esetben egyedül stabilizálni a gazdaságot. Ráadásul a korábban általános kínálati eszköznek tekintett strukturális reformok szerkezetét és időzítését is körültekintően kell megválasztani. Az új megközelítés erősen támaszkodik a fiskális politika támogatására. A fiskális politika különösen felértékelődik mérlegciklusok esetén. Az államok lehetnének az egyetlen olyan, nem magánérdeket követő szereplők, akik bővíthetik a kiadásaikat tovább növelve az eladósodottságukat és ezzel csökkentik a többi szereplő mérlegkiigazításának reálgazdasági költségét. Ebben a perspektívában a költségvetési politika beilleszthető egy folyó fizetési mérleget célzó rendszer keretei közé. Az anticiklikus fiskális politikával kapcsolatban megkerülhetetlen a fiskális mozgástér kérdésének vizsgálata. A költségvetési politikával szemben támasztott két fő elvárásra (anticiklikus és fenntartható) az automatikus stabilizátorok optimalizálása lehet az egyik megoldást. Az automatikus stabilizátorok előnye, hogy késlekedés nélküli, szimmetrikus költségvetési választ adnak a konjunktúra változására, a cikluson átívelve (over the cycle) pedig nem befolyásolják a költségvetési fenntarthatóságot.