A Szív - 2016. október by Jezsuita Kiadó

A SZÍV

l e l k i s é g ı k u lt ú r a ı ö n i s m e r e t A l a p í t va : 1 9 1 5

2016. október 680Ft előfizetőknek: 570Ft

Meghagyni neked, ami a tiéd A családtervezéshez és a focihoz mindenki ért Irányítható érzelmek?

A FELELŐSSÉG HATÁRAI

h A SZÍV

Hálát adok a feladatokért, Istenem, mert éberen tartanak, és nem hagyják, hogy egy helyben toporogjak. Adj nekem erőt és kitartást, kérlek, hogy gondját viselhessem a rámbízottaknak. Adj bölcsességet, hogy időmet felelősen tudjam beosztani, és a Tőled kapott talentumaimat okosan gyarapítsam. Marton Klára

Beköszöntő

Mennyei felelősséggel

Esterházy Péter Javított kiadás című könyve kerül a kezembe a nyárvégi halálhír után. Bejegyzéseit olvasva megütközöm azon, hogy a legismertebb magyar posztmodern író mennyire telve van önsajnálattal. Ezt igen sajátosan jelzi is a szövegben egy-egy „ö” betűvel, teleszórva a könyvét néha így is hogy: ö ö ö. Az önsajnálatnak ezen a nagyon esterházyas jelein kívül vannak még bőven magányos „k” betűk is a bejegyzéseiben, amelyeknek olvasata: „könnyek”. Az író egyebek mellett ezekkel a sajátos jelekkel kesereg afelett, hogy az előző könyvében sokoldalúan megköltött Esterházy édesapa bizony áruló volt, azaz megfigyelt másokat, és jelentett róluk az elnyomó rezsimnek. A fiú a sok önsajnálat és könnyek ellenére többször is egyértelműen kifejti, hogy akárhogy is légyen volt, nem lehet mentség az apa árulására. Néhány sorral később aztán azon vívódik, hogyhát mégis: mégiscsak az ő édesapjáról van szó, azaz a Harmonia Caelestis szerzőjének az édesapjáról, egy Esterházyról! Az önsajnálattal és a könnyekkel együtt a sorok közül rendre előkandikál a remény is, hogy talán idővel valahogy kiderül majd, hogy az Esterházy édesapa mégsem tekinthető csak simán árulónak. Talán nagyon megfélemlítették az Esterházy papát, hiszen az arisztokrata családot meghurcolták, kitelepítették, rengeteget szenvedtek. Ugyan ki árulná el a családját, a barátait, az egyházát, a nemzetét csak úgy jókedvéből?! Talán éppen ellenkezőleg: a családjára gondolva tette az Esterházy is azt, amit tett. És akkor még hátravan a legütősebb próbálkozás a felmentésre: ugyan hogyan viselkednék én magam hasonló helyzetekben? Biztos, hogy nem vagyok vagy nem lennék én magam is áruló? Amire a Javított kiadás az önsajnálat és a felmentéskeresés érdekes jelenségein túl még rámutat, az a felelősség kérdése. Felmerül például annak felelőssége, hogy íróként, méghozzá világhírű íróként (a Harmonia Caelestis akkoriban robbant be a nyugati világnyelveken) Esterházy Péter egyáltalán hallgathat-e az apja árulásáról, ha egyszer már tudomást szerzett róla? Minden drámai vívódásnak azonban nem csak személyes, hanem mindenkire érvényes vonatkozásai is vannak, így a Javított kiadás apakonfliktusának is: ha a felelősség vállalása alól folyton kibúvókat keresünk, ha az okok és okozati összefüggések mentén briliáns racionalitással szépen meg tudunk magyarázni és relativizálni tudunk minden rosszat, nem veszítünk-e el valami lényegeset a magunk emberi vonatkozásában? A felelősségvállalás hiányában nem torzul-e az ember, nem válik-e embertelenné a társadalom? Milyen emberek és milyen társadalom leszünk, ha egy olyan világban találjuk magunkat, ahol felellősségünk felvállalására többé már nem futja? Ha törékenységünk őszinte beismerése elmarad, ha nem értjük már többé, mi az alázat, ha képtelenek leszünk a bűnbánatra, ha elapadnak a könnyek, ha könnyelműen túllépünk a bocsánatkérésen és a megbocsátás terhén, ha nem lesz többé rajtunk a kiengesztelődés és a megtisztulás felelőssége, vajon embereknek számíthatunk-e még? Horváth Árpád SJ október A SZÍV

tartalom Beköszöntő Horváth Á.: Mennyei felősséggel

VilágEgyház: Szigeti L.: A küldhetőség szabadságával – interjú Forrai Tamással

aLapgondolat Jani A.: Az arc és a másik

5 9

Radóczy J.: Irányítható érzelmek? – interjú Dr. Deák Anitával

Dyekiss V.: Közös és egyéni felelősség egykor

Viola B.: A családtervezéshez és a focihoz mindenki ért – interjú Kardosné Gyurkó Katalinnal Hojdák A.: Meghagyni neked, ami a tiéd

Nobilis M.: „Mindent azért alkotott, hogy legyen…”

SzentÍrás

Bagyinszki P. Á.: Hagyomány: állandóság, kibontakozás, leszakadás, befogadás

ImaÉlet

Kemenes T.: „Minden kegyelem” – interjú Dióssy Ivánnal

Nemeshegyi P.: Felelősség a Bibliában

Jánosi D.: A bűnbánó ember – interjú Pater Jan Dacokkal

28 31 35 38

AnyaApaGyerekek Toldi É.: Az életnemesítő áldozat – interjú Zsilinszky Cecíliával

FotóGaléria Zanati Zs.: Út a széptől a jó képig – interjú Szarka Klárával

SzínTér Kemenes T.: „Családkönyvek” – interjú Dejcsics Konráddal Hofher J.: Isten anyai arcai Radóczy J.: Az orgonaépítő – interjú Budavári Attilával Paksa B.: Áldozathozatal Kemenes T.: Különös, idegen lények – interjú Dr. Tóth Csabával Marton Á.: A színtelenség árnyalatai Szentes A.: A zseni, aki hitt az emberekben – interjú Kovács Anna Zsófiával Csanádi-Bognár Sz.: Belebocsátkozva

49 51 53 56 58 62 63 66

A SZÍV Jezsuita lelkiségi, kulturális és önismereti folyóirat, megjelenik havonta. 102. évfolyam 10. szám Nytsz: B/EL /39/1990 ISSN 0866-1707. Alapította: Bíró Ferenc SJ 1915-ben. Laptulajdonos: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. Kiadja: Jezsuita Kiadó. A szerkesztőség címe: H–1085 Budapest, Horánszky u. 20. Telefon: 30-486-6531; 327-4052; Fax: 327-4056; e-mail cím: asziv@jezsuita.hu; Honlap: www.asziv.hu. Igazgató: Tábori Kálmán. Főszerkesztő: Horváth Árpád SJ; Szerkesztőbizottság: Bartók Tibor SJ, Bárdosy Éva, Dyekiss Virág, Görföl Tibor, Hojdák Gergely, Lázár Kovács Ákos, Lukács János SJ, Nemeshegyi Péter SJ, Patsch Ferenc SJ, Sajgó Szabolcs SJ, Szabó Ferenc SJ, Szilvay Gergely, Török Csaba; Felelős szerkesztő: Tar Éva; Grafikai tervezés: Fekete Mónika; Korrektor: Steindl Nóra; Sajtókapcsolat, marketing: Dudás Tamás (tel.: 30-486-6531); Szerkesztőségi titkár: Marton Klára. Címlapkép, belső illusztrációk: Shutterstock. Nyomdai munkálatok: Generál Nyomda. Megrendelhető a szerkesztőség postai, ill. e-mail címén vagy telefonon. A nyomtatott változat előfizetése Magyarországon 1 évre 6280 HUF, félévre 3280 HUF. Támogatói előfizetés: 9990 HUF. A külföldi megrendelések időtartama minden esetben 1 év! Romániából 92 RON, Szerbiából 2160 DIN, egyéb európai országokból 58 EUR, Kanadából 81 CAD, minden egyéb országból pedig 78 USD. Előfizetőknek egy szám ára: 570 Ft. Bankszámlaszám: 10700024-68730776-51200002 A Szív digitális formában megvásárolható és előfizethető a http://www.dimag.hu/ magazin/A_Sziv címen. A következő szám november 3-án jelenik meg.

A SZÍV október

VilágEgyház Szigeti László

A küldhetőség szabadságával – Vietnamban és Magyarországon

Forrai Tamás jezsuita provinciális május végén öt napot töltött Vietnamban, ahonnan immár a harmadik olyan fiatal jezsuitával tért haza, aki nálunk vág bele élete nagy kalandjába: megkezdi a felkészülést magyarországi missziójára. A tartományfőnök útjának célja alapvetően az volt, hogy közelről ismerkedjen meg egy egészen más kultúrában, társadalmi-politikai – sokunk számára mégis ismerős, mert kommunista – közegben lévő egyházzal és jezsuita testvérprovinciával, az onnan érkező ifjú rendtagok szellemi-spirituális hátterével.

F. T.: A fiatal jezsuiták hagyományos tapasztalatszer-

zési időszaka a magisztérium, a filozófiai és teológiai tanulmányok között. Ez sokszor külföldön, egy másik kultúrában, másik nyelvi közegben zajlik, hogy megtapasztalják a Társaság nemzetköziségét és a missziós alapbeállítottságot. Egy olyan egyház, amelyik kisebbségben van, de a saját országában missziót épít föl, sokkal nyitottabb arra, hogy másfelé is szolgáljon. Ahogy lazult Vietnamban az államhatalom kontrollja, úgy kezdtek egyre több szolgálatot vállalni a szomszédos országokban és a tágabb ázsiai térségben. Köztünk most egy hosszú távú kapcsolat formálódik. Érdekes kapcsolódási pont a két provincia között, hogy Saigon 1975-ös eleste előtt szolgáltak már magyar misszionáriusok Vietnamban. Kínában az 1920as években jött létre a tamingi jezsuita misszió, majd ötven rendtaggal. Amikor ezt az ötvenes évek elején a kínai kommunisták fölszámolták, akkor rendtársaink különböző helyekre kerültek. Néhányan visszatértek a kommunista Magyarországra, a többség azonban további missziós területeken maradt. A kínai kapcsolat miatt sokan mentek Tajvanba, de elkerültek a Fülöpszigetekre és hárman Vietnamba is. Utóbbiak még húsz évig szolgáltak, elsősorban a jezsuiták képzési helyén, Közép-Vietnamban. Ezeknek az atyáknak és testvéreknek az emléke máig nagyon erősen él abban a körben. A mostani idős generációból sokan képződtek ott – köztük az egyik jelenlegi vietnami kardiná-

lis –, akiknek így élő, személyes, pozitív tapasztalatai vannak a magyar jezsuitákról. Rajtuk kívül még Nemeshegyi Péter atya pár évig Japánból ment át a nyári időszakban Vietnamba tanítani. A vietnamiak keresik a szolgálatuk helyét, mi pedig megszólítottuk őket. A magyar provinciának is fontos lenne erősíteni ezt a fajta nemzetköziséget, s vannak olyan hazai misszióink, ahol nagyon jól tudnánk integrálni a külföldi rendtagokat. Fölvetettem a meghívást hat évvel ezelőtt, és két éve aztán elkezdett konkretizálódni az együttműködés. Így van nálunk most már három fiatal vietnami jezsuita, akik egymást is tudják támogatni. Ha sikeres lesz az integráció, akkor már a magyar provincia keretében fognak teológiát tanulni valahol Európában, és úgy térnek majd vissza itthoni szolgálatra. Ez egy hosszú távú missziónak a reménye. Vietnami útja során milyen benyomásokat szerzett az ottani egyház életéről?

Az alaptapasztalatom az volt, hogy az átalakuló Vietnamban politikailag a magyar nyolcvanas éveknek, gazdaságilag pedig a kilencvenes évek legelejének, a vadkapitalizmusnak a viszonyai uralkodnak. Erős a kommunista államhatalom kontrollja, de már megjelent k

október A SZÍV

VilágEgyház

Miben jelenik meg az egyház szorítottsága?

egy hirtelen meggazdagodott magánvállalkozói réteg, amellyel a hatalom megkötötte a maga kompromisszumát. Hatalmas különbségek érzékelhetők: vannak nagyon szolid, rendezett, munkás, de szegény kisebb települések, és ott van a tizenegymilliós Saigon, ahol egész városrészek felhőkarcolói bújnak ki egyszerre a helyi és a japán, tajvani, koreai befektetéseknek köszönhetően. Nagyon gyors a társadalom átalakulása, az urbanizáció, mindenütt ott vannak az új kommunikációs eszközök, a közösségi és a tömegmédia, és látszik, hogy ez például – Kínával szemben – egyelőre szabad. Vietnam láthatóan nagyon gyorsan belépett a nemzetközi vérkeringésbe. Az egyház is ebben a változó világban él. A lakosság hét-nyolc százaléka keresztény, elsősorban katolikusok. A többség a helyi természeti vallásokhoz kapcsolódik, a buddhisták csak harminc-negyven százalékban vannak jelen. De a nagy katolikus templomok ott vannak a főutcákon, egy részük még a régi gyarmati időkből, más részük az önálló Vietnam idejéből vagy már a kommunista korszakból származik, de most is láthatók nagy építkezések. A hatalom mindent kontrollál, de ha nem „ijesztik meg”, akkor az egyházak és a szerzetesrendek lépésről lépésre mehetnek előre a maguk útján. Például a templomi ünnepek is a nyilvánosság előtt zajlanak. Saigon belvárosában május végén a Mária-litániához kapcsolódó, a régi hagyományra épülő szép, virágos körmenet volt, hatalmas hangszórókkal kihangosítva a szomszédos utcára is. Egy egész városrész bekapcsolódott ebbe. Katolikus családok házainak utcai teraszán kétméteres Jézus-szobrok láthatók. A taxikban egy kis Buddha-szobor vagy egy kis Jézus-szobor jelzi a sofőr vallását. Tehát észlelhető egy hitvalló nyitottság, az, hogy ezt lehet, ezt merik megvallani az emberek, s ez fontos is számukra. Megmutatkozik a világosan kisebbségben és elnyomásban lévő egyház hiteles, a helyi közösségekre és hagyományokra épülő ereje. És az is látszik, hogy a vietnami kultúra tiszteli, elfogadja ezt az egyházi kisebbséget. 6

A SZÍV október

A mostani jezsuita provinciális csak pár évvel idősebb nálam, de még ő is éveket töltött börtönben a nyolcvanas évek elején. Így láthatóan nagyon erős a bensőleg szabad, hitvalló egyház tapasztalata. Komoly előny számukra, hogy a vietnami egyházat nem sikerült megosztani békepapsággal vagy a kínai államilag támogatott egyházhoz hasonló képződménnyel. Egységesek maradtak. Ugyanakkor jogilag máig teljesen bizonytalan a helyzetük. Mindig a helyi hatóságok kegyétől függ, mit lehet és mit nem. Sokáig a vietnami jezsuiták sem működhettek…

Igen, Vietnamban csak a 2000-es évek elején indulhatott újra hivatalosan, szervezett képzési programmal az önálló jezsuita provincia. Ezt hallgatólagosan, de tudomásul vette a kormányzat is. Addig csak félig földalatti, félig legális közösségként működhettek, hasonlóan, mint nálunk a hetvenes-nyolcvanas években, intézmények és formális külső megjelenés nélkül, bár valamennyire részt vehettek a rendtagok az egyházmegyés papi szolgálatban. Most nagyobb szabadság van, tehát elkezdtek közösségeket létrehozni Vietnam vidéki és városi területein is. Ez úgy zajlik, hogy nem szabad engedélyt kérni, nem szabad elmondani, mit szeretnének csinálni, hanem odamegy két jezsuita az adott helyre, és pár hónapig ott van csöndben egy katolikus családnál. Utána bérelnek egy kis lakást. Aztán odamegy a harmadik, a negyedik jezsuita is. Akkor elkezdenek szolgálni a helyi közösségben. Aztán magánszemélyként vesznek egy kis földet. Megint várnak, és engedélyt kérnek egy kis magánház építésére. Mindez akár éveket vehet igénybe, mert hivatalosan nem lehet engedélyt kérni a letelepedésre. Így valóban alulról kell indítani a missziót, lépésről lépésre, nagyon szerény formában. Ennek a lendülete viszont nagyon is érződik Vietnamban. Az egész ottani katolikus egyházra igaz ez: nincsenek nagy intézmények. Az iskolát, az egészségügyi és a szociális ellátórendszert kontrollálja az állam, és nem engedik, hogy az egyház bekapcsolódjon az ottani munkákba, ezért a diaszpórában levő közösségek konkrét, templomi szolgálata lett nagyon erős. Mi jellemzi a vietnami jezsuiták működését?

Elsősorban a lelkigyakorlatokon keresztül ismerik őket. Ott még sokkal inkább igaz ez, mint nálunk. Ez

a zászlóshajó, mely az intézmények terhe nélkül nagyon nagy mozgásszabadságot ad. Szép, pulzáló jelleget kölcsönöz a jezsuiták működésének, hogy újabb és újabb szolgálati helyekre mennek ki, majd hazatérnek. Alapvetően egész Vietnamban megvannak a gyarmatosítás idejéből származó kisebb keresztény gyökerek. Északról, ahol hosszabb ideje van kommunizmus, az ötvenes években nagyon nagy katolikus tömeg menekült a még független déli területekre. Másfél millió emberről beszélnek. Ez délen nagyon megerősítette a katolikus jelenlétet, látható tömbök alakultak ki, melyek lehetővé tették, hogy a kis keresztény közösségek ne vesszenek el az elnyomás alatt. A kereszténység most kezd visszatérni északra, a városokból a vidék felé. Az egyház ilyen szempontból újraszervezte magát, új plébániák indulnak, új helyi szolgálatok, és ebbe szállnak be a jezsuiták is. Ezen belül egy dinamikusan növekvő provincia a vietnami, mintegy kétszáznegyven fővel. Legnagyobb részük fiatal, formációban levő rendtag. A saigoni filozófiai és teológiai formációs központban hatvannégyen vannak, csak eggyel kevesebben, mint a teljes magyar provincia (!). Majdnem húszan fogadalmaztak novíciusok, s több mint húsz új novícius kezdi el most

az első évet. Mindezt úgy, hogy nincsenek intézményeik. (Tavaly, Saigon mellett épülhetett fel az első, egy lelkigyakorlatos ház. Nagyságrendben, formában, a parkos környezetét tekintve a dobogókői házunkhoz hasonlít.) Viszont az erős katolikus kisebbségből sok fiatalban indul meg a mozgolódás a jezsuita hivatás felé. A provincia azzal segíti az útjukat, hogy biztatja őket: kezdjenek el tanulni, induljanak el valamilyen egyetemi területen. Ha tanulmányaik befejezéséig tudnak dönteni, akkor egy jelöltévet kezdenek. Százötven fiatalt kísérnek így az egyetemi időszak alatt, s a mostani jelöltévben is vannak náluk három-négy tucatnyian. Közülük fogják kiválasztani azt, akit tényleg befogadnak a noviciátus évében. E nagyon erős lelkipásztori jelenlét meghatározó az ottani jezsuiták életében. Mindez persze egyéni kísérést jelent, mert abba még beleszólna az állam, ha egy egyetemi csoportot akarnának elvinni lelkigyakorlatra. Ez azonnali k beavatkozást vonna maga után.

október A SZÍV

VilágEgyház

Mit vár e bontakozó rendi együttműködéstől?

Számomra érdekes kérdés, hogyan hat ránk, mennyire tudja megerősíteni missziós gondolkodásunkat, hogy a fiatal vietnami közösségből magától értődően kezdtek mis�szióba menni a rendtagok. A közösségeinkkel beszélgetve az kristályosodott ki számomra, hogy saját provinciánk és az egész Jézus Társasága számára mennyire lényeges fönntartani ezt a fajta missziós tudatot. Mennyire fontos, hogy a kis magyar provinciából is lehet menni misszióba, például egy rendtársunk három éve a Srí Lanka-i tamilok közt él, ahová helyi jezsuiták se igen mennek, mert annyira nehéz és szegény az a hely. A hagyományunkban nagyon fontos a küldhetőség. Mi nem egy nemzeti provinciába lépünk be, hanem az egyetemes Jézus Társaságába. Ezt mondjuk ki a fogadalomkor is. Szabadnak, fölkészültnek és képzettnek kell lennünk, hogy tudjunk bárhova menni, ahol nagyobb szükség van ránk, és ahol többet tudunk segíteni a képzettségünkkel. Persze nagyon kötődünk a saját kultúránkhoz, és a többségünk itt tud igazán szép szolgálatot vállalni. Mégis, mindig erőt adott a Jézus Társaságában, hogy nagy mozgások voltak külföldi, más kultúrák szolgálatában. Ez meghatározta az első Társaságot az 1773-as üldözésig. Az 1814-ben újraindult Társaság sok szempontból jóval inkább helyhez 8

A SZÍV október

kötötté vált. Akkor jöttek létre a nemzetállamok, ahol a provinciák is sokkal jobban a nemzethez, a saját nyelvhez, kultúrához kötődtek. Persze hatalmas missziók szerveződtek a 19. században is, de ezek nemzetállami alapon működtek. Nagyon fontos számunkra Magyarországon, az Európa szívében egy nyelvi szigeten lévő kulturális, történeti hagyományunkban, hogy újra meg újra impulzusokat kapjunk erre a fajta nemzetköziségre. Idetartozik a közös szolgálatunk Erdélyben a román jezsuitákkal és a Srí Lanka-i misszionáriusunk is. Fontos, hogy újra tudunk fiatal magyar jezsuitákat küldeni a római nemzetközi szolgálatokba. És eközben egy olyan folyamaton dolgozunk, melynek eredményeképp egy régi-új közép-európai képzési együttműködés alakul ki a német nyelvterülettel. Négyszáz éve erősen kapcsolódunk azokhoz, akikkel most egy még erősebb formációs és szervezeti egységbe kerülünk. Nagyon sok élő hagyomány van, nagyon sok minden működik, de sok mindent újra kell tanulni. Például ezt a fajta kilépést a bénító trianoni határok közül, a Kárpát-medencéből, és hogy jobban részévé váljunk ennek a nagyobb egyházi szolgálatnak. Azt érzem, hogy a három vietnami fiatal jelenléte szimbolikusan és mentálisan is tudatosítja bennünk, hogy nemzetközi társaság vagyunk, és megerősíti bennünk a szabadságot a küldhetőségre.

aLapgondolat Jani Anna

Az arc és a Másik Emmanuel Lévinas a felelősségről Emmanuel Lévinas a laikus olvasó számára a nyugati gondolkodás talán egyik legmegközelíthetőbb alakja. Írásai szinte kilépnek a filozófiai tradícióból, gondolkodása úgy is értelmezhető, mint amely szakít ezzel a tradícióval, vagyis mint amely radikálisan átformálva a hozzá való viszonyt, a filozófiai kérdésfelvetést etikai alapokra helyezi. Gondolkodásának jellegzetességét a nyugati kultúra kettős forrásához való kötődése adja: a görög filozófia és a zsidó etikai-vallásos kifejeződéshez való kötődés. Lévinas saját megfogalmazása szerint: „Európa, az a Biblia és a görögök.”1

A litván származású francia filozófus 1906. január 12-én született ortodox zsidó családba, gyermekkorában tradicionális zsidó nevelésben részesült. Az első világháborút követően a család Ukrajnába költözött, ahonnét 1920-ban tértek vissza Litvániába. 1924-ben kezdte meg az egyetemi tanulmányait Strasbourgban, amely a filozófiához való elköteleződés első lépésének tekinthető. A fenomenológia 20. századi vezető irányzatához való kapcsolódása az 1928-29-es egyetemi évvel kezdődött, amikor Lévinas két szemesztert Freiburgban töltött Edmund Husserl (1859–1938) professzor szemináriumain. Ekkor találkozott a kor szintén nagyra értékelt gondolkodójával, Martin Heideggerrel (1889–1976), akit Husserl tanítványaként és utódjaként tartottak számon.

és Heideggerrel, első megj. 1949.] című írásaiban. Az igazi áttörést Lévinas számára mégis a második világháború és az azt követő időszak hozta. Az 1950-es évektől kezdve a francia értelmiség vezető gondolkodójává válik, filozófiája leginkább mint a Másik etikája, az etika mint első filozófia értelmezhető. Lévinas gondolkodásának a husserli–heideggeri hagyományhoz képest egyik sarkalatos pontja, hogy a Másik nem az Önmaga megértésének szemléletében, a Másik által az önmagára irányuló reflexióban tárul fel, hanem a Másikat a másságában megtartva, az Önmaga ennek a másságnak a megismerésére vállalkozik. A Teljesség és végtelen című 1961-ben megjelent munkájában Lévinas részletesen kidolgozza a Másik transzcendentális valóságán alapuló etikáját.

Lévinas első jelentősége a német fenomenológiai gondolkodásnak a francia filozófia számára való átültetésében mutatkozik meg. 1931-ben egy másik Husserltanítvány, Alexandre Koyré vezetésével francia nyelvre fordította Husserl frissen megjelent Karteziánus elmélkedések című munkáját, doktori értekezését pedig La théorie de l’intuition dans le phénoménologie de Husserl [Az intuíció problémája Husserl fenomenológiájában] címen írta. A husserli–heideggeri hatás megmutatkozik a korai De l’Existence à l’Existant [A léttől a létezőig, 1947.] és a En Découvrant l’Existence avec Husserl et Heidegger [A lét feltárása Husserllel

A Másik A mű bevezetőjében a szerző négy alapfogalmat tisztáz: ugyanaz, másik, teljesség, végtelen. A fenomenológiai tradícióból kiindulva a négy fogalom összekapcsolódása a szubjektum világra irányuló reflexiójára vezethető vissza. A külvilág tapasztalatában a szubjektum egyszerre tapasztalja meg önmagát a maga egye- k

október A SZÍV

aLapgondolat

tel állít viszonyba.”4 A lét tapasztalatának 20. századi metafizikai kérdésfelvetéséről van itt szó: a heideggeri fenomenológiai hagyomány szerint – amely eredetében a skolasztikus létfilozófiához kapcsolható – a lét tapasztalata egyfelől radikálisan különbözik a létező tapasztalatától, másfelől ez a tapasztalat csakis a létező által és a világon belüli létezőn keresztül történhet meg. A gondolati dilemma Heidegger számára tehát abban áll, hogy a lét transzcendens vonatkozása a világban-benne-lévő létezők számára hogyan tapasztalható meg a világon belüli immanens tárgyiságon keresztül. A lét létezőtől való radikálisan különböző volta hogyan értelmezhető filozófiailag a tapasztalaton keresztül? Lévinas ezt a kérdésfelvetést viszi tovább az eszkatológia fogalmában. „Az eszkatológia mint a történelmen ‘túli’ kivonja a lényeket a történelem és a jövendő igazságszolgáltatása alól: teljes felelősségükben kelti életre és szólítja meg őket.”5 Ennélfogva tehát nem a léttörténet elméleti kérdéséről van szó, hanem arról, ahogyan arra már a heideggeri gondolkodás is utalt, hogy a faktuális jelen tapasztalata hogyan mutat túl a tárgyi valóságon, azaz hogyan mutatkozik meg számunkra a létezés a maga valódi összefüggésében. Nem a létezésre vonatkozó elméleti kérdésfelvetésről van szó, hanem a létre irányuló kérdésfelvetés szubjektivitás irányába történő radikalizálásáról, ahol a szubjektum a végtelen ideájában van megalapozva.

diségében és teljességében ugyanakként, és a Másikat a transzcendens világtapasztalatának folyamatában akként, aki szintén ugyanazon világtapasztalatnak a részese. Lévinas ezt az elméletet már a kötethez tartozó bevezető írásában radikalizálja, olyan gyakorlati jelenségekkel példázva, mint háború és béke. Értelmezése szerint „a létnek a háborúban megmutatkozó arca a nyugati filozófiát uraló teljesség fogalmában rögzül”2. Ennek a túlzottan is kisarkított és gyakorlatias kijelentésnek a hátterében egy nagyon mély elméleti megközelítés áll. Lévinas értelmezése szerint a világban való létezés filozófiai tapasztalata valójában a világ tárgyiasított, objektivizáló tapasztalatára zsugorodva figyelmen kívül hagyja azokat a manipulatív erőket, amelyek az egyéneket „tudtukon kívül irányítják”. A szubjektum valójában a világban uralkodó eszmerendszerek, politikai nézetek és etikai normarendszerek ártatlan rabjaként önmaga teljességét ezen normarendszerek kielégítésében látja. A szubjektum tehát egy olyan létben, morális közegben, nyelvi ontológiában létezik, amely determinálja, eleve dönt a saját létezéséről. Ezt a világ és a szubjektum között feszülő szembenállást, a háború ontológiáját töri át Lévinas értelmezése szerint a béke eszkatológiája, azaz a Másik Az Arc A szubjektum végtelen ideájában történő megalapomásságára irányuló elfogulatlan nyitottság szabadsázottsága tárul fel az eszkatológiában. Az eszkatológia ga. A morális tudat ugyanis túlnő az „elővigyázatoskülönleges jelensége, hogy az ság szerepén vagy a szép káobjektív tapasztalaton túlira nonján, feltétlen és egyetemes A lét létezőtől való radikálisan mutat rá, tehát ami általa megjelleget követelvén magának mutatkozik, az nem írható le akkor, amikor a messiási béke különböző volta hogyan egy meglévő fogalmi rendszereszkatológiája rávetül a háború értelmezhető filozófiailag rel. A heideggeri ontológiával ontológiájára”3. szemben Lévinas ellenvetése a tapasztalaton keresztül? Lévinas értelmezése szerint éppen abban áll, hogy Heidegéppen a filozófia az, amely ger a létező megértésén kereszegy meggyökeresedett ontológiában, nyelvi közegtül történő lét megértése érdekében a Másik másságát ben megtapadva nem bízik az eszkatológia filozófia megértés szintjére, azaz az Önmagával való azonosát kiegészítő lehetőségében. De mit is ért itt Lévinas ság szintjére degradálja: „A léttel való viszony, amely eszkatológián? „Az eszkatológia a teljességen vagy a ontológiaként játszódik, a létező semlegesítése annak történelmen – s nem a múlton és a jelenen – túli létmegértése vagy megragadása érdekében. Tehát nem 10

A SZÍV október

a mással mint mással való viszony, hanem a Másnak Ugyanarra való visszavezetése.”6 A lét ontológiai feltárásánál, azaz a lét megértésének tudati szintre történő emelésénél sokkal fontosabb Lévinas értelmezése szerint az a tény, hogy a lét megértése mindenkor két létező között megy végbe. A létező és lét viszonyának a másik létező által történő eszkatológiájában nem az Önmaga léthez való ontológiája, hanem a Másik tőlem való mássága, a Másikhoz való eredendő viszony tárul fel. „A lét megértése eleve egy létezőnek mondódik ki, aki előlép a téma mögül, ahol felkínálkozik. Ez a ‘Másiknak mondás’ – a Másikkal mint beszélgetőtárssal, vagyis egy létezővel való viszony – megelőz minden ontológiát.”7 A másikra való nyitottság etikája Lévinas értelmezése szerint a véges létező végtelenre irányuló vágyából ered. Ez „nem olyan vágy, melyet csillapít a vágyott birtoklása, hanem a Végtelen iránti Vágy, melyet a vágyott felszít, s nem kielégít: tökéletesen érdeknélküli Vágy – azaz jóság.”8 Az érdeknélküli vágy jóságában a létező nem az ontológiai kérdésfeltevés horizontján áll szemben a másikkal, a Másik tehát nem a véges létező végességének igazolásaként van jelen, hanem olyan arcként, amely a Mássága révén, megelőzve az ontológiai kérdésfelvetést, a végtelen ideáját tárja fel a számomra.

A frontális helyzet, a par excellence szembenállás csak erkölcsi megkérdőjelezésként lehetséges. Ez a mozgás a Mástól indul ki. A végtelen ideája konkrétan az arccal való viszonyban áll elő.”9 Az arc epifániájában a háború ontológiája, azaz a nyelvileg megragadható, tárgyiasító gondolkodás áll szemben a béke eszkatológiájával, a vágy jóságában feltáruló Másik arcával. Az arc mint fenomén túl van a nyelvi megfogalmazás lehetőségén, a nyelvnek azon a véges, meghatározott horizontján, amely a létezőt a tárgyilag megragadható körébe vonja. Az arc epifániájának ontológiai vonatkozása, mely az arc etikájának alapja, a nyelv által kimondható „Ne ölj!” parancsában rögzül. Ez a parancs az arc abszolút Másságában tárja fel az abszolút ideáját, a végességnek a végtelennel szembeni elfogadás felelősségtudatát. Az arc tehát nem csupán az egyes szubjektum másságának megjelenési formája, hanem a világ tapasztalatának a végességben való szubjektivizálódása, amely ekképpen ennek a végesnek a végtelenre irányuló reflexiójában szólít fel a végességgel szembeni felelősségvállalásra.

A Teljesség és végtelen az arc epifániájában talál gondolati kiteljesedésre. A Másik mássága nem valamiféle minőségi megkülönböztetés, hanem az Ént a Másikkal összekötő, azaz a Másikat az Ugyanazzá lealacsonyító ontológiával való szakítás az arc epifániája által. „Egy lét jelenléte, mely nem lép be az Ugyanaz szférájába, egy azon túlcsorduló jelenlét, a végtelen ‘státusát’ rögzíti. E túlcsordulás nem azonos az edényen túlcsorduló folyadék képével, mert a túlcsorduló jelenlét frontális helyzetként valósul meg az Ugyanazzal szemben.

(Endnotes) • 1 Rötzer, Florian: Emmanuel Lévinas. In Conversations

Emmanuel Lévinas 1995. december 25-én halt meg Franciaországban. Gondolkodása Jacques Derridára és Jean-Luc Marionra volt nagy hatással.

with French Philosophers. Atlantic Highlands, NJ, 1995, Humanities Press, pp. 57–66. • 2 Lévinas, Emmanuel: Teljesség és végtelen. Pécs, 1999, Jelenkor, 6. p. • 3 uo. • 4 uo. • 5 uo. 7. p. • 6 uo. 28. p. • 7 uo. 30. p. • 8 uo. 33. p. • 9 uo. 162. p.

október A SZÍV

aLapgondolat

Nobilis Márió

„Mindent azért alkotott, hogy legyen…”

A SZÍV október

„Ha már a tudósok után a vallási vezetők is azt mondják, és a politikusok egyetértenek velük, akkor tényleg baj lehet” – summázta egy újságíró a pápa Laudato si’ enciklikájának megjelenése utáni érzését. A környezeti probléma tárgyalása egyre kifejezettebb a mai médiában. De van-e a környezetvédelemmel kapcsolatban valami sajátos felelőssége a keresztényeknek?

„Az egyház ébred a lelkekben” – írta le híres mondatát Romano Guardini 1922-ben, abban az évben, amelynek január 1-jén megkeresztelkedett a sziléziai zsidó családba született Edith Stein, a filozófia doktora, Husserl tanítványa, a későbbi karmelita szerzetesnő majd vértanú, és Európa társvédőszentje. A két világháború közötti hitbeli megújulás friss fuvallatát jól érzékelő Guardini nem tévedett. Akkor sem, ha húsz évvel később, 1942ben Edith Steint elhurcolják és a koncentrációs táborban megölik, miközben épp megjelenés előtt áll két francia pap hamarosan nagy vihart kavaró könyve az európai elvallástalanodásról Franciaország – missziós terület? címmel. De a támadások és baljós jelek ellenére a mélyben zajló folyamatok feltartóztathatatlanok, és újabb húsz év múltán, 1962-ben ennek az „ébredésnek” áramlatai beletorkollnak a II. vatikáni zsinatba, mely a Szentlélek vezetése alatt összefoglalja és kimondja, mit is lát a maga küldetésének az egyház a „mai világban”.

Az emberiség ébred a környezettudatosságban? A folyamatok pedig azóta sem álltak meg, és ma megkockáztathatjuk a kijelentést: az összes létező iránti felelősség tudata ébredezik az emberiségben. Megtorpanásokkal, bizonytalanságokkal, ellentmondásokkal és kételyekkel homályosítva ugyan, mégis – úgy tűnik –, a bolygó társadalmának egyre jelentősebb része kezdi élet-etikáját valamiféle „mindenki, sőt minden iránti közös emberi felelősségre” alapozni, ami mintha új módon való felcsillanása lenne az „[Isten] mindent azért alkotott, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak” (Bölcs 1,14) réges-régi felismerésének. Akkor is igaznak tarthatjuk ezt a meglá-

tást, ha nyilvánvaló, hogy ez a növekvő felelősségérzet nem a lények felé irányuló valamiféle altruista empátiából fakad, hanem az ember jól felfogott önérdekéből, aki kezd rájönni, hogy a környezet iránti felelőtlenséggel saját létfeltételeit veszélyezteti, méghozzá egyre súlyosabban. Ezúttal viszont nem egy földrészen és nem is a kereszténységen vagy akár a vallásokon belüli trendről van szó: a jelenség térben és tudatosságban is egyre inkább a globalitáshoz kötődik. Mindez szükségszerűen reflexióra hívja a 21. század keresztényét. Ferenc pápa már megválasztása után pár nappal újságírókhoz szólva utalt a tényre, mely kiemelten foglalkoztatja: „jelenleg nem igazán jó a kapcsolatunk a teremtett világgal”. Azóta megjelent Laudato si’ kezdetű enciklikája, de számos más egyházi és világi dokumentum is bőségesen tárgyalja és indokolja az állítást: az embernek a környezettel való kapcsolata korunkban kritikus kérdéssé vált. Ezért e cikkben most nem térünk ki annak újbóli fejtegetésére, hogy miért és mennyire aggasztó a Föld ökológiai állapota (egyedül annyit jegyezzünk meg, hogy a súlyos környezeti gondok korántsem korlátozódnak a globális felmelegedés legtöbbet emlegetett problematikájára). Ugyancsak nem célja ennek az írásnak a gyakorlati teendők, cselekvési lehetőségek aprólékos számbavétele. Mindkét témában bőséges irodalom, internetes forrás és egyéb tájékozódási lehetőség áll rendelkezésre. Ezúttal egy szűkebb, a háttérben álló kérdést szeretnénk vizsgálni: honnan ered, miben áll, mire terjed ki a keresztények sajátos felelőssége (ha van ilyen) a környezet iránt, melyre teremtett világként gondolnak?

Aki kérdez, és válaszolni is próbál: a világ Számos katolikus keresztény számára újdonságként hatott, amikor Ferenc pápa 2015 nyarán a Laudato si’-vel a hívő gondolkodás frontvonalába emelte a k

október A SZÍV

aLapgondolat

környezeti felelősséget. Noha az újdonságérzés nem igazán indokolt, hiszen már évtizedekre nyúlik vis�sza az egyház – nemegyszer erőteljes – megnyilatkozásainak sora e témában, most mégis vegyük alapul azt, és tekintsünk rá a tipikus rácsodálkozó reakciókra. A környezeti felelősség emlegetésével egyházi közegben először találkozó hívő – főleg ha szóba kerül Lynn White híres vádja is, mely szerint a bibliai „uralkodási parancs” által a kereszténység lenne felelős az ökológiai válságért – nemegyszer derült égből érkező „felelősségre vonásnak” éli meg a kérdést: mit teszel te hívőként a környezetért?

Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap.” (GS 1–3) Eszerint a 20. század eleji megújulásban megerősödött (és ugyanezen korszak két világégésében megpróbáltatott) kereszténység új, ám evangéliumian eredeti önképében a „kívülről érkező kérdés” nem veszélyeztető kihívásnak, hanem eredendő hivatásunkat mozgósító együttműködési indítványnak értendő. Vagyis az ökológiai problémával való találkozás segít gyakorlatiasan megvalósítani Krisztustól kapott feladatunkat, melyet már a 2–3. századi Diognétoszhoz írt levél is megfogalmaz: „ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban”.

Ezen a ponton érdemes a felelősségrevonás-érzet egy jellegzetesen „hazai” megnyilvánulására is kitérni. A világ „túlhasználatáról” szóló figyelmeztetésekre sok magyar (hívő és nem hívő) reagál ilyenféle érvekkel: „mi még nagyon visszafogottak vagyunk Amerikához A válasz nemegyszer az értetlenség: hogy jön ide ez képest”, „miért nekünk kellene korlátoznunk maguna téma, miért kellene keresztényként egy „világi” kat, nem nekünk voltak gyarmataink”, „mi a szegények kérdéssel foglalkoznom? Itt fel kell idéznünk, amit a közé tartozunk”, „miért akarnak folyton lelkiismeretfurdalásban tartani minket?” Túlnőné e cikk kereteit, bevezetőben „az egyház és a mai világ viszonyáról” bár fontos volna ezeknek a véleményeknek a mélyére mondtunk. Ferenc pápa az irgalmasság évét meghirnézni. Történelmi és társadalmi szempontból több ok dető Misericordiae vultus bullájában érzékletesen miatt is érthető, ha a mai magyar közgondolkodás az utal erre: „A zsinati Atyák a Szentlélek fuvallataként identitás-erősítést, az önállóságot, a perem-sorsból való határozottan érezték, hogy koruk embere felé érthevégre-valahára felemelkedést tekinti fő (egyetlen?) tőbb módon kell beszélniük Istenről. Lebontva a facélnak. Mégis elkerülhetetlen belátni, hogy nem lehet lakat, melyek az Egyházat hosszú időre mintegy kitetszőleges pontról „újraindítani a történelmet”, vagy váltságos fellegvárba zárták, elérkezett az idő, hogy évszázadok lemaradására hivatkozva magunkra nézve új módon hirdessék az evangéliumot.” (MV 4) Ez az érvénytelennek tekinteni a jelen globális folyamatait és új mód, a „falak lebontása” pedig a Gaudium et spes a reális arányokat. Az identitászsinati konstitúció szavaival így ragadható meg: „nincs keresés érvényes és szükséges Az identitáskeresés érvényes és olyan igazán emberi dolog, dolog, azonban csak a mai kor amely visszhangra ne találna szükséges dolog, azonban csak adta erőtérben lehet azt sikea [keresztények] szív[é]ben. resen megvalósítani. Fékezés a mai kor adta erőtérben lehet helyett egyfajta közösen meg[…] [A Zsinat] Az emberek világát tartja tehát szem előtt, valósított szellemi-lelki „előazt sikeresen megvalósítani. vagyis az egyetemes emberi reugrásban” állhatna a magyar családot a környezetet alkotó viszonyulás sikere a világfolyadolgok összességével együtt; […] a világot, melyet matokhoz, és ha ez sikerülne, az dupla haszon lehetne: a keresztények hite szerint a Teremtő szeretetből ala magyarság és az emberiség számára is. Ebben a bátor kotott és tart fönn […]. Ezért […] párbeszédet kezd e előreugrásban pedig a magyar keresztényeknek komoly kérdésekről, és az emberiség rendelkezésére bocsátja szerepe volna, hiszen az evangélium eredendően uniazokat az üdvös erőket, melyeket maga az Egyház a verzális szemlélettel ajándékozza meg a benne hívőt... 14

A SZÍV október

Aki válaszol És ezzel el is érkeztünk a felelősség-kérdés másik aspektusához. Miközben a zöldmozgalmak, úgy tűnik, sok klasszikus vallási értéket fedeznek föl újra világi alapon (mint például a közösségi hálót, az önkorlátozást, a gondolkodásmód megváltoztatását), ezeknek a gyakorlatba ültetése során gyakran elerőtlenednek és elvesztik reményüket, miközben előbb-utóbb felmerül a kikerülhetetlennek tűnő kérdés is: ki előtt is vagyunk felelősek? Az embernek önmaga, egymás vagy „a világ” előtti felelőssége ugyanis láthatóan nem indokolja, nem ösztönzi elég hatékonyan a szükséges erőfeszítéseket, miközben a globalitás tapasztalata jellemzően elindítja a gondolkodást a „még nagyobbról”. S itt világlik ki a keresztények sajátos küldetése. A hit által tartást és realitást kap a cselekvési szándék. Sok egyedi, módszerszerű hozzájárulásunkon túl tehát – mint a közösség, a böjt vagy az ökológiai megtérés (vö. LS 217) – legfőbb hozzájárulásunk az ökológiai küzdelmekhez az lehet, hogy nyugalommal és bizalommal, egyszóval: reménnyel tudunk előrehaladni – és ami talán még fontosabb: újraindulni – bármilyen nehéz úton, együtt embertársainkkal, hiszen számunkra a környezeti erőfeszítések mögött is van e világon túli távlat, és van Ígéret, mely az ember felé irányuló szeretet-szándékról tanúskodik. Ezért a keresztény ökológiai cselekvés dinamikus, reményteli, nem izolált, az alapvető keresztény tapasztalattól elkülönülő, hanem az egész embert bevonó aktivitás, amint ezt Ferenc pápa az átfogó ökológia fogalmával is igyekszik ösztönözni (vö. pl. LS 15, 63, 230). A már idézett bekezdés az irgalmasság évének bullájából így folytatódik: „Az evangelizáció ismét új szakaszához érkezett. […] Az egyház megérezte annak a felelősségét, hogy az Atya szeretetének eleven jelévé kell lennie a világban” (MV 4). Krisztus nem csupán válaszokat akar adni általunk, hanem élő Válasszá akar lenni közöttünk. A keresztény felelősség ezért az Egyházban továbbélő Krisztus „felelőssége”, aki maga ezt így mondja ki: „értük szentelem magam” (Jn 17,19). A keresztények környezeti felelőssége ily módon a teremtmény-társakért nagyon konkrétan odaadott isteni, reményteli élet az emberiség szívében, az emberiségért.

Jezsuita sziget hírdetés

A Szív

Ajándékozzon maradandó értéket ismerőseinek! Előfizetésével egyben támogatja is azt a lelkiséget, küldetést, mely A Szívet jellemzi. Számítunk önre és köszönjük bizalmát! Keressen minket telefonon: +36-1-327-4052

október A SZÍV

aLapgondolat

Bag yinszki P. Ágoston OFM

Hagyomány: állandóság, kibontakozás, leszakadás, befogadás A hagyomány az egyházi nyelv leggyakrabban használt szavai közé tartozik, mégis rendkívül nehéz pontosan meghatározni a jelentését. A hagyományt sokszor negatívan határozzák meg, mintha az egyszerűen a változási folyamatok ellensúlya, valamiféle kulturális inercia-elv lenne. A keresztény hagyományban azonban múltat és jövőt integráló dinamizmus rejlik. Ez a belső dinamika akkor válik teljesen nyilvánvalóvá a számunkra, ha az egyház életére – és azon belül a hagyományozásra is – a keresztény identitás (önazonosság) közléseként, kommunikációjaként tekintünk, amely kommunikációs folyamat történelmileg változó feltételek között megy végbe.

Egy huszadik századi ortodox keresztény gondolkodó, Paul Evdokimov így tesz hitvallást a hagyomány dinamizmusának teológiai gyökeréről: „Meglehetősen paradox módon, a folyamatosan jelen lévő Tanúnak köszönhetően, a hagyományban a múlt összhangban marad a jövővel. »A Lélek a prófétákon keresztül beszélt« s az egyház eme profetikus távlatában Krisztusban merít a múltból, azaz abból, amit Ő a jövőről kinyilvánít.”1 A katolikus Yves Congar, amikor a hétköznapi, jóval szűkebb és gyakorlatiasabb hagyományfogalmunkat hozzáméri ehhez a tágabb teológiai horizonthoz, a történelemben élő keresztény ember prófétai felelősségét emeli ki a hagyomány dinamizmusával összefüggésben.2 Megállapítja, hogy a keresztény hagyomány úgy ápolja a kapcsolatot a múlttal, hogy közben előre, az eszkatologikus jövő felé tekint. Az egyházi hagyományban foglalt belső dinamika akkor válik teljesen nyilvánvalóvá számunkra, ha az egyház életére – és azon belül a hagyományozásra is – a keresztény identitás (önazonosság) közléseként, kommunikációjaként tekintünk. Az így kirajzolódó összetett folyamat – amelyet Congar történelmi időket átívelő missziónak nevez – egyaránt magában foglalja az állandóság, a kibontakozás, a leszakadás, valamint a befogadás mozzanatait.3 A következőkben érdemes a hagyomány dinamikájának e négy dimenzióját külön-külön is szemügyre vennünk.

A SZÍV október

Minden dimenzió a felelős keresztény cselekvés valamilyen formájához is kapcsolódik, ahogy ezt egy-egy példaként választott tanításelemen keresztül szemléltethetjük is. Továbbá minden dimenzió esetében kiemelhetünk egy-egy olyan rangos teológust a közelebbi vagy távolabbi múltból, aki különös figyelmet fordított a hagyományozás adott szempontjának kidolgozására.

A hagyomány mint állandóság Amikor a keresztény identitás tisztaságának őrzéséről és történeti továbbadásáról van szó, akkor a közvetítés során alapvetően fontos szerepet játszanak az ősi hitvallások állandósult megfogalmazásai, formulái. Az ilyen tanításelemek – az ötödik századi teológus, Lerinumi Vince klasszikus megfogalmazása szerint – azért váltak fontossá az egyházban, mert ezeket szinte „mindig, mindenhol, mindenki” alkalmasnak tartotta a keresztény önazonosság egy-egy fontos vonásának kifejezésére, leírására. Ilyen hagyományszálat indított el például a – János evangéliumának első fejezetében olvasható – Logoszhimnusz, amely Jézus Krisztust mint az öröktől fogva létező és megtestesült isteni Igét ünnepli (Jn 1,1–18). Az egyházatyák ezt a Krisztusban inkarnálódó Isteni Szóról tett hitvallást összekapcsolták azokkal a bibliai kijelentésekkel, amelyek a Teremtő Isten világot létre-

Amikor a keresztény identitás tisztaságának őrzéséről és történeti továbbadásáról van szó, akkor a közvetítés során alapvetően fontos szerepet játszanak az ősi hitvallások állandósult megfogalmazásai, formulái.

október A SZÍV

aLapgondolat

hívó Szaváról szólnak. Az így megformálódó teológiai gondolat az antik filozófia logosztanában találta meg a maga igényes kifejeződési formáját. Később a skolasztikus szerzők ennek nyomán már a liber naturae-ról, a természet érthető szavakká összeálló könyvéről is említést tettek, amely könyv – csupán Krisztussal a középpontban – az újszövetségi kinyilatkoztatásban tárja fel a maga rejtett értelmét, Isten eredeti teremtő gondolatának teljes gazdagságát. XVI. Benedek pápa az „Ige szimfóniájáról” szóló tanításként foglalja össze és idézi fel a hagyománynak ezt a kétezer éven keresztül folyamatosan jelen lévő áramlatát, amely máig formálja és alakítja keresztény gondolatvilágunkat és szókincsünket.4 Alig lehetne túlbecsülni ennek a gondolatnak a nyugati civilizáció fejlődésére gyakorolt hatását. Mi hiányozna a hitéletünkből, ha nem formálna bennünket öntudatlanul is az „Ige szimfóniájának” hagyománya? Például éppen ennek az ősi tanításunknak a jegyében hallgatjuk minden szentmisén „Isten igéjeként” a szentírási olvasmányokat, hogy az azokban rejlő isteni szólítás nyomán az imádság dialógusába olvadjon bele az életünk.

A hagyomány mint kibontakozás A keresztény önazonosság közlésének történeti folyamatához ugyanilyen szorosan hozzátartoznak azonban a befogadó élethelyzetének megfelelő aktualizálási mozzanatok. Minden újabb generációnak – sokszor kultúrák között is hidat verve – le kell fordítania a saját nyelvére az Evangéliumot, ami viszont az üzenet elmélyült megértését feltételezi. A generációk egymást követő sora így tanulhat is az elődök felhalmozott szellemi kincseiből, és a saját tanúságtételével gazdagíthatja is a hagyományt, amely a keresztény identitást üdvtörténetileg megtestesíti. A kibontakozási folyamat jól szemléltethető az Eucharisztia ünnepeink (a szentmiséink) megértésében mutatkozó előrehaladással. Az Eucharisztia ünnepeink egyidősek az egyház életével. Az utolsó vacsorára visszatekintve láthatjuk, hogy még mielőtt az egyház misézni kezdett volna, már mintegy az Eucharisztia által alapíttatott meg: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. 18

A SZÍV október

Mégis, kétezer év teológiai erőfeszítéseire volt szükség ahhoz, hogy az eucharisztikus áldozat és az eucharisztikus jelenlét teológiája a mai mélységben fogalmazódjon meg. Olyan tanfejlődési folyamatról van itt szó, amelyet nem tekinthetünk befejezettnek. Amikor például a II. vatikáni zsinat a részegyházak és az egyetemes egyház ös�szetett kapcsolatáról beszél, akkor hangsúlyozza, hogy a részegyházak – mint Eucharisztiát ünneplő közösségek – nem csupán „fiókszervezetei” egy világméretű intézménynek, hanem szakramentális értelemben az egész egyházat jelenítik meg és képviselik. Az eucharisztikus egyháztannak e zsinat által adott kifejtése egy ősi vízió mai, minden korábbinál teljesebb megértését nyújtja.5 Az anglikán protestánsból katolikussá lett John H. Newman bíboros hangsúlyosan emlékeztet a hagyomány eme „életteliségére”, ahogy ő nevezte. Newman így ös�szegez: „Az igazán lényeges abból, amit a Szentírás közvetít számunkra: a katolikus gondolat (Catholic Idea) lényegi szikrája, amelyben minden olyan benne foglaltatik, ami később a fejlődés során még kibontakozhat.”6

A hagyomány mint bizonyos elemek leszakadása A keresztény identitás összetett kommunikációs folyamata azonban néha a különböző tanításelemek egymáshoz fűződő viszonyát át is rendezheti, némelyeket a középponttól távolabbra tolva. Hermann J. Pottmeyer szerint az ilyen átrendeződésekkel összefüggésben négy irányelvet érdemes tudatosítanunk: „Azok a hermeneutikai kritériumok, amelyekkel egy konkrét hagyományelem valódi értelme, a hagyományon belüli súlya, valamint a mi korunkra vonatkozó időszerűsége meghatározható, a következők: (1) a történeti kutatások eredményei, amelyek valamely hagyomány keletkezésének és megformálódásának a hátterét világítják meg, (2) az üdvtörténeti jelentőség, amely Isten üdvözítő szándékának teljes horizontjában értékeli a vizsgált hagyományelemet (DV 8,11), valamint (3) az igazságok hierarchiája (UR 11), amely szerint egy hagyományelem súlyát az egésszel való összefüggésben kell meghatározni, továbbá (4) az »idők jelei« (GS 4), amelyek egy hagyományelem értelmezését – elméletben és gyakorlatban – korunk közegébe állítják.”7 A fenti négy elv értelmében az egykor fontosabb szerepet játszó, mára azonban marginalizálódott tanításelemek-

re is fel kell figyelnünk. Ilyenre jó példa lehet a limbus puerorum eszméje, amely szerint a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek nem juthatnak be a csak megigazultak számára nyitott mennyországba, hanem egy számukra fenntartott, elkülönített helyre, a limbus-ba kerülnek, ahol korlátozott boldogság állapotát élvezhetik. E kora középkori eredetű teológiai elmélet a skolasztikus korban élte virágkorát. Teológusok között azonban még a 20. század első felében is éles viták folytak az elmélet létjogosultságáról. A limbus puerorum gondolata korábban az elhalt gyermekeik iránt aggódó keresztény szülőknek bizony sok szívfájdalmat okozott. Végül XVI. Benedek pápa 2007-ben e „teológiai hipotézis” visszavonása mellett foglalt állást, miután a Nemzetközi Teológiai Bizottsággal kimerítően megvizsgáltatta és kiértékeltette az elmélet mellett szóló pro és kontra érveket.8

A hagyomány mint az „új” befogadása A keresztény identitás hiteles kommunikációja a tanítások megfogalmazásának síkján néha nagyfokú tanulékonyságot is megkövetelhet a hagyomány befogadóitól. John C. Murray SJ amerikai teológus szerint ilyen egyházi tanulékonyságra volt szükség akkor is, amikor 1948-ban az ENSZ megfogalmazta az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát, és azon belül kimondta a vallásszabadság elvét. A II. vatikáni zsinat (1962–65) éles üléstermi viták nyomán – a korábbi domináns katolikus állásponttal szemben kritikusan – a vallásszabadság elvében foglaltak mögé állt: „Ez a vatikáni zsinat kijelenti, hogy az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz. E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék” (DH 2). Ebben az esetben a zsinati atyák úgy látták megvalósíthatónak a keresztény identitáshoz való radikális hűséget, hogy egy korábbi – soha nem dogmatizált – tanításelemet egy általuk hitelesebbnek ítélt állásfoglalással felülírtak. Mivel ennek az álláspont-korrekciónak a történetét Nemeshegyi

Péter atya A Szív egy korábbi számában részletesen ismertette, ezért erre most bővebben nem térünk ki.9 A hagyomány dinamikus természetét kiemelendő, és a tradícióval kapcsolatos kortárs félreértéseket látva, Hans Urs von Balthasar a „kreatív hűség” megkerülhetetlenségét hangsúlyozta a keresztény élet vonatkozásában. Balthasar magából a tradícióból igazolta a hagyomány dinamikus természetét, amikor ezt írta: „Hogy az egyház hűséges maradjon önmagához és küldetéséhez, folyamatos erőfeszítéseket kell tennie a kreatív találékonyság terén. Pálnak találékonyságra volt szüksége ahhoz, hogy missziójával megnyerje a pogányokat az egyház számára. Ugyanez vonatkozott a görög egyházatyákra, akik a hellenista kultúra közegében evangelizáltak, vagy Szent Tamásra, akinek az arab filozófia és az arisztotelészi tudományosság kihívásával kellett szembenéznie. Nekünk is találékonynak kell lennünk a saját korunk problémáit felismerve.”10 Ha a hagyományt valóban a keresztény identitásunk hiteles kommunikációjaként közelítjük meg, akkor hitünk és értékeink közvetítése, minőségi és kreatív kommunikációja a mi legnemesebb missziónk és felelősségünk! Jegyzetek: •

EVDOKIMOV, Paul: L’Orthodoxie. Neuchâtel – Paris,

1959, Delachaux et Niestlé, 196. p. • 2 vö. CONGAR, YVES M.-J.: Az Egyház élő hagyománya. Tanulmány a hagyomány teológiai fogalmáról. Budapest, 2015, Sapientia–L’Harmattan, 147–162. p. •

vö. GAILLARDETZ,

RICHARD R.: A katolikus teológia megalapozása. Bevezetés a teológiai ismeretelméletbe. Budapest, 2011, L’Harmattan–Sapientia, 74–84. p. • 4 XVI. BENEDEK PÁPA: Verbum Domini. §.7. • 5 vö. MCPARTLAN, PAUL: Az üdvösség szentsége. Bevezetés az eucharisztikus egyháztanba. Budapest, L’Harmattan–Sapientia, 2015. • 6 Idézi BIEMER, GÜNTER: Newman hagyományteológiájának „alanyi” szempontjáról. In Teológia, 49. (2015/1–2) 9. p. • 7 POTTMEYER, HERMAN J.: Bevezetés a hagyomány fundamentális teológiájába. In Bagyinszki Ágoston (szerk.): A hitvallástól a teológiai megalapozásig. Budapest, 2014, L’Harmattan–Sapientia, 112. p. • 8 Ld. NTB: Az üdvözülés reménye a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek számára. Róma, 2007. • 9 Ld. Nemeshegyi Péter SJ: Vallás-szabadság. In A Szív (2013/március). • 10 BALTHASAR, HANS URS VON: Présence et pensée. Essai sur la Philosophie religieuse de Grégoire de Nysse. Paris, 1942, Beauchesne, X. p.

október A SZÍV

aLapgondolat

Kemenes Tamás

„Minden kegyelem” Dióssy Iván 1991-ben nősült meg, három gyermeke született. Házassága első éveiben súlyos alkoholproblémákkal küzdött – akkoriban, mint mondja, „pokol volt mellette az élet” –, végül ’95-ben, Isten segítségével végleg „letette a poharat”; a teológia mellett pszichológiát is tanult, később állandó diakónus lett. Felesége 2010-ben váratlanul meghalt. 2012-ben pappá szentelték – jelenleg Vaszar plébánosaként szolgál. A bűn megítélése terén manapság érzékelhető zavarokról, az önmagunk és mások iránti felelősség helyesen megvont határairól, önismeretről kérdeztük. Mintha valamiféle zavar támadt volna a bűn, és így a felelősség megítélése tekintetében manapság; úgy tűnik, nem mindig bűn az, amit annak nevezünk, és talán nem feltétlenül észleljük helyesen a felelősségünk határait sem… Mit gondol erről – először nagy vonalakban?

Először is, a felelősséget (természetesen) nem tudjuk elválasztani a szabadságtól, amely emberi mivoltunk egyik legfontosabb vonása. Az egyház is ezt tanítja: az ember egyik legnagyobb kincse a szabadsága; Isten szabadnak teremtett, és elvárásoktól függetlenül szeret minket. Teremtményi méltóságunk ezen a szabadságon nyugszik. A döbbenetes lehetőség, hogy tehát választhatok a jó és a rossz között – nyilvánvalóan óriási felelősséggel jár. A rosszat is választhatom… A régebbi, illetve a mai hívő ember ilyenkor általában belátja: bűnt követett el, azután ezt a bűnét megbánja, és a gyónásban kéri Isten bocsánatát. A másik, manapság igen divatos eljárás ezzel szemben az (sajnos olykor még keresztény körökben is), hogy fogjuk, és jól megideologizáljuk a dolgot, találunk rá valamilyen – mondjuk „pszichológiai” – magyarázatot. Ilyenkor aztán többnyire tíz perc alatt kiderül, hogy valójában nem is követtem el bűnt; hogy ilyen-olyan terheltségek kényszere alatt álltam, gyerekkoromból hozott hatásokat hordozok, más emberek befolyásoltak, stb. Mondjuk ki: ez az eljárás nagyon komoly hiba, legelőször is és elsősorban azért, mert ilyenkor saját magunkat oldozzuk fel – holott ez egészen biztosan nem a mi dolgunk… 20 A SZÍV október

Ugyanakkor éles határvonalat kell húznunk bűnbánat és bűntudat között. Ezek ugyanis a köznapi szóhasználatban sajnos elég gyakran keverednek. A bűnbánat Isten nagy kegyelme, amellyel felemeli az elesett embert; a bűntudat viszont a Sátán eszköze, amivel depresszióba, meddő szorongásba taszít. A bűntudat statikus – lehúz, megbénít; a bűnbánat ezzel szemben olyan eleven, lendületadó valóság, melynek révén először is arra döbbenek rá: hibát követtem el az ellen, Aki engem a legjobban szeret, azután ezt a tettemet esetleg a könnyekig megbánom. Ezek csodálatos, kegyelemmel teli, rendkívül felemelő pillanatok. A bűnbánat belevisz egy olyan sodrásba, ami Isten közelébe vezet, és ott is tart bennünket. A bűntudatra ez a legkisebb mértékben sem igaz. Tehát a pszichológiának is része lehet az összezavar(od)ásban?

A baj mindig ott kezdődik, ahol a pszichológia egyszerre csak – Barsi Balázs kifejezésével élve – „pszichologizmussá” válik, vagyis átlépi az illetőségi körét, és úgy kezd el működni, mintha mindenre képes lenne választ adni. Például egész vallási jelenségek „megfejtését” kínálja. A pszichologizmus tehát valóban komoly veszélyeket rejthet magában, és például a bűn kapcsán is – ahogy már említettem – létrehozhat egyfajta teljesen hamis megnyugvást az emberben. Nem én vagyok a Megváltó… és a pszichológia sem az. A bűnömmel szemben igenis tehetetlen vagyok: feltétlenül Istenhez kell fordulnom vele. A különféle „megkönnyebbülé-

sek”, „feloldódások” persze hasznosak lehetnek más, kisebb horderejű esetekben, de a bűn, a saját bűnével szembesülő ember esetében biztosan nem. Ezzel együtt hadd jegyezzem meg: én az egyházat legalább ennyire féltem a farizeusi moralizálástól is. Sőt, véleményem szerint a pszichológia (akár sarlatán pszichologizmus formájában) épp azért tudott ennyire közel férkőzni hozzánk, mert a híveknek egyszer és mindenkorra elege lett ebből a fajta moralizálásból, helyette tiszta és egyenes válaszokat akarnak kapni. Itt eszembe jut Ferenc pápa, aki „két lábbal, dupla talppal” áll a világban, és innen ad érthető, közvetlen válaszokat az embereknek… Biztos vagyok tehát benne, hogy ezen a téren (is) komoly önvizsgálatra volna szükségünk. Farizeusi moralizálás alatt a nem-levezetett, parancsszóként felhangzó, „odavágott” ítéleteket érti?

Igen, az ítélkező, kirekesztő, bűntudatot keltő, játszmázó megnyilvánulásokat, a haragvó Istenkép mögé bújó érveléseket. Ezek hosszú időre megbéníthatják az ember fejlődését (a gyerekekét különösen). Egy pillanatra még visszakapcsolódva az előző kérdésekhez: a pszichológiát nekünk, papoknak és szerzeteseknek kell valamiképpen „helyre tennünk”. Maguk a pszichológusok ugyanis nem fogják ezt megtenni helyettünk... Ez például egy olyan pont, ahol biztosan komoly felelősségünk van. A prédikáció vonatkozásában hogyan jelenik meg az Ön számára a felelősség?

Sok hívő számára a prédikáció jelenti a misén belül azt a részt, amin keresztül a leginkább képes átélni, hogy személyesen megszólítják. Ez ma egy adottság. Papként tölthetem ezeket a pillanatokat azzal, hogy politizálok, moralizálok, ítélkezek, esetleg gyárthatok barokkos szóvirágokat. Vagy megtehetem azt is, hogy a szerető, megbocsájtó Isten üzenetét tárom a hívek elé. Illetve megpróbálhatom a prédikációmban magát a liturgiát közelebb vinni a hívekhez... Ez nagyon fontos lenne! Nem lehet kilóra mérni a misét, azt mindenesetre a prédikációkban is mindig éreztetni kellene, hogy igazában véve „akkor kezdődik” a szentmise, amikor a pap odavonul az oltárhoz, hogy bemutassa az áldozatot. Ez a lényeg – ezért jöttünk!

A prédikáció természetesen sokat segíthet, de messze nem a szentmise leglényegesebb része. Meddig kell elmennie a hívek megszólításában? Úgy értem: mi az, amiről úgy tapasztalja, hogy Önön múlik ebben a tekintetben – és mi az, ami már nem?

Itt egyes szám első személyre kell váltanom. Meggyőződésem, hogy minden, ami az én életemben igazán működik, kegyelem. Vagyis messze nem csupán az emberi igyekezet gyümölcse. Az igyekezet nagyon fontos – de önmagában semmilyen igazán lényeges változáshoz nem elég. Az a csodálatos Teremtő és Gondviselő Isten azonban, aki bennünket naprólnapra, minden lélegzetvételünkkel újjáteremt, bármit megadhat nekünk, és bármit elvehet tőlünk, ha kérjük. Tudom, hogy is ne tudnám, hogy a hívek közül sokan még az Evangéliumot is csak nagy ritkán olvassák. Azt gondolhatnánk, ezen egy jó pap, ha megfelelően jár el, képes lehet változtatni – valójában azonban már itt, ezen a szinten is erősen megtapasztalható az emberek „mozdíthatatlansága”. Napi tapasztalatom, hogy a kegyelem indításai nélkül – az igazán lényeges dolgok- k

október A SZÍV

aLapgondolat

ban – szó szerint semmire se megyek. De ha őszintén átadom magamat, illetve nagy feladataimat és ügyeimet Istennek, akkor Ő fog vezetni – és akkor minden rendben lesz, minden az Ő akarata szerint fog haladni. Persze mindazt, amit Istentől kaptunk, tovább kell adnunk a többi embernek. Ez sokszor talán nem jelent többet, mint hogy egyszerűen jelen vagyunk bizonyos helyzetekben. Egy nemrégiben megtért ember sokszor már a puszta jelenlétével is hathat a környezetére, talán még beszélnie se kell hozzá. De mindehhez azért alapos, mélyreható önismeretre is szükség van, nem?

Így van, az önismeret alapja azonban nem más, mint hogy megállok, és végre belátom: Isten teremtménye vagyok. Ez az önismeret legmélyebb rétege, minden egyéb erre épül, ebben a belátásban jelenik meg; vagyok Én, a teremtmény, és van Isten, az én Teremtőm. (A „mai világ” központi baja pontosan az, hogy majdnem mindenbe ezen önismeret nélkül vág bele – vagyis Isten nélkül dolgozik, alkot, jár-kel a világban. Csakhogy ezen az úton az ember élete biztosan romokban hever; lehet, hogy nem anyagi síkon, de morális és mentális értelemben mindenképpen.) Ezek után jön a személyes erőfeszítés. Rászánom az időt, és átélő, imádságos módon sorra veszem az életem nagy fordulópontjait. Nemes Ödön atya is azt írja: Imádkozd át eddigi életed sorsdöntő pillanatait! Nézd meg, ebben vagy abban a helyzetben hogyan döntöttél, ismerd meg magad még jobban ezeken keresztül. Vagyis igyekeznem kell „kézbe venni” magamat. Aztán következnek az életünk végéig tartó lépések: kérem Istent, hogy szabadítson meg a makacs jellemhibáimtól, bűneimtől… amikkel sokszor nem is csak a magam, hanem a környezetem – a feleségem, barátaim, rokonaim – életét is megkeserítem. Mire kell ügyelnünk, amikor valakin – kisebb vagy nagyobb bajaiban – segíteni akarunk?

Legelőször is arra, hogy ne váljunk „kényszeres segítőkké”; ne üldözzünk senkit a segítő szándékunkkal. 22 A SZÍV október

Alapvetően azon kell segítenünk, aki ezt kéri tőlünk, jóllehet ez a kérés egyáltalán nem csak kérő szavakban fejeződhet ki, a szomorúság, az ilyen-olyan összejövetelekről való elmaradozás is lehet olyan jel, amire komolyan oda kell figyelnünk. Nemes Ödön atya már nyolcvan éves is elmúlt, amikor – beszámolója szerint – megbánta, hogy „élete során többeket rábeszélt a jóra”… Ez különösnek tűnik, pedig valóban, még „a jó” kapcsán sem szabad a másikra ráerőszakolnunk az akaratunkat; hagyni kell, hogy azt maga sajátítsa el – ha felébredt benne az igény erre. Nem szabad tehát „kísérletezgetnünk”; a másik ember nem ennek a terepe. Akkor tehát a vitának, a vita keretében való meggyőzésnek sincs itt igazán helye?

A vitát én teljesen negatív dolognak tartom, és szembeállítom vele az eszmecserét, amely szabad és egyenlő felek között zajlik, és amelyben távol tartjuk magunkat – hogy mást ne mondjunk – a másik ember ilyen-olyan megbélyegzésétől. A vita többnyire eleve olyan közeget teremt, amiben például a lelki béke komoly veszélyben van; már csak emiatt is nehéz lenne pozitív értékelni. Isten szabadnak, értelmesnek teremtett minket, ami azt jelenti, hogy az Ő kegyelmével együttműködve mindannyian képesek vagyunk rátalálni a jóra, észrevenni az Ő jelenlétét, működését – senkinek sincs szüksége rá, hogy mindezt a szabadságán, emberi méltóságán átgyalogolva mintegy beledöngöljék. A tanítás (az egyház tanítása is) azoknak szól, akik önként, szabad és értelmes emberként úgy döntenek, hogy odahallgatnak rá. Eszünkbe juthat, hogy amikor Keresztelő János követei elmentek Jézushoz és megkérdezték: Te vagy-e a Messiás? Ő azt válaszolta: A vakok látnak, a halottak feltámadnak… Ha ez nektek kevés – folytathatnánk a gondolatot – akkor ugyan mi volna elég…? Aki kéri, annak segítenünk kell; aki tudni szeretne valamit a hitről, az egyházról, annak – nagy körültekintéssel, valódi szeretettel – válaszolnunk kell. De győzködnünk, kényszerítenünk („Isten szeme mindent lát!”, „Isten meg fog ezért büntetni” stb.), vitával lefegyvereznünk senkit sem szabad. Isten akárkit képes egy szempillantás alatt meggyőzni – ha úgy akarja.

Radóczy Jusztina

Irányítható

érzelmek?

Az érzelmeknek rendkívül fontos szerepe van az életünkben. Már születésünkkor rendelkezünk az alapérzelmekkel, ilyenek például az öröm, a félelem, a szomorúság, az undor, a düh és a meglepetés. Viszont azt, hogy ezeket hogyan éljük meg, és hogyan mutatjuk ki, azt már a család és a kulturális környezet erőteljesen befolyásolja. Tudjuk-e irányítani az érzelmeinket, felelősek vagyunk-e értük? Dr. Deák Anita pszichológussal, egyetemi adjunktussal beszélgettünk.

Hogyan lehetne meghatározni az érzelmet, milyen folyamatokról beszélhetünk ennek kapcsán?

Az érzelem egy nagyon összetett jelenség. Testi folyamatok is kísérik, nem véletlenül mondják, hogy elsárgul az irigységtől, belepirul a szégyenbe, vagy elvörösödik a dühtől. Ezeket a folyamatokat mi is tapasztaljuk, akár saját magunkon, akár másokon. A testi folyamatok mellett az érzelmeket különböző gondolatok is kísérik. Amikor egy helyzetben nagyon mérgesek leszünk, vagy nem értjük a másik cselekedetét, akkor elkezdünk gondolkodni, hogy vajon miért tette ezt? Vagy hogyan tovább egy csalódáskor? Ami azonban igazán bonyolulttá teszi az érzelmeket, az, hogy ahányan vagyunk, annyiféle érzelmi töltettel rendelkezünk. Hogyan kapcsolódik be az érzelmeinkbe a gondolkodás?

potban vagyunk, akkor pedig egy vészhelyzetet sem látunk annyira veszélyesnek, inkább kihívásként éljük meg. Az aktuális hangulati állapotunkhoz erőteljesen igazodik a gondolkodásunk. Milyen gondolatokat ébreszt bennünk a pozitív és a negatív hangulatunk?

A pozitív hangulati állapotunk kedvez annak, hogy felfedezzük a világot. Ebben az érzelmi állapotban szeretünk kipróbálni új dolgokat, új megoldási módokat választunk, kísérletezőbbek vagyunk. Ez az állapot kedvez a kreativitásnak és az alkotásnak is. Ezt divergens, széttartó gondolkodásnak nevezzük. A negatív hangulati állapotot pedig a konvergens, vagyis összetartó gondolkodás jellemzi. Ez azt jelenti, hogy beszűkül a figyelem, inkább csak egy adott problémára, helyzetre k

Mondhatjuk, hogy egy adott érzelmi állapotban azonos helyzeteket veszünk észre. Például egy szomorú hangulatban biztosan a szomorú zene fog jobban tetszeni a rádióban. Amikor boldog vagy pozitív állaoktóber A SZÍV 23

aLapgondolat

Lehet azt mondani, ha valaki túl türelmetlen, lobbanékony, esetleg lassú, hogy nem is felelős ezért, mert örökölte?

koncentrálunk. Ez az, amikor észrevesszük magunkon vagy másokon, hogy ugyanarról a problémáról beszélünk, próbáljuk elemezni, boncolgatni. Vannak általánosítható személyiségjegyek is? Sokszor mondogatjuk egymásnak, hogy milyen pozitív, vagy épp negatív vagy. Ennek van valamilyen genetikai gyökere?

Abban mindenki egyforma, hogy érzelmekkel tud reagálni bizonyos helyzetekre. A különbözőségek abban mutatkoznak meg, hogy ki hogyan teszi, és mennyire tartós ez az állapot. Mivel a temperamentumjegyeink öröklődnek, így a reakcióink azok, amiket genetikailag hordozunk magunkban. Mondjuk, amikor valaki lobbanékony természetű, nagyon gyorsan éri el a nagyon intenzív érzelmi állapotot, de utána gyorsan meg is nyugszik. Vagy lehet ennek ellenkezője is, akinél például a lecsengés lassabb. Tehát az öröklött személyiségjegyek mindössze azt befolyásolják, hogy mennyire tudunk türelmesek lenni, nem pedig azt, hogy mit érzünk egy helyzetben. Erre igen jó példa az ejtőernyőzés vagy a bungee jumping kipróbálása. Van, akiről úgy látjuk, félelem nélkül ugrik a mélybe, és van, aki úgy érzi, belehalna, ha le kellene ugrania. Az előbbi személy kalandkereső, szereti az izgalmakat, míg a másik személy nem. Visszatérve az alkotásra: a pozitív hangulatot említette, mint alkotó érzelmi állapotot. Végignézve a művészettörténetet, a leggyönyörűbb alkotások inkább a legsanyarúbb élethelyzetekben születtek. Ennek tükrében milyen szerepe van a negatív hangulatnak?

Az érzelem az bizony dolgozik bennünk, függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív a hangulatunk. Ezek az intenzív érzelmek óriási feszültséget okoznak bennünk, legyen az öröm vagy szomorúság. A művészeknél ezek a feszültségek egy csodálatos mű formájában vezetődnek le. Ez egy nagyszerű módja a lelki terhektől való megszabadulásnak. Nem véletlenül alkalmaznak művészetterápiát is. 24 A SZÍV október

A viselkedésünk két tényezőből áll: az egyik az öröklött, a másik pedig, amit megtanulunk. Azon nem tudunk változtatni, hogy a gének mit határoznak meg. Amin változtatni tudunk, az az, hogy új viselkedésmódokat tanulunk meg, illetve a legoptimálisabban használjuk ki a temperamentumunkat. Például, ha valakiben nagyon erős az élménykeresés, gyermekkora óta állandó veszélyhelyzetekbe került, akkor érdemes olyan szakmát találni, ami ezt az igényét kielégíti. Menjen el tűzoltónak vagy katasztrófavédőnek. Így ezt az érdeklődését és a temperamentumát mások segítésére tudja fordítani. De mondhatjuk azt is, hogy ne menjen portásnak az, aki nem bírja a monotóniát. Azt gondolom, itt a kulcsszó az, hogy önismeret. Ahhoz, hogy tudjuk, milyen irányba kell lépni vagy változni, ahhoz nagyon jól kell ismerni önmagunkat. Mikorra érik meg a személyiség a felismerésre?

Minden életkorban fontos szerepe van az önmagunkról való tapasztalatszerzésnek. Úgy gondolom azonban, hogy a serdülőkor egy kitüntetett időszak az identitás kialakulása szempontjából. A tinédzserek optimális esetben sokféle helyzetben ismerik meg saját reakcióikat, így feltérképezhetik személyiségüket. Sok kamasz ír naplót, vagy manapság inkább blogot, esetleg közösségi oldalakon osztja meg gondolatait, amire aztán reagálnak az ismerősök. Ebből aztán információkat gyűjt saját magáról is. Úgy vélem, ez a megismerési folyamat azonban szinte életünk végéig is eltart, függően attól, mennyire vagyunk nyitottak. Az önismeretben óriási szerepe van a társaknak, mivel a másik emberrel való kapcsolatainkból kapunk tükröt önmagunkról. Az érzelmek kezelésében a viselkedésmódokat tehát megtanuljuk. Kinek van nagyobb felelőssége: a szülőnek, pedagógusnak, vagy a gyermeknek, akinek ezt meg kell tanulnia?

A fejlődés korai időszakában a csecsemő sírva, gőgicsélve fejezi ki a különböző érzelmi állapotait. Azután, ahogy a szocializáció előrehalad, úgy esetenként megtanuljuk ezt leplezni. Nem mutatjuk ki, vagy mást mutatunk, mint amit valójában érzünk. A szocializáció

során szabályokat tanulunk meg, hogy kimutatható-e az érzelem és milyen mértékben. Egy olyan családban, ahol a szülők támogatják azt, hogy az érzelmekről beszéljenek, ott a gyermek meg fogja tanulni az érzelmi kulcsokat, hogy minek mi a jelentése. Egy másik családban pedig lehet, hogy nem beszélnek az érzelmekről, vagy azt mondják, hogy sírni nem férfias, akkor ott már az érzelemszabályozásnak más formái alakulhatnak ki. A felelősség szerintem mindenkit érint. Mennyire szabályozható az érzelmi minták követése?

A gyermekek látják és utánozzák azt, amit a környezetükben látnak, mondhatni beépülnek ezek a minták. A szabályozásban a pedagógusnak is nagyon nagy szerepe van, és a kortársakat is meg kell említeni, hiszen egy-egy viselkedés nagyon gyorsan elterjedhet egy közösségben azáltal, hogy a gyerekek követik egymás reakcióját. Itt a hangsúly már a csoportra, közösségre terelődik. Fontos, hogy a gyerekeink milyen társaságba járnak. Egy érzelmi helyzet a közösségben vagy tömegben fokozottan jelenik meg. Jó példa erre a foci Eb vagy az olimpia, ahol tömegben az azonos öröm érzése felerősödik a többszörösére. Ugyanez igaz a negatív érzelmekre is, például a pánikra. Kijelenthetjük, hogy a pozitív személyiség – nyitottságánál fogva – jobban kimutatja az érzelmeit?

Itt mindenképp beszélnünk kell az érzelmi intelligenciáról. Ezt akár egy kapocsnak is nevezhetjük az érzelem és a gondolkodás között. Az érzelmi intelligencia azt jelenti, hogy felismerem az érzelmeket, tudom szabályozni a saját érzelmeimet, de a másik emberét is. Az érzelmi intelligenciához kapcsolódik az is, hogy bizonyos helyzetekben hogyan tudom használni az érzelmeket. Amikor kell, akkor használom, vagy épp lecsendesítem azokat. Tehát ez esetben nem a pozitív vagy negatív személyiség dominál, inkább az irányított érzelmi reakciók. Van annak valamilyen hátránya, ha nem mutatjuk ki az érzelmeinket és folyamatosan kordában tartjuk őket?

egy bántalmazó családot, ott a gyermek bizonyos érzelmek jeleire, mondjuk a düh jeleire sokkal fogékonyabb lesz, mint egy másik gyermek. Viszont ennek következtében ő hamarabb észreveszi a veszély jeleit, és ez segíti abban, hogy egy következő bántalmazást elkerüljön. Más érzelmekben valószínű, hogy ez a gyermek nem lesz annyira jól tájékozódó. Egy egészséges családban meg lehet élni nagyon sokféle érzelmet, az örömtől a meglepetésen át az undorig. Egy egészséges családban megtanulják kezelni ezeket az érzelmeket. Például, amikor egy gyermek elmegy táborozni és előző este pityereg, az azt jelenti, hogy kötődik a családhoz, és az elválás szomorúságát éli meg. Optimális esetben ugyanakkor megtapasztalja azt is, hogy ha szomorú, megvigasztalják. A különböző kultúrákban milyen különbségek vannak az érzelmek megélésében, ezek hogyan hatnak a személyiségre?

Klasszikus kutatás volt arról, hogy amerikaiakat és japánokat hasonlítottak össze. A kísérlet abból állt, hogy egy moziban ijesztő filmet néztek. Az amerikaiak, teljesen mindegy, hogy egyedül vagy csoportban voltak, mindkét alkalommal jól megijedtek. A japánok pedig, amikor csoportban voltak, akkor elrejtették az érzelmeiket, amikor egyedül, akkor kimutatták. Nekünk is volt egy hasonló kísérletünk, különböző kultúrákban mutattunk be más és más érzelmi állapotokat megjelenítő képeket. Azt láttuk, hogy amikor el kellett dönteni, hogy ez a kép pozitív vagy negatív érzelmeket tükröz, akkor minden kultúrában ugyanazt a választ kaptuk. Amikor azt kérdeztük meg, hogy mennyire intenzív érzéseket vált ki belőlük ez a kép, akkor már voltak különbségek, itt a brazil eredmények intenzívebbek voltak, mint a norvégok vagy finnek eredményei. Amikor viszont azt kérdeztük, tudja-e kontrollálni a képeken látható érzelmeket, akkor derült ki, milyen nagy különbségek vannak a különböző kultúrákban. Kijelenthetjük tehát, hogy az érzelmeket ugyanúgy éljük meg, azonban családi környezettől és kultúrától függően más és más módon mutatjuk ki.

Természetesen az érzelmeinkkel is tudunk alkalmazkodni. Az érzelmeknek az a funkciójuk, hogy segítsék a világban való létezésünket. Ha például megnézünk október A SZÍV 25

aLapgondolat

Dyekiss Virág

Közös és egyéni felelősség egykor Az emberi közösségek életét alapvetően meghatározza, hogy a közösség tagjai hogyan állnak egymás mellett a mindennapok felmerülő kérdéseiben vagy a várt vagy váratlan örömök és bajok idején. Jellemző az embercsoport berendezkedésére, hogy valakinek mennyire kell felelősséget vállalnia saját és mások tetteiért. Általánosan úgy tekinthetjük, hogy a hagyományos társadalmakban nagy szerepe volt a vezetőknek, mind a család, mind a nemzetség, mind pedig a nagyobb közösség vezetőinek. Az életkor előrehaladtával növekedett a megbecsültség és az egyén vállára nehezedő teher is.

Nagycsalád mint a felelős közösség legkisebb sejtje A nagycsaládi szervezetben élő falusiak számára természetes volt, hogy mind a munkát, mind a magánéletet jórészt a családfő, a gazda szervezi meg, míg az as�szonyélet beosztása a gazdasszony feladata volt. Nehéz elképzelni, de még azt is megszabhatták, hogy a fiatalok mikor alhatnak együtt, hiszen a férfiak helye leggyakrabban az istálló volt, az állatok, vagyontárgyak védelmében, a menyecskék pedig a házban aludtak a gyerekekkel együtt. Ahhoz, hogy valaki kimehessen a férjéhez, engedélyt kellett kérnie. A munkák rendjét és menetét akkor is a gazda osztotta be, ha tulajdonképpen már mindenki ismerte a várható feladatát. A gazda ismerte földjének minden csínját-bínját, a jól termő és az elkerülendő helyeket, a legelőnek vagy kaszálónak alkalmas parcellákat – és családtagjainak rátermettségét, munkabírását is, és mindezt figyelembe véve alkotta meg a napok rendjét. A családfő emellett olyan tekintélyszemély volt, akinek a döntéseit (nyíltan) sem bírálni, sem megfellebbezni nem lehetett. Megtehette, hogy elissza, elkótyavetyéli a családi birtokot, ellehetetlenítve ezzel több család életét, s ezt senkinek nem állt jogában a szemére hányni. Ő vállalta a felelősséget az egész család megélhetéséért, de a családtagok is vállalták a gazda döntéseinek következményeit. 26 A SZÍV október

A vezető és a hozzá tartozó csoport összefüggése ugyanilyen mintát mutat más csoportok esetében is. A legények bandája, a céhek, az aratóbrigád, a muzsikások és számos más belső közösség vezetői mind tekintélyszemélyek voltak, akik a rájuk bízottakért tartották a hátukat, ha szükséges volt. A teljes faluközösség szervezete szintén hasonló alapon szerveződött. A bíró és az esküdtek tartották a kapcsolatot a földesúrral, s a falu egésze közösen viselte a terheket, és az esetleges kihágások következményeit. A faluközösség volt a gazdasági és az igazságszolgáltatási szerv, határozatai megfellebbezhetetlenek voltak és mindenkire kötelezőek. A jó családfőhöz hasonlóan a bíró és segítői beosztották a munkát, ők rendelték el, hogy melyik dűlőre mit vessenek abban az évben, hogyan alakuljon a vetésforgó, és beleszólásuk volt a gazdasági élet alapvető kérdéseibe. Lényeges feladatuk volt a nagyobb jogsértések kivizsgálása és megítélése is, melyet a falu szokásjoga alapján végeztek. Abban az esetben került a bíró elé a kérdés, ha a felek nem voltak képesek megegyezni az ügy kimenetelében, tehát nehéz és kényes feladat volt a bíráskodás. Bizonyos bűnökért a falu egésze közösen vállalta a felelősséget, így a bűnös megtalálása is közös érdek volt. Ha például valakinek elveszett a lova, kárpótlást kellett összeadni neki, így mindenki jobban járt, ha inkább előkerült a tolvaj, vagy a tolvaj és a ló...

Egyéni megítélés, változó értékelés A falu szokásjoga íratlan szabályokból állt, minden eset egyedi elbírálást kapott, melyet szentesített a közösségi hagyomány. Az egyén felelőssége elsősorban erkölcsi ügyekben jelentkezhetett. Megfontolandó, hogy ha egy hajadon lány várandós lett, a legényt a legtöbb közösségben a közvélemény nem tartotta hibásnak, míg más esetben ugyanannyira felelősnek tekintették, mint a leányt. Ha a lány cseléd volt, és ott „esett meg”, a falu egyértelműen őt hibáztatta, nem pedig a magasabb társadalmi osztályba tartozó úrfit. Természetesen a lánynak vagy a lány családjának, baráti körének a hivatalos állásponttól nagyon különböző véleménye is lehetett a történtekről. Volt lehetőség arra, hogy titkon egyéni igazságszolgáltatást gyakoroljanak: különböző praktikákkal megronthatták az elkövetőt, elvehették testi erejét, nemzőképességét, boldogságát. Mivel e varázslás erejét nem vonták kétségbe, komoly visszatartó erőt képviselt. A nők és férfiak egyéni felelőssége más területeken is komoly különbséget mutatott: a nők által elkövetett bűnök sokkal szigorúbb megítélésben részesültek. Ha egy asszony megcsalta a férjét vagy kocsmázni járt, azt a szóbeszéd azonnal a szájára vette. Magzatelhajtás esetén a férfit semmiféle felelősség nem terhelte, ez kizárólag az asszony lelkén száradt, ahogy azt számos „tanmese”, azaz hiedelemmonda vagy álomelbeszélés is bizonyítja. Ezek a történetek arra figyelmeztetnek, hogy milyen szörnyű sors vár a túlvilágon a magzatelhajtó anyára, de soha nem jelenik meg bennük a férj, az apa bűnhődése. Az életkor szerint is különböző az egyének felelőssége. A legényeknek sokkal többet elnéztek, mint bármilyen más korcsoportba tartozó embernek. A legény lophatott a család közös vagyonából, kocsmába járt, verekedésekbe, akár kocsmai gyilkossági ügybe keveredhetett, de mindezt csak balesetnek tekintették, nem rótták fel neki. A gyilkosságot egyébként igen szigorúan ítélték meg, de ebben az esetben nem feltételeztek szándékosságot az elkövetőben, a sajnálatos haláleset nem bontotta meg a kialakult kapcsolatokat, nem vont maga után ellenségeskedést, bosszúvágyat.

A közösségi háló megtartó ereje A faluban igen erős társadalmi hierarchia uralkodott, mindenkinek megvolt a pontos helye a közösség szövetében, amely biztonságot és egyben kötöttséget is jelentett. Mindenki, aki a falu belső köréhez tartozott, sok szálon kötődött a többiekhez, így nem tudott elfelejtődni, elkallódni. Már az

Fotó: Fortepan

újszülött is egy családba érkezett, gyakran nagycsaládba, betagozódott a rokonsági rendszer megfelelő helyére. Kapott legalább két keresztszülőt, akik azt is vállalták, hogy felnevelik, ha esetleg árván maradna. Később a szomszédsági háló is egyre fontosabbá vált, onnan kerültek ki a barátai, pótszülei, ügyes-bajos dolgokban gyakran előbb fordultak a szomszédhoz, mint a távolabb élő rokonokhoz. A baráti kapcsolatokat megerősíthették bizonyos rítusokkal is, így szilárdítva és intézményesítve azokat. Később a barátokra (komákra, mátkákra) nagymértékben lehetett számítani közös munkák vagy nagyobb feladatok esetén. Idős korban e hálózat egyre ritkább szemű és hiányosabb lett, ahogyan a társak sorra elhunytak, s az új kapcsolatok kialakítása inkább ritkaságszámba ment – éppen a rendszer állandósága miatt. Voltak azonban olyan szemfüles idősek, akik megtalálták azt a lehetőséget, ahogyan mégis aktív részesei lehettek az életnek, pl. házukba várták a közösségi munkára, szórakozásra érkezőket, fonót, kukorica- vagy tollfosztót tartottak otthonukban, meséltek, felügyeltek a fiatalokra. Ez a szülők számára is megnyugtató volt, sőt némi külön bevételt is kapott érte a ház tulajdonosa, de mindenekelőtt benne maradt a társadalmi hálóban, amelynek láncszemei folyamatos megtartó erőt jelentettek.

október A SZÍV 27

aLapgondolat

Viola Beáta

A családtervezéshez és a focihoz mindenki ért Kardosné Gyurkó Katalin kívül-belül ismeri a nagycsaládos élet ünnepeit és hétköznapjait egyaránt. Április óta a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnöke. Előtte is hol országos, hol helyi szinten tevékenykedett nagycsaládosokért, miközben férjével öt gyermeket nevelnek. Két éve megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet, idén pedig a Kardos családot választották lakóhelyükön, Érden az év családjának. A családtervezés felelősségéről kérdeztük. Milyen szempontokat érdemes figyelembe venni családtervezéskor? Mikor időszerű a családtervezés?

Melyek az aktuális kihívások ma egy fiatal pár számára, akik felelősen szeretnék megtervezni a családjukat?

Két fontos szóval kezdeném válaszomat: őszinteség és bizalom. Őszinteség önmagunkhoz és egymáshoz, a párunkhoz, valamint bizalom önmagunkban, egymásban és Istenben. Fontos, hogy tisztában legyünk a saját valódi érzéseinkkel: mennyire őszintén vágyunk a gyermekre, gyermekekre, mennyire bízunk önmagunkban, a párunkban, s mennyire vagyunk képesek elfogadni, hogy a kicsikkel önmagunknál és a másiknál is fontosabb „személy” érkezik közénk. A házasság egy férfi és egy nő holtig tartó fejlődő, változó szeretetszövetsége. Lényeges, hogy ebben a szeretetszövetségben a gyermekvállalásban is támogatni tudjuk egymást, társai tudjunk lenni egymásnak. Mindig vannak nehézségek egy házasságban, de a cél, hogy abból együtt előbbre jutva tudjunk kijönni. A házasság ajándéka pedig a gyermek, a gyermekek. A családtervezés – akaratlanul is – már gyermekkorban elkezdődik, hiszen a családunk, a környezetünk nagyon erősen hat ránk, és ahogy felnőtté válunk, elkísérnek bennünket az ekkor tapasztaltak. Ezekre a tapasztalatokra aztán sokféleképpen reagálhatunk: tanulhatunk belőlük, felhasználhatjuk, vagy akár el is vethetjük őket. A NOEban azt tapasztaljuk, hogy az élő, éltető nagycsaládban felnövő fiatalok – szüleikhez hasonlóan – szívesen vállalnak gyermeket, és sokszor több gyermeket is.

Fel kell ismerni, hogy a családok élete sokszínű, és bár tervekkel indulunk, sokszor nem a mi terveink szerint alakul az életünk. Teret kell hagyni Isten számára is. Ő tudja igazán, hogy mi magunk mennyire vagyunk terhelhetőek. Sok olyan példát tudok mondani, hogy ajándékként több gyermek született, mint amennyit eleinte terveztek a fiatalok, de szép lassan felnőttek a feladathoz és gyermekeik neveléséhez. A fiatal párok számára talán a legfontosabb, hogy szeressék egymást, hogy bizalom épüljön közöttük, és fogadják el Isten akaratát is az életükben. Meddig mehet el egy pár a családtervezésben? Hol a határ, ahonnét már nem a pár kezében van az irányítás?

A családtervezés nem egy matematikai művelet, és nem is egy kémiai reakció, amely a vonatkozó képletek ismeretében előre tervezhető, ugyanakkor nagyon is egzakt, tényeken – lelki, fizikai, érzelmi tényeken – alapuló folyamat, amelynek határa talán nem más, mint magának a gyermekvállalásnak a képessége, lehetősége. Saját magunk és társunk vágyai, az egymással összekötő érzelmek erőssége, stabilitása és a testünk egyaránt elengedhetetlen részei a gondolkodásnak, tervezésnek.

Vajon miért van az, hogy épp a családtervezés területén nyilvánít markánsan véleményt – vagy akár ítél és nyomást is gyakorol – a környezet? Gondolok itt a tágabb család, baráti kör „túl sok a gyerek” megjegyzéseire, vagy a közösség, gyülekezet felől kommunikált elvárásokra… Hogy lehet ezeket jól kezelni?

Közösségben élünk, nem csak a családtervezéshez ért mindenki, hanem a focihoz, vagy a gyógyításhoz is. Persze ez olykor kellemetlen a számunkra, de az emberek valóban kíváncsiak, és szeretnének másokat jó tanácsokkal ellátni. Ahogy korábban említettem: a családok sokszínűek, így nem minden javaslat éri el a kívánt hatást. Van, ami az egyik párnak hasznos, van, ami egyáltalán nem az. Azt hiszem, itt nagyon fontos az önismeret és a hit. Hiszen bármennyire is próbálnak a családtagok nyomást gyakorolni a fiatal párra, ha erős a hitük és megérezték Isten elhívását a gyermekáldásra, figyelembe véve a megjegyzések mögötti szándékot, el tudják dönteni, hogy miként hasznosítják azt. Sokszor aggodalom bújik meg az ítéletek mögött, érdemes erről is beszélni: sokszor saját kudarcaiktól féltenek bennünket családtagjaink, barátaink. Ön találkozott olyan esettel, amikor a pár a környezete nyomására hozott döntést, amely végül rosszul sült el, vagy épp ellenkezőleg? Például bevállaltak még egy babát, ami végül meghaladta a szülők képességeit, vagy éppen örültek, mert maguktól nem mertek volna még egy babát vállalni, aki végül áldássá lett a családban...?

Rossz példával is találkoztam és nagyon jó példákat is látok. Ismerek olyan esetet, ahol a nagymama azt javasolta a fiatal párnak, hogy ne tartsák meg a babát. Így is döntöttek, a kapcsolat azóta tönkrement, a fiú az édesanyját okolja, hogy miatta nincs gyermeke, mert tíz év után is még mindig fáj neki, ha eszébe jut, pedig a döntést a fiú hozta meg. Fontos, hogy tanácsot bárki adhat, véleményt szabadon nyilváníthat, de saját életünkért mi magunk vagyunk a felelősek, és döntéseink terheit nekünk kell hordozni. Persze tudok olyan példát is, ahol a fiatalok igent mondtak a negyedik, ötödik gyermekre is, pedig a környezetük ellenezte, de ez mind aggodalomból fakadt, féltették az édesanya egészségét. Azóta minden-

ki boldog, és a gyermekek áldássá váltak a családban, a nagyobb testvérek is sokat gazdagodtak általuk, és a környezet is megbékélt. Ha Isten áldásával cselekszünk is, nem biztos, hogy könnyebb lesz az életünk, de az bizonyos, hogy könnyebben hordozzuk ezeket a terheket. Közelíthető valahogyan a két szélsőséges álláspont – a napjainkra olyannyira jellemző önmegvalósításra törekvő individualizmus, amely a gyermekben

október A SZÍV 29

aLapgondolat

akadályt lát, illetve az önfeladásig elmenő áldozatvállalás, amely vallásos családokban bukkanhat fel – anélkül, hogy mások úgy éreznék: beleszóltunk az életükbe?

Azt hiszem, hogy magát ezt a „közelítést” hívjuk úgy, hogy élet, valóság. Hiszen akár egy embernek az életében is változhat idővel az ebben a kérdésben elfoglalt álláspontja, s ugyanígy a társadalmi többség esetében is történnek változások: számunkra – akik teret hagyunk Istennek az életünkben – ez is adhat reményt, bizodalmat. Ezen álláspontoknak sem a lététől kell leginkább tartanunk, hanem a kizárólagosságra törekvésüktől. A lehetőség felmutatása még nem beleszólás a másik ember életébe, s nekünk feladatunk is, hogy életformánkat, a nagycsaládos létet mások „figyelmébe ajánljuk”, különösen a kérdésben is megfogalmazott szélső álláspontok helyett. Mennyire számít tabunak a felelős családtervezés a mai családokban? Át tudják-e adni a szülők a fiataloknak az irányelveket? (Itt persze azokra a családokra gondolok, akik fiataljainál a „család” szó nem harmincöt éves kor fölött merül fel először, tízévnyi fogamzásgátló szedése után…)

Bízom benne, hogy a felelős családtervezés nem tabu a mai családokban. A NOE immár harminc éve azért küzd, hogy a nagycsaládos életformát, annak örömeit és fájdalmait is őszintén felmutassa valódi, élő családokon és közösségeken keresztül, példákkal. Hiszem, hogy át tudjuk adni az „irányelveket”, hiszen a nagy30 A SZÍV október

családos közösségekben felnövő gyermekek maguk is több gyermeket vállalnak, így példánk ténylegesen „ragadós”. Sokan nem ezt az utat járják, de szeretnénk, hogy mindenki, akiben felmerül a gyermekvállalás kérdése vagy igénye, úgy érezze, hogy számíthat ránk. Mi nagycsaládosok is elsőnek gyermektelenek voltunk, majd sorban született meg az első, második, harmadik, sokadik gyermekünk. A NOE-ban a segítés – sokan talán nem is tudják – tényleges támogatást jelent. Igen, van jogi segítségnyújtás és van adománygyűjtés is, de a leghétköznapibb helyzetekben is számíthatnak egymásra tagjaink. Hetvenezer fős közösségünk egyik legfőbb összetartó ereje épp ez az egymásra figyelés. A nagycsaládosokkal kapcsolatban gyakori sztereotípia a környezet részéről, hogy meggondolatlanul vállaltak gyerekeket, vagy csak „becsúsztak”, vagy felelőtlenek a szülők… Miért él ez a sztereotípia, és hogyan lehetne rajta változtatni?

E sztereotípia okai között szociográfiai, tudati és pszichés tényezőket szokás említeni: a túlzott individualizmust, a torzultan anyagias szemléletet, esetleg az önigazolás igényét. Van azonban egy ennél is fontosabb jellemzője a sztereotípiáknak: nem tárgyalnak, nem folytatható velük párbeszéd, hiszen lényegük az általánosítás, s ezért, ha egy konkrét családra vonatkoztatva cáfolhatók is, az nem jelenti azt a megfogalmazó számára, hogy „amúgy” még ne lennének igazak. Ezért úgy gondolom, hogy a mi feladatunk nem az, hogy azokat győzködjük, akik ezt már így gondolják, sokkal inkább az, hogy azok számára, akikben ez nem alakult ki, vagy nem gyökeresedett meg, megmutassuk: teljesen normális, vállalható életforma a nagycsaládosoké, rengeteg örömmel, ahogy bizony számtalan gonddal is, de minden bizonnyal Isten áldásával.

Hojdák Annamária

Meghagyni neked,

ami a tiéd – avagy felelősség a gyerekeinkért

Mit is jelent kultúránkban a gyerekekért való felelősség? Van, aki szerint a biztos anyagi háttéren nyugszik a dolog, van, aki szerint a következetes nevelésen. Megint mások a szilárd fegyelmet emlegetik, vagy épp a szülő állandó, intenzív jelenlétét a gyerek mellett. Talán részben éppen az okozza a szülőség nyugati válságát – ha lehet így mondani –, hogy nincs konszenzus abban, mit is kell megtennie egy szülőnek ahhoz, hogy jó szülőnek tartsák – illetve mi kell ahhoz, hogy tényleg az legyen. Mik az alapkövetelmények? Mivel teszek tényleg jót?

október A SZÍV

aLapgondolat

rá, úgyhogy ezentúl ezt várom el”, nem biztos, hogy jó úton vagyok – lehet, hogy az az eredmény csak annak a kivételes helyzetnek szólt, nem volt benne teljesen önmaga.

Harc az arany középútért Dormán Júlia pszichológus az arany középút fontosságát hangsúlyozza, amely a túlféltés és a nemtörődömség között ível – biztos kötődési képlet mellett ez szerinte magától kialakul. „A szülő-gyerek felelősségvállalás megfelelő aránya akkor áll be, ha a gyereknek lehetősége van pontosan bemérni a határait; nem ő irányít, de nincs is túlkontrollálva. Onnan is tudhatja az anya, hogy jól kezeli a felelősség kérdését, hogy azt érzi: nem veszítette el magát a gyereke viszonylatában – nem erőlteti magát a gyerekére, csak segíti –, így kiegyensúlyozott tud maradni, jól érzi magát a szerepében. Fontos, hogy a szülő merjen hibázni, és elfogadni, hogy csak annyit tehet a gyerekéért, amennyire (aktuális fizikai-lelki-szellemi állapotát tekintve) képes. Ha éppen nem tud annyi felelősséget vállalni, amennyit szeretne, az még nem egyenlő azzal, hogy felelőtlenséget követ el. Az a tapasztalatom, hogy nagyon sok szülő hibáztatja magát – és szerintem ezzel nem tesznek jót sem maguknak, sem a gyereknek, mert a szülő lelkiállapotáért a gyerekek gyakran érzik saját magukat felelősnek. A gyereket apránként kell megtanítani felelősséget vállalni azáltal, hogy mindig tudhatja, mi az adott tette következménye – eleinte persze olyan egyszerű dolgokban akár, hogy ha nem eszi meg ebédnél a zöldséget, nem ehet édességet.” Utóbbihoz szülőként kapcsolódva: tapasztalatunk szerint nem könnyű jól „belőni”, mire képes már a gyerekünk, mi az, amit meg tudna tenni, ha nagyon akarna – csak ember legyen a talpán, aki ráveszi –, és mi az, amire idegrendszerileg éretlen még. És hogyha meg is tudja csinálni már, milyen szintig érdemes forszírozni. Meglepődtünk például, amikor kétéves lányunk egyikünk keresztszüleivel csendben végigült egy misét – ami velünk elképzelhetetlen lett volna. Ha ilyenkor szülőként úgy gondolom: „na, e szerint képes 32 A SZÍV október

Vagy ide tartozó példa a rendért való felelősség is. A gyerekek szeretnek szétpakolni, de emberfeletti feladatnak találják az elpakolást. Ha magukra hagyjuk őket benne, lehetetlennek érzik a teljesítést. Meglepő, de sokan tanácsolják, hogy először csak annyi tárgy elpakolását kérjük tőlük, ahány évesek. (Később a pakolós játékok nagy segítséget jelenthetnek ebben.) A példánál maradva: adja magát, hogy fáradt szülőként egy ilyen „jaj, megint rendetlen a ház” szituációban a gyerekre testáljuk a felelősséget nem csak a kupiért, de az a felett érzett feszültségünkért is. („Gyerekem, megint a te cuccaidon taposunk végig a lakáson, mert nem vagy képes elpakolni, amivel játszottál!”) De ekkor, bár tényszerűen igazunk van, érzelmileg még sincs – részben, mert a lakásért való felelősség ugyanúgy a miénk is –, eldönthetjük, hogy félresöpörjük a játékokat, vagy, ami hatékonyabb azért, közös átbeszélés után egy részüket eltesszük, stb. Főképp viszont azért, mert hiába jogos a dühünk, bár a kiváltó okáért nem (vagy nem teljesen) vagyunk felelősek, a magunk idegességéért és annak kifejezésmódjáért igen. Nem teszek jót a gyerekemmel, ha rá testálom a felelősséget az én érzelmeimért (– és ez nagyobb mérvű témáknál még inkább áll). Nehéz azt tanulnia, hogy felelős legyen, ha tőlem azt látja, hogy a felelősség bármikor áthárítható. Az érzelmeket sem szülőként, sem gyerekként nem könnyű kezelni – sokan sosem tanulják meg igazán. Ha végletesen kontrolláljuk a gyereket abban, hogy kifejezze őket, még nem oldottuk meg a problémát – sőt. A dolog kihívás része, hogy megtanítsuk neki – adott esetben magunkkal együtt – az érzelmek néven nevezését és mederbe terelését. Ebben az EMK (együttműködő/erőszakmentes kommunikáció) módszere például segítségünkre lehet: megtanítja az érzelmeink és szükségleteink beazonosítását, és hogy velük ös�szefüggésben cselekedhető kérést fogalmazzunk meg a másik felé.

Hancúrozó babák a tűzhely mellett

tudattalanul azt közvetítjük felé: „olyan valakinek látlak, aki megsérül, ha nem vigyáznak rá” – és ő igyekszik Nyilvánvalóan más-más kérdéskörökről szól a szülői megfelelni ennek. „A gyermek, akit elsősorban az izgat, felelősség a gyerek különböző életszakaszaiban. Most hogy a tőle elvárt szerepet játssza a gondozójával szemmár – szerencsére – kezd elterjedni, amit a pszichoben folytatott akaratversengésben, lázadásában nem lógusok régóta tartanak, hogy képes felelősségteljesen bánni amíg kicsi a gyerek, az anya a környezetével, miközben az Ha végletesen kontrolláljuk leglényegibb felelőssége az, önfenntartó mechanizmusai is hogy engedje karban lenni, és megsérülnek. Így tudattalanul a gyereket abban, hogy elégítse ki a szükségleteit. is arra van ítélve, hogy azt az kifejezze őket, még nem abszurd utasítást kövesse, hogy De talán a felelősség egész té- oldottuk meg a problémát – sőt. tegyen kárt magában.” maköre más lesz a családunkban, ha nem a nyugati alapon De ha értjük is, amit ír, hogyan gondolkodunk róla. Jean Liedloff A Szív hasábjain már kellene ezt a mi kultúránkra adaptálni? „Minden anyábemutatott könyve1 új szempontból világít rá erre is. nak, amennyire tud, bíznia kell kisbabája önfenntartó Az írónő két évet töltött a dél-amerikai dzsungelben a képességében – írja Liedloff. – Kevesen lennének kéjekána indiánok között – és amit ott látott, azért nálunk pesek megengedni, hogy a gyermekük szabadon játs�egy szülő már feljelenthető lenne gondatlan veszélyezszon éles késekkel és tűzzel, vagy vízpart mellett, amit tetésért. „A csecsemők, akár a kiskutyák, szabadon játa jekánák különösebb gond nélkül megtesznek, ismerve szottak a családi tűzhely mellett anélkül, hogy a szüa babák óriási önvédelmi mechanizmusát; de minél keleik beavatkoztak volna a játékukba. A fiúk körülbelül vésbé veszi át a civilizált anya a felelősséget a gyermeke másfél éves koruktól kezdve gyakorolták az íjászatot biztonságáért, annál hamarabb és annál inkább lesz az hegyes nyilakkal. Egy-két lelkes kölyök nappal szinte független. Tudni fogja, hogy mikor van szüksége segítelválaszthatatlan volt az íjától és nyilaitól. A gyakorségre vagy vigasztalásra. Engedni kell, hogy ő legyen a kezdeményező. Sosem szabad távol tartani az anyjától, lást nem korlátozták kijelölt helyekre, és »biztonsági de az anyjának csak a legszükségesebb mértékben kell szabályok« sem voltak érvényben. A két és fél év alatt, irányítania.” amit ott töltöttem, azt az egyetlen nyíllal lőtt sebet láttam, amelyet már említettem.” „Az óvatosság a viselt felelősséggel arányosan műköEz a szabad hozzáállás a miénktől teljesen eltérő gondik, s így a hibák esélye a lehető legkevesebb. Az így dolkodásmódból fakad éppen a felelősség kérdésköréhozott döntések nem ütköznek a gyerek ellenállásába, ben. „Úgy tűnik, hogy a lényegi tényező itt a felelősség és minden érintett számára harmóniát és örömet eredelhelyezése. A nyugati gyerekeknél az önmagukról való ményeznek.” Ez pedig kulcskérdés. A természeti népekgondoskodás mechanizmusa csak részben működik, nél nem létezik dackorszak és kamaszkori lázadás, mert mivel a teher nagy részét a felnőttek veszik át. Mivel a nem léteznek azok a jelenségek sem, melyek ezt szüksékontinuum nem szívesen ténykedik fölöslegesen, olyan gessé teszik – hiszen a gyerek kezdettől felelős és automértékben húzódik vissza, amilyen mértékben az öngonnóm. Senki sem formál jogot magának, hogy alárendeltdoskodást mások veszik át. Az eredmény a hatékonyság ként kezelje (pl. megüsse, rákényszerítse az akaratát), de csökkenése, mivel senki nem tud olyan állandóan és kezdettől közvetítik felé az együttélés szabályait. k alaposan figyelni a körülményeinkre, mint mi magunk.” Vagyis annak, hogy a mi kultúránkban az állandó felügyelet mellett is jóval több baleset éri a gyerekeket, mint az indiánokat a dzsungelben, éppen a mi prekoncepciónk az oka. Hiába nem akarjuk, hogy megsérüljön, október A SZÍV 33

aLapgondolat

Vagyis, ami a felelősséget illeti: amit el sem veszek, nem kell megkeresnie magának utóbb. Jó, bár némileg utópisztikus elképzelni egy olyan nyugati társadalmat, amelyben ez már megoldott, és nincs törés a generációk között…

A felelősség határai Megkerülhetetlen a gyerekért való felelősségről beszélve a pedagógus felelőssége, illetve az a feszültség, amely korunkban a pedagógus és a szülő felelőssége között feszül. „A legnagyobb felelősség a szülőé! Az ő gyermekéről van szó – mondja erről Gulyásné Baráth Hilda tanítónő. – Ha azt érzékeli, hogy a gyerek nem szeret iskolába járni, keresse meg az okát. Ha sok kudarc éri, akkor is járjon utána. Védje a gyerekét – normális határok között. De ne szóljon bele, hogy a tanár hogy végezze munkáját, arra ott van az iskola igazgatója. A tanár felelőssége egyértelműen, hogy a lehető legtöbbet nyújtsa tanítványainak az oktatás terén, a pozitív társas kapcsolatok kialakításában.”

Kikerülhetetlen természetesen – bár a gyakorlatban igen erős intuíciót igényel – az egyes diákok egyéni útjának követése. Például, ha úgy látja, hogy a tanítványa világképe, lelkiállapota aggasztó irányba fordul, kötelessége lépni – tartja a pedagógus. „Miután csak úgy lehet eredményesen oktatni, hogy a gyerek lelke is rendben van, ezek a beszélgetések folyamatosak. Ha azt érzékelem, hogy gond van, sokszor a személyes négyszemközti beszélgetés a legeredményesebb, de a tantárgyak tananyagai is sokszor adnak lehetőséget a helyes világkép megmutatására.” Saját – mára már felnőtt – gyerekei tekintetében úgy érzi, a józan paraszti ész volt annak idején ő és férje legjobb tanácsadója. Van, amit utólag másképp csinálna, de azt is megtapasztalta, hogy az – akár kívülről kapott – negatív dolgok is adhatnak óriási lökést a gyerek számára. Szülőként abban látta fő felelősségét, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet biztosítson gyerekeinek, „hogy sikeres, intelligens emberekké váljanak, akik megtalálják helyüket ebben a rohanó világban. A felelősség soha nem múlik el, de már nem szólok bele az életükbe, segítem őket, de csak akkor, ha igénylik. Nagyon odafigyelek, hogy a véleményemet úgy mondjam el, hogy az ne kritika legyen, hanem jótanács. Ez nem jelenti azt, hogy magamban tartom a véleményem, de ezek már inkább szinte baráti beszélgetések. Úgy érzem, hagytam őket leválni, ettől viszont még őszintébb lett az egymás iránti szeretet és tisztelet.”

A pedagógus egyik legfontosabb felelőssége szerinte a gyerek szociális fejlődésében játszott szerepe. „A mai kor követelménye a pedagógus felé – sokkal inkább, mint korábban –, hogy a diákjait ne csak tanítsa, hanem segítse a szülőket is abban, hogy gyermekük kiKultúránk nagy illúziója, hogy a kontroll és felelősegyensúlyozott emberré váljon felnőttkorára. A tanség átvételével befolyásolni tudjuk, mi lesz a gyereanyag átadásán kívül pontosan künkből. Láthatóak azonban a az iskola és ezen belül az oszszülői és pedagógusi nevelésA gyereket apránként kell tályközösség az a színtér, ahol ben is olyan irányok, melyek megtanítani felelősséget a legeredményesebben lehet a a tekintély helyett a másik szociális kompetenciákat kialakülönállásának és saját egyévállalni azáltal, hogy mindig kítani – ami alapja az érzelmi niségének tiszteletben tartásán tudhatja, mi az adott tette intelligencia kialakulásának. alapulnak – és talán ezek lehetMa már a sikeres ember egyik nek a felelősség helyes kezelékövetkezménye. jellemzője, hogy magas fokú sének útjai. Hogy pedig végső érzelmi intelligenciával rendelsoron mit tudunk átadni, úgyis kezik. A felelősen gondolkodó pedagógus a tanítványaszemélyes beállítódásunkon múlik. it megismerve mindegyikükben megkeresi azt a pozitív jellemvonást, amelyre alapozva fejleszti. Ezeréves Jegyzet: • 1 LIEDLOFF, JEAN: Az elveszett boldogság nyomában. A kontinuum-elv. Piliscsaba, 2013, Kétezeregy Kiadó. alaptétel a pozitívumokra való támaszkodás.” 34 A SZÍV október

John Singleton Copley: Héli és Sámuel (1780)

SzentÍrás

Nemesheg yi Péter SJ

Felelősség a Bibliában A „felelősség” szó nem fordul elő a Bibliában, de annál inkább szerepel benne a „fek lelősség” szó gyökerét képző „felelet” szó.

október A SZÍV 35

SzentÍrás

Érdekes megfigyelni, hogy egyéb nyelveken is a „felelet” szóból származik a „felelősség” kifejezés. Például a németben a felelősséget jelentő Verantwortung szó gyökere az Antwort (felelet). A franciában pedig a responsabilité szó gyökere a réponse (felelet). A Biblia szerint az ember legnagyobb méltósága és egyben kötelessége, hogy feleljen az őt megszólító Istennek. Isten ugyanis megszólít minden embert, és annak feleletére vár. Az üdvtörténet nagy személyiségeinek meghívásáról így számol be a Biblia: Isten „megszólította” Ábrahámot: „Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok.” (Ter 22,1); megszólította Mózest: „Mózes, Mózes!”, és ő is azt felelte: „Itt vagyok” (Kiv 3,4). Az Úr szólította Sámuelt, aki azt hitte, hogy az öreg Héli főpap hívja őt, így felelt: „Itt vagyok”, és rögtön odafutott Hélihez. Miután azonban Héli kioktatta, hogy Isten hívását hallja, Sámuel a harmadik megszólításra már így felelt: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” (1Sám 3,3.10). Ezek után a megszólítások után adja Isten parancsait, melyeket a megszólított köteles teljesíteni, és végül számot kell adnia Istennek, hogy teljesítette-e, és hogy miként teljesítette e parancsokat. A Biblia szerint tehát az ember Istennek felelős. Tetteit, viselkedését Isten számon kéri tőle. A Biblia gyakran beszél olyanokról is, akik rosszul felelnek Isten szavára. Mindjárt a Biblia elején olvassuk, hogy Isten Ábel meggyilkolása után így szól Káinhoz: „Hol van Ábel, a testvéred?” Káin arcátlanul így felel: „Nem tudom. Talán bizony őrzője vagyok én testvéremnek?” Erre következik az isteni felelősségre vonás: „Testvéred vérének szava hozzám kiált a földről. Ezért légy átkozott e földön!” (Ter 4,9–11) Az ószövetségi Bibliának általános meggyőződése tehát, hogy „Isten megfizet kinek-kinek cselekedetei szerint” (vö. Zsolt 62,13).

36 A SZÍV október

Jézus tanítása a számonkérésről Jézus példabeszédekben szól arról, hogy az embernek el kell számolnia tetteiről Istennek. Máté jegyezte fel a talentumokról szóló példabeszédet: a külföldre távozó Úr öt, két, illetve egy talentumot ad szolgáinak, hogy gazdálkodjanak azokkal. Amikor „sok idő multán” visszajön, „számadást tart” a szolgákkal, és megjutalmazza, illetve megbünteti őket (Mt 25,14–30). A görög talanton szó több ezer eurónak megfelelő, nagy értékű pénzdarabot jelent. Lukács ugyanezt a példabeszédet idézi, kissé más formában: nála a „messze földre” induló Úr mínákat bíz szolgáira és visszatértekor ezekről tart számadást velük (Lk 19,11–27). A héber mna szó körülbelül egy-hatvanad talantont érő pénzdarabot jelent. Lukács valószínűleg azért beszél ilyen csekély összegről, hogy kiemelje a jó szolgának adott isteni jutalom aránytalan nagyságát.

Pál levelei Az Isten előtti számadás kötelességéről Pál levelei szólnak részletesen. A rómaiakhoz írt levélben ezt olvassuk: „Amikor Isten igazságos ítélete megnyilvánul, s ő majd megfizet mindenkinek tettei szerint: örök élettel azoknak, akik a jócselekedetben való kitartásukkal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, haraggal és dühvel azoknak, akik szembeszállnak vele és nem engedelmeskednek az igazságnak, hanem a gonoszságnak hisznek” (Róm 2,5–8). Ez az ítélet egyaránt érinti a „zsidókat” és a „görögöket”, mert „Istennél nincs személyválogatás” (Róm 2,11). A zsidók esetében, akik ismerik Isten kinyilatkoztatott törvényeit, a törvények megtartói nyernek megigazulást, a pogányok esetében viszont „lelkiismeretük tesz nekik erről tanúságot, és a gondolataik, amelyek hol vádolják őket, hol pedig felmentik azon a napon, amikor Isten ítélkezni fog Jézus Krisztus által az emberek rejtett dolgairól” (Róm 2,15–16). Az első korintusi levél is szól erről a témáról: az egyetlen „alap”: Jézus Krisztus. „Ha pedig valaki az alapra aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, szalmát épít, mindegyiknek a munkája nyilvánvaló lesz; ugyanis az a nap megmutatja, mivel az tűzben fog megnyilvánulni, s a tűz majd kipróbálja, hogy kinek-kinek milyen a munkája. Az, akinek megmarad a munkája, amelyet ráépí-

tett, jutalmat nyer. Az, akinek a munkája elég, kárt vall; ő maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által” (1 Kor 3,12–15). Pál azt is hangoztatja, hogy ezt a számonkérést az Úr napján Krisztus tartja: „Mindnyájan odaállunk majd Krisztus ítélőszéke elé. Mindegyikünk magáról ad majd számot Istennek” (Róm 14,10.12). Ezt az ítéletet Máté evangéliuma írja le abban a hatalmas képben, amely mélyen belevésődött minden idők keresztényeinek szívébe: Jézus Krisztus, „az emberfia leül dicsőséges trónjára” , és királyként számon kéri minden nemzet minden emberétől, hogy a „legkisebb testvérei” iránt tevékeny szeretetet gyakoroltak-e vagy sem, és e szerint ítéli őket vagy az Atyaisten által nekik készített „ország” birtokba vételére, vagy az abból valló kizárásra (Mt 25,31–46). A Biblia kiemeli az isteni számonkérés szigorát. Jézus így szólt: „Mondom nektek: minden hiábavaló szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján” (Mt 12,36). Az Isten előtti felelősség gondolata kétségkívül komolyságot kölcsönöz az emberi életnek, de ugyanakkor nagy szabadsággal is felruházza őt. Az ember, aki tudja, hogy az igazságos és irgalmas Istennek felelős tetteiért, nem aggódik azon, hogy miképpen ítélik meg őt az emberek. Pál így ír erről: „Nekem azonban az a legkisebb gondom, hogy ti mondjatok rólam ítéletet, vagy más emberi fórum, sőt magam sem ítélem meg magamat. Semmiben sem érzem ugyan magamat bűnösnek, de ez még nem tesz engem igazzá. Az Úr az, aki megítél engem. Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr, aki a sötétség titkait megvilágítja, és a szívek szándékait is nyilvánosságra hozza. Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet Istentől” (1Kor 4,3–5). Az így gondolkodó keresztény ember szabadsága nem ad alapot a gőgös magabiztosságra. Az Isten irgalmába vetett bizalom a végső alapja örömének és lelki békéjének.

tívába helyezi a hit általi megigazulás tana, amely Pál leveleiben található. Pál szándékosan kihívó módon fogalmaz: „Mi azt tartjuk, hogy az ember a hit által igazul meg a törvény cselekedetei nélkül” (Róm 3,28). Egy rövid cikk keretében nem vállalkozhatunk arra, hogy részletesen kifejtsük a hit és a cselekedetek viszonyára vonatkozó bonyolult kérdést, mely a 16. századi reformáció óta számtalan vitára adott alkalmat. Csak arra szorítkozhatunk, hogy a trentói zsinat által adott magyarázat lényeges állításait idézzük. A zsinat szerint az ember sem saját természetének erejéből, sem a törvény tanítása révén nem válhat megigazulttá, hanem csak az isteni kegyelem által, Jézus Krisztus révén. A Szentlélek megelőző ihletése nélkül az ember nem képes megfelelő módon hinni, remélni és szeretni. A zsinat egyfelől a leghatározottabban állítja, hogy Isten előtt soha senki sem igazul meg hit nélkül. A hit ugyanis minden megigazulás forrása és alapja. A hithez azonban kapcsolódnia kell a reménynek és a szeretetnek is, és a megigazult embernek teljesítenie kell Isten és az Egyház parancsait, melyeknek teljesítését az isteni kegyelem teszi lehetővé és segíti. A megigazult emberek Isten irgalmából és Jézus Krisztus érdeméből jó cselekedeteik jutalmául megkapják Istentől a boldog örök életet.

Összegzés A hit és a szeretet viszonyát remekül fogalmazzák meg Szent Pál e szavai: „Krisztus Jézusban sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak a hit, amely a szeretet által munkálkodik” (Gal 5,6). Newman bíboros a megigazulásról szóló előadássorozatában (Lectures on Justification) így fejti ki a megigazulás folyamatát: Isten Jézus Krisztus megváltó műve miatt igaznak jelenti ki a Krisztusban hívő embert. Ez az isteni kijelentés teremtő erejű: megadja a Szentlelket, aki bennünk lakozik, átalakítja akaratunkat, és arra indít, hogy szeretetben éljünk és cselekedjünk. Az Isten által így „megigazított” ember feleletét Isten örömmel fogadja el szeretett gyermeke feleleteként.

A hit általi megigazulás Az igazságos isteni ítélet és a kinek-kinek tettei szerinti számonkérés fent kifejtett gondolatát egészen új perspekoktóber A SZÍV

ImaÉlet Jánosi Dalma

A bűnbánó ember „A személyes bűnök megbánása tudatosítja felelősségünket, és kötelezettségünket az okozott kár helyreállításáért, hiszen mindezt önmagában a gyónás és feloldozás nem helyettesíti” – interjú Pater Jan Dacok jezsuita atyával, aki a Pápai Gergely Egyetem Apostoli Penitenciárius teológia professzora. Az irgalmasság jubileumi évében tekintetünket az Atyára függesztjük, aki várja eltévelyedett fiait. Milyen körülmények között állapíthatjuk meg egyértelműen, hogy valaki bűnt követ el?

A jubileumi év lehetőséget nyújt arra, hogy jobban megismerhessük az irgalmas és jóságos Atyát és az áteredő és személyes bűneinktől mélyen megsebzett emberi valóságunkat. A bűn valójában maga a rossz, a sötétség, az Istennel való szembefordulás, létének tagadása. „A bűn, s főként az áteredő bűn valóságát csak az isteni kinyilatkoztatás világítja meg. Azon megismerés nélkül, melyet Isten ad nekünk, a bűnt nem lehet világosan fölismerni”, csupán az isteni kinyilatkoztatás fényében lepleződik le. Az isteni kinyilatkoztatás tárja fel számunkra az Isten és ember közötti mély szeretetkapcsolatot, és az Isten emberről alkotott képét. Csak Isten emberre vonatkozó tervének ismeretében értjük meg, hogy a bűn visszaélés azzal a szabadsággal, melyet Isten a teremtett személyeknek ajándékoz azért, hogy szeretni tudják Őt és egymást. Mindenekelőtt a bűn az adott személy lelkiismeretét terheli, amely felelőssé teszi az elkövetett rosszért. Másrészt, amikor már komoly következményekkel jár az elkövetett bűn, mint például a gyilkosság, az erőszak, a lopás, a házasságtörés, a hamis tanúságtétel vétke, ezekben az esetekben a következmények komoly károkat, lelki sérüléseket okoznak. A Katolikus Egyház Katekizmusa úgy határozza meg a bűnt, mint az értelem, az igazság és a helyes lelkiismeret elleni rossz cselekedet; az Isten és a felebarát iránti igaz szeretet hiányos38

A SZÍV október

sága a rosszhoz való ragaszkodás miatt. Megsebzi az ember természetét és támadja az emberi szolidaritást. Meghatározása szerint „tett vagy szó vagy vágy az örök Törvénnyel szemben” (KEK 1849). A bűnöket különböző kritériumok alapján különböztethetjük meg: tárgyuk alapján, minden emberi cselekedetet külön értékelve az alapján, hogy milyen erényeknek mond ellen, és a szerint, hogy milyen parancsolatokat szeg meg, vagy melyeknek áll ellen. Az alapján is csoportosíthatjuk őket, hogy Isten, az emberek, vagy az önmagunk elleni kötelességeink elmulasztásából származó bűnök. Lehetnek gondolatban, szóban, cselekedetben vagy mulasztásból elkövetett bűnök, illetve lehetnek lelki vagy testi bűnök is. A vétkek minden esetben az ember szabad akaratából és szívéből fakadnak. Fontos hangsúlyozni, hogy halálos bűnökről azon súlyos tettek esetében beszélünk, amit valaki szabad akaratából és tudatos elhatározásából követett el, és amely a szeretet, a megszentelő kegyelem hiányához, végül pedig a kegyelmi állapot elvesztéséhez vezet. „Bocsánatos bűnt akkor követünk el, amikor jelentéktelen anyagban nem tartjuk meg az erkölcsi törvény által előírt mértéket, vagy amikor súlyos anyagban nem engedelmeskedünk az erkölcsi törvénynek, de hiányzik a teljes ismeret vagy a teljes beleegyezés” (KEK 1862). A bocsánatos bűnök nem szakítják meg az Istennel kötött szövetséget, és nem fosztanak meg Isten szeretetétől, barátságától, sem megszentelő kegyelmétől, nem veszi el az örök boldogság lehetőségét, de gátolja a lélekben való növekedést, meggyengíti a szeretetet és a kapott javak iránti rendezetlen vágyakozáshoz vezetnek.

Az elkövetett bűnért való felelősség minden esetben azonos, vagy vannak súlyosbító tényezők?

Természetesen az elkövetett bűnök súlyának megfelelően változik a felelősség is. Itt nagyon fontos pontosítani az egyház morális nevelésének fontosságát, amely meghatározza az emberi cselekvés szabadságát, beszámíthatóságát, a felelősségét és a tettek erkölcsi értékét. Ebbe természetesen beletartoznak egyes szempontok, amelyek enyhítő körülménynek számítanak, amelyek jellemzik az adott valóságot. A legfontosabbak ezen szempontok közül: a kor, a személy érettsége, tudatlansága, tájékozatlansága, félelme, az erőszak, a megszokások, a személy pszichikai és fizikai állapota, és mindazok a tényezők, amelyek csökkenthetik, vagy megsemmisítik az elkövetett cselekedet felelősségét vagy beszámíthatóságát. Csak hogy egy példával éljek: nem azonos a felelőssége annak, aki úgy határoz, hogy fegyvereket gyárt, annak a felelősségével, aki áruba bocsájtja, sem azzal, aki a fegyverekkel népeket mészárol, vagy aki munka hiányában, mert nincs más lehetősége, előállítja őket, hiszen csak így keresheti meg a mindennapi betevő kenyeret családjának. Ahhoz, hogy felfedezhessük az Atya irgalmát, be kell ismernünk: bűneink vagy az irgalmasság fényében látjuk meg valódi természetünk, esendőségünk, vétkeink?

Az irgalmas Istenhez a megélt hit tapasztalata vezet el, különösen a bűnbánat szentségében való részesedés, a kiengesztelődés embertársainkkal és az Atyával. Ehhez természetesen szükséges a lelkiismeret-vizsgálat, a bűnbánó szív, tetteink megbánása, megvallása a gyóntató atya előtt, és a bűnös alkalmak elkerülése a jövőben. Az egyház tanítása szempontjából a feloldozás fontos feltétele a bűnnel való szakítás és a bűnös élettől való elfordulás. Ha hiányzik a bűnbánó szívéből a bűnnel való szakítás elhatározása, akkor könnyen előfordulhat, hogy újból vétkezik, és ezért kizárja a feloldozás lehetőségét. A gyóntató pap mint atya, bíró, orvos az egyház tanítását és saját lelkiismeretét követi minden egyes eset megítélésében. Fontos azonban hangsúlyozni minden gyóntató atyának, hogy az irgalmas szamaritánus mintájára, viseltessenek irgalommal minden megtérő ember iránt. Hiszen ők maguk is bűnösök, Krisztus megváltó tervének részei.

dóan pusztító hatású, számos kárt okoz nem csak elkövetőjében, hanem azokban is, akik ellen elköveti vétkét. Ezen túl a bűn meggyengíti az Istennel való egzisztenciális kapcsolatot. A bűn társadalmi aspektusa az igazságtalanság számos aspektusát vonja maga után, amelyeknek elégtételre van szüksége. A személyes bűnök megbánása tudatosítja felelősségünket és kötelezettségünket az okozott kár helyreállításáért, hiszen mindezt önmagában a gyónás és feloldozás nem helyettesíti. A bűnbánót bátorítani kell, hogy járuljon hozzá például az általa megrágalmazott személy jó hírnevének visszaállításában, vagy az ellopott tárgyak visszaszolgáltatásában, vagy megfelelő jóvátételekre más botrányos esetekben. Ez azt jelenti, hogy a bűnbánat útja folytatódik a gyóntatószék után is?

A szentségi feloldás megszabadít a bűn terhétől, eltörli a vétket, de nem oldja fel a bűn által okozott lelki zűrzavart. A bűn terhétől megszabadulva, fáradoznunk kell a teljes lelki harmónia visszanyeréséért. Megfelelően helyre kell állítania a bűn által okozott károkat, vezekelnie kell az elkövetett rosszért. A jóvátétel, ugyanúgy mint a bűnbánat szentsége, a keresztény ember Istenhez való visszatérésének, a Krisztushoz való elköteleződésének jele, válasz az isteni szeretetre. Hogyan vezekelhetünk, tehetjük jóvá vétkeink?

A jóvátétel módjai lehetnek személyesek vagy közösségi jellegűek. A legfontosabbak a személyes imádság, a Szentírás olvasása, az elmélkedés, a lelki felajánlások, erőfeszítések, vállalt szolgálat, lemondás vagy önmegtartóztatás. A hétközi szentmisén való részvétel, az irgalmasság testi és lelki cselekedetei, a hétköznapi nehézségek bizalmas elfogadása, a szegények segítése, az igazság és a jog védelme, stb. Amikor lehetőség van rá, ajánlatos a bűnbánó aktív bevonása a jóvátétel kiválasztásában – mint például a személyes bocsánatkérés, mások segítése, a szeretetre, a közelségre való törekvés – amikor a gyónó a pap által felkínált különböző lehetőségek közül választhat. Ezáltal jobban érintve érzi magát a megbánó, személyesebb és hatásosabb lesz a jóvátétel, és elkerülhetjük a sablonos megoldásokat.

A bűnöknek kizárólag az elkövető viseli következményét, vagy az egész közösségre kihatnak?

A legtöbb elkövetett véteknek nem csupán személyes, hanem társadalmi vonzata is van. A bűn természetéből adóoktóber A SZÍV 39

AnyaApaGyerekek Toldi Éva

Az életnemesítő áldozat

Zsilinszky Cecília a veszprémi Padányi Biró Márton Római Katolikus Gimnázium, Egészségügyi Szak-

középiskola, Szakiskola és Általános Iskola ének-zene és hittantanára, diákkórusok vezetője, valamint a Szent Mihály székesegyház kántora és orgonistája, a templomi kórus alapítója és vezetője. Emellett hűséges feleség, gondos családanya.

Kántor, énektanár, hittantanár – ez a pályairányultság arra vall, hogy bizonyára voltak választásodnak családi, vallási előzményei gyermekkorodban?!

Egy Tolna megyei kisközségben, Varsádon születtem, apai ágon felvidéki kitelepített, anyai oldalon bukovinai székely menekült ősök utódaként, s azt hiszem, ez is meghatározó volt identitásom alakulásában. Szerető meleg családi közösségben, vallásos miliőben nőttünk fel testvéreimmel. A nagymamám énekes kántor volt, s volt templomunkban egy kis harmóniumunk, amelyen én hamar pötyögni kezdtem, aztán szüleim buzdítására tízévesen elkezdtem a kántorképzőt. Édesapám magától tanult harmonikázni és szaxofonozni, bálokban, lakodalmakban játszott. Jókedvű, énekes család voltunk. A hétköznapi életünket is átszőtte a zene. Édesapám a mai napig sokat énekel otthon házimunka közben is. Szüleim mellettem álltak kezdettől fogva energiával, és tehetségük szerint anyagiakkal is. Elhordtak rendszeresen Bátaszékre, ahol Csupor Árpád tanár bácsi szárnyai alatt indult el tulajdonképpen a kántori, az egyházzenei pályám. Fiatal lány koromtól hétvégén otthon a faluban kántorkodtam. Bár egészségügyi szakközépiskolát végeztem, s ápolónőnek készültem, a gondviselés mégis úgy hozta, hogy az érettségi után sokkal vonzóbb lett számomra az egyházzenei pálya. Mintegy jelzésként a nagy vastag felvételi tájékoztató könyv is mindig csak a veszprémi hittudományi főiskolánál nyílott ki előttem. Ott lehetett akkoriban az egyházzenét a teológiával együtt tanulni. Az utolsó előtti főiskolai évben azután meghatáro-

október A SZÍV

AnyaApaGyerekek

zóan mély benyomást tett rám egy nyári szünidei munka, amikor is egy évfolyamtársammal a pápai református kántorképzőben taníthattunk kisgyermek csoportokat. Akkor ismertem fel, hogy ez lesz az én utam, gyerekekkel kell foglalkoznom, a tanítás a küldetésem. Először nyílt lehetőségem kipróbálni ezt a pályát. Nagyon megérintett a gyerekekkel való kapcsolat. Mikor 1999-ben lediplomáztam, ének-zene, egyházzenész és hittantanári diplomával jöttem ki társaimmal a nagybetűs Életbe. Már az év szeptemberében pályakezdőként a Padányi Gimnáziumban kezdtem meg tanári munkámat. Hálás vagyok Borián Tibor igazgató atyának és kollégáimnak, akiktől nagyon sok segítséget kaptam, és elindítottak ezen a pályán. Egy nőnek a világban, de az egyházban sem volt soha könnyű elfogadtatnia magát. Évszázadok, sőt évezredek hagyományai, előítéletei húztak korlátokat a két nem közé, s ez a szemlélet – ha belegondolunk – még a női szentek és boldogok életét is át- meg átjárta, befolyásolta. Te mit tapasztaltál ebből emberi és szakmai tekintetben megsokasodott szolgálataid során?

Szerencsére nem vagyok az egyetlen nő sem a tanári, sem a zenei pályán. Tanáraim között is sok erős nőt ismertem meg, akik szívvel-lélekkel végezték anyai és tanári hivatásukat is. Ők valahol mindig példaképek voltak és lesznek számomra (Veresné Petrőcz Mária, Erdélyi Ágnes, Rostetterné Nagy Rita). Ugyanakkor a férfi tanárok és kollégák, akik segítették a munkámat, soha nem érzékeltettek velem szemben női mivoltom miatt előítéletességet. A gondviselés mindig jó embereket küldött mellém segítőül. Sokan szinte óvó szárnyakkal vigyáztak ránk, kezdőkre, soha nem érzékeltem azt, hogy féltenének tudást vagy pozíciót tőlem. Nem volt könnyű persze beilleszkedni az egyházi szolgálatba fiatal lányként, s csak köszönni tudom, 42 A SZÍV október

hogy elfogadtak az atyák, és ma is jó kapcsolatban munkálkodhatom velük. Viszont volt egy beszélgetésem megboldogult Ecker Béla atyával, amit soha nem fogok elfelejteni. Ő a ferences templomban misézett mindig, s egy alkalommal ezt mondta nekem: „Tudja, Cecília, a kántor elsősorban legyen férfi!” Akkor már három éve voltam kántora, s ez kicsit mellbevágott, merthogy azon, hogy nőnek születtem, nyilván nem tudok változtatni. De be kellett látnom, igaza volt bizonyos szempontból. Egy férfinak nincsenek olyan problémái, mint egy nőnek, nem megy el hosszabb szülési szabadságra, nem az övé elsősorban a kisgyermekek ellátása, nem hivatkozik arra, hogy főznie kell…, stb. Amíg nem volt családom, gyermekem, az efféle gondok elkerültek, s ha valami fél órával tovább tartott, mint terveztem, az nem okozott gondot, tettem a dolgom. Az igazi harc az idővel, a feladatok sokaságával akkor következett, amikor férjhez mentem, s megérkeztek a gyermekeink, és a sok-sok hétvégi liturgikus szolgálat elé az anyai, családi teendők is felsorakoztak. Viccesen szokták mondani, ha ki akarják domborítani a nők szerepét és fontosságát: minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő. Azonban én azt gondolom, hogy ez fordítva legalább ennyire igaz. Én nagyon sokat köszönhetek a férjemnek, aki elfogadta ezt a hivatást, és mindenben segítségemre volt, és van ma is. Még ha nagyon beteg is volt valamelyik gyerek, mindig el tudtam menni a misére, mert biztos voltam benne, hogy a férjem el tudja látni őket. Természetesen a szüleim és a férjem szülei is mellettünk álltak és segítettek. Gyerekvigyázásban, főzésben, háztartásban egyaránt. Meg kellett tanulnom sok házi praktikát, hogy hogyan egyszerűbb, kényelmesebb, időben hogyan rövidebb valamilyen teendő. Most, hogy a gyerekeink már nagyobbak, kicsit önállóbbak is, egyre könnyebb velük, egyre többet tudnak ők is segíteni. Természetesen feladat van most is bőven. A tanulásban férjemmel megosztva foglalkozunk velük, viszont a játékokban, szabadidős elfoglaltságokban kialakultak a kimondottan apás és anyás jellegű programok. A fiúk nagyon szívesen túráznak, horgásznak apjukkal, amíg én a templomban vagyok. Ha pedig a férjem szeretne kikapcsolódni, vagy

valami munkája akad, én megyek velük kerékpározni, úszni. Tudatosan próbálunk időt szakítani közös programokra, hiszen a család egységét mindketten nagyon fontosnak tartjuk, s a gyerekek is nagyon igénylik az együttléteket. A hétvégi templomi szolgálatokban veled vannak a gyerekeid, a férjed is?

Férjem is énekel a templomi kórusban. Húsz évig a Kollár Kálmán vezetése alatt álló Liszt Ferenc Kórustársaságnak a tagja volt, ahol én is öt évig énekeltem. Ott ismerkedtünk meg. A kóruséneklés fontos része az életünknek. Nagyobbik fiunk rendszeresen ministrál, a kisebb ott ül az orgonapadon, lapoz nekem és segédkezik, amiben tud. De van, amikor mindketten ministrálnak. Amikor még egészen kicsik voltak, az orgona mellett ott állt egy járóka arra a célra, ha nem tudtuk megoldani a gyerekek felügyeletét. Sokan kérdezik tőlem: hogyan fér össze ennyi minden az életünkben – munka, család, folyamatos hétvégi szolgálatok?! Azt szoktam mondani: az a szerencsénk nekünk, nőknek, hogy genetikailag belénk van kódolva a gondoskodás. Ezt a képességet, adottságot a kegyelem révén föntről kapjuk, ezzel születünk. Én nagyon szerencsésnek tartom magam, mert otthonról is a gondoskodó, megértő családi hátteret kaphattam, tapasztalhattam meg, s ezt próbálom a magunk családjában is továbbadni. Még ha ez azzal jár is, hogy csak este tudok időt keríteni magamnak a másnapi iskolai felkészüléshez vagy háztartási munkához. Az a nagyszerű, hogy a Jóisten ad erőt, türelmet és lendítő impulzusokat mindig, hogy a néha megoldhatatlannak látszó feladatokat, problémákat is legyőzzük. Mert a hit segít abban, hogy bizalommal végezzünk minden ránk szabott munkát, tudván: a gondviselés a mi oldalunkon áll. Még akkor is, ha a munkatömeg megterhelőnek tűnik, végül mégis eredményesen zárul. Rengeteg női magazin van ma már, amely a nők helyzetével foglalkozik. Magam is látom, hogy lehetnek muszáj-helyzetek, amiből nem lehet szabadulni, és akkor vagy a hivatás, vagy a család sérül. Azt gondolom: természetesnek kell elfogadni, hogy nekünk nőknek elsőrendű feladatunk a család, s amit e mellé kaptunk még kötelességeket, azokat igyekezzünk egyensúlyban tartani. Ez komoly szervezést igényel, az igaz, és azt is el kell fogadnunk eközben, hogy sok mindenről le kell mondani a családért. Például arról is esetleg, hogy szakmailag az ember már nem fog eljutni arra a szintre, ahova szeretett volna. De ez nem pusztító, hanem életnemesítő áldozat. Hiszen a célja a család békéje, biztonsága, jövője.

M egj el en t a l egú ja bb e M be R tÁ R S Tém á n k :

eM beR R é

növ e l n i

Hogyan válunk emberré?

És hogyan tudunk segíteni ebben egymásnak?

MEGRENDELHETO: www.jezsuitakiado.hu embertars@jezsuita.hu 06-30/486-6531

október A SZÍV 43

KépGaléria Zanati Zsófia

Út a széptől a jó képig „Kortalan, nyugodt, mosolygós ember; azon kevesek közé tartozik, akik képesek derűt árasztani maguk körül hamis kedélyeskedés nélkül" – Szarka Klára fotótörténész Barbara Yoshidával készült beszélgetését vezeti fel ezzel a mondattal, de a citált jellemzés tökéletesen ráillik. Ez a derűs empátia végigvonul Klára egész életművén, bizonyára ez vonzza a pályakezdő fiatalokat – szekértáboroktól függetlenül –, ez tartja mellette a szakma legkiválóbbjait, és vitathatatlan szakmai hozzáértése mellett ez is sokat nyom a latban, amikor új meg új kiállítások kurátorának, illetve ösztöndíjak bíráló biztosságába hívják. Köteteire a tudós alapossága, és a történész hűsége mellett a fordulatos és gördülékeny stílus egyaránt jellemző, így olyan olvasókat nyer meg a fotográfia ügyének, akik eddig talán nem is érdeklődtek a pillanat művészete iránt.

Pályafutását a Műszaki Egyetem R klubjával kezdte, ahol fotógalériát hozott létre, s ahol pályakezdők és ismert fotográfusok egyaránt megfordultak. Sok lelkes fiatal mutatkozott be a galériában a pályája kezdetén. Talán innen ered szimpátiája a tehetséges kezdő fotósok iránt. Hogyan „szeretett bele” a fotográfiába?

A rádióban hallottam Féner Tamást arról mesélni a 80-as években, hogy nálunk nincsenek kifejezetten a fotográfiával foglalkozó galériák, miközben világszerte léteznek és sikerrel működnek. Ekkor találtam ki a Budapesti Műszaki Egyetemen – ahol munkát kaptam – az R Galériát, s nagy szerencsém volt, mert olyan szakemberekkel kerültem össze, mint Szalay Zoltán, akivel kitaláltuk pl. a Sajtófotó kiállítást. A gyermekem megszületése után a Magyar Hírlaphoz kerültem, amelyet épp akkor szerveztek át képes napilappá, s valamikor ekkortájt történt, hogy a TIT-nél szerveztek egy előadást, és előadóként meghívták a lapkiadós Habik Csabát (aki inkább sportfotósként volt ismert). 44 A SZÍV október

Nagy kajánul elhatároztam, hogy meghallgatom – már csak azért is, mert el nem tudtam képzelni őt mint komoly előadót – és leesett az állam… Akkor jöttem rá, hogy miközben a fotósok úgy tesznek, mintha nem vennék magukat túl komolyan, milyen fantasztikus adottságokat, mekkora felkészülést jelent ez a hivatás, amelyeket az én kollégáim mind-mind beletettek a munkájukba, s mára a dokumentarista fotográfia meghatározó alakjai lettek – mint például Bánkuti András, Szigeti Tamás, Felvégi Andrea, Kaiser Ottó és mások. Az egyetemen történészként végeztem, így arra gondoltam, hogy ha érdekel a fotográfia születése és minősége, akkor érdemes komolyan foglalkoznom a történetével is. Azóta vagyok a lejtőn… Ha már Bánkuti András és Habik Csaba neve felmerült: vannak még olyan jó kis szakmai műhelyek, mint ahol ők tanulták a fotográfiát?

Mára a szerkesztőségekben is átalakult a világ, aminek

nem feltétlenül társadalomlélektani, hanem alapvetően technológiai okai vannak: a kész képet azonnal lehet küldeni, nincs utómunka, nincs laboráns, nem együtt választják ki a képeket, nincs hely, ahová minden nap be kellene menni – emiatt gyakorlatilag mindenki önállóan dolgozik. Ez a lehetőség egyben atomizálja a riportereket. De hogy mennyire szükség van műhelyekre: amikor sorozatokat kell összeállítani, amikor komoly anyagokat kell beadni egy ösztöndíjra vagy egy pályázatra, akkor nagyon jó, ha látják még értő szemek, ha vannak jó hozzászólások, felvetések, javaslatok. Azt tapasztalom, hogy a fiatalok alkotócsoportokat hoznak létre, mert hiányzik nekik a szakmai alkotóközösség, ahol tanulhatnak, fejlődhetnek. Azt, hogy mitől jó egy kép és mitől nem, hogy hogyan kell összeállítani egy sorozatot, hogy milyen kritériumai vannak a jó hírképnek, hogyan kell kinéznie a portrénak. Erről a legtöbbet akkor tanultam magam is, amikor a kollégáim küldték be a képeiket a mindenkori sajtófotó kiállításokra, aztán később nemzetközi pályázatokra. Akkor még nem volt digitális technika, ki kellett nyomtatni a fotókat, amelyeket végignéztünk, s én végighallgattam, ahogyan bírálják és segítik egymást. Több fotós generáció tagjai küzdenek egzisztenciális problémákkal, óriási a verseny, kevés a megrendelés, így talán a fiatalok is szívesebben fordulnak tanácsért egy „kívülállóhoz”, mint saját munka- vagy pályatársaikhoz. Önnek mi a tapasztalata erről?

Ez valószínűleg így van, de alakultak már kisebb körök, akiknek a tagjai bizalommal vannak egymás iránt. Egyre gyakrabban előfordul, hogy komoly szakmai, művészeti múlttal rendelkező fotográfusok is kikérik a tanácsomat egy kiállításnál vagy egy könyvnél. Már nem emlékszem, mikor volt először, hogy megkeresett kezdő fotográfusként valaki, hogy megmutassa az anyagát, de arra emlékszem, hogy egészen elérzékenyültem, mert az én számomra mindig megtisztelő, hogy kíváncsiak a véleményemre, és egészen megható, amikor meg is fogadják, amit mondok. Nagyon jó érzés, hogy ha az

ember tud segíteni, tud jót mondani, időnként noszogatni is tudja őket, mert időnként elvesztik a hitüket. Jólesik bátorítani őket egy kicsit, amikor elbátortalanodnak, mert ez valóban nehéz pálya, de aki igazán eltökélt és hajlandó hosszú távon keményen dolgozni, tanulni, és van egy kis tehetsége is, annak mindig lesz helye. Több nagyformátumú fotográfus munkásságát térképezte fel, és írta meg; egyebek mellett Chochol Károlyét, Keleti Éváét, Vadas Ernőét, sőt, olyan gazdag és szerteágazó hagyatékok kezelésével is foglalkozik, mint Hemző Károlyé. Miért vállal magára ilyen óriási munkát?

Az ember először azért vág bele, mert nem tudja, mivel néz szembe. De ha belekezdett, akkor már becsületből is végig kell csinálnia. Amikor engem komolyabban kezdett érdekelni a fotográfia története, akkor rájöttem, milyen szerencsés vagyok. Miközben magam nem vagyok fotográfus, együtt dolgoztam egy jó ideig a 20. század fotográfus-óriásaival. Egészen közelről láthattam, amikor egy nagy korszaka lezárult a fotográfiának, s ez óriási helyzeti előny. Úgy véltem, hogy ezeket az embereket kell megkeresnem, és minden információt, amit csak lehet, be kell gyorsan gyűjteni. Persze lehet rögzíteni eseményeket, ám ami az életnek a sava-borsa, az illata, az apróságok, amik a hétköznapok igazi formáját adják, azok szoktak elveszni. Rendkívüli módon érdekeltek ezek az életművek, és az érdeklődés kölcsönössé vált, hiszen egyre többen figyeltek fel a munkámra. Például, amikor Hemző Károly felkért arra, hogy képviseljem, akkor már nagyon beteg volt, és nemigen mozdult ki otthonról, akkor sem tudtam mibe vágok bele. Azt sejtettem ugyan, hogy minőségében nagy életműről van szó, de azt nem, hogy mennyiségében milyen hatalmas ez az anyag. Ez a munka elképesztően gazdag tapasztalatokkal szolgált. Hosszú évekig tartott, s egészen más k

október A SZÍV 45

Herendi Péter: Konstruktivista csendélet, No2 Chochol Károly: Óbudán, 60-as évek Keleti Éva: Levegőben, 1974 Következő oldal: Hemző Károly: Címlap Tichy Lajos, a Honvéd focistája és Karossa László fotóriporter, 60-as évek Várkonyi László: Dajka Margit színművész, 30-as évek Gáti György: Woman from Tokyo, 2013, Dubrovnik, Horvátország

KépGaléria

ismeretek birtokába juttatott, mint amikor akár az alkotó, akár valamely esztéta nyomán a kiválogatott munkákat, „a leszűrt tejszínt” ismeri meg az ember. Hemző Károlynak és családjának köszönhetően – akik mindenben támogattak és segítettek – egészen más szemmel tudok ránézni az analóg korszak végére. Egy-egy ilyen hagyaték, vagy akár egy életmű feldolgozásában bizonyára szép számmal akadnak átfedések, mégis minden életmű és kötet a fotográfiatörténet más és más szegmensét képes láttatni. Jól sejtem, hogy ennek a munkának koránt sincs vége?

Egyáltalán nincs! Ez az én vesszőparipám, így aztán erősen drukkolok, hogy meglegyen ennek a munkának az intézményi háttere, hogy ezeket az óriási, jelentékeny életműveket – amik egy része már sajnos hagyaték – ne veszítsük el, és legyen hely, legyen erő, legyen akarat a befogadásukra és feldolgozásukra. Előfordul, hogy befogadókészség még csak akad, de a feldolgozás évekig, évtizedekig várat magára. Pedig ha húsz-harminc évig hozzá sem nyúlnak egy fotográfiai életműhöz, akkor a következő generáció már lényeges információk hiányában fog a feldolgozásához. Nekem még volt módom Nádor Ilonával vagy Ács Irénnel együtt dolgozni, Chochol Károlyt személyesen ki tudtam faggatni, azonnal meg tudtam kérdezni bizonyos dolgokról. Én még olyan korszakban éltem, amikor a Keleti pályaudvaron az ember megvette a Nők Lapját, az Ország Világot, az Új tükröt: és ez bizonyos szempontból óriási előny volt. Aggódom is, hogy mi lesz a feldolgozatlan nagy életművekkel… Az említett lapok többsége már nem is létezik, és az emberek kezében a vonaton inkább bulvárlapokat vagy laptopokat, okostelefonokat látni, hiszen közben létrejött egy hihetetlen méretű virtuális felület, az internet világa, fotográfiák millióival. Ez a helyzet nem veszi el a nagyközönség érdeklődését a fotográfia műfaja iránt? Meg lehet úszni a fotó devalválódását?

Az a tapasztalatom, hogy az emberek érdeklődése a 48 A SZÍV október

fotográfia iránt sohasem szűnik meg. Most éppen egy hullámhegyen vagyunk, amelyet az 1950-es 60-as évek amatőr mozgalmához tudnék hasonlítani, amikor tömegek foglalkoztak a fényképezéssel. Valami hasonlót élünk át, az internetes felületek globalizált, óriás méretű fotóklubokká váltak, ahol milliók lájkolják egymás képeit. Nem mondanám problematikusnak, csak jellemzőnek, hogy 40 évvel ezelőtt létezett egy érték-alapú hierarchia, tehát ha Vadas Ernő megbírálta a képeiket, akkor az egy életre meghatározta a munkájukat. Ma az interneten mindenki ugyanúgy, ugyanolyan felületen jelenik meg, ami megtéveszti az embereket, vagy hagyják megtéveszteni magukat. Azt látom, hogy a türelem, az alázat és a tanulási képesség hiányzik az emberek egy részéből. Én onnan tudom megállapítani, hogy ki az, aki tehetséges és elkötelezett fotográfus, hogy nézegetem a képeit, amiket kitesz az internetre: hogy ha az első három kép jó, az még nem sokat jelent, de ha a hetedik, nyolcadik is jó, az már érdekes, mert akkor tudom, hogy már tud válogatni. Ugyanis a mai technológiával már nem nehéz jó képet csinálni. De egy jó gondolatot megfényképezni, vagy egy koncentrált anyagot létrehozni, az ugyanolyan nehéz, mint azelőtt. Sokan készítenek esztétikailag nagyon szép képeket, de ez még nem azonos a jó képpel. Talán épp az imént említett jó gondolat, ami hiányzik belőle. Mitől igazán jó egy fotográfia?

Nyilván mástól jó egy riportkép, mint egy jó szolgáltatói, például esküvői fotó; mindegyiknek mások a kritériumai. A Szellemkép Szabadiskolában Fuchs Lehel mondása az ars poetikánk: mi igyekszünk a szép képtől a jó képig elvezetni a hallgatókat. Az is a tanulási folyamat része, hogy valaki mennyire képes meglátni a másikban a jót, s az a tapasztalatom, hogy a hallgatóink közül a fogékonyabb emberekről derül ki, hogy kísérletezőbbek, lelkesebbek, szorgalmasabbak, s belőlük kerülnek ki a legjobbak, a nemzetközi élvonalhoz mérten is nagyszerűek. Az a csodálatos a fotográfiában, hogy egyszerre keresés és teremtés, hogy valamiféle elképzelt képet talál meg a valóságban, akár úgy, hogy dokumentarista módon, egyáltalán nem avatkozik bele. Egy komolyabb és tehetséges fotográfus soha nem csak úgy, az üres látványt vadászva megy fényképezni – hanem mindig és mindenütt a saját képét keresi.

SzínTér Filó-Faló

Kemenes Tamás

„Családkönyvek” Bármilyen könyv megjelentetése komoly felelősséggel jár, egy gyerekkönyv esetében azonban ez a felelősség nyilvánvalóan különösen nagyra növekszik. A gyerekkönyvkiadás nehézségeiről és örömeiről, a hozzá kapcsolódó sajátos szempontokról Dejcsics Konrád bencés szerzetest, a Bencés Kiadó gyerekkönyveinek szerkesztőjét, a Pannonhalmi Főapátság kulturális igazgatóját kérdeztük.

2016.06.01. 12:27:13

A főnökök és a többiek

Filó-Faló

Brigitte LaBBé – MicheL Puech

A főnökök és a többiek

B. LaBBé – M. Puech

, t… et! ökök

TermészeT és környezeTszennyezés

Pannonhalmi Főapátság, Bencés Kiadó

den. ó

Brigitte LaBBé – MicheL Puech

B. LaBBé – M. Puech

egyre z valami akar; mint mber inek,

Filó-Faló

és

TermészeT és környezeTszennyezés

den. ó

Filó-Faló

Pannonhalmi Főapátság, Bencés Kiadó

Mikor és miért döntöttek úgy, hogy belevágnak a gyerekkönyv-kiadásba? Milyen speciális szempontokra kell tekintettel lenniük, amikor kiválasztják a megjelentetni kívánt műveket? 2016.05.27. 9:50:40

A teológiai és lelkiségi irodalom publikálása mellett – ami a Bencés Kiadó sajátos profiljához tartozik – szükségét éreztük, hogy az ifjúsághoz is szóljunk. Ennek persze van hagyománya nálunk: egyfelől a bencés közösség egyik munkaterülete az iskola, másfelől pedig már húsz évvel ezelőtt megjelent a kiadó gon-

dozásában az országszerte ismert Énekelj az Úrnak! („kék könyv”). Ez Hardi Titusz atya vállalkozása volt: összegyűjtötte az ifjúság körében énekelt gitáros énekeket és kötetté szerkesztette őket. Azóta is ebből énekel az ország, és én magam kamaszként ugyancsak ebből tanultam a közösségi énekeket. Aztán 2005-ben elindítottuk az olvasni még kevéssé tudó gyerekek számára a szentekről szóló sorozatunkat, amelyet Schmal Róza grafikus illusztrált. Ezek közt volt a Kikötő című gyerekimakönyv, amelyet szívesen vittek a plébániák is, elsőáldozások alkalmával. Felmerült azonban az igény, hogy nagyobb gyerekek, kiskamaszok számára is kellene keresztény szellemiségű könyveket kiadni. A francia Filotéo című lapban megjelent fejezetekből összeállított (nagy méretű) kötetek és a Filó-faló című sorozat a francia Bayard Kiadó termékei. Hosszas megfontolás után választottuk ki őket, miután több más, a nemzetközi könyvkereskedelemben elérhető, gyerekeknek és ifjúságnak szánt vallásos könyvet elvetettünk. Az utóbbi kiadványok kapcsán úgy láttuk, hogy egyrészt nem igazán alkalmazhatók a hazai viszonyokra, másrészt túlságosan didaktikusnak és (bocsánat a szóért) túl konzervatívnak is találtuk őket. A végül kiválasztott sorozatok azért nyerték meg kollégáim tetszését, mert a mai kamaszo-

kat elevenen érdeklő kérdésekről gondolkodnak, az ő sajátos nyelvükön és képi világukban (karikatúrákkal); nem gügyögnek nekik, és nem viszik túlzásba a keresztény szempontok sulykolását sem. A Filó-faló nem is kifejezetten keresztény szemléletű, inkább az emberi gondolkodás folyamán felmerülő, szerteágazó kérdések tárgyilagos, az emberi ész eszközeivel lehetséges megvitatására buzdít. De éppen ez az, ami végső soron nagyon is keresztény dolog. Mik a különbségek a két széria között, milyen hangsúlya van az egyiknek, illetve a másiknak?

A Filotéo, mint említettem, inkább keresztény szemléletű, de e tekintetben is inkább ökumenikusnak nevezhető (például: Hinni Istenben? De hogyan? vagy: Ki vagyok én? – Az élet nagy kérdései keresztény szemmel). A Filó-faló sorozat kiválasztását az indokolta, hogy úgy véltük: a nem keresztény fiatalok érdeklődését is megfelelően irányíthatja – anélkül, hogy rájuk oktrojálná a keresztény világnézetet (például: Élet és halál, vagy A főnökök és a többiek). Vagyis mintegy előszobája lehet a kereszténységnek; arra gondoltunk, hogy a hittan helyett erkölcstant tanuló diákok gondolkodását is előnyösen orientálhatná. Emellett a legjobb francia filozófiai kultúrát képviseli, szerzői filozófusok vagy október A SZÍV 49

SzínTér

Kérdések, amelyeken gyerekkorunk óta törjük a fejünket… amelyekre egész életünkben keressük a választ!

Kérdések, amelyeken gyerekkorunk óta törjük

Fiúk, lányok, kik vagyunk?

Honnan ered a világ?

Életre szól-e a barátság?

Miért él az ember?

Ki vagyok én?

Mi tesz boldoggá?

legalábbis Mifilozófiát a szerelem? végzett emberek, vérükMitől lesz sikeres ben van a dialektikus gondolkodás régi francia az életünk? öröksége. A Filó-faló cím is ősi toposzra utal: már Platónnak A lakoma című műve is az étkezéssel kapcsolja össze a közös gondolkodást. A kötetek utolsó fejezete minden alkalommal A könyvben ezekről a kérdésekről gondolkodunk, hogy megismerjük magunkat, örüljünk magunknak erre reagál: egylegyünk. kis rágcsálnivaló mellett köés boldogok zös vitára invitálja a gyerekeket a kötet témái körül. Vezetheti ezeket a vitákat szülő, tanár – de maguk a gyerekek is, hiszen a könyvekben feldolgozott apró novellák, tréfás párbeszédek és rajzok jó indítást adnak arra, hogy saját élményeiket is bevonják a vitába. A sorozatra egyébiránt már a szakma is felfigyelt, az első négy kötetet a 2015-ben megjelent ifjúsági irodalom legjobbjai közé sorolta. A főnökök és a többiek pedig annyira jó, hogy a szombathelyi lelkipásztoroknak tartott lelkigyakorlaton magam is felhasználtam… Egyébként a Filotéo sorozatról is elmondható, hogy hosszas megfontolások előzték meg a kötetek összeállítását, és végül számos szerzőnek, kiváló grafikusnak és a velük együttgondolkodó szerkesztőnek a csapatmunkájaként jött létre.

8 éves kortól

BENCÉS

9 789633 140574

Ára 3900 Ft

borito.indd 1

KIADÓ ÉS TERJESZTŐ KFT.

Mondhatna néhány szót a legújabb, környezettel, környezetvédelemmel foglalkozó Filó-falóról! Mit gondol, Ferenc pápa enciklikája (Laudato si’) után mennyire lesz ez az egyház egyik kiemelt témája?

A Természet és környezetszennyezés című, legfrissebb kötetünk a civilizáció fejlődésének legújabb problémáit tárgyalja. A közös faluvá váló, végveszélybe került bolygó szempontjaiból közelít a civilizációval fellépő közös fenyegetettségünkhöz. Ugyanakkor nem azt akarja sugallni, hogy el kellene vetnünk a fejlődésnek az eredményeit, csak árnyalt végiggondolásukra és a technikai fejlődés eszközeinek felelős használatára buzdít. A fenyegető szcenáriókat vázoló, vagy baljós képeket mutató megközelítéseknél sokkal jobban képes megszólítani a befogadókat a gyerekkönyv: egy Csernobilról készült gyerek-karikatúra semmiképpen sem 50 A SZÍV október

vagyok

Mit jelent hinni? Kicsoda Isten?

én?

Mi van a halál után?

Az élet nagy kérdései keresztény szemmel

Hinni Istenben? De hogyan?

a fejünket… amelyekre egész életünkben keressük a választ!

Hinni

Istenben? De hogyan? Az élet nagy kérdései keresztény szemmel

A könyvben ezekről a kérdésekről gondolkodunk, így ismerjük meg Jézust és a kereszténységet.

Bencés

8 éves kortól 9 789633 140444 Ára: 3900 Ft

B�� K��

KIADÓ ÉS TERJESZTŐ KFT.

bagatellizálja el a kérdést, de a mosolygás révén emészthetővé, feldolgozhatóvá, továbbgondolhatóvá oldja. Az egyházban pedig őszintén kell beszélni a környezet fenyegetettségéről. A teológia egyes elméleti szintjén már megjelent az ökológia kérdése, ám a lelkipásztori gyakorlatban kevésbé. Ferenc pápa a nagy elméleti gondolatok életre váltásának a mestere is. Éppen ezért talál most annyi ellenállásra a menekültek iránti irgalom hangsúlyozásával. Amikor tenni kellene, az egyház lebénul. Nemcsak a menekültek, de az ökológia kapcsán is. A pápa pedig elméletgyártás helyett cselekszik – és ez nagyon evangéliumi, jézusi dolog.

2014.03.19. 11:16:10

Mit gondol, ez a fajta gyerekkönyvkiadás vajon a szülő „tanítását” is magában foglalja? – A Kedves Ferenc pápa! című kötet például bátran lenne nevezhető „családkönyvnek” – hiszen a pápa által megfogalmazott „érzékeny” válaszok nemcsak a kíváncsi gyerekeket, hanem azokat a szülőket is bőségesen eligazíthatják, akik sokszor talán nem is tudják pontosan, hogy gyermekük egy-egy kérdése kapcsán mire is volna érdemes legelsősorban odafigyelniük, mit és hogyan kellene mondaniuk.

Valóban, bátran ajánljuk ezeket a könyveket idősebb olvasóknak is, hiszen gondosan megválasztott témákban felkészült stáb fejti ki bennük a véleményét. Sajnos nagyon sok felnőtt, aki elveszíti a kapcsolatot az egyházzal, vallási ismereteiben

B�� K��

megmarad a hiedelmek, gyerekes meggyőződések szintjén – és ez gyakran nem az ő hibájuk, hanem azoké az egyházi közösségeké, amelyek tizennégy évesen elengedték őket. Ez olyan, mintha a legtöbb felnőtt csak a nyolcadik osztály matematika- és irodalomismereteivel végezné a munkáját felelős pozíciókban. Az igényes gyerekkönyvek kettős feladatot tölthetnek be: egyfelől árnyalt képet adnak már a gyerekeknek is, másrészt mélyítik, csiszolják a felnőttek tudását – esetleg visszatérési utakat kínálva a kereszténységhez. Hadd hozzak példát egy másik területről: az egyik volt diákom rajzolt egy képregényt a vívásról, amelyben elmagyarázzák a különböző fegyvernemeket, szabályokat, bemutatják a vívóruha részeit és a versenyszabályokat a gyerekeknek. Sok szülő kiáltott fel ezt nézegetve a gyerekével: végre értem, mit csináltok az edzőteremben, és mi megy az olimpiai közvetítéseken! És van ezeknek a gyerekkönyveknek még egy esélye: a kikacsintás. Van bennük néhány olyan elem, amelyeket a felnőtt olvasók a saját kulturális ismereteikkel jobban értenek; olyan ez, mint Varró Dániel költészete: a verseket a gyerekeknek felolvasó szülő egy új jelentést is felfedez, amely őt szólítja meg. Egyébként a Filó-falóban az idei évre is tervezünk két újabb kötetet: Gazdagság és szegénység, illetve Háború és béke témában. Terveink között szerepel még, hogy ifjúsági könyveinket további témákkal is bővítsük a jövőben – éppen azért, mert a szülőktől is nagyon jó visszajelzéseket kapunk. LOGO Bayard édition jeunesse Horizontal en noir

Hofher József SJ

Isten anyai arca

Cselényi István Gábor tanulmánykötetének címe a teológiában jártas olvasó számára nem meglepő. A szakirodalomban kevésbé jártas olvasó viszont felkapja a fejét a könyv címét olvasva: Isten anyai arca.

Még meghökkentőbb lett volna a könyv külső megjelenésében, hogyha a kötet elején nem a megszokott Michelangelo-i teremtő Isten alakját látjuk, hanem a feminista irodalomban gyakran használt, ennek az ábrázolásnak „parafrázisát”, ahol a teremtő nem egy szakállas, szigorú tekintetű férfi, bácsiként jelenik meg; hanem egy békés, kiegyensúlyozott tekintetű nő alakjában, aki hasonló gesztussal, jobb karját kinyújtva elindítja a semmiből az ember életét. Mint tudjuk, ahogy a Szentírásban is olvassuk, „Isten az embert férfinak és nőnek teremtette”, majd a teremtés művét az emberre bízta. Érdekes lenne a kérdésfelvetés: hogyha Isten női, anyai oldala jobban érvényesülhetett volna a történelem folyamán, miként néz ki bolygónk állapota most, a harmadik évezred elején? A férfi harcos, másokat leigázni akaró természetével szemben talán a nő sokkal inkább megőrizhette volna bolygónk „Földanya” szerepét, mintsem egy prostituált képét mutatja most, akit végtelenül kihasználtak. A szerző művében szisztematikusan végighalad az elmúlt kétezer év irodalmán a szentírási bölcsességi irodalomból kiindulva egészen a mai kor irodalmáig, követve a pneumatológiai gondolatot és mintát, más tudományágak képviselőinek (filozófia, pszichológia, vallásbölcselet) véleményét is bevonva. A Hokma-

Szófia vonal és annak női jellege, anyai arca kétségtelenül főleg Jézus, Sírák fia könyvének lapjain fogalmazódik meg: „Anyja vagyok a szép szeretetnek, istenfélelemnek, megismerésnek, és a szent reménynek.” És ahogy a szerző a továbbiakban írja: „Ez az anyaság sokszor jelképeken átszűrve mutatkozik meg: »Én a bölcsesség folyamokat bocsátottam ki magamból. Olyan vagyok, mint a mérhetetlen folyam ágya« (Sír 24,40); leggyakrabban pedig a tápláló anya jelképében jelenik meg: »Mert lelkem édesebb a méznél, és birtoklásom jobb a lépesméznél!« (Sír 23,27), »Jöjjetek hozzám mind, akik kívántok engem, és teljetek el gyümölcseimmel« (Sír 24,26); »Akik engem esznek, még inkább éheznek, akik engem isznak, még inkább szomjaznak« (Sír 24,29). Utóbbi kép egyértelműen krisztológiai előkép is, az eucharisztia »mintája« (vö. Jn 6,54 sk), mint ahogy a Bölcsességnek ez a vallomása is: »Nálam van az út és igazság minden kegyelme« (Sír 24,25): Krisztus lesz az »Út, Igazság és Élet«.” k

október A SZÍV

SzínTér

A szerző műve azért is jelentős, mert megszabadít minket egy téveszmétől, vagyis attól, hogy az Istenről alkotott képünk örök és állandó. Ezért van az, hogy sok felnőtt, még értelmiségi hívőként is gyermekkora istenképét hordozza, mellyel elakad az istenkeresés útján. Menekül a válaszoktól és a kérdésfeltevéseknél gyermekded, naiv válaszaival nevetségessé válik a mai világ előtt, de nem csak ő, hanem – ami súlyosabb – keresztény hitünk is. Elégtelen istenképük miatt sokan már nem imádkoznak. Nem tudják, miként viszonyuljanak Istenhez. Kisgyermekként vagy felnőtt gyermekként szólítsák meg őt. James Martin, amerikai jezsuita írja: „Akik felismerik a nehézséget, szakítanak egykori vallási elgondolásaikkal, mivel felnőttkorukban már nem tudják beépíteni őket az életükbe, és új vallási hagyományokat próbálnak keresni az egyházon belül (ez a »keresés útja«). Az is gyakori, hogy valaki egy időre elszakad a vallástól, majd visszatér egykori hagyományához, egyéni erőfeszítéssel teszi a magáévá, s így felnőttebb hitet alakít ki, amelyet be tud építeni az életébe (»a visszatérés útja«).”

Már I. János Pál (akinek pápasága csak néhány hétig tartott), egy audiencián zarándokok ezrei előtt olyan teológiai provokációra ragadtatta magát, mint előtte egyetlen pápa sem. Azt állította, hogy Isten, aki Atya, Anya is, vagyis nő is. Ezzel kapcsolatban Juan Arias A harmadik évezred Istene című könyvében megjegyzi: „A kérdést olyan nagy horderejűnek tekintették a katolikus igazhitűség szempontjából, hogy maga a Hittani Kongregáció prefektusa, Josef Ratzinger német bíboros is nyilatkozott. Kijelentette, hogy senkinek, még a pápának sincs joga megváltoztatni Isten nemét. Volt, aki viccesen megjegyezte, Isten csak harminchárom napig volt nő, vagyis I. János Pál pontifikátusa alatt.” A Szentlélek inspirációjának tartom, hogy napjainkban Krisztus földi helytartója nem a vatikáni palotákból regnál, hanem a Szent Márta Házból kiindulva szolgál. A Ferenc pápa által megrajzolt irgalmasság Istenének méltóbb hajléka ez a ház, mintsem az, amely csak erőt, hatalmat és dicsőséget sugall. Nem lehet nem észrevenni az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb teológusának, Hans Urs von Balthasarnak és sok más kortárs teológusnak a véleményét, akik arról beszéltek, hogy az egyház az új évezredben sokkal inkább női, misztikus vonásait fogja felmutatni a világnak, mintsem autoritatív jellegét. Hans Urs von Balthasar műveiben már nem csupán a „péteri” karizmáról beszél az egyházban, de hangsúlyosan fejtegeti műveiben Krisztus Misztikus Testének az egyháznak, „jánosi” és „Máriás” arcát is.

A legrosszabb, hogyha az egyoldalúság oltárán elveszítjük Isten arcának sokszínűségét, minden embert megszólító arcát és szeretetét. Pedig már Jeremiásnál olvassuk: „Mert én ismerem a terveket, amelyeket gondolok rólatok – mondja az Úr –: békességre és nem veszedelemre vonatkozó gondolaA legrosszabb, hogyha az tokat, hogy jövőt és reményt adjak nektek” (Jer 29,11). egyoldalúság oltárán elveszítjük

Végezetül hadd idézzem ismét Juan Ariast: „Annak idején I. János Pál olyan véleménynek adott hangot, amely csírájában már fellelhető volt Isten arcának sokszínűségét. a haladó szellemű katolikus Mai korunkban maguk a pápák teológiában. Felismerte, hogy jelzik, hogy az egyház mögött egy Isten atyai, autoritatív, patriarchális tulajdonságokkal sokszínű Isten áll. Isten női arcának egyre markánsabb megfelruházott férfiúi modellje letűnőben van. Az ember jelenése mögött nem a felszabadítási törekvések gondolata és Isten közötti kapcsolat nem korlátozható az apa és húzódik meg, sokkal inkább egy antropológiai kérdésfelvefia közötti régi sablonra. Isten anyaként, nőként, jetés feszül a jelenség mögött. Isten, aki az embert saját képére gyesként, szerető kedvesként is elképzelhető, mert az és hasonlatosságára teremtette, férfinak és nőnek teremtette ember női vonásainak is hordozója.” őket, Ő maga is hordozza az örök női szépséget és ideált. 52 A SZÍV október

Radóczy Jusztina

Az orgonaépítő

Amikor sikertörténetről beszélünk, akkor hajlamosak vagyunk valami nagy szerencséhez, vagy véletlenek sorozatához kapcsolni, kevésbé gondolva a sok munkára és kitartásra, ami szinte elengedhetetlen az ilyen történetekben. Budavári Attila orgonaépítő saját bevallása szerint egy „rózsaszín mázzal bevont” álomból indult el, és mára az egyik legnagyobb sikerekkel rendelkező céggé formálta a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúrát, rengeteg idő és energia befektetéssel. Nem csupán Európába, hanem Amerikába és Ázsiába is szállítják hangszereiket, illetve alkatrészeiket. Az Év Kézművese Díjat, Angster-díjat, Magyar Kézműves Remek, illetve Pro Civitate díjat tudhatnak maguk mögött. Érdemes-e álmokat kergetni, és mi kell a megvalósításhoz? Erről beszélgettünk a mesterrel. Hogyan indult ez az álom, mennyire volt realitása ennek az elképzelésnek a 80-as években Magyarországon?

Még gyerekkoromban hat felmenőm orgonaépítő történeteit és régi fotóit nézegethettem családunkban, ami akkor engem nagyon elvarázsolt. Néhány éve megtudtam, hogy volt egy hetedik is, aki Kölnben dolgozott. Kisgyermekként fogalmam sem volt arról, milyen örömökkel és nehézségekkel jár ez a feladat, csak azt tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A családom nem ellenezte, de inkább egy gyerekes álomnak tartotta, mint reális jövőnek. Annak ellenére is, hogy az őseid az Angster orgonagyárban dolgoztak Pécsett?

Csak egy része dolgozott az Angster cégnél, voltak olyan rokonok is, akik még a Monarchia idején érkeztek Bécsből, de aztán vissza is tértek. Szerencsére sok-sok fotó megmaradt a dédapámról, az öccséről vagy az ükapámról, ahol templomokban dolgoznak, sípot fognak a kezükben, vagy épp hónapokat töltöttek vidéken és írták haza a képeslapokat. Érdekes volt olvasni a részleteket, ahogy megírták az otthoniaknak, hogy például milyen nehéz

dolgozni a szegedi Fogadalmi templomban, mert minden nap mást akarnak, változik a zenei igényük, át kell alakítani az orgonát és ehhez hasonlók. A célom elérése érdekében a pécsi Zipernovszky műszaki szakközépiskolában érettségiztem, és utána elmentem Budapestre orgonaépítő tanulónak. Itt már igazán komollyá vált az álom, mert a vizsgák után Ausztriába, Németországba és Európa más országaiba mentem, hogy gyakorlatot és pénzt szerezzek. Mi vitt előre ebben az ügyben? Ekkor már komolyan vették a családodban a terveidet?

Annyira, hogy ekkor már mindent pénzzé tettem, amit csak lehetett, és vásároltam rengeteg faanyagot, hogy amíg külföldön vagyok, addig itthon évekig száradjon. Az vitt előre engem, hogy ez egy komplex szakma. Sok mindenhez kell érteni, így időbe telik, míg kitanulja az k

október A SZÍV 53

SzínTér

ember. Kell érteni a zenéhez, az asztalos, bőrös munkákhoz, a fémhez, tervezéshez, mechanikához. Olyan alkotást adunk ki a kezünkből, ami nem évekre vagy évtizedekre szól, hanem évszázadokra. Volt szerencsém Portugáliában egy olyan hangszeren dolgozni, ami 1531 óta szolgálja a liturgiát. Ekkor döbbentem rá, hogy bizony az örökkévalóságnak dolgozunk. Félelmetes, ugyanakkor gyönyörű érzés volt 500 éves sípokat javítani. Talán ez az érzés az, ami előrevisz ebben a munkában. Mennyire voltak példaképeid az Angster család tagjai? Segítettek a munkádban?

Igen, a fiatalabb Angster Józsefet 1984-ben megkerestem, elmondtam a terveimet. Emlékezett a családomra, sőt személyes történeteket is mesélt róluk a 30-as 40-es évekből. Szó szerint pártfogásába vett, amikor az elején pénztelenségbe és sok-sok nehézségbe ütköztünk, akkor elég volt egy órára leülni, beszélgetni vele, és megkaptam a lendületet a további küzdelmekhez. Szakmailag is rengeteg segítséget kaptunk a munkánkhoz. 1992-ben indítottátok el a céget. Hányan indultatok és most hová jutottatok?

Az első munkanapon négyen voltunk, később jött egy tanuló, egy év múlva tízen voltunk, rá egy évre már majdnem húszan. Évekig ennyi emberrel dolgoztunk, de aztán jött az áttörés, a nagy megrendelések, például a Művészetek Palotájának nagyorgonáját építettük, így közel 40 főre nőtt a létszámunk, és a gépparkot is fejleszteni kellett. Aztán elindult a körforgás, mert a nagy munkához több ember kell, a több emberhez nagyobb műhely, a nagyobb műhelyhez több munka. Így szépen lassan kialakult a jelenlegi csapatunk és helyünk, összesen közel 2000 m2-en. Laikusként úgy vélem, először fel kell mérni, aztán megtervezni, legyártani, majd beépíteni – szóval milyen fázisai vannak az orgonaépítésnek, mennyi ideig tart?

Leegyszerűsítve így zajlik, de a valóságban ez évekig tartó munkafolyamat. A legelső lépés az új orgonáknál, 54 A SZÍV október

hogy statikailag fel kell mérni a kórust, hogy egyáltalán elbírja-e, vagy, hogy mekkora orgonát bír el a szerkezete. Az igazán nagy orgonák, mint a MÜPÁ-é, legalább 40 tonnát nyomnak, a kicsik 1-2 tonna súllyal rendelkeznek. Aztán jön a zenei igények felmérése, a design tervezése. Aztán jön az árajánlat, akkor derül ki, hogy egyáltalán van-e elég fedezet rá, és az építés csak ezek után kezdődhet el. Most fejeztük be a Városligeti fasori református templom orgonáját, ami eredetileg Angster orgona volt, de méretében kétszeresére növeltük, nos, ez 14 évig tartott. Ezt még kimondani is sok! Milyen érzésekkel tölt el egy ilyen munkafolyamat befejezése?

Őszintén szólva, az első érzés az, hogy jó túl lenni rajta és egyben látni, hallani azt, amit évekig csak darabokban él meg az ember. Persze a 14 év az extrém eset, mert általában 1-2 év alatt is felépítünk egy orgonát. Melyik feladat a kedvesebb számodra: egy új orgonát építeni, vagy régit felújítani? Voltak különleges esetek?

Mindkét feladat kedves számomra, mert, ahogy említettem, a több száz éves anyag, a fa, a bőr, a sípok mindig elvarázsolnak, az új orgonában viszont sokkal többet adhatok saját magamból. Igen kitartó szoktam lenni a felújításban, épp van egy munkánk, képzeljünk el egy orgonát, amit az orosz katonák összetörtek, ellopták a hasznosítható részeit, a galambok beköltöztek, összepiszkították, továbbá három darab fél méteres bagolytetemet találtunk benne, a szú és az egér pedig a megmaradt anyagot teljesen szétrágta. Erre szokták mondani, hogy innen szép nyerni. Mi megpróbáltuk és sikerült, visszaszállítottuk Zalátára az orgonát, erről egyébként készült egy film is. Nagyon érdekes folyamat a kutatás, amikor levéltári adatokból, képekből, egy mester más alkotásaiból próbáljuk meg rekonstruálni az eredeti állapotot. Hétgyermekes családapaként terelgeted-e a gyermekeidet az orgonaépítés irányába?

Három lányom és négy fiam van, így nem mondhatom, hogy nem lesz utánpótlás, hiszen van, aki a zenéhez ért jobban, van, aki szépen rajzol, de a kisebbek közül olyan is akad, aki egy csavarhúzó láttán lelkesedik be és remeg az örömtől, ha játszhat vele. Mint mondtam, ez egy na-

gyon sok szakmát ölelő terület, de ennek ellenére nem erőltetem egyikükre sem az elképzeléseimet. Mondhatjuk, hogy az orgona a templom egyik emblematikus hangszere. Hívő katolikusként volt-e ennek szerepe a pályaválasztásodban?

A templom egy gyönyörű munkahely. Nem egy telep, vagy üzem, ahol az emberek sokszor minősíthetetlenül viselkednek, itt mindenki igyekszik fegyelmezett lenni és tudomásul venni, hogy ez egy szent hely. Én mindig mint Isten házába lépek be, ezért mondhatom, hogy igazán különleges helyen dolgozom és szerencsés vagyok. A hátránya viszont az, hogy amikor misére megyek, akkor megválogatom, hogy hová megyek, mert ahol rossz az orgona és netán még a kántor is gyengén játszik, hát oda nem szeretek járni. Megzavar a koncentrálásban. Visszatekintve az elmúlt 24 évre, meg vagy-e elégedve a munkáddal, elérted-e azt, amit gyermekként álmodtál?

Mivel Európán kívül Amerikába és Ázsiába is szállítunk, valamint évekkel előre be vannak jegyezve a ránk váró feladatok, gondolhatnám azt, hogy teljesítettem az álmaimat. A probléma azonban az, hogy nem vagyok az az egy helyben ülő, megelégedős típus, és már most a fejemben van a következő lépés. Mindig eszembe jut valami technológiai vagy design fejlesztés, újabb területek feltérképezése. A munka mellett sokat foglalkoztok a tanítással, sőt műhelylátogatásokat is szerveztek. Miért fontos ez?

Azért találtuk ki az üzemlátogatásokat, mert volt olyan nap, amikor több csoport is bejelentkezett, hogy szeretnék megnézni a munkafolyamatainkat. Ez egyrészt több órát vett igénybe, másrészt nem mindig látható minden részlet. Így megpróbáltuk szervezett keretek közé terelni, hogy mindenki egészében láthassa ezt a szakmát.

Talán ezzel helyreállíthatjuk a kézművesség, ezen belül az orgonaépítés értékét, mert sokan megdöbbennek, milyen pontos és precíz munkára van szükség. Egy-egy orgona elkészítése több tízezer munkaórát igényel. Öröm, vagy szomorúság, amikor több év után a helyére kerül a munkád?

Egy francia kollégám szavait tudom idézni, miszerint mi annyira megszeretjük ezeket a hangszereket, hogy amikor egy elkészül és a helyére kerül, akkor elhagyás, üresség érzése lesz úrrá rajtunk. Amikor viszont megszólal Isten dicsőségére, vagy egy jó koncertteremben, akkor persze büszkeség és öröm az, ami eltölt. Mi a legnagyobb örömforrás ebben a munkában?

Évekig dolgoztam úgy, hogy napközben ügyvezető voltam, levelezés, telefonok, vidéken felmérések és folytathatnám, éjszaka pedig rajzoltam, terveztem. Volt olyan, hogy egy nap alatt a tárgyalásokon kívül csak Magyarországon 1000 km-t vezettem. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, ezt nem lehetett sokáig bírni. Isten segítségével tudtam csak átvészelni, de ez az időszak hozzásegített ahhoz, hogy keressek olyan embereket, akik ezeket a munkafolyamatokat egyre jobban végezték, mint én. Így szépen lassan elengedtem és átadtam ezeket a feladatokat. Így mondhatnám, hogy végre béke és nyugalom van, de ez nem igaz, hiszen már itt van a fejemben a következő terv, ami folyamatosan visz előre. Talán ez a legnagyobb öröm ebben, hogy mindig tudok fejleszteni, újabb és újabb ötleteket kitalálni, megvalósítani, próbálkozni.

október A SZÍV 55

SzínTér

Paksa Balázs

Áldozathozatal

Bármilyen legyen is aktuális viszonyuk, apa és fia között mindig különös, megismételhetetlen kötelék lappang. Jeff Nichols amerikai rendező negyedik filmjében, az idén bemutatott Éjféli látomásban tovább boncolgatja e megfejthetetlen kapcsolatot, miközben áldozatról, felelősségvállalásról, valamint egy furcsa család bajban megmutatkozó összetartó erejéről mesél.

Néhány tétova szó, egy tekintet és tettekben megnyilvánuló rendíthetetlen elszántság – ennyi is elég ahhoz, hogy apa és fia minden racionális megokoláson túl megértsék egymást. Nichols első három filmjében különböző nézőpontokból ugyan, de mindvégig ezt az elszakíthatatlan köteléket vizsgálta. A Take Shelter világomlás elől menedéket kereső apája (Michael Shannon), a Mud kallódó, majd egy érdeklődő kisfiú (Tye Sheridan) hatására lassan megnyíló magányos férfija (Matthew McConaughey) egyaránt értelmet keres életének, célt, hogy az őt belülről feszítő erők – szeretet, védelmezés, felelősségvállalás vagy áldozathozatal – számára utat találjon. Nemcsak erkölcsi, egyben kifejezésbeli kérdés is ez, mely az előbbiekből következően szorosan összefonódik a titok fogalmával. Az Éjféli látomás narratívája pedig minden korábbi Nicholsfilmnél erősebben épít a rejtélyre. Két férfi egy kisgyermekkel menekül az éjszakában, s a baljós csendet váratlan shotgun-lövés töri meg. Hajszálvékony utalások, szűkszavú dialógusok, elharapott megjegyzések rajzolják fel vázlatosan az alapszituációt: egy apa menekíti jóbarátja segítségével különleges képességű fiát egy szekta befolyása alól, s miközben a halk szavú gyermek egyre csak képregényt olvas, a kormányügynökség, s végül a hadsereg is az elcsigázott csapat nyomába ered. S hogy mivégre ez a bizarr fogócska? A megfejtés a néző feladata, akire időközben komolyan rátelepszik a film hangulata, Nichols ugyanis John Carpenter Csillagemberét és Spielberg korai remekeit (Párbaj, Sugarlandi hajtóvadászat, E. T.) idézi meg ragyogó stílusérzékkel. Ám ez nem csupán üres nosztalgiázás: a rendező mindezzel a történet érzelmi töltetét mélyíti, s eléri, hogy a filmet nézve ne a cselekmény fordulópontjain, hanem karak-

56 A SZÍV október

tereink motivációin, reakcióin és az általuk felvetett morális dilemmákon gondolkodjunk. Az Éjféli látomás tehát erős műfajiságba öltözteti, ám nem téveszti szem elől eredeti mondanivalóját: az apa-fiú viszony végletes bonyolultságának, ugyanakkor megrendítő egyszerűségének árnyalt bemutatását. Az apa (Michael Shannon) szótlan, szeretetét tettekben kifejező férfi, a fiú (Jaeden Lieberher) különleges voltát fokozatosan felfedező, ragaszkodását csendben kifejező, eltökélt gyermek. Koravén, az eseményeket szinte beletörődéssel figyelő ember, aki mintha már tudná: ez mind szükséges az elkerülhetetlen beteljesedéshez. A barát (Joel Edgerton) néma elköteleződéssel tart ki a kis család mellett, sok tekintetben nem is értvén, mi zajlik körülötte, az anya (Kirsten Dunst) pedig babusgatással óvná gyermekét, ám idővel rádöbben, hogy a küldetésben való állhatatos kitartás nem tűri a gyengédséget. Mindegyikük áldozatot hoz. A szülők és a barát a maga mércéje szerinti legtöbbet adja, a fiú pedig mindent: először megtanul tűrni, elfogadni és szeretni, majd minderről lemond az elkerülhetetlen távozáskor. Romlatlan Krisztusfiguraként önmagát adja áldozatul, s ezzel visszaveszi az őt kezdettől fogva megillető királyságot. NICHOLS, JEFF: Éjféli látomás (Midnight Special). amerikai film, 112 perc, 2016.

OLVASSA A SZÍV

DIGITÁLIS VÁLTOZATÁT! Nem kell tárolni, virtuális könyvespolcán bármikor eléri

Ajándékba is vásárolható

Kiadványát több eszközön is elérheti

Pár kattintással azonnal olvasható, előfizethető

W W W . D I G I T A L S T A N D . H U/A S Z I V

SzínTér

Kemenes Tamás

Különös, idegen lények A sci-fi politológiája című, nemrég megjelent könyv éppúgy olvasható a politika, mint a sci-fi értő dicséreteként – a népszerű sci-fi műveket a bennük rejlő politikai elképzelések szerint vizsgáló műből ugyanis teljesen hiányzik a tudományos népszerűsítő munkákra gyakran jellemző kínos leereszkedés, gyakorlatilag minden oldala a science fiction iránti valódi, figyelmes szeretetről árulkodik. Dr. Tóth Csaba politológus-szociológust, a kiváló kötet szerzőjét kérdeztük.

Gyakran halljuk otthon, néha vendégségben is az intést: „Asztalnál nem politizálunk”. Hol van a „helye” manapság a politikának?

A politika definíció szerint az adott közösséggel kapcsolatos döntések meghozatalát és e folyamatok kontrollját, vizsgálatát jelenti. Amikor azt mondjuk, hogy asztalnál nem politizálunk, akkor valójában arra gondolunk: ne mondjuk el a politikai véleményünket egyes ügyekkel kapcsolatban az asztalnál. A politika szükségképpen konfliktusos folyamat, hiszen forrásaink felhasználásáról, akár gyökeresen különböző érdekekről és ezek változatos ütközéseiről szól. Vagyis épp azért nem beszélünk politikáról az asztalnál, mert nagyon is érdekel bennünket a politika, erősen érintve vagyunk benne. Másrészt – akár van helye politikának az asztalnál, akár nincs – nagyon is jó dolognak kell tartanunk, hogy azért végső soron mégiscsak beszélhetünk és vitázhatunk ilyen kérdésekről: a megvitatás – legyen bármily heves – alapvetően demokratikus eljárás. A politika általában vett „helyét” firtató kérdés pedig: ideológiai kérdés. Így például vannak, akik szerint az iskolában hazaszeretetre kell tanítani a gyerekeket; mások szerint (elsősorban) a demokrácia szeretetére és tiszteletére. A politikában nincsenek objektív szabályok; a politikust mindig az ellenfelei késztetik arra, hogy helyesen járjon el. Ha valaki például megkaparint magának egy televíziós médiumot, akkor politikai ellenfele, végül az emberek többsége (mondván, ezen a fronton nincs helye politikának) figyelmezteti tettének helytelenségére – ha figyelmezteti. 58

A SZÍV október

Mit akar a csokoládégyáros csinálni? Jó csokoládét? Nem – hanem pénzt. A vetélytársak, ellenfelek „segítenek” a csokoládégyárosnak abban, hogy a két szempont végül találkozzon. (Szerencsésebb országokban egyébként a politikusok már nem is nagyon kísérleteznek azzal, hogy túlságosan nagyokat hazudjanak. Csakhogy ez nem az emberi jóságból, hanem a versenyből, a demokrácia struktúrájából következően van így.) Mennyire mondható normálisnak, hogy a politika szereplői közti konfliktusok ennyire elmélyültek Magyarországon? Az ember néha tényleg úgy érzi magát, mintha egy sci-fiben lenne, tisztán „jó” és tisztán „gonosz” szereplők között… A legdurvább, már-már mesebeli bélyegeket sütik egymásra a politikusok, jóformán heti szinten.

Ahol erőteljes vélemények vannak jelen, ott mindig kicsi az esély rá, hogy igazán racionális diskurzus alakuljon ki. Így van ez a családi asztalnál, a fociklubok közötti ellentétek esetében, társasjátékozás közben – és a nagypolitikában is; az ok tehát maga az ember, és nem a politika. Egyébként személy szerint nem gondolom, hogy a helyzet ma rosszabb lenne, mint a múltban bármikor. Ha visszamegyünk például Ady korába, ugyanezt az intenzitást, már-már valóban irracionális egymásnak feszülést találjuk. Ezek az izzó ellentétek – és ezen belül a durva megbélyegzések – tehát nem a politika hatásaként értelmezendők: az emberi természetből következnek. Nem lehet ezzel hosszú távon mit kezdeni; a politikai

döntések révén bizonyos érdekek mindig sérülni fognak, mindenki számára megfelelő politikai döntés egyszerűen nem létezik. „Egyetlen science fiction író sem alkotott politikamentes világot” – írja A sci-fi politológiája legelső oldalán. Ez miért van így? Hiszen gyakran hallani, hogy az emberek egyre nagyobb tömegekben ábrándulnak ki magából a politikából, és a hátuk közepére se kívánják – nemhogy a mozivásznakra…

Először is: valóban sokan kiábránFotó: Gaál István dultak a politikából, vesztették el a hitüket a demokratikus rendszerben és gondolják úgy, hogy a választott politikusok ros�szul végzik a munkájukat. Ez a „teljes kiábrándulás” azonban véleményem szerint egyáltalán nem mondható jellegzetesen mai jelenségnek. Mindig is volt ilyen. És hogy miért nincs politikamentes sci-fi? Egyszerűen azért, mert nem tudunk elképzelni olyan világot, amelyben a közösségnek ne kellene valamilyen módon döntéseket hoznia tagjai eltérő érdekei mentén. Egy politikamentes világ megvalósulásához arra volna szükség, hogy a közösségben egyáltalán ne legyenek eltérő érdekek, hogy a közösségen belül mindenki ugyanazt akarja. Ehhez az elképzeléshez talán a Star Trek utópisztikus világa jutott a legközelebb a maga „ideális szocializmusával”; de el nem érte. (Felvetődhet, hogy a „nem-emberi ész”, netán a mesterséges intelligencia keretei közt elképzelhető volna ilyesmi, de ezek már túlzottan is spekulatív irányok; az ilyesmiket nem számítva azt lehet mondani, hogy a tökéletesen politikamentes világ egyszerűen logikailag elképzelhetetlen.) Pontosan milyen politikai elképzelések jelennek meg a Star Trekben?

megszűnése jelentette felszabadulás révén áll be; a Star Trek szerint tehát az emberiség a jövőben gyökeresen másmilyen lesz – vagyis lehet más. Erre egy nagyon jó és meglehetősen húsbavágó példát hoz az a híres jelenet, amelyben Spock, az egyik főszereplő kész feláldozni magát a közösségért – úgy általában; nem a családjáért, vagy egy közeli barátjáért tehát, hanem a nagy betűs Közösségért. Itt egyfajta „racionalizált moralitást”, az erkölcs és az intelligencia végső egyesülését fedezhetjük fel. De lássuk be, ez valóban utópia csupán (még ha érdekes is). Külön figyelemre méltó, hogy a Star Trek világában minden erőforrás ingyenesen rendelkezésre áll; bármiről legyen is szó, egyszerűen csak el kell vennie annak, akinek szüksége van rá. Más kérdés, hogy a tökéletes egyenlőség a valóságban nem jöhetne létre pusztán a materiális javak szintjén: hogy mást ne mondjunk, a budai villából nyíló kilátásból – és számtalan élményből – menthetetlenül csak egy „példány” létezik. Ezekkel mi van, ezek kinek a tulajdonába kerülnek? Erre a kérdésre a Star Trek már nem ad választ. A sci-fi politológiájában tárgyalt művek között a Star Wars kiemelt helyen szerepel. Ezekben a filmekben hogyan jelenik meg a politika?

Az előzménytrilógiában a politikai aspektusokra is odafigyelő rajongók nagyon el voltak kényeztetve. Ez a három epizód többek közt szépen bemutatja, hogyan jön létre egy diktatúra; emlékeztet minket arra, hogy micsoda veszélyeket hordozhat egy olyan karizmatikus vezető, aki – súlyos fenyegetettségre, mindent átfogó válságra és egyéb vészhelyzetekre hivatkozva – arra kér (és kap) tőlünk felhatalmazást, hogy „átmenetileg félretegye a demokratikus elveket”… k

A Star Trek alapvető és nagy innovációja, hogy az emberi természet radikális változását feltételezi. Ez a változás a szériában főként a tanulás és a technológiai fejlődés, azután mindennemű szűkösség, végül a pénz október A SZÍV 59

SzínTér

A Star Wars előzménytrilógia legérdekesebb problémája azonban – talán meglepő módon – éppenséggel a jók oldalán jelentkezik. A jedik egy olyan zárt, sajátos moralitással rendelkező csoportot alkotnak – a Jedi Rendet –, amelynek egyrészt igen számottevő politikai befolyása van – és amelyet másrészt soha, senki nem választott meg, és cselekedeteikről sem a szenátusnak, hanem egyedül a Jedi Tanácsnak tartoznak beszámolni. Érdekes helyzet, hiszen egyfelől nyilvánvaló, hogy éppen a jedik azok, akik a lehető legőszintébben a galaxis békéjét kívánják – másrészt azonban, tisztán a demokratikus politikai legitimáció szempontjából nézve, bizony nagyon nem stimmel a dolog. (Arról nem is beszélve, hogy az Erő létezése, illetve a jedik belőle fakadó különleges képességei a galaxis egyszerű, „nem megfelelő származású” polgárai által végső soron totálisan ellenőrizhetetlenek. Vagy hiszik, hogy létezik az Erő, vagy nem; Han Solo például – aki pedig szintén a jók oldalán áll – sokáig nagyon nem hiszi…) Yodának morálisan csodálatosak a céljai, azok a politikai módszerek azonban, amelyek mentén a hatalmát gyakorolja – rendre megnyilvánuló bizalmatlanság a szenátus demokratikusan megválasztott tagjaival szemben, a politikában elengedhetetlen népszerűség és egyáltalán, a politikai színtéren való szereplés teljes elvetése stb. – már erősen megkérdőjelezhetőek. Azért vannak demokratikus intézményeink, mert egy demokráciában jobban megbízunk az intézményekben, mint az egyes emberek morális képességeiben és tudásában. A jedik esetében a moralitás nem, ám a politikai 60 A SZÍV október

tudás már nagyon is kérdésessé válik. Hogy mást ne mondjunk, hosszú éveken keresztül nem vették észre Palpatine (a későbbi Uralkodó) ármánykodását, magyarán képtelennek bizonyultak rá, hogy megfelelően olvassák a politikai folyamatokat. (Nem mellesleg az az elképzelés, hogy a demokráciát – a nép uralmát – esetleg kontrollálni kellene valamiféle „bölcs testülettel”, a politikatudományban is szüntelenül felmerül.) Az utóbbi idők egyik nagy sci-fi szenzációja Suzanne Collins Az éhezők viadala című regénysorozata, illetve a belőle készült mozgókép volt. Ez a mű is sűrűn előkerül a könyvében…

Az éhezők viadala talán legérdekesebb dilemmája a lázadással kapcsolatos. A legtöbb sci-fi – sőt szinte mindegyik populáris alkotás – automatikusan elfogadja, hogy a gonosz rend elleni lázadás nem igényel semmiféle megalapozást, vagyis magától értetődően helyes. Leia hercegnőben – talán emlékszünk – még egy komplett bolygó pusztulása sem oltja ki a Birodalommal szembeni lázadás impulzusát, azt továbbra is megkérdőjelezhetetlennek éli meg. Az éhezők viadalában ezzel szemben a lázadás gesztusa erősen problematizálódik. Katniss Everdeen, miután rájön, hogy személyes lázadása feltétlenül a családja életébe kerülne, még Snow elnökkel – Az éhezők viadala főgonoszával – is kész lenne egyezséget kötni; hajlandónak mutatkozik rá, hogy a viadal révén szerzett népszerűségét bevetve lehűtse a fennálló (és nyilvánvalóan gonosz) rend ellen lázadni akarókat… Ez azonban nem azt jelenti, hogy Katniss morálisan rosszat cselekedne, sokkal inkább arról van itt szó, hogy a lázadás: hatalmas dilemma. Mint ahogy tényleg az. Gondoljuk csak meg: vajon biztosan helyesen tette a nyugati világ, hogy fellépett az iraki diktátorral szem-

ben? És mit tegyünk Észak-Koreával? Lerohanjuk? Ha így teszünk, akkor egészen biztos, hogy sok-sok észak-koreai, sőt dél-koreai ember meghal… Létezik a valóságban gonosz politikai szereplő?

Alapvetően azt gondolom, hogy a politikával kapcsolatban helytelen morális fogalmakat használnunk; ennek ellenére azt kell mondani, hogy igenis léteztek gonosznak mondható politikai szereplők, sőt véleményem szerint ma is létezik néhány. Úgy vélem, azok a rendszerek, amelyek – például – szándékosan ártanak a saját népüknek, megkínozzák a polgáraikat, rászolgálnak erre a minősítésre. A hitleri rezsimet gonosz rezsimnek tekintem, ahogyan az észak-koreait is. (A magyar politikában én nem vonnám kétségbe az egyes pártok és politikusaik őszinteségét; véleményem szerint ezek a pártok valóban hiszik, hogy képesek lennének jobbá tenni az országot. Lehetnek olyan taktikai elemek, amelyek nagyon „zűrösek” – gonoszságról azonban nincs szó.) Mennyire mondható, hogy a könyvében tárgyalt scifiknek, túl azon, hogy politikai elemekkel dolgoznak – politikai üzeneteik is vannak?

Egyrészt nem mondható – másrészt valamit azért mégiscsak mondanak, megjelenítenek, mintegy önkéntelenül. Hogy egy nem a sci-fi területéről származó példát hozzunk: a 24 című televíziós sorozat azáltal, hogy lényegében a folyamatos terrorfenyegetettségről, illetve egy ezzel egyedül szembeállítható fegyveres testületről szól, hordoz egyfajta üzenetet, ideológiát. A Star Wars világában a Birodalom, vagyis a sötét oldal egy erősen rendpárti, militarista társaság, melynek soraiban még egy kvázi rasszista ideológiát is észrevehetünk (figyeljük csak meg: a birodalmiak közt kizárólag fehér férfiak vannak); a felkelők, vagyis a „világos oldal” képviselői ezzel szemben kivétel nélkül demokratikus beállítottságúak, és az ő térfelükön van a multikulturalizmus és a multietnicizmus is. Az általam ismert és tanulmányozott szerzőkről általában joggal vélelmezhető, hogy a liberális demokrácia hívei. De azért neves kivételek is akadnak, így például Robert E. Heinlein híres alkotása, a Starship Troopers (Csillagközi invázió) kifejezetten konzervatív szemléletet tükröz. október A SZÍV

SzínTér

Marton Árpád

A színtelenség árnyalatai

Murakami Haruki a felnőtté válás veszteségeinek, a nagyvárosi ember elmagányosodásának és elbizonytalanodásának okait kutatja A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei című regényében.

Az első száz oldalig el sem tudom képzelni, mi állhat a szerző kultuszának hátterében, amely mintegy a japán mágikus realistának kijáró rajongásban ölt testet. Kijelentő mondatainak kopogása sótlanul hat, idegborzolóan hangoztatja európai műveltségét, ilyenkor ráadásul hajlamos rá, hogy magyarázkodásba fogjon. Mintha egy amerikai sztárírót olvasnánk feng-shuira fazonírozva. Maga az alapötlet sem hoz lázba: egy fiatalember, hogy magyarázatot leljen életkudarcaira, feltáró útra indul kamaszkorába. A fölfedezőút a freudi ösvényt követi: érzék(i)csalódások és pszichoerotikus tapasztalatok útvesztőiben keresgéli Ariadné elvesztett fonalát. Nem véletlen a címben szereplő színtelen jelző – morgolódom hát a századik lap tájékán. Aztán egyszerre csak, szinte észrevétlen, magával ragad e kiindulásában csöppet sem újszerű fejlődésregény, e távol-keleti Childe Harold balladisztikus, lírai szépsége. Lehet, hogy a japán rítusok hosszan elnyújtott előjátékot feltételeznek az egymásra találás kapujában? Vagy csupán hozzászoktam Haruki kimértségéhez, amely egyes elemzőitől stiláris eszköznek mondatik? Ki tudja. A hátralévő kétszáz oldal mindenesetre mindannyiunk közös, holott mélységesen személyes eredetmítoszainak fájdalmas igazságaiba merít: az érlelő veszteségek, az össze

62 A SZÍV október

nem fércelhető szakadások, a vissza soha nem térő remények tükörpalotájába. Ahol magunkra találunk az egymást soha többé meg nem érintő karnyújtások gesztusában. Íme, a felnőtté válás örök példázata; íme a létünket melankolikus fénytörésekbe vonó csalódások örök képlete ezeregyedszer, mégis szívettépőn. Haruki nem rafinált, mint Baricco, történetmondása lineárisabb és egyértelműbb; regényén Kundera keserédes józansága, az erkölcsi lénnyé válás tragikuma terül el, mégis szívünkbe zárjuk megjegyezhetetlen nevű főhősével együtt. Kivált a finnországi látogatáskor. Kivált, amikor minden régi baráttól azzal búcsúzik: talán utoljára láttuk egymást. Kivált azért a hat-hét fájdalmasan gyönyörű bekezdésért, ami éppen elég ahhoz, hogy egy regénynek helye legyen polcunkon és lelkünkben. Íme a legszebbik: „Az emberi szívet egy másik emberi szívvel nem csak harmónia köti össze. Sőt, éppen hogy seb és seb hozza létre a mély kötődéseket. Fájdalom és fájdalom által, törékenység és törékenység által születnek a kapcsolódások.” Murakami Haruki szívünkbe fájta magát. Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei. Budapest, 2013, Geopen.

Szentes Anna

A zseni, aki hitt az emberekben Zajlott körülötte az élet, megkerülhetetlen figurája volt a párizsi művész és műértő köröknek. Mindenkit ismert, és mindenki ismerte őt is. Amedeo Modigliani titka az volt, hogy a saját útját járta. A 20. századi avantgárd festőről a Magyar Nemzeti Galéria kurátorával, Kovács Anna Zsófiával beszélgettünk.

Az olasz Modiglianinak kevés idő jutott, mindössze 36 éves volt, amikor Párizsban meghalt. Mindezek ellenére is teljes életművet hagyott hátra. Minek köszönhető ez?

Rövid alkotói időszaka alatt valóban egységes pályát futott be. Az akkor még gyógyíthatatlan tuberkulózisban szenvedett, tudatában volt annak, hogy nem lesz hosszú életű, ezért nagyon gyorsan, mindent megélve élt. Művészi érlelődése hosszú folyamat volt, de amint rátalált a saját stílusára, nagyon intenzív munkatempót diktált saját magának. Úgy becsüljük, hogy élete utolsó éveiben szinte hetente festett egy új képet. Nagyon gyorsan dolgozott. Szinte kizárólag csak portrékat festett, ezeket egy, vagy legfeljebb két ülésben készítette el. Leginkább festőként ismerjük. Ő mégis inkább szobrásznak készült. Mégis miért hagyta el a kőfaragás művészetét?

1909 és 1914 között szinte kizárólag szobrászkodott, ez idő alatt közel 35 fejet készített, melyek egymástól merőben eltérő stílusúak. Autodidakta volt, nem esett át komolyabb szobrászképzésen. Inkább ő maga akarta kikísérletezni, hogy mit lehet, és mit nem. Némelyik alkotása éppen ezért hat nyersnek, míg mások igen kifinomultak. Sajnos a betegsége meggátolta a további munkában. A kő faragása kemény fizikai munka, és a kőpor sem tett jót a tüdejének. És ami

k október A SZÍV 63

SzínTér

még igen lényeges volt, a szobrászatból nehezebb volt megélni, mint a festészetből. Ráadásul nagy valószínűséggel egy idő után az is frusztrálta, hogy technikailag sem érezte magát elég felkészültnek. Így végül lemondott a szobrászatról, ezért sem készült el az a templom, amit az emberiségnek akart emelni. Ebben az irracionális tervben az az érdekes és a korszellemmel ellentétes, hogy az embert szakrális módon közelíti meg. Modiglianinál mindig maradt valami szent és sérthetetlen az emberi testben és az arcban. Pedig olyan korban alkotott, amikor a művészek gyakorlatilag tönkreverték az ember képét, legyen szó akár a kubizmusról vagy a futurizmusról. Modigliani még a legnyersebb alkotásain is harmonikusságra törekedett. Klasszikus művészi képzésben részesült. A saját stílusa mégis inkább annak köszönhető, hogy hagyta, hogy hassanak rá. Mi, vagy inkább kik befolyásolták a művészetét?

Az tény, hogy az itáliai iskolázottságú fiatal művész jól ismerte a művészettörténet nagy alakjait. Sok időt töltött Firenzében, Velencében, rendszeres látogatója volt a Louvre-nak, ahol az itáliai reneszánsz alkotások mellett az ókori egyiptomi daraboknak is nagy figyelmet szentelt. Feltételezhető, hogy Párizsban látott először afrikai maszkokat, ismerte meg az ősi kükladikus kultúrát. A kor művészei közül talán Modigliani rendelkezett a legszerteágazóbb érdeklődéssel. Gyakran járt kiállításokra, érdekelték a korábbi és a távoli művészetek is, ez mind táplálta a szobrászatát. De a kortársait is figyelemmel kísérte, ismerte a művészetüket, bejáratosak voltak egymás műtermébe. Ezzel együtt Modigliani mindvégig megtartotta az egyéniségét. Nem csatlakozott sem a kubistákhoz, sem a dadaistákhoz, sem a futuristákhoz. Mindvégig a saját útját járta. Mennyire nevezhetjük őt ezért kívülállónak? Egyáltalán ez a saját út miből fakadt? A személyiségéből? Vagy a felismerésből, hogy akkor tud valami kiugrót alkotni, ha nem utánoz senkit?

Modigliani a párizsi művészi társaság oszlopos tagja volt, kiterjedt kapcsolati hálóval, ismeretségekkel. De való igaz, 64 A SZÍV október

hogy mindezek ellenére a sajátja volt a kívülállás is. A művészettörténetnek szinte minden korban megvan a maga nagy különce, aki ugyan benne van a művészet vérkeringésében, mégiscsak kilóg. Aki olyan egyedi dolgot csinál, amit nehéz folytatni. Modiglianinak sem voltak tanítványai, követői. Egy szó, mint száz, rengeteg hatás érte. Mégis, volt-e olyan példaképe, akire felnézett, aki megihlette? És ha már témánál vagyunk, ő hatott-e már akkor a művészekre?

Kezdjük a második kérdéssel, mert ez valóban érdekes. A hamisítókra volt a legnagyobb hatással. Annyira egyedi, belülről fakadó a művészete, hogy azt csak utánozni, hamisítani lehetett. És lehet ma is… Ami az ő példaképeit illeti, Picassót érdemes mind közül kiemelni. Vele már rögtön abban az évben, 1906-ban közelebbi kapcsolatba került, amikor Párizsba költözött. Jelentős személyiség volt még a Montparnasse-on szomszédos műhelyben dolgozó szobrász Brâncuşi is. Nem hagyhatjuk ki nagyon jó barátját, Chaïm Soutine-t sem, akivel nagyon eltért a stílusuk, mégis kedvelték és tisztelték egymást. Soutine-nek nagyon expresszív, kicsit maszatos, nagyon energikus a festészete. Vele szemben Modigliani egy sokkal visszafogottabb, szerkesztettebb, lineárisabb stílust képvisel. Nála a vonal soha nem veszti el a szerepét. Nála egyébként nagyon óvatosan kell kezelni azt, hogy ki és mi hatott rá. Soha nem próbált meg utánozni, soha nem vett át egyetlen stílust vagy stílusrendszert sem. Inkább merített belőlük. Mindent, ami hatott rá, alaposan elemezte, ami megfogta belőle, azt a magáévá tette, hogy aztán csak azokat a vonásokat, stílusjegyeket használja fel, amelyek számára valamiért érdekesek voltak. Talán ezért is annyira összetéveszthetetlen a stílusa. Vannak-e olyan stílusjegyek, fogások, amik egy valódi Modiglianit jellemeznek?

Egy olyan művészről beszélünk, akit talán elsőre is könnyű felismerni. Tulajdonképpen az ember érdekelte, azon belül is főleg az arc. Portrék, fejtanulmányok jellemzik. Nem festett például tájképeket. Az arcot viszont mindig nagyon különleges módon stilizálta. Ha megnézzük a modellekről készült fotókat, azt látjuk, hogy felismerhető az illető, nem csak a művész fejében élt a megfestett kép. Modiglianinak mindig szüksége volt modellre, úgy tudott dolgozni, ha vele szemben volt az alkotás alanya. Beszélgetés közben megfigyelte az arc jellegzetességeit, amiket aztán gyorsan átültetett a saját stílusára. Nem mondhatjuk, hogy képei sablon

alapján készültek volna, de a melankolikus portrékban van valami közös: a hosszúkás arc, ami általában aszimmetrikus, és az olykor tekintet nélküli szemek. Az ábrázolásmódja nagyon vonalcentrikus. Toszkán művészként a tradicionális, rajzra alapuló művészet jellemezte, de a stílusa avantgárd volt. Jean Cocteau szerint Modigliani alkotásai egyfajta dialógust képeznek a modell vonásai és Modigliani saját vonalai között. Alkotásain mindig fellelhető a feszültség az eszménykép és a valóság között. Miért pont portrék? Miből fakad az emberi arc iránti folyamatos érdeklődése?

Azt hiszem, az életben és a művészetben is nagyon fontosak voltak számára az emberi kapcsolatok. Ezért is volt hatalmas ismeretségi köre. Aki akkoriban Párizsban számított, azt ő szinte biztos, hogy ismerte. Nagyon szociális típus volt, de persze ez nem jelentette azt, hogy ne veszett volna össze mindenkivel. Szüksége volt az emberi kapcsolatokra, nem volt magányos típus. Az ember végigkíséri a munkásságát. Az emberi arc pedig a szenvedélye volt. Ha már az emberekről van szó: hogyan élte meg a minden korábbinál véresebb és tragikusabb első világháborút?

Érdekes módon nem hagyta, nem engedte, hogy bármiben is befolyásolja. Ezért is elhibázott, ha valaki Modiglianit csak az életrajza mentén próbálja meg megérteni. Számos legenda, mítosz és botrány övezte az életét, de ezekből a külső és belső szenvedésekből, vívódásokból semmi nem tükröződik a műveken. Olyan korban alkotott, amelyben kiemelt szerep jutott a mecénásoknak, támogatóit a festményekről mi is ismerhetjük. Mennyire alkothatott szabadon, kedve szerint?

Abszolút szabad volt. Valahol ezt is várták el tőle. Modigliani nem volt egy sikertelen művész, rendszeresen kiállított, és mindig volt valaki, aki a szárnyai alá vette. Az első fontos mecénása, még a háború előtt Paul Alexandre volt. A műkedvelő orvos nemcsak anyagilag támogatta, gyakorlatilag apaként pátyolgatta. Később műkereskedők egyengetik Modigliani útját, először Paul Guillaume, majd Léopold Zborowski. Egyébként 1917 után komoly gyűjtői lesznek a festőnek.

Nem volt sikertelen művész, anyagi kényelemben élhetett volna, de sajnos nem tudta kezelni a pénzt, amivel nem egyszer saját életét és helyzetét nehezítette meg. Élete utolsó időszakában a napfényes Nizzában élt. Mi jellemzi ezt a korszakot?

Dél-Franciaországba érkezése után kicsit megnyugszik, megszületik a lánya is. Mindemellett a déli fények emlékeztették az olaszországi gyökereire. Ebben az időszakban fedezi fel magának ismét Cézanne-t. Egyszer megfogalmazódott bennem, hogy Modigliani egy olyan művész, akit könnyű felismerni, de annál könnyebb félreismerni. Az emberek azt gondolhatják, hogy az összes képe ugyanolyan. De ha felfedezzük a nagyon kis finom variációkat, kis változásokat, akkor rájövünk, hogy ez egy összetett és színes életmű, legyen szó a színhasználatról, a vonalvezetésről vagy az arcábrázolásról. A téma ugyanaz, de mindig más a kivitelezés. Modiglianiról is ezt lehet mondani, hasonlóságában is mindig más. Lassan 100 éves távlatból tekinthetünk vissza a művészetére. Hogyan értékelhetjük Modigliani szerepét, alkotói pályafutását?

Ellentmondásos a kép. Nagyon sok eltúlzott, eltorzított legenda él róla, ami miatt a művészettörténész szakma sokáig nem gondolt rá komoly művészként. Egyesek számára nem volt elég új, a modernizmus tombolásakor túlságosan visszafogottnak számított. 100 éves távlatban azonban már jobban tudjuk őt értékelni. Az elmúlt 10-15 évben egyre több kiállítás, tanulmány született róla, amelyek tágabb kontextusba helyezve vizsgálták az embert és a művészetét. Másrészt a modernizmust is másképp értékeljük manapság. Ha valaki vad avantgárd művészként nem tagadott meg minden korábbit, arról sem gondoljuk, hogy ne lett volna újító. Modigliani egy nagyon modern alkotó volt, de tiszteletben tartotta a múlt művészetét is.

október A SZÍV 65

SzínTér

Csanádi-Bognár Szilvia

Belebocsátkozva Meglehetősen ritka a festészet történetében a peremhelyzetbe kerültek ábrázolása. A végletes helyzetek, a szenvedés persze a bibliai vagy mitológiai történetek ábrázolásán keresztül, esetleg csinos zsánerképként mindig is jelen volt, mégis el kellett érkeznie a 19. század második felének ahhoz, hogy a művészek a bohém világ kiszolgáltatott oldalán, a nagyvárosok mellékutcáiban, az úttalan utak csavargói között festői témára leljenek. Rövid időszak volt ez, amiről az avantgárd érkezése hamarosan elterelte a figyelmet, és a művészetről alkotott elképzeléseinket gyökeresen megváltoztatta. Azóta sokan vádolták a modern művészetet azzal, hogy elfeledkezett az emberiről, és újra meg újra kérdésként merült fel, vajon a társadalmi felelősség a képzőművészet feladatai közé tartozik-e?

A Verekedés után című Mednyánszky-kép megértéséhez nincs szükség különösebb előismeretre. Talán ettől olyan megrendítő a vele való találkozás. Akár tudjuk, akár nem, hogy a barna színskála drámaiságát Rembrandt dolgozta ki, és a benne megjelenő fehér szemgolyók égő pillantása az ő önarcképein jelent meg először, a Mednyánszky-kép rémült, üveges tekintete belénk ivódik, és feledhetetlen lesz. Nincs konkrét történet a kép mögött, amit be kellene azonosítanunk, nincs olyan részlet, ami magyarázatra szorul. Ha nem éltünk át hasonló helyzetet, akkor is ismerjük a magát védő kéz mozdulatát, tudjuk, mit jelent a test félfordulata. Tudjuk, hogy a hangsúlyos fénypontok a könnyek jelölői. Az embert próbáló ezzel a képpel kapcsolatban éppen az, hogy szembe kell néznünk valami olyannal, amit nagyon is értünk, de semmiképpen nem kívánunk. Persze könnyen kivonhatjuk magunkat a hatása alól, de ahhoz gyorsan tovább kell lépnünk, el kell kerülnünk a pillanatnyi belebocsátkozást. A leginkább megdöbbentő mégis az, hogy a festő nem pusztán egy esztétikai nézet mellett döntött, amikor a megörökítését választotta, hanem a valóságban kellett ezzel a helyzettel, ezzel az emberrel szembenéznie. Ez pedig azoknál a művészeknél vált igazán hitelessé, akik belebocsátkoztak az ehhez hasonló élethelyzetekbe, belehelyezkedtek ebbe az életmódba, ami aligha lehet a sors játéka, sokkal inkább egész életre kiható döntés. Báró Mednyánszky László életében és festészetében egyaránt a

66 A SZÍV október

peremhelyzetek keresését választotta. A szalonéletről lemondva, időről időre hetekig vándorolt, csavargókkal ismerkedett, nyomorultakat támogatott, olykor nemesi jövedelmeiből, olykor festményei gyors és áron aluli eladásából. Nem is lehetne életének jellemzőbb mozzanata, mint a millenniumi ünnepségsorozat, ami alatt, míg a festményeit itthon kiállították, ő maga Párizs utcáit rótta, magát rongyszedőnek kiadva. Vagy a világháború kezdete, amikor 62 évesen harctéri rajzolónak jelentkezett, hogy sebesülteket és halottakat, friss katonatemetőket örökítsen meg. Majd száz év telt el a posztimpresszionista és realista festészet olykor végletes emberi helyzeteket kereső érdeklődése óta, míg a 20. század végére a társadalmi problémák, a környezetet és a politikai helyzetet érintő kérdések a képzőművészet egyik legfontosabb témájává váltak. De vajon az ember és a művészet közötti mozgás nem lódult-e meg azóta az ellenkező irányba? Nem vesztegette el a technika az együttérző látást, nem tett-e bennünket oly mértékben fásulttá a kortárs művészet iránt, esetleg valamiféle klasszikus szépség eszményének jegyében, hogy mielőtt megszólíthatna, arcunkat elfordítva továbblépjünk?

MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ: Verekedés után. olaj, vászon, 85x65 cm, 1897 körül, Magyar Nemzeti Galéria

október 1. Szo Lisieux-i Teréz, Remig 2. V

27. ÉVKÖZI VASÁRNAP

(őrangyalok), Petra

3. H

Helga, Evald

4. K

Assisi Ferenc, Hajnalka

5. Sz Aurél, Attila, Flávia 6. Cs Brúnó, Renáta 7. P

Rózsafüzér királynője, Amália

8. Szo MAGYAROK NAGYASSZONYA

Koppány, Benedikta

9. V

28. ÉVKÖZI VASÁRNAP

Dénes, Leonardi János, Ábrahám

10. H Gedeon, Borgia Ferenc 11. K

Brigitta, Gitta, Etel

12. Sz Mikes, Miksa 13. Cs Kálmán, Ede, Edvárd 14. P

I. Kallixtusz pápa, Helén, Alán

15. Szo Avilai Teréz, Auróra, Aranka 16. V

29. ÉVKÖZI VASÁRNAP

(Hedvig, Alacoque Margit), Lehel

17. H

Antiochiai Ignác, Rudolf, Rezső

18. K Lukács evangélista, Jusztusz 19. Sz Brébeuf János, Jogues Izsák

Keresztes Pál, Nándor

20. Cs Vendel, Vitálisz 21. P Orsolya, Zsolt, Solt, Celina 22. Szo Előd, Kornélia, Korinna 23. V

30. ÉVKÖZI VASÁRNAP

NEMZETI ÜNNEP

Kapisztrán János, Gyöngyi

24. H

Claret Antal Mária, Salamon, Gilbert

25. K

Pannonhalmi Mór, Blanka, Krizanta

26. Sz Dömötör, Amand, Evariszt 27. Cs Szabina, Antonietta 28. P

Simon és Júdás (Tádé), Alfréd

29. Szo Nárcisz, Melinda 30. V

31. ÉVKÖZI VASÁRNAP

Alfonz, Stefánia

31. H B. Romzsa Teodor, Farkas, Rodrigó

Lapszámunkat a Nemzeti kulturális alap támogatta.

w w w . a s z i v . h u HU ISSN 0866-1707

9 770866 170001

1 1166300 0101010