A Szív -2016. november by Jezsuita Kiadó

A SZÍV

l e l k i s é g ı k u lt ú r a ı ö n i s m e r e t A l a p í t va : 1 9 1 5

2016. november 680Ft előfizetőknek: 570Ft

Van keresztény politika Porlepte Tündérkert: romantika és valóság Erdélyben Itthon és otthon

Márton Áron és Erdély

m A SZÍV

Mindenkinek van tündérkertje. Egy hely, ahol megpihenhet, töltekezhet. Ahol magára s forrására találhat. Testben-lélekben, egészen, vagy tán csak az emlékezet tájain időzve. Egy hely, mely után vágyakozunk, ahol a helyünkön vagyunk, s ha oda kell hagynunk, már fordulnánk is vissza. Mert ott még minden rendben volt. Mert ott még minden rendben van. E hely őrzi legigazabb önmagunkat. Mindenkinek van tündérkertje. A valóságban, odakinn, vagy a valóságban, odabenn, a szív rejtett vidékein, legbelül. Uram, segíts mindig visszatalálnom! Szigeti László

Beköszöntő

A mi Erdélyünk Erdélybe először valamikor az ezredforduló éveiben kerültem, jezsuita újonc voltam akkor, és a romániai fiatal rendtársakkal találkoztunk egy közös hétvégére, közöttük csángó származású magyarokkal és románokkal. A Retyezát-hegységben találkoztunk. Ez volt az az esztendő, amikor a teljes napfogyatkozás volt. Emlékszem a tehenekre, akik a váratlan elsötétüléskor eléggé megbambultak és elindultak hazafelé. Mert Erdélyben akkoriban reggelenként és estefelé még a főutakon is gyakran lehetett a legelőre cammogó, vagy a mezőkről hazafelé baktató tehénkékkel találkozni. Ez kedves és vicces volt számomra. Egy igazi román csobánnal is találkoztunk a hegyekben, amikor eltévedtünk egy kicsit. Nem értettem semmit, amit mond, csak néztem a széles gesztusait, hogy csupa segítőkészség volt, és nem számított, hogy magyarok vagyunk, a borókapálinkát vissza sem tudtuk utasítani. Románia és benne Erdély közben nagyon sokat változott, talán látványosabban mint Magyarország, igazából tizenegynéhány év alatt! A városok ápoltak lettek, nagy építkezések folynak mindenfelé, és lassan már az autópályák is összeérnek. Nemrég az egyik repülőjáraton ült mellettem egy erdélyi magyar pár, fiatalok voltak, vállalkozók, Magyarországon csak átutaztak, merthogy üzleti kapcsolataik egészen a tengeren túlra nyúlnak. Építkezési vállalkozók, alapanyagok kiszállítását szervezik. Már nem is csak Erdélyben és nem is csak Romániában gondolkodtak, hanem: „globálisan”. Ami azonban mégis fontos volt számukra, hogy magyarok, pontosabban székelyek, és Csíksomlyón ők is ott vannak minden évben, és a foci Eb-n világos volt, hogy kinek szurkolnak. És nekik eszük ágában sem volt Erdélyt elhagyni. Miért jönnének Magyarországra, vagy bárhová máshová, ha „otthon” is feltalálják magukat?! Akárhogy is volt, az elv, hogy akinek nem fáj trianon, és én ehhez még azt is hozzáadnám, hogy aki nem érzi magát otthon Erdélyben a sajátjai között, annak magyar identitása csakugyan kétes, számomra legalábbis mindenképpen nagyon furcsa. Erdély azonban bármennyire is a mi Erdélyünk, tehát minden magyar szívügye, az igazság az, hogy a mi Tündérkertünk mindig is egy külön fejezet volt közös történelmünkben, nagyon sajátságos meghatározottságokkal, és igen: sajátos identitással is. Erdélynek van hagyománya arra, hogy minden magyar szívügye legyen, mégis valahogy külön éljen, és a tömbtől, a nemzet többi részétől külön is megéljen, nem is akárhogy! Éppen ezért él bennem a remény, hogy minden borús látszat, elvándorlás, statisztika ellenére, a mi Erdélyünk nem csak múlt, nemcsak ez a szétszaggatott jelen, hanem jövő is, méghozzá úgy, hogy nemcsak az erdélyieknek, hanem minden igaz magyarnak közös szívügye. Horváth Árpád SJ november A SZÍV

tartalom Beköszöntő Horváth Á.: A mi Erdélyünk

VilágEgyház: Megtalálni, akit Isten kiválasztott Szilvay G.: Porlepte tündérkert Nóda M.: Utak, amelyek találkoznak

aLapgondolat S. Bottoni: A „kisebbségi ember” Soós K.: Van keresztény politika

3 5 7 10

Lázár Cs.: A Securitate „rögeszméje”

Marton J.: A legnemesebb tartalommal és formában

Jakubinyi Gy.: Nem utasítom el a munkát és a szenvedést Bodó M.: A prézes

SzentÍrás Nemeshegyi P.: Hegyek a Bibliában

14 17

28 31 35

ImaÉlet Toldi É.: A mag szárba szökkent – interjú Berszán Lajossal

Bőjte Cs.: Szemlélődés a cselekvésben – interjú Darvas Piroskával

Dyekiss V.: „Szobán közepén aranszál kereszt”

FotóGaléria Zanati Zs.: A kötődés vizuális jelei – interjú Korniss Péterrel

SzínTér

Hekler M.: Itthon és otthon

Toldi É.: Missziós központ „imából és éneklésből”

Szilvay G.: Néptánc: nacionalizmus vagy nemzetiségek közti kölcsönhatás? Paksa B.: Emberkatedrális Toldi É.: A „háromszéki Szentföld” temploma Hojdák A.: Emberben a táj

59 61 63 66

A SZÍV Jezsuita lelkiségi, kulturális és önismereti folyóirat, megjelenik havonta. 102. évfolyam 11. szám Nytsz: B/EL /39/1990 ISSN 0866-1707. Alapította: Bíró Ferenc SJ 1915-ben. Laptulajdonos: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. Kiadja: Jezsuita Kiadó. A szerkesztőség címe: H–1085 Budapest, Horánszky u. 20. Telefon: 30-486-6531; 327-4052; Fax: 327-4056; e-mail cím: asziv@jezsuita.hu; Honlap: www.asziv.hu. Igazgató: Tábori Kálmán. Főszerkesztő: Horváth Árpád SJ; Szerkesztőbizottság: Bartók Tibor SJ, Bárdosy Éva, Dyekiss Virág, Görföl Tibor, Hojdák Gergely, Lázár Kovács Ákos, Lukács János SJ, Nemeshegyi Péter SJ, Patsch Ferenc SJ, Sajgó Szabolcs SJ, Szabó Ferenc SJ, Szilvay Gergely, Török Csaba; Felelős szerkesztő: Tar Éva; Grafikai tervezés: Fekete Mónika; Korrektor: Steindl Nóra; Sajtókapcsolat, marketing: Dudás Tamás (tel.: 30-486-6531); Szerkesztőségi titkár: Marton Klára. Címlapkép, belső illusztrációk: Shutterstock. Nyomdai munkálatok: Generál Nyomda. Megrendelhető a szerkesztőség postai, ill. e-mail címén vagy telefonon. A nyomtatott változat előfizetése Magyarországon 1 évre 6280 HUF, félévre 3280 HUF. Támogatói előfizetés: 9990 HUF. A külföldi megrendelések időtartama minden esetben 1 év! Romániából 92 RON, Szerbiából 2160 DIN, egyéb európai országokból 58 EUR, Kanadából 81 CAD, minden egyéb országból pedig 78 USD. Előfizetőknek egy szám ára: 570 Ft. Bankszámlaszám: 10700024-68730776-51200002 A Szív digitális formában megvásárolható és előfizethető a http://www.dimag.hu/ magazin/A_Sziv címen. A következő szám december 3-án jelenik meg.

A SZÍV november

VilágEgyház

Megtalálni, akit Isten kiválasztott Dél-amerikai rendfőnököt választottak a jezsuiták 36. általános rendgyűlésükön. A venezuelai Arturo Sosa Jézus Társaságának a harmincegyedik generálisa, és az első olyan, aki nem európai.

Az október 2-án kezdődő rendgyűlést Adolfo Nicolás rendfőnök hívta össze azzal a szándékkal, hogy megválasszák az utódját. A hatvanhat provincia kétszáztizenöt küldöttének részvételével zajló tanácskozáson először elfogadták a rendfőnök lemondását, majd elkezdték a Társaság helyzetének megvitatását, hogy megfelelő új általános elöljárót tudjanak találni. A leendő generálist Loyolai Szent Ignác útmutatásai alapján választják ki: „…azok soraiból válasszák meg az általános rendfőnököt, akik minden erényben kiválóak, a Társaság díszére nagy érdemeket szereztek, és a Társaságban már hos�szabb ideje ilyennek bizonyultak.” A sajátos folyamatról a magyar rendtartomány küldöttje, Vízi Elemér napról napra levélben tájékoztatta itthoni rendtársait. Az alábbiakban az ő gondolatai alapján idézzük fel a jezsuiták életében kiemelkedő esemény részleteit. Kedves Rendtársak! Szombaton reggel örömmel és reménységgel indulok Rómába a rendgyűlésünkre. Megerősítő volt számomra, hogy indulásom előtt körbe tudtam járni a közösségeinket, Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Köszönöm az együtt

gondolkodást: hogy időt szakítottatok erre, és megosztottátok velem reményeiteket. Arra vágyom, hogy erőteljesebben visszataláljunk a lelkiségi forrásainkhoz, azokhoz az eszközökhöz, amelyek egyesítenek minket Istennel – a lelkigyakorlatok kultúrájához. Erre az egyetlen fókuszra lenne szükségünk, ami képes megmozgatni és átjárni mindannyiunkat és minden szolgálatunkat. *** Az elmúlt napok az ismerkedés jegyében teltek. Bár minden értelemben sokszínűek vagyunk, van egy szoros kötelék közöttünk. A vasárnapi nyitó szentmise előtt kis csoportokba osztottak minket, és megkaptuk az alapvető információkat a rendgyűlés termében. Minden résztvevő kapott egy albát, egy stólát, valamint egy tabletet, ami elengedhetetlen eszközünk lesz a rendgyűlés alatt. Ezen keresztül kell bejelentkezni minden ülés kezdetén. Itt tudjuk elérni és tárolni a rendgyűléssel kapcsolatos anyagokat. Tableten keresztül történik a szavazás, és ezen hallgatjuk a tolmácsolást. A felszólalási szándékot is ezzel tudjuk jelezni. A gép azonnal a helyes sorrendet adja meg, így nem kell találgatni, hogy ki emelte fel előbb a kezét. A technika erőteljesen színre lépett ezen a rendgyűlésen. Valóban sokat tud segíteni, bár az első napon a résztvevők és a technikai rendszer egymásra találása időt igényelt. Borgia Szent Ferenc, a Társaság harmadik generálisának és a római kúria védőszentjének ünnepén az általános rendgyűlés elfogadta Adolfo Nicolás atya lemondását. A szentmisén a celebráns páter Lombardit idézve két szóval foglalta össze Nicolás atya szolgálatát: egyetemesség és mélység. k

november A SZÍV

VilágEgyház

䨀漀栀渀圀⸀ 伀ᤠ䴀愀氀氀攀礀匀䨀

䄀樀攀稀猀甀椀琀欀琀爀琀渀攀琀攀䰀漀礀漀氀愀椀匀稀攀渀琀䤀最渀挀琀氀渀愀瀀樀愀椀渀欀椀最

琀Ⰰ 渀⸀ 攀渀樀  琀瀀爀愀  氀琀愀搀漀欀渀攀爀漀渀琀 ⸀䠀唀搀䬀椀䔀瀀瘀夀嘀伀一刀 稀攀洀䬀䄀猀唀䤀吀樀匀切䔀娀圀⸀䨀圀圀

Délután kezdetét vette a kiscsoportos munka, ami a következő napokban folytatódik a De Statu Societatis tervezetének megbeszélésével és kiegészítésével. Ez ad majd támpontokat az új generális profiljának és személyének megtalálásához. A tervek szerint pénteken kezdjük a murmurációt, ami négy napig tart, és utána történik az új generális megválasztása. *** A választás spirituális élmény volt, amelyhez hozzásegített az eltelt négy nap, amikor a murmurációt végeztük. Ebben a négy napban nem mentünk vissza a szállásainkra ebédelni, hanem estig együtt maradtunk, így több idő jutott egymással beszélni. A külvilággal egyáltalán nem kommunikáltunk. A murmurációban csak a négyszemközti beszélgetés megengedett. Minden, ami elhangzik, teljesen bizalmas, és csak azzal kapcsolatban lehet beszélni, amit kérdeztek. Ez idő alatt nagyon őszinte és bizalommal teli légkört tapasztaltam meg. Ez az őszinteség nagy teret nyitott a Léleknek, miközben a világosság és az összezavarodottság érzése kavarodott bennem, majd kitisztult valami a keresésben; megéltem az elakadást, a küzdelmet és az Úr váratlan látogatását és vigasztalását. Épp úgy, mint egy lelkigyakorlatos folyamatban. Valójában egy „játék” volt: meg kellett találnunk azt a személyt, akit Isten kiválasztott és meghívott erre a szolgálatra. Egyszerre volt inspiráló és fárasztó. Reggel a Szentlélek-templomban volt a szentmise, utána pedig, közvetlen a választás előtt, zárt ajtók mögött meghallgattunk egy exhortációt, majd közel egy órát csendben imádkoztunk. Előzőleg felhívták a figyelmünket arra, hogy eddig az imáig ne hozzuk meg a végleges döntést az új generális személyét illetően. Megható volt látni és tapasztalni a rendtársak elmélyült csendjét és magának a választásnak a folyamatát. Meggyőződésem, hogy maga Isten vezetett minket. A kihirdetéskor a rendgyűlés tagjai kitörő örömmel, tapssal fogadták P. Arturo Sosa venezuelai rendtársunk megválasztását. A hagyománynak megfelelően mielőtt a vikárius, James Grummer kihirdette volna a megválasztás tényét, értesítettük a pápát a választás eredményéről. P. Antonio Spadaro a rendgyűlés aulájából telefonon hívta fel Ferenc pápát, aki nagyon örült a választásnak, és azt üzente a generálisnak, hogy legyen bátor, de azért ne adja el a kúriát. Köszönöm, hogy imádkoztatok értünk az eltelt időben, amit továbbra is kérek. Üdvözlettel az Örök Városból, Elemér

A SZÍV november

Szilvay Gergely

Porlepte Tündérkert: romantika és valóság Erdélyben

„Nincsen olyan, hogy normális élet. Hiszed-e, hogy nincsen? Csak élet van.”

– Lehet fizetni forinttal, ugye? – kérdezi valaki a kocsiban, miután átléptük a határt Borsnál, Nagyvárad előtt. Nyár van, Kalotaszentkirályra tartunk. Kalotaszentkirály az egyik leghíresebb falu Kalotaszegen; egytől egyig magyarok lakják. Mi pedig néptánc-táborba tartunk. Minden megvan a romantikus Erdély-hangulathoz: falu, népviselet, élő népzene, csillagos éjszaka, hajnali nótázások. – Lejjel lehet csak fizetni. Az itt a hivatalos, és most jobb is az árfolyam, mint a forinté – válaszolom. – De hát magyarok vagyunk! Magyarok vagyunk valóban, ők is, a kalotaszentkirályiak és mi is, de egyszerűen miért is fogadnának el forintot, amikor nekik lejjel kell fizetniük. Útitársam benne ragadt a kilencvenes években: az egymásra találó anyaországi és erdélyi magyarok ekkor keblükre ölelték egymást, és mindenben segítettek egymásnak, amiben tudtak. Ekkor a forintot elfogadni egyszerre volt jó gazdasági és a magyarságot demonstratíve kifejező döntés. Ma már azonban nincs olyan elnyomás, mint a kommunizmus alatt vagy utána, Ion Iliescu idejében, és a gazdasági helyzet is javult. Az egymás iránti lelkesedést pedig nem lehet évtizedeken át euforikus szinten tartani. Útitársam tehát kénytelen csalódottan lejt váltani. Egy csűrben ácsorgunk. Bál van. Mérai bál. Méra a tájegység másik kisrégiójának, Cifra Kalotaszegnek az egyik leghíresebb falva. Március van, vagy épp április eleje. Ekkor tartják a juhmérést. Az általában Szent Györgynaphoz köthető ünnepen a pásztorok kihajtják a „turma” (állattartó közösség) juhait a legelőre, majd másnap megfejik azokat. A tejmennyiség alapján határozzák meg, hogy melyik gazda milyen arányban kapja a tejet, illetve a sajtot, valamint milyen arányban kell hozzájárulnia a nyáj fenntartásának költségeihez. A juhmérés alkalmából zenészeket fogadnak és bált rendeznek. Habár egyesek sze-

rint a juhmérést félig-meddig már csak a romantikus falusi idill és hagyományok iránt érdeklődő városiak miatt rendezik meg. Mindenesetre sok a néptáncos. A néptáncosok és a falusiak azonban évről évre meglepődnek egymáson: azok azon, hogy a falusiak nem táncolnak, ezek azon, hogy a néptáncosok igen. A zenekar lehúz egy-két hagyományos mérai táncrendet – ekkor a helyiek a falat támasztják és „szivaroznak”, azaz cigiznek. Nagyon sok az olyan harmincas-negyvenes, akinek már pirospozsgás az orcája. Mégsem olyan egyszerű a falusi élet. A kínnal lement táncrendek után viszont jön az „orgonás”, tehát a szintetizátoros zene és a lemezlovas. Végre felélénkülnek a falusiak, viszont tanácstalanná lesznek a néptáncosok. Őket „igazi”, népi bálba invitálták. Ezek a néptáncosok ugyan színmagyar falvakba utaztak, ám mégis Erdély azon – nagyobb részét alkotó – területén vannak, amelyen a magyarok szórványban élnek.

november A SZÍV

VilágEgyház

Kalotaszegen még sok a színmagyar falu, de például a közép-erdélyi, Kolozsvár túloldalán kezdődő Mezőségen már kevés. Széken csak magyarok élnek, de a szomszédos, híres népdalból ismert Bonchidán már a románok és a cigányok alkotják a túlnyomó többséget. A magyarok többsége így aztán Erdély alatt inkább Székelyföldet érti – a határnál befogják az orrukat, Marosvásárhelynél pedig – ahol egy százalékos többségben van a románság – már ki merik ereszteni. „Jártam egyszer Székelyföldön, hát olyan volt, mint Magyarba” – mesélte nekem még mindig meglepődve egy széki bácsi. A szórványra nem vagyunk kíváncsiak, csak a teljesen magyar területekre, miközben erős az erdélyi magyarságon belül a törésvonal a kettő között. Sőt, nem is a kettő között. Ez csak egy törésvonal a sok közül. Egy közép-erdélyi kis, magyar faluban lakó hölgyismerősöm például elárulta: szabályosan tart a székely fiúktól, pedig volt már székely barátja. A székelyföldi kivagyiság másfelé nem járja. Ha a magyarországiak „táposok”, akkor a székelyek szemében a többi erdélyi legalábbis félúton van a táposok felé.

Ma is kézzel kaszálnak A hagyományosabb, de modernizálódni kívánó Erdély feszültségét máshogy is megközelíthetjük. Erdély nagy rajongója és reklámozója Károly herceg, aki tavaly azt nyilatkozta a BBC-nek: „a természet intenzív kizsákmányolása helyett harmóniában kellene élni vele, akárcsak Erdélyben”. A brit uralkodócsalád tagja arról is beszélt, hogy Erdélyben a gazdák ma is kézzel kaszálnak, egy vagy két tehenet tartanak, és lószekérrel szállítják a tejet. Ezeket az ősi életformákat meg kell őrizni, integrált szemléletet kell alkalmazni, a kisgazdálkodó munkája pedig létfontosságú az élelmiszer-biztonság fenntartása szempontjából, s nem kellene hagyni, hogy mindent a nagyvállalatok állítsanak elő. Szépen hangzik mindez, ám a Károly herceg birtokainak otthont adó falu, Zalánpatak polgármestere mégis kifakadt: „Elvárják a zalánpatakiaktól, hogy az ablakaikat ne cseréljék le termopánra, hogy ne építsenek nagy, korszerű 8

A SZÍV november

házakat, sőt az utat se aszfaltozzák le, hogy megőrizzék a régi faluképet. Nem lehet visszafogni a falu fejlődését csak azért, hogy a herceg és a külföldi vendégek egy évben egyszer vagy kétszer csodálkozzanak a nyomorúságunkon.” Ha nem csak Kriza János székelyföldi népmese-gyűjteményét, a Vadrózsákat olvassuk, valamint Móricz és Bánffy Miklós nagyszerű Erdély-trilógiáját, hanem beleolvasunk az egyik legnagyszerűbb kortárs prózaíró, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényébe, akkor a régi erdélyi világ eltűnéséről és az új, a régiektől idegen világ megszületéséről is olvasunk – nem pusztán melankolikus, hanem egyenest nyomasztóan pesszimista hangnemben. Székely Csaba Bányavidék drámatrilógiájában pedig elhangzik a mondat: „Nincsen olyan, hogy normális élet. Hiszed-e, hogy nincsen? Csak élet van.” Majd kicsivel később lemondóan int az egyik szereplő: „éldegélünk, dolgozunk, s őrizzük a hagyományokat”. Mint a pásztor a juhokat, csak fene tudja, meddig lesz nyáj, munkája a pásztornak és egyáltalán: pásztorkodás. A Bányavidék olyan vidéken játszódik, ami a romantikus falusi, hegyi tájak mellett úgyszintén jellemző Erdélyre, köszönhetően a ceaușescui iparosításnak: Nagyvárad, Déva, Arad, Nagybánya mind hatalmas, lepukkant iparkörzetekkel van körülvéve, amelyek szürkék és rondák. Nem épp a nemzet, a haza, a hagyományok magasztos eszményeinek lakóhelyei. A gyönyörű belvárosok évszázadokat megélt épületeiről gyakran potyog a vakolat, alig vehető ki, mit akart ábrázolni a töredékében megmaradt stukkó, a színeket kiszívta a nap és a házakat betakarja a szmog fátyla. Tündérkert sokfelé alapos nagytakarításra és felújításra szorul. Mintha belepte volna a por, és beette volna magát ide a doh. Ilyen Nagybánya, ilyen (a szigorúan nem is erdélyi, hanem bánáti) Temesvár – habár a szecesszió ugye eleve számol az elmúlással, időlegesnek tekinti önmagát. Mégis jó lenne megőrizni az örökkévalóságnak ezt az időlegességet. Szívszorítóak az elhagyott, széthordott kastélyok – és még mindig jobb, ha épp elmegyógyintézet vagy árvaház működik bennük.

Befelé vagy elfelé Erdély így is színes, és aki akarja, megtalálhatja benne a romantikát. Addig jó, amíg van benne. Amikor Erdélybe tartok, suhanok a Nagyvárad–Kolozsvár-országúton, vagy a szilágysági tájon, esetleg a dél-erdélyi autópályán, kivárom a dugókat, kamionokat előzök és gyönyörködöm a

tájban, Partiumban, Mezőségen, Küküllőmentén vagy épp az ősszel rajzfilmbe illően színes Brassó-környéki utakat rovom, nem érdekel, hogy csak ábránd-e, amit űzök. Nem érdekel, hogy csak a városi ember menekülése, belelátása-e Erdélybe mindaz, amit szeretek benne: a búskomor hajnali népdalok, a rikítózöld tájak, a középkori városmagok, a református templomok, a kolozsmonostori templom, a várak, a kastélyok, a patakok, a bizarr ipartelepek, az esztenák vad pásztorkutyái, akiket csak bottal és a valószínűleg magyarul szót se tudó, román pásztorra való sűrű, könyörgő nézéssel lehet távol tartani. Az arisztokraták, a polgárok és a parasztok nyomai. Nem érdekel, hogy miközben én Erdély közepébe tartok, mások kifele jönnek onnan – és elfele. Nem tudok betelni az egymással ellentétes hangulatok, életek, a romantika és a nyomasztó elmúlás-érzet, reménytelenség és mesebeli tájak okozta feszültséggel – amit feloldani nem lehet, ha pedig megszűnik, az nem fog jót jelenteni. A Kallós Alapítvány válaszúti kollégiumában a jövő magyarságát mentik, hogy legyen olyan a szórványban. Felkutatják a falvakat, kisvárosokat, és ide hozzák a magyar, félmagyar gyermekeket, ha a szülők beleegyeznek. Nyáron ugyanitt tánctáborokban lehet tanulni a környező falvak, a vidék táncait, zenéit, dalait. Összegyűlnek a fiatalok, akik viszik tovább örökségük ezen részét. Rengeteg a zenész, tehát lesz zene később is. Rengeteg a táncos is, úgyhogy lesz kinek zenélni. A válaszúti domboldalról átlátni Bonchidára. Látni a Bánffy-kastélyt, az erdélyi Versailles-t. Romos, de szépül. Lassan. A nyárádmenti Jobbágytelke ötszáz lelkes faluját sem a térkép nem jelzi, sem közúti tábla nem figyelmeztet rá, hol kell oda lekanyarodni. Eldugott hely, színtiszta magyar település, és sok a gyermek. Feltűnően sok. Régi bálok persze már nincsenek, ahogy egy sánta bácsi mondja úton hazafelé: kitáncolta ő magát fiatalon. De a hagyományőrző csapat példamutatóan őrzi kis magként azt, amit régen az egész falu tudott. Tán kicsírázik jobban. Jobbágytelkén nem messze a templomtól van a kultúrotthon (és a kocsma). A kultúrotthonnal szemben meredek domboldal, tetején kálvária. Nemrég készült, friss a fa, a lakkozás, a felirat, a földtúrás is. Egy kicsit ez nekem Erdély: lenézni a jobbágytelki kálváriáról a kultúrotthon körüli nyüzsgésre, és átnézni a válaszúti domboldalról Bonchidára. És olyan, mint a szmoglepte, potyogó vakolatú, mégis gyönyörű, szeces�sziós épületek.

Fotók: Szilvay Gergely

november A SZÍV

VilágEgyház

Nóda Mózes

Utak, amelyek találkoznak

A kolozsvári egyetemi lelkészség megszületése és újjászületése ma is kegyelem és ajándék a Kolozsváron tanuló diákok számára. Az újjászületés és felnövekedés folyamatában a jezsuiták munkája meghatározó volt.

A SZÍV november

Kolozsvár története a múltban és a jelenben egyaránt kapcsolódik a jezsuita rend történetéhez. Báthory István 1597-ben főiskolát alapított Kolozsváron és a jezsuiták vezetésére bízta. Az ott tevékenykedők közül pár nagy nevet említek csupán: Arator (Szántó) István, Baróti Szabó Dávid, Csete István, Geiger Mátyás, Gyalogi János, Hell Miksa, Sámbár Mátyás jezsuiták. Pázmány Péter a kolozsvári jezsuita gimnáziumban tanult. A ma piarista templomként ismert Szentháromság tiszteletére emelt barokk templomot 1718–1724 között a jezsuiták építtették. A Kolozsvárról Várad felé vezető Monostor úti Fájdalmas Szűzanya templomban, amelyet 1902-ben szentelték fel és a volt jezsuita rendházzal átellenben fekszik, Napholcz Pál, Ugrin Sándor, Erdélyi István, Ormai Pál jezsuiták szolgáltak.

Márton Áron, az egyetemi lelkész Márton Áron kolozsvári egyetemi lelkészi/hitszónoki munkássága az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség keretében végzett tevékenységével vált ismertté. Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök 1921. június 27-én jóváhagyta az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség működési szabályzatát. A Népszövetség célját a katolikus értékek, a személy, a család és közösség védelmében határozták meg. Az Egyetemi és Főiskolai Szakosztály vezetésével Majláth püspök Patay József piarista tanárt bízta meg, a világi elnök tisztségre György Lajost választották. A harmincas évektől fiatalos munka jellemezte az egyetemisták egyesületi életét, ugyanakkor kiéleződtek a világnézeti ellentétek is. Ebbe a tevékenységbe kapcsolódott be Márton Áron, akit Venczel József és György Lajos hívott meg Kolozsvárra. Előadást tartott, aminek hatására küldöttség érkezett Gyulafehérvárra, a diákság Márton Áron egyetemi lelkésszé történő kinevezését kérelmezte a püspöktől: „Kérjük az Egyházmegyei Hatóságot, szíveskedjék az Ő személyében főiskolai vezetőt, prézest kinevezni”. A kinevezés meg is történt, ám a helyszínen a lakás és a fizetés körül keletkezett huzavona miatt Márton Áron beadta a lemondását. Az ügyet az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsa orvosolta, megfelelő helyzetet teremtve, így lett végül egyetemi lelkész Márton Áron. Az 1932. október 15-én keltezett püspöki kinevezéssel „praesidem iuventutis dioecesanum et contionatorem academicum”, egyetemi lelkész és egyetemi hitszónok megbízatást nyert.

ban. Mivel ez a templom az egyetem szomszédságában fekszik, mai szóhasználatában is egyetemi templomnak számít a diákok és tanáraik számára. Márton Áron egyetemi lelkészi tevékenységének fontos mozzanata a diáksággal együttműködve megszervezett szociális szeminárium, amely a Majláth-Kör nevet vette fel. A szociális szemináriumon a kor kérdéseire kerestek választ és megoldást. Ez volt az a keret, amelyben az egyetemisták között jelentkező ideológiai viták folytak. Tevékenységének másik fontos területe a György Lajos vezette pedagógiai szeminárium megszervezése. Ez a leendő tanárok képzését, a kor igényeinek megfelelő pedagógusok nevelését helyezte előtérbe. Az 1933-ban megjelent Erdélyi Iskola című folyóirat is ezt a célt szolgálta. Itt közölt írásai a fiatalokat foglalkoztató kérdésekre adott válaszok, a nevelés és az iskola fontosságát kiemelő írások. Márton Áron ifjúság- és népnevelő tevékenysége 1934-től még tágabb teret nyert, miután megválasztották a Katolikus Népszövetség elnökévé. Nevelési elveinek gyakorlatba ültetését és kiterjesztését jellemzi ez az időszak: a jellem nevelése, a másokért dolgozni tudás, az áldozatvállalás. Azt vallotta: a létszámbeli kisebbséget minőséggel és tudással pótolva lehet csak jövőt teremteni: „A népművelés először természetes hivatása az egyháznak. Másodszor a népművelést rá kell építeni az elemi iskolára mint természetes alapra. A harmadik tényező a népművelésben társadalmunk értelmiségi rétege. Mindenik tagja valamilyen tudás boldog birtokosa… kötelessége, hogy népe érdekében önzetlenül értékesítse.” Márton Áron kolozsvári munkássága nem csupán az egyetemi ifjúságra összpontosított, jól kiválasztott munkatársaival minden népréteget nevelni akartak. A legismertebb munkatársai: György Lajos, Venczel József, Bíró Vencel, Domokos Pál Péter, Bitay Árpád, Puskás Lajos, Veress Ernő. A kolozsvári Szent Mihály plébániára történt kinevezése után Dávid László vette át az egyetemi lelkészi feladatokat. k

Az egyetemi lelkészi tevékenység és a jezsuita/piarista templom hitszónoki tiszte egy hosszabb hagyomány folytatását jelentette, amelyet a jezsuiták alapoztak meg a kincses városnovember A SZÍV

VilágEgyház

és a növekedés szakaszaiban a lelkészség ne legyen egy hagyományos plébánia része.

Újjászületés és növekedés A Kolozsváron tanuló egyetemisták 1989 előtt a város különböző plébániáin találkoztak. A főtéri Szent Mihály plébánián a segédlelkészek feladata volt a vallás iránt érdeklődő fiataloknak programokat szervezni, különösen bibliaórákon találkoztak az egyetemistákkal. De a monostori, Szent Péter-i és a Mária Szíve plébánián működő ifjúsági csoportokba is bekapcsolódtak egyetemisták. A nyolcvanas években Kolozsváron megjelentek a különböző lelkiségi mozgalmak, kisebb csoportokba tömörültek, együtt imádkoztak a diákok. Az akkor Désen szolgáló Böjte Csaba ferences testvér összegyűjtötte a diákok egy kis csoportját, rendszeresen találkozott velük és ferences szellemben nevelte őket. A kolozsvári egyetemi lelkészség, a KEL, mondhatni a semmiből, pontosabban a diákok igényéből született. Nem fentről rendelték el, hanem a diákok kezdeményezésére válaszként. Amikor a monostori plébánián zsörtölődtem P. Olivo jezsuita atyának, hogy kineveztek ugyan, de nincs semmi struktúra, azt válaszolta, ez a legjobb, mert így bármit lehet csinálni. A gondviselés érdekessége, hogy a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség újraindulása hasonlóképpen történt, mint Márton Áron idejében. Az egyetemi lelkészség létrehozásának ötlete a városban tanuló katolikus egyetemistáktól és fiatal értelmiségiektől származott, akik tanulmányozták a múltbeli példákat, Márton Áron kolozsvári egyetemi hitszónoki tevékenységét, és érzékelték a város különböző egyetemein tanulók igényeit: szerettek volna egy különálló, a diákok sajátos igényeit szem előtt tartó egyetemi lelkészséget. Indulásból azt akartuk, hogy az egyetemi lelkészség központja a piarista, azaz az egyetemi templom legyen, a múlt és a hely erre kötelez, és ott a diákok és lelkészük függetlensége is biztosított. Ez a templom és a hozzá tartozó helyiségek Kolozsvár központjában vannak, az egyetem épülete egybeépült vele, és a diákok is megszerették. Fontos szempont volt a helyszín választásánál, hogy a születés 12

A SZÍV november

Az egyetemi templom programjába nagyon jól belefért az egyetemi lelkészség, az este hat órakor tartott egyetemi(sta) szentmise. A közösségi tevékenységek életet költöztettek a templom melletti kis irodába, amelyből az utolsó még életben levő piarista paptanár is a Házsongárdba költözött. Újra élettel telt meg a sekrestye, a kis udvar, a pincéből kialakított klub, a karzat egy részének elfalazásával kialakított emeleti terem. Fontos támogatást jelentett a magyarországi egyetemi lelkészségekkel felvett kapcsolat. A szegedi, budapesti lelkészek és közösségek, különösen a szegedi egyetemi lelkész, Kondé Lajos tanácsai bátorítottak. A piarista templom melletti irodahelyiséget a főtéri plébánia átengedte a lelkészségnek, így lett iroda, és volt még egy folyosó. Az induláskor anyagiakkal segített egy kedves svájci család, Sepp és Anna-Marie Reding: fényképeket küldtünk a pince állapotáról, amely addig raktárként szolgált, és gyerekeik, Urs és Gaby karácsonykor házról-házra jártak Oberrütiben, bemutatták a fényképalbumot és pénzt gyűjtöttek. Ezzel már el lehetett indulni, hiszen két helyiséget sikerült kialakítani a pincében, egy kicsit katakomba stílusban, de fiatalos hangulatban. Megtanultam/megtanultuk egy életre: ha az isteni gondviselés társunkul szegődik, minden lehetséges. A hétfő esti hittanórákat és a csütörtök esti előadásokat a főtéri plébánia hittantermében szerveztük. A csütörtök esték előadói tanúságot tettek hitükről és egy élhető keresztény értelmiségmodellt mutattak be a fiataloknak. Az egyetemi lelkészség növekedésének fontos mozzanata az önmeghatározás, az öntudat, a lelkészség, a diákok és tanárok közössége. A lelki fejlődés mellett fontos a szakmai képzés, az egyházi és társadalmi szerepvállalásra való felkészülés, az értelmiségi küldetés vállalása. Ebben a gondolatkörben fogalmazódott meg írott formában is a KEL célja: „A katolikus egyetemi lelkészség Isten felé induló szeretetközösség. Célja az egyetemisták és fiatal értelmiségiek közös útkeresése, Isten kegyelmével a lelki, szellemi, kulturális fejlődés, valamint lehetőséget nyújtani az igényszint kialakításával, az érdeklődés

felkeltésével, a katolikus értelmiség nevelésével, a felelősségtudat erősítésével a tanúságtevő nagykorúság elérésére. Mindez felkészít arra, hogy a következő életszakaszban mindenki megtalálja hivatását és helyét, valamint, hogy szerepet vállaljon a közösségteremtésben.” A gondviselés még tartogatott meglepetést: küldött egy igazi barátot és segítőtársat a gyulafehérvári szeminárium újonnan kinevezett lelki vezetőjének személyében. Nemes Ödön jezsuita negyvenéves missziós tevékenység után nem akárhonnan, hanem Japánból érkezett. Kolozsvár, Svájc, Japán találkoztak a lelkészségen. Ödön atya két éven át rendszeresen járt Kolozsvárra. Szombaton hajnalban autóval elhoztuk Gyulafehérvárról és este hazavittük. Ő volt az, aki formát és lelki alapot adott a lelkészségnek. Szombat reggel kezdődött a lelki nap, ebédre zsíros kenyér és tea volt, és annak ellenére, hogy szombat és vasárnap volt, 70-80-100 diák és egyetemi oktató ült a templomban, a padokban és az oltár lépcsőin, később a hittanteremben. Az ebéd költségeit is Ödön ajándékozta, a távoli Japánból kapott adományokat osztotta meg velünk. Nemes Ödön személye és tudása a lelki alapot teremtette meg a lelkészségen. Megtanított elcsendesedni, imádkozni, két lábbal a földön élő, de Istenre figyelő emberré fejlődni, „szabadon, örömmel, szeretettel”, „szöszölve” élni. Az emberi élet lényege, ahogyan később a Párbeszéd az öregséggel című interjúkötetben fogalmazta: az élet ne ügyközpontú, hanem emberközpontú legyen, a keresztény lelkiség a másokért élő ember lelkisége. Nemes Ödön határozottsága és sarkos megfogalmazásai néha meglepték, de nevelték a diákokat: tőle azt hallották, hogy a diák elsődleges állapotbeli kötelessége a tanulás. A tanulást nem lehet imádsággal és az imádságot tanulással felcserélni. Az embernek harmóniában kell élnie Istennel, embertársaival és önmagával.

akkoriban abban állt, hogy ő vezette a kolozsvári Manréza központ építkezési munkálatait. Az első épületegység felépülése után Pierre hazatért Franciaországba. Egy igazi jóbaráttal lettünk szegényebbek. Valamit azonban megtanultunk tőle, amit Erdélyben és másutt is tudni kell: az eltérő kultúrával, a más nemzettel szembeni előítélet nem jó tanácsadó. A gondviselés útjai csodálatosak emberek és közösségek életében egyaránt, csak legyen nyitott szemünk és bátorságunk Isten mellé társként odaállni. Márton Áron példája ma is bátorít és kötelez. A lelkészség megszületése és újjászületése ma is kegyelem és ajándék a Kolozsváron tanuló diákok számára. Az újjászületés és felnövekedés folyamatában a jezsuiták munkája meghatározó volt. Köszönet érte. És hogy mit jelent és jelentett a lelkészség, valljon erről egy volt diák, aki ma a bölcsészkar professzora, Gábor Csilla: „Egyetértek: a tudomány önmagában nem elegendő az üdvösséghez; a szembeállító megfogalmazás azonban – bizonyára a megfogalmazók szándékától eltérően, de mégis – úgy hangzott, mintha a profán tudományban és a szellemi tudásban nem lehetne jelen az Isten. Mintha a tudás, a tudományos képzettség eleve ártana a lelkiségnek. Mintha két életünk, két tudásunk, két gondolkodásunk lenne: egy szent és egy profán. S mintha e két életnek, tudásnak, gondolkodásnak nem lenne kapcsolata egymással.” A hit és a tudás együtt adják a biztonságot, hogy az ember egyenesen tudjon járni és ezen az úton Istennel találkozzon. Mert az utak találkoznak. Bibliográfia: • ANTAL ÁRPÁD: Venczel József életpéldája (1913–1972). Keresztény Szó, 1993. 11. sz. 17–20. p. • BERECZKI SILVIA: Hiszek az elkötelezett, katolikus értelmiségi réteg fontosságában. Keresztény Szó, 2008. 2. sz. 9–11. p. • MÁRTON ÁRON: A kiszélesített iskola. Erdélyi Iskola, 1933–34. 1–2. sz. 7–8. p. • Márton Áron kinevezése: 2538/1932. In Litterae Circulares ad venerabilem Clerum almae Dioecesis Transsylvaniensis Anno Domini 1929–

A kolozsvári jezsuiták közül meg kell említenem a francia Pierre Clermidy nevét is. Magyaros előítéletünk szerint a franciák nem szeretnek minket. Erre cáfolt rá Pierre. Franciaként könnyebben tanulta a román nyelvet, de amikor felfedezte a lelkészséget és a sok fiatalt, magyar tudását tökéletesítette, sokat tanult és nagyon sok diákkal barátságot kötött, lelkivezetőjük lett. Rendszeresen eljárt a vasárnap esti misére, először csak koncelebráltunk, később már egyedül is vállalt szentmisét. Mindezt adminisztrációs munkája mellett, ami

1933 (Gyulafehérvári Érsekség Levéltára). • OZSVÁTH JUDIT: Márton Áron, a kolozsvári egyetemi lelkész és lapszerkesztő. In Bodó Márta – Lázár Csilla – Lövétei Lázár László szerk.: Az idők mérlegén. Tanulmányok Márton Áron püspökről. Budapest–Kolozsvár, 2013, Szent István Társulat – Verbum, 17–34. p.

november A SZÍV

aLapgondolat Stefano Bottoni

A „kisebbségi ember” Márton Áron püspök élete és eszméi

Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök a 20. századi egyetemes magyar egyháztörténet emblematikus alakja, aki nemcsak főpapként, hanem gondolkodó tanárként és közösségi vezetőként is meghatározó szerepet vállalt az erdélyi magyarság életében. A földműves székely családból származó Márton Áron fiatalon átélte az első világháborút és a történelmi Magyarország széthullását. Szocializációját és világnézetét meghatározta az a román nemzetállami törekvésekből származó hátrányos megkülönböztetés, ami erdélyi magyarokat és különösen a tömbben élő, zömében katolikus székelységet érte az 1920-as és 1930-as években. Márton Áron néhány évvel idősebb és tapasztaltabb volt a gyulafehérvári teológia többi növendékénel, de Majláth Gusztáv püspök elsősorban éleslátása és tenni akarása miatt kedvelte meg olyan�nyira, hogy 1938-ban utódjának jelölte meg az alig negyvenkét éves papot. A világgazdasági válság éveiben Márton Áron egyetemi lelkészként működött Kolozsváron, itt fogalmazta meg azokat a lelkipásztori rendezőelveket, amelyekhez egész életében hű maradt: egyrészt a személyhez szóló üzenet, azaz a hívő ember megszólítása, hitének megerősítése; másfelől a közösségépítés és az egyház társadalmi szerepvállalása. Az 1933-tól megjelenő Erdélyi Iskola című folyóirat társszerkesztőjeként Márton Áron átfogó nevelési programot indított útjára. Az alapgondolatot az a „népszolgálat”-nak nevezett szellemi áramlat adta, ami Trianon után átformálta az erdélyi magyar közgondolkodást, és semmilyen más kortárs ideológiával nem volt rokonítható. Márton Áron és társai azt vallották, hogy a hagyományos nemzetépítő fogalmak és kifejezések (nemzet, közösség, terület) csak akkor nyerhetnek értelmet az új közjogi és társadalmi berendezkedésben, ha keresztény keretben jelennek meg. Ennek legfontosabb elemei a szeretet

A SZÍV november

mint önérték, a közösség, a kötelesség és a szabadság szoros kapcsolata, a hivatás, a nevelés, a közösség egyénei iránti gondoskodás. A „népszolgálat” emberés világképének gyökerei a keresztény tanításon kívül az ókori görög világ értékeiben találhatók meg. Az 1930-as években Márton Áron a szociális lelkiséget tette az erdélyi magyar keresztényszociális társadalom- és nemzetszemlélet két teológiai alapjává. A katolikusok számára XI. Pius Quadragesimo anno című enciklikája volt meghatározó. Ennek lényege, hogy az egyén társadalmi értékét a közösségnek szolgáltatott munka határozza meg. A népszolgálati eszme a harmincas évek második felében mint cselekvési modell és gondolkodásmód a közösségi társadalom kialakításáról, az ehhez szükséges társadalmi szerepekről elsősorban nem politikai, hanem etikai indíttatású társadalomszervezési program volt. Legfontosabb célkitűzése a társadalmi válaszfalakon, csoportérdekeken felülemelkedő egység megteremtése a népvezető értelmiségi hivatástudatból végzett munkájával. Márton Áron ezt 1937-ben, a Hitelben megjelent „Népnevelésünk feladatai” című cikkében a következőképpen fejezte ki: „Az egységet az érdekeknek, a műveltségi javaknak és a nevelési eszményeknek a közössége hordozza s az erdélyi magyar értelmiségnek elutasíthatatlan szép hivatása, hogy az érdekközösséget meglássa, a nevelési eszményeket és célokat előbb a maga számára világosan kidolgozza s a közös múlt és közös lélek értékeit közkinccsé téve, a szétzilált népi lelkületet erős gazdasági, szellemi és erkölcsi egységbe forrassza.”

Az emberek szolgálatában Politikai téren Márton Áron a keresztény tanokon álló demokratikus berendezkedést támogatta. Egyaránt elvetette és károsnak tartotta a széles körben elterjedt koreszméket: a szabadelvű gondolkodásból fejlődő liberalizmust, amiért nem szab korlátokat egyéni szabadságának és aláássa a társadalmi struktúrákat; a marxizmust (amit egyébként behatóan tanulmányozott, sőt előadást is tartott róla paptársainak és székely falusi közösségeknek egyaránt), mert erőszakosan és a magántulajdon semmibevételével hirdeti az egyébként szükséges társadalmi reformokat; végül a nacionalizmust, mert Márton Áron „szent kötelességnek” vállalta a „faj szeretetét”, de „eretnekségnek” tartotta „a vér istenítését”. Márton püspök azt vallotta, hogy a merev korlátokat felállító eszmerendszerek és ideológiák könnyen válnak öntörvényűvé. Ez pedig szembemegy azzal a keresztény tannal, miszerint „abszolútum egyetlen van: az Isten”. Márton Áron az állam szerepét a katolikus társadalomelmélet alapelvének, a szubszidiaritás elvének fényében látta. Eszerint az állam nem abszolutizálható, mert funkciója az 1891-ben kiadott Rerum Novarum c. enciklikát idézve az emberek szolgálata. Innen eredt a nemzeti szocializmus és a kommunizmus éles visszautasítása: ugyanis mindkettő megtestesíti a totális és nem a szolgáltató állam fogalmát. Az állam alárendeltje az emberi közösségnek, és nem fordítva. Márton Áron államkoncepciója Max Weber demokráciapilléreiből ered, aki a Politika mint hivatás című tanulmányában különválasztja a szakértelemmel rendelkező hivatalnokot a szabad választá-

sok révén létrejött törvényhozó testülettől. Mindkettő a demokrácia egymástól szétválaszthatatlan pillérét alkotja. Az állam és az egyház viszonya lehet tehát harmonikus, de az állam nem sajátíthatja el a közösségek kezdeményező szerepét és a társadalom pluralizmusát. Ezen az alapon küzdött Márton Áron az egyházi iskolák fennmaradásáért a román uralom alatt, és ebből kiindulva ítélte el az 1948-as kommunista oktatási reformot és a felekezeti iskolák erőszakos államosítását. Úgy püspökké választása (1939) előtt, mint azután, 1980-ban bekövetkezett haláláig, Márton püspök hívei között élt és alkotott mint „kisebbségi ember”. Amikor 1940-ben a második bécsi döntés következtében Erdély északi fele ideiglenesen visszakerült Magyarországhoz, Erdély püspöke szolidaritást vállalt k

november A SZÍV

aLapgondolat

Dél-Erdély katolikus magyar lakosságával, és román állampolgár maradt. Gyulafehérvárról igazgatta az egyházmegyét, konfliktusokat vállalva úgy a román, mint a magyar hatóságokkal. Márton Áron nemcsak elméleti gondolkodását, hanem konkrét politikai cselekvését is meghatározta, hogy kisebbségi pozícióból állandóan szembesült az egyszerű ember és a hatalom aszimmetrikus viszonyával. 1940 előtt saját közösségének megerősítésében munkálkodott, ezután pedig dél-erdélyi híveit védte az Antonescu-diktatúra túlkapásaitól és a reciprocitás-politika következményeitől, és aggodalommal követte a súlyosbodó zsidóüldözést Magyarországon. 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott beszédében félreérthetetlenül elítélte a gettósítást, és emberiesség felmutatására szólította fel a hívőket. Tette ezt akkor is, ha teológiai szempontból konzervatív álláspontot képviselt, mivel a keresztény hithez való áttérést „belső szükségletnek” tartotta és egyházvezetőként a bukaresti érsektől eltérően nem volt haljandó eltekinteni ettől, amikor zsidók tömegesen keresztelkedtek volna meg, hogy elkerüljék a román állam elnyomását.

A székely/magyar hazafi A második világháború után Márton püspök összetett kihívás elé állt. Székely/magyar hazafiként nem tudott beletörődni Erdély ismételt elvesztésébe, 1947-ig ellenezte az új közjogi berendezkedést és támogatta a székelység Magyarországra történő, papíron maradt magyar áttelepítési terveket is. Márton Áron aggodalommal szemlélte a Petru Groza vezette kommunistabarát kormány tevékenységét is, mivel az erdélyi magyarság baloldali vezetőivel ellentétben előre látta a polgári jogok beszűkülésének kisebbségpolitikai vonatkozásait. 1948-ban felemelte szavát a görögkatolikus egyház erőszakos beolvasztása miatt, és arra utasította papjait, hogy a római katolikus templomokba fogadják be az ortodox hitre nem áttérni kívánó hívőket. Az 1949 és 1955 között elszenvedett börtönévek nem változtatták meg világnézetét és egyházpolitikai hitvallását. 16

A SZÍV november

Szabadulása után a korábbi „önfeledt” heroizmust határozott egyházkormányzás váltotta fel. Márton Áron immár nem földalatti egyházat vagy mártírközösséget kívánt felépíteni, hanem egy, a világi hatalomtól függetlenül működő, szuverén szervezetet. A következő két évtizedben, amíg fizikai állapota engedte, minden energiáját erre a közösségépítő és -megtartó munkára összpontosította. Márton Áron egyházpolitikai szerepe nemzetközi kitekintésben is jelentős, bár a püspök és a Szentszék, illetve a nyugat-európai katolikus világ gazdag (és nagyrészt informális csatornákra támaszkodó) kapcsolatáról eddig nem született tudományos feldolgozás. A Szentszék által elindított „keleti politikával” kapcsolatos dilemma (elfogadni az állammal kötendő megállapodást, és egyúttal a politikai ellenőrzést az egyház fölött, vagy folytatni az ellenállást az elszigetelődés árán is?) természetesen Márton Áront is érintette, aki azonban eredeti módon oldotta fel a feszültséget. Márton püspök nem ellenezte az egyház és az állam képviselői közötti tárgyalásokat, és maga is többször találkozott a román Egyházügyi Hivatal elnökével. Elvi kérdésekben azonban – például a papok kinevezésének joga, az ifjúság nevelése vagy a betiltott szerzetesrendek „informális” működése – hajthatatlan maradt. Sikeresen működtette szerény intézményrendszerét és információs csatornáit a Szentszék, Magyarország és a nyugati világ felé. Úgy is sikerült elkerülnie a nem kívánt kompromisszumokat, hogy következetesen elzárkózott minden nyilvános szerepléstől. Az 1970-es években az idős püspök egyre nehezebben tudta irányítani az egyházmegyét. A Márton Áronról őrzött Securitate-akták szerint (egy több, mint 77 000 oldalból álló, több mint kétszáz kötetes megfigyelési iratanyag!) a román állambiztonsági szervek minden elővigyázatosság ellenére ekkor már jelentős ügynöki hálózattal rendelkeztek az alsó papság és a püspök környezetében is. A gyorsuló iparosítás és urbanizáció kikezdték a hagyományos falusi életmódot és közösségi rítusokat, köztük az intenzív vallásgyakorlást is. Márton Áron azonban az ellenséges politikai közegben is át tudta menteni, sőt halála után követői továbbfejlesztették és a posztkommunista világ új kihívásaira adaptálták teológiai és társadalompolitikai tanításait. A szerző a MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa.

Soós Károly

Van keresztény politika Márton Áron közéleti gondolkodása A világban élő embernek, az emberi társadalom életének fontos színtere a közélet, ahogy fontos színtere a politika is, amely a közélet egy szűkebben értelmezett, ám mégis jelentős területe. Közéleten a társadalom életével foglalkozó cselekvést értjük. Közélet mindaz, ami a közjóra irányuló cselekvés, a közösséget érintő dolog – nem feltétlenül politikai természetű. Amikor politikáról beszélünk, az a közélet szűkebb értelmezése, s még ennél is szűkítőbb értelmezés a pártpolitika. A közéletről általában A keresztény ember a világban él, bár otthona a mennyben van, ahogy ezt az ősegyház keresztényei vallották, ezért a keresztény ember számára is életének egyik, részben kikerülhetetlen színtere a közélet és a politika, azaz a polisz ügyeinek intézése. Az ember a család, a társadalom részeként nem vonhatja ki magát ezek alól, a II. vatikáni zsinat tanítása alapján a megkeresztelt ember hivatásának része a közéletben és a politikában való aktív részvétel azért, hogy az életnek ezen a területén is az evangélium tanítása valósuljon meg. Korunkban talán még lényegesebb, hogy a közéletben a helyes erkölcsi elvek érvényesüljenek, ez az elvárás a politikával szemben is. Ma az ember olyan – korábban nem létezett – eszközök és kommunikációs módszerek birtokában van, amelyekkel az egyén és a társadalom élete jelentősen befolyásolható. Ezek az eszközök eddig nem látott módon segíthetik az egyes embert a másikon, egy másik társadalmon, másik nemzeten

való uralkodáshoz. Ugyanezek az eszközök segíthetik hozzá az embert, az emberi társadalmakat, hogy eddig sosem tapasztalt módon alakítsa a közjót és szolgálja a békét. A közjónak olyan fejlettsége valósulhat meg, amelyre eddig az emberi társadalom életében nem volt példa, s ez a béke vonatkozásában is ugyanígy igaz. A fejlődés két lehetősége áll előttünk, az említett eszközök, kommunikációs módszerek segítségével az organikus fejlődés vagy a dezorganizáció, ennek következményeként a káoszba süllyedés. Az organikus fejlődés kimondva-kimondatlanul feltételezi a keresztény emberképet, azt a fajta közéleti, politikai felelősséget, erkölcsi magatartást, amelyet Márton Áronnál k fedezhetünk fel.

november A SZÍV

aLapgondolat

A II. vatikáni zsinat és az egyház társadalmi tanítása hangsúlyozza, hogy a keresztény ember lehetőségei, tehetsége, felkészültsége, érdeklődése szerint vegyen részt a közéletben – és a politikában. Márton Áron már a zsinat előtt kiemelkedő intellektusával, komoly műveltségével, ragyogó felkészültségével lelkipásztorként mindig Istenre figyelt, legfőbb törekvése az Isten akaratával való egység volt – innen nyert ihletet megnyilatkozásaihoz. Isten akaratával való azonosulása segítette, hogy önmagát meghaladva törekedjen a tökéletesség felé. Márton Áron élete első szakaszában szabadon szólhatott híveihez, a társadalomhoz, élete második szakaszában ez hosszú ideig nem adatott meg neki. Ebben a korszakában kispapjaihoz és papjaihoz szólhatott, ekkor is megtalálta az alkalmat, hogy a világ és egyház, politika és egyház viszonyáról beszéljen. A világ olyan részén élt, ahol perifériára szorították, keserűen kellett megtapasztalnia, hogy a szocialistának, kommunistának mondott kormányzatok, a világi hatalom hogyan próbálja az egyházat saját politikai céljaira felhasználni.

Márton Áron közéletisége Márton Áron papként, majd negyven esztendőn át a Pannon–Kárpát térség egyik legfontosabb egyházmegyéjében, Gyulafehérvárott megyéspüspök (1971-től címzetes érsek is, bár ez kevéssé közismert) KeletKözép Európa egy olyan korszakában, amely az egyéni, nemzeti, nemzetiségi életet jelentősen megváltoztatta. Felelős pásztorként nem kerülhette el a közélet eseményeire figyelést. Márton Áront Isten megáldotta azokkal a képességekkel és készségekkel, amelyek szükségesek a közélet eseményeinek helyes értelmezéséhez, a történések lényegének távlatos megértéséhez és a helyes cselekvéshez. Olyan összefüggéseket látott meg, amelyekre kortársai közül kevesen voltak képesek. Márton Áronnak rossz véleménye volt a szoros értelemben vett politikáról, különösen a pártpolitikáról, az önző, kisszerű szempontokon vitatkozó politikáról, 18

A SZÍV november

amelyik nem a közjó és az igazságosság, a nép érdekeit helyezi előtérbe, hanem öncélú hatalmi érdekeket szolgál. Ő maga fiatal pap korától részt vett a közéletben, ezt tágan értelmezte az evangélium tanítása alapján. Ebben a vonatkozásban megelőzte a II. vatikáni zsinatot. Jól ismerte az egyház társadalmi tanítását, a pápák szociális körleveleit, XIII. Leó pápa Rerum novarum enciklikáját (Új korszak), amelyben a közjó fogalma megjelenik. Elkötelezetten képviselte az egyház társadalmi tanításának megismert elveit. Márton Áron az általános felfogással szemben azt képviselte, hogy „az egyház akkor szolgálhatja az emberiség javát, ha nem állítják semmiféle politikai célok szolgálatába”.1 Ezt a szemléletét az úgynevezett katolikus békemozgalom helyi képviselőivel szemben győzelemre vitte. 1971-ben a Vatikánban a püspöki szinóduson arról beszélt a püspökök előtt, hogy „a politikai tevékenységet kifejtő pap híveinek egy részével ös�szeütközésbe kerül”, mert „tisztán politikai döntések számára a Szentlélek nem ad ajándékot”. „Prófétai küldetése egyetemes, mint Krisztusé. Ezért megértéssel kell kezelnie minden embert, bármilyen ideológiát valljon. Tartózkodnia kell bármelyik csoport politikai döntéseiben való részvételtől, mert emiatt az emberek egy részével szembekerülne.”2 Márton Áron úgy látta, az a tény, hogy az egyház tartózkodik a politikától, különösen a napi pártpolitikától, nem jelenti azt, hogy a világ állapotától is távol tartja magát. Az egyháznak feladata, hogy az igazságosabb és szolidárisabb világ megteremtésén fáradozzon. Demokratikus államban az egyház nem maradhat a sekrestyében azzal, hogy „ne avatkozzék” a világ dolgaiba. A (párt)politikától való távolmaradás és a világ sorsáért viselt felelősség nincs ellentétben. „Az egyház nem kérhet részt magának a világi hatalomból, de ugyanakkor az evangélium erejével köteles javítani a világ igazságtalan állapotát.” Azaz „a papnak mindig a gyöngék, az elnyomottak, a kizsákmányoltak, a szenvedők, a megalázottak oldalán van a helye”.3 Ebből következik, hogy van keresztény politika: a szolidaritás – szemben a hatalom megszerzésére, mindenáron való megtartására irányuló politikai célokkal. Márton Áron a közélet eszmei és erkölcsi fejlődését, szellemisége megújulását megszólalásaival, beszédeivel és igehirdetésével, tanításával és írásaival szolgál-

ta. Számára az emberi élet közösségi dimenziója, a közélet fontos volt, nem kerülte azt el. Az evilági helyzet jobbá tételére nevelte híveit. Számára a közéletben való megnyilatkozás lehetősége egészen fiatal pap korában megnyílt, amikor 1932-ben az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség egyetemi szakosztályának vezetőjévé választották, majd amikor 1934 márciusától ennek a testületnek országos igazgatója lett. Az egyesület céljainak megvalósítása lehetőséget teremtett számára, hogy a közéletet is formálja, irányt mutasson. Márton Áron számára püspökké kinevezése és felszentelése után a közélet egy másik dimenziója nyílt meg. Sok nehézség közepette, üldöztetések közt kényszerűségből felvállalt olyan közéleti-politikai ténykedéseket, amelyekkel a keresztény egyház és a magyar nemzet(iség) érdekeit védte. Élete e hosszú időszakában felfedezhetjük, hogy nemcsak jó érzékkel rendelkezett, de azzal a képességgel is, amelyet a Szentírás a lelkek megkülönböztetése adományának nevez. Körleveleiben többször szólt az igazságosság és a szolidaritás eszméjéről, például az 1970-es romániai nagy árvíz után írt körlevelében. VI. Pál pápa 1967ben megjelent Populorum progressio nevű enciklikáját4 áttanulmányozta, ennek ismeretében írta: „A szabad piac előnyös és ösztönzi a fejlődést a fejlett iparú országok között, de csak akkor, ha a kereskedő felek gazdasági helyzete nagyjából egyenlő. Méltánytalan akkor, ha egyik ország gazdasági helyzete nagyon különbözik a másikétól. Ezért a szabad verseny törvénye a kereskedelem egyedüli szabályozója nem lehet, ez nagyon gyakran gazdasági diktatúrához vezethet. A kereskedelem szabadsága csak akkor méltányos, ha megfelel a társadalmi igazságosság követelményének.” „Ami érvényes otthon, vagy megengedett és hasznos a fejlett országok között, az érvényes és alkalmazandó a gazdag és szegény országok kereskedelmi kapcsolataiban is. A társadalmi igazságosság követeli ezt.”5

Kapcsolat az állammal Márton Áron közéleti tevékenysége másik dimenziója az állammal való kapcsolat.6 Márton Áron 1939-től számos kérdésben kénytelen volt harcolni az állammal (ekkor a román királysággal). Volt, amikor tárgyalt, volt, amikor távol maradt ünnepségektől, hogy így jelezze személyes véleményét és álláspontját. Küzdelmet folytatott 1939-től a román állammal a katolikus egyházat, papjait, híveit ért jogsérelmek miatt, a vallásszabadságért és a személyi méltóságért. Küzdelmet folytatott 1940 után, amikor a második bécsi döntéssel Észak-Erdély Magyarországhoz került vissza, a magyar állami hatóságokkal, azok túlkapásaival kapcsolatosan. 1945 után pedig a román kommunista hatalommal küszködött a korlátozó intézkedések miatt. Jellemző Márton Áron éleslátására, hogy amint Romániában kibontakozik a diktatúra, már nemcsak a papok, hanem a világi hívek számára sem tartja elképzelhetőnek a politika színpadán megjelenni. Az 1971-es püspöki szinóduson tartott beszédében a politikát és a tágabb közéletet is csak szabad viszonyok között, csak erkölcsi háttérrel tartotta elképzelhetőnek. „Becsületes és szabad emberek között a politikai tevékenység nemcsak politikai közdelem, hanem főként és mindig erkölcsi mérkőzés.” Így érthető, miért vallotta, hogy a politikában nincs helye (ahogy az emberi élet más dimenzióiban sem) az erőszaknak. A szelídséget, az erőszak elutasítását képviseli eszmevilágában, megvalósításának útját az alázat, a szolgálat, a türelem, a párbeszéd útján látja. Visszatérő gondolata, különösen is idős korában, hogy a kereszténység nem uralkodás, hanem szolgálat mind az egyházon belül, mind a világban. Az erőszak elutasítása együttjár az igazságtalan, elnyomó, megtévesztő rendszerek elutasításával. „Vagyis álságos dolog k

november A SZÍV

aLapgondolat

az erőszakot úgy elítélni, hogy közben hallgatunk annak gyökeréről, a társadalmi igazságtalanságokról.”7 Az állammal való kapcsolatában – bár mozgástere szűk volt – egyenrangú félként jelent meg. Ebben a vonatkozásban különösen is kiemelkedett számos egyházi kortársa közül. Felismerhető volt egyenes, gerinces magatartása, az, hogy a helyes diplomácia szabályaival tisztában volt, azokat jól alkalmazta. Kész volt az értelmes kompromisszumokra, a megalkuvást azonban elutasította. Az adott korszakban az általa választott utat az állam és egyház kapcsolatában kevesen járták, a lengyel bíboros prímás érsek Stefan Wyszyńskyt említhetjük még. Márton Áron képes volt időben felismerni a csapdákat, azokat elkerülni úgy, hogy tárgyalófelei számára mindig megadta az emberi méltóságot, ugyanakkor világossá tette azokat a szellemi és erkölcsi értékeket, amelyekhez ragaszkodott. Márton Áron útja ma is példaértékű mindazoknak, akik a közéletben, a politikában a társadalom életét felelősen és értékelvűen szolgálják. Jegyzetek: • 1 MÁRTON ÁRON: A püspök tanúságtétele az egyházmegyében. In Marton József szerk.: Márton Áron írásai és beszédei 2. köt. Gyulafehérvár, 1997, 197. p. • 2 Uo. • 3 Márton Áron beszédrészlet 1973. április 29. Forrás: A püspök tanúságtétele az egyházmegyében, 147. p. • 4 TOMKA MIKLÓS et al. szerk.: Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Bp., 2005, Szent István Társulat. • 5 Márton Áron 350/1972 sz. körlevele. • 6 MÁRTON ÁRON: Egyház – Állam. In Marton József szerk.: Márton Áron hagyatéka, 13. köt. Csíkszereda, 2016, Pro-Print Könyvkiadó. • 7 Márton Áron beszéde az 1971. évi püspöki szinóduson a Vatikánban. In Virt László: A lelkiismeret apostola. Bp., 1988, Ecclesia. •

Márton Áron: Egyház – Állam. In Marton József

szerk.: Márton Áron hagyatéka, 13. köt. Csíkszereda, 2016, Pro-Print Könyvkiadó. 70. p. •

Márton Áron beszéde az 1971. évi püspöki

szinóduson a Vatikánban. In Virt László: A lelkiismeret apostola. Budapest, 1988, Ecclesia. •

Márton Áron 1946. évi IX. körlevele. In

Domokos Pál Péter: Rendületlenül. Bp., 1989, Eötvös Kiadó.

Irodalom: • Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról. In Cserháti József – Fábián Árpád szerk.: A II. Vatikáni Zsinat tanítása. Bp., 1975, Szent István Társulat. • AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS BÉKE PÁPAI TANÁCSA (összeáll.): Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma. Bp., 2007, Szent István Társulat. • VIRT LÁSZLÓ: Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi. Bp., 2002, Teleki László Alapítvány – XX. Század Intézet.

20 A SZÍV november

Az iratanyagba Denisa Bodeanu, Nagy Mihály Zoltán, Csendes László, Cristian Vasile, Stefano Bottoni, Novák Csaba Zoltán és más történészek közlései engednek betekintést, jelentősen hozzájárulva a Márton Áron életét és a római katolikus egyház 20. századi történetét feltáró történeti kutatáshoz.

A legnagyobb ellenség

Lázár Csilla

A Securitate

„rögeszméje” A Securitate Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács a Román Hírszerző Szolgálattól 2004 és 2009 között vette át a hírhedt román kommunista titkosszolgálat, a Securitate által termelt és tárolt iratmennyiség mára fennmaradt részét. Sok évtizedes titkosítást követően ekkortól vált kutathatóvá a Márton Áron püspök kapcsán „termelt” iratanyag is, melynek átfogó feldolgozása folyamatban van.

Hogy Márton Áronnak mindenre kiterjedő megfigyelési anyaga lehet ebben a levéltárban, azt nemcsak a kortársak lehallgatókészülékről szóló sejtései, az egyházi ünnepségek folyamatos (ellenrendezvényekkel, kötelező vasárnapi munkanapokkal való) akadályoztatása, illetve Márton Áron politikai perének már korábban is kutatott terjedelmes anyaga sejtette, hanem román történészek becslései is. Cristian Vasile egyik írásában arra a következtetésre jutott, hogy Márton Áron valóságos „rögeszméje” volt a román kommunista titkosszolgálatnak. A kitüntetett figyelmet, melyben a püspököt részesítette a Securitate, jól szemlélteti az a térkép, amelyet Románia lakosságának felekezeti megoszlásáról készített a titkosszolgálat. A térképen a püspökségek, főesperességek, plébániák mellett megjelölték minden római katolikus pap rendszerrel szembeni „magatartását” is. Ennek – a Securitate által „szentesített” – mércéje a papok Márton Áronnal szembeni álláspontja volt. A térképen megjelölt papi „magatartási skála” fokozatai: elkötelezett ügynök – tartalékos ügynök – a rendszer felé elkötelezett pap – bizonytalan/ingadozó magatartású pap – ellenséges pap (nincs köze Márton Áronhoz) – ellenséges pap (Márton Áron híve) – nacionalista pap (nincs köze Márton Áronhoz) – ellenséges nacionalista pap (Márton Áron híve). A hatvanas évek végére tehát Márton Áron neve a rendszer számára egyet jelentett a magyar nacionalizmussal és a rendszerellenességgel. Arra vonatkozóan, hogy miként alakult és milyen méreteket öltött Márton Áron titkosszolgálatok általi megfigyelése püspökségének évtizedei alatt (1939–1980), Denisa Bodeanu, Nagy Mihály Zoltán és Csendes László tettek közzé adatokat. A Securitate irattermelési- és tárolási rendszerén belül Márton Áronra vonatkozóan három iratállományban, a megfigyelési (románul: Fond Informativ,), a bűnvádi (románul: Fond Penal), illetve – kisebb mennyiségben, elszórtan – a „történelmi” értékű információkat (pl. volt politikai pártok, ellenállás, k november A SZÍV

aLapgondolat

sajtó, egyházak és vallási csoportok, stb.) tartalmazó dokumentációs állományban (románul: Fond Documentar) találhatóak iratok. Márton Áron, illetve az ő nevével fémjelzett „csoport” 1951-es koncepciós perének bűnvádi anyaga korábban is megjelent, azonban a püspökről évtizedekig gyűjtött, a CNSAS archívumában található két megfigyelési iratanyag volumene nem volt ismert Denisa Bodeanu 2013-as közlését megelőzően.1 A történész által készített összesítés szerint a Márton Áron nevére kiállított I261.991-es jelzetű iratanyag (románul: „dosar”) 174 kötetből, összesen 54 687 lapból, az I209.551-es számú pedig 62 kötetből, összesen 22 393 lapból áll. Ez a 77 080 lapnyi mennyiség nemcsak önmagában véve megdöbbentő, de a CNSAS-archívum megfigyelési állományának egészét tekintve is „rekord”. Az összes antikommunitsa ellenálló csoportot, emblematikus ellenálló figurát és rendszer-ellenséget beleszámítva Márton Áron megfigyelése során termelődött a legnagyobb mennyiségű irat, s ebből talán nem túlzás arra következtetni, hogy Márton Áronban látta legnagyobb ellenségét a román kommunista titkosszolgálat. Ugyanakkor Márton Áronra vonatkozó iratok nem csupán a megfigyelési állományban, és nem csupán a püspök nevére kiállított dossziékban találhatók. Például a koncepciós per kapcsán született P254-es bűnvádi iratállományban a „szokásos” iratok (kihallgatási jegyzőkönyvek, vallomások, ítélet, stb.) mellett – szokatlan módon – megtalálhatóak Márton Áron letartóztatása előtti megfigyelésének iratai, melyek tanúsítják, hogy már a Román Kommunista Párt teljhatalomra jutása előtt folyamatosan „szemmel tartották” a püspököt a Securitate előd-szervezetei. Emellett számos más, a levéltárban mások neve alatt elhelyezett irat is létezik, amely az állam és egyház egyenlőtlen küzdelmét dokumentálja, illetve közvetlenül Márton Áronnal kapcsolatos. Petru Groza miniszterelnök (1945–1952), illetve államfő (1952–1958) megfigyelési dossziéjából tett közzé Csendes László lehallgatási jegyzőkönyveket2, melyek az államfő Groza és a máramarosszigeti börtönből tárgyalások végett „kihozott”, Bukarestben fogvatartott 22 A SZÍV november

Márton Áron között zajlottak 1954 júliusában. Ezek a jegyzőkönyvek megrázó dokumentumai a püspök állhatatosságának a mindent ellenőrzése alá vonni akaró állammal szemben, és jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk a katolikus egyház középkelet-európai helyzetéről az ötvenes években. Ugyancsak Márton Áronnal készült beszélgetések jegyzőkönyveit tette közzé Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu a Pálfi Géza katolikus papról készült könyvükben3. Pálfi Géza Márton Áron szellemiségét, magatartását követő pap, teológiai tanár volt, 1963 és 1984 között a Securitate egyik fontos katolikus ellenfele. A püspökkel folytatott, lehallgatott beszélgetései megmutatják, milyen lelki-szellemi „háttérbázisnak” köszönhető, hogy sok erdélyi katolikus pap eredményesen megküzdött a mindent ellenőrző diktatúrával és annak fő eszközével, a Securitatéval: virágzó hitéletet, szolidáris egyházközségeket működtettek, és – e sorok írójának tanúsága szerint is – töretlenül folytatták a fiatalok következetes katekizálását és egyúttal kulturális-nemzeti szellemű nevelését az explicit tiltások ellenére is.

A „bűnök” ma dicséretek A Márton Áron megfigyelésének tényleges „méretével” kapcsolatos bizonytalanság másik oka, hogy az iratanyag sok helyütt hiányos. Hiányoznak például követési jegyzékek abból az időből, amikor kényszerlakhelyének feloldása után (1967) Márton Áron újrakezdi bérmakörútjait. (Referátumok, összegzések bizonyítják, hogy nagyon intenzíven dokumentálták ezeket a „kiszállásokat”.) Szintén „elveszett” (vagy még nem került elő) a Márton Áron követése során titokban készített fotóanyag nagyobb része. Ugyancsak hiányoznak – főként a hatvanas évek végétől – a lehallgatott beszélgetések magyar nyelvű átiratai, csak a román fordítások őrződtek meg. Mindezt egybevetve kétségtelen, hogy az eddig megjelent kutatások csak a jéghegy csúcsát jelentik. Ugyanakkor az is világos, hogy a 77 000 oldalas, Márton Áron nevével jelzett megfigyelési dosszié – egyelőre beláthatatlan időt felemésztő – kutatásán túl is sok feltárni való van a CNSAS hatalmas levéltári anyagában. De mi volt az oka annak, hogy a Securitate ennyire kiemelten, a katolikus egyházfőnek „kötelezően kijáró” figyelmet messze meghaladva, „rögeszmésen” viszonyult Márton Áronhoz? Az egyik első jellemzésből, melyet

a Belügyminiszter kérésére a Siguranța (a Securitate elődje) 1939 januárjában ad a gyulafehérvári püspökké frissen kinevezett Márton Áronról, még egészen pozitív kép rajzolódik ki: „Márton Áron nem vett részt az állam biztonságát veszélyeztető akciókban, mivel – bár a magyar ügyért tevékenykedett – nem tért el a vallási elvektől és dogmáktól. Energikus emberként ismert, és köztudott róla, hogy a római katolikus egyházat távol akarja tartani a politikai nyugtalanságtól. Mindezért igen kedvelt a hívek és az alsópapság körében.” Bár a megjelent életrajzok4 alapján Márton Áron itt adott jellemzése érvényesnek tekinthető haláláig, energikussága, igyekezete, hogy a katolikus egyházat megóvja a politikai károkozástól, valamint a „magyar ügyért” való aktivitása nemsokára egészen más súllyal esik a latba. A második bécsi döntés után a dél-erdélyi magyarság bátor képviselete5, majd a második világháborút követő béketárgyalások idején az „Erdély-kérdésben” nyíltan kifejtett álláspontja (miközben a „román demokrácia” minden erőfeszítése a határbiztosításra irányult)6 gyorsan előhívta a Securitate-tisztek szótárából az „irredenta” és „sovén” jelzőket. Az „irredentizmus” a román titkosszolgálat számára meglehetősen amorf fogalom volt, nemcsak az – elenyésző számban ugyan, de létező – területi revíziós törekvések gyűjtőneve volt, de szabadon alkalmazták szinte bármire és bárkire, aki nem értett egyet a rendszer kisebbségi, vallási vagy oktatási politikájával. Ezt a vádat később (Márton Áron börtönből való szabadulásától, illetve 1956-tól, megfigyelésének intenzívvé válásától) az „ellenséges agitáció”, „illegális kapcsolattartás a Vatikánnal”, „megrögzött reakciósság” és „antikommunista agitáció” vádak egészítik ki. Egy 1959-es összegzés szerint ugyanakkor Márton Áron még mindig „a magyar nacionalisták legfőbb képviselője és ideológusa”. Egyes, a korabeli szintézisek szövegében felsorolt „bűnök” ma dicséretként olvashatók: „állhatatossága, mellyel papjaitól a hívek körében végzett vallási tevékenységük fokozását kérte”, vagy „határozott ellenkezése azzal az elképzeléssel, hogy az állam ellenőrzése alá vonja a katolikus felekezet belső életét és külső kapcsolatait.”

Márton Áron személyi megfigyelési dossziéját 1956 júniusában nyitják meg (korábban egy csoportos dos�szié keretében gyűjtötték a rá vonatkozó adatokat), ekkor „Maros” (Mureș) fedőnevet kap a püspök, majd az ország adminisztratív (és egyúttal a titkosszolgálat) átrendezését követően „Urania” fedőnéven folytatják a megfigyelését, melynek legfontosabb eszközei: hírszerző hálózat működtetése, követése, levelezésének ellenőrzése és titkos cenzúrája, valamint technikai nyomozati eszközök (román megnevezéssel tehnică operativă, rövidítése: T.O.), azaz lehallgató berendezés használata. Mind a „Maros”, mind az „Uránia” iratanyag legnagyobb részét (összesen több mint 150 kötet) a lehallgatási anyag teszi ki. Ennek forrása az a készülék, melyet bizonyos Apulum ügynök (aki azonos a Márton Áron börtönévei alatt a hatalommal együttműködő vikáriussal, Adorján Károllyal) segítségével szereltek be a püspökségre. A napi 15 órán át rögzítő, a tisztek dokumentált panaszai szerint „túlterhelt” és gyakran javításra szoruló készülék jelentette a fő információforrást a püspök terveiről, szándékairól. A T.O. eszköz nyújtotta információkat a püspök kezdeményezéseinek „semlegesítése” érdekében szorgalmasan elemezték a Securitate tisztjei még azután is, hogy a püspök rájött, hogy lehallgatják, és inkább a püspöki palota kertjében fogadta látogatóit. A püspök levelezését 1955-től, attól a perctől, hogy börtönbüntetésének felfüggesztését követően visszatérhetett Gyulafehérvárra, egészen haláláig ellenőrizték, lemásolták, illetve – ha veszélyesnek ítélték – kivonták a postai forgalomból. Kétségtelen, hogy a püspök tisztában volt levelezésének titkos cenzúrájával, ezért feltételezhető, hogy nem a CNSAS levéltárában található öt kötetnyi levelek között, hanem a magánúton közvetített – és kevés eséllyel megőrzött – levelek címzettjeinél kereshetné a történész az „izgalmas” levelezést. Márton Áron követése elsősorban a püspökséggel szomszédos katonasági épületből történt, és nemcsak a püspök tevékenységének megfigyelésére irányult, k

A Securitate működése, eszköztára Márton Áron megfigyelési anyagán kiválóan szemléltethető a Securitate működése, eszköztára, módszerei. november A SZÍV 23

aLapgondolat

de kiterjedt a püspök látogatóira is, vagyis a T.O.-ból jelzett „operatív szempontból érdekes elemek”-re. Ez különösen „kézenfekvő” módszer volt azon tíz év folyamán (1957 és 1967 között), míg Márton Áron nem hagyhatta el a kényszerlakhelyéül elrendelt püspöki palotát, ezért mindenkinek, aki találkozni akart vele, be kellett „sétálni” a Securitate „látóterébe”. A püspök megfigyelésében a titkosszolgálat nem nélkülözhette az informátorokat sem. Ezek közül legfontosabb információkkal a püspökségen dolgozó papok és személyzet köréből verbuvált informátorok szolgálhattak, valamint a teológiai intézet és kántoriskola tanárai, növendékei közül néhányan. Kötelességszerűen jelentettek a Kultuszminisztérium és a Vallásügyi osztály helyi és központi egységeinek egyes alkalmazottai is. A titkosszolgálat toborzott továbbá az egyházmegye (és szomszédos egyházmegyék) papjai, szerzetesei közül is. Egy 1967-es belső statisztika szerint a Romániában tevékenykedő 671 katolikus papból mintegy 80-at szerveztek be informátornak, igaz, számuk a Székelyföldön volt a legcsekélyebb, ott a papok többsége – a korábban említett térkép tanúsága szerint is – „Márton Áron hívének” volt tekinthető. Jelentettek a püspökről „laikus informátorok” is, ők Márton Áronnal szakmai vagy baráti kapcsolatban álltak. Érdekes „színfoltja” ez utóbbi csoportnak bizonyos „Komaromy” nevű ügynök, egy erdélyi származású budapesti arisztokrata hölgy, aki a magyarországi ÁVH ügynöke volt, de akit egyidejűleg a Securitate is felhasznált.

A CNSAS archívumában található iratanyag kimeríthetetlen kincsesbánya a Márton Áron életét és a korszak történetét vizsgáló kutatók számára. A lehallgatási jegyzőkönyveket olvasva fültanúivá válunk a püspök személyes vívódásainak, sajátos gondolatvilágának, és ami még fontosabb: működésében láthatjuk, miképpen lehetett sikeres egyházszervezetet irányítani a legnehezebb, legellenségesebb időkben is. Végezetül egy személyes megjegyzés: Márton Áron írásos hagyatéka Marton Józsefnek köszönhetően ma 14 kötetben, közel 3500 oldalon olvasható.7 Az eddig csak sporadikusan napvilágot látott lehallgatási jegyzőkönyvekben megszólaló Márton Áron püspök csodálatraméltóan és imponálóan önazonos a nagy nyilvánosságnak szánt beszédek és körlevelek Márton Áronjával. Mindez olyan időkben, amikor a megfélemlítés és nyomásgyakorlás válogatott eszközeivel próbálták megtörni, meghasonlásra kényszeríteni az egyházi vezetőket. Talán ennek elismerése is Szent II. János Pál pápa Márton Áronról adott kitüntető jellemzése: „Integerrimus Domini famulus”.8 Hivatkozások: •

BODEANU, DENISA: Márton Áron dossziéi a

Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában. Székelyföld, 2013. július, 97–107. p. • 2 CSENDES LÁSZLÓ: Párbeszéd a börtönben. Gheorghe Gheorghiu-Dej második kormányának vizonyulása a római katolikus egyházhoz. In Marton József – Diósi Dávid – Bodó Márta szerk.: Ecce sacerdos magnus. Tanulmányok Márton Áron püspökké szentelésének 75. évfordulójára. Budapest–Kolozsvár, 2014, Szent István Társulat – Verbum. •

NOVÁK CSABA ZOLTÁN – BODEANU,

DENISA: Az elnémult harang. Egy megfigyelés története, Pálfi Géza élete a Securitate irataiban. Csíkszereda, 2011, Pro-Print Könyvkiadó. • 4 Marton József, Virt László, Domokos Pál Péter és P. Szőke János a jelentősebb életrajzi írások szerzői. • 5 Seres Attila, Márton Áron és a kisebbségi reciprocitás kérdése a magyar–román kapcsolatokban.

Nem sikerült „fogást találni” A kutatók egybehangzó állításai alapján a Márton Áron megfigyelésére hadrendbe állított lenyűgöző apparátus dacára Márton Áronon nem sikerült „fogást találni”, a sok tízezer oldalnyi dokumentum sem szolgált elegendő bizonyítékkal ahhoz, hogy elrendeljék felfüggesztett börtönbüntetésének folytatását. Ennek egyik oka, hogy bizalmas tanácsadóit, papjainak nagy többségét és híveinek tömegeit sem a titkoszolgálat, sem az államhatalom nem tudta a maga pártjára állítani. 24 A SZÍV november

Limes, 2011. 2. sz. 75–95. p. • 6 NAGY MIHÁLY ZOLTÁN: Márton Áron és az erdélyi határvita 1945 után. In Bodó Márta – Lázár Csilla – Lövétei Lázár László szerk.: Az idők mérlegén. Tanulmányok Márton Áron püspökről. Budapest–Kolozsvár, 2013, Szent István Társulat – Verbum, 46–64. p. •

MARTON JÓZSEF – KUSZÁLIK PÉTER szerk.: Márton

Áron hagyatéka. 1–14. kötet. Marosvásárhely–Csíkszereda, 2005– 2016, Mentor Kiadó – Pro-Print Könyvkiadó. • 8 JAKUBINYI GYÖRGY: „Integerrimus Domini famulus”. In Bodó Márta – Kovács Gergely – Lázár Csilla szerk.: Márton Áron. Un episcop catolic pe calea crucii. Kolozsvár, 2013, Verbum, 7. p.

Marton József

A legnemesebb tartalommal és formában Márton Áron, az erdélyi kultúra művelője

Márton Áron népe szolgálatát elsődleges feladatának tekintette a nehezebb időkben is, s a leghatékonyabb nemzetfenntartó erőnek a kultúrát jelölte meg. Tragikusnak tartotta az erdélyi szórványmagyarságnak a magyar kultúrértékektől való távolmaradását.

Az egyház kulturális tevékenységének a megítélése nem volt egyértelmű az emberiség történelme folyamán. Az első évszázadokban az evangélium terjesztésén volt a hangsúly. Amikor az apologetikus irodalom kezdett kibontakozni és ezzel együtt egyik-másik hitvédőnél a kulturális igény is megjelent, Tertullianus (†220) azonnal véleményt mondott a beállt fordulatról: „mi köze van tehát Athénnek Jeruzsálemhez? Mi köze van az akadémiának az egyházhoz?” A rigorista egyháztanító az egyház küldetését csupán a lelkipásztori munkára kívánta visszaszorítani, megkérdőjelezve a kultúra művelésének jogosságát. De az egyetemes egyházban elég hamar nyilvánvalóvá lett, hogy az egyház küldetésének elsőrendű feladata (az emberek üdvösségének szolgálata) nem ellenkezik a kultúra ápolásával, mondhatni: kiegészítik egymást. VI. Pál pápa – az egyház evangelizációs feladatát taglalva – kifejezetten arra biztat minden keresztényt: „Mindent meg kell tenni, hogy evangelizáljuk az emberi kultúrákat. A kultúráknak is újjá kell születniük az evangéliummal való találkozásukból.”

Márton Áron püspök a fenti kérdést az 1960-as évek végén ekképpen jellemezte: „Az Egyház igehirdetői küldetése és a kultúra között kölcsönös viszony van. […] Az Egyház működése és küldetése szempontjából elengedhetetlen és lényeges követelmény, hogy a különböző kultúrákkal kapcsolatot teremtsen.”

A kultúra szolgálatában Püspökként a kultúra szolgálatáért – a szó szorosabb értelmében – nem sokat tehetett. Már fiatal papként is észlelte népének kitaszított helyzetét, valamint az egyház kiszorítását a kultúra szolgálatából. Fájóan állapította meg az előállt helyzetről: „A kultúrának a klerikális gyámkodás alól való felszabadulása megtörténhetett volna békés úton és a kölcsönös tisztelet jegyében.” k

november A SZÍV 25

aLapgondolat

bítik a becsületét kívülállók szemében, hanem a hit szerinti becsületes élet; a csendes, zajtalan munka, a kötelességek lelkiismeretes vállalása azon a helyen és szerepben, ahová a hivatás és a közösség bizalma állított.”

A nagy világválság idején kolozsvári egyetemi lelkészként tevékenykedett, és nem nézte tétlenül népének elesettségét. Előadásokon élőszóban, az egyházi sajtó útján pedig írásban próbálta bátorítani népének nevelőit és vezetőit. Nemes elképzeléseit csak a pedagógia terén tudta érvényesíteni, népművelői kezdeményezései viszont csak tervek maradtak, mert a korlátozott körülmények között lehetetlen volt azokat kivitelezni. Püspöki kinevezése után még inkább beszűkült a cselekvési területe, elsősorban a főpásztori munkára összpontosított, a kultúra művelése érdekében alig tehetett valamit. Megnyilatkozásaiban viszont mindvégig össze tudta egyeztetni az egyház evangelizációs küldetését a kultúra szolgálatával. Amiként az egyetemes egyházban az említett ’kettős’ küldetés feszültsége is hamar feloldódott, akképpen Márton Áron is képes volt egységbe foglalni az egyház kettős tájoltságát. Nála nem tertullianusi formában tevődött fel a kérdés, hanem az egyház katolikus (= egyetemes) mivoltát volt kénytelen összeegyeztetni a kisebbségbe került népével való azonosulással, s emígyen kérdez: „Mi vagyok előbb? Népemnek vagy egyházamnak fia-e?” Válasza oly egyértelmű, hogy ma minden keresztény ember magáévá teheti, főleg, ha kisebbségi sorban él: „Félreértések és félremagyarázások elkerülése végett le kell szögeznem, hogy nem szándékozom a politika megbízhatatlan céljait követni, még kevésbé szolgálni. […] Amikor vallásom azt követeli, hogy jó katolikus legyek, hogy vallásom előírásait, melyek tökéletesbülésemet, jellemem kiteljesülését és megszentelődésemet vannak hivatva szolgálni, megtartsam, ugyanakkor előmozdítja annak a közösségnek az érdekeit, amelybe tartozom. Míg annál, aki vallási kötelességeit lazán veszi, adva van a valószínűség, hogy adott esetben, pláne, ha áldozatba kerül, népét is könnyebben fogja cserbenhagyni. Vagyis: aki jó katolikus, nem lehet népének rossz fia; aki megbízhatatlan fia népének, melybe született, megbízhatatlan Isten előtt is. […] Nem beszédek és pohárköszöntők, nem a szereplések viszik előbbre a közösség ügyét és öreg26 A SZÍV november

A leghatékonyabb nemzetfenntartó erő Amikor Márton Áron az 1930-as években szembesült a hivatásával együttjáró kettős (papi és nemzeti) feladattal, akkor egyháza még viszonylag szabadon működhetett, inkább nemzetének kulturális intézményeit kezdték ki a hatóságok. Nyilvánvaló, hogy népe szolgálatát elsődleges feladatának tekintette a nehezebb időkben is. Leghatékonyabb nemzetfenntartó erőnek a kultúrát jelölte meg. Tragikusnak tartotta az erdélyi szórványmagyarságnak a magyar kultúrértékektől való távolmaradását. „A feladat tehát kettős: nemzeti műveltségünk értékeit tegyük közkinccsé, hogy a reánk hagyományozott értékállomány erejével népünk tömbjét tudatosan kapcsoljuk bele a nemzeti múltba, s ugyanakkor a kultúra gazdag eredményeiből foglaljuk le számára, hasznosítsuk nála azt, ami életét szebbé, biztosabbá teheti, hogy reménnyel mehessen apái útján jövője felé. A szülő a családban, a nevelő az iskolában, a pap az egyházközségben, a jogász, politikus, közgazdász foglalkozása körében, és mindenki, akit hivatása vagy tudása bármilyen közösség élére állított, legyen a nemzeti kultúra apostola.” Márton Áron – jó példával járva hívei előtt – „a nemzeti kultúra apostola” lett. Apostoli küldetésének lelkiismeretes teljesítése mellett nem zárkózott el kora társadalmának ’civil’ feladataitól sem. Mindenekelőtt az ember és a kultúra kölcsönös viszonyának kihangsúlyozását tartotta fontosnak. Egyrészt az embert a kultúra alakítójának és hordozójának mondta, másrészt a kultúra szerepét az emberi személy tökéletesítésében jelölte meg. „A kultúra természetszerű rendeltetése, hogy a személy kifejlődését, a mindenkori társadalom és az egész emberiség javát szolgálja. A kulturális törekvéseknek tehát mindig ezekhez a legmagasabb célokhoz kell igazodniuk. A kultúrának felelősségteljes, nevelői feladata segíteni az embert, hogy megnyíljon minden jó és nemes felfogásra, hogy keresse és fel tudja fogni a dolgok és jelenségek értelmét, hogy józanul gondolkozzék és ítélkezzék, s vallási, erkölcsi és szociális érzékét kifejlessze.”

Az ember nevelésében, személyi méltóságának tudatosításában és evilági feladatának pontos körvonalazásában látta a kultúra elsődleges feladatát. A kultúra csak akkor nemesíti igazán az embert, ha tekintettel van kettős betájoltságára és elhivatottságára. Élete végéig nem szűnt meg hangoztatni: „Az ember két világ polgára egyszerre, lelkének gyökérszálai az égbe kötik, lábával sáros földi utakon botorkál. S amint a lelket nem lehet a testből kitépni, úgy a természetfeletti vonatkozást sem lehet a természetitől elválasztani, hacsak nem akarjuk szétszakítani magát az embert.” Márton Áron a keresztény pedagógia elveivel vallotta, hogy az apostoli és a kulturális munka legfőbb célja a tökéletesebb ember formálásának eszménye. „S az Egyház nevelői feladata és joga egyetemes érvényű, az ember összes adottságaira és vonatkozásaira szól. Elsődleges kötelessége, hogy a természetfeletti célra neveljen, de ugyanakkor, éppen a nagy cél érdekében, arra kell törekednie, hogy az embernek evilági élete is Isten szándékainak minden vonatkozásában megfeleljen; társadalmi berendezkedése, erkölcsi magatartása, embertársaihoz, családjához, népéhez való viszonya, foglalkozása, képességeinek foglalkoztatása, műveltsége, s még testi élete is a természetfeletti rendeltetéshez igazodva a legnemesebb tartalommal és formában történjék.”

Kultúrahordozókká kell válnunk Márton Áron élete folyamán mindvégig ápolója, őrzője és nemesítője volt az évszázadok folyamán kialakult erdélyi kultúrának. Amikor a kommunista rezsim idején szeretett népét önnön kultúrájától akarták megfosztani, ki merte mondani a nemzeti kisebbségeknek saját kultúrájukhoz való jogát: „A különböző nemzetek kultúráját és kultúrigényét egy állam keretén belül is tiszteletben kell tartani!” A papságra készülő kispapjai előtt a II. vatikáni zsinat szellemében hangoztatta, hogy a lelkipásztorkodásban már nem elégséges a teológia elveinek ismerete és hangoztatása. Kultúrértékeink elsajátítása és továbbadása igazi „papi” feladat klerikusoknak és laikusoknak egyaránt. „Hivatásunk teljesítésében nem zárkózhatunk várunkba. Minden fajtájú szolgálatunkban kultúrahordozókká kell válnunk.”

gában – amolyan szükségállapotában – György Lajossal együtt útnak indították az Erdélyi Iskola című népneveléstani folyóiratot. Szerkesztőtársaival együtt hangoztatta, hogy a romániai magyarságnak az elnyomatással szemben nem elégséges csak védekezni, hanem alkotnia is kell: „a szavak s a már végzetessé váló ernyedtségünket még takargató sirámok helyett végre kézzelfogható, komoly cselekvés, munka, tett legyen. […] Ha csak sopánkodunk, ravatalra kerülünk, s a nemzeti gyásznak annyi fölösleges érzéssel és magunk-sajnálásával szövögetett fátyolát ráterítjük a magunk s népünk koporsójára, ha életünk mélyeiből a megújuló források erőit föl nem fakasztjuk.” Az erdélyi magyar kultúrában nevelkedett és az erdélyi kultúrát nemesítő és továbbító Márton Áron követendő példa marad minden kor emberének. A sors iróniája, hogy őt, a tekintélyt és erkölcsöt védelmező, a nevelésügyért és a kultúráért oly sokat tevő főpapot a kommunista hatalom pribékjei, a szolgalelkű írók és szerkesztők hadával újságokban, brosúrákban és gyűléseken nép- és kultúraellenes tevékenységgel vádolták. Mindezen diverziók ellenére a Főpap nem veszítette el szavainak hitelét és súlyát hívei előtt. Kiszabadulása utáni megfontolt megnyilatkozásaira az egyháztól eltávolodott emberek is odafigyeltek. Állandó – bár szigorúan ellenőrzött – kapcsolatot tartott a kultúrát annyira befolyásoló írókkal, költőkkel, művészekkel. Kényszerlakhelye évtizedeken át lelki felüdülést nyújtó oázis volt sokak számára, amolyan illegális lelki és szellemi központ. Márton Áron nehéz történelmi korszakban volt Erdély főpapja, ugyanakkor a kultúra ápolója, védője és közvetítője – a nehézségek közepette és dacára. Érzékeny lelkületével felismerte a magas és mély kultúrában feszülő pozitív erőket, amelyek a keresztény meggyőződéséből fakadó optimizmusát erősítették – amelyet aztán a hívei felé is ki tudott sugározni. Ezért tudott a kilátástalan valóság ellenére is a remény hírnöke lenni.

Márton Áron felbecsülhetetlen szolgálatot tett Erdély nevelésügye terén azzal, hogy népünk magára-hagyatottsánovember A SZÍV 27

aLapgondolat

Jakubinyi Györg y

Nem utasítom el a munkát és a szenvedést Márton Áron püspöki jelmondatáról

„Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától. Legyen meg a te akaratod!” Szent Márton utolsó fohászát sok püspök választotta jelmondatul, s köztük volt Márton Áron is. Páduai Szent Antal (1195–1231) fellépése előtt Európa legnépszerűbb szentje Tours-i Szent Márton püspök (316–397) volt. Büszkék vagyunk rá, hogy Pannónia római tartomány Sabaria városában, a mai Szombathelyen született. Születése 1600. évfordulóján várjuk Ferenc Szentatyánk látogatását Magyarországon. Szent Márton püspök 397-ben halt meg. Halála előtt még „kiszállt terepre”, hogy összebékítse széthúzó papjait. Ott érte a halál. Így imádkozott: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától. Legyen meg a te akaratod!” Latinul: „Domine, si adhuc populo Tuo necessarius sum, non recuso laborem!”1 A haldokló Szent Márton imájának utolsó fohászát sok püspök választotta jelmondatul. Ezt tette Márton Áron (1896–1980)2 is püspöki kinevezésekor. Non recuso laborem! A világháború kitörésekor, 1938. december 24-én kinevezett gyulafehérvári püspök tudta, hogy nehéz időkben lett püspök. Jelmondata programot jelentett. A latin labor szó ugyanis egyszerre jelent munkát és szenvedést. Márton Áron püspöki ténykedésében (1938–1980) mindkettő jelen volt. Mivel karácsonyra érkezett meg a kinevezése, a betlehemi csillagot címerébe is felvette. Szentelése Kolozsvárott történt, mert korábban ott működött egyetemi hitszónokként (ma: egyetemi lelkész), majd plébánosként. Megyéspüspök általában székesegyházában szentelteti magát, Gyulafehérvár azonban már 1867-ben többségében román város volt, Alsó-Fehér vármegye székhelyét is Nagyenyedre tették, mert az – akkor még – magyar város, mint ahogy ez idő tájt Kolozsvár is. Mivel a

28 A SZÍV november

háború miatt külföldről nem jöhettek püspökök, 1939. február 12-én a kolozsvári Szent Mihály templomban Andrea Cassulo bukaresti apostoli nuncius, Márton Áron őszinte tisztelője végezte a szentelést. A két társszentelő a román konkordátummal kinevezett két új, a temesvári Augustin Pacha és a szatmár-nagyváradi Stefan Fiedler megyéspüspök volt. Külföldről (értsd: Magyarország) nem jöhettek vendégpüspökök. Mivel a román állam követelte 1939-ben Stefan Fiedler szatmár-nagyváradi püspök letételét, a Szentszék Márton Áront nevezte ki az egyesített két egyházmegye apostoli kormányzójává is. Amikor 1941-ben a két egyházmegyét ismét különválasztották – hiszen területeik kiegészültek –, Márton Áron mindkét (a szatmári és a nagyváradi) egyházmegyében apostoli kormányzó maradt, s a két egyházmegye ügyeit egy-egy általános helynök, vikárius kinevezésével oldotta meg. Boldog Scheffler János szatmári megyéspüspök kinevezésével 1942-ben Márton Áron „szabadult” a két egyházmegye kormányzásától. A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án kettészakította az egyházmegyét. Márton Áron Gyulafehérváron maradt. Úgy érezte, a püspöknek az ősi Szent István-i egyházmegye központjában kell maradnia, Észak-Erdélybe pedig, ahová a hívek kétharmad része került, Kolozsvár székhellyel általános helynököt nevezett ki Sándor Imre személyében. Volt év, amikor a magyar kormány nem engedte a püspök beutazását Kolozsvárra. 1944. május 18-án, a kolozsvári papszenteléskor tartotta híres beszédét, amelyben tiltakozott

a zsidók deportálása ellen. Három nap múlva levelet küldött a belügyminiszternek Budapestre, valamint Erdély kormányzójának és a kolozsvári hatóságoknak. Válaszul Márton Áront nem kívánatos személynek nyilvánították Magyarországon. Hősies tettéért 2000ben megkapta a jeruzsálemi Yad VaShem intézet „Népek Igaza” címet. Az intézet román bizottsága ugyan azt állította, hogy az erdélyi magyarok mind fasiszták, tehát magyar püspök ilyen címet nem kaphat, egy gyergyószentmiklósi orvosprofesszor, Hermann László, aki nyugdíjasként Erdélyben maradt és a gyergyószentmiklósi zsidó hitközség elnöke lett, közbenjárt a Yad VaShem Intézet magyar bizottságánál – bár Márton Áron román útlevéllel a zsebében mondta el 1944ben magyar területen Kolozsváron azt a beszédet! –, amely egyöntetűleg megszavazta számára a „Népek Igaza” címet.

Kényszerlakhely és börtön A kommunista időben – az 1949 és 1955 közötti börtönéveket kivéve – Márton Áron volt az egyetlen püspök, aki kényszerlakhelyén is (1957–1967) papokat szentelhetett a hat Romániában levő római katolikus egyházmegye: Gyulafehérvár, Szatmár, Nagyvárad, Temesvár, Jászvásár (Iasi), Bukarest részére (köztük voltak titkos szerzetesek, főleg moldvai minoriták); híveket fogadhatott, már akik el mertek menni a nagy megfigyelés ellenére hozzá a püspöki palotába. Amikor 1955. március 25-én Márton püspök hazatért, jelezte a Szentszék és a hívek, papok felé, hogy átvet-

te az egyházmegye kormányzását. Ekkor másfél éves valóságos diadalmenet következett: bérmakörútjai. Mindez szemet szúrt, és kényszerlakhelyre ítélték: palotája, kertje és a székesegyház volt az otthona. Aki merte, felkereshette. A papszentelések zavartalanul folytak a négy magyar egyházmegye részére, sőt, jászvásári és bukaresti kispapokat is szentelt ebben az időszakban is, 1966-ig, amikor Petru Plesca püspökként tért vissza Rómából Jászvásárba. Hosszan lehetne sorolni a Márton Áron hitvalló püspök munkálkodására vonatkozó tényeket és adatokat, de lássuk a jelmondatban szereplő labor szó második jelentését, a szenvedést az életében. Márton Áron kész volt tárgyalni az új kommunista állammal a felekezetek (a kommunisták mindig kultuszokról beszéltek) statumára vonatkozólag. Zsebében a közös tervezettel indult Bukarestbe, ehhez a tövisi vonatállomásra kellett Gyulafehérvárról eljutnia. 1949. június 21-e volt. A taxisofőr, akinek őt oda kellett volna szállítania, motorhibát mímelt. Egy kocsi érkezett segíteni, abban ültek, akik a püspököt kísérőivel együtt letartóztatták. Ezután a börtönévek következtek: Márton Áron 1949. június 21. és 1955. március 24. között Máramarossziget, Nagyenyed és a bukaresti Belügyminisztérium börtöneinek foglya volt. Amikor hazatért, első tény- k

november A SZÍV 29

aLapgondolat

kedéseként a papokat, még a békepapokat is minden kiközösítés alól feloldotta, miután mindenkit lelkigyakorlatra küldött a ferences atyákhoz. A börtön utáni szabadság rövid ideig tartott: következett a kényszerlakhely 1957–1967 között. Franz König bécsi bíboros-érsek látogatása oldotta fel ez alól, a nyugati vendég kérésére adták vissza a kommunista hatóságok mozgási szabadságát. Így 1967–1980 között, amíg ereje tartotta, látogatta egyházmegyéjét, osztotta a bérmálás szentségét. Négyszer sikerült Rómába is eljutnia püspöki szinódusokra. 1969. október 11–28. között részt vett a római püspöki szinóduson, s ekkor intézte el, hogy a Szentszék négy ösztöndíjat biztosítson erdélyi papnövendékeknek római tanulmányaikra. 1970. február 24. és március 6. között ismét Rómában volt, március 2-án VI. Pál pápa fogadta. A püspöki szinódus második általános rendes ülése „A szolgálati papság és az igazságosság a világban” témával 1971. szeptember 30-a és november 6-a között tartott. Márton Áron püspök ekkor beszédet is mondott latin nyelven október 13-án. Október 25-én ismét fogadta VI. Pál pápa. (Időközben Mindszenty József bíboros 1971. szeptember 28-án elhagyta az AEÁ budapesti nagykövetségét, és Magyarországot a bécsi nunciatúra kocsiján, Opilio Rossi bécsi nuncius kíséretében hagyta el; Rómába ment, majd 1971. október 23-tól haláláig a bécsi Pázmáneumban lakott. Nem lehet tudni, találkoztak-e.) Szintén ebben az évben, november 5–12. között Julius Döpfner bíboros a romániai ortodox egyház vendége volt, Gyulafehérvárra is ellátogatott november 9-én. 1974. március 1–12. között utoljára járt Márton Áron Rómában. Először volt kísérője dr. Dávid László nagyprépostnak, volt titkárának a személyében. A Collegium Germanicum et Hungaricumban szálltak meg.

kézhez Márton Áron. Ekkor mondott le hatodszor püspöki hivataláról kora és egészségügyi állapota miatt, s a pápa ezúttal felmentette kötelezettségei alól. „Elfogadtuk arra vonatkozó kérésedet, hogy letedd az egyházmegye vezetésének terhét, mert az öregkor és betegségek – amelyek alatt szenvedsz – jogos okaira hivatkoztál, és ezt ezennel lelkiismereted megnyugtatására közöljük veled, de nem szomorúság nélkül, hiszen ismerjük kiváló gondoskodásodat, amellyel a rád bízott gyulafehérvári katolikus nyáj vezetését vállaltad mint az Úr becsületes szolgája, nem kímélve magad a fáradságtól, sem a szenvedéstől. Legyen tehát az a nyugalom, amelyet ettől kezdve jogosan fogsz élvezni, annak a végső jutalomnak jele és záloga, amelyet a mennyben az Úr neked készített és tőle vársz. És jóakaratunk és elismerésünk tanúja legyen az az apostoli áldás, amelyben téged nagy szeretettel részesítünk. II. János Pál pápa.” Hogy mi Márton Áron püspök jelentősége az egyház számára, azt legtalálóbban Szent II. János Pál pápa fogalmazta meg, amikor „integerrimus Domini famulus”-nak, az Úr becsületes szolgájának nevezte, aki valóban nem kímélte magát, elvállalt minden fáradozást, elviselt minden szenvedést. Hivatkozások: •

Sulpicius Severus, Epist. 3,6.9–10ss: SC

133,336–344. In Szent Márton napi zsolozsma, november 11. Olvasmányos imaóra: Az imaórák liturgiája, IV. kt. Budapest 1991, 1442. p.

Szent II. János Pál pápa távirata A püspöki jelmondat kettős vonulatának bemutatását zárjuk Szent II. János Pál pápa táviratával, amely 1980. március 29-én kelt, és amelyet április 2-án vett 30 A SZÍV november

•

Márton Áron életrajzi adatait ld. MARTON JÓZSEF: Márton Áron

korának és életének legfőbb adatai. In Marton József szerk.: Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján. Kolozsvár, 1996, Gloria, 215–245. p.

Bodó Márta

A prézes

Márton Áron az ifjúság vezetője és nevelője Márton Áron számára az önnevelés és a nevelés központi téma volt. Kész, átfogó pedagógiai programját tapasztalataira és céljaira építette. Tanítványa, Venczel József írta róla: „Az ifjúsági prézes, a népszövetségi igazgató és a kolozsvári plébános egyazon tervet munkál, s azonos gondolatokat hirdet”.1

legyen szégyenül Isten és emberek előtt, hanem az örök rend földre szánt terveinek valósításából neki kiosztott munkát becsülettel az idők végezetéig végezze.” (MÁRTON ÁRON: Nemzet és kultúra, 1934/35. II. évf. 5–6. sz. 265–266 p.)

Rövid pályakép

„Nemzeti műveltségünk értékeit tegyük közkinccsé, hogy a reánk hagyományozott értékállomány erejével népünk tömbjét tudatosan kapcsoljuk bele a nemzeti múltba, s ugyanakkor a kultúra gazdag eredményeiből foglaljuk le számára, hasznosítsuk nála azt, ami életét szebbé, biztosabbá teheti, hogy reménnyel mehessen apái útján jövője felé. A szülő a családban, a nevelő az iskolában, a pap az egyházközségben, a jogász, politikus, orvos, közgazdász foglalkozása körében, és mindenki, akit hivatása vagy tudása bármilyen közösség élére állított, legyen a nemzeti kultúra apostola. Isteni parancsot teljesítenek. Segítenek egy nemzetet, hogy történelmi hivatását betöltse, hogy ne

Papi pályáján a kápláni kinevezések is úgy követték egymást, hogy minden állomáshelyén kapcsolatba került a diákokkal, ifjúsággal, hittant tanított, fiatalok lelkivezetésével foglalkozott. 1924. július 6-án szentelte pappá Gyulafehérváron Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök. Első kápláni kinevezését Gyergyószentmiklósra kapta 1925. július 1-jén, ezt kiegészítette ugyanoda szóló hittanári kinevezése 1926. augusztus 1-jén. 1928. július 1-jén hittanár és szubrégens minőségben Marosvásárhely következett. Ezt 1929. július 1-jén verestoronyi plébánosi kinevezés követte (miközben a szebeni Teréz-árvaházban lelkivezetőként dolgozott). 1930. október 1-jével gyulafehérvári püspöki udvari káplán és levéltáros, 1932. szeptember 1-jével püspöki titkár Majláth püspök mellett, de már ugyanabban az évben október 1-jén ifjúsági lelkipásztor, akadémiai hitszónok, a Kolozsváron tanuló egyetemista és főiskolás fiatalok lelkipásztora. Főpásztora Rómában is bemutatta a tehetséges ifjút, s a pápa áldák sát adta az ifjúság körében végzendő munkájára.

november A SZÍV

aLapgondolat

Kolozsvári egyetemi lelkészi teendőit nem csak a fiatalok lelki irányításában látta. Szellemi front kialakítását is feladatának tartotta az értelmiségi pályára készülő fiatalok számára, s összefogva az egyetemi oktatókat, a hivatását már gyakorló katolikus értelmiséget, vállvetve velük, köztük dolgozott. 1933-ban György Lajossal lapot indított Erdélyi Iskola címen, 1934-től az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályát vezette, Kézdivásárhelyen az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség közgyűlése igazgatójává választotta. A Népszövetség keretében előbb az orvosi, majd a pedagógiai szakosztályt hívta életre, közben kapott előbb ideiglenes, később végleges megbízást a kolozsvári Szent Mihály plébánia vezetésére, ahol összekuszált anyagi helyzetet kellett tisztáznia és rendeznie. 1937 januárjában címzetes kanonoki címmel tüntették ki, megrendezte a Népszövetség marosvásárhelyi találkozóját, ahol aztán igazgatói szerepköréről lemondott. 1938. augusztus 14-én a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa, Kolozs-Doboka kerület főesperese lett, székesegyházi kanonok. Jóformán el se kezdte működését, szeptember 10-én Bécsben meghalt Vorbuchner Adolf püspök, s szeptember 14-én a Szentszék Márton Áront nevezte ki az egyházmegye apostoli kormányzójává. Kolozsvári plébánosi munkakörét megtartva szeptember 22-én az egyházmegye ideiglenes vezetését is átvette. Közben szeptember 29-én Zomora Dániel nagyprépost ünnepélyesen beiktatta Márton Áront a kolozsvári hivatalába – Szent Mihály ünnepére esett a beiktatás, napjául a templom búcsúünnepét választották. A kolozsvári napi ügyek, az örökölt gondok, a Gajdátsy Béla irodaigazgató segítségével végzett egyházmegyei tennivalók mind rá vártak. 1938. december 22-én táviratban hívatta magához Andrea Cassulo bukaresti nuncius. Az ügyről, amiért hívta, mindenki a december 24-i hivatalos híradásból értesült: XI. Piusz pápa Márton Áront választotta Vorbuchner Adolf örökébe az erdélyi, gyulafehérvári püspöki székbe. A kinevezett püspök még aznap Gyulafehérvárra utazott, bemutatta a káptalan előtt a kinevezési okmányt, karácsony napján szentmisét mutatott be, majd estére visszaérkezett állomáshelyére, Kolozsvárra, ahol hivatali kötelességei szerint akkor még plébánosi 32 A SZÍV november

feladatát kellett ellátnia, s ahol püspökké szentelése is történt 1939. február 12-én.

Az egyetemi lelkész Márton Áron az 1931–32-es tanév elején, októberben érkezett Kolozsvárra. Venczel József, akkoriban az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályának főtitkára, később elnöke, vitadélutánra hívta a gyulafehérvári püspöki titkárt és levéltárost, akinek előadása a városban tanuló magyar fiatalok körében osztatlan sikert aratott. Ezen felbuzdulva Venczel a Lyceumkönyvtár igazgatójával, György Lajossal szövetkezve kérést terjesztett Majláth püspök elé: „A jelenlegi kolozsvári katolikus egyetemi hallgatóság számára a korszerű kérdések és világnézeti eszmék keresztény képviseletére egy, a főiskolai ifjúságot vezető egyéniségre van szükség, melyre minden tekintetben az eszmék és irányzatok harcában a legkorszerűbbnek és legalkalmasabbnak Márton Áron gyulafehérvári püspöki titkárt tartjuk. Ezért kérjük az Egyházmegyei Hatóságot, szíveskedjék az Ő személyében főiskolai vezetőt, prézest kinevezni.”2 Majláth püspök Kolozsvárra engedte Márton Áront, a korábban tisztségéről lemondott Patay József helyére, és átvette az Egyetemi és Főiskolai Szakosztály egyházi vezetését. „A tisztikar tudatában van annak, hogy az egyesületi élet első alapfeltétele a progresszív fejlődés, az egyesület kitűzött célja felé való biztos haladás. Ezért az egyesület célja, hogy összegyűjtse a Kolozsváron tanuló római katolikus főiskolai hallgatókat, hogy beléjük oltsa az ezeréves faji öntudat erdélyi kiteljesülése mellett a kétezer éves kultúrákat teremtő és fenntartó keresztény katolicizmus meggyőződését” – fogalmazott Venczel József az 1931. november 27-én tartott közgyűlésen.

Márton Áron Kolozsváron ismert és keresett szónok volt. Beszédeit az Egyetemi templomban nagy számban hallgatták nemcsak a fiatalok, de Kolozsvár értelmiségi családjai, másvallásúak is: vasárnaponként zsúfolásig megtelt a templom. Ezt illusztrálja egy korabeli újságcikk: A Hírnök ferences lap 1936-os híradása szerint „nagyon jó gondolat volt Márton Árontól, a népszerű hitszónoktól, hogy február 28-án erről a tárgyról előadást tartott. A spiritizmus ma divat. […] A főgimnázium díszterme régen nem látott akkora közönséget, amekkora erre az előadásra összegyűlt. Ez is annak bizonysága – a hitszónok népszerűsége mellett –, hogy a spiritizmus a társadalmi érdeklődést csakugyan nagy mértékben lefoglalja.” Ugyanebből az évből való egy másik, hasonló híradás: „Márton Áron, a közismert és jeles hitszónok a Szociális Misszió Szervezet kezdeményezésére március 30-tól április 5-ig vallásbölcseleti konferenciákat tartott férfiak részére. A kegyesrendi templomot esténként tekintélyes számú férfiközönség töltötte meg. A szónok nagyvonalú témákat magyarázott sorozatos előadásaiban.” Marosvásárhelyen tartotta 1936-ban nagygyűlését az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség. A főszervező Márton Áron témául Krisztus és a falu kapcsolatának vizsgálatát ajánlotta. E témaválasztásban a kolozsvári egyetemista és főiskolás fiatalokkal való együttműködése, az azok körében szakszerűen és lelkesedéssel végzett falumunka is ott rejlik. Egyetemi lelkészként Márton Áron ugyanis a katolikus egyetemistákat az egyház szociális gondolatának megismertetésével és a falumunkába való bekapcsolódással vezette, nevelte. Nevelői hozzáállásáról 1938-ban Venczel József így ír: „meggyőződéses munkáját egyeseken kezdi, vezetőséget nevel annak a főiskolás egyletnek, melynek irányítását egy év múlva ténylegesen átveszi”.3 „És hogy nevel bennünket? – folytatja. Szó és magyarázkodás nélkül kezünkbe adja a Quadragesimo Anno szövegét, önmagunktól leszünk a keresztény szociális tanok híreivé; hosszasan elvitatkozik mindegyikünkkel, nem unja és nem int le: észrevétlenül azzá lesz egyesületi és magánéletünk, amivé lennie kell, s amire most oly büszkék vagyunk.” Módszere a személyes kapcsolattartás. Egyénileg elbeszélgetett mindenkivel. Erre alkalma is volt, mert maga is a diákokkal együtt a Báthory-Apor Szemináriumban lakott. A korábbi egyesületi szerkezetet Márton Áron átszervezte, az addigi felosztást szemináriumi rendszerre cserélte, hogy a szellemi és a vállalt társadalmi munka, a jövendő hasonló

hivatás kösse össze az egyetemi hallgatók csoportjait, s ne a származási hely. Márton Áron ifjúsággal való munkája alapja a bizalom volt. Nem utasította vissza az ifjúság apákat hibáztató magatartását, megértette és magyarázta ezt a hozzáállást. Az ifjúság „nyilatkozataiban lehetnek és vannak elszólások – írta 1932-ben –, főképp a múltat illetően kegyeletsértően hangzó vagy merész kijelentések, tanulságos, önérzetes és bizakodó mondások, de ezek egyrészt a temperamentum velejárói, másrészt pedig az a magyarázatuk, hogy az eléje zuhant tények hatása alatt kénytelen jövő sorsával halálos komolyan szembenézni. […] Azt kell mondanunk, hogy a nagyobb igények türelemmel munkált és kivárt beváltására, az öntudatosabb vallási élet kifejlődésére is az ifjúság mai lelki adottságaiban megvan az ígéret.”4 Bizalma bizalmat szült, egyben vissza- vagy megadta a fiatalok saját magukba vetett bizalmát. Venczel József, a későbbi barát írja Márton Áron püspök népnevelő rendszere című emlékező, összegző cikkében: „Ifjúsági prézesként az eddig eltelt másfél esztendő alatt rendíthetetlen eréllyel hirdette főiskolás híveinek, hogy népünk életmegújulása elválaszthatatlanul a lélek nemességétől, a szellemi magatartás tisztaságától, az értelem eleven frissességétől és az akarat szilárdságától függ.”5 Márton Áron 1935-ben helyzetképet és kiutat mutat, amikor így fogalmaz: „…a közös érdekeket látó és azokat némán szolgáló egységes lelkület és öntudat hiányzik. […] Itt végzetesen komoly, halaszthatatlan tennivalók vannak, s ezeket elsősorban megint az iskolának kell vállalnia. Ilyen helyzetben az elefántcsonttorony bűnös fényűzés. […] Iskoláinkat szélesre kell tárnunk, és nevelőinknek, bármilyen címen és bárhol működjenek, az erdélyi iskola sajátos hivatásával tisztába kell jönniük: minden egyes iskolának és minden egyes nevelőnek az előírásokkal meghúzott munkakörön túl a lehető legnagyobb sugarú területet kell átfognia, hogy megtegye azt a kötelességet, amelyet helyzetünk és az idők parancsolnak.”6 Egyetemi lelkész csak rövid ideig volt, de ezalatt megalapozta népnevelői rendszerét, alkalmas munkatársakat nevelt a fiatalokból, velük együtt cselekvési tervet készített, amit ők továbbvittek, és ő püspökként folytatott. k

november A SZÍV 33

aLapgondolat

Márton Áron ifjúságvezetői, (nép) nevelési programja A pedagógiai program neve a szimbolikus értelmet nyert kiszélesített iskola:7 a nemzeti megmaradás, a vallási gyökerekbe kapaszkodó folytonos növekedés fóruma, amely elképzelése szerint a népnevelés eszköze. Márton Áron programja az (iskolai) ismeretátadás mellé a jellemformálást rendeli, a kifejezett iskolai, iskolás nevelés mellett a népművelés felvállalását is célul tűzi ki: „eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lelkesedni és dolgozni”. Mindezt célozta a György Lajossal közösen alapított periodika, amelynek múltját 1942-ben számbavevő Venczel József így összegez: „Az Erdélyi Iskola a szellemi váltásnak ebben az időszakában körültekintő megfontolással elsősorban a nevelők rendjét veszi a kezébe, gondolatot sugall, eszméket közvetít, terveket készít és a tervekhez megoldásokat nyújt, a nevelőket neveli, mert a nevelés rajtuk múlik. Egyébként is a nevelői rend a kisebbségi Erdélyben mindennek az előfeltétele. Nélkülük nincs társadalmi szervezet, gazdasági mozgalom és természetes, hogy nincs művelődési élet. A nevelői rend vezető értelmiségünk törzse, egész népközösségi életünk felelőssége az ő vállukon nyugszik: a kisebbségi időszakban a pap nemcsak pap, a tanító nemcsak tanító, a tanár nemcsak tanár, hanem betölt sok olyan funkciót is, amelyet ma már a közigazgatás és az újonnan alakult társadalmi szervezetek töltenek be. Két évtizeden át csak a templom és az iskola népi életünk erőt sugárzó központjai, minden más akció tőlük indult és belőlük táplálkozott. […] Falvainkban olyan volt a közösségi élet, amilyenné a nevelői rend tette.”8 Az Erdélyi Iskola programadó írásában így fogalmaztak a szerkesztők: „Folyóiratunk az erdélyi katholikus és magyar iskola érdekeinek szolgálatában indul útjára. Ezt a közel ezeréves intézményünket s művelődésünk hagyományait akarjuk támogatni, belsőleg erősíteni és kiszélesedett hivatásának betöltésére edzeni. Az erdélyi iskola életében közel másfél évtized óta multunkban nem ismert küzdelmek, erőfeszítések és átalakulások folynak. Eddig a mentési munkálatok, az iskolánk alapjainak aláfúrása következtében megrendült falak kétségbeesett támogatása kötötték le 34 A SZÍV november

minden erőnket. Sem az idők, sem helyzetünk új sajátos fordulatainak megvizsgálására külön gondot nem fordíthattunk. […] Erdélyben a népművelés, a társadalmi munka, népünk minden irányú nevelése és felvilágosítása az iskola feladata. Ezt akkor teljesítheti, ha kereteit kiszélesíti, munkaterületéül a társadalom egészét tekinti s a meglevő sok nemes törekvést elmélyítve, rendszerrel, egységes irányítással, népi közösségünk javára szolgáló egymozdulatú magyar cselekvéssé fogja.”9 Márton Áron alapító szerkesztő az induló lap szakmai és világnézeti alapjának összefüggéseiről így írt: „Igaz, hogy a pedagógia független tudomány, vannak saját törvényei és megvan a saját módszere, de éppen sajátos tárgyánál fogva nem tud a világnézettől elvonatkoztatni. Tárgy a levésben lévő ember formálása. Az ember pedig a nevelés, illetve neveltség szempontjából alaktalanul jön a világra. S alakulását a legkülönbözőbb tényezők befolyásolják: az élettani adottságok, a fejlődő képesség ösztönzése, a környezet, a tapasztalatok, ismeretek és élmények stb. A nevelésnek iránya összeesik tehát a világnézet irányával. A világnézet eleven és cselekvő kapcsolatba akar hozni az élettel. A nevelés ugyanerre törekszik. A gyermeket, a bontakozó emberi életet olyan elvekkel, ismeretekkel, lelkesedéssel, élményekkel akarja ellátni, hogy az élet minden viszonylatában el tudjon igazodni. Szándéka az, hogy a kezéből kikerült ember ne legyen a történések akaratnélküli labdája, ne a körülmények alakítsák, hanem ő alakítsa az életet.”10 Hivatkozások: • 1 VENCZEL JÓZSEF: Márton Áron püspök népnevelő rendszere. Erdélyi Iskola, 1938/39, VI. évf. 5–6. sz., 361–371 p. • 2 ANTAL ÁRPÁD: Venczel József életpéldája. Keresztény Szó, 1993. 11.sz. 19 p. •

VENCZEL JÓZSEF: Márton Áron és az ifjúság. Az Apostol,

1938. 41. sz. 3 p. •

MÁRTON ÁRON: Apák és fiúk. Erdélyi Tudósító,

1932. 1. sz. 26–29 p. • 5 VENCZEL JÓZSEF: Márton Áron püspök népnevelő rendszere. (http://ispmn.gov.ro/uploads/013Venczel_Jozsef_Marton_Aron_puspok_nepnevelo_rendszere.pdf) • 6 MÁRTON ÁRON: Iskola kitárt ajtókkal. 1935/36. III. évf. 1–2. sz. 1–2 p. • 7 A fogalom: A kiszélesített iskola, Márton Áron egy, a gyergyószentmiklósi katolikus nagygyűlésen tartott előadásának címe, amely 1933. szeptember 2-án hangzott el, és nyomtatásban megjelent: Erdélyi Iskola, 1933/34. I. évf. 1–2. sz., 5–8 p. Ez a cím, kifejezés lett pedagógiai-népnevelő programjának elnevezése. • 8 VENCZEL JÓZSEF: Az Erdélyi Iskola. Erdélyi Iskola, 1942. 180–181 p. • 9 Erdélyi Iskola, 1933–34, 1–2. A vezércikk aláírói a nevek említése nélkül: a szerkesztők. • 10 MÁRTON ÁRON: Világnézet és nevelés. Erdélyi Iskola, 1933–34, 233–234. p.

SzentÍrás

A hegyek Isten közelségének jelei, és ezért számos vallásban tartanak számon szent hegyeket. A hegyek hatalmas méretei, csendes nyugalma, felhőkbe burkolódzó csúcsai, a kristálytiszta hegyi levegő, az éjjel közelinek látszó csillagok még a mai hegymászókat is megilletődéssel töltik el. Így volt ez régen is.

SÍNAI

Nemesheg yi Péter SJ

Hegyek

a Bibliában A nagy magyar Alföldön élő emberek számára Erdély említésekor mindjárt hatalmas erdők és méltóságteljes hegyek jutnak eszébe. Erdőkről ritkán beszél a Biblia, de hegyekről annál gyakrabban. Lássuk hát, miket mond a Biblia a hegyekről.

Az izraelita vallás történetében a Sínai-félsziget déli részén emelkedő hatalmas hegy töltött be fontos szerepet. Ezt a hegyet a pentateuchban foglalt jahvista és papi hagyományok szövegeiben Sinainak, az elohista és deuteronomikus hagyományban pedig Hórebnek hívják. Az Egyiptomból elmenekült Mózes Mádián papjának a juhait legeltetve jutott el „Isten hegyéhez, a Hórebhez”. Ott találkozott az égő csipkebokorból hozzá szóló Úristennel (Kiv 3,1–6). Isten ott megbízta őt, hogy vezesse ki Izrael népét Egyiptomból. A vándorló nép, átkelve a Vörös-tengeren, szintén eljutott a Sínai-hegyhez. A heggyel szemben vertek tábort, Mózes pedig „felment Istenhez”, és az Úr szólította őt a hegyről, felajánlva, hogy szövetséget köt a néppel (Kiv 19,3–6). Három nap múlva mennydörögni és villámlani kezdett. Sűrű felhő borult a hegyre, és egyre erősödő harsonazengés zúgott, úgyhogy megrémült a nép, mely a táborban volt. Erre Mózes kivezette őket a táborhelyről Isten elé, s ők odaálltak a hegy tövébe. Füstölgött az egész Sínai-hegy – mert az Úr tűzben szállt le rá – , úgy szállt belőle a füst felfelé, mint az olvasztókemencéből. A harsonazengés pedig növekedett és egyre erősebben szólt: Mózes beszélt és Isten válaszolt neki. Az Úr leszállt a hegy csúcsára, és Mózest felhívta a hegy tetejére. (Kiv 19,16–20). A nép a távolban állt, Mózes pedig „odajárult a homályhoz, amelyben Isten volt” (Kiv 20,21). Megtörténik a szövetségkötés, és Isten újra felhívja Mózest a hegyre, hogy átadja neki a tízparancsolat kőtábláit. „Amikor aztán Mózes felment, a felhő elborította a hegyet, és az Úr dicsősége leszállt a Sínai hegyére. [Isten] hat napig eltakarta a hegyet felhővel, a hetedik napon szólította őt a felhő közepéből. […] Erre Mózes bement a felhő közepébe, felment a hegyre, és ott volt negyven nap és negyven éjen át” (Kiv 24,15–18). A Sínai-hegy szolgált tehát félelmetes háttérnek a mózesi szövetség megkötése számára.

Nebó Szerepelt azonban egy másik hegy is Mózes történetében, amely bezárja Mózes dicsőséges és ugyanakkor tragikus k november A SZÍV 35

SzentÍrás

történetét. A hosszú vándorlás végén az Úr így szól Mózeshez: „Menj fel erre az Abárim hegységre, a Nébó hegyére […], és tekintsd meg Kánaán földjét, amelyet én majd Izrael fiainak adok birtokul. Aztán halj meg a hegyen, amelyre felmégy és térj meg népedhez […], mert hűtlenül járatok el velem szemben […] Kádesnél, és nem bizonyítottatok engem szentnek Izrael fiai között. Átellenből megláthatod azt a földet, de be nem mehetsz abba az országba, amelyet én majd Izrael fiainak adok” (MTörv 32,49–2). Az ószövetségi hagyomány nem mondja meg világosan, hogy mi volt Mózes vétke. Csak a büntetését mondja el (Kiv 34,4). Isten megbüntette ugyan Mózest, de nem fordult el tőle, sőt maga temette el Mózest Moáb völgyében, az ígéret földjének határánál (MTörv 34,5). A hegytetőn álló ember kilátás-élménye tükröződik ebben az elbeszélésben.

Hóreb Az ószövetségi üdvtörténet másik nagy személyisége, Mózes mellett, Illés próféta. Az ő életében is fontos szerepe van az itt Hórebnek nevezett Sínai-hegynek. Illés menekül az őt halálra kereső Jezabel királynő elől. Negyven nap és negyven éjjel vándorol Izrael országából egészen a Hóreb hegyig. „Amikor odaért megszállt egy barlangban. Ott így szól hozzá az Úr: »Jöjj ki,, s állj a hegyre az Úr elé«, s íme ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása. Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába” (1Kir 19,11–13). És ekkor szólítja meg őt az Úr. Az Isten jöttének a jele tehát itt már nem mennydörgés és villámlás, hanem „enyhe szellő susogása”.

Az ÚJSZÖVETSÉG újdonsága Ez már átemenet a jézusi Újszövetség irányába. E szövetség nem kevésbé fenséges, mint a mózesi Ószö36 A SZÍV november

vetség, sőt annál végtelenül fenségesebb, de jellege egészen más. Ezt a Zsidóknak írt levél így próbálja kifejezni: „Ti nem érinthető hegyhez járultatok, nem lángoló tűzhöz és forgószélhez, sötétséghez és fergeteghez, harsonazengéshez és szózatok hangjához. […] Ti Sion-hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a menyei Jeruzsálemhez, sok ezernyi angyal seregéhez, az elsőszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely hangosabban kiált, mint Ábelé” (Zsid 12,18–24). Jézus is egy „hegyre” (Mt 5,1) ment hirdetni az Újszövetség új törvényét, de ez a „hegy” valójában a Galileai-tó partján emelkedő barátságos dombocska volt, melyen tavasszal nyíltak a színes mezei virágok. Amikor pedig Jézus három tanítványának színeváltozásával egy hegyen megmutatja dicsőségét, akkor a tanítványok úgy érzik, hogy „jó nekik itt lenni”. Mikor pedig Isten szavának hallatára „a tanítványok megijedtek”, Jézus azonnal megérinti őket, és azt mondja nekik: „Keljetek föl, és ne féljetek” (Mt 17,4–8). Jézus életében a hegyek csak annyi szerepet töltöttek be, hogy éjszakákat töltött a hegyeken, virrasztott és imádkozott (Mt 14,23; Lk 6,12). A Sion-hegy volt még fontos számára, mert ott állt az Isten temploma, de Jézus ezt a helyet sem abszolutizálja. A szamariai asszonynak megmondja világosan: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen (vagyis a szamariai Garizim-hegyen), sem Jeruzsálemben (vagyis a Sion-hegyen) nem fogjátok imádni az Atyát. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát” (Jn 4,21.23).

Az örökké megmaradó hegy Egy örökké megmaradó hegyről csak a Jelenések könyve beszél: „Láttam, hogy a Bárány a Sion hegyén állt” (Jel 14,1), és vele az üdvözültek serege. Jézus Krisztus „országának nem lesz vége”. Ezért mondhatjuk mi, keresztények is: „Aki az Úrban bízik, olyan mint a Sion hegye: meg nem inog, örökre megmarad” (Zsolt 125,1).

ImaÉlet

Toldi Éva

A mag szárba szökkent Iskola a „patakok országában”

Gyimesfelsőlokon a csángók iskoláztatását végző Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Általános Iskola és Líceum (valamint diákotthon) megálmodója, igazgatója Berszán Lajos atya, akit ötven évvel ezelőtt szentelt fel Márton Áron püspök.

Lunca de Sus, Lunca de Jos – jelzik a román útjelző táblák Csíkszeredától harminckét kilométerre, a Tatros völgyében fekvő gyimesi hosszúfalvakat, Gyimesfelsőlokot, Gyimesközéplokot. A két hasonló csengésű település szinte összeépült, nagy többségében magyarok lakják, amint a völgy folytatásában épült Hidegséget és Gyimesbükköt is. Ez a gyimesi csángók hazája. Az itt élők magukat, amint a mostohább sorsú moldvai testvéreik is, csángómagyaroknak nevezik. Gyimesfelsőlokot a patakok országaként is emlegetik. Lakóinak száma meghaladja a háromezret és 95 százalékban római katolikus vallásúak. A településen, mely Erdély és Moldva ütközőpontján fekszik, egy csodálatos kezdeményezés indult útjára 1992-ben. Olyan magot vetettek el a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége debreceni szervezetének tagjai a helybéli egyházzal és a lakossággal összefogva, amely mára fává terebélyesedett, s egyre újabb és újabb ágakat hajt, virágokat bont: iskolát teremtettek sok-sok gyimesi szegény gyermeknek és magyarságában megroppant moldvai csángó fiatalnak.

A rendszerváltás után, a csíksomlyói pünkösdszombati búcsúkon született meg a vágy a debreceniek csoportjában, hogy az e vidéken áthaladó gyimesi és moldvai csángó keresztaljaknak, no és az anyaországi búcsújáróknak Gyimesfelsőlokon zarándokházat kellene építeni, amely a közösségi életnek is méltó színtere lehetne. A tervet tettek követték, s a szervezet az építkezés támogatására létrehozta a Sziklára Épített Ház Alapítványt Fodor András, a debrecen-nyíregyházi egyházmegye püspöki helynöke és dr. Keresztesné Várhelyi Ilona irodalomtörténész vezetésével. A község plébánosa akkor a zágoni születésű Berszán Lajos atya volt, aki nagyon örült a megcsillanó lehetőségnek, és felvetette a tervezett épületben egy magyar nyelvű keresztény szellemiségű gimnázium (líceum) indításának gondolatát is, mondván: tavasszal és nyáron sokan zarándokolnak erre, de k

november A SZÍV

ImaÉlet

a köztes időszakokban üres volna a ház. Ismert volt előtte az is – hiszen közel másfél évtizede már a plébánosa volt a falunak akkor –, hogy a gyimesi falvakban nincs lehetősége a fiataloknak a továbbtanulásra az általános iskola után, mert nincsen középiskola 30 kilométeres körzeten belül. Az internátust vagy a napi közlekedési költségeket pedig az itt élő, zömében egyszerű, szegénysorsú családok nem tudnák megfizetni gyermekeiknek. Előrelátásával a közösség jövőjének legfontosabb pontján ragadta meg tehát a lehetőségeket, hogy a fiatalok továbbtanulását helyben biztosítani lehessen, hogy ne kelljen elhagyniuk élő közösségüket, illetve, hogy majdan annak javára kamatoztathassák tudásukat. 1993-ban aztán megkezdődhetett az építkezés, melyhez a falu központjában nagy telket biztosított az egyházközség. 1993 pünkösdjén ünnepélyes keretek között helyezték el az épület alapkövét, majd építőtábort szerveztek debreceni fiatalok és felnőttek részvételével, akik szakemberek irányításával segédkeztek az építkezés munkálataiban. Az első tanévben, 1994-ben még az épület elkészültének hiányában ideiglenes helyszíneken kezdődött meg a tanítás egy teológiai profilú (azaz egyházi) humán 30 fős líceumi 9. osztállyal. Az új épület első szárnyába 1996-ban Szent Erzsébet ünnepére költözhettek át a növendékek a már kialakított bentlakásos szálláshelyekre. A végső átadásra azonban, s az iskola felszentelésére csak 1998-ban, az első végzős osztály ballagásakor (vagy ahogy itt mondják: a „kicsengetéskor”) kerülhetett sor. „Nem egyszerűen tanévet kezdtek 1994-ben Gyimesfelsőlokon, hanem iskolát, alma matert avattak akkor” – emlékezett később a történelmi pillanatra Bálint Lajos érsek, aki az iskola felszentelését végezte Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére. Berszán atya, akit itt kicsi és nagy közvetlenül csak Papbácsinak szólít (egybemondva és egybeírva) így vált iskolaszervező lelkipásztorrá, amolyan szellemi magvetővé. Az iskolának indulásától ő volt az igazgatója (jelenleg ő a lelkiigazgató). Püspöke 2000. január elsejétől megsokasodott iskolai feladatai miatt felmentette a plébánosi teendők alól, ugyanis közben a líceum diáklétszáma már 235 főre emelkedett. A további folyamatos és egyre erősödő létszámnövekedés (amely máig jellemzi az intézményt), valamint az iskola profilbővülése miatt 2002-ben 38

A SZÍV november

már szükségessé vált egy új épülettel való bővítése az intézménynek. Így fokozatosan iskolaközponttá bővült, s ma már az óvodától az érettségiig fogja át a gyermekek oktatását-nevelését. Mint ilyen, egyedülálló jelenleg Románia magyarlakta területén. A gyimesfelsőloki három óvoda és a három kisiskola (1–4. osztályig) is tagintézményük lett, a felső tagozatos diákok pedig a völgy falvaiból érkeznek. A líceumban ma már minden évben egy teológiai profilú (humán), egy természettudományos profilú (reál) és 2014-től egy szakiskolai osztályt indítanak agrárturisztikai képzéssel. Ezen kívül létezik esti középiskolai oktatásuk is néhány éve. – Akik ide jöttek tanulni fiatalok, azoknak most a szülei nem kell, hogy bentlakást fizessenek a gyermeküknek, mint a városokban – mondja Berszán atya –, mert azt és az ellátásukat is nagyrészt alapítványi támogatással fedezni tudjuk. S mikor 18-19 évesen leérettségiznek, már munkát tudnak vállalni, hogy az így szerzett pénzzel akár az egyetemet is el tudják végezni majd nappalin vagy levelezőn. Iskolánk ezzel nagy segítséget ad a fiataloknak is, szüleiknek is. És persze, tehetnénk hozzá, mint egyházi iskola, a gyermekek lelki nevelését is előtérben tartják, tanult, jól képzett és intelligens, hívő embereket bocsátanak ki padjaikból a világba. – Iskolai eredményeink koronája, hogy négyen ma már nálunk tanítanak a volt diákok közül, és három papot is adtunk az egyháznak. Egyikük, Kasza László, Rómában végzett és Márton Áron püspök úr boldoggá avatási ügyének a viceposztulátora – emeli ki büszkén Berszán Lajos. Az atya az idén ünnepelte jubileumát annak, hogy ötven esztendeje pappá szentelte Márton Áron püspök, a fehérvértanú főpásztor, vagy ahogy a legtalálóbban Illyés Gyula nevezte őt: az Emberkatedrális. A szentelés a lelkipásztoron örök pecsétet hagyott, lelkében, hitében, emberségében, gyermekszeretetében, papi szolgálatában életre szóló példát ad számára ma is a püspök hitvalló személyisége, helytállása a diktatúra évtizedeiben, vallja. Mondhatnánk azt is egyébként a gyermekszerető, gondoskodó, iskolateremtő Berszán atyáról, hogy őt már a saját gyermekkora is arra predesztinálta, hogy apja helyett apja

legyen a rábízott fiataloknak – a templomban is, az iskolában is. Félárva gyermekként nőtt fel, édesapját korán elveszítette, nagyon hiányzott neki a férfiideál, az apa, az erős támasz a sok veszteséget megélt családjukban. Négy kistestvére halt meg, s egyedül ő maradt életben, ő lett a szeme fénye özvegy édesanyjának, aki szigorú nevelője volt fiának, erős védelmezője és útjainak áldozatkész egyengetője. A Gondviselés segítette Papbácsit abban is, meséli, hogy édesanyja folyamatosan elevenen tartotta benne édesapja személyét, emlékét már kisgyermekként, de később pap korában is. A zágoni papbácsiban, Buszek Lászlóban pedig, aki felkarolta szorgalmas kisministránsát, valóban, mintha igazi apapótlékot is talált volna. A gyermekek szeretete, a gondoskodó figyelem és végtelen türelme a gyermekekhez innen is forrásozott bizonyára hosszú papi szolgálatában. Emlékeit idézve kiderül, hogy minden szolgálati helyén a fiatalok lelki nevelését tartotta előtérben, a hittanórát, a közösségi programokat, az egyházi ünnepek hagyományainak éltetését, az együtténeklés örömét, a magyar kultúrát, s a nemzetszeretet tudatosítását tekintette az egyik legfontosabb feladatának, tudván, hogy a gyermeket a lelki élmények, a személyes érintettség vezetheti el igazán a hit kegyelméhez. S bevallása szerint papságának legszebb emlékei is a gyermekek körében végzett szolgálatok voltak, s azok ma is: a betlehemezések, a Jézus-várás karácsonykor, a pünkösdi gyalogos zarándoklatok együtt a fiatalokkal, a „kicsengetési” ünnepségek, a roráté misék, a reggeli és esti imádságok a bentlakó diákokkal…, és a gyönyörű templomi liturgiák az egyházi ünnepeken, amelyeken az iskola sokféle díjat, elismerést szerzett kórusa forrásértékű, gyönyörű egyházi énekekkel, s az orgonán a kántor igényes zenével emelte a szertartások fényét, magasztosságát. „Berszán Lajos atya nemcsak iskolát, hanem szellemi és fizikai otthont teremtett sok nehéz sorsú tehetséges fiatal számára” – méltatta laudációjában Balogh György csíkszeredai konzul 2010-ben iskolaszervezői tevékenységét, amikor Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét adta át neki ünnepélyesen Gyimesfelsőlokon. Berszán Lajos tehát pap és pedagógus, s e két hivatás szinte összeforrott nála. Feltehetnénk a kérdést azonban: valóban két hivatás-e a papé és a pedagógusé?! Hiszen Jézus Krisztus a követésére meghívottakat, a későbbi apostolokat maga is tanítványainak nevezte…

Jezsuita sziget hírdetés

A Szív

Ajándékozzon maradandó értéket ismerőseinek! Előfizetésével egyben támogatja is azt a lelkiséget, küldetést, mely A Szívet jellemzi. Számítunk önre és köszönjük bizalmát! Keressen minket telefonon: +36-1-327-4052

november A SZÍV 39

ImaÉlet

Bőjte Csongor

Szemlélődés a cselekvésben Csíkszentdomokos, Székelyföld legnagyobb községeinek egyike, Isten szolgája, Márton Áron püspök szülőfaluja. Ebben a nagyközségben 1992-től van jelen a Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációja. A negyedévszázados csíkszentdomokosi jelenlétről Darvas Piroska segítőnővérrel beszélgettem. A rendház bejáratánál a falon egy márványtáblán írja, hogy Márton Áron püspök álma valósult meg, amikor felépült a Szent Margit Rendház. Mi volt a terve a püspök úrnak? Mióta vagytok jelen szülőfalujában?

Huszonöt évvel ezelőtt telepedtünk le a Gyulafehérvári Főegyházmegyében, Bálint Lajos érsek úr javaslatára. Érsek úr szoros kapcsolatban volt Márton Áron püspökkel, s emlékezett arra a vágyára, hogy nagyon szerette volna, ha egy szerzetesközösség telepedne le a szülőfalujában. Így kerültünk Csíkszentdomokosra, ahol már huszonnégy éve élünk. Eleinte két nővér a plébánián kapott egy szobát, később épült csak fel a Szent Margit Lelkigyakorlatos Ház. A nővérek első tevékenységei között szerepelt a betegek látogatása, a fiatalok életre való felkészítése, lelkinapok szervezése és tartása, valamint német nyelvtanítás. Erdélyben először egy székely faluban telepedtetek le. Mennyire volt „jó talaj” ez a közösség, ahová érkeztetek? Hogyan fogadtak a falubeliek?

Csíkszentdomokos a mai napig hagyományőrző közösség, talán ki is emelkedik ilyen szempontból a környékbeli falvak közül. Az első két nővérnek nem volt könnyű dolga. Szent Ignác-i a mi lelkiségünk: legfontosabb küldetésünk az emberek között lenni. Alapítónőnk – Gondviselésről nevezett Boldog Mária – gondolata az, hogy minden jóban segítenünk kell, bármi legyen is az. A közösségünk karizmája: a tisztulás útján lévő emberek mellett lenni, őket segíteni. Szentdomokoson a Szent Ignác-i lelkiséget, s a karizmánkat nagyon nehéz volt kezdetben megélni. Volt az emberekben egy elképzelés, hogy „na, akkor jönnek nővérek, nagyon sokat fognak imádkozni, s talán egy kicsit fognak segíteni a plébánián”. Aztán megérkezett a két nővértársam: az egyik magyarországi, a másik osztrák állampolgár, ez 40 A SZÍV november

utóbbi magyarul sem beszélt, és mindketten civilben jártak. Mindjárt az elején elkezdték a betegeket látogatni, kijártak a faluba, kapcsolatot kerestek az emberekkel, akik nem tudták, hogyan viszonyuljanak a nővérekhez. Lassan ment, nagyon hosszú volt a folyamat, amíg elfogadták a faluban a közösségünket. Pár éven belül plébánosváltás volt, s az új plébános arra kérte a nővéreket, a falu két kápolnájában ők tartsanak igeliturgiát. Ez ismét forradalmi lépés volt. Akkorra már megszokták a faluban, hogy a nővérek kijárnak az emberek közé, nagyon sokat utaznak, mindenben részt vesznek, aktívak – ez sehogy sem egyezett a falubeliek róluk alkotott előzetes elképzeléseivel. Nagyon nehéz volt közel vinni a csíkszentdomokosi emberekhez azt a tipikusan Szent Ignác-i gondolatot, hogy mi a cselekvésben szemlélődünk. Később, ahogy a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat hirdettük, miután 1994-ben felépült a Szent Margit-ház, a nyarakat használtuk ki arra, hogy háromnapos lelkigyakorlatra hívjunk fiatalokat. Nagy áldás volt abban az időben, hogy Nemes Ödön jezsuita atya itt volt az egyházmegyében. Ő Gyergyószentmiklóson tartott Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat. Első perctől együttműködött a segítőnővérekkel. Alighogy a ház felépült, Nemes Ödön atya visszament Magyarországra, így aztán a segítőnővérek voltak, akik ezt a folyamatot továbbvitték itt, Csíkszentdomokoson. Nagyon érdekes az is, ahogy a lelkigyakorlatos csoportokat az emberek látják. Az elején egyszerűen nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy idegen emberek sétálnak a faluban. „Vajon nem betegek-e?” „Normálisak-e?” „Kik ezek az emberek?” – tevődtek fel a kérdések az emberekben. Aztán elterjedt a hír, hogy „ezek” a zárdában vannak. Vajon mi történhet ott? Nehezen jöttek be az emberek a lelkigyakorlatos házba, mai napig zárdának hívják, és oda ugye akárki nem megy be – így gondol-

ják. Az utóbbi tíz évnek köszönhető, hogy ha ilyen sétáló embereket látnak a faluban, tudják: „jaj, ezek ott vannak a nővéreknél, imádkoznak”. Egyházmegye-szerte különlegesség a sokak által „fehérnépmisének” nevezett szolgálatotok, az igeliturgia a falu szélén lévő kápolnákban. Hogyan fogadta a hagyományaihoz ragaszkodó falu ezt a tevékenységeteket? Ma hogyan látják?

Eleinte nagyon furcsa volt az embereknek, hogy egy nő „misézik”. Hiába mondta a plébános és a nővérek is, hogy ez nem szentmise, hanem igeliturgia, nem tudtak különbséget tenni. Sajnos nagyon sokaknál a mai napig megmaradt ez a szóhasználat, pedig már több mint tizenöt éve tartunk igeliturgiát a faluban. Amióta én Csíkszentdomokoson vagyok – kilenc éve –, én járok ki a faluszéli kápolnákba igeliturgiára. Többször előfordul, nagyon közeli ismerőseim megkérdezik: „vasárnap te jössz-e misézni?” – én mindig kijavítom: „igen, én megyek, de az nem mise, hanem igeliturgia”. Erre a válasz: „mindegy!” Nem mindegy! – mondom. Sokan mondogatták, jegyezték meg, hogy Domokoson „fehérnépmise” van. Idő kellett, amíg elfogadták. Tulajdonképpen egyértelmű tiltakozás nem volt ellene, csak nem értették, hogy ez mi. Én úgy érzem, hogy a kilenc év alatt nagyon összekovácsolódtunk ezekkel a kis közösségekkel. Érzem, hogy várnak, hogy hálásak, hogy az életüket osztják meg velem. Mindig családias hangulatban ünneplünk, számomra nagy öröm odamenni, s úgy látom, nagyon szép irányba alakult ez a szolgálatunk is. Említetted, hogy a „zárdát”sokáig nehezen keresték fel az emberek, idegenkedtek attól, hogy betérjenek a nővérekhez. Mitől változott meg ez? Mi zajlik ma a „zárdában”? Márton Áron püspök emlékét hogyan ápolják a segítőnővérek, akik az álmát teljesítették be?

Jelenleg két lábon próbáljuk fenntartani a házat a programokat illetően. Az egyik: figyelünk, hogy nyitottak legyünk a faluközösségre, a falu igényeire; a másik, hogy nyitottak legyünk az egyházmegyére. A lelkiségünkből adódóan első helyen vannak a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok, a személyes lelki kíséret. Nagyon örülünk annak, hogy nemcsak az egyházmegyéből, hanem a faluból is nagyon sok embert kísérhetünk. Van két csoportunk, ezeket nagyon tudatosan Márton püspök

úr hagyatékára figyelve indítottuk el: az egyik a Rebeka asszonycsoport, ahová fiatal édesanyák járnak, a másik csoport a gyászolóké. Segítünk azoknak, akik elvesztették családtagjaikat vagy bármilyen veszteség érte őket – fontos számunkra mellettük lenni és kísérni őket. Bár csoportként járnak hozzánk, többen közülük a személyes kíséretet is igénylik. Öröm az is, hogy kapcsolatban lehetünk fiatalokkal. Nagyon sok személyes beszélgetésünk van az egyházközség fiataljaival, akik párkapcso-

lati problémákkal, döntés előtt, külföldi munkavállalás kapcsán adódó kérdéseikkel keresnek meg. A Házas Hétvége közösség aránylag önállóan működik az egyházközségben, velük is foglalkozunk, próbáljuk segíteni munkájukat. Tematikus hétvégéket szervezünk kommunikáció, önismeret, család, nevelés témákban. Szoktunk szervezni továbbképző jellegű előadásokat is. Tavaly elterveztük, hogy Márton püspök úr boldoggá avatását segítendő szervezünk egy előadássorozatot. Olyanokat hívtunk meg, akik még személyesen ismerhették a püspök urat. Nagyon szép estéink voltak, a falubeli embe- k

november A SZÍV

ImaÉlet

rek nagyon sok élményüket elmesélték Márton püspök úrral kapcsolatban. A boldoggá avatási ügy támogatása mellett Márton Áron hagyatékát is próbáljuk ápolni a faluban. Nagyon szép élményünk volt a Márton Áron imafüzet megszületése is. Mindig fogadjuk a Márton Áron zarándoklatok résztvevőit, s egy ebéddel vendégeljük meg őket. Ilyenkor mindig van alkalmunk arra, hogy meséljünk a közösségünkről, tevékenységeinkről. A zarándokok fogadásakor próbálunk úgy bánni az emberekkel, ahogy a püspök úr tette volna, ahogy ő fogadta a hozzá Gyulafehérvárra utazó híveket: érezzék, hogy őket várják, hogy itt itthon vannak. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a házatokban két véglet találkozik: a lelkigyakorlatok mély csendje és egy szintén különleges jelenség, ami nem jellemző szerzetesközösségekre: nálatok a lelkigyakorlatos házban egy tánccsoport is rendszeresen találkozik. Kik ők? Mi közük a segítőnővérekhez?

Annak ellenére, hogy a falu a házat zárdának nevezi, és él bennük a kolostor képe, számunkra, segítőnővérek számára ez egy lelkigyakorlatos és felnőttképzési ház. Ezért nekünk fontos az, hogy a teljes embert tudjuk megszólítani, nemcsak a lelki életében, hanem egészében. Nekem régóta vágyam volt, hogy Csíkszentdomokoson a munkás fiatalokat megszólítsam, ami nagyon nehéz, mert főleg egy „zárdába” nem jönnek be csak úgy. A személyes életemhez tartozik, hogy én nagyon szeretem a népi kultúrát, a népzenét, a néptáncot. Így négy évvel ezelőtt egy tánccsoport született a Szent Margit-házban. Ismertem fiatalokat, akikről tudtam, hogy régen táncoltak, ma már nem. Gondoltam, legalább a téli estéket töltsük együtt itt nálunk, ne menjenek máshová; nincs is nagyon a faluban más lehetőség, hogy a fiatalok találkozzanak. Próbáltam behívni őket, és sikerült, amikor jött a tavasz, azt mondták, ne hagyjuk abba, ne tartsunk nyári szünetet. Négy éve, hogy szerda esténként a csoport itt, a „zárdában” találkozik. Neve is lett: Tenyeres-Talpas Nép42 A SZÍV november

tánccsoport. Nagyon szép közösség alakult ki. Több szempontból volt ez fontos nekem: a néptánccsoportot támogatni, közösséget építeni. Mivel különböző korosztályok találkoznak egymással, meg vagyok győződve arról, hogy ez a személyiségüket alakítja, építi. Fel is léptünk, ezzel megtanulnak felelősséget vállalni, szervezni, ugyanakkor jobban megismerik a saját kultúrájukat, közösen népdalokat tanulnak, a fiatalok az idősebbektől. Valóban két véglet van jelen a rendházban: amikor személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlat van, 10-15 ember van itt egy hétig, nem is lehet őket észrevenni, olyan csendben vannak jelen a házban. Más alkalommal, amikor a néptánccsoport van itt, az élő, eleven, hangos, dinamikus népzene hallatszik, az éneklés. Érdekes, ahogyan a faluban ezt is fogadták: ahogy nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy az emberek csendesen jönnek-mennek, nem beszélgetnek senkivel, ugyanilyen nehéz volt azt elfogadniuk, hogy a rendházban hangoskodnak, táncolnak, énekelnek, sokszor késő estig. Most már úgy érzem, a négy év alatt bizonyítottunk, sok mindent felvállalt a csoport a faluért, viszi a falu jó hírét, így lassan büszkék ránk. Nekem példaképeim ebben a munkában a szociális testvérek, akik az Ezer Székely Leány Találkozót Csíksomlyón elindították, foglalkoztak a mozgalommal. Számomra nem ellenkezik ez a két véglet: ahol a csend megfér, ott megfér a zene is, és ahol a zene megfér, ott az ember el is tud csendesedni. Azt hiszem, ez a lelkiségünkből is adódik: a Szent Ignác-i lelkiség számomra olyan nyitottságot, belső szabadságot ad, hogy úgy érzem, mindennek helye van benne, ami élet. Beszélgetésünk végén arra kérlek, foglald össze egy gondolatban a segítőnővérek közel huszonöt éves jelenlétét Csíkszentdomokoson!

Egy Márton Áron-i gondolatba tudnám összesűríteni a segítőnővérek közel huszonöt éves jelenlétét Csíkszentdomokoson. Márton püspök úr a szülőfaluja, a szülőháza kapcsán mondta egy alkalommal: „itt hallottam először, hogy vannak emberek, akiknek fáj az élet”. Úgy gondolom, hogy mi, segítőnővérek, a domokosi jelenlétünkkel ennek szellemében tevékenykedünk. A munkánk alapvonala talán így vázolható: felfedezni – felismerni – jelen lenni – a remény felé segíteni az embereket, akiknek (talán) fáj az élet.

OLVASSA A SZÍV

DIGITÁLIS VÁLTOZATÁT! Nem kell tárolni, virtuális könyvespolcán bármikor eléri

Ajándékba is vásárolható

Kiadványát több eszközön is elérheti

Pár kattintással azonnal olvasható, előfizethető

W W W . D I G I T A L S T A N D . H U/A S Z I V

november A SZÍV 43

ImaÉlet

Dyekiss Virág

„Szobám közepén aranszál kereszt”

Határkijelölő és az átlépést segítő szimbólumok az archaikus népi imák világában.

Átmeneti állapot. Ez a kifejezés bizonytalanságot hordoz magában, várunk valamit vagy félünk valamitől, de még egyik sem következett be. Gyakran nincs ráhatásunk, hogy mennyi ideig tartson ez a bizonytalanság, úgy érezhetjük, hogy kicsúszott a lábunk alól a talaj. Könnyebb, ha olyan átmeneti helyzetről van szó, amelyre számítottunk, melynek elviselésére lépéseket tudtunk tenni, és nehezebb, ha váratlanul ér a változás. Az ilyen váratlanul fellépő nehézséget nevezzük krízishelyzetnek. Az archaikus népi imák elsősorban nem a „hivatalos” egyházi szertartások részét képezik, hanem egyénileg vagy családban, esetleg közösségileg, de nem a templomban imádkozták őket, a személyes imakészlethez tartoztak. Funkciójuk szerint megkönnyítették az átmeneteket, s krízishelyzetek esetén is hatékony segítséget biztosítottak. Ezek a használati módok kirajzolódnak a szövegek szimbolikájából, s természetesen összecsengenek az adatközlők beszámolóival is.

Átmeneti jellegű időszakaszok Az archaikus népi imákat leggyakrabban este és/vagy reggel mondták el, mint azt számos imazáradék is tartalmazza (pl.: „Ezt az imáccságocskát elmonhassa / Este lefektibe regvel felkeltibe / Az ő halála óráján elé tudik emlékezni”). A minden nap megjelenő két legfontosabb átmeneti idő a nappalból az éjszakába hanyatló alkonyat, majd pedig az újra megjelenő fényesség, a pirkadat. A néphit szerint alkonyatkor és éjszaka ártó erők, kísértetek, boszorkányok és más hiedelemlények jártak, s számos óvintézkedést kellett tenni, hogy ezek ne férhessenek hozzá a védtelenül alvó emberhez. Az alvást gyakran a halál jelképeivel fogalmazzák meg a népi imák („én lefekszök én ágyamba / Mint Úrjézus koporsóba”), ezzel mintegy készülve az egyszer elkövetkező nagy átmenetre, a halál pillanatára. A haldokló 44 A SZÍV november

mellett is ezeket az imákat imádkozták, hogy megkönnyítsék neki a túlvilágra való átmenetet, az élet elengedését, kiesdjék a jó halált. A pirkadat, a „piros szép hajnal”, a „rózsás hajnal” képe a gyógyulás és gyógyítás, az újra kezdődő élet jelképe, Szűz Máriáé, aki az Élet hordozója volt. Hogy az éjszakai sötétségtől megtisztuljanak, imával és mosakodással kezdték a napot. A haldokló, azaz a túlvilágra átlépő ember mellett végzett rítusban egyszerre volt jelen a sötétség és a fény. Szentelt gyertyát gyújtottak, hogy azzal világítsanak a távozónak, hogy könnyen meglelje az utat a túlvilágra. A gyertyával való megkerítést (mintegy a testet is bevilágították a fénnyel, megfürdették benne) imával kísérték.

Az átmeneti tér szimbólumai Láthatjuk, hogy milyen sok szinten jelentkezik az átmeneti idő, és annak feloldása: a minden nap bekövetkező alkonyat és elalvás, a saját halálra vagy valamely szeretett ember halálára való készület, a hét ritmusa, az év ritmusa, s mindennek a természetfelettivel való szoros összefonódása. Nem kevésbé fontos az átmeneti helyek jelentősége sem az archaikus népi imákban. A tér és az idő sajátos egységet alkot a népi világnézetben. Ahogyan a barátságos, fényes nappal átadja a helyét a veszélyes, félelmetes neszekkel teli éjszakának, és ennek az átmenetnek a sajátos időszaka az alkonyat, illetve ahogyan az ismert, akarattal befolyásolható, tevékeny lét átadja a helyét a kiszámíthatatlan álmokkal megérkező alvásnak, s az álomba merülés, a lefekvés ideje határnak tekinthető, ugyanúgy a térnek is megvannak a hasonló határai, kézzelfogható és szimbolikus értelemben egyaránt.

A saját, az otthonos egy belső burkot képez, mely biztonságot nyújt az embernek és megvédi, a világmindenség központja, sűrűsödési pontja az egyén számára. Ennek az emberinek tekintett körnek is több rétege van. A legbensőbb tér a saját test, majd az otthon (a szoba, a ház), a lakóhely, a faluja, végül a falu tágabb értelemben vett határa. Az átmeneti idő megbolygatja a biztonságérzetet, és az ember úgy érzi, hogy a tér újraszervezésére, a biztonságos határok megerősítésére van szükség. Ezt a szerepet az Istennek szánja, az ima erős szavainak segítségével. Az emberi test körvonalait, határait Fotó: Fortepan körbevették védelemmel, a legsebezhetőbb résznek a fejet, a szívet és a kezet tekintették. E központi jelentőségű testrészek védelmét szentek és angyalok, szakrális tárgyak, eszközök segítségével erősítették meg („Fejem fölött három Mária, / Körülöttem ezer angyal, / A kezembe szent kereszt, / A szájamba’ szent kenet, / A szívembe’ szent ostya…”). A hálószobának, a háznak azok az átmeneti pontjai, ahol az ártó erők esetleg be tudnak lépni az imádkozó terébe. Tehát ilyenek a ház nyílásai, az ajtók és az ablakok, az esetleges egyéb lyukak. A ház körvonalait, a testhez hasonlóan, kívülről is a szentek és Isten védelmébe ajánlják („Kerülgyed az házamat, / áll meg a zajtomba, / aposztolok a zablakomba”). A szakrális táj, a túlvilág képe erre jellemző szimbólumokkal szerveződik. A Paradicsom távol van ettől a világtól, a „csillagos egekben” vagy a „tenger közepén”, tehát valahol a megismerhető határán túl. A hely csodálatos fényben ragyog, aranyos, szépséges, gyakran különleges növények nőnek benne, szépséges kertként ábrázolják, s áll benne egy hatalmas, gyönyörű fa. Ez a fa lehet gyógyulás, gyógyítás forrása is, ahogy a Paradicsomban áradó folyó vize is („Kezében hozza az aranycsészét, / Belemeríti a Jordán vizébe / Az életfát / Annak az életfának a neve / Vegye le errül a szívrül az ijedést”). A mennyországban gyakran jelenik meg Mária a kisded Jézussal, aki arany bölcsőcskében fekszik. A szentelt terek között fontos szerepet tölt be a templom vagy kápolna, mely „kívül aranyos, belül irgalmas”, s ez egyben Jézus megdicsőült testének szimbóluma is.

A kínszenvedés helye is sokszor tűnik fel a szövegekben, de ezt nem a Paradicsomba helyezik, hanem a Szentírásból ismert, a passióval kapcsolatos helyszínekre, mint a Golgota és a Getszemáni kert. A hegy, köves vidék, kőszikla a Paradicsom gyönyörű kertjeinek, virágainak az ellentéte, s így szintén távol esik az emberi világtól, de az isteni világtól is. A démonok, gonosz szellemek lakhelye ez, ide utasítják őket, parancsolnak nekik az ima erejével, hogy hagyják el az emberi világot. E szövegrészletek rokoníthatók a ráolvasások szövegcsoportjával, illetve középkori egyházi áldó és ördögűző formulákkal is, melyekben az ártó erőket távolítják el. E helynek jellemzője a fekete szín, a némaság, sem kakas, sem harangszó nem hallatszik, távol van Istentől és minden szent cselekménytől vagy tárgytól, teljes a kietlenség „Menny el, menny el! / Hegyeknek, vőgyeknek, kőszikláknak háta mellé! / Hol fekete kutyák nem ugatnak, / Hol kovászos kenyérrel nem élnek, / Hol fekete kakasszó nem hallatszik”). Az archaikus népi imák tehát hatékonyan, számos szimbólumrendszer egyidejű használatával segítik a mindennapok átmeneti helyzeteinek, időpillanatainak kezelését. E módszerrel súlyos, akár váratlan krízishelyzetek kezelését is meg tudják könnyíteni, egy élet során gyakorolt segítség lehet a haldokló számára, különböző betegségeket, lelki bajokat gyógyítanak elmondásukkal. Eszközkészletével folyamatosan összekapcsolja az emberit és az istenit, a mindennapit és a szakrálisat, s így párhuzamba állítva megszentel és felemel, félelmet old és védelmet nyújt: „Kérlek édes Jézuskám, őrizzé’ meg a sötét éjszakának idején / Tűztő’, víztő’, kárvallástó’, hirtelen haláltó’, mindenféle veszélytő’ / Kétségbeeséstő’, / Pokolbéli ördögnek incselkedésitő’, / Testnek förtelmességitő’ és minden halálos vétektő’, ámen. Felhasznált irodalom: ● Eliade, Mircea: A szent és a profán, Bp., 2009, Európa. ● Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtöt lépék, Bp., 2013, Kalligram. és online. ● Erdélyi Zsuzsanna: Archaikus népi imádságok. In: Vargyas Lajos főszerk.: Magyar Néprajz 5. köt. Magyar népköltészet. Bp., 1988, Akadémiai K., 692– 748. p. ● Juhász Katalin: Meg is mosakodjál... Bp., 2006, Timp. ● Pócs Éva: Tér és idő a néphitben, Ethnographia 1983, online változat: http://members.iif.hu/ visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/pocs.html

november A SZÍV 45

KépGaléria Zanati Zsófia

A kötődés vizuális jelei

Magától értetődő, hogy Budapesten és Kolozsvárott is otthon van, szülővárosába rendszeresen hazajár, Széken pedig állandó kiállítása látható a majdnem állandóság határáig – 2020. december 31-ig. A Teremtő nemcsak tehetséget adott Korniss Péternek a fotózáshoz, de szűnhetetlen kíváncsiságot, festői vénát, szinte kifogyhatatlan fizikai-lelki energiát. Nincs olyan fotográfiai esemény, ahol ne volna jelen, nincs olyan fotográfiai műhely, ahol ne fogadnák el a véleményét. Ő az, aki tudásával és szerénységével egyaránt kitűnik, s akinek – szekértáboroktól függetlenül – hallgatnak a szavára. Korniss Péter, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas fotóművész csendes és figyelmes tanúja a 20-21. századnak, tudatos rögzítője a sorsát alakító közösségeknek, az erdélyi archaikus létformák átformálódásának. Az idén megjelent, Kallós Zoltánnal készült élet-interjúkötet kapcsán mondja egy helyütt a szerkesztője, Ablonczy Bálint, idézem: „külön megtiszteltetés, hogy a képanyagot Korniss Péter munkáiból válogatta a kiadó, aki már akkor járta Erdélyt, és fényképezte Kallós Zoltánt is, amikor még meg sem születtem”. Fél évszázada krónikása egy eltűnőfélben lévő világnak. Milyen szándék vezette, amikor belefogott ebbe a sziszifuszi munkába?

A legelső alkalommal 1967-ben, amikor beestem egy széki táncházba, ahová „Novák Tata” – Novák Ferenc koreográfus – vitt el, az volt az első gondolatom, hogy meg kell mutatnom, hogy ilyen létezik, másrészt meg kell örökíteni, mert el fog tűnni. A látvány izgalmas volt, erről Pesten nem tudtunk semmit a hatvanas években, s az is nyilvánvaló volt, hogy ez előbb-utóbb eltűnik, és így tovább. Ahogy egyre többet utaztam és egyre több embert ismertem meg, úgy mélyült bennem ez az érzés, hiszen kiderült, hogy ez többről szól: közösségekről van szó, emberek egymáshoz kapcsolódásáról, arról, hogy milyen erős a viszonyuk a földhöz, a világhoz. 46 A SZÍV november

Az is rendkívül izgalmas, ahogyan változik a tartalom: az enteriőrökbe egyre inkább betörnek a 20. század relikviái, mint például a horgolások között, a családi emlékek meghökkentően szoros szomszédságában Michael Jackson sztárportréja egy 1997-es fotón, vagy a fejlett világot jelképező poszterek és a szegénység disszonanciája.

A kilencvenes években kiderült, hogy ezekben a falvakban – Széken, Sugatagon, Györgyfalván és még lehetne sorolni – a világhoz való viszony kezd változni, s azzal együtt kezd minden megváltozni körülöttük, s amit említett, azok a disszonáns elemek ott voltak az életükben, a környezetükben. Nem is az volt a fontos, hogy észre kellett vegyem, hanem inkább arra kellett ügyeljek, hogy ne hangsúlyozzam túl, ne legyen „poénos”, hanem úgy legyen ott, mint ahogyan az életükben, s ahogy a mi életünkben is. A mi életünkben persze nem látható annyira, tehát vizuálisan nem mutatható ki az a hatalmas változás, ami a világban az elmúlt három évtizedben történt. Mi nem viseletből és szalmakalapból állunk át az internetre, az emailekre, farmerben

jártunk korábban is. Az erdélyi falvakban a körülmények s az izoláltság, amiben éltek 1989-ig, azt a világot jobban konzerválta, és abból ez a változás vizuálisan sokkal inkább nyomon követhető – márpedig én vizuálisan kell megragadjam azt, hiszen fényképezőgéppel dolgozom.

dokumentálást is, de nem abban az értelemben, ahogyan a néprajz dokumentál, adatközlőkkel, tudományos alapossággal. Egy képben nagyon sok minden benne foglaltatik, s én ráadásul nem is egy-egy képben, hanem kötetekben és kiállításokban gondolkodom, s ez a feladatot még komplexebbé teszi. Amit én csinálok, az dokumentarista fotográfia: ez a Néhány évvel ezelőtt próféta Korniss Péter (Módos Gábor felvétele) lehetett a saját hazájában: Kohivatalos megfogalmazása ennek lozsvárott nyílt kiállítására sokan a fajta fotográfiai iránynak, amieljöttek azok közül, akiket valaha megörökített. Milyen ben benne van az is, hogy az ember a gépet a valóságra érzés volt velük együtt nézni a képeket? szegezi rá – legalábbis azt hiszi, hogy ez a valóság – de a fotográfus is tudatában van, hogy amit mutat, az nem Életem legszebb pillanatai közé tartozott. Bár sok kiobjektív, nem tárgyszerű, nem minden részletre kiterállításom volt – ezt szerénytelenség nélkül mondom jedő, hanem szubjektív, mert az ember önmagán szű–, Budapesten a Műcsarnokban három, s még sokfelé ri át. Itt már az kell, hogy hasson, ami nekem fontos, a nagyvilágban, Kolozsvár volt az álmom. Ennek az ami – ha szabad ezt a szót használni – az én üzenetem. egyik oka, hogy én ott születtem Kolozsvárt, a kiálA legfontosabbnak azt a nagyon egymáshoz szorosan lításom a Szépművészeti Múzeumban volt, a múzekötődő kapcsolatrendszert érzem, ami egy közösségi um a Bánffy Palotában van Kolozsvár főterén, és én kultúrának a leglényegesebb meghatározója. Az első attól két házra gyerekeskedtem. Az a kiállítás 2010néhány évben, amikor ünnepeket fényképeztem, rájötben volt nekem a csodák csodája: nagyon sok embert tem, hogy ezek az ünnepek megadják a rendjét ennek meghívtam személyesen, telefonon, levélben, azokat a közösségnek, s ebben olyan vizuális jelek vannak, az embereket, akiket fényképeztem, akikkel harmincmint pl. – hogy csak a képeimet idézzem – amikor negyven év után is nagyon jó kapcsolatot ápolok, és Húsvét hétfőjén mennek a legények és átfogják egyennek ez a nap volt a bizonysága. Azt kell mondanom, más vállát, mögöttük mennek a gyerekek vagy hatan, hogy az egész több mint negyven éves munkámnak és átfogják egymás derekát. Vagy ahogy mennek az a hitelét megadták azzal, hogy eljöttek. Ott volt az a asszonyok istentisztelet után sok-sok sorban az úton menyasszony, aki abban a kalotaszegi gyönyörű ruhálefele, és hatosával-négyesével össze vannak kapaszban 1967-ben esküdött Mérában, az Annuska a fiával, kodva. Vagy ahogyan egy Máramarosban készült kéaki szintén szerepelt egy 1998-as képemen a falon. Ott pen román lányok húsvétkor korzóznak, viseletben volt a magyarvalkói lelkész barátom, Lukács Feri a vannak ugyan, de a lábukon nejlonharisnya és magas családjával, s ott voltak a legfontosabbak, a hozzám sarkú cipő. De nem ez a lényeg, hanem hogy még legközelebb állók, a keresztlányom és a szülei Székmindig össze vannak kapaszkodva! S ezek az összekaről, meg a keresztlányom húga, ott állt a komám, széki paszkodások-összekarolások egy kultúrának a jellemkalapjában, a keresztlányom anyja ma is viseletben – zői, egy kultúrának – ha úgy tetszik – ez a koreográficsodálatos érzés volt! ája. Ennek a kultúrának a vizuális jelei, amiket látunk: k Miközben képein átüt a személyiség és a személyesség, még bizonyára sokan meg fogják kérdezni, hogy a dokumentálást tartja-e a legfontosabbnak?

Nem hiszem, hogy dokumentálnék, ahogyan én fényképezek, a megörökítés természetesen jelent egyfajta november A SZÍV 47

Férfi plakátokkal (1997)

Gรถrkorcsolyรกs lรกny (2008)

PihenĹ&#x2018; asszony (1974)

Széki táncház (1973)

KépGaléria

hogy fogják-ölelik-átkarolják egymást, s ez azt üzeni, hogy ezeknek az embereknek közük van egymáshoz, együtt vannak. S azt hiszem nekem ez a legfontosabb, amit üzenni tudok. Látva a munkásságáról szóló adatokat: több mint 30 évig volt a Nők lapja című hetilap fotográfusa, s általában is évtizedes kapcsolatok fűzik táncegyüttesekhez, falvakhoz, közösségekhez. A Kallós Zoltánról készült, Ablonzy Lászlóval közös munkájukban, a Kallós Zoltán világa című albumban szereplő első kép 1971-ben készült Széken. Egy másik példa: képes volt például egy ingázó munkás sorsát követni tíz éven át. És képes volt – ahogyan egy korábbi beszélgetésben fogalmazott – kiérdemelni a másik bizalmát, azét a 24 emberét feltétlenül, akiknek a portréját az Egy sor cigány című kötet vázolja fel.

Az Egy sor cigány, amelyet Závada Pállal készítettünk, sikeres cigányokat mutat be: van közöttük orvos, költő, színész, jogász, énekes, filmes, rádiós, biológus, református lelkész egyaránt. Kilencen Budapesten születtek, heten vidékiekből lettek budapestiek, nyolcan vidéken születtek, és vidéken is laknak. Őket egy olyan budapesti lakásba hívtuk beszélgetni, ahol műterem is volt, és ott készültek a portrék a beszélgetések után, gyakran számomra teljesen ismeretlen emberekről. Erről szól a portréfényképezés: ki kell érdemelnünk a másik bizalmát. Amit pedig sorolt: ha ránéz egy kiállításomra vagy könyvemre, mindenütt fellelheti a kötődést. A KÖTŐDÉS szó legutóbbi könyvem címe is: fotográfusként kötődöm ehhez az eltűnő hagyományos világhoz, hosszú évtizedeken át falvakhoz és emberekhez – azt hiszem ez alkat kérdése is. Az ingázó munkás Skarbit András, aki Tiszaeszlárról járt föl Pestre és kubikusként dolgozott lent az árok mélyén, ami felett csak átléptünk. András mindig azt mondta nekem: tudja Péter, én itt Pesten egy olyan semmi ember vagyok. Erről a „semmi emberről” kiderült, hogy otthon a falujában ő pater familias, családja, gyereke, unokája, kis kertje van, elmegy a misére, s utána a falusiak úgy hallgatják, mint egy világjárót. Ez a fantasztikus egyensúly volt az, amitől különleges, belső harmónia áradt ebből az emberből. A kötődés adta meg András életében is a harmóniát, s úgy érzem, hogy ezt őrzik nagyon sokan, akik a képeimnek a szereplői – s talán ezt őrzöm magam is. 52 A SZÍV november

SzínTér Hekler Melinda

Itthon és otthon „A szívem, az emlékeim még mindig Erdélyben vannak otthon.”

Szőts Artúr rendező, színész (36) Hol érzed magad otthon?

17 éves voltam, amikor a szüleimmel és a húgommal áttelepültünk Erdélyből. Akkoriban még éltek a nagyszüleim, ezért nyaranta mindig meglátogattuk őket, de sajnos már elég régóta nincsenek köztünk, és így a látogatások száma is teljesen lecsökkent. Mostanában Marosvásárhelyre szoktam járni színházat nézni, és nemrég Kolozsváron rendeztem operát. Éppen annyi idős vagyok, hogy több időt töltöttem Magyarországon, mint Erdélyben, és nem is gondolkoztam még ezen, hogy hol érzem igazán otthon magam… De azt hiszem, a második kerületben. Mit hoztál magaddal a határon túlról?

Életem egyik legfontosabb állomása volt a középiskola, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium. Csodás éveket töltöttem ott, és az intézményben megélt kalandok, tanulmányok hosszú időre meghatározták az életem. Nagyon örülök, hogy tudok románul is, még ha nem is tökéletesen. A határátkelések csúnya emlékek, melyek az évek során megnemesedtek, és ma nagyon megbocsátóan gondolok vissza arra az időszakra. Talán azért is, mert manapság az akkor történteknél sokkal súlyosabb dolgok zajlanak a világban. Szerencsés voltam talán, de soha nem éreztették velem akkoriban, hogy én más lennék, szeretettel fogadtak Magyarországon. Tíz évig jártam egyetemre Budapesten, nagyon szép kaland volt, csak jót tudok mondani arról az időszakról. Kicsit furcsa is, hogy így

két évtized távlatából Erdély mintha nem is lett volna az életem része… Biztos azért is van ez így, mert én elsősorban európai embernek érzem magam. Nem szoktam elválasztani gondolatban Erdélyt Magyarországtól, mint ahogy Ausztriáról sem az jut elsőre eszembe, hogy egy idegen ország. A gyerekednek majd szeretnéd valamilyen formában továbbadni az erdélyi gyökereket?

Ha egyszer lesz gyerekem, biztos vagyok benne, hogy elmesélem majd neki a családunk történetét. A gyerekkori, erdélyi barátságok mind megmaradtak az életemben, mai napig tartjuk a kapcsolatot. A gyermekemet is szívesen küldöm majd oda nyaralni, hogy ő is megérezhessen egy keveset az erdélyi ízekből, illatokból.

Molnár Levente operaénekes (33) Hol érzed magad otthon? Vagy ez amolyan „itthon” és „otthon” állapot?

Az a szerencsém, hogy az összes operaházban, ahol dolgozom, jó kollégáim vannak, így egy kicsit mindenütt otthon érezhetem magam. Ha az „itthonra” gondolok, a szívemet a magyar népzene körüli otthonlét dobogtatja meg, főleg Erdély és Székelyföld vidéke. Most lesz éppen a Székelyfonó premierje az Operaházban, amiben k

november A SZÍV 53

SzínTér

én is énekelek, és a népzene, amit színpadra lépés előtt hallok ebben a produkcióban, nagyon sokat ad nekem. De a zene mindig egyfajta otthonérzetet teremt, bármerre is járjak a világban. Nagy lokálpatrióta vagyok, de a nagyvilági szellemiséget is tisztelem. Könnyen otthon tudom érezni magam más országok magyar közösségeiben is, és általában jól el tudok beszélgetni az ottani emberekkel. Mit hozol Erdélyből magaddal, és mi az, amit már itt kaptál Magyarországon?

Én magam vagyok Erdély, mert én mindig is nagyon büszke voltam arra, hogy székely vagyok. Mindenütt egy külön história kerekedik, amikor elkezdem mesélni, hogy milyen nép fia vagyok, és milyen ősöktől származom. Igyekszem is sokat beszélni erről. Magyarországon emberismeretet tanultam, munkatapasztalatot, új, értékes barátságokat szereztem, és azt gondolom, hogy mindenképp gyümölcsöző számomra Magyarországon is megtapasztalni egy picit az életből. A művészetedben hogyan jelenik meg az erdélyiség?

Igyekszem belecsempészni egy kis Erdélyt, magyar táncot, erdélyi lépéseket szinte minden darabba, amiben játszom. Általában úgy alakul, hogy sokat szerepelek olyan darabokban, ahol meg tudom csapni a csizmám szárát. Én otthonról hozott dolognak, erdélyi vonásnak tartom a kissé talán különlegesnek számító, egyenes, gerinces kiállásom. Úgy érzem, hogy mi erdélyiek máshogy szemléljük a nagyvilágot, másképp adjuk elő különböző kultúrák zenéjét, talán színesebbé is tudjuk tenni, ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy minél több művész kerüljön ki közülünk a nagyvilágba.

intenzíven foglalkoztat, hogy mit tudnék a sok élményből hazavinni Erdélybe, hogyan lehetne az otthoniaknak segíteni, és a mi értékeinket hogyan lehetne jobban megmutatni a világnak. A távolból arra láttam rá, hogy mennyire tehetséges nép vagyunk mi, székelyek. Az országváltás inkább édes terhet rakott rám, amely által egy új világszemléletet is kaptam, éppen az erdélyiséggel kapcsolatban is. Hamar befogadtak Magyarországon? Az otthoni kapcsolatokat sikerül ápolnod?

Néha az apróságok látszólag nagy különbségeket tudnak szülni. A párom is magyar, de néha azt vesszük észre, hogy egy apró szókülönbözet vagy szokás milyen zavaró tud lenni, pedig ugyanazt a nyelvet beszéljük. Ritkán ugyan, de fakadnak ebből kisebb nézeteltéréseim. Én nem vagyok egy könyöklős ember, „nem gyurakszom”, ahogy nálunk mondják. Aki engem elfogad, kedvel, tisztel, azt én is viszont szeretem, ellenségeimről nem nagyon tudok. Amellett, hogy milyen ember vagyok, egy kultúrát, művészetet is képviselek, és igyekszem ebben minél jótékonyabban, hasznosabban dolgozni. Most, ha jobban visszagondolok, voltak azért, akik lenézéssel fogadtak, lerománoztak, de én ezzel nem akartam foglalkozni. Ilyenkor az adott ember szemébe nézek, megnézem, hogy süt-e róla egy kevéske értelem, lehet-e fogalma a történelemről, még ha azt biztosan nem is tudja, hogy milyen érzés határon túli magyarnak lenni. Ennyi idő után én ezt már nagyon hamar leszűröm, hogy gondolkodásra készteti-e az illetőt a származásom, vagy megosztja, esetleg ellenszenvvel fogadja a tényt. Mostanában úgy érzem, hogy egyre jobban nő a tolerancia, habár mondjuk aktuálisan kicsit zavar, hogy azok az emberek, akik annak idején, a december 9-i szavazáson nemet mondtak ránk, határon túli magyarokra, most más bevándorlókra igent mondanának. Minket ezek a dolgok érzékenyen érintenek, de ez talán így is van rendben.

Mennyire viselt meg az országváltás?

A gyermekednek hogyan fogod továbbadni az erdélyi identitást?

Az elején nagyon élveztem, aztán a honvágy kőkeményen gyötört. Talán azért is viselt meg annyira, mert aztán Magyarországról is tovább kellett lépnem, ezáltal betekintést nyerhettem több országba is, de nekem mindig csak az otthonon járt az agyam, és mai napig

Kezdem azzal, hogy odahaza kapta meg a keresztséget, meg fogja kapni a román állampolgárságot is, és minden évben biztosan nagyon sok időt fog eltölteni Erdélyben, mert azt hiszem, hogy a mi értékeink és hagyományaink sokkal jobban előtérben vannak, mint más magyar terü-

54 A SZÍV november

leten. Mi egy spirituális nép vagyunk, egy vallásos és jóindulatú nép él odahaza, és aki ebből építkezik, az rossz ember nem lehet. A gyermekemnek olyan szinten fogom megmutatni az értékeinket, hogy azt majd ő is ápolja, és büszke székely kislány legyen belőle. Édesapám nem véletlenül nevezi őt a „székelyek hercegnőjének”.

Sándor József Attila festő (58) Hol érzi magát igazán otthon?

Nehéz kérdés. Nagybányán nőttem fel, ott lettem festő, és ott is éltem egészen az áttelepülésünkig, de akkor Nagybányán már nem volt „otthonom”. Akkor még csak a bányászházak tűntek el, a Veresvíz hangulata, a pavilon a parkban. Beépült a dombok alja, és semmi sem hasonlított, semmi sem maradt meg a gyermekkor Nagybányájából, olyanoké lett, akik nem tisztelték szellemét. A szívem, az emlékeim még mindig „ott” vannak otthon. Mostanában gyakran járok „haza” – családi okokból –, és szembesülök azzal, hogy lassan minden, ami Nagybányához kötött, megváltozott. A „hely” már nem az, csak halvány mása. A Ferenczy-villát véletlenül ledózerolták, a Ziffer-házat hagyják elpusztulni, a régi fürdő engedély nélküli átalakítás folytán háromemeletes épület lett, és így a Festőtelepről már nem látni ki a dombokra, a Virághegyre vagy a Kereszthegyre. A festőtelep század eleji modern műtermeit, kiállítótermét lebontották, átalakították – szép, új műtermek és új kiállítóterem épül, de ezekben már nem dolgoznak és állítanak ki a nagybányai festőiskola öregjei. Már semmi sincs a század eleji vagy akár a 70-es, 80-as évekbéli hangulatból. Pedig az adta meg a város sajátosságát. Ez már nem a dombok alján épült bányászváros, hanem egy nyüzsgő méhkas, s talán csak a régi főtér és a református templom vörös sisakja segít, hogy felismerjük Nagybányát. A szívem, az emlékeim, az álmaim még mindig „ott” vannak „otthon”, de már nem érzem „otthon” magam Nagybányán – itt minden új, itt lettem „itthon”.

Mit hozott magával Erdélyből?

Az erdélyiség sokfajta – persze nem mindenki érti, hogy más például a szatmári, a Körösök menti, a máramarosi pártiumiság, a kalotaszegi, a kolozsvári és persze a székelyföldi erdélyiség. De ha összemossuk valamen�nyit, mondhatjuk, hogy valami olyan, amit rögtön észrevesznek az emberek. Talán nagyobb a tiszteletünk az elődeink, embertársaink, hagyományaink és a természet felé, és van egy egészséges nemzettudatunk. Mi megtapasztaltuk kisgyermekkorunktól, hogy milyen több nemzetiségű és kisebbségi közegben élni. Hogy milyen megtartó ereje van a hagyománynak, kultúrának, hitnek, közösségnek. Mi vagyunk azok, akik nem lobogtatnak méretesnél is méretesebb piros-fehér-zöld zászlót, de libabőrösök leszünk, ha felcsendül a Himnusz. Nem beszélünk, ha nem kell, és a gondjainkat magunk oldjuk meg, nem panaszkodunk. A művészetében hogyan kap szerepet az erdélyiség?

A lelkemben, a színeimben mindig nagybányai maradok, és talán kicsit Kolozsvárt is őrzöm az ecsetemben. Engem egész fiatalon még a régi „nagyok” tanítottak, Nagy Oszkár, és az utolsó „mohikán” Balla Jóska bácsi. Talán nem is nevezhetjük tanításnak, 11-12 éves suhancok voltunk még, s néztük, ahogyan festenek – igazi plein airt –, a fehér vászontól az utolsó ecsetvonásig, segítettünk, cipeltük a vásznakat, festékeiket, és ők közben meséltek. Rengeteg történetet hallgattunk végig, talán a felük sem volt igaz, de ma már mind legenda, közben pedig kaptunk jó tanácsot, biztatást. Útravalót egy egész életre szenvedélyből, mesteri jóindulatból, emlékekből. Megviselte az országváltás?

Én csak egy határon jöttem át – tartozni akkor is, most is ugyanoda tartozom. Ha már határról van szó, el kell mondanom, hogy mindig megnyugvás töltött el, és tölt el a mai napig is, amikor átjövök. Ami megvisel, az az „otthoni” értékeink pusztulása, és a tehetetlenség ezzel kapcsolatban.

november A SZÍV 55

SzínTér

Toldi Éva

Missziós központ „imából és éneklésből” A szovátai szervezésű (ma már nemzetközi elismertségű) Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar diákjai a Boldogasszony Iskolanővérekkel (és Böjte Csaba testvér kíséretével) sok éven keresztül gyűjtöttek adományokat abból a célból, hogy a Marianum, Tündérkert elnevezésű keresztény közösségi ház és kolostor megépülhessen. Az idén megvalósult álmuk, s az épület Pünkösd óta biztosít gyakorló- és koncerttermet a Szovátáról és környékéről verbuválódott kiváló kórusnak, a karvezető nővéreknek pedig kolostori otthont.

„Erdély… a népmesék, népdalok világa. A tiszta hit világa, mely szép reményt szül: egy valóságos mesebeli világot, ahol szívünk rezdüléseiben egymásra találunk. A tájra nyíló ablak, a beáradó napfény, a szivárvány, a felhős-ködös hegyek mind lelkünk tükrei. A virágültetés, a magvetés, a természet anyagainak megbecsülése az Isten teremtő gesztusából fakad. Társul fogad minket az alkotásban, és mi hálásak vagyunk érte... Az ös�szefogás ünnepe is a mai nap. Sokan összekapaszkodva építettük ezt a házat ezen az erdélyi dombon. Imádságból, hangokból, jó szándékból, összefogásból...” Hogyan is kezdődhetne másképp ez a cikk, mely a Boldogasszony Iskolanővérek énekes-hazafias-lelki missziójáról és a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar szovátai új otthonáról szól, mint Nagy M. Vera nővérnek a ház pünkösdhétfői felszentelése alkalmából elmondott hálaadó, imádságos gondolataival. Hálát adott missziós társai és a gyermekek nevében is annak a sok-sok önzetlen támogatónak, akik Erdélyben és az anyaországban a kórus balatoni missziós körútjain, adománygyűjtő koncertjein támogatták a Marianum-háznak nevezett missziós központ felépülését. A ház ma már sok lelkes kis nyárádmenti és szovátai gyermek rendszeres zenei oktatását és nevelését teszi lehetővé. Ideális környezetet, teret biztosít a kórus próbáihoz, előadásaikhoz, zenei, kulturális táboraikhoz, lelkiségi szabadidős programjaikhoz.

56 A SZÍV november

Mikor a nyár közepén meglátogattuk barátnőmmel a nővéreket, s megpillantottuk a dombtetőn a Kós Károly stílusát követő gyönyörű épületet és az azt körbeölelő tájat, mindkettőnkben egyszerre fogalmazódott meg: olyan, mintha egy mesében járnánk. A Móricz által megénekelt erdélyi Tündérkertben! Ottjártunkkor éppen a „főpróbán” voltak túl, ugyanis új otthonukban elsőként rendeztek meg egy háromnapos kórustábort 56 gyermekkel, Ennek célja tulajdonképpen a felkészülés volt az idei Balatoni Csillagösvény zarándokkörútjukra, melyet immár negyedik alkalommal rendeztek meg.

A ház vezetőit, Nagy M. Vera nővért és világi munkatársát, Czakó Gabriellát, a rend társult tagját immár 12 éves missziójukról, történetükről faggattam, arról, hogy is kezdődött az a különös „lelki út”, amelyet magyarországiként erős hittel, reménységgel és küldetéses szeretettel jártak be Erdélyben már eddig is. 2004 óta tevékenykednek Szovátán és a vidék szomszédos hét falujában mint egykori „vándortanítók”, mondja Czakó Gabriella (Gabi néni), hogy Bartók és Kodály zenepedagógiai örökségével felvértezve felélesszék a nép, az ifjúság éneklő kedvét, rácsodálkozzanak elfeledett népdalaikra, s a megőrzötteket tudatosítsák, mint magyar nemzeti kincsünket. – Korábban Böjte Csaba testvér gyermekotthonában segédkeztünk nyaranta – idézi Vera nővér –, majd mi-

után az atya egy alkalommal megosztotta a segítőkkel vágyát – hogy milyen jó volna, ha a tanításban segédkezők a tanév idejére is ott maradnának –, elhatároztuk, belevágunk a küldetéses vállalkozásba. De abban az időben az otthon még csak kialakulóban volt, és csak kevés gyerek lakott ott – mesélik. Ekkor az otthon vezetője elvitte őket a nyárádmenti falvakba, hogy megismertessék terveiket az ott élő lelkipásztorokkal, szülőkkel, gyermekekkel is. Mindenütt szeretettel, bizalommal fogadták őket. Hét falu húzódik meg a felső-nyárádmenti kis katolikus völgy-

ben (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Mikháza, Deményháza, Székelyhodos, Jobbágytelke, Ehed), melyeknek lakói a csíksomlyói búcsúba is évszázadok óta együtt zarándokolnak, s e vidéket ezért a régióban csak Kis-Szentföldként emlegetik. E falvakban a zenei hagyomány is jelentős: Bartók Béla a hét faluból ötben gyűjtött, Mikházán pedig Kájoni János öröksége eleven. Itt évszázadokon át éltek ferencesek, de már hosszú ideje nincsenek, s a mikháziak évtizedek óta imádkoznak, hogy jöjjenek szerzetesek a falujukba. Ezért is nagy-nagy szeretettel fogadták a nővéreket. Szolgálatukat először a helyi iskolákban kezdték, órakeretben vagy délutánonként ének-zenei foglalkozásokat vezettek. – Mi a Kodály-módszer szerint tanítunk, fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeknek zenei élményeik legyenek először – mondja Gabi néni. – Majd ezekből az élményekből fogjuk a zene tudományos részét bevezetni. Így a gyerekek a zenével nem úgy találkoznak, hogy előbb a zenei elemeket kell elsajátítaniuk, s mire oda jutnának, hogy muzsikálnak, elmegy a kedvük, hanem sok-sok népdalénekléssel, sok zenei játékkal. S akkor, amikor már örömmel muzsikálnak, akkor kezdünk kicsit tudományoskodni. Így a gyerekek is szívesebben fogadják a komolyabb zenei ismereteket. Zenepedagógiájuk komplex jellegű, fűzik hozzá. Mert bár néptáncot ők nem tanítanak, de ahol van szakember és vállalkozó erre, ott a foglalkozásaiknak része a néptánc, a népi játék is, és persze a hangszeres muzsikálás. Kodály elképzelése szerint a szolmizálás tanításának, s a népdalok megszólaltatásának eszköze a furulya is lehet, különösen a pásztorfurulya. Ezért elsőként ők is furulyát kezdtek tanítani a gyermekeknek, akik nagyon fogékonyak e hangszerre. Több száz furulyát adtak ezért alapítványukon keresztül a környék gyerekeinek. (Az Erdélyi Tündérkert Alapítvány Hátrányos Helyzetű Gyerekekért adományok, pályázatok k

november A SZÍV

SzínTér

útján támogatja az iskolanővérek szovátai és felsőnyárádmenti pedagógiai-szociális tevékenységét.) Az iskolai órakeretben történő zenei oktatás-nevelés alkalmai aztán hamarosan zenei táborokkal bővültek, amelyeket tanítási szünetekben iskolákban, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány csíksomlyói házában, kultúrotthonokban és alkalmanként a Teleki Oktatási Központban szerveztek meg. Ezekben a szovátai gyermekek mellett a nyárádmenti hét falu éneklő fiataljai is tartalmasan tölthettek el pár napot, vagy egy-egy hetet. Középpontban az ének állott, de színes, változatos zenei, irodalmi, történelmi, lelkiségi és néptáncos programokkal, néprajzi előadásokkal, játékos foglalkozásokkal is tarkított volt mindig az együttlét.

Kodály-verseny során megnyerték az erdélyi elődöntőt, a középdöntőt, s a döntőn harmadikok lettek az ének-zenei iskolák között. Emellett a legjobb határon túli csapat díját is megkapták. További versenyeredményeik, elismeréseik közül kiemelkedik a 2011-es goriziai olasz kórusversenyen a harmadik helyezésük, 2012-es és 2015-ös bécsi első helyezésük, 2010-es és 2013-as komlói első díjaik, 2014-es neuchateli, svájci első díjuk, valamint a 2015-ben megkapott Magyar Örökség díj. Népdalainknak, néphagyományainknak s a kóruséneklésnek közösségteremtő ereje van – vallják. Ezt tapasztalják meg a kórustáborokban, de a hét falu népével ápolt kapcsolataikban is. Ma már tanárok és volt diákjaik is lelkesen segédkeznek a táborokban, sokan önkéntesekként vesznek részt a munkában.

A Marianum-házat pünkösdhétfőn Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szentelte fel. Lobmayer M. Judit nővér, a Boldogasszony Iskolanővérek magyar tartományának vezetője megemlékezett arról, hogy éppen Az álmok kezdettől fontos szerepet töltöttek be a nő105 évvel ezelőtt rendjük tagjai (akkori nevükön a vérek missziójában, erről Vera nővér is vallott a beMiasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek) vezetőben idézett „hálaadásában”: „Álomról álomegy másik házavató ünnepséget tartottak Erdélyben. ra vezetett az Isten…” Az első álom Erdély volt, s a Ekkor nyitották meg a híres kolozsvári Marianumnak megérkezés után következett a közösségépítés (éneka kapuit. A patinás intézmény Magyarország másoszóval, népi játékkal, hagyományok felélesztésével), dik leánygimnáziumának és egy tanítónőképzőnek majd a Kodály-kórus álma vált valóra. adott otthont. Jelentős kulturális szerepét Trianon után is megtartotta egészen az 1948-as államosításig. – 2005-ben egy nyári tábor közös éneklésekor egyA Marianum azóta is elevenen él a kolozsváriak, az másra néztünk – idézi Gabi néni –, s azt mondtuk a erdélyiek emlékezetében – gyerekeket hallgatva, hogy megszületett a Marosszéki Komondta. Amikor Vera nővérék Népdalainknak, népdály Zoltán Gyermekkar. 2004-ben Erdélybe költözhagyományainknak s a kórus- tek, úgy fogadták őket, mint A legutóbbi álmuk egy önála Marianum folytatóit. Ezért éneklésnek közösségteremtő is döntöttek úgy, hogy az új ló otthon megteremtése volt Szovátán, ahol megfelelő heház neve is Marianum legyen. ereje van – vallják. lyet találhatnak immár a kóMegható pillanat volt, mikor ruspróbáikhoz, előadásaikhoz, felidézték Reményik Sándor zenei programjaikhoz. Kórusuk közben szép versenyJubileumra című versét, amelyet a költő a kolozsvári eredményeket ért el itthon és külföldön is. Legelső Marianum tiszteletére írt: „Áldassál Isten! / Áldaskomoly erőpróbájuk Kodály Háry János című daljátésál, aki hegyet adsz nekünk / S a hegyen templomot kának előadása volt, mely nagy sikert aratott, vonzotta és iskolát / És a templomba igehirdetőt / És tanítót a a közönséget. Majd a Kárpát-medencei háromfordulós magyar iskolába!” 58

A SZÍV november

Szilvay Gergely

Néptánc: nacionalizmus vagy nemzetiségek közti kölcsönhatás?

Az archaikus erdélyi tánckultúrának (ami már csak nyomokban létezik) nemzetiségek szerint különböztethetjük meg a történelmi rétegeit: a legősibb táncokat a cigányok őrizték meg, ezután jönnek a románok a forgatós táncokkal, majd a magyarok a csárdásokkal.

Erdélyből nem egy van, hanem legalább három: van a magyarok Erdélye, a románok Erdélye és a szászok Erdélye – bár lehet, utóbbi inkább már csak: volt. Talán van cigány Erdély is. Erdély a nemzetiségek és felekezetek közti együttélés tartománya, de egyben a köztük lévő súrlódásoké is. Köztudott, hogy az 1568-as tordai országgyűlés a vallásszabadság deklarálásának egyik korai példája, minthogy kimondta a katolikus, a lutheránus, a református és az unitárius kereszténység szabad gyakorlását és terjesztését. Klasszikusan Erdélyt három „nemzet” lakta, már nem a mai értelemben, hanem a kiváltságoltság értelmében: a magyarok, a székelyek és a szászok. Ezt persze később, a nemzetiségi tudatok kialakulása után a románok igencsak sérelmezték. Mi, magyarok nagyon tudjuk ismerni a magyar Erdélyt – vagy legalábbis abból Székelyföldet. Ám Erdély, leszámítva, hogy történelme inkább magyar, ma már nagyrészt románok által lakott régió, ha tetszik, ha nem. Nem lehet tehát elzárkózni ezelől. Persze azon, hogy mennyi az „oláh” Erdélyben, már a 18. század végi, 20. század eleji dunántúli utazók is megbotránkoztak, legalábbis ez derül ki Farkas Gyulának a magyar romantikáról írt, 1930-as kötetéből: az Erdélybe utazó, dunántúli írókat egyenesen sokkolta az oláhok sokasága.

Fotók: Szilvay Gergely

A románok először az 1200-as években bukkantak fel Erdélyben, mégpedig a fogarasi királyi uradalomban. Ez annyira korán volt, hogy Fogaras gyakorlatilag mindig is román vidéknek számított néprajzilag, akárcsak Máramaros. Míg a városi polgárságot elsősorban a szászok alkották (Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó meg az egész dél-erdélyi Királyföld), a magyarok adták az erdélyi nemességet és a parasztságot. A románok eleinte k

november A SZÍV 59

SzínTér

inkább hegyi pásztorkodással foglalkoztak, majd jó részük ugyancsak lejjebb húzódott és paraszti életmódot folytatott. Aztán a török kor és más megpróbáltatások erősen megnyirbálta a magyarságot, a földesurak pedig az olcsó oláh munkaerőt telepítették le földjeikre. A trianoni békeszerződés után pedig megindult a románosítás: Temesváron például alig van ma kevesebb magyar, kommunista diktatúra is, ami a tűrt kategóriába hemint a húszas években, de több százezer román költölyezte azt. De a rendszerváltás után is sokan bőgazött a városba, így az egykor domináns magyarság és tyás műparasztkodásnak, magyarkodásnak vélték a németség arányszáma erősen lecsökkent, a magyarok néptáncosdit. S persze a mozgalomban is sokan vanpéldául a város lakosságának 5 százalékát adják. Konak, akik büszkén hirdetik magyarságukat, akár őslozsvár a késő középkorig egyértelműen német város magyar jelképek magukra aggatásával is. Valahol tervolt (Klausenburg), ekkoriban magyarosodott el (Komészetes, hogy aki néptáncol, idővel érdeklődni fog a lozsvár), és egészen a 20. század hatvanas éveiig 80 szánéphagyomány iránt, s ebbe beletartozhat a népi vallázalék felett volt a magyarok száma. Ma a 360 ezres lasosság, a babonák világa is, innen pedig már egy ugrás kosságból 60 ezer a magyar. A vidék is elrománosodott. az ősmagyarság. A magyar népi vallásosság jól példázKissé leegyszerűsítve a ma is viszonylag archaikus za Mircea Eliade vallástudós híres megállapítását az erdélyi tánckultúrának (ami már csak nyomokban léörök visszatérés mítoszáról: hogy egészen a második tezik) nemzetiségek szerint különböztethetjük meg világháborúig az európai parasztságnál a kereszténya történelmi rétegeit: a legősibb táncokat a cigányok séggel együtt éltek a korábbi pogány hiedelemvilág őrizték meg, ezután jönnek a románok a különleges elemei is, a kettő ötvöződött. Itt-ott ez még ma is megritmusú és lüktetésű, csodálatos forgatós táncokkal figyelhető. A mai korban érthető az is, hogy egy nép (invertiták), majd a magyarok a már a polgárosodást táncai a nemzettudat kifejeződésévé válnak. jelző csárdásokkal. A csárdás-divat a 18-19. század Tudnunk kell ugyanakkor, hogy a nemzettudat egészen terméke, előtte az egész régió a reneszánsz idején ela 19. századig nem játszott nagy szerepet a népek identerjedt forgatósokat táncolta (többek között). Termétitásában. Jelen volt persze valamiféle etnikai tudat, szetesen a reneszánsz a formár a keresztes háborúk kogatósokon túl is kimutatható; rából is tudunk olyan esetről, A zenészek a maradék, míg nyugaton a reneszánszt hogy egymás nyelvén gúnyoeltörölte a későbbi táncdivat, lódtak a hadba vonuló német, elsősorban cigány a visszafogottabb, szimmetrifrancia és más vitézek. Ezzel adatközlőktől tanulják, ami kus, szögletesebb stílus, amiegyütt a francia forradalom ben nem is sokat érintik meg koráig sokkal meghatározóbb megmaradt. egymást a táncosok. Erdélyben volt a felekezeti és a lokális megmaradt a régiesebb módi, identitás. A moldvai csángók bizonyára részint a török uralomnak köszönhetően. jó része még ma is egyszerűen római katolikusnak Az erdélyi néptáncok az 1972-ben indult magyar vallja magát. A 20. század elején egy, a mai Lengyeltáncház-mozgalomban a mai napig a legnépszerűbbország területén élő, litván paraszt nemes egyszerűségnek számítanak. Ezzel együtt a mozgalom sokak gel birodalmi osztráknak mondta magát a monarchia szemében nacionalistának számít – így volt ezzel a népszámlálásán. A néprajztudomány szerint a magyar 60 A SZÍV november

parasztság körében egészen 1848-ig nem énekeltek olyan dalokat, amelyben a nemzet meg lett volna említve. A parasztság látóköre alapjában a saját falun túl a legközelebbi városig és az egy napi járóföldig (innen a járás) terjedt, esetleg kicsit a tágabb régió határaiig. Dobos Ilona Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség című kötetében szépen bemutatja, hogy például a dél-nyugati részek Zrínyi-kultusza mennyire ismeretlen volt az észak-keleti tájakon, míg utóbbiak Rákóczi-mondáit az előbbi területek lakossága nem ismerte. Akárhogy is, a 19. századra nem csak a magyarsághoz, hanem a románsághoz és a szászsághoz is elérkezett a nemzeti ébredés eszméje. A nemzetiségek együttélése nehezebbé vált. Ezzel együtt azonban az erdélyi népek táncai erősen hatottak egymásra, és ha nem is keveredtek össze, de például egy táncrendet alkotnak Kalotaszegen, Bonchidán, Szászcsáváson is. Jelenleg a táncház-mozgalom legnépszerűbb táncai közé tartozik a kalotaszegi román forgatós, a bonchidai román forgatós és a szászcsávási cigánytánc. Egyáltalán: a magyar városi értelmiség táncház-mozgalma felfedezte magának a cigánytáncokat. A román forgatósok aszimmetrikus ritmusától, gyönyörű dallamától és romantikus mivoltától olvadoznak a táncosok. A zenészek a maradék, elsősorban cigány adatközlőktől tanulják, ami megmaradt. A Magyarpalatkai Banda zenészei csak románul beszélnek, kivéve Kodoba Florint, a már szinte celebbé vált prímást, aki megtanult magyarul, mivel a magyarokból él. Fodor Sándor „Kisneti” Kalotaszegről, amikor megkérdeztem, minek vallja magát, azt mondta: „református magyar cigány vagyok”. Kiscsipás, a Bánffyhunyadon élő prímás is magyar cigány, nagy áhítattal látogatta meg a Szent Koronát egyik budapesti útja alkalmával. Az adatközlők többsége tehát cigány, anyanyelve gyakran már román, vagy keverten beszéli a magyart, románt és cigányt. S tőlük tanulnak a táncház-mozgalom zenészei. Nehéz így igazán nacionalistának lenni: a táncházmozgalom jellegéből adódóan közege lehet annak, hogy megismerjük az együtt élő népek hagyományait és megpróbáljuk megérteni őket. Vagy ha nem is értjük őket, de legalább személyesen ismert tagjait megbecsülni. Patrióták ettől még lehetünk, nacionalisták talán már nem. Mert ahogy Illyés Gyula mondta: a nacionalista jogot sért, a patrióta jogot véd.

Paksa Balázs

Emberkatedrális Illyés Gyula ugyan csupán Márton Áront illette a címben szereplő, lényeglátó szóleleményével, kifejezése azonban egyaránt illik Boldog Apor Vilmosra is. A két szentéletű erdélyi főpapról nemrég szokatlan nézőpontú kötet jelent meg, feledtetve a hagyományos életrajzi munkák ismérveit.

A növekvő jólét és fejlődés nyomán azt gondolhattuk a 19. század fordulóján, hogy a beköszönő évszázad szentekben szegény időszak lesz egyházunk számára, s a bizonyossággal deklarált üdvözültek arcképcsarnoka

k november A SZÍV

SzínTér

már megtelt. Felszabadító érzés megtapasztalni, hogy a Krisztus egyházát vezető Szentlélek ebben is ránk cáfol, s rendre újabb példaképeket küld népe számára. Pedig Márton Áron és Apor Vilmos származása, családi neveltetése és életpályája nem is lehetne különbözőbb: egyikük szegény földműves családba, másikuk arisztokrata felmenők közé született, s bár legyen szó egyszerű helyi iskolákról vagy drága külföldi tanulmányokról, mindketten kitűntek szellemi képességeikkel, határozottságukkal és lelki, spirituális adományaikkal. Választott hivatásuk pedig kötelezte őket: mindkét totalitárius ideológia ellenében Krisztust vallották Mesterüknek, következetesen kiállva az üldözöttekért. Dr. Cseh Sándor kanonok, püspöki titkár egykorú vis�szaemlékezése Apor Vilmosról azért különleges, mert egyetlen pontra fókuszál: a vértanúságra. Elkötelezett, mégis objektív tanúvallomás, mely a győri püspök addigi életpályáját meg sem említi főszövegében: nincs szó a nemesi származásról, a gyors és megérdemelt egyházi karrierről, a gyulai plébánosi évekről, s szerzőnk még a püspöki szolgálat kitaszítottakkal kapcsolatos helytállását is csupán annyiban említi, hogy megértsük a későbbi történéseket. A kötet a vértanú püspök utolsó napjait, 1945 nagyhetét hozza megrendítő közelségbe. A szinte szenvtelen tárgyilagossággal megfogalmazott mondatok, a kínos pontossággal lejegyzett apró gesztusok mögött feltárul az ostromlott egyházmegye passiójárása, melynek híveivel együtt szenvedett főpásztora. A tragikus események komor krónikája után a szerző röviden kitér a vértanúhalált övező legendákra, majd a temetés szertartására, melyre a győri kármelita templomban került sor. A megszálló orosz hadsereg nyomán felállt kommunistabarát városvezetés ugyanis annyira rettegett Apor Vilmos emlékétől, hogy 1986-ig nem engedte, hogy a vértanúvá lett székely püspök a székesegyházban, püspökelődei mellett leljen végső nyugalomra. Bíró János Antal ferences szerzetes, Erdély legidősebb papja jelenleg sokadvirágzását éli Böjte Csaba istápolásában, aki mások mellett arra biztatta, írja meg tanúságtételnek is beillő emlékeit az elmúlt viharos évszá62 A SZÍV november

zad erdélyi hitéletéről. Antal atya idén megjelent kötete elsősorban Márton Áron gyulafehérvári püspökről szól, melyben felidézi, ahogy a főpásztor áldozópappá szenteli őt, megemlíti püspöki szolgálatának fordulópontjait, látogatásait és körútjait, nevelési elveit és szerteágazó tevékenységét, ugyanakkor példaképe életrajzába óhatatlanul belefoglalja önmagát is – az egyszerű sorból származó, tanügyekkel foglalkozó papot, akit eltiltanak az oktatástól, s a kommunizmusban kettős elnyomás, sőt, börtön vár rá. Ahogy Isten kiszolgáltatott népére is, Erdély-szerte. Az üldöztetés és rendíthetetlen kitartás megindító kettős portréja rajzolódik ki tehát a szerző sorai nyomán, aki azonban nem ítélkezik, inkább hagyja, hogy a leírt tényanyag önmagáért beszéljen. Hogy e két kötet perdöntő bizonyíték vagy csupán szerény lábjegyzet lesz Boldog Apor Vilmos és Márton Áron kanonizációs eljárásában, nem tudjuk. Fontosabb talán, hogy személyükben Krisztus hiteles tanúit tisztelhetjük, igazolva Boldog VI. Pál pápa prófétai szavait: „A mai kornak elsősorban nem tanítókra, hanem tanúkra van szüksége.” CSEH SÁNDOR: Apor püspök vértanúhalála, ahogy a szemtanú átélte. Dr. Cseh Sándor egykori titkár emlékezései. Győr, 2016, Győr Egyházmegyei Vagyonkezelő Központ. BÍRÓ JÁNOS ANTAL: Íme, az ember. Emlékek Márton Áron életéből. Székelyudvarhely, 2016, DTP Stúdió.

Toldi Éva

A „háromszéki Szentföld” temploma:

a freskós Gelence A gelencei Árpád-kori Szent Imre-templom a Kárpát-haza egyik legkeletibb pontján áll, Erdélyben, Felső-Háromszéken, s a magyar egyházművészet és hagiográfia legjelentősebb alkotásait őrzi. Az ősi szentegyház ötvözi a romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk stílusjegyeit. Freskói unikális értékűek a székely falképfestészet leggazdagabb, legjelentősebb opusai. A templom a 13. század óta dacol az idő és a történelem viharaival.

A templom világhírű Szent László-legenda- és Passiófreskósorozata mellett egyedülálló értéke festett kazettás mennyezete is. A műemléktemplom 1996-ban és 1998ban is felkerült a világ száz legveszélyeztetettebb műemléklistájára. 2002-ben azután teljes restaurálás után ünnepi szentmisén adták át a megszépült szentegyházat. Udvarhelyi Nándor, a Kárpát-medence magyar emlékeinek kutatója és Mudrák Attila fotográfus, az Esztergomi Keresztény Múzeum munkatársa nemrég e vidéken, „a háromszéki Szentföldön” járva, Gelencén gyűjtötte össze és örökítette meg mindazt a kultúrkincset és lelki szépséget, amelyet „az itt nagy hittel élő közösség óvott […], a jó Isten akaratából megtarthatott és megvigyázott, mert tudta, hogyha odavész a hit, elvész és elporlad a templom, szétszéled a nép, s bevégeztetik” – írja a Kairosz Kiadó közelmúltban megjelent Freskós Gelence című kiadvány ajánlójában Haszmann Pál, a csernátoni falumúzeum nyugalmazott vezetője. Veszprémben idén májusban Mudrák Attila művészi fotóiból kiállítást is rendeztek – illendőképpen az ottani Szent Imre-templomban –, majd kötetbemutatóra került sor az érseki palotában. Ez alkalommal beszélgettem a kiadvány szellemi alkotójával, Udvarhelyi Nándorral.

kérdés: miért pont Gelence került most fókuszba, illetve lesz-e folytatása az erdélyi freskós templomok bemutatásának?

Választásomnak két oka is volt. Évtizedek óta járom a Kárpát-medence, a Kárpát-haza szebbnél szebb tájait, emlékeit, s elsősorban a középkori freskós templomok azok, amelyek nagyon megragadtak. Ezek közül kiemel- k

Sugárzik a könyvből az Erdély-szeretet… – fogalmazott a könyvbemutató egyik résztvevője. S valóban, ez hatotta át az ön beszámolóját is. De felvetődik a november A SZÍV 63

SzínTér

kednek a székelyföldi templomok. A felvidéki, gömöri, szepességi táj is gyönyörű, s ott is sok-sok kincset őrző templomról tudunk, de azokba sokkal nehezebb bejutni, sajnos. Székelyföldön viszont annyira barátságosan fogadnak és örömmel mutatják meg történelmi és művészeti értékeiket az emberek, hogy mindig nagy szeretettel indulok oda „felfedező útjaimra”, s szinte úgy érzem magam ilyenkor, mintha hazaérkeztem volna. Először az 1980-as évek elején jártam Gelencén, s azóta már sokszor meglátogattam csodás templomát. Körülbelül három éve fogalmazódott meg bennem, hogy kellene erről egy könyvet írni, mert a kicsiny templom freskós örökségével egyedülálló értéket képvisel. Minél többet tanulmányoztam freskóit, annál több és több, korunknak is szóló üzenetet, összefüggést fedeztem fel azokban, s ezt szerettem volna megosztani másokkal is. A másik ok egy különös élményem volt. Két éve szintén Mudrák Attilával megjelent egy közös könyvünk a mai Lengyelországhoz tartozó Oravka (Kisárva) Magyar szentek templomáról, amely egykor Magyarországhoz tartozott. Hasonlóságot láttam és éreztem meg a két templom között. Oravkán ötven magyar szentet ábrázoltak a művészek fára festett fali képeken. Mikor belép az ember, megragadja a végtelen színesség, ami a falakról árad. S ugyanezt tapasztalja meg az ember a gelencei templom freskóinak ölelésében is. Ez a csodálatos színes világ a mi magyar múltunk, a keresztény hit, a művészet megtartó, lélekemelő erejét sugallja. Nem hagy érintetlenül senkit, aki belép ebbe a színes világba! Remélem, hogy még sok erdélyi freskós templomot mutathatok be az olvasóknak! Kevés olyan települést ismerünk, ahol két templomnak is ugyanaz a patrónusa. Gelencén viszont a gyulafehérvári sematizmus szerint két Szent Imre tiszteletére benedikált templomról olvasunk…

Valóban, de ennek történelmi okai vannak, illetve az Isteni Gondviselés közreműködését láthatjuk benne. Gelence első Szent Imre temploma ugyanis már a tatárjárás előtt vagy a tatárjárás körüli esztendőkben épülhetett meg román stílusban (egyes források szerint 1245 körül emelhették). 1330 körül készültek el csodálatos freskói, melyek betöltik szinte az egész templombelsőt. Az 1499-es egyik pápai bullában már mint ősi szentegyházat, az Orbai székben lévő Szent Imre ecclesiat említik. 64 A SZÍV november

A freskókat valószínűleg a templombelső barokk-kori átalakítása idején lemeszelték. 1802-ben pedig földrengés rongálta meg súlyosan az épületet, olyannyira, hogy 1858-ban be kellett zárni, már-már lebontását tervezték. Ekkor vették tervbe egy új templom építését, amelyet 1853-ban kezdtek el építeni a település alszegi részén, és szintén Szent Imre tiszteletére szentelték föl 1903-ban (ekkor az ősi hajlék már nem volt használható szertartásokra). Az eltelt csaknem fél évszázad alatt a feledés homályába merült, hogy micsoda kincseket rejt magában az ősi templomépület. 1882-ben azonban egy műkincsösszeírás alkalmával a már régóta bezárt épületet bejárva, rábukkantak a templomtérben – ahol a meszelést is lemosta már az eső a falakról – az értékes freskókra. S ez mentette meg tulajdonképpen a templomot a lebontástól. Helyreállítása azonban csak 1932-ben kezdődött el, s utómunkálatai még az 1970-es években is tartottak. Üzenetekről szólt, amelyeket a mai kor emberéhez is el szeretne juttatni könyvével…

Ezek az üzenetek a templom két legszebb freskósorozatával kapcsolatban fogalmazódtak meg bennem, a Szent László-legenda és a Passió-ciklus közötti kapcsolat, ös�szefüggés felfedezése nyomán. A templom északi falán lévő két sorozat között ugyanis nagyon szoros kapcsolat figyelhető meg. Az egyes „stációk” párhuzamba állíthatók. Már a sorozatok elhelyezkedése is misztikus, üzenet-jellegű: az északi oldalra nem jut el a nap fénye, ez az éjszaka, a sötétség oldala, ahol le kell győzni a halált, amint azt Krisztus megtette. Mindkét falkép-sorozat hat-hat jelenetből áll, felül a Szent László-legenda, alatta a Passió képei, mintha tudatosan így tervezte volna alkotójuk. Az első képen Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe, felette a legendából Szent László harcba indulását, búcsúzását látjuk. Az üzenet: mindkettőjüknek fontos küldetése van; Jézus szenvedésével a Megváltás folyamatát indítja el, László pedig indul, hogy megvédje/megmentse a szüzet, vagyis népét megtartsa Jézus Krisztusban. Következő kép a Passióban az Utolsó vacsora és a lábmosás jelenete, fölötte a kerlési csata jelenetei és a leányrabló kunnal való találkozás. Itt az összefüggés a képek szereplőinek háborgó, zaklatott lelki hátterében fedezhető fel. Jézus is zaklatott, mert tudja már, hogy elárulták, s hogy megkezdődik szenvedésének útja. A lábmosás eseményében pedig

a tanítványokat készíti föl az összetartásra, hogy a kereszthordozásban méltóképpen tudják majd Őt követni. A következő képsorban a szereplők László és a kun, vele párhuzamosan Jézus és Pilátus, majd Krisztus megostorozása következik, illetve a birkózás a kunnal. A két képsor utolsó jelenete még tudatosabban utal az említett összefüggésre a freskósorozatok között: Krisztus és Szent László egyszerre diadalmaskodik a gonosz felett, illetve a halál felett. László legyőzi a kunt, Krisztus harmadnapra feltámad. Az üzenetet úgy is megfogalmazhatnánk: Krisztus követése és a gonosszal való küzdelem a földi ember küldetése, s aki a követésben kitart, az az örök élet kegyelmét kapja meg jutalmul. Magam is találkoztam, gyönyörködtem sok-sok erdélyi templomban a Szent László-legenda falakra festett alkotásaiban. Elgondolkodtató, hogy vajon miért Szent László és a kun harcát, az elrabolt leány megszabadítását ábrázolták mindenütt, hiszen olyan sok Szent Lászlóhoz fűződő legendát ismerünk? Például a Tordai-hasadék legendáját, vagy a vizet fakasztó szent legendáját is említhetjük…

Valóban, a templomokban a Szent Lászlóról ábrázolt legenda mindenhol a kerlési csatában elrabolt leány megmentését mutatja be. Talán éppen azért, mert a gonosszal, az ellenséggel szembeni küzdelemnek és győzelemnek ez a leghívebb kifejezője, összefüggésben az említett jézusi küldetés-párhuzammal. Egyébként ismeretes egy másik Lászlóval kapcsolatos hasonló legenda is Erdélyben. E szerint a hős lovagkirály évszázadokkal később újra megsegítette a székely-magyarokat a tatárokkal vívott egyik csatában. Mikor a magyar vitézek a csatát már-már elvesztették, megjelent ugyanis a csatamezőn egy hatalmas termetű vitéz, aki győzelemre vezette a magyar sereget s aztán eltűnt. Hogy a vitéz Szent László lehetett, annak bizonyítékaként hozták fel, hogy a csata idejére Szent László hermája eltűnt a váradi székesegyházból, s csak a csata után került vissza a helyére. A szemtanúk szerint a herma ekkor izzadt volt, nedves, mintha kemény csatából érkezett volna…

november A SZÍV 65

SzínTér

Hojdák Annamária

Emberben a táj „Egész életemben egyetlen dolog izgatott, hogy ki vagyok én? Magammal volt bajom, és magam kerestem, hogy mi végre vagyok. Szerettem a várost, de csak a természetben tudok élni. Sok alkalmam volt nagyvárosban letelepedni, de szülőföldemet, Zsögödöt elhagyni nem tudtam” – írta Zsögödi Nagy Imre (1893−1976) festő. Csíkzsögödön született, és haláláig ott dolgozott. Háza mögött már életében galéria nyílt a műveinek, életműve nagy részét három székely városra hagyta.

Viharos történelmi idők jutottak neki. Földműves szülők gyermeke volt, de ő maga a gazdálkodás mellett szobrászatot tanult, és tanítói oklevelet szerzett. Az első világháborúban megsebesült. Utána Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán tanult Szőnyi Istvánnal és Aba-Novák Vilmossal együtt. Első önálló kiállítását Zürichben rendezték 1922ben, nem sokra rá olasz, német és ausztriai tanulmányúton járt. Stílusa kapcsán az expresszionista hatás hangzik el leggyakrabban, de nem sorolható be igazán semelyik stílusirányzatba sem. Témáit főként a csíki tájból és az ott élőkből merítette. Legjellegzetesebb munkái gazdag színvilágú olajfestmények, de jelentősek fametszetei, tollrajzai is. Kevésszavú, öntörvényű embernek ismerték, aki nem törekedett megszerettetni magát – de a saját munkásságáról egyfajta rátartisággal nyilatkozott; végső soron joggal. Kiállított Londonban, Berlinben, Prágában és Nürnbergben is. 1936-ban az angol király koronázására két romániai vendéget hívtak: II. Károly román királyt és őt. Marasztalták is, de visszatért „Csíkországba” – ahol nem sokra rá feldúlták a házát, méhesét, elvették a földjét. 1949-50-ben

66 A SZÍV november

egy évig akvarellfestést tanított Kolozsváron a Magyar Művészeti Intézetben, de személyes ellenszenv és a pártlojalitása kikezdhetősége miatt mennie kellett. Hogy fenntartsa magát, három évig a marosvásárhelyi cukorgyárba járt be festeni, rajzolni. A munkások környékbeli falvakból származtak, a számára is ismerős közegből – szívesen rajzolta őket, de a szocialista realizmus monumentalista, ideologikus ábrázolásmódját nem sikerült jól elkapnia. Innentől viszont változott a megítélése: 1953-tól engedték kiállítani, vették a képeit, és szabadon alkothatott. (Azért 1976-ban a temetésén még erősen cenzúrázták, ki mondhat beszédet a hamvai fölött, és ki nem.) Itt látható Pihen a család című olajfestményét 1930-ban festette, ma a Csíki Székely Múzeumban látható Csíkszeredában. Mint minden festményén, itt is elsődleges a fény szerepe, mely valószerűséget kölcsönöz a nem plasztikus formáknak: az előtérnek a családdal, és a háttérnek a hegyekkel, úttal. Az ég, még ha nem is foglal el nagy helyet a képen, külön szereplő a maga sokféle, látványos kékjével. Előtte a dombok különleges, szinte mesebeli teret képeznek az út barnás szalagjával. Kivehető rajta egy elhaladó lovasszekér, még távolabb fák, szabályosan elhelyezkedő szénaboglyák. A zöld-barna dombok sorát gazdagítja az előtér két dombja is: az élénkzöld, melyen a pihenő parasztember ül, és a barnás, melyet, bár nem érzékelteti külön a festő, szénaboglyaként értelmezhetünk. Talán ezen dolgozott éppen a férfi, mielőtt ebédelni leült a tövébe. Felesége, aki az ebédet hozhatta neki, melléült, hogy a babájukat megszoptassa. Lábánál ott az üres tányér, korsó, pohár. A tagjait szétvető férfi kontrasztot alkot a nő befelé forduló mozdulatával. Az as�szony ruhájának színe rímel az ég kékjére, bőrük és a férfi nadrágjának színe az út barnásvörösével. Adja magát a párhuzam az anya mellének és a tájnak a dombossága között. A férfi lába között a szürke kutya, éppúgy, mint az edények és a kalap, nem alkot szerves egységet a tájjal, nem illeszkednek a térbe. Ezzel szemben a gyermek szinte az anya része, ahogy ölébe ejti, a férfi és a nő pedig a táj része; az egész kompozícióból pedig süt a tájnak az a szeretete, mely azt a festő részévé teszi.

Pihen a család olaj, vászon, j. j. f.: Nagy Imre, Zsögöd, 1930, 470×625 mm, CSSZM, ltsz.: 1029. (fotó: Nagy Gyöngyvér).

November 1. K Mindenszentek, Marianna

2. Sz Halottak napja, Achillesz, Tóbiás 3. Cs Porres Márton, Győző, Szilvia 4. P Borromeo Károly, Karola, Karolin 5. Szo Szent Imre herceg, Filótea, Tétény 6. V

32. ÉVKÖZI VASÁRNAP

Lénárd, Kölni Krisztina, Leonardo

7. H

Rezső, Csongor, Engelbert

8. K

Zsombor, Kál, Kolos

9. Sz A lateráni bazilika felszentelése

Tivadar, Teodor

10. Cs Nagy Szent Leó, Réka,

Avellinói András

11. P Tours-i Márton, Atád, Tódor 12. Szo Jozafát, Asztrik, Jónás 13. V

33. ÉVKÖZI VASÁRNAP

(Magyar szentek és boldogok)

14. H

Alíz, Huba, Vanda

15. K

Nagy Szent Albert, Lipót, Richárd

16. Sz Skóciai Margit, Ödön, Ottmár 17. Cs Gertrúd, Hilda 18. P

A Péter és Pál bazilika búcsúja,

Jenő, Noé

19. Szo Árpád-házi Szent Erzsébet, Zsóka 20. V

KRISZTUS KIRÁLY

Jolán, Bódog, Bulcsú

21. H Szűz Mária bemutatása, Olivér 22. K

Cecília, Cicelle, Célia

23. Sz I. Kelemen pápa, Kolumbán 24. Cs Vietnámi vértanúk, Emma, Flóra, Virág 25. P

Alexandriai Katalin, Liza

26. Szo Virág, Konrád, Leonarda 27. V

ADVENT 1. VASÁRNAPJA

Virgil, Virgínia, Amina

28. H

Marchiai Jakab, Stefánia

29. K

Ilma, Taksony, Filoménia

30. Sz András apostol, Andrea, Andor

Lapszámunkat a Nemzeti kulturális alap támogatta.

w w w . a s z i v . h u