BEVEZETÉS
TÚLÁRADÓ VIDÁMSÁG
Mike az egyik legviccesebb ember, akit ismerek. Hatvanas évei közepén járó katolikus pap, aki folyton szellemes történetekkel traktálja barátait, mindig nagyszerű a komikus időzítése, s az évek során utánozhatatlan pléhpofát sikerült kifejlesztenie. Ma a Fordham Katolikus Egyetem (New York City) népszerű professzora, s vidám prédikációi diákok tömegeit vonzzák a vasárnapi misékre. Jelenlétében szinte lehetetlen lehangoltnak vagy csüggedtnek lenni. Ám Mike ragadós humora nem mindig örvendett ekkora megbecsülésnek. És negyven évvel ezelőtt a jezsuitáknál – mindketten ehhez a katolikus szerzetesrendhez tartozunk – még létezett egy furcsa szokás, amely ezt nyilvánvalóvá tette. Akkoriban a fiatal újoncoktól elvárták, hogy nyilvánosan meggyónják „vétkeiket” közösségük tagjai előtt, így fejlesztve magukban az alázatot. Ez régóta fennálló gyakorlat volt sok szerzetesrendben, különösen a monasztikus közösségekben. Például a papok és a testvérek heti összejövetelén egy fiatal jezsuita esetleg meggyónta, hogy elmulasztotta az esti imáit. Vagy bebólintott egy különösen unalmas prédikáció alatt. Netán szeretetlen dolgokat mondott a közösség egy tagjáról. Mindez azt a célt szolgálta, hogy a novícius alázatosabbá váljék, jobban észrevegye hibáit, és buzgóbban törekedjék a kijavításukra. Mindennek tetejébe valamennyi újoncnak magángyónásban is meg kellett vallania vétkeit a közösség elöljárójának. Egy nap Mike-nak – aki híresen vidám természetű volt – lelkiismeret-furdalása támadt, ugyanis aznap a mise alatt annyira 7
JMartin.indd 7
2013.11.24. 14:06:02
BEVEZETÉS
viccesnek talált valamit, hogy nem bírta abbahagyni a nevetést. Később úgy érezte, bután és méltatlanul viselkedett. Ezért felkereste közössége elöljáróját, egy idősebb papot, aki híres volt komolyságáról. Mike leült, és megvallotta: „Atyám – mondta –, meggyónom, hogy túlságosan komolytalan voltam.” A pap szúrósan ránézett, majd kis szünet után azt mondta: „Minden komolytalanság túlzás!”
Bizonyos vallásos körökben túlzásnak tartják a jókedvet, a humort és a nevetést, mondván, hogy mindez felesleges, nevetséges, illetlen, sőt botrányos. Holott a jó kedélyről egyik sem mondható el. Épp ellenkezőleg: a derű az egészséges lelki élet – és általában az egészséges élet – lényeges eleme. Amikor szem elől tévesztjük ezt a komoly igazságot, többé nem éljük az életet teljesen és igazán. Mi több: nem élünk szentül. Könyvem éppen arról szól, hogy mennyire értékes a jókedv, a humor és a nevetés a lelki életben. Az alapötlet néhány évvel ezelőtt született meg bennem, amikor előadásokat kezdtem tartani a My Life with the Saints [Életem a szentekkel] című könyvem1 kapcsán, amelyben húsz szentet mutatok be, akik hatottak a lelki életemre. Rövidesen meglepő dolgot észleltem. Bárhol jártam is – plébániákon, egyetemeken, konferenciákon vagy lelkigyakorlatos házakban – az emberek mindenhol a leginkább arról akartak hallani, hogy a szentek jókedvűek voltak, az életük tele volt nevetéssel, és hogy szentségük elkerülhetetlenül örömet gerjesztett. Megdöbbentett, hogy mennyire lenyűgözi hallgatóságomat ez a téma. 1
Loyola Press, Chicago, 2006.
8
JMartin.indd 8
2013.11.24. 14:06:02
TÚLÁRADÓ VIDÁMSÁG
Mintha arra vártak volna, hogy valaki elmondja nekik: rendben van, hogy vallásos emberként jól is érzik magukat; rendben van, ha vidáman élik meg a hitüket. Mégis, sok egyházi ember (papok, lelkészek, rabbik és így tovább), sőt a hívek egy része is olyan benyomást kelt, mintha a vallásosság egyet jelentene a szigorúsággal, a komolysággal, mi több, a mogorvasággal – mint Mike elöljárója esetében. („Hm… kissé ideges típus” – mondta Mike nemrégiben, amikor megkérdeztem tőle, milyen ember az elöljárója.) Csakhogy a szentek élete – ahogy a nagy spirituális mestereké is, szinte bármely vallási hagyományt nézzük – ennek éppen az ellenkezőjét példázza. A szent emberek jókedvűek. Hogy miért? Mert a szentség közelebb visz Istenhez, aki minden öröm forrása.
Miért érdekel engem ennyire az öröm, a humor és a nevetés kérdése spirituális szempontból? Miért írtam egy teljes könyvet erről a témáról? Nem az előadásaim hallgatóságának reakciója volt az egyetlen dolog, ami erre bátorított. Van még egy ugyanennyire meggyőző jelenség, amellyel folyton szembesülnöm kell, mégpedig az, hogy ezek az erények – igen, erények – sajnálatosan gyakran hiányoznak a vallási intézményekből, sőt a jóravaló hívő emberek vallásról alkotott fogalmaiból is. Talán nem árt, ha dióhéjban leírom a hátteremet. Egész életemben katolikus keresztény voltam, húsz éve vagyok jezsuita, és több mint tíz éve pap. Így aztán sokat éltem és dolgoztam olyan emberekkel, akikre azt mondhatnánk: „foglalkozása: vallásos”. Különösen az elmúlt két évtized alatt rengeteg olyan férfival és nővel találkoztam, aki a legkülönfélébb egyházi intézményekben dolgozik – templomokban, zsinagógákban és mecsetekben; lelkigyakorlatos központokban, egyházi iskolákban, főiskolákon és egyetemeken; parókiákon, plébániákon 9
JMartin.indd 9
2013.11.24. 14:06:02
BEVEZETÉS
és hivatalokban; plébániai felnőttoktatási programokon, vallásközi megbeszéléseken és mindenféle vallási összejövetelen. A legkülönbözőbb területeken működő vallásos emberekkel kerültem kapcsolatba. S közülük meglepően sokan voltak – egyetlen szóval jellemezve – mogorvák. Nem mintha azt várnám egy hívő embertől, hogy a nap minden pillanatában vigyorgó félnótásként viselkedjék. Tragédiák esetén a szomorúság természetes és emberi reakció, és az életben sok olyan helyzet adódik, amely komolyságot igényel. Csakhogy annyi savanyú képű vallásos emberrel találkoztam, hogy azon töprengek: vajon miért tűnik úgy, hogy azt hiszik, lelki életük elengedhetetlen kelléke az örömtelenség? Sok évvel ezelőtt egy ismerősöm együtt lakott egy jezsuitával, aki éppen a doktori disszertációja befejezésén munkálkodott. Egy nap, amikor az ismerősöm jó reggelt kívánt neki, komoran visszamordult: „Kérlek, ne szólj hozzám! Senkivel nem beszélek ebéd előtt. Éppen elég stressz most nekem a disszertációm.” Ám az öröm nem csak jezsuita papok és testvérek számára kihívás (akiknek a többsége amúgy derűs fajta). Az örömtelenség felekezettől független, ökumenikus jelenség. „Olyan mogorva a lelkész!” – mondta néhány hónappal ezelőtt egy evangélikus ismerősöm, azt magyarázva, hogy miért kezdett új gyülekezetet keresni. Tavaly nagyszámú katolikus hallgatóság előtt beszéltem. Az előadás után valaki így lelkendezett: „Képzelje, a püspökünk nevetett az ön beszéde alatt! Még soha nem láttam ilyennek.” A hölgy már öt éve dolgozott együtt ezzel a püspökkel. Az örömtelenség részben valószínűleg összefügg a személyiségtípussal is: vannak, akik természetükből fakadóan derűsebbek, optimistábbak. Mégis, miután húsz éve újra meg újra a csüggedtségnek ugyanazzal a fajtájával találom szembe magam a legkülönbözőbb helyeken, a következő tudománytalan (ám szerintem helytálló) következtetésre jutottam: a legtöbb ember10
JMartin.indd 10
2013.11.24. 14:06:02
TÚLÁRADÓ VIDÁMSÁG
nél e lehangoltság oka az, hogy nem hisznek abban a lényeges igazságban, hogy a hit örömhöz vezet. Ráadásul ez a morózus hangulat sok vallási intézményt is megfertőzött; vagyis már nemcsak egyénekre jellemző, de egész közösségekre kiterjed. Miért történt ez? Több ok is eszembe jut. Először is gyakran úgy képzeljük el Istent, mint egy mogorva bírót. Erről később többet is fogok szólni, most elég ennyi: ha arról van szó, hogy bizonyos egyházi csoportokat mennyire áthat egyfajta komor hangulat, nem is csodálkozhatunk azon, hogy Amerikában az egyik legnagyobb hatású prédikáció Jonathan Edwards 18. századi traktátusa, melynek címe – Bűnösök egy haragvó Isten kezében. Ebben Edwards így mennydörög: „Istennek soha egyetlen pillanatra sem hiányzik az ereje ahhoz, hogy a gonosz embereket a pokolba vesse.”2 Nem akármilyen istenkép – épp elegendő ahhoz, hogy a mosoly bármelyik hívő arcáról eltűnjék. Másodszor – és ez kapcsolódik az előzőhöz – sokak számára úgy tűnik, hogy a vallás célja kifejezetten a komolyság. Ápolnunk kell a kapcsolatunkat a világegyetem Teremtőjével, kötelességünk kerülni a bűnt, betartani bizonyos Isten által elrendelt vallási szabályokat, és – a keresztény szóhasználat szerint – törődni a személyes üdvösségünkkel, amelyet – ahogy Szent Pál mondta – „félelemmel és rettegéssel” (Fil 2,12) kell munkálnunk. Ezek aligha vicces témák, mondják egyesek.
2
Magyar nyelven: http://istenkereso.hu/letoltesek/tanitasok/Jonathan_ Edwards-Bunosok_a_haragvo_Isten_kezeben.pdf
11
JMartin.indd 11
2013.11.24. 14:06:02
BEVEZETÉS
A lángok forronganak Ha kíváncsiak vagyunk az amerikai vallásosság történetét jellemző komorság egyik példájára, vessünk egy pillantást Jonathan Edwards 1741-ben írt, Bűnösök egy haragvó Isten kezében című híres prédikációjának alábbi részletére: Ők most ugyanannak a dühnek és haragnak a tárgyai, amelyet a pokol kínjai kifejeznek. Nem azért nem mennek le minden pillanatban a pokolba, mert Isten, akinek a hatalma alatt állnak, nem olyan mérges rájuk, mint arra a sok nyomorult teremtményre, akik most a pokolban kínlódnak, akik haragjának hevét érzik és szenvedik. Sőt sokakra, akik a földön vannak, és kétségkívül sokakra, akik most ebben a gyülekezetben vannak, akik talán most jólétben élnek, Isten sokkal jobban haragszik, mint sok olyanra, akik most a pokol lángjai közt vannak. Tehát Isten nem azért nem engedi szabadjára a kezét és vágja le őket, mert nem tud a gonoszságukról, vagy mert nem veszi rossz néven azt. Isten egyáltalán nem olyan, mint ők, bár lehet, hogy ők azt képzelik. Isten haragja izzik ellenük, és kárhoztatásuk nem szunnyad, a pokol készen áll, a tűz elkészült, a kemence forró, és kész arra, hogy befogadja őket. A lángok forronganak és izzanak, a kard fényes, éles és fölöttük áll, és a pokol megnyitotta száját alattuk.3
Harmadszor: sok vallási szervezetre jellemző, hogy többet foglalkoznak a bűnnel, mint az erénnyel. Egyes vallási vezetők talán úgy gondolják, az ő feladatuk figyelmeztetni híveiket, hogy mi mindenben vallhatnak kudarcot, ahelyett, hogy segítenék 3
Uo.
12
JMartin.indd 12
2013.11.24. 14:06:02
TÚLÁRADÓ VIDÁMSÁG
őket egyre kiteljesedettebb életet élni. Így aztán a látszólag vég nélküli tiltások árnyékában eltörpül a bátorító szó. Negyedszer: úgy tűnik, mintha bizonyos vallási szervezetek kifejezetten a komoly embereket jutalmaznák; ők talán azért kerülnek magas pozíciókba, mert szigorú habitusukban a környezetük szándékuk komolyságának bizonyítékát látja. Gyakran eltűnődöm, vajon a papjelölteket is ilyen alapon választják-e ki. Valahányszor valaki azt mondja nekem: „Én még életemben nem találkoztam vicces pappal”, kicsit mindig összerezzenek. Vajon azért van ez, mert nem sok pappal találkoztak életükben, vagy azért, mert a papok körében szerzett korábbi tapasztalataik alapján egyenlőségjelet tesznek a papság és a melankólia közé? Ötödször: a papok, lelkészek, rabbik és imámok napi szinten találkoznak szomorú emberi helyzetekkel – szenvedéssel, betegséggel, halállal és így tovább –, és természetes, hogy sürgősebb feladatnak tartják a határhelyzetekben lévők szolgálatát. Amikor egy papnak azt kell eldöntenie, hogy meglátogassa-e egy hívét, akinek gyermeke született, és együtt ünnepeljen vele, vagy inkább egy haldoklóhoz menjen a kórházba – vajon melyiket választja? Nem nehéz a döntés a túlterhelt lelkész számára, csakhogy ez könnyen oda vezet, hogy a lelki terhek kiszorítják a derűt az életéből. Végül: van egy alapvető félreértés arra vonatkozóan, hogy a vallásos életben általában milyen helyet tölthet be a jókedv – és ennek a könyvnek ez a főtémája.
Kezdjük egy biztató ténnyel: a vidámság pozitív hatásai egyszerűen beláthatók. Ehhez nem kell szociológusnak vagy pszichológusnak lennünk – elég körbenéznünk. És olykor bizony segít, ha kikukucskálunk az egyház falain kívülre, a hétköznapi élet 13
JMartin.indd 13
2013.11.24. 14:06:02
BEVEZETÉS
történéseire, mert így jobban meg tudjuk becsülni az öröm, a humor és a nevetés értékét. Vicces, de amikor a nevetésre gondolok, gyakran eszembe jut egy jó barátom édesanyja és egy majd harminc évvel ezelőtt elhangzott mondat. Philadelphiában töltött középiskolás és egyetemi éveim alatt a legjobb barátom egy John nevű srác volt, aki egy nagy lengyel–olasz családból származott. Édesanyja eleven, aprócska asszony volt, akiről az volt a benyomásom, hogy mindig mindennek örül, amit az élet nyújt. John apja sok évig egy gyárban dolgozott, és miután némi pénzt sikerült félretennie, a család vett egy kis házat New Jersey déli részén, az Atlanti-óceán partján – „a parton”, ahogy a philadelphiaiak nevezik. Nyári hétvégéken néha leruccantam „a partra” Johnnal és családjával, s heten vagy nyolcan bezsúfolódtunk ebbe az egyszerű házikóba, melyben két vagy három hálószoba volt. Esténként Johnnal elmentünk kocsmázni (végül is egyetemisták voltunk); reggel sokáig aludtunk, majd a nap hátralévő részében a tengerparton lebzseltünk, vagy a család rozoga csónakján rákászni mentünk John apjával a közeli öbölbe. („Egy csónak csak egy lyuk a vízen, amelybe pénzt öntesz” – ez a felirat állt a fedélzeten, egy agyonstrapált fatáblán.) Este John édesanyja általában hatalmas fazék spagettit, rákot vagy kolbászt tálalt fel vacsorára. Vidám volt az élet a parton; szívem szerint hetekig ott maradtam volna. Valamennyien vakáción voltunk, mindenesetre érződött ott valami hamisítatlan joie de vivre (életöröm), amely folyamatosan oda vonzott engem. John édesanyjának volt egy érdekes szavajárása, melyet mi ketten szerettünk viccesen utánozni. Valahányszor egy-egy kellemes családi összejövetelről vagy partiról mesélt, ugyanazzal a két szóval fejezte be hosszú mondókáját. „Annyira nevettünk”, 14
JMartin.indd 14
2013.11.24. 14:06:02
TÚLÁRADÓ VIDÁMSÁG
mondta egymás után többször is, mosolyogva, mintha csak azt akarná jelezni, hogy ez a létező legnagyobb dicséret bármely emberi találkozással kapcsolatban. És ez így is van. Akkor mi az oka, hogy a vallásos emberek olyan gyakran megfeledkeznek erről? Lehet, hogy amiről most beszélek, a te környezetedben teljesen ismeretlen. Talán te éppen egy olyan vallási közösséghez tartozol, melynek tagjai sokat nevetnek, és élvezik egymás társaságát. Egyes megagyülekezetek például kifejezetten vidám helyek, de mi a helyzet a többi, átlagos közösséggel? Vajon a vasárnap vidám nap-e számodra? Úgy volna rendjén. A humor balzsam lehet a gondterhelt léleknek. Apámnak, aki jó néhány évvel ezelőtt meghalt, nagyon eleven humorérzéke volt. A legkedvesebb gyermekkori emlékeim közé tartozik, ahogy hallgattam hosszú, csavaros vicceit, melyeket gyakran a munkahelyéről hazatérve, a vacsoraasztalnál osztott meg velünk. Még jobban élvezte, ha nagy hallgatóság előtt mondhatott el egy viccet; minél nagyobb közönsége volt, annál cirkalmasabban adta elő. Néha már annyira várta a poént, hogy fékezhetetlen nevetésben tört ki, és szinte alig bírta abbahagyni. Milyen csodálatos, hogy ilyen emlékeket őrizhetek róla, holott utolsó éveiben meglehetősen nehéz élete volt. Amikor a halálos ágyán feküdt (a kórházban, ahol tüdőrákban elhunyt), a nővérem bevitte neki Az ifjú Frankenstein című filmet DVD-n, és lejátszotta a laptopján. Ez a Mel Brooksvígjáték volt az egyik legkedvesebb filmje; kedvenc jelenetében a „szörny” (Peter Boyle) és dr. Frankenstein (Gene Wilder) együtt táncolnak frakkban és keménykalapban a Puttin’ on the Ritz című slágerre. Apám mosolyogva haldoklott. A humor vitt színt az életébe, és ugyanez könnyítette meg átlépését is a túlvilágra. 15
JMartin.indd 15
2013.11.24. 14:06:02
BEVEZETÉS
Ha már a családomról ejtek szót, az egyik legszebb hang, amelyet valaha hallottam: két kis unokaöcsém nevetése. Tiszta, gondtalan, csilingelő kacajuk mindig mosolyra indít. Van-e csodálatosabb egy nevető gyermeknél? Kacagásuk mindig ugyanazt a gondolatot hívja elő bennem: ez a gyermek, aki néhány évvel ezelőtt még csak nem is létezett, most kifejezi az életnek szóló határtalan örömét. Őket hallgatva hálás vagyok e dupla ajándékért: a gyermekért és a nevetésért. Éppen mostanában meséltem el az ebédlőasztalnál apám egyik kedvenc viccét tizenkét esztendős unokaöcsémnek, és amikor nevetésben tört ki, mély kapcsolódást éreztem elhunyt apám, köztem és az unokaöcsém között: íme három generáció, melyet itt és most öszszeköt a nevetés. Végül hadd említsek meg egy másik jezsuitát, Andyt, aki talán a legszórakoztatóbb ember, akit ismerek. Néhány évvel ezelőtt vele és több másik barátommal együtt részt vettem egy nyolchetes lelkigyakorlaton, melynek az első fele csendes volt, a második viszont nem. A lelkigyakorlat része volt jezsuita képzésünk utolsó pillérének. Andy hatalmasakat tud hahotázni, rendkívül eszes, és az életben szinte mindenben képes megtalálni a humort. A jezsuiták jelmondata nyomán – „mindenben megtalálni Istent” – Andyé így hangozhatna: „mindenben megtalálni a humort”. És mint minden vidám lélek, mások viccein nevet a legjobban, teli szájú, gyomorrengető hahotával, amely minden alkalommal képes felvidítani, bármilyen nyomott legyen is a hangulatom. Akkoriban Andy épp egy nehéz időszakon volt túl; néhány hónappal korábban temette el édesanyját, aki sok éve betegeskedett. Ez azonban nem vette el barátom humorát. Nemrégiben beleolvasgattam akkori naplómba, és sok efféle bejegyzést találtam: „Andy megnevettetett”; „Jó Andy társaságában lenni”. Eltűnődtem, vajon miért nem tud az életünk inkább ilyen 16
JMartin.indd 16
2013.11.24. 14:06:02
TÚLÁRADÓ VIDÁMSÁG
lenni. Andy nem hagyta figyelmen kívül a fájdalmat és a szenvedést; nem ment el érzéketlenül a nehézségek és a szomorúság mellett, de azt sem hagyta, hogy ezek elvegyék az életörömét. Mindezek a tapasztalatok arra indítottak, hogy feltegyem a kérdést: „Miért ne lehetne a mai hit inkább ilyen?” Úgy vélem, vissza kellene hoznunk a jókedvet, a humort és a nevetést a keresztény élet perifériájáról a szívébe. Hiszen ezeknek valóban hívő életünk középpontjában van a helyük.
A következő néhány fejezetben komoly érveket fogok felsorakoztatni amellett, hogy az öröm, a humor és a nevetés az egészséges lelki élet része. Ez talán paradoxnak hangzik, és meglehet, bizonyos fokig az is. Ám a jókedvnek, a humornak és a nevetésnek igen komoly spirituális jelentősége van. Könyvemmel személyesen szeretnék bátorítani mindenkit, hogy olyan útként tekintsen a hitre, mint amely örömhöz vezet.4 Továbbá szeretném meghívni – sőt felszólítani – olvasóimat arra, hogy gondolják újra a humor és a nevetés fontosságát a hívő ember életében. Könyvem egyfajta híd e témák tudományos megközelítése és az élő spiritualitás között. Vagyis elsősorban spirituális szempontból közelít tárgyához, és azok4
Elmondom, mi nem akar lenni ez a könyv. Nem akar túlságosan tudományos lenni, bár számos tudós munkájára fogok hivatkozni, különösen a Szentírás kapcsán. Kimerítő történelmi áttekintést sem akar adni az örömről, a humorról és a nevetésről. Többpolcnyi könyv létezik már erről a témáról – például Arisztotelész komédiafogalmáról, a szatíra használatáról a nyugati irodalomban, az európai „udvari bolondok” történetéről, a „komikus hősök” szerepéről a színházban, a nevetés élettani hatásairól és így tovább. Ez a könyv spirituális vagy vallási szempontból sem ad átfogó vizsgálatot az örömről, a humorról és a nevetésről. Számos magas színvonalú tudományos dolgozat foglalkozik a vallási humor és a nevetés témájával, s közülük többre is fogok hivatkozni. Az öröm témájáról pedig – különösen zsidókeresztény szempontból – több száz tudományos munka született.
17
JMartin.indd 17
2013.11.24. 14:06:03
BEVEZETÉS
hoz az olvasókhoz szól, akik nem egyszerűen a mindennapi életükbe szeretnének könnyedséget vinni, hanem különösen a lelki életükbe. Történeteket mesélek a saját életemből, hozzátéve mindazt, amit tudós szakemberekkel folytatott beszélgetésekből tanultam és a témáról szóló klasszikus művekből vettem. Egy figyelmeztetés: talán szükségtelen mondanom, hogy többet tudok a saját hagyományomról, a kereszténységről – s konkrétabban a katolicizmusról –, mint más vallási tradíciókról. Mégis gyakran fogok hivatkozni a zsidó, a buddhista és az iszlám hagyományra, hogy megmutassam, miként gondolkodnak ezekről a témákról a nem keresztények. Akárcsak tárgya, ez a könyv önmagában is vidám olvasmány kíván lenni, egyfajta jeu d’esprit (szellemi élvezet), ahogy a franciák mondják – egy kitérőkben, elkalandozásokban és mellékszálakban bővelkedő, könnyed beszélgetés. Nevetséges is volna egy komolykodó könyv, ha már jókedvről, humorról és nevetésről szól. A könyv kilenc fejezetből és egy rövid befejezésből áll. Az első fejezet egyfajta áttekintést ad témánkról, és arról szól, miért fontos, hogy lelki életünkbe visszatérjen az öröm, a humor és a nevetés. A második arra keres választ, hogy a történelem során hogyan és miért szorultak háttérbe vallásos körökben ezek az erények. A harmadik azt vizsgálja, hogy milyen szerepe volt a humornak a különböző hagyományok jelentős lelki mestereinek életében – különösen a szentekében. A negyedik fejezet konkrét érveket sorakoztat fel arra, hogy miért fontos beépítenünk az örömet, a humort és a nevetést a lelki életünkbe. Az ötödik amellett foglal állást, hogy az öröm nem egyszerűen olyasmi, amire egyszer csak „rátalálunk”, hanem a hivatásból, a szolgálatból és a szeretetből fakad. A hatodik fejezet azt vizsgálja, hogy mi az öröm helye az intézményes vallásban, a hetedik pedig arra keres választ, hogyan találjuk meg az örömet olyankor is, amikor nem érezzük magunkat 18
JMartin.indd 18
2013.11.24. 14:06:03
TÚLÁRADÓ VIDÁMSÁG
különösebben vidámnak vagy boldognak. A nyolcadik fejezet azt mutatja meg, hogyan építhetjük be újra ezeket az ajándékokat a személyes lelki életünkbe, a kilencedik pedig azt, hogy személyes imánk miként telhet meg örömmel, olykor akár nevetéssel. A könyv az Ó- és az Újszövetségből vett három részletre vonatkozó reflexiókat is tartalmaz, kiemelten arról, hogy e szöveghelyek hogyan bizonyítják az öröm értékét. E három bibliai részlet elemzésével megpróbáljuk megérteni, hogy a zsoltárok szerzője, illetve Szent Lukács és Szent Pál miért tartotta fontosnak, hogy az örömről szóljon. Van egy tizedik fejezet is, amely vicceket tartalmaz. Könyvemben ugyanis végig rengeteg viccet mesélek el. Hogy miért? Remélem, mire a végére érnek, egyetértenek majd velem abban, hogy jobb, ha úgy tesszük fel a kérdést: miért ne?
19
JMartin.indd 19
2013.11.24. 14:06:03