Benedek Totth: Where It is Always Spring

BENEDEK TOTTH

Where It Is Always Spring

She’s standing at the window of a seventh-story suite. The din of the outside world filters in faintly, as if it were transmitting from another world. White hot gondola lights from the Ferris wheel illuminate the room. Her shadow on the wall like a black monochrome. She watches the rain-soaked silent city, her first time here in many long years. Once it had been her home, but all that remains is a feeling. It had been spring when she was last here. It is spring now. The time between the two spring seasons feels like an eternity, and a single fleeting moment. She had never talked to anyone about it. The words are there, but she can’t voice them.

The wind picks up, and raindrops streak the windows in choppy diagonals, like breath on a very cold day. Yet there’s bustle in the square below, muted people laughing, muted cars gliding, trees swinging mutely in the breeze. A soft, comforting quiet.

Her eyes follow a yellow taxi cab. It pulls up to park before the hotel. A man gets out from the back seat. As the cab drives away, he looks up at the building. His gaze seems to pierce the window. It makes her shudder, even knowing that the seamless windows only show a giant Ferris wheel’s reflection. She wasn’t yet eighteen when she first modeled for a portrait, and still she’s not comfortable with men’s intrusive gazes.

Her feet sink into the pile carpeting, fleece popping up between her toes. She holds her palms against the cold windowpane. Wanting to touch the city, the rain clouds, the dome of the Basilica. She goes to fetch the thick white bathrobe, and puts it on. The smooth feel of the fabric calms her down, makes her feel safe.

She’d left everything behind to leap into the unknown, with no idea what lay beyond. Then it seemed that happiness awaited her on the far side of the world. Everything worked out for her, as they say. Yet something was lost when she left here. Sometimes it felt comforting to think it was the right decision after all, because had she stayed, she would have missed out on all that luck.

It was her husband’s idea to travel. He said it wouldn’t do to see her so sad. So it wasn’t such a secret sadness after all. When he first talked about the trip, she got upset and resisted, perhaps too intensely. She ended up settling for spending Easter here together.

Her real reason for being sad was one she kept to herself. But now for the first time, she felt strong enough to face that man and look him in the eye. Only then can she put the past behind her.

„How was it,” she asks.

Softly, the door opens. Her husband enters the room, wearing a white bathrobe, arriving from the sauna. He flashes her a kind smile. For a moment that stretches awfully long, she can’t bear to return the smile. She just looks at her husband, wishing she could tell him to stop worrying, that it’ll all be fine. But she can’t speak. Then he steps up and puts his arms around her.

„You should try it,” he says.

„When I get back,” she smiles at him.

„Alright,” he says, „I’ll be right here.”

Then she gets dressed, puts on make-up, and turns to leave. Her hand’s on the door handle when she suddenly stops and turns back. The man doesn’t notice, he’s absorbed in the menu, about to order room service, famished. She smiles, then heads out into the hall, quietly pulling the door closed behind her. She takes the elevator. In the mirror, her figure is multiplied in infinite reflections. She gets out in the lobby. The receptionist shows her to the taxi waiting out front. As they drive off, she looks up at the giant Ferris wheel, feeling giddy.

It’s past midnight when she gets back to the hotel. Carrying a painting wrapped in brown paper, she breezes through the lobby. The elevator takes her to the seventh floor, where she sneaks into the suite without a sound. She takes the painting and hangs it on the wall, then gets into bed beside her husband. He’s snoozing peacefully, chest rising and falling steadily. She snuggles up to him, and feels happiness engulf her. It’s been years since she felt so light. Certain that everything’s going to be okay.

Then she dreams, a first in a long time. In her dream, she steps inside the painting and undresses. She will stay there forever on the wall of that seventh-story suite, where it is always spring.

Ervin Tamás: Spring | Tavasz

Ahol mindig tavasz van

A hetedik emeleti lakosztály ablakában áll. A külvilág zajai tompán szűrődnek be, mintha a hangok egy másik, távoli világból érkeznének. Az óriáskerék fehér fénnyel lángoló fülkéi megvilágítják a szobát. Az árnyéka a falon, mint egy fekete festmény. Az esőáztatta, néma várost nézi, hosszú évek óta először jár itt. Egykor ez volt az otthona, de mostanra már csak egy érzés maradt. Tavasz volt, amikor utoljára itt járt. Most is tavasz van. A két tavasz között eltelt idő egyszerre tűnik örökkévalóságnak és egy pillanatnak. Erről még sosem beszélt senkinek. A szavak megvannak, csak hangja nincs hozzá.

Feltámad a szél, az ablakon átlósan csorognak le az esőcseppek, szaggatott vonalat rajzolnak, mint a lélegzet a nagy hidegben. A tér mégsem kihalt, hangtalanul nevető emberek, hangtalanul suhanó autók, a szélben hangtalanul billegő fák. Megnyugtató ez a tompa csend.

Egy sárga taxit követ a szemével. A jármű a szállodával szemben parkol le. Egy férfi száll ki a hátsó ülésről. Ahogy a taxi elhajt, a férfi felnéz az épületre. Mintha a tekintete áthatolna az ablakon. Megborzong, hiába tudja, hogy kintről csak az óriáskerék tükörképe látszik az összefüggő ablakokban. Nem töltötte még be a tizennyolcat, amikor először modellt állt egy festményhez, mégsem tudott hozzászokni a férfiak fürkésző tekintetéhez.

Talpa a padlószőnyegbe süpped, a bolyhok az ujjai közé furakodnak. Tenyerét a hideg ablakra teszi. Meg akarja érinteni a várost, az esőfelhőket, a Bazilika kupoláját. Fázni kezd. A fürdőszobába megy, felveszi a vastag, fehér fürdőköpenyt. Megnyugtatja a testére simuló puha szövet, biztonságban érzi magát.

Itt hagyott mindent, beleugrott az ismeretlenbe, nem tudta, mi vár rá. Aztán úgy tűnt, hogy a világ túlsó felén sikerül megtalálnia a boldogságot. Minden összejött neki, ahogy mondani szokás. Valami mégis elveszett, amikor elment innen. Néha azzal próbálja nyugtatni magát, hogy jól döntött, mert ha itt marad, nem alakult volna ilyen szerencsésen az élete.

Az utazás a férje ötlete volt. Azt mondta, nem akarja ilyen szomorúnak látni. Pedig ő azt hitte, sikerült eltitkolnia a szomorúságát. Amikor a férje először szóba hozta az utazást, ideges lett, és ellenkezett, talán túl hevesen. Végül mégis elfogadta az ajánlatot, hogy töltsék itt a Húsvétot.

Sosem árulta el senkinek a szomorúsága valódi okát. De most elég erősnek érzi magát, hogy megkeresse azt az embert, és a szemébe nézzen. Csak így zárhatja le a múltat.

Halkan nyílik az ajtó. A férje lép be, a fehér fürdőköpeny van rajta, szaunázni volt. Kedvesen rámosolyog. Egy végtelennek tűnő pillanatig nem bír visszamosolyogni rá. A férjét nézi, szeretné elmondani neki, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz. De nem tud megszólalni. Aztán a férfi odalép hozzá, és megöleli.

– Milyen volt? – kérdezi.

– Ki kellene próbálnod – feleli a férfi.

– Ha visszajövök – mosolyog rá a nő.

– Rendben van – mondja a férfi. – Itt várlak.

Aztán a nő felöltözik, kisminkeli magát, és elindul. A kezét a kilincsre teszi, de hirtelen megtorpan, visszafordul. A férfi nem veszi észre, a menüsort böngészi, rendelni akar valamit, farkaséhes. A nő elmosolyodik, aztán kilép a folyosóra, és óvatosan behúzza maga mögött az ajtót. Beszáll a liftbe. A tükrökben megsokszorozódik és a végtelenbe veszik az alakja. A földszinten kilép a fülkéből. A recepciós a szálloda előtt várakozó taxihoz kíséri. Ahogy elhajtanak, az óriáskereket nézi, és megszédül.

Éjfél után ér vissza a szállodához. A barna csomagolópapírral beburkolt festménnyel a hóna alatt belép a hallba. A hetedik emeletre megy a lifttel, nesztelenül surran be a lakosztályba. A falhoz megy és felakasztja a képet, aztán befekszik a férje mellé az ágyba. A férfi békésen szuszog, a mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik. A nő odabújik hozzá, testében szétárad a boldogság. Évek óta nem érezte magát ilyen könnyűnek. Tudja, hogy most már minden rendben lesz. Álmodik, hosszú idő óta először. Álmában belép a festménybe, és levetkőzik. Most már mindig ott marad a hetedik emeleti lakosztály falán, ahol mindig tavasz van.

Benedek Totth (Kaposvár, 1977 - ) is an author, literary translator and editor. His novel Dead Heat (Holtverseny) won Best First Novel Prize at Margó Literary Festival in 2015, and has since been published in English, French, Slovakian, and Romanian. His second book, Az utolsó utáni háború (The War After the War to End All Wars ) was published in 2017 by Magvető Publishing House.

Totth Benedek (Kaposvár, 1977 - ) író, műfordító, szerkesztő. Holtverseny című regénye 2015-ben megnyerte az elsőkönyves prózaírók Margó-díját, amely azóta megjelent angol, francia, szlovák, román nyelven is. Második könyvét, Az utolsó utáni háborút 2017-ben adta ki a Magvető Kiadó.

Ervin Tamás: Spring I Tavasz