Anna Mécs - A walk under Intense Light

It was an unusual morning for early spring, the sun already high at dawn. He sat up in bed, bathing his face in the light that flooded through the threadbare blinds. His wife was sleeping peacefully, her dreams undisturbed by the light on her face and skin, as if her eyelids kept her safe from the outside world like gates of iron. He shuffled out softly to the living room, where Táltos sat at the front door with a pleading look. He donned his gray jacket and could only hope they’d be back before his wife woke up.

They followed the usual routine. They turned left at the old front gate, and from there he could rely on Táltos without a second thought. Passing the dentist’s office, they took a right at the shoemaker’s store. The sun didn’t budge an inch, as if time were standing still. He yawned and looked at the balding mountain tops, only now noticing they were just like the bald heads he’d watch at church of those sitting in the pew before him when the preaching got too tedious. Only rarely would he consider that he might present the same sight to anyone sitting behind him. Mountains encircled the small town, which found shelter in a valley, so that the sun was always later to rise and earlier to set. This seemed to lend an easy familiarity to the place, though all the colors were toned darker.

He kept an eye on the cobblestones under his feet, always just the one his foot was about to land on. He remembered his wife stumbling across these stones in her dressy shoes. And he thought about their theater visits, her beautiful red dress he had fallen in love with from day one. The only shadow that fell across this adoration was that he wanted to keep the sight to himself and keep those feelings from ever welling up in anyone else. Envy, he muttered under his breath, jealousy, shaking his head, strict in self-judgement for any trace of a sinful sentiment.

Lifting his gaze from the cobblestones ever so slightly, he first caught a sight of Táltos’s behind, and only by looking further up could he elevate his line of sight to a clearer view of a square they had arrived at, one that was off their usual early morning beat. As the outlines of the little square lit up before his eyes, he found himself facing the theater building. He shook his head gently at Táltos, muttering bad dog, to which the dog sidled up and sat down at his feet. It eyed its master apologetically, then turned, and he too turned to where the dog was looking. He saw a woman in front of the theater; she had a beautiful red dress on. He looked on, enchanted, and was about to walk up to her when he saw that she was not alone, that a dark-dressed man was holding her in his arms, and she returned his embrace, so they stood cleaved to one another and motionless. They never seemed to notice that evening had dawned into a new day, and an unusually bright new dawn at that, making every dust mote and drifting idea plainly visible. He felt a lump in his throat as he watched the embracing lovers. The dog poked his limply hanging hand with its nose before setting off at a quick pace. He shook his head, but the couple just stood there stockstill. He didn’t want to intrude on them by staring like that, so he took off after Táltos when he heard the tolling of bells, bing-bong, bing-bong, his feet colliding with pavement like a bell ringing out, bing-bong, bing-bong, and as he lengthened his stride, the ground under his feet rang out louder and louder. They would usually be having breakfast with his wife when the bells sounded. He was flummoxed about what had just happened here, how long were they dawdling in that square, where had the time gone? Sweating, he arrived at the gate. Táltos stopped beside him, tongue hanging out. He ran up the stairs to

the first floor, knees aching, taking the steps two at a time, the dog on his heels. Even in the hallway he could tell he was already too late. His wife’s resonantly incoherent screaming. He rushed into the apartment, and took the woman in his arms, but she only screamed louder, her whole body a rigid rebuff. This prompted him to clasp her to himself even harder, It’s me, he whispered, dearest love, though he knew by now she barely understood a word. Perhaps it was his smell, or the familiar voice, perhaps even just the close proximity of another human body, the rhythm of his racing heart, but in a few more minutes she relaxed pliantly in his arms. He sat her down at the dining table and prepared breakfast.

Géza Pap: Small town | Kisváros

Séta erős fényben

Szokatlan volt az a kora tavaszi reggel, már hajnalban magasan járt a nap. Felült az ágyában, a redőny kopott deszkái között fürdette arcát a fényzuhatagban. Felesége békésen szuszogott, mintha szemhéja vaskos kapuként védené őt a külvilágtól, arcát és bőrét érő fény nem zavarta meg nyugodt álmát. Halkan kicsoszogott a nappaliba, ahol Táltos a bejárati ajtó előtt ült, és kérlelve nézte. Felvette szürke kabátját, és csak remélni tudta, hogy visszaér, mielőtt felesége felébredne.

A szokásos körükre indultak. Kiléptek az ódon kapun és balra fordultak, már nem is kellett figyelnie, merre megy, csak követte Táltost. Elmentek a fogorvos előtt, a cipésznél jobbra. A nap egy tapodtat sem mozdult, mint ami kimerevítette az időt. Ásított egyet, és a hegyek kopasz ormát figyelte, csak most látta meg bennük a tar fejbúbokat, amelyeket a templomban az előtte lévő sorokban figyel, ha untatja a prédikáció. Csak ritkán gondolt arra, hogy ő is így festhet a mögötte ülők szemében. Körben mindenhol hegyek vették körbe a kisvárost, egy völgyben találtak menedéket, náluk mindig később kelt a nap és hamarabb nyugodott. Mintha ettől lassabb és otthonosabb, de sötét színnel átitatott lett volna minden.

A macskaköveket figyelte a lába alatt, mindig csak azt, amelyikre éppen rálépni készült. Eszébe jutott, felesége hogyan csetlett-botlott a köveken, amikor elegánsabb cipőt húzott. A színházban tett látogatásokra gondolt, felesége gyönyörű piros ruhájára, amibe első pillanatban beleszeretett. Később csak azért keveredett csodálatába némi rossz érzés, mert csak magának akarta azt a látványt, nem akarta, hogy bárkiben fellángoljon, ami benne. Irigység, dörmögte maga elé, féltékenység, ingatta a fejét, szigorú volt magával szemben, ha bűnös érzéseket fedezett fel magában.

A macskakövekről felemelte kissé a tekintetét, először csak Táltos fenekét látta meg, majd még feljebb nézve vette észre, hogy tekintete nem ütközik akadályba, hogy egy térre értek, pedig hajnali sétájuk során nem szoktak teret érinteni. Mikor kiviláglottak számára a terecske körvonalai, akkor vette észre, hogy a színházépülettel szemben áll. Ingatta a fejét Táltos felé, rossz kutya, mormogta, a kutya pedig csak odasomfordált, és leült a lába elé. Bocsánatkérő, de határozott tekintettel nézte gazdáját, majd elfordította a fejét, így ő is követte, merre néz a kutya. Egy nőt látott meg a színház előtt, gyönyörű, piros ruhában. Megbabonázva nézte, már indult volna, hogy odalépjen, amikor észrevette, hogy nem egyedül áll. Hogy egy sötét ruhás férfit öleli őt. És a nő is öleli a férfit, szinte eggyé válnak, mozdulatlanul. Mintha észre sem vették volna, hogy az estét váltó sötét éjszaka felderengett, és hogy már hajnal van, szokatlanul fényes hajnal, ahol minden porszem és gondolat láthatóvá válik. Alig bírt nyelni, az egymásba olvadt szerelmeseket nézte. Táltos megbökte az orrával az ernyedten lógó kézfejét, és gyors léptekkel elindult. Ő megrázta a fejét, de a pár még mindig ott állt, rezzenetlenül. Nem akarta őket tovább zavarni azzal, hogy belefeledkezik a látványukba, így Táltos után eredt, amikor zengő harangozást hallott, bimmbamm, bimm-bamm, lépései, akár a harang teste, bimm-bamm, a földnek csapódtak, egyre nagyobbakat lépett, lába alatt egyre hangosabban döngött a talaj, harangozáskor már reggelizni szoktak feleségével, nem is érti, mi történhetett, vajon

meddig ácsorogtak a téren, hová tűnt az idő. Izzadva ért a kapualjhoz, Táltos megtorpant mellette, nyelve kint lógott. Felszaladt az első emeletre, térde fájt, de kettesével szedte a lépcsőfokokat. A kutya utána. Már a folyosón hallotta, hogy elkésett. Felesége zengve, artikulálatlanul kiabált. Berontott a lakásba, és magához ölelte az asszonyt, aki eleinte még hangosabban üvöltött, egész teste merev volt és elutasító. A férfi erre még jobban magához szorította, én vagyok, suttogta, édes szerelmem, bár tudta, az asszony már nem sokat ért belőle. Talán az illata, talán a hangja ismerőssége, de lehet, csak az emberi test közelsége, a zakatoló szíve ritmusos dobbanása tette, de az asszony pár perc múlva már ernyedten pihent karjaiban. Leültette az étkezőasztalhoz, és előkészítette a reggelit.

Anna Mécs (Budapest, 1988 - ) is an author and creative writer. She holds a master’s degree in mathematics and one in Hungarian literature. Her first collection of short stories, Gyerekzár (Child Lock), was published in 2017, and won the 2018 Margó Literary Award for Best First Prose Book. Her latest book was Kapcsolati hiba (Connection Error), published in 2020.

Mécs Anna (Budapest, 1988 - ) író, szövegíró. Matematika-magyar tanári mesterszakon végzett. Első novelláskötete, a Gyerekzár 2017-ben jelent meg, amely 2018-ban elnyerte a Margó-díjat, a legjobb első prózakötetnek járó díjat. Legutóbbi, 2020-as kötete Kapcsolati hiba címmel jelent meg.