Imre Bartók - Jester

Glad you made it here. But before you ask anything, there’s something I have to tell you. There’s nothing that I know, except perhaps the fact that I know nothing. But you look familiar, yes, I think I know your face, in fact, I can see right through you. They say my smile isn’t genuine, and I’m more of a melancholy type. They say, and I’ll admit as much, my smile is only taken at face value by children, and they’re also the only ones to believe that glee could be pictured this way, even as my mottled heart overflows with grief. What could be further from the truth? Whoever knows about forms is exempt from sorrow. Whoever knows the shapes and forms of city and body is beyond all woe. I’m not saying I know anything at all, it’s not knowledge as such, I simply became familiar with the city and myself, walking these streets, offering a curious child a rattle, ice cream to the women, and shackles to their husbands. They laugh, I smile, and everyone’s happy. My Parisian friends – not that I have friends, they’re quite imaginary -, so these friends from Paris wrote me a letter on cubism. Apparently you can slice up an image into bits. Apparently, the whole world’s a great butcherblock. They say you can split time into seconds, and space into tiny but distinct blocks, like firewood, in fact even human figures can be hacked into a multitude of mutually reflecting mirror planes. At the center of this cubist labyrinth, I duck and hope and wait for you to find me. A cute young herald stands at the labyrinth gateway, waiting, and you can even ask for a ball of yarn, a nice little bundle, trail it along and see if it helps you find a way out. All the walls are mirrors, and there I am waiting for you at the center of this maze, a mirror myself, although different from all the rest, reflecting an image of you such as you have never seen. My face is a musical rapture, remember? Childhood’s own melody echoed, a memory that never had a present tense. I know nothing, only that I know you and see your secrets. Don’t worry, I won’t tell anyone, I don’t need to, when all of it is written on my face from this point on. My face is the music of your joy, all that’s left of your bygone wonder and awe. You see it in my eyes, don’t you? We don’t know nothing, but nothing knows all about us. We came to this city to walk, and laugh, hand a kid a ball with a whisper: this is the world. I know there’s plenty you want to tell me, that’s what I’m here for, so now that you’ve found me, don’t hold back, talk. Don’t get disappointed if I’m not there for you, I can still hear your voice loud and clear. I’m not sorry, and you can’t make me sorry, no matter how hard you might try, though I might yet put a smile on your face. You know, for my Parisian friends’ sake. Look at the colors I’m wearing, it’s all for you. We haven’t even started the show and so much has happened already. You’ve come such a long way. Perhaps you might rest a while. I know nothing about you, nobody told me you’d be coming, and yet you look so familiar. I bet you have secrets. Don’t be afraid, they’ll all be safe with me. Sit down, relax. No, don’t sit down yet. Look out the window. You see that inquisitive child, that woman, her husband? They’re my family. Do you see what I see? Do I look sad to you? How could I be sad in this city, how could anyone be down when we’ve found one another? Sit down, lie back, stretch your tired limbs. Lie comfortably. Sleep, I can tell you could use some. Sleep, and dream something for me, something happy, if it’s not too much trouble.

Árpád Müller

Bohóc

Örülök, hogy megérkeztél. Mielőtt azonban kérdezni akarsz, tartozom egy vallomással. Semmit sem tudok, csak talán azt, hogy nem tudok semmit. Te viszont ismerős vagy, igen, azt hiszem ismerlek, sőt átlátok rajtad. Azt mondják rólam, a mosolyom nem valódi, és igazából szomorú természet vagyok. Azt mondják, nem is próbálom rejtegetni, és csak a gyerekek hisznek a mosolyomnak, csak ők gondolják, hogy így fest a vidámság, miközben tarka szívem túlcsordul a bánattól. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól! Hiszen aki ismeri a formákat, nem lehet szomorú. Aki ismeri a város és a test formáit, túl van a bánkódáson. Nem állítom, hogy bármit is tudnék, hiszen ez nem tudás, egyszerűen csak megismertem a várost és megismertem magamat, ahogy ezeken az utcákon sétálok, ahogy csörgőt nyújtok a kíváncsi gyermek felé, fagylaltot az asszonyoknak, bilincset a férjeiknek. Ők nevetnek, én mosolygok, mindenki elégedett. A párizsi barátaim – egyébként nincsenek barátaim, csak elképzelem őket –, tehát a párizsi barátaim levelet írtak nekem a kubizmusról. Állítólag fel lehet szeletelni a látványt. Állítólag a világ egy nagy hentespult. Azt mondják, fel lehet aprózni az időt másodpercekre, a teret kicsiny, még éppen belakható kockákra, mint a tűzifát, sőt az emberi alakot is fel lehet így hasogatni egymást tükröző üveglapok sokaságára. A kubista labirintus az, amelynek a közepén én gubbasztok, remélve, hogy rám találsz. A labirintus előtt kedves kis rikkancs várakozik, aki kéri, annak még egy fonalat is ad, csinos gombolyag, húzza csak maga után, hátha segít kitalálni. Minden fal tükör, és az útvesztő, a szabályos formák kifürkészhetetlen középpontjában ott várok rád, tükör vagyok magam is, de másmilyen, mint a többi, olyannak mutatlak, ahogyan még sosem láttad magad. Arcom az öröm zenéje, emlékszel? A gyerekkor dallamának visszhangja, emlék, amelynek sosem volt jelenideje. Semmit sem tudok, csak azt, hogy ismerlek téged, látom a titkaid. Ne félj, nem árulom el senkinek, nincs is rá szükség, hiszen ettől kezdve az arcomra van írva minden. Arcom a te örömöd zenéje, mindaz, ami a régi csodálkozásból megmaradt. Látod a szemem, ugye? Semmit sem tudunk, de a semmi tud rólunk. Azért jöttünk a városba, hogy sétáljunk, nevessünk, labdát adjunk egy gyerek kezébe, és odasúgjuk neki: ez a világ. Tudom, mennyi mindent elmondanál nekem, ezért is vagyok itt; ha már egyszer rám találtál, ne légy rest, beszélj. Ne légy csalódott, ha épp nem figyelek oda, azért nagyon is hallom a hangod. Nem vagyok szomorú, nem tudsz szomorúvá tenni, bárhogyan is igyekszel, de én még talán mosolyt csalhatok az arcodra. Tudod, a párizsi barátok kedvéért. Nézd csak, milyen tarka a ruhám, a kedvedért vettem fel. Még el sem kezdtük az előadást, és máris mennyi minden történt. Nagy utat tettél meg. Talán pihenhetnél egy kicsit. Semmit sem tudok rólad, nem szóltak előre, hogy jönni fogsz, most mégis olyan ismerősnek tűnsz. Úgy sejtem, titkaid vannak. Ne félj, nálam biztonságban lesz mindegyik. Ülj le, és pihenj. Nem, még ne ülj le. Nézz ki az ablakon. Nézd meg a kíváncsi gyermeket, az asszonyt, a férjét. Ők az én családom. Látod, amit én látok? Ugye, hogy nem vagyok szomorú? Hogyan is lehetnénk szomorúak ebben a városban, hogyan is lehetnénk bánatosak, ha már ilyen jól egymásra találtunk. Ülj le, heverj el, nyújtóztasd ki a tagjaid. Feküdj kényelmesen. Aludj, úgy látom, rád fér. Aludj, és álmodj valamit a kedvemért, valami vidámat, ha kérhetem.

Imre Bartók (Budapest, 1985 - ) is an author and critic who studied philosophy and aesthetics at ELTE University, and published his first novel in 2011. He is a known essayist and contributor to literary monographies. His latest novel Lovak a folyóban (Horses in the River, Jelenkor) was shortlisted for the 2022 Libri Literary Award.

Bartók Imre (Budapest, 1985 - ) író, kritikus. Filozófiát és esztétikát tanult az ELTÉ-n, első regénye 2011-ben jelent meg. Esszéistaként és irodalomtörténeti monográfiak közreműködőjeként is ismert. Legutóbbi regénye, a Lovak a folyóban (Jelenkor) 2022-ben felkerült a Libri irodalmi díj rövidlistájára.