Anna Terék - Lamplight

ANNA TERÉK

Lamplight

I’m looking at his back as he turns to the window, watching evening set in and the lights of the Citadella. The street bustles below, and from our suite window it looks as if life carried on just fine without us down there, like the world or Budapest never missed us for a beat. The lights are dwindling, the last rays of sunlight slide back down the buildings’ walls onto the sidewalk. You can see all the way to the Danube, the river glistening as it washes the heart of the city from all the weekday grime.

My heart feels tranquil now, it’s Saturday, evening is all but here, and I sip my coffee on the couch, seeing his back and his profile as he watches over the town and unremittingly waits for evening. He is silent, I am silent, despite the thoughts crawling around inside me. When we settled into the room, we talked a lot: I told him about my grandparents, my mother, my father - I didn’t understand it myself, how of all things it was their stories that came into my mind. The suite smells faintly of coffee, and the light itself has a hint of latte to it. My hand’s warmed by the porcelain cup, I brew a stiff espresso, and my stomach’s relaxing into it. As I wait for the coffee to dribble from the machine, I smooth the dresser’s carved pattern over with a stray finger. It’s like you could feel out the past. As if a carving could spell out bygone times and all that the wood had lived through, before a strong hand carved these patterns into it.

There was that summer I laid down on the rug every evening and left the lights off, just watching the lights receding from the room. Everything was quiet and motionless, I laid on the rug taking deep breaths, imagining what the room was like without me in it, when I wasn’t home. The chair stood undisturbed, and the table, and on it a book, the lamp out, and the window allowing the shadows to come creeping in.

I leave the lights off now and lay down on the soft carpet to watch his back, and the side of his face, and then the room. It’s quiet. It’s quiet inside me too.

I’d spent too much time on the road these last few months. Cramming clothes into suitcases, rushing to unpack in strange hotel rooms, tossing and turning in strange beds all night, airport coffee, running to catch that transfer, always taking off, always landing, but ultimately failing to arrive anywhere. If you’re on the road enough, it turns into a perpetual in-between, without ever arriving or finding your way home.

Formal dress and comfortable couch regardless, I lie on the carpet and watch the sculptures atop the carved dresser. Their metallic muscles flex, and they spill light onto the softly patterned carpet that seems to drink it right in. My eyes wander to the painting in the twilight, and I take in the distant blue mountains, her row of pearls and the faintly verdant roses in her hair and hands, and her gaze so full of tranquil anticipation, or perhaps yearning. Beside her the display cabinet is lined in proud porcelains, and they too trickle with light, attracting my eyes. I go up real close to look at the delicate porcelain butterfly, the intertwining ducks, and the saucers painted with delicate flowers. All this reminds me of my grandmother, especially the yearning look of the lady with the roses.

My grandmother was an odd person, and when I was little I often thought she was sulky, when she was merely lost in her thoughts. Her eyes, too, were always filled with yearning.

My grandmother also traveled a lot, moving house and changing city many times in her long life. She moved to the sea to follow my grandfather when they were newlyweds, and he was transferred to a medical practice in Montenegro. She got on the train all alone and arrived in a country where she didn’t even speak the language, but she ended up building a home there. Then they moved to the prairie, a dusty smalltown where they had to start everything over from scratch. Everywhere she went my grandmother ended up making a home, she fought and pulled her own weight, and to what extent she contributed to changing the world or bringing it to order may be anyone’s guess. Yet wherever her home base was, she enveloped her family in love, taking care of everyone, and even if she couldn’t always find what was needed, she could still build a home for her husband and children.

My grandmother had a thing for Herendi chinaware. She had a beautiful dining set with a butterfly motif, and at big family dinners she put on, when all her kids and their kids were seated and she’d bring out the butterfly china set, plates and cups, to serve the food in. My cousins and I would help set the table, and Grandma never seemed to worry we might drop a plate and smash that intricate Herendi porcelain. I believe that’s what made those plates special to me: they had the feel of her trusting us to take care of them, because we knew they were special to her. We try to take care of the delicate moments of our lives, but it’s no use carrying them around inside our hearts everywhere we go when we don’t end up arriving anywhere.

I go to the desk and switch on the Herendi lamp, so the room suddenly floods with a glowing, cozy yellow light, which always brings to mind my grandmother’s house. We spent many nights at her place when I was a child, and whenever

I slept at her house I would watch the yellow glow of the old table lamp struggling against the darkness, splashing over the table as my gran sat darning socks at its light, or reading a book, or just watching my own light-bathed, smiling face until I fell fast asleep.

I stand at the window and we watch the city lights together while the Liberty Statue on top of the Citadella holds up the sky. It’s good standing together in the darkness. The light of the table lamp seems to be getting stronger, the desk and the painting of the lady with black hair all awash in yellow light. I finally turn a light on, and the switch I flip puts a spotlight on the painting of the lady with the roses. I step up to observe her face, its look of longing. I’m looking to find myself in her, to find my past and my grandmother’s smile, because a smile is what she has on her face, a promise of the present as well as the future, and gradually, I smile with her.

Then I draw the bedroom curtains and sit at the makeup table, observing my own face and smile before looking at his smile as I see it mirrored when he stands behind me. As I lie on the bed and close my eyes in the lamplight, I can almost smell my grandmother, and I place my pearl necklace on the nightstand, yellow light, golden evening; then I stretch out on the bed. Here at last it feels like coming home.

Miklós Barabás: Portrait of Katalin Zetk | Zetk Katalin portréja

A lámpa fénye

Nézem a hátát. Áll az ablak felé fordulva és nézi az esteledést, nézi a várost, nézi a kivilágított Citadellát. Nyüzsög az utca, a lakosztály ablakából egészen úgy néz ki, mintha gond nélkül folyna odalenn az élet nélkülünk, mintha nem is hiányoznánk a világból, Budapestből. Fogynak a fények, a házak faláról a járdára csúsznak vissza a nap sugarai. Ellátni a Dunáig, csillog a folyó, mossa a város szívét, hordja ki belőle a hétköznapok hordalékát.

A szívem egészen nyugodt, szombat van, mindjárt este lesz, és én kávét szürcsölve a pamlagon nézem a hátát, az arcának oldalát, ahogy figyeli a várost, várja rendületlenül, hogy megérkezzen az este. Hallgat, hallgatok én is, pedig a gondolatok motoszkálnak bennem. Miután elfoglaltuk a szobát, sokat beszélgettünk, mesélni kezdtem a nagyszüleimről, anyámról, apámról, magam sem értettem, miről is jutottak eszembe pont az ő történeteik. A lakosztály kávé illatú, a fény is épp olyan, mint a tejeskávé színe. A csésze porcelánja melegíti a tenyeremet, jó erős feketét főztem, a gyomrom egészen ellazul. Miközben vártam, hogy a gépből kicsorogjon a kávé, ujjammal végigsimítottam a komód intarziáján. Mintha ki lehetne tapintani a múltat. Mintha egy intarzia kirajzolhatná az elmúlt időt és mindazt, amit végigélt a fa, melybe mintákat vágott egy erős kéz.

Volt egy olyan nyaram, amikor minden este a szőnyegre feküdtem, nem gyújtottam villanyt és csak figyeltem, hogyan fogynak el a fények a szobából. Csend volt, minden mozdulatlan volt, én a szőnyegen feküdtem, nagyokat szuszogtam és figyeltem: milyen lehet a szoba, ha nem vagyok benne, ha nem vagyok otthon. Érintetlenül áll a szék, az asztal, rajta a könyv, a lámpa alszik, az ablak pedig hagyja, hogy beszökjenek rajta az árnyékok.

Most sem kapcsolok villanyt, a puha szőnyegre fekszem és nézem a hátát, az arcának oldalát, aztán nézem a szobát. Csend van. Csend van bennem is.

Az elmúlt hónapokban túl sokat utaztam. Bőröndbe gyömöszölni a ruhákat, idegen hotelszobákban sietve kipakolni, forgolódni éjjelente az idegen ágyban, repülőtereken kávét inni, szaladni, hogy elérjem az átszállást, folyton indulni, folyton landolni, megérkezni mégsem tudtam igazán sehová. Ha sokáig van úton az ember, egy idő után úgy tűnik, mintha folyton útközben lenne, megérkezés nélkül, hazatalálás nélkül.

Hiába a csinos ruha és a kényelmes pamlag, mégis a szőnyegen fekszem és figyelem az intarziás komódon álló szobrokat. Fémes izmaik feszülnek, lecsorog róluk a fény, a mintás, puha szőnyeg mintha magába inná. Tekintetem a festményre téved, a félhomályban nézem a távoli, kék hegyeket, a nő gyöngysorát, a halvány, hamvas rózsákat a hajában, a kezében és a tekintetét, ami tele van nyugodt várakozással, vagy talán elvágyódással. Mellette a vitrinben büszkén állnak a porcelánok, csorog le róluk is a fény, de még így is vonzzák a tekintetemet. Egészen közel megyek hozzájuk, nézem a törékeny porcelán lepkét, az egymáshoz bújó kacsákat és a tányérra festett törékeny virágokat. Nagyanyám jut eszembe róluk. Főleg a rózsát tartó nő elvágyódó tekintetéről.

Nagyanyám különös ember volt, kiskoromban sokszor hittem, hogy mogorva, pedig csak folyton a gondolataiba mélyedt. Az ő szemében is ott volt mindig ez az elvágyódás.

Nagyanyám is sokat utazott, élete során többször is költözött, hazát váltott, várost váltott. Hol a tenger mellett lakott, hogy friss házasként kövesse nagyapámat, akit Montenegróba helyeztek át, hogy orvosként ott dolgozzon. Egyedül ült fel a vonatra, ismeretlen országba érkezett, ahol a nyelvet sem tudta, de végül ott is otthont teremtett. Aztán a síkságra költöztek, egy poros kisvárosba, ahol ismét újra kellett kezdeni mindent. Nagyanyám mindenütt otthont teremtett, küzdött és tette a dolgát, ki tudja mennyivel járult hozzá a világ változásához, vagy ahhoz, hogy rend legyen benne, mindenesetre bárhol is volt, szeretettel vette körül a családját, gondoskodott mindenkiről és ha nem is volt épp nála minden, amire szüksége lett volna, mégis otthont tudott teremteni a férjének, a gyerekeinek. Nagyanyám nagyon szerette a Herendi porcelánokat. Gyönyörű, pillangós étkészlete volt, s ha nagy családi ebédet rendezett, amin minden gyereke és unokája ott volt, akkor elővette a pillangós tányérokat, csészéket és abban tálalt. Unokatestvéreimmel segítettünk teríteni, de a nagyi sosem félt attól, hogy leejtjük a tányért, összetörjük a finom mintájú Herendi porcelánokat. Azt hiszem, pont amiatt voltak számomra különlegesek ezek a tányérok, mert miattuk éreztem nagyanyám bizalmát bennünk, hogy majd vigyázunk rá, hiszen tudjuk, hogy sokat jelentenek neki. Próbáljuk őrizni az életünk törékeny pillanatait, de hiába hurcoljuk a szívünkben mindenhová, ha nem tudunk sehová sem megérkezni.

Az asztalhoz megyek, bekapcsolom a Herendi lámpát, a szobát hirtelen elönti az otthonos, sárgás fény, amiről mindig nagyanyám lakása jut eszembe. Gyerekkoromban sok estét töltöttünk nála, s ha ott aludtam, elalvásig figyeltem az asztalon álló öreg lámpa sárga fényét, amint küzd a sötéttel, beteríti az asztalt, s a fényénél nagyanyám zoknit stoppol, könyvet olvas vagy épp csak a lámpa fényében fürdő arcomat nézi mosolyogva.

Az ablakhoz állok és együtt nézzük a város fényeit, ahogy a Citadellán a Szabadság szobor az eget tartja. Jó együtt állni a sötétedésben. Az asztalon álló lámpa fénye egyre erősebbnek tűnik, sárga színben úszik az asztal, a fekete hajú nő festménye. Lámpát gyújtok végül, találok egy olyan kapcsolót, ami a rózsát tartó nő festményét külön megvilágítja. Elé állok újra, az arcát nézem, az elvágyódását. Keresem benne magamat, keresem benne a múltamat, keresem benne nagyanyám mosolyát. Mert ott van az arcán a mosoly, a jelen és a jövő ígérete, mosolyogni kezdek lassan én is.

Aztán a hálószobában összehúzom a függönyöket, a tükrös asztalhoz ülök, nézem egy ideig a saját arcomat, a saját mosolyomat, aztán az ő mosolyát is, ahogy felbukkan az arca tükörben, mikor mögém áll. Ahogy az ágyra fekszem, a lámpafényben behúnyom a szemem, szinte érzem nagyanyám illatát, az éjjeli szekrényre teszem a gyöngysorom, sárga a fény, aranysárga az este, nagyot nyújtozok az ágyon. Itt úgy érzem, végre hazaérkeztem.

Anna Terék (Topolya, 1984 - ) is a poet, dramatist and psychologist. Since 2007, she has published four volumes of poetry and one collection of dramatic works. Her poems have appeared in English, German, Spanish, Turkish, Polish and Croatian. She has won a number of literary awards. She lives and works in Budapest.

Terék Anna (Topolya, 1984 - ) költő, drámaíró, pszichológus. 2007 óta négy verseskötete és egy drámagyűjteménye jelent meg. Verseit többek között angol, német, spanyol, török, lengyel és horvát nyelvre fordították. Több irodalmi díjat nyert. Budapesten él és dolgozik.