FEHÉR KÉPEK Magyar Festõk Társasága Vigadó Galéria
1997. november 13 – 30.
F RÉHE K KEPÉ
A kiállítás támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap a Magyar Alkotómóvészek Országos Egyesülete Belváros-Lipótváros Önkormányzata a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium a Mûvészeti és Szabadmûvelõdési Alapítvány a Magyar Festészeti Alapítvány
Felelõs kiadó: a Magyar Festõk Társasága Szerkesztõ: Kováts Albert Angol fordító: Földvári Balázs Katalógus terv: Kováts Borbála Fotó: Hasznos Zoltán Nyomdai munkák: Nalors Grafika, Vác Nyomdai elõkészítés: TIMP Kft Mûvészeti menedzser: Koplik Judit ISBN 963 04 9256 3
A címlapon Tóth Menyhért Gondviselés (1979) címû festményének részlete (Mester Tibor felvétele)
Sümegi György FEHÉREN FEHÉR „minden festmény tükör. (...) Ékesszólás helyett csak ülne a festõállvány, a fehér vászon elõtt, képtelenül arra, hogy felemelje a kezét, és nekiessen a vászonnak, vagy megvédje magát tõle, más festõre várva, aki majd megkísérli helyette a ...festés lehetetlenségét.” (José Saramago: Lanzarotei füzetek)
RÉH KEP E ÉK „A fehér mindig titán” – mondta Lossonczy Tamás, amikor a festéktubusok, vagyis a színek sorában a permanent zöld világos, a világos ultramarinkék, a kadmium vörös és az elefántcsont fekete után idáig, a fehérig eljutottunk. Õ a festõállványa elõtt ült, s a tartókból sorra, gondosan, lassan, ha kellett: a kétszeres ellenõrzés megfontoltságával – a papírra kinyomott színt bal keze hüvelyk és mutató ujjára fölvette, és nagyjából azonos közelségben-távolságban fölrakta az általam tartott madzagra. Amikor mindegyik szükséges szín fölkerült a spárgára, akkor a világos zölddel alapozott vászonhoz szorítottam, aminek következtében a festékcsomók-festékhurkák java része átült a vászonra. Kis festék-kúpok, szín-halmok, festék-kráterek képzõdtek így. Világító festékszínfoltok a zöld szín-mezõben, sík zöldben. Ha a stafelájon függõlegesre merevített vásznat messzebbrõl, kellõ távlatból szemléljük, akkor a különbözõ színû festékcsomók a mélység látszatát fölkeltve a horizonton föl-fölizzó fényekként, összeolvadó vízszintes fény-csíkként hatnak. Egy következõ együttlétünkkor próbálom színhasználatából a fehér kezeléséthasználatát föltûzni a beszélgetésünk fonalára, de Lossonczy körülírja, nem direkten válaszol: „Én nem is tudom, hogy van-e fehér szín” – bizonytalanít el. Majd késõbb: „Fehér nélkül nincs fekete, fekete nélkül nincs árnyék és fény, fájdalom nélkül nincs gyönyör”. A beszélgetés vége felé, amikor már régen letettem arról, hogy frappáns válasz-tömörítvényt kapjak fehér-színhasználatáról – õ maga teszi föl tépelõdve a kérdést: „Mi a fehér? Van-e fehér? Szegedy-Maszák György barátom kapott levelet egy érdeklõdõtõl: mi a kedvenc színe? Válasza: ez egy olyan kérdés, mintha egy zeneszerzõtõl azt kérdeznék, hogy mi a kedvenc hangja.” És Lossonczy Mester megtoldja a
3
KÉ ÉR H E F számára – s mûvészetéból – kihangzó tanulsággal: „A színek együtt hatnak.” Vagyis õneki nincs kitüntetett színe – sem a fehér, sem más. Lossonczy mai összegzése a modern színtan-szerzõ, Johannes Itten 1967-es naplóbejegyzésével cseng egybe: „A szó csak más szavakkal való összefüggésében válik egyértelmûvé; hasonlóképpen az egyes színek is csak más színekkel való összefüggésükben nyerik el egyértelmû kifejezõerejüket és pontos jelentésüket”. És mégis: vannak alkotók (és mûvek), akik (amelyek) prím-szerepet, alaphang meghatározó jelleget, fundamentális karaktert bíznak a fehérre. Alkotónként jellemzõen változó az is, hogy az életmû mely szakaszában, az életút melyik részében válik uralkodóvá-relevánssá a fehér, a kifehéredés, megvilágosodás, fénnyel-telítettség. Vagy fehér, világos fénnyé, pislákoló utolsó világossággá válva (a mûvészi és az életpálya végén), s meleg, puha fedele lesz a színeknek, a mûvek epidermiszének végsõ takarója. Innét kiindulva (márpedig honnan másünnen lehetne?) a mûvészettörténeti széttekintés, hevenyészett pásztázás fogódzóit kutatom, színtanok, mûvész-vallomások, levelek és följegyzések tanulságait a mûvek valóságával próbálom szembesíteni. Mindez persze csak töredékesen sikerülhet; szándékom az, hogy a mûvészeti folyamatból jellemzõ elemeket próbáljak bemutatni. Egyelõre prolongáltan félretéve a „szín, vagy nem szín a fehér” kissé akadémikus kérdését, a Magyar Értelmezõ Szótárat ütöm föl: „Fehér I. mn 1. olyan színû, mint amilyen a tiszta hó. II. fn 1. A legvilágosabb semleges szín/Fehér festék”. Fehér színû a Bibliában: a tej, a fogak, a hó, a koriander magja, a manna, a lehántott faág, a leprás bõrén keletkezett folt, a nõstény szamár, az ünneplõ ruha. Fehér a ló, s az apokalipszis lovai között elsõ a fehér. A Bibliában szimbolikusan fehér az öröm, az ártatlanság és a mennyei dicsõség (Dr. Herbert Haag: Bibliai lexikon, 1989). „A kereszténység a színeket a fény látható megnyilatkozásaiként, s így Isten tetteiként szemléli. (...) A keresztény Szentháromság színszimbolikájában legtöbbször a fehér szimbolizálja az Atyát, a kék a Fiút és a vörös a Szentlelket. (...) A fehér az isteni fényt, a tökéletességet, a tisztaságot és az ártatlanságot is jelöli. (...) A római és a görög egyház hét szentségének is van színértéke, a keresztségé – fehér (tisztaság). (...) Az alkímia színszimbolikájában a fehér a higany, az ártatlanság, a boldogság és megvilágosodottság színe. (...) A magyar népköltészet színszimbolikájában a fehér szín minden esetben a megtisztulást, az ártatlanságot és a szûzességet jelzi. Alkalmas az ártó erõk távol tartására, s így válhatott gyászszínné is. Régen csak a fejedelem járhatott fehér (hóka) lovon, lakhatott fehér sátorban, viselhetett fehér süveget. Késõbb is az elõkelõk színe volt” (Szemadám György: Jelképtár, 1996). S ha már a színszimbolika széles mezejére merészkedtünk: egy szimbólumlexikon címszavával még vessük egybe a föntieket. A fehéret „úgy is tekinthetjük, mint ami nem szín, esetleg a spektrum valamennyi színének egyesüléseként, a Paradicsom még töretlen ártatlanságának szimbólumaként, vagy a megvilágosodott ember végcéljaként,
4
amikor ismét létrejön a paradicsomi állapot. Sok kultúrában fehér vagy színezetlen ruhát viselnek a papok, ami szimbólikusan a tisztaságra és az igazságra utal. Fehér ruhát hordtak az újonnan megkeresztelt keresztények, és fehér ruhában ábrázolják az Utolsó ítélet után az üdvözülteket. A pápa fehér ruhájának szimbólikus jelentése: megdicsõülés, dicsõség és mennyei út; már Püthagórasz ajánlotta, hogy a szent himnuszok elõadói hordjanak fehér ruhát. Az égieknek fehér, a föld alatti hatalmaknak fekete állatokat áldoztak. A Szent lelket galamb alakjában szokták ábrázolni”. Lehet negatív értelme is a színnek: pl. álomban a fehér ló a halál elõérzete. Sok kultúrában fehér alakok a szellemek (pl. fehér asszony), „megfordított árnyak”. A kínai szimbolikában az õsz az öregség, a Nyugat és a szerencsétlenség színe. (Hans Biedermann: Szimbólumlexikon, 1996.) A színtanok közül elõször Goethe-ébõl idézve: „146 A tiszta, áttetszõ homályosság az átlátszóságból ered. Tehát háromféle jelzett módon nyilvánulhat meg 147 A tökéletes homályosság a fehér: a legközömbösebb, a legvilágosabb, el- sõ át nem látszó térkitöltõdés 148 Maga az átlátszóság, empírikusan tekintve már a homályosság elsõ foka. A homályosság további fokozatainak száma, egészen az át nem látszó fe hérig, végtelen 149 Bármelyik fokon ragadjuk meg a homályosságot, még mielõtt át nem lát- szó lesz, ha a világossággal és a sötétséggel állítjuk viszonyba, egyszerû és jelentõs tüneményeket észlelünk. 150 A legnagyobb energiájú fény, például a napé, az oxigénben elégõ foszfo ré, vakító és színtelen.” Ehhez mindjárt ragasszuk hozzá e színtan Karátson Gábor-i olvasatából az ide illeszkedõ legfontosabbat: Goethe „a képet Föld és Ember egysége szimbólumának tekinti. Így nézve a dolgot, a színek a Föld lényei és népei volnának, amelyeknek önmagukban kell gyökerezniök, de életüket csak az egymás közt újra megtalált közös csendben kereshetik. Ez volna akkor a festészet próféciája, a fehér mint az Új Föld jele, ez a festészet szimbólumrendszere, fenomenológiai rendszere mint véget nem érõ szolgálat, amelyben eljuthatunk majd minden egyes szín nyilvánvaló titkának kimondásához is” (Karátson Gábor: Fehér. Utószó Goethe színtanához. In: Világvége után, 1993). A fehér a „közös csend”, az „utolsó csend” megtestesülése is; néhány mû és mûvészi praxis tanulságaként. Pl. Tiziano Piétáján a világosak-fehérek törtsége a lemondó fájdalmat erõsíti. A Jézushoz hajló férfialak bíbor köpenye fájdalmas színakkord a mû egészén szétömlõ, pislákoló fehér fényekben. Az idõs Tiziano egyik utolsó, ha nem a legutolsó mûve ez. Rebegõ-lebbenõ, végsõ kihunyás elõtti fény rezeg az egész kompozíción. S még egy „velencei” mû-sor: Turner – a 19. század elsõ felében – ugyancsak eljut korábbi motívumhû velencei vedutáitól, azok évtizedekkel késõbbi
5
átszûrésekor a világosig, a motívumot kiküszöbölõ fehérig, a belülrõl fölragyogó fényig. Õ is megjárta azt az utat, amit Tiziano, a telt színektõl az elomló-szétáradó, miszticizálódott fényig. A fehérig. A belsõ ragyogásig. Talán nem minden áron erõltetett azt sem föltennünk, hogy mindkettejük esetében végül is a fehér szín fénnyel való azonosítása, az egyéniség végsõ, elmúlás elõtti fölragyogásának mûvekben objektivizálódott, megrázó, végsõ állapota vetül elénk. A keresõ, kutató, örökké elégedetlen és tépelõdõ Van Gogh leveleiben a színekkel is viaskodik. 45. levél: „Nem állítom azt, hogy Millet nem használt fehéret, ha lovat festett, csupán azt mondom, hogy õ és a többi tónusfestõ, ha egyszer akarnák és törekednének rá, meg tudnák tenni, amit Delacroix mond Veronese-rõl, hogy fehér, szõke aszszonytesteket festett olyan festékkel, melyben sok volt az utca sarából.” 51. levél: „A fehér pedig – nos, te magad is tudod, hogy milyen különös koloritú képeket csináltak egyes modern festõk fehér színnel. (...) Delacroix nyugvópontnak nevezte a feketét és fehéret, és ennek megfelelõen alkalmazta” (Van Gogh válogatott levelei, 1964.). Még három elméleti mû idehangzó passzusait idézem, azért, hogy fõleg a 20. századi mûvészeti praxis elméleti hátterére is rávilágítsak valamelyest. Kandinszij szerint: „A fehéret gyakran nem is tekintik színnek (fõként az impresszionisták hatására, akik szerint a természetben nincsen fehér), az alaposabb elemzés viszont egy olyan világ szimbólumának tekinti, amelybõl az összes színek materiális sajátosságai és szubsztanciái hiányoznak. Ez a világ olyan magasan van, hogy onnan semmiféle hang nem jut el hozzánk. Hatalmas csönd áramlik belõle, amely anyagi szempontból egy leküzdhetetlen, leronthatatlan, végtelenbe nyúló, hideg falra emlékeztet. A fehér szín mélységes, abszolut hallgatásként hat a lélekre. Belsõ értelmét tekintve negatív hangzás, lényegében azoknak a zenei szüneteknek felel meg, amelyek csak ideiglenesen szakítják meg egy zenei tartalom kibontakozását. Nem élettelen, hanem lehetõségekkel teli hallgatás ez, olyan, amely egyik pillanatról a másikra értelemmel telítõdhet. A fehér – a semmi, pontosabban az ifjú Semmi – a kezdetek elõtti, a születés elõtti Semmi. Ilyen hangja lehetett a földnek a jégkorszak fehér napjaiban”. Hozzáteszi még: a „kék, ha fehérré, fehér színné válik – átlép a hangtalan nyugalom állapotába”; „a felhõtlen öröm és a folttalan tisztaság fehér öltözéket” hord (V. Kandinszkij: A szellemiség a mûvészetben, 1987). (Az angyal, a karácsonyfát hozó, az Isten küldötte, az ünnep harsonása is mindíg fehér; a könnyûség, a fölszállás, a szárnyalás, a lebegés üzeneteként. Édesanyám gyerekkoromban, amikor már kérdésekkel feszített a „ki hozza a karácsonyfát” nagy talánya – fehér lepedõbe burkolózott, és kissé elnehezült járásával, a fehér könynyûségébe öltözötten, átszellemítetten-kifehérítetten hozta a karácsonyfát, az égi üzenetet.) Ittent az egyes tiszta színeknek a fehérrel való megtörésérõl idézem. „Meg lehet törni egy tiszta színt fehérrel. A szín karaktere ezáltal hidegebbé válik. Fehérrel elkeverve a kárminvörös kékes árnyalatot kap, és karakterében erõsen megváltozik. A sárga
6
7
FEHÉR K
a fehértõl valamicskével hidegebbé válik, a kék szín viszont, ha fehéret keverünk is hozzá, megõrzi alapkarakterét. Az ibolyát nagyon érzékenyen érinti a fehér. A telített, sötét ibolyaszínben van valami fenyegetõ, a fehérrel megvilágított ibolya, a lila viszont kedves, és mintha belülrõl örvendezne.” Moholy-Nagy László a színeknek – így a fehérnek is – egyaránt volt elméleti megfogalmazója és mûvészi használója. „A festõi kifejezés történelmi eszközei között a szín idézte elõ a legerõsebb történelmi választ. Sokkal tovább és határozottabban tanulmányozták, mint a kifejezés történelmi eszközét, a formákat vagy tapintható értékeket.” S hozzáfûzi: „a színrõl való tudatos ismeretünk még elégtelen.” E hiányt pótolandó Moholy-Nagy összefoglalja tapasztalatait: „a szín tradícióba és szimbólumba van ágyazva. A mély színek súlyosabbnak tûnnek, mint a halványak. A legkönnyebb szín a fehér, azt követi a sárga, vörös, zöld, kék és fekete. (...) A meleg színek elõrelépni, a hidegek visszahúzódni látszanak. Az ugyanolyan méretû fekete, fehér, sárga, zöld és kék kockából a fehér kocka látszott a legnagyobbnak, a fekete a legkisebbnek”. MoholyNagy saját mûvészi gyakorlatából, kísérleteibõl is említ példát: „Egyik képemen megkíséreltem hat fehér árnyalatot elérni, bár a fehér vászon mellett csak egy fehér festéket használtam. A többi fehér a vizuális illúzió eredménye volt, melyet ceruzával és tussal körvonalazott felületekkel, valamint áttetszõség-hatásokkal értem el. Vizsgálatokkal kimutatták, hogy a fehér variációit csak színlátásban gyakorlott emberek látták. A kifinomodás a színfelfogásban elõfeltétele a gazdag plasztikus élménynek” (Moholy-Nagy László: Látás mozgásban, 1996). (Per analogiam: Koszta József nem kevés büszkeséggel emlegette, hogy a Tányértörülgetõ címû képen hétféle fehéret sikerült használnia.) A színhasználatban, – így a fehérnél is – a modern mûvészet, a 20. századi mûvészet, az avantgárd hozott meghatározóan újat, a korábbi gyakorlattól eltérõt. Ennek elméleti tisztázottsága talán Mondrian megfogalmazásában a legpregnánsabb: „Ahogy a vonalnak nyitottnak és egyenesnek kell lennie, hogy pontos meghatározottsággal fejezze ki a kiterjedést, ugyanúgy, ugyanannak a kifejezéséhez a színnek is nyitottnak, tisztának és világosnak kell lennie. Ha ilyen, akkor életerõt sugároz, ha zárt és zavaros, úgy elfojtja az életerõt és a körülhatároltság uralmát fejezi ki, vagyis a tragikusat.” (Piet Mondrian: Természetes és absztrakt valóság. In: Hajdú István Piet Mondrian, 1987.) A geometrikus absztrakció (pl. éppen Mondrian mûvei; Kazimír Malevics: Fehér alapon fehér négyzet, 1918) a konstruktivizmustól a tasizmusig, a fakturalizmusig, az op-artig és a redukcionizmusig, a festõi minimalizmusig fölmutat a fehér alkalmazásában releváns mûveket (pl. Theo van Doesburg: Aritmetikus kompozíció, 1930; Franc Kline: Cím nélkül, 1951; Jackson Pollock: Fehér fény, 1954; Mark Tobey: Fehér utazás, 1956; Robert Ryman: Courier II., 1985 – lásd még a lengyel Opalka fehér vászonra, az emlékezet falára festett végtelenített számsorát). A fehér szín nem csak festékként, tiszta, vagy más színekkel megtört formájában jelenik meg, hanem a kompozíciókban fölhasznált tárgy, kompozíciós elem vagy anyag
színeként, eleve adottság formájában. A fehér szín festõi alkalmazása és a fehér tárgyak, anyagok alkalmazása Marcel Duchampnál válik ketté, ugyanis az õ elsõ readymade, „talált tárgy” mûve: fehér porceán piszoár (Marcel Duchamp: Forrás, 1917). A modern mûvészet (avantgárd, neoavantgárd – egészen az installációkig, performanceig, a különféle art-okig) bõségesen használ önmagában fehér anyagokat, ahogy egyes plasztikák, térkonstrukciók (pl. Naum Gabo Vonalas térkonstrukció No.2., 1957-58; Sol LeWitt: Nyílt geometrikus szerkezet V.,1990; A magyar mûvészetbõl Schaár Erzsébet Utcája, és Jovanovics György egyénien formázott gipsz-munkái. A magyar mûvészettörténetbõl Egry József nevét említve megállapíthatjuk, hogy az õ mûvészetében nem csupán színrõl, színekrõl van szó, hanem fényrõl, a színek fényértékeirõl, olyan összetett és bonyolult, egyénivé párolt koloritról, amely világos természetû, jelentõs hányadában tartalmaz fehéreket is, de alapvetõen fénnyel telítettsége, fény-karaktere a fontos (pl. Egry József: Fehér fények, 1926). Egry a naplójában így ír errõl: „Évekig ültem a Balaton partján, és csodálkoztam. Tanulmányoztam, új stúdiumokat készítettem az új meglátások, párák, fények, a fény által adódott eltolódások – a Balaton sajátos opál színei, az anyag reális valója átváltozásai”-ról (Egry breviárium, 1973). Nagy Albert kitüntetett fehér-színhasználatát s annak konkrét, valóságos élményi hátterét levélben maga vallja meg: „A fehéret, mely olyan fontos szerepet kapott a piktúrámban, akkor láttam meg elõször. Estefelé szaladt át a vonat az Alföldön, s az ablakon gyors iramban tûntek fel és el a vakító fehér tanyák”. Nagy még arra is fölhívja a figyelmet, hogy Petõfinél a „végtelen semmiben” szétszórt alföldi házak milyen szimbólumai az õ magyarságának (Nagy Albert, 1945. dec. 5.). Az erdélyi Nagy Albert meghatározó fehér-tanya élményének ellenpontja lehet Ady szimbólummá növesztett hideg-halott sík-Magyarországa, téli alföldje:
„Olyan fehér és árva a sík, Fölötte álom-éneket Dúdolnak a hideg szelek.” (Ady Endre: A téli Magyarország)
Veszelszky Béla okulhatott, kiindulhatott a gnosztikus Kepes Ferenc-i elméletbõl: „A fehér az egyesítõ, egyetemes tudatot jelzi, amely mint a napfény, minden színt egyesít és elmerít magában”. Veszelszky festõ-gyakorlata – monográfusa szerint –: „A fehér alap – mely egyre nagyobb szerephez jut a tájképperiódus végén – a »testetlen, nem terített fény« (Plotinosz), a káprázat forrása. Az »élet teljességének« festõi megragadása érdekében Veszelszkynek a fehér egyetemességét vagy az egyetemes fehérséget fel kellett áldoznia az élõ színjelenségekért – még annak árán is, ha »a festmény... úgy kárhozik el a szín által, ahogyan az emberiség Éva által«” (Andrási Gábor: Veszelszky Béla). A világos színek fokozottabb használata tekintetében föl kell tételeznünk egy mûvészetpedagógiai fordulatot is, mivel az akadémizmus még a plein air idején is
8
9
RÉHEF K
szinte kötelezõvé tette a sötét festékkel (ha már nem is bitumennel, mint többször Munkácsy) történõ alapozás használatát. Az impresszionista és neoimpresszionista franciák (Matisse, Dufy stb.) hatására kezdett Vaszary János fõiskolai tanárként – és saját festõi praxisában – világos/fehér alapozású vászonra dolgozni. Talán a Vaszarytanítványok (Lossonczy és Tóth Menyhért is az volt) alkalmazták elõször generációsan is a világos, a fehérrel való alapozást, s így kompozícióik nyitottak (v.ö.: Mondrian) lettek. A hazai festészettörténetben a par excellence fehér-színhangú életmû a Tóth Menyhérté. A tóthmenyhérti „fehér hómezõk” (Pintér Lajos), fehér mûvei, vagyis színvilágának kifehéredettsége az euvre legegyénibb jegye. Az õ fehérsége, ez a színtelen színzuhatag leghangosabb ellenségeit („fogpasztafestészet”) és leglelkesebb híveit („a fehérek mágusa”) egyaránt megszólította. Ebben az egyéni színvilágban ragadható meg a Tóth Menyhért-i mûvészet alap-karaktere, e festészet leglényege. A fehér megítélésében meggyõzõdése változott, mélyült és érett – ahogy mûvei is. Az 1930-as évek végén még közelebb volt a tételes valláshoz, s ezt adekvátan alátámasztják akkori följegyzései is: „A fehér szín: Isten. 1936. (1937. júl. A fehér szín ISTEN. A fehér szín MINDEN. Mi célja van a festészetnek? Cél: a tökély. A szín: szó. Beszéljünk! Hogyan? Érthetõen... Hát csak rajta!) Ideál=Isten. Fehér az Istené, Tavasz. Fehér. Ezek még csak elemek. 1939.” Tóth mûvészetében – nem csak képletesen, valóságosan is – a fekete szénrajzoktól sajátosan egyéni megvilágosodáson, hittel mûvelt festõi gyakorlaton át jutott el az összetett, az aládolgozott, rétegeken át fejlesztett, szinte mintázott domináns fehérig. Vagyis – nagyfokú egyszerûsítéssel – a sötétségtõl, a feketétõl a világosságig a fehérig, a fényig. Hiszen a fehérbe torkolló korszaka munkáin a világos szín, a lazúros fehér már fény-természetû. Nem metafizikai, hanem inkább misztikus karakterrel jellemezhetõ. A Tóth Menyhért-mûvek végleges/teljes kifehéredése ugyanis összefügghet egyfajta belsõ megvilágosodással-megtisztulással, a kiküzdött saját út megtalálásával, ami a legfõbb kifejezõeszközének, a fehér színnek a végleges és biztonságos birtokbavételével együttesen válhatott bizonyossággá. „Az én fehérem a szintézis, a humánum és az aktivitás eredménye, egyben szimbóluma. A színmezõkre osztott korong gyorsan forgatva fehér, a fehér fényt szivárvány színekre bontja a prizma. Az ártatlanság, a béke jele vagy a gyászé. A nagy mindenséget egybetartó sugárzás színe. A fehér izzás a legfokozottabb izzás, nekem a kifejezések kifejezése, a legvilágosabb világosság.” (Szabó János: Tóth Menyhért fehérsége, Petõfi Népe, 1969. IV. 20.) A Tóth Menyhért-i modellt értékelõk közül többen jól regisztrálták az egy uralkodó szín, a „fehér alatti” sokszínûséget (pl. Almási Miklós: „Fehér színei alatt, több réteg takarásban – már-már láthatatlanul – ott vibrálnak fedett, titkos színei, melyek mozgásba hozzák, élettel telítik e vakító, göcsörtös, reliefszerû vonalakat.”) Tóth Menyhért mûvészete végsõ, érett korszakát rokonították már a fakturalisták metódusával. E párhuzamot azzal a szükséges megszorítással vélem használhatónak, hogy míg a fakturalistáknál a felületalakítási mód a cél, addig nála a következmény
RÉHEF KEPÉK
inkább, a végsõ állapot és meglelt-kiküzdött festõi helyzet. „A szín mint etikai kategória jelenik meg végül is piktúrájában” (Schéner Mihály, 1985). Bacsó Béla summázata (1992) szerint: „a jóság megváltó fényében, (...) a mindent beborító fehér káprázatban” Tóth Menyhért mûvészete „a homogén, minden részében emberarcú világkép morális alaptörvénye (...): a fény közössége”. Tóth Menyhért generációjából föltétlenül tanulságos és szükséges említeni Bartha László néhány, 1990 körül keletkezett, fehérre hangolt guache-festményét (Alba-variációk, 1990; Holt város, 1992). Van egy ma már európaszerte ismert magyar festõ, akinek minden munkája (nomen est omen!) Fehér. Fehér, mert így pontos. Fehér László valóságosan használja e kitûntetett színt. Nekem így vallott 1997. IX. 15-én róla: „A fehér a fény és egyben az idea”. A Magyar Festõk Társasága (MFT) fölhívása, pium desiderium-a, kegyes kívánsága szerint a jelen tárlatra olyan táblaképet vártak, „amely a fehér szín árnyalataiban készült” – tetszés szerint megválasztott technikában. Az antológia-kiállítás a hagyományos táblakép-mûfajban dolgozó alkotókat inspirálta munkára, új mûvek létrehozására. (A beadott mûvek zöme nem járt még nyilvánosságon.) A MFT eddigi közös szerepléseivel – e mostanival különösen – elementárisan bizonyítja azt, hogy nem korporációs-össznemzeti-összszövetségi-önreprezentációs föllépéseket szorgalmaz (a saját körükben azoknak is helyük lehet, persze), hanem szakmai, festészeti problémák, kitûzött alkalmak mentén szervezõdõ programokat. Az efféle tisztán szakmai alapkérdésre, egy kitüntetetté emelt szín egyéni használatára, az egyes alkotóknak a saját fehérben/fehérrel mûvelt festõi praxisára rákérdezni: a mûhelyproblémákig, a mûvek szövetéig, a festõi artikulációig, a legtisztább alapkérdésig hatoló. (Ez aztán csak-csak politikamentes, még a politika árnyék-vetülésének a hámját is levetni képes kérdés.) Milyen szín a fehér? Hogyan használod? Más, hideg, vagy inkább meleg színekkel törve vagy önmaga valóságában? Mivel körítve? Kiemelõként vagy lefedni valamit, tompán vagy vibrálóan; fénnyel telítetten? A sokáig szaporítható, okoskodó kérdések helyett jó érzéssel regisztrálható: az alkotókat, a kiállítók javát saját gyakorlatuktól, megszokott szintjüktõl nem térítette el a FEHÉR KÉPEK óhajtása sem. Nem festészettörténeti vagy esztétikai tantételeket, a fehér szín genezise igazolásaként ható motívumokat alkottak, hanem önmaguk legjobb formáját hozták – fehérben. (Egy-két mûnél történik utalás fehér képek alkotóira.) Zömében fehér (világos karakterû), vagy évek óta kikristályosodott skála színhasználatával élve. Nem e katalógus bevezetõ, hanem a kritika föladata lehet összegezni és összevetni a szerepló alkotók fehér munkáit korábbi hasonló vagy ettõl eltérõ mûveivel. Öröm és jólesõ érzés együtt, s külön-külön látni e mûveket, a festõi fehér utazást, mert újak készülésének a lehetõségérõl, a szakmai/festõi problémákba elmélyedni képes mûvészek együttesérõl, új alkotásokra való készségrõl, meg-megújuló invencióról is vallanak.
10
A Magyar Festõk Társasága FEHÉR KÉPEK antológia-tárlatát (konkrétan: katalógusát, együtt a kiállítással) a szakmák (mûvészek és ítészek) elfogulatlanjainak; a nagyközönségnek egyszerien kiemelkedõ, élménygyûjtõ alkalomként ajánlom. Ajánlom végül emlékére annak, aki a fehérrel való elragadtatását gyakorta megvallotta, kalauzom volt fehér utazásomban, s akinek a munkái ezt a töredékes bevezetõt kikényszerítették belõlem, Tóth Menyhértnek. „Én végtelenül hiszek az emberben. Van egy nem látható valóság is, amit mindenki magában hordoz. Az érzelem valósága, az értelem valósága, az emberség valósága. S ezt a belsõ gazdagságot nem lehet másképp kifejezni, csak az összes színeink igénybevételével, ezeket áttüzesítve, átfehérítve – valahogy ezt érzem... Minden embert már fehéren izzónak érzek. És ha mondjuk nem is izzik még olyan fehéren, teljességgel, de izzani fog, és magában hordozza ennek az izzásnak a képességét, ezért végtelenül szeretem és ezért izzítom át. Hát ide jutottam... így lettek mindig fehérebbek a képeim, s végül: fehér a fehérben...” (Idézi Néray Katalin: Tóth Menyhért életmû-kiállítása. Kritika, 1977/2.)
FEHÉR KÉPEK
György Sümegi WHITE WITHIN WHITE According to the invitation of the Society of Hungarian Painters (SHP), the paintings expected to the present show were to be “created in shades of the colour white”, in any technique of choice. The anthological exhibition inspired artists working in the traditional genre of painting to work, to create new pieces. (The majority of the works submitted had not been shown in public before.)
11
The collaborative efforts of the SHP, and especially the present one show that they are not predisposed to favour corporative-totalnational-totalunionist-selfrepresentative statements (though those may have their relevance within their sphere), but prefer programs organised along the lines of professional, painterly problems and set occasions. Posing such a purely professional fundamental question, referring to the personal use of one, preferred colour reaches within the workshop problems, the fabric of the works, painterly articulation, to the most purely fundamental questions. (It is even free of politics, a question able to shed even the shadow of politics.) What colour is white? How do you use it? Do you tone it with other, cold or warm colours, or in its original form? How do you garnish it? Do you use it to emphasise or to cover something, dim or vibrant; full of light? Instead of continuing the inexhaustable line of speculative questions, it is nice to register: the request for WHITE PAINTINGS did not deter the artists from their practices, their usual levels one jot. They did not create theses in the history of painting or in aesthetics, nor did they paint motifs attempting to justify the genesis of the colour white, but rather continued along their usual lines - in white. (A few of the works refer to the creators of white paintings.) They largely used white (light), or scales of colour that had been crystallised for years. It is the job of criticism rather than the present opening to summarise and compare the white works of the artists with their earlier similar and different works. It is a joy and a pleasure to see these works, this painterly white trip together and individually, because they give witness of the possibility of the creation of further new works, a collective of artists able to immerse themselves in professional/painterly problems, a potential and an intention to creation. I recommend the WHITE PICTURES anthological exhibition of the Society of Hungarian Painters (in particular the catalogue as well as the exhibition) to the unprejudiced among the professionals (artists and criticists) and the general public as a uniquely exceptional occasion for a special experience. And finally, I offer it to the memory of the man who often confessed his fascination with white to me and who was my guide in my white trip, and whose works forced me to produce the present, fragmentary opening speech. Menyhért Tóth. “I believe in man infinitely. There is an invisible reality that we each bear within us. The reality of emotion, the reality of reason, the reality of humanity. And that internal splendour can only be expressed by the use of all our colours, by firing them to white - that is how I feel. ... I have come to experience all human beings glowing in white. And if, say, some do not glow with that fullness of white, they will do so, and they already bear the possibility of that glowing, and therefore I love it infinitely and that is why I make it glow. That’s where I got to... that’s how my pictures got increasingly white, and finally, white within white...” (Quoted by Katalin Néray: The exhibition of the works of Menyhért Tóth, Kritika, 1997/2.)
12
ÁBRAHÁM Rafael 1093 Budapest, Lónyay u. 60.
FEHÉR TÉRFORMA 1997. akril, falemez, 150x75 cm
13
ร SZTAI Csaba
2013 Pomรกz, Jรณkai u. 9.
ENNYI 1996. olaj, vรกszon, 90x100 cm
14
BAKSAI Jรณzsef
1132 Budapest, Kรกdรกr u. 6.
EMPEDOKLESZ 1996. olaj, vรกszon, 70x50 cm
15
BALOGH Ervin
1072 Budapest, Rákóczi út 4.
LISZTTEL BEHINTETT MINTAISKOLA III. 1996. akril, farost, 60x80 cm
16
BALOGH László
2000 Szentendre, Bükkös part 61.
MÚLÓ IDÕ 1997. akril, vászon, 80x80 cm
17
BARTL józsef
1117 Budapest, Móricz Zsigmond körtér 16.
KÉK NÉGYZET 1997. olaj, vászon, 90x70 cm
18
BAUER István
8000 Székesfehérvár, Adonyi út 77.
CÍM NÉLKÜL 1997. vegyes techn., vászon, 60x90 cm
19
BENES József
6000 Kecskemét, Budai hegy 165.
TÉLI TÁJ I. 1996. olaj, farost, 130x100 cm
20
BENKÕ Viktor
2131 Göd, Bajcsy-Zsilinszky u. 2/a.
VÁGYAK... (FESTMÉNY 1975-BÕL) olaj, vászon, 148x89 cm
21
BERKI Viola
1052 Budapest, Bécsi u. 1.
CSENDES ÉJ 1993. olaj, vászon, 80x100 cm
22
BÉSZABÓ ANDRÁS
5310 Kisújszállás, Zalka Máté u. 6.
TAVASZVÁRÁS (TERMÉKENYSÉG TÁNCA) 1997. olaj, farost, 50x70 cm
23
BRÁDA Tibor
1118 Budapest, Csukló u. 8.
FEHÉR PÁRNA 1992. olaj, vászon, rétegelt lemez, 75x80 cm
24
BIKÁCSI Daniela
1087 Budapest, Százados út 3-13.
LÉPCSÕ 1997. vegyes techn., 100x70 cm
25
CSIKÓS Ilona
1016 Budapest, Naphegy u. 35.
KERESÉSBEN 1997. olaj, farost, 43x60 cm
26
BUDAHĂ ZI Tibor
8900 Zalaegerszeg, Toldi M. u. 14.
* KERESZT I. 1997. akril, farost, 100x80 cm KERESZT II. 1997. akril, farost, 100x80 cm 27
CSIKÓS Tibor
1066 Budapest, Lovag u. 7.
FOLYAMAT T-297 1997. tempera, papír, 70x50 cm
28
CSORBA Simon
1146 Budapest, Thököly út 35.
CSUMPI FIAM 1997. vegyes techn., papír, ∅27,8 cm
29
DIENES Gábor
1087 Budapest, Százados út 3-13.
FURCSA ÁLOM 1997. vegyes techn., 70x100 cm
30
DARÁZS József
7622 Szeged, Petõfi sugárút 33.
MAGNA MATER 1996. vegyes techn., farost, 80x120 cm
31
ERDÉLYI Eta
1052 Budapest, Deák tér 3.
SZTÉLÉ 1997. olaj, vászon, 140x60 cm
32
FEHÉR László
1113 Budapest, Edömér u. 4.
TISZTELET MOHOLY-NAGY LÁSZLÓNAK 1995. olaj, vászon, 110x110 cm
33
GANCZAUGH Miklós
1026 Budapest, Balogh Ádám u. 18/b
2ETÛD 1997. olaj, lemez, 31x35,5 cm
34
GYÉCSEK József
9970 Szentgotthárd, Hunyadi u. 25.
SZAVAK NÉLKÜL 1995. vegyes techn., vászon, 100x100 cm
35
HAJÓSI Mónika
1086 Budapest, Harminckettesek tere 6/c.
HOPP! 1995. papír, 110x90 cm
36
HAÁSZ István
1136 Budapest, Balzac u. 35.
CÍM NÉLKÜL II. (CAPELLA) 1993. olaj, papír, vászon, 80x80 cm
37
HALBAUER EDE
1013 Budapest, Attila u. 27.
GENEZIS II. – A VIZEK SZÉTVÁLASZTÁSA 1997. olaj, vászon, 100x140 cm
38
HEGEDÛS Miklós
1113 Budapest, Hamzsabégi út 60/d.
KERTLAKÓK 1997. olaj, vászon, 85x65 cm
39
JÁVOR Piroska
2000 Szentendre, Dézsma u. 2.
ÉG ÉS FÖLD 1997. olaj, vászon, 70x80 cm
40
JOVIÁN György
1105 Budapest, Halom u. 40.
NOSZTALGIA 1997. vegyes techn., papír, 97x95 cm
41
KALMÁRNÉ HORÓCZI Margit 6000 Kecskemét, Petõfi Sándor u. 7.
LÁTOMÁS 1997. akril, rétegelt lemez, 40x40 cm
42
KARÁTSON Gábor
1052 Budapest, Deák tér 3.
VALÓBAN TÖKÉLETES ATLÉTA Õ 1995-97. tempera, olaj, vászon, fa, 72x52 cm
43
KAZINCZY Gábor
7677 Orfû, Lapisi u. 14.
TOMPA CSÚCS 1997. vegyes techn., farost, 80x120 cm
44
KESERÛ Ilona
7635 Pécs, Mogyorós köz 7.
TÁRGY 1997. vegyes techn., fa, 50x35 cm
45
KÉRI Ádám
1016 Budapest, Berényi u. 3/b.
MÓZ. 2. 20/4-5. 1997. akril, vászon, 150x100 cm
46
KÉRI Bálint Bence
1016 Budapest, Berényi u. 3/b.
„FEHÉR KÉP” 1997. vegyes techn., farost, vászon, 97x97 cm
47
KONOK Tamรกs
1021 Budapest, Budenz u. 7/a.
FEHร R QUADRUPLUM 1997. akril, farost, 4x32x32 cm
48
KOPÓCSY Judit
1148 Budapest, Kerepesi út 76/a.
FALFIRKA 1997. vegyes techn., papír, 25,5x20 cm
49
KOVÁCS László 2040 Budaõrs, Petõfi u. 27.
TÍZPARANCSOLAT 1-3. 1997. vegyes techn., papír, 3x70x50 cm
50
KOVÁTS Albert
1054 Budapest, Szemere u. 9.
ARCHEOLÓGIA 1997. vegyes techn., 90x80 cm
51
KOVÁCS Péter Balázs
1051 Budapest, József nádor tér 9.
FILÉ I. 1997. vegyes techn., karton, papír, 70x60 cm
52
KOVÁTS Borbála
1122 Budapest, Városmajor u. 28/c.
COPY ÉS FEHÉR I. 1997. vegyes techn., papír 24x32 cm
53
KRAJCSOVITS Éva
1027 Budapest, Csalogány u. 13-19.
A FEHÉR KÉP 1997. olaj, farost, 120x120 cm
54
LÉGRÁDY Viktor
1065 Budapest, Vörösmarty u. 73.
MAJDNEM FEHÉR KÉP 1997. akvarell, akril, 83x57 cm
55
LÉVAI Nóra
1098 Budapest, Csengettyû u. 21.
SARIKI FÉNY 1997. vegyes techn., papír, 45x54 cm
56
LUZSICZA Árpád
1011 Budapest, Bem rkp. 25/a.
HEURÉKA! (ÖNARCKÉP ALCÍMMEL) 1996. vegyes techn., karton, 70x50 cm
57
MAGYAR Gábor
1136 Budapest, Tátra u. 11.
DCLXXII 1997. akril, vászon, 140x90 cm
58
MAKÓ Judit
1087 Budapest, Százados út 3-13.
RÓZSÁK ÉS LÉTRÁK 1996. vegyes techn., 50x40 cm
59
MATZON Ákos
2083 Solymár, Rózsika u. 52.
KADMIUM FÚGA 1995. akril, fa, 100x60 cm R+X 1995. akril, fa, 100x60 cm 60
M. NOVÁK András
1137 Budapest, Radnóti Miklós u. 24.
FESTMÉNYTEMETÕ vegyes techn., 120x80 cm
61
MIHÁLYFI Mária
1066 Budapest, Desseffy u. 18-20.
FÉNY FELÉ 1995. olaj, fa, 30x40 cm
62
MERTZ Éva
1024 Budapest, Budai László u. 14.
ITT VAGYUNK 1997. vegyes techn., farost, 80x60 cm
63
MÓDER Rezsõ
2400 Dunaújváros, Kovász u. 4.
„M” olaj, farost, 180x120 cm acél, 115x33x6 cm 64
MOLNÁR Péter
6000 Kecskemét, Mûkert 7.
FEHÉR TÁJ 1983. olaj, vászon, farost, 26x22,7 cm
65
MÓZES Katalin
1165 Budapest, Csenkesz u. 6.
ECLOGA 1997. olaj, karton, 100x70 cm
66
NAGY Imre Gyula
1044 Budapest, Kálvin János u. 66.
GÖRÖG KOLOSTOR II. 1997. vegyes techn., farost, 70x55 cm
67
OROSZ János
1118 Budapest, Kelenhegyi út 12-14.
PARADISO PERDUTO 1996. akril, olaj, vászon, 150x150 cm
68
PAIZS László
1118 Budapest, Ménesi út 78.
KETTÕS FIGURA 1997. vegyes techn., papír, 250x128 cm
69
PASQUALETTI Zsófia
1037 Budapest, Csatárka u. 2/c.
FEHÉREN-FEKETÉN A PALAZZO FALCONIERIBEN 1997. akril, papír, 100x70 cm
70
PATAKI Ferenc
6727 Szeged, Réz u. 4.
FÁTÓL AZ ERDÕT 1997. vegyes techn., 100x79,5x7 cm
71
PERHÁCS László
1088 Budapest, Baross u. 21.
PAPÍRFONÁS 1997. papír, 60x80 cm
72
RÉNYI Katalin
1054 Budapest, Kálmán Imre u. 19.
ZUHANÁS 1996. akvarell, 100x70 cm
73
SEJBEN Lajos
6722 Szeged, Nemestakรกcs u. 1.
BARBร R KARCOLATOK 1993. vegyes techn., 100x36 cm
74
SERÉNYI H. Zsigmond 1111 Budapest, Bartók Béla út 34.
VERTIKÁLISAN OSZTOTT TÉR 1997. olaj, vászon, 100x120 cm
75
SOMOGYI György
2310 Szigetszentmiklós, Kazinczy u. 6.
ALBA INSULA 1997. olaj, vászon, 160x100 cm
76
SÓVÁRADI Valéria
1028 Budapest, Kossuth Lajos u. 14.
ORSZÁGH LILI EMLÉKÉRE 1992. öntött papír, 110x96 cm
77
STEFANOVITS Péter
1055 Budapest, Szt. István krt. 1.
FELKELÕ CSAPAT I-II. 1997. akril, vászon, 2x61x71 cm
78
SZABÓ Ágnes
5000 Szolnok, Zagyvaparti sétány 4.
TANÚK 1997. vegyes techn., 66x43 cm
79
SZAKÁCS Imre
2000 Szentendre, Málna u. 26.
KARMOK I. 1995. olaj, vászon, 120x80 cm
80
SZATHMร RY Jรณzsef
2083 Solymรกr, Panorรกma u. 60.
FRAGMENTUM 1996. vegyes techn., farost, 70x100 cm
81
SZÉKHELYI Edit
4400 Nyíregyháza, Egyház u. 11.
FEHÉR EMLÉK olaj, vászon, 80x80 cm
82
SZENTGYÖRGYI József 1118 Budapest, Villányi út 101.
CÍM NÉLKÜL 1997. vegyes techn., papír, 100x70 cm
83
SZILÁGYI Júlia
1025 Budapest, Battai u. 12/b.
* JEGYKENDÕ 1997. vegyes techn., 34x28x7 cm MEGFESZÍTVE 1989. vegyes techn., 30x27x5 cm 84
SZILÁRD Klára
1071 Budapest, Damjanich u. 58.
DINAMOKUS MOZGÁS 1997. olaj, vászon, 100x116 cm
85
SZÛTS Miklós
1118 Budapest, Kelenhegyi út 12-14.
ÜVEGES CSENDÉLET 1991. olaj, vászon, 80x80 cm
86
TÁCSIK János
1087 Budapest, Százados út 3-13.
ANGYAL 1997. olaj, vászon, 130x170 cm
87
TILLESS Béla
1118 Budapest, Serleg u. 5.
IN MEMORIAM KASSÁK 1974. stukkó, farost, 100x62 cm
88
ÚJHÁZI Péter
8000 Székesfehérvár, Oskola u. 10.
TALÁLKOZÁS 1996. akril, farost, 100x70 cm * LEHETSÉGES JELENET 1993. akril, farost, 60x80 cm 89
VALKÓ László
7621 Pécs, Király u. 29-31.
TÖREDÉK 1997. papír, gipsz, farost, 100x70 cm
90
VARGA-AMÁR László
1056 Budapest, Belgrád rkp. 26.
SZARKOFÁG 1997. olaj, vászon, 120x120 cm
91
VÁLI Dezsõ
1027 Budapest, Margit krt. 69/b.
FEHÉR MÛTEREM 1991. olaj, farost, 40x40 cm
92
VÉGH András
1025 Budapest, Vöröstorony u. 3.
TÖREDÉK 1996. olaj, vászon, 70x50 cm
93
VINCZELLÉR Imre
6300 Kalocsa, Vigadó sor 31.
CÍM NÉLKÜL I. 1997. olaj, fa, 24,7x19,6 cm
94
VOJNICH Erzsébet
1118 Budapest, Kelenhegyi út 12-14.
VILÁGOS ENTERIÕR 1989. olaj, vászon, 145x140 cm
95
ZOLTÁN Mária Flóra
1025 Budapest, Kapy u. 37-39.
BÁRÁNY 1997. olaj, vászon, 70x90 cm
96
ef. ZÁMBÓ István
2000 Szentendre, Bartók Béla u. 8.
CSERE-BERE 1989. olaj, farost, 70x100 cm
97
ZÖLD Anikó
1052 Budapest, Aranykéz u. 7.
CARRARAI EMLÉK 1997. pasztell, 40x30 cm
98
WAGNER János
1062 Budapest, Bajza u. 17.
TABULA RASA 1997. vegyes techn., vászon, 110x75 cm
99
WEGROSZTA Gyula
2021 Tahitótfalu, Vajda u. 4.
FOGADALMI KÉP 1997. vegyes techn., 23,8x23,8x2,7 cm
100
A Magyar Festõk Társasága 1995. nyarán alakult meg mint a régi, 1949-ben létesített Képzõ- és Iparmûvész Szövetség festõ szakosztályából kivált önálló jogi személyiségû társadalmi szervezet, s júliusban vette nyilvántartásba a Fõvárosi Bíróság. A társaságot alapító 33 mûvésszel szemben 1997-ben a taglétszám eléri a 260 fõt. A Magyar Festõk Társasága elnöke Karátson Gábor festõmûvész-író, elnökségi tagjai Bikácsi Daniela, Kováts Albert, Kovács Péter festõmûvészek. A Magyar Festõk Társaságának célja a tagság, és általában a magyar festõmûvész társadalom gyakorlati (szakmai és anyagi) támogatása, kiállítási alkalmak felkutatása és kiállítások létrehozása, a rendkívül színes magyar képzõmûvészet minél szélesebb körben történõ megismertetése és népszerûsítése minden lehetõ eszközzel, köztük kiadványok megjelentetésével. A Magyar Festõk Társaságának feladatai közé tartozik a szakmai kapcsolatok létesítése és ápolása itthon és külföldön. 1997-re igen gazdag programot állítottunk össze. SÍKPLASZTIKÁK c. kiállításunk május 2. és 23. között volt megtekinthetõ az Újpest Galériában. Szakmai sikerét jelzi, hogy júliusban Balatonalmádiban is szerepelt, 1998-ra pedig meghívást kapott Gyõrbe és Kaposvárra. Felmerült még egy szegedi, szekszárdi és finnországi tárlat lehetõsége is. Ezt követte augusztus 19. és szeptember 14. között BUDAPEST 125 elnevezésû tárlatunk a Budapest Kiállítóteremben, a fõváros egyesítésének közelgõ 125. évfordulója alkalmából. Jelenlegi évzáró rendezvényünket, a Vigadó Galériában november 13. és 30. között megtekinthetõ FEHÉR KÉPEK címû kiállításunkat minden eddiginél élénkebb szakmai érdeklõdés elõzte meg. 88 mûvész 94 mûvével ad egyéni megoldást a fehér szín által fölvetett szakmai feladatokra. A már kialakult 1998-as programunk két fontos pontja a KOLLÁZS KIÁLLÍTÁS (április 23—május 10., Vigadó); és a KOVÁCS KIÁLLÍTÁS (IV. negyedév, Szombathelyi Képtár). Mindkettõ társ-társaságainkkal közös rendezvény lesz. A Magyar Festõk Társasága 22 másik mûvésztársaság mellett tagszervezete a Magyar Képzõmûvész és Iparmûvész Társaságok Szövetségének. Ez a federatív felépítés rendkívül elõnyös a megfelelõ információáramlás és az ügyvitel szempontjából. Ugyanakkor lehetõvé teszi az európai szervezeti rendszerbe való beilleszkedést, mint ahogy a Magyar Festõk Társasága a Magyar Képzõmûvész és Iparmûvész Társaságok Szövetségén keresztül tagja is a koppenhágai székhelyû Európai Mûvészek Tanácsának. 1996. nyara óta Szurcsik József grafikusmûvész képviseli Magyarországot a végrehajtó bizottságban. A Magyar Festõk Társaságával az alábbi postacímen lehet felvenni a kapcsolatot: Budapest 5 Postafiók 586 1373
101
The Society of Hungarian Painters was formed in the summer of 1995 as a civil organisation with independent legal personality separating from the Painter’s Section of the old Alliance of Applied and Fine Artists created in 1949 and was registered by the Budapest Court in July. The number of members of the society, which was formed by 33 artists, has reached 260 by spring 1997. The Chairman of the Society of Hungarian Painters is the painter and author Gábor Karátson, the painters Daniela Bikácsi, Albert Kováts and Péter Kovács are the members of its board. The goal of the Society of Hungarian Painters is to provide practical (professional and financial) assistance to its membership and to Hungarian painters in general, to find opportunities for and to organise exhibitions, and to disseminate information about the extremely colourful world of Hungarian fine arts as widely as possible using all methods, including publications. The creation and maintenance of professional relationships both home and abroad is also among the tasks of the Society of Hungarian Painters. We have assembled a rich programme for 1997. Our exhibition entitled “PLANE SCULPTURES” was available for viewing between May the 2nd and the 23rd at the Újpest Gallery. Its success within the profession is indicated by the fact that it was shown at Balatonalmádi in July and it has been invited to Gyõr and Kaposvár for 1998. The notion of an exhibitions in Szeged, Szekszárd and Finland has also come up. That was followed by our exhibition entitled BUDAPEST 125 at the Budapest Gallery between 19 August and 14 September, celebrating the occasion of the 125th anniversary of the union of Buda, Pest and Óbuda, constituents of the present capital. Our present, end-of-year show available for viewing at the Vigadó Gallery from 13 to 30 November entitled WHITE PICTURES, has raised unprecedented expectation across the breadth of the profession. 94 pieces by 88 artists give personal solutions to the professional problems raised by the colour white. The two important engagements in our schedule for 1998 to date are the COLLAGE EXHIBITION (23 April - 10 May 1998) and the KOVÁCS (BLACKSMITH) EXHIBITION (fourth quarter, Szombathely Gallery). Both will be organised in co-operation with fellow organisations. Along with twenty-two other societies of artists, the Society of Hungarian Painters is a member organisation of the Alliance of Hungarian Fine and Applied Arts Societies. That federal structure is certainly beneficial as regards appropriate flow of information and administration. At the same time it facilitates incorporation into the European organisational structure, as the Society of Hungarian Painters, through the Alliance of Hungarian Fine and Applied Arts Societies, is a member of the Council of European Artists, based in Copenhagen. The graphic artist József Szurcsik has been representing Hungary on the executive committee since summer 1996. The Society of Hungarian Painters may be contacted at the following mailing address:
Budapest 5 P.O. Box 586 1373
102