A MAGYAR FESTÕK TÁRSASÁGA CSOPORTKIÁLLÍTÁSAI
Az
enteriõr ma
B artók 32 Galéria 2003. szeptember 2 — 20.
A kiállítást rendezte Kárpáti Zoltán
A kiállítás és a katalóg us támogatói Budapest Fõváros Kulturális Bizottsága HUNGART Egyesület Nemzeti Kulturális Alapprogram Nemzeti Kulturális Ö rökség Minisztériuma Magyar Festészeti A lapítvány
A ngol fordító Földvári Balázs
K
issé felemás érzés olyan kiállítás elé írni bevezetõt, melynek katalógusa a tárlat rendezõjeként jegyzi a nevem, ugyanakkor valójában csak kis részem van benne. Hiszen mind a kiállítás ötlete, a Truman Capote-tól kölcsönözött címmel, mind a meghívott mûvészek névsora Kováts Alberttõl származik. És bár lehetõségem lett volna hozzászólni mindkettõhöz, ezt nem tettem meg. Elsõsorban azért, mert egy enteriõr kiállítás az én elgondolásomban biztosan másképp nézett volna ki: kevesebb résztvevõvel és talán kissé szürkébben is — egy mûvészettörténész általában szûkebb ösvényekre kényszerül. Másfelõl lenyûgözött az a sokszínûség, amit a Magyar Festõk Társaságának korábbi kiállításain láttam. Így éltem a „talált tárlat” kínálta lehetõséggel. A szerepem ilyesformán a képek kiválasztására korlátozódott, ez viszont kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a kiállító mûvészek közül néhányat személyesen is felkeressek. Írásom tehát inkább személyes, mint elemzõ, inkább szól néhány tetszés szerint kiválasztott festõrõl, mintsem hogy teljes keresztmetszetét adja a kortárs magyar enteriõrfestészetnek, amire egyébként ez a kiállítás a legkevésbé sem törekedett. Alighanem Giotto az egyetlen, aki megrendelésre festett enteriõrt: miután az építtetõ dúsgazdag bankárnak és a szomszédos szerzetesrendnek hosszas pereskedés után sem sikerült egyességre jutnia, a Scrovegni kápolna hiányzó kereszthajóját a festõ egy-egy megtévesztõen valószerû trompe-l’oeil freskóval pótolta. Máskülönben az enteriõr olyan téma, melynek tárgya többnyire mégis a festészet maga. Kissé leegyszerûsítve, akárcsak az önarckép, a csendélet vagy a tájkép, voltaképp ürügy a festésre. Nem véletlen, hogy a hollandok, akiket a nyakatekert allegóriák-
3
nál mindig is jobban érdekelt a valósághû ábrázolás, annyira kedvelték az enteriõrt. A fénnyel átitatott, puritán templomok tágas csarnokait, a tehetõs polgárok elegáns lakásainak súlyosan leomló kárpitjait, a falak elmaradhatatlan, mikroszkopikus részletességgel metszett térképeit minél hûbben tükrözõ szemléletmód a 19. századi arisztokrácia fényûzõ lakosztályainak könnyeden virtuóz, a rutin által unalomig ismételt festészetébe torkollott. A 20. századi festõk azután megszabadulva minden kompromittáló dísztõl, a nagypolgári lét megnyugtatóan színpompás tablóit a mûvész kiüresedett, egyszerû mûtermére cserélték. Hogy mindebben nem kizárólag az egzisztenciális okok játszottak szerepet, azt az enteriõrfestészet újbóli szárbaszökkenése bizonyítja: Barcsay Jenõ konstruktív rendbe szervezõdõ mûteremképei, Nagy Balogh János nyomorúságában megrázó, zsúfolt szobabelsõi vagy Czimra Gyula líraian geometrizáló, derûs enteriõrjei. Az üres tereknek ezt a tradícióját örökölték a kortársak, mindenekelõtt Váli Dezsõ, Krajcsovics Éva és Vojnich Erzsébet is. Még ha Váli legújabb képein — pedig mintegy tíz éve ragaszkodik a mûtermének egyetlen, állandósult pillanattá dermedt látványához — a cellává zsugorodott mûterem mind jobban elhomályosulva, gyakran adja át a helyét a korábbi absztrakt mûvek dekoratív világának. Néhány éve Vojnich Erzsébet is kilépett az enyészet nyomait viselõ, üres iparcsarnokok falai közül, hogy a nem kevésbé elhagyatott, kopár tájban álló épületeit fesse. Krajcsovics Éva legfrissebb vásznai pedig már annyira feloldódtak a fényben, hogy a címeik ismeretének hiányában csak bajosan lehetne megmondani, hogy kint vagy bent készültek-e. Nem is az enteriõr a fontos hármuknál, hanem a festészet elveszettnek vélt, több száz éves tradíciójába vetett hitükbõl fakadó, mélyen festõi szemléletmód. Ezt a 20. századi európai festészetben már csak homályosan felsejlõ, ám búvópatakként mindvégig jelenlévõ folytonosságot számukra leginkább a csendéletfestészet olasz mestere, Giorgio Morandi közvetítette. Talán ezért is festenek inkább enteriõrt, ami a csendélettõl azért mégsem annyira távoli.
4
Váli Dezsõ farostig visszamosott-kapart „üres képein”, Vojnich Erzsébetnek az ecsetnyomok gazdag, érzéki faktúrájából szõtt vásznain, vagy Krajcsovics Évának a fény egyetlen felvillanásában derengõ sziluetté olvadó tereiben az enteriõr éppúgy csak ürügy a festésre, mint ahogyan az önarckép Rembrandt, a tájkép Cézanne, vagy a csendélet Morandi festészetében. A kiüresedett belsõ tér, a falak határolta, egymásba kapcsolódó síkok, a minden praktikus, hétköznapi létüktõl megfosztott, magányosan feszengõ tárgyak új festõi minõségükben jelennek meg. Mindez olyan sajátos egyensúlyt teremt absztrakt és ábrázoló mûvészet között, melyben a festõ úgy képes megõrizni a kapcsolatát a valósággal, hogy az egyúttal mégsem köti túlzottan a kezét. Bár kevésbé kötõdik az enteriõrhöz, negyedikként ide kívánkozik még Szüts Miklós is, aki egyaránt otthonosan mozog a múlt századból itt felejtett polgári lakások tágas szobáiban, és a hajléktalanok nyomorúságosan szûk, szegényes vackaiban. Innen azonban már többfelé ágaznak az utak. Így válik fõszereplõjévé Vermeer van Delft, a legendás holland enteriõrfestõ, Szemadám György a németalföldiek aprólékos, míves festésmódjával kivitelezett, a mûvészettörténet klasszikusaitól és saját valós vagy fiktív családtörténetébõl beemelt motívumok általi ironikus múltidézésének. Vagy köszön vissza egy rövid idõre a századelõ kubizmusa Mózes Katalin sakktáblamintás padlójú, szürke konyhájában. A trecentóból örökölt, majd évszázadokig csipkerózsikaálmát alvó temperatechnika milliónyi, egymás mellett sorakozó, aprócska vonalainak erdejébõl bontakozik ki Bikácsi Daniela hallatlan türelemmel megfestett, sejtelmes akvarellje. Eltérõ festõi minõségeket, a konstruktivizmus hûvösen tiszta dialektikáját, és az impresszionizmus fény-árnyék kontrasztjainak árnyalatgazdag festõiségét hívja életre a textil- és papírmûvészbõl vérbeli festõvé avanzsált Sóváradi Valéria. Másoknál már kevésbé megragadható az enteriõr. Míg El Kazovszkij meggyõzõ természetességgel mûvelt, elementáris festészete gyûri maga alá az állandó szereplõivel benépesített szobájának színterét, addig Lóránt János Demeter széles ecsetnyomok szaggatta, erõteljes faktúrái
5
ejtik rabul a látványt. Radák Eszter pedig a szellemesen valószerûtlen nézõpontból feltáruló nappaliját csomagolja a bútorkárpitok, padlószõnyegek és terítõk harsány ornamentikájába. Székhelyi Edith pasztellés Szécsi Katalin kollázssorozatán a térbeli értékeitõl megfosztott mûterem képe rendelõdik alá a szabadon megkomponált képfelületnek. Végül Lajta Gábor a szó szoros értelmében üres belsõ teret festett, mikor egy aktsorozat végeztével a mûtermének üressé vált sarkát örökítette meg. Lajta képei mindig zavarba hoznak: sokalakos éjszakai jelenetei, a klasszikus reminiszcenciákat õrzõ aktjai kései örökösei a figurális festészet bõ száz éve megszakadt tradíciójának. Mintha a mûhelygyakorlattal, a mesterek közvetítette sok száz éves festõi tradícióval nem veszett volna el végérvényesen a mesterségbeli tudás is. Lajta Gábor minderrõl látszólag tudomást sem véve gyûjtögeti a hagyomány szerteszét szóródott, törött cserépdarabkáit. Habár a megtépázott csatatérként feltáruló vásznai magukon viselik a festõ örökös küszködésének nyomait — vállalni a saját ügyetlenségeinket, egyúttal méltóvá válni a legnagyobbakhoz —, mégis reménnyel töltenek el, hogy talán nincs még veszve minden. Kárpáti Zoltán
6
It feels rather odd, writing an introduction for an exhibition whose catalogue mentions me as one of the curators of the show, while in truth I only played a minor part. The idea of the exhibition, with the title borrowed from Truman Capote, and the list of invited artists are both the inventions of Albert Kováts. And, though I had a say in both, I didn’t say anything. Primarily because an exhibition of interiors done to my taste would have looked different: less participants and perhaps somewhat greyer — the art historian is usually restricted to narrower paths. On the other hand, I was fascinated by the diversity I saw at the previous exhibitions of the Society of Hungarian Painters. So I simply took advantage of the opportunity inherent in such a “ready-made exhibition”. My role was thus restricted to the selection of the paintings, and that furnished an excellent occasion to visit some of the exhibiting artists in person. My piece is therefore rather more personal than analytic and it is about a handful of painters selected at random, with no ambition to provide a comprehensive review of Hungarian interior painting, which, anyway, was not the intention of the exhibition, either. Presumably, Giotto was the only painter who ever painted an interior to order: when, after protracted litigation, the prosperous banker who had it built and the neighbouring monastic order failed to reach an agreement, the missing transept of the Scrovegni Chapel was supplied by the painter using a deceivingly realistic trompe-l’oeil fresco. Otherwise, the interior is a subject whose real theme is usually painting itself. Simplifying a little, just like the self-portrait, the still life or the landscape, it is only an excuse to paint. It is no accident that the Dutch, who
7
have always preferred realistic representation to convoluted allegories, liked the interior so much. The approach that attempted to render a maximally realistic representation of the spacious halls of the Puritan churches, transfused by light, the heavy drapery of the apartments of wealthy burghers, the inevitable, microscopically detailed maps on the wall found its conclusion in the gracefully virtuosic painting of the luxurious apartments of 19 th century aristocracy, repeated onto the boredom of routine. Later, the painters of the 20 th century divested themselves of all embarrassing finery and traded the reassuringly colourful tableaux of the life of the bourgeoisie for the empty and simple studio of the artist. That this was not motivated merely by financial considerations is attested by the new bloom of interior painting: the orderly, constructivist studio interiors of Jenõ Barcsay, the disturbingly destitute, crowded rooms of János Balogh Nagy or the lyrically geometric interiors of Gyula Czimra. That tradition of empty spaces was inherited by contemporary artists, primarily Dezsõ Váli, Éva Krajovics and Erzsébet Vojnich. In the latest pictures of Váli — who has been devoted a single, extended moment of his studio for about ten years — the studio, reduced to a cell, grows dim and often gives way to the decorative world of the earlier, abstract works. A few years ago, Erzsébet Vojnich also stepped out from her decaying, empty factory workshops to paint buildings standing in no less dejected and barren landscapes. The latest canvases of Éva Krajovics are so dissolved in light that without knowledge of their titles it would be difficult to say whether they are interiors or exteriors. For those three artists, it is not the interior as such that is important, but their deeply painterly perspective that derives from their faith in the several hundred years of tradition of painting that had seemed lost. For them, this dimply perceptible, yet in its underground current, continuously present continuity of 20 th century European painting is best represented by the Italian master of the still life, Giorgio Morandi. And that is perhaps the reason why they paint interiors, because that is not so far removed from
8
the still life. In the “empty pictures” of Dezsõ Váli, scratched back to the chipboard, the canvases of Erzsébet Vojnich, woven from a rich, sensuous texture of brush-strokes, and the spaces of Éva Krajovics which dissolve into a glimmering silhouette in a single flash of light, the interior is only an excuse for painting, just as the self-portrait is for Rembrandt, the landscape for Cézanne or the still life for Morandi. The empty internal space, the interconnected planes delimited by walls and the lonely, embarrassed objects, deprived of their practical, everyday existence, appear under a new, painterly aspect. All that creates a special balance between abstract and representative painting, in which the painter is able to retain his connection with reality without that becoming too much of a constraint. Although he is less connected with interiors, Miklós Szûts should be mentioned as the fourth artist. He moves with equal familiarity in the spacious rooms of bourgeois apartments left over from the last century and in the miserably cramped, scanty hovels of the homeless. From there, paths diverge in multiple directions. That’s how Vermeer van Delft, the legendary Dutch painter of interiors gets the leading role in the ironic reminiscences of György Szemadám, executed in the detailed, refined manner of the Netherlanders and assisted by motifs borrowed from the classics of the history of art or the real or fictitious history of his own family. Along another path, the cubism of the early 20 th century makes a repeat appearance in the grey kitchen of Katalin Mózes with its chequerboard floor. The technique of tempera, inherited from the trecento and asleep for several centuries, is revealed in millions of tiny lines alongside each other in the extraordinarily patient, mysterious aquarelle by Daniela Bikácsi. Different painterly qualities, the cool and clear dialectic of constructivism along with the richly shaded light and shadow contrasts of impressionism are brought to life by Valéria Sóváradi, a textile and paper artist turned genuine painter. In the work of others, the interior is less concrete. While the convincingly natural elemental painting of El Kazovszkij conquers the stage
9
of her room, populated by her constant figures, it is the strong brushwork dominated by wide strokes that capture the scene in the work of János Demeter Lóránt. The living room of Eszter Radák, revealed from a wittily unrealistic viewpoint, is packaged in the loud ornamentation of furniture upholstery, floor carpets and tablecloths. The series of pastels by Edith Székhelyi, and the series of collages by Katalin Szécsi subordinate the image of the studio, deprived of its spatial configuration, to the freely composed image. Finally, Gábor Lajta painted an empty interior in the most concrete sense of the term when, after a series of nudes, he recorded the empty corner of his studio. The pictures of Lajta always perplex me: his night scenes of many figures, his nudes with classical reminiscences are heirs to the tradition of figurative painting that has come to an end over a hundred years ago. It is as if professional skills were not entirely lost along with workshop study and the several hundred years of painterly tradition. And it seems that Gábor Lajta takes no cognisance of that at all as he continues to gather the dispersed, broken fragments of tradition. Although his canvases, which are revealed as torn battlefields, show the signs of the eternal struggle of the painter — acceptance of our imperfections makes us worthy of the greatest — they still fill me with hope that perhaps not all is lost. Zoltán Kárpáti
10
Bikácsi Daniela 1087 Budapest, Százados út 3-13.
Enteriõr 1998. akvarell, papír, 53×74 cm
11
El Kazovszkij 1051 Budapest, Dorottya u. 11.
Két hattyú a falon 2003. olaj, vászon, 115×95 cm
12
Krajcsovics Éva 1027 Budapest, Csalogány u. 13/19.
Fényfolt 2002. olaj, vászon, 160×80 cm
13
Lajta Gรกbor 1074 Budapest, Dob u. 31.
Lรกmpazsinรณr 1999. olaj, vรกszon, 190ร 140 cm
14
Lóránt János Demeter 5400 Mezõtúr, Kossuth u. 40.
A kék lavór 2003. olaj, vászon, 80×60 cm
15
Mózes Katalin 1165 Budapest, Csenkesz u. 6.
Konyha 2003. olaj, vászon, 60×40 cm
16
Radรกk Eszter 1091 Budapest, Haller u. 88.
Asztal I. 2002. olaj, vรกszon, 120ร 100 cm
17
Sóváradi Valéria 1028 Budapest, Kossuth L. u. 14.
Vörös szõnyeg I. 2000. olaj, vászon, 80×80 cm
18
Szécsi Katalin Zs. 2146 Mogyoród, Borvirág u. 14.
Enteriõr I. 2003. vegyes technika, farost, 60×40 cm
19
Székhelyi Edith 4400 Nyíregyháza, Egyház u. 11.
Enteriõr I. 2003. pasztell, papír, 50×70 cm
20
Szemadám György 1066 Budapest, Jókai u. 36.
Allegorikus csendélet behasított képpel és Vermeer motívummal 1990. olaj, vászon, 120×90 cm
21
Szüts Miklós 1118 Budapest, Kelenhegyi út 12.
Özvegyasszony ágya 1998. olaj, vászon, 80×85 cm (Magántulajdon)
22
Váli Dezsõ 1027 Budapest, Margit krt. 64/b.
Mûterem (A/02/02) 2002. ceruza, olaj, farost, 60×60 cm
23
Vojnich Erzsébet 1118 Budapest, Kelenhegyi út 12.
A nagy szellõzõ 1994. olaj, vászon 123×148 cm
24
A Magyar Festõk Társasága
a magyar festõmûvészek legnagyobb szakmai egyesülete 1995 nyarán alakult meg mint önálló jogi személyiségû társadalmi szervezet. A társaságot 33 festõmûvész alapította, akik túl akartak lépni a mûvészeti szervezetek pártállami idõkben kialakított, elavult formáin. Alapító elnöke 2002-ig Karátson Gábor festõmûvész-író volt; az elnök 2002 júniusa óta Kováts Albert festõmûvész, mûvészeti író, elnökségi tagjai Bikácsi Daniela, Kovács Péter és Mayer Berta festõmûvészek. Elnökségi tagunk volt az 1997-ben elhunyt Simsay Ildikó festõmûvész is, akinek érdemei múlhatatlanok az új mûvésztársaságok megalakításában. Emlékét a nevét viselõ díj õrzi, amit a mûvésztársak érdekében kifejtett munkásságért adományoznak. Koplik Judit mûvészettörténész lelkiismeretes szakmai munkája az elnökség nélkülözhetetlen segítsége. A Magyar Festõk Társaságának célja a tagság, és általában a magyar festõmûvész társadalom gyakorlati, szakmai támogatása, kiállítási alkalmak felkutatása, kiállítások és szakmai programok létrehozása; a rendkívül színes jelenkori magyar képzõmûvészet minél szélesebb körben történõ megismertetése minden lehetõ eszközzel, köztük kiadványok megjelentetésével. A Magyar Festõk Társaságának feladatai közé tartozik szakmai kapcsolatok létesítése és ápolása itthon és külföldön. Törekvése emellett a modern és kortárs képzõmûvészet népszerûsítése általában is, különös tekintettel a hazai vizuális mûveltség állapotára. A Magyar Festõk Társasága létrejötte óta tagszervezete a Magyar Képzõmûvészeti és Iparmûvészeti Társaságok Szövetségének 32 másik mûvésztársaság mellett. Ez a federatív felépítés lehetõvé teszi az európai szervezeti rendszerbe való beilleszkedést. A Magyar Festõk Társasága a Magyar Képzõmûvészeti és Iparmûvészeti Társaságok Szövetségén keresztül tagja a koppenhágai székhelyû Európai Mûvészek Tanácsának.
1087 Budapest, Százados út 3-13. Postacím: 1373 Budapest 5, Pf.: 586; Telefon: (1) 33-17-603 E-mail: mafest@alarmix.net
26
The Society of Hungarian Painters
The largest professional society of Hungarian painters was formed in the summer of 1995 as an independent legal entity. The society was formed by 33 painters who wished to transcend the obsolete forms of artists' organisations established during the communist era. Until 2002, the painter and author Gábor Karátson was the society's chairman, followed, from June 2002, by the painter and arts writer Albert Kováts, with the painters Daniela Bikácsi, Péter Kovács and Berta Mayer also on the board. The painter Ildikó Simsay, who passed on in 1997, was also a member of our board; her achievements in establishing the new artists' societies were unsurpassable. A prize, established in her name, is awarded for work for the benefit of fellow artists. The conscientious professional work of art historian Judit Koplik provides indispensable assistance to the board. The goal of the Society of Hungarian Painters is to provide practical and professional assistance to its membership and to Hungarian painters in general, to find opportunities for and to organise exhibitions and other professional events and to disseminate information about the extremely colourful world of Hungarian fine arts as widely as possible using all methods, including publications. The tasks of the Society of Hungarian Painters also include the establishment and mainentance of professional relationships both domestically and abroad. In addition, the society also strives to promote modern and contemporary fine arts in general, with particular regard to the improvement of visual culture in Hungary. Along with 32 other artists' societies, the Society of Hungarian Painters has been a member organisation of the Alliance of Hungarian Fine and Applied Arts Societies since its foundation. The federal organisation facilitates integration into the system of European organisations. Through the Alliance of Hungarian Fine and Applied Arts Societies, the Society of Hungarian Painters is also a member of the Council of European Artists, based in Copenhagen.
H — 1373 Pb. 586 Budapest 5, Hungary Telephone: (1) 33-17-603 E-mail: mafest@alarmix.net
27
Felelõs kiadó a Magyar Festõk Társasága Felelõs szerkesztõ Kováts Albert Mûvészeti menedzser Koplik Judit Katalóguster v és tipográfia Kováts Borbála Mûtárgyfotók Berényi Zsuzsa Boros György Fabricius Anna Kárpáti Zoltán Sulyok Miklós Tahin Gyula Váli Dezsõ A nyomdai munkákat a Nalors Grafika (Vác) végezte ISB N 963 210 986 4