A Magyar Festõk Társasága csoportkiállításai
új F I G U R AT I V I T Á S
– A Sensaria csoport és szobrász barátaik –
Csepel Galéria Mûvészetek Háza 2007. november 29 – 2008. január 4.
A kiállítás kurátora Lajta Gábor
Támogatók Oktatási és Kulturális Minisztérium Nemzeti Kulturális Alap HUNGART Egyesület Magyar Képzõmûvészeti és Iparmûvészeti Társaságok Szövetsége Budapest-Csepel Önkormányzata Ferencvárosi Képzõmûvészek Egyesülete Magyar Festészeti Alapítvány
A borítón Lõrincz Tamás „Két alak” címû festményének és Engler András „Önlovasszobor” címû szobrának részletei láthatók
L AJTA GÁBOR
Az idea valósága Új figurativitás
Mi a figurativitás? És mi az „új” figurativitás? Biztosan sokan megtorpannak már ezeknél a kérdéseknél. Beleütköznek a fogalmakba és nem tudnak tovább lépni. Pedig a dolog pofonegyszerû. Elõször is természetesen a figurális mûben nemcsak emberi alak lehet. A tájkép, csendélet, épület szintén figurális. A határvonal figurális és nem figurális között sokkal inkább ott húzódik, ahol eldõl, akarja-e a festõ a figurativitást? Mennyire fontos számára a látvány, a dolgok alakjának látszata? A mûalkotás mindig jel. Mindig absztrakt. Ez közhely, mégis újra és újra el kell ismételni. A különbség csak abban áll, hogy a jel hogyan és mire utal? Mennyire érzéki a jel, mennyire töltõdik fel az emberi szem által felfogott látvány vizuális gazdagságával? Vagy ellenkezõleg: lemeztelenedett jel, amely közvetlenül próbál a valóságra mutatni. Mindkét esetben azonos a cél, csak más a jel. Egyik út sem értékesebb a másiknál. Bonyolultabb a kortárs új figurativitás, vagy figuratív realizmus kérdése, amely most az ezredforduló táján terebélyesedett szinte mûvészeti mozgalommá, hirtelen, viharosan. De ez sem olyan fogós kérdés. Ha megnézzük például az aktuálisan a Magyar Nemzeti Galériában látható Vaszary János-életmû kiállítást, akkor leckét kaphatunk abból, hogy egy életmûvön belül miként változhat az ábrázoláshoz való viszony, hogyan változik a realitás foka, hogyan módosulnak a látvány leírására használt festõi jelek, követve a huszadik század elsõ felének modernség-követelményeit. Ha Vaszary János 110 évig élt volna, talán eljut a teljes nonfigurativitásig (mint némelyik tanítványa), s utána akár vissza is kanyarodhatott volna ismét az ábrázoláshoz, ahogy ez sok „absztrakt” festõvel megtörtént; például az 1970-es évekbeli amerikai realisták többsége absztrakt expresszionistaként indult. A kortárs nemzetközi és hazai figuratív festészet egészen biztosan egy olyan vákuumban keletkezett, amelyben a tárgy hiányzott. A tárgy, vagy téma, vagy motívum, vagy szüzsé, ahogy tetszik. Mert a 80-as évek új hulláma csak a festés élvezetét hozta vissza, de nem törõdött a látvánnyal. Mostanra viszont úgy tetszhet, mindaz ami a huszadik században csak stúdium volt, az alkotás elsõ lépcsõfoka, mintha önállósodott volna. Elsõ
3
látásra úgy látszódhat, ezek az „újfigurális” festõk leragadtak az akt, a portré, a zsáner és a tájábrázolásnál. Az avantgárd szemlélet szerint tovább kellett volna lépniük. De mûvészetet nem lehet kötelességtudatból, stíluskényszerbõl, elméleti megfontolásokból, megfelelési kényszerbõl mûvelni. A megváltozott belsõ igény, a hiányérzet motiválta a figurativitás erõteljes elõretörését. Teljesen természetes, hogy a mûvészettörténet és a kortárs kritika mindent azonnal osztályozni és értékelni akar. Ezért az új figuratív és realista festõk és szobrászok felbukkanását – a megértés és elismerés mellett – azonnal félreértések is kísérték. Itt és most nincs lehetõség kitérni a kritikai fogadtatásra – mindez jól követhetõ az úgynevezett technorealista vitától az idei tavaszi Magyar Nemzeti Galéria-beli A festmény ideje címû kiállítást körülvevõ vitákig és kritikákig. A figyelem fókuszában gyakran a Sensaria mûvészcsoport állt, amelynek tagjai – hangsúlyozzuk: nem egyedüliként – következetesen tradicionális figuratív irányt követnek. A posztmodern szemlélet vagy az avantgárd „médiatudatosság” nem jellemzõ rájuk. Ezért az elemzõ elmék kevesebb kapaszkodót találhattak a mûveikben, mert a tisztán festõi törekvések kevésbé verbalizálhatók. Igaz, megítélhetõk-elítélhetõk. Ha nem térhetünk is ki bõvebben a Sensaria csoport és a hozzájuk közel álló képzõmûvészek kritikai reputációjára – a bírálatok két gyakori elemét fel lehet említeni. Az egyik a jelenkorra jellemzõ vonások, a „kortársság” hiányolása; a másik pedig a szakmai szempontú bírálat, adott esetben akár konkrét festõi vagy ábrázolásbeli hiányosságok felrovása. Ne vitassuk el teljesen a kritikusok Bernard Shaw-i hozzáállásának jogosságát, vagyis, hogy „tojást tojni sem tudok, de azt meg tudom mondani, hogy záp-e…”, de jegyezzük meg, hogy a rajzolást-festést nem gyakorló, Barcsay-féle anatómiát nem tanult elméleti szakemberek szükségszerûen mást és máshogy látnak akkor, amikor szakmai problémákról beszélnek, mint azok, akik naponta mûvelik a festõi nyelvet. Ezzel együtt természetesen még találó lehet egy-egy bírálat, de talán több türelem szükségeltetne a nem Tiziano mûhelyében tanult, ám gyakran – bár ilyet kimondani is kockázatos – a maguk módján tizianói igényekkel fellépõ fiatal mûvészekkel szemben. Hiszen nem éppen ilyen ambícióval lépett a nyilvánosság elé Csernus Tibor, amikor a – hangsúlyozzuk – „maga igényei szerint” meg akart felelni a Caravaggio felállította mércének? A dolgok változnak, és sokan, meglehet, éppen a Csernus Tibor felállította mércét tekintik mérvadónak, s ez a mérce is épp elég magas. A kétkedõk figyelmébe aján-
4
lom azt a tényt, hogy 10-15 évvel ezelõtt a ma vitathatatlan rangú Lucian
Freud munkáit egyes közgyûjtemények egyszerûen nem merték megvásárolni, mert úgymond még nem lehettek biztosak abban, hogy azok elég jók-e. Történt ez akkor, amikor az újhullámos vásznak négyzetkilométereivel már tele voltak a gyûjtemények raktárai. Az ember persze sohase lehet elég óvatos. A másik kritikus terület a kortársság kérdése, vagy a kortárs „nemzetközi diskurzusban” való részvétel, illetve a részvétel hiánya. Pedig hát épp ez az, amit nem lehet kikerülni. Az ember mindig benne van a diskurzusban – ha nem az egyikben, akkor a másikban. Kérdés, hogy az egyik diskurzus jogosabb-e mint a másik? Az Antonio Lopez Garcíával folytatott diskurzus a fontosabb vagy az Antoni Ta`pies-szel? Richard Estes a beszélgetõtársunk, vagy inkább Balthus? Mert a realizmuson belül is nagyok a különbségek. És akkor még csak a festészetrõl beszéltünk. Másrészt pedig egy mûvész – különösen a fiatal mûvész – mindig változhat, fejlõdhet. A fiatal mûvész manapság 30 év körüli. Fiatalabb, mint a „fiatal írók”, de idõsebb, mint egykoron a reneszánsz ifjú mesterei. Késõbb lép a pályára, fejlõdése is lassúbb, fokozatosabb, hiszen nem feltétlenül a szakmájából él, vagy több kitérõt kénytelen megtenni. Ezzel együtt a Sensaria csoport alkotói az elmúlt egy év alatt például máris sokat változtak, kezdenek megérni. Balogh Zsófia Angyali üdvözletszobra tovább mélyülõ, átszellemülõ irányt sejtet. Horváth Krisztián radikálisan összegzi eddigi motívumait – még erõsebben szimbolista irányba mozdulva el. Horváth Roland a csendéleti tárgyak látást firtató, elsuhanó ábrázolását fejleszti újabb témákkal. Kondor Attila egyre magabiztosabban kezeli olaszosan szórt fényû „ideális tereit” és festõi faktúrája izgalmasan gazdagodik. Kovács Lehel tájképei szubtilisabbak, elvonatkoztatottabbak lettek, anélkül, hogy elveszítették volna a látvány érzéki közvetlenségét. Kucsora Márta a gesztusfestészet eszközeivel tovább folytatja az absztrakció és ábrázolás szûk határmesgyéjének bejárását; az a villózás érdekli, amikor a képet egyszerre láthatjuk akár naturálisnak is és az ellentettjének is. László Dániel a semmilyen motívumot nem alábecsülõ felfokozott munkában, a megfestés izgalmában találja meg a fejlõdés kulcsát, s eközben szükségszerûen jobban figyel a látványtól független önálló festõi értékekre is. Lõrincz Tamás is sokat változott önarcképes premier plánjai óta – nemcsak az ecsetvonás teremtette jelei lettek virtuózabbak, a tónusok finomságában is elõre lépett, és témáit is bõvítette a nagyméretû csoportkép irányába. Megyeri Horváth Gábor vidékre költözése hangsúlybeli eltolódásokat sejtet egy erõsebb alföldi hagyományú, tüzes színvilágú festészet felé – aktábrázolásaiban is. Sütõ Róbert a látvány esszenciáját festi, akár
5
erdõ, akár épület a motívuma – s legutóbbi épületképein a korábbiaknál is egységesebb a színhangzás. Szabó Ábel – olykor kemény, grafikus hatású csendéletei és direkt témái után – városképeiben kezd olyan precizitást és atmoszférikus átszellemítést elérni, mint a kortárs madridi realisták java; megõrizve a budapesti helyi sajátosságokat. A Sensaria csoport most kiállító tagjai között figuratív szobrászt egyet találunk: Balogh Zsófiát. Rajta kívül szerepel a kiállításon néhány nem Sensaria-tag, de hozzájuk a tradícióhoz való viszony szempontjából közelálló, hasonló korú szobrászmûvész. Mûveik közül Elek Imre egyszerre drámai és tárgyilagosan szigorú korpuszait említhetjük, Engler András mellbevágó igényû és igényességû életnagyságú „önlovasszobrát”, Kotormán Norbert finoman szintetizáló nõi figuráját és archaikus portréját, Zocskár Andrea portréit és aktjait, amelyek a magyar és nemzetközi archaizáló impreszszionisztikus szobrászat érzékeny folytatásai. Egyáltalán: az „újfiguratív” szobrászokra is jellemzõ a realizmus és az archaikus felfogás összeegyeztetésének igénye. De mielõtt skatulyákat kezdenénk gyártani, szögezzük le: a kortárs figuratív mûvészet – legyen az magyar vagy külföldi – képviselõi nem kínálnak könnyû terepet az elemzõk számára. Antonio Lopez Garcíát például hiába övezi szinte kultikus tisztelet, s hiába vitathatatlan a szakmai rangja – ugyanolyan nehéz róla írni, ahogy például a fényt vagy a színt nem lehet szavakra lefordítani. Noha a jelenlegi kiállítás nagyrészt a Sensaria csoport tagjaira korlátozódik, nem felejthetjük el, hogy hasonló törekvésû festõk és szobrászok természetesen a csoporton kívül is találhatók, s akiknek szereplése messze túlnõne a mostani bemutató lehetõségein, s felsorolásuk vagy bemutatásuk is meghaladná e bevezetõ kereteit. Nem beszélve a rokon szellemû elõfutárokról vagy idõsebb kortársakról, festõkrõl és szobrászokról egyaránt. Talán egyszer majd erre is sor kerül, akár a nem túl távoli jövõben. Hiszen a mûvészeti változásokat már nem is évtizedekben, hanem szinte hónapokban mérhetjük. Túlhevített felgyorsulás és az „örök ideák” tisztelete – megterhelõ kihívás egy klasszikus alapállású fiatal mûvész számára.
6
HORVÁTH ROL AND Szobrász-mûteremben 2003, olaj, vászon, 135×135 cm
7
ELEK IMRE Férfi torzó 2003, ólom, krómacél, 137 cm
ENGLER ANDRÁS Önlovasszobor 2002-2003, agyag, 320×250×150 cm
9
BALOGH ZSÓFIA Angyali üdvözlet 2007, bronz, 32×35×19 cm
10
HORVÁTH KRISZTIÁN Separatio 2007, olaj, vászon, 225×140 cm
11
KONDOR ATTIL A Orientรกciรณ 2007, olaj, vรกszon, 150ร 130 cm
12
KOTORMÁN NORBERT Éva néni 2006, púrhab, viasz, fém, 154×55×46 cm
13
14
KUCSORA MÁRTA Vízesés I-II-III. 2007, olaj, vászon, 210×64 cm, 210×72 cm, 210×64 cm
15
KOVÁCS LEHEL Kukoricás 2006-2007, olaj, vászon, 150×190 cm
16
SÜTÕ RÓBERT Katedrális 2007, akril, vászon, 80×100 cm
17
MEGYERI-HORVÁTH GÁBOR Akt 2006, olaj, vászon, 90×100 cm
18
19
ZOCSKÁR ANDREA Nõi torzó 2006, bronz, 35×11×11 cm
LÕRINCZ TAMÁS Két alak 2007, olaj, vászon, 190×125 cm
20
SZABÓ ÁBEL Naplemente a Rákóczi úton 2007, olaj, vászon, 110×150 cm
21
LÁSZLÓ DÁNIEL Polip 2007, olaj, vászon, 100×100 cm
22
A mûvészek és kiállított alkotásaik
A Sensaria csoportból
LÕRINCZ Tamás
BALOGH Zsófia
1101 Budapest, Hungária krt. 5-7. Két alak 2007, olaj, vászon, 190×125 cm Önarckép 2006, olaj, vászon, 190×105 cm
5000 Szolnok, Gutenberg tér 12. Angyali üdvözlet 2007, bronz, 32×37×19 cm István portré 2003, bronz, 25×17×21 cm Várandós Mária 2006, bronz, 33×6×8 cm Madonna Gyermekkel 2005, bronz, 35×8×6 cm Angyali üdvözlet dombormû 1998, bronz, 65×54 cm
MEGYERI-HORVÁTH Gábor 5600 Békéscsaba, Andrássy u. 2. Akt 2006, olaj, vászon, 90×100 cm Szobrászmûterem 2006, olaj, vászon, 100×110 cm SÜTÕ Róbert
2314 Halásztelek, Csatár György u. 11/6. Separatio 2007, olaj, vászon, 225×140 cm Kút 2007, olaj, vászon, 250×140 cm
3533 Miskolc, Lorántffy Zsuzsanna u. 16. Katedrális 2007, akril, vászon, 80×100 cm Falak 2007, akril, vászon, 60×80 cm Állvány I. 2006, akril, vászon, 80×60 cm
HORVÁTH Roland
SZABÓ Ábel
2314 Halásztelek, Csatár György u. 11/6. Szobrász-mûteremben 2003, olaj, vászon, 135×135 cm Caravaggeszk 2002, olaj, vászon, 180×120 cm
1105 Budapest, Román u. 2. Naplemente a Rákóczi úton 2007, olaj, vászon, 110×150 cm Útépítés 2007, olaj, vászon, 110×150 cm
KONDOR Attila
Meghívott szobrászok
HORVÁTH Krisztián
1115 Budapest, Halmi u. 25/b Orientáció 2007, olaj, vászon, 150×130 cm Orientáció III. 2007, olaj, vászon, 180×100 cm KOVÁCS Lehel
ELEK Imre 1085 Budapest, Mária utca 23. Korpusz torzó 1999, bronz, 37×22×14 cm Férfi torzó 2003, ólom, krómacél, 137 cm
1011 Budapest, Fõ u. 26/b. Kukoricás 2006-2007, olaj, vászon, 150×190 cm Alkonyi táj 2006, olaj, vászon, 100×120 cm
ENGLER András
KUCSORA Márta
KOTORMÁN Norbert
1063 Budapest, Szinyei Merse u. 3. Vízesés I-II-III. 2007, olaj, vászon, 210×64 cm, 210×72 cm, 210×64 cm
2024 Kisoroszi, Széchenyi u. 128. Éva néni 2006, púrhab, viasz, fém, 154×55×46 cm Barátok 2005, viasz, 43×40×18 cm
LÁSZLÓ Dániel 5000 Szolnok, Gutenberg tér 12. Polip 2007, olaj, vászon, 100×100 cm Biciklizõk 2007, olaj, vászon, 200×150 cm Delft látképe 2006, olaj, vászon, 100×100 cm
1063 Budapest, Bajnok u. 27. Korpusz 2007, bolgár mészkõ (vraca), 190×40×40 cm
ZOCSKÁR Andrea 1072 Budapest, Rákóczi út 6. Nõi torzó 2006, bronz, 35×11×11 cm Frenák Pál egészalakos portréja 2007, bronz, 33×6×7 cm
23
Felelõs kiadó a Magyar Festõk Társasága Felelõs szerkesztõ Kováts Albert Katalógusterv Kováts Borbála A nyomdai munkákat a Nalors Grafika (Vác) végezte ISBN 978-963-87354-2-3 ISSN 1586 9490