UNGVÁRI KÁROLY 1924 — 2000
Támogatta a Magyar Festõk Társasága
Angol fordító Földvári Balázs
Ungvári Károly
kiállításán elõször az idõ süvöltõ rohanása, a múlt
félelmes feltorlódásai, a nem-egybeesések, ha ez meg az így meg úgy lehetett volna, és az a bizonyos „mi lett volna, ha” jut eszembe. Az elmaradt találkozások, a meg nem született ismeretségek, a jóvátehetetlen mulasztások, a viszszacsinálhatatlan tévedések, a késlekedések, az elvesztegetett idõ, a mindörökre behozhatatlan tudás. A történelem és a politika kikerülhetetlen kalodája, s ennek a kalodának a kiszolgálói, a történelem és a politika megrontói. Az úgynevezett „körülmények”, és a saját tehetetlenségünk, tétovaságunk. Ungvári Károlyt 1998-ban ismertem meg, az Ökollégium-beli kiállításán. Életem egyik legfontosabb találkozásaként tartom számon. Vagy talán pontosabb, ha azt mondom, az egyik legérzékenyebb találkozásaként. Miért nem elõbb, miért csak 74 éves korában? És miért, hogy ez volt az elsõ jelentõsebb budapesti bemutatkozása, és az is csak baráti segítséggel, kevesek által ismert, kevéssé frekventált helyen? Kérdések, melyekre tudjuk is a választ, meg nem is. Kérdések, melyekre nem szívesen gondolunk, s amelyek újabb kérdéseket indukálnak, önvizsgálatra késztetnek, vádakra és önvádakra indítanak. Aki ismerte, tudja, vele megismerkedni, õt ismerni kettõs öröm volt: az ember és mûvei. Képek, és aki mögöttük áll. Valósággal felzaklató élmény volt, hogy egy számomra ismeretlen névhez általam soha nem látott, fontos és jelentõs, kortárs festészetünk élvonalába tartozó mûvek kapcsolódnak. Mert egyetlen tekintetre fel lehetett mérni a kifejezés és a minõség egyediségét és rendkívüliségét. A szuverén tehetség átütõ erejét. Egy eredeti festõi nyelv zengését, amely mint a templomi orgona-hang, áthatja és betölti a teret. Ez a nyelv korábban nem volt, eredeti festõi kifejezés, mégis mélyen, belülrõl ismerõs. Ez a remekmûvek magától értetõdõsége: közelrõl érint, szinte cinkos módon közös a mûvésszel; mintha valamikor egyszer már egyetértésre jutottunk volna, feltehetõleg álmunkban vagy elõzõ életünkben.
3
Mindebbõl következik a szeretet. Az Ungvári képeket szeretni kell, mint közeli hozzátartozónkat. Ezek szívmelengetõ képek, noha szó sincs arról, hogy valami idilli, paradicsomi fantáziavilág képei lennének. A szeretetet (vagy mondjuk így), az érzelmi-hangulati kontaktust az a ritka élmény váltja ki, ami nem más, mint az emberi mélység, az intellektuális töltés megnyilvánulása a képfelületen. Az a leírhatatlan jelenség, amikor a festészet anyagait, lemezt és festéket szellemivé válni látunk, holott a festõ igazából a humánumát, szellemét, intellektusát alakította anyaggá. A festészet leglényegérõl van tehát szó — Ungvári Károly a szó legigazibb értelmében volt festõ —, arról a vibráló kölcsönhatásról, a szellem ide-oda csapongásáról, ami a festõ és a nézõ között zajlik ideális esetben. Az Ungvári-képek rákényszerítenek a rájuk figyelésre, magukra vonják a tekintetet; létrejön ez a vibrálás akarva-akaratlanul is. Ez az élmény tetézõdött Kaposvárott, a festõ eddigi legnagyobbszabású kiállításán, ahol a mûvek mennyisége és sokrétûsége segített fölmérni az életmû méreteit és távlatait. Ungvári festõi nagyságához méltóan, mûvészettörténeti hitelességgel rendezte meg a tárlatot Horváth János a Vaszary Képtárban. Tanulmányértékû megnyitójával pedig immár a mûvészettörténész kötelezõ adóját rótta le, amikor tudományos elemzéssel tisztelgett a lezárult életmû elõtt. Mélyen fájlaltuk, hogy a kései elismertetés olyan jeleit, mint az életmûkiállítás létrejötte, a mûvészettörténeti elemzés, a színes katalógus megjelentetése és a budapesti tárlat — melyek elindításáról még tudomása volt — nem érhette meg. De nem lehet nem szóvá tenni, hogy a késlekedés, a mulasztás nem az utolsó hetekben történt, hanem akkor, amikor Ungvári Károly ha betegesen is, de még alkotóereje teljében volt. Ne feledjük: 1971 óta élt csak a festészetnek. 1968 óta állított ki rendszeresen Kaposvárott, különösebb visszhang nélkül. A jelenlegi kiállítás is csak adósságtörlesztés, olyan adósság törlesztése, melyet teljesen kifizetni sohasem tudunk. A hat elemit végzett tehetség bámulatos szellemi ereje és tartása, a formális képzést nélkülözõ, tudásra éhes ember szívós önképzése, egy formátumos mûvészhez méltó korszerû világkép kialakítása, egy nagyszabású életmû következetes megalkotása a tágabb környezet nagyon kevés segítségével és nem kis idõn át a szûkebb környezet
4
ellenében — ez az emberi-mûvészi teljesítmény bámulattal, tisztelettel és meghatottsággal kell, hogy eltöltsön bennünket. S hozzá az önzetlen, végtelenül szerény, adni, ajándékozni akarás, mindenkinek, a közösségnek, de különkülön is, barátnak, ismerõsnek, ismeretlennek egyaránt. Mintha a tehetsége felelõsséget ruházott volna reá, mintha a társadalom lekötelezettje lett volna, aki jóvátétellel tartozik a világnak azért, hogy egyáltalán festhet. Ezért visszafizethetetlen az, amivel Ungvári Károlynak tartozunk. Csekély vígasz, hogy élete utolsó tíz évében szakmai kapcsolatokra és értõ fiatal társakra talált a rendszerváltozás után elsõként megalakult Kapos Art tagságában. A Magyar Festõk Társaságának sajnálatos módon csak 1998-ban lett tagja, igaz, mindjárt az egyik legmegbecsültebb tagja. Természetesen ez nevetségesen kevés volt ahhoz, ami Ungvári Károlyt mûvészi rangja jogán megillette volna. Szerencsésebb történelmi konstelláció és kedvezõbb személyes körülmények között hatvan éves korára legalábbis országos szakmai ismertség és elismertség övezi, rangos díjak és kitüntetések birtokosa. A modern magyar festészet virtuális képtárában a magam részérõl Illés Árpád, Gyarmathy Tihamér és Rozsda Endre mûvei mellé helyezem el a képeit. Az utóbbi névvel azt is sugalmazni szeretném, hogy az õ festészete nemzetközi sikerekre is joggal tarthatott volna számot, ha... ha nem úgy lett volna, hanem másképp — de, azt hiszem, ezt még számos más magyar mûvészrõl elmondhatjuk. Úgy gondolom, a leghelyesebb, ha figyelmünket most a valóság felé fordítjuk: a falakon függõ mûvek a hamarosan letûnõ XX. század magyar mûvészetének reprezentánsai; gyönyörködjünk bennük, és emlékezzünk az alkotójukra. Kováts Albert
5
Ungvári Károly (Zaláta, 1924. március 10. — Mosdós, 2000 március 3.) Fontosabb egyéni kiállítások 1962
Vaszary Terem, Kaposvár
1968
Megyei Könyvtár, Kaposvár
1974
Mûvelõdési Központ, Nagyatád
1975
Somogyterv, Kaposvár
1978
Mûvelõdési Központ, Barcs
1982
Kulturális Központ, Siófok
1983
Dráva Múzeum, Barcs Városi Múzeum, Virovitica (Jugoszlávia)
1985
Városi Mûvelõdési Központ, Kaposvár
1989
Városi Mûvelõdési Központ, Kaposvár
1991
Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár
1994
Szín-Folt Galéria, Kaposvár
1995
Kálmán Imre Múzeum, Siófok
1997
Kaposfüredi Galéria, Kaposfüred Rátkai Klub, Budapest
1998
Ökollégium Art Galéria, Budapest
1999
Szín-Folt Galéria, Kaposvár
Mûvei közgyûjteményekben Kálmán Imre Múzeum, Siófok Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár Dráva Múzeum, Barcs Mûvei köztulajdonban Megyeház, Kaposvár MTESZ, Kaposvár Megyei Könyvtár, Kaposvár Városháza, Kaposvár Kaposi Mór Kórház, Kaposvár
6
Kompozíció 1968., olaj, farost 35,5×56 cm
7
A hajógépész álma 1996., olaj, farost 31,5×52 cm
8
Kereszt 1991., olaj, farost 40Ă—45 cm
9
A rend születése 1995., olaj, farost 48×53 cm
10
Farsang 1991., olaj, farost 35Ă—75 cm
11
Kefalinia 1968., olaj, vรกszon 106ร 122,5 cm
12
Metamorfózis 1980., olaj, farost 87×110 cm
13
Zselici táj cukorgyárral 1975., olaj, farost 113×186 cm
A mozdonykerék dinamizmusa 1999., olaj, farost 70×122 cm
14
15
Patetikus hangulat 1995., olaj, farost 26,5Ă—90 cm
16
At the exhibition of Károly Ungvári,
the first things that came
to my mind at Károly Ungvári’s exhibition included the roaring flux of time, the menacing accumulations of the past, the non-synchronicities, the could-havebeens, those notorious “what ifs”. The meetings that never came to pass, the acquaintances never made, the irredeemable omissions, irretrievable errors, procrastination, the wasted time, the knowledge that is beyond us for all eternity; the inescapable pillory of history and politics, and the servants of that pillory, the spoilers of history and of politics, the so called “circumstances”; our impotence, our reluctance. I first met Károly Ungvári in 1998, at his exhibition at the Ecollege. I consider it one of the most important encounters of my life. Or perhaps it would be more accurate to describe it as the most moving encounter of my life. Why had we not met earlier? Why only when he was seventy-four? And why was it that that exhibition was his first significant show in Budapest, and even then, it only happened with the help of friends, in a lesser-known, less frequented venue? Those are questions to which we know yet cannot grasp the answers. They are questions that we may not be keen to entertain, and which lead to further questions that force us to examine our consciences, even to accuse others and ourselves. Those who knew him know that getting to know him and knowing him was a double joy: man, and his work — paintings, and the painter behind them. I met the paintings first. It was a truly unnerving experience when pieces that were important, significant, indeed belonging in the highest echelons of Hungarian contemporary art — and pieces I had never even seen — were signed by someone whose name I was entirely unfamiliar with. A single glimpse was enough to assess their unique and extraordinary quality of expression, the singular power of superior talent. I witnessed the sounding of an original language of painting, which, like a church organ, infused and conquered space. That lan-
17
guage, an original mode of expression that had never before existed, nevertheless evoked a deep sense of familiarity. Such is the self-explanatory nature of works of genius: they touch us intimately, creating a binding relationship with the artist; as if we had once come to complete agreement, perhaps in a dream or in a previous life. The consequence of all that is love. Ungvári’s paintings demand to be loved like our closest relatives. They are heartwarming images, although they are by no means depictions of some idyllic fantasy. This love, or as we may call it, emotional, affective contact is drawn out by the rare experience of nothing but human depth, the manifestation of intellect on the painted surface. That indescribable phenomenon when we experience the materials of painting, the board and the paint transmuted into the spiritual, while in fact it is the painter transmuting his own humanity, his spirit, his mind into matter. We are dealing with the essence of painting here — Károly Ungvári was a painter in the most essential sense of the word — with the vibrant interaction, the luxurious flight of the spirit that takes place between painter and viewer in the ideal case. Ungvári’s paintings force us to pay attention, they attract our gaze; the vibration compels us whether we want it to or not. This experience was repeated at Kaposvár, at the painter’s largest exhibition to date, where the sheer number and variety of pieces helped me to a clearer understanding of the dimensions, the breadth of this oeuvre. János Horváth mounted the exhibition at the Vaszary Gallery with the expertise of a historian of art, in a way that befitted the greatness of Ungvári,. In his opening speech he was paying the dues of the art historian: he saluted the completed oeuvre with exacting analysis. We were deeply disappointed that he did not live to see the signs of belated recognition such as the exhibition itself, the acclaim of the historian of art, the publication of the colour catalogue or the other exhibition in Budapest — though did learn about the latter when the project was being launched. But it must be said that the absence of due recognition was not confined to the last weeks, it extended throughout the period when Károly Ungvári, though already suffering from illness, was still at the height of his creative prowess. Let us not forget: he devoted his resources exclusively to painting since 1971. He had exhibited regularly in Kaposvár since 1968, without any significant reaction.
18
The present exhibition is only an attempt to repay a debt that we shall never be able to settle in full. The spectacular spiritual power and bearing of a genius who had only completed six years of elementary school, the tenacious self-education of a man lacking formal training but hungry for knowledge, the creation of a modern worldview befitting an artist of the highest order and the consistent creation of a compelling oeuvre — all of which was accomplished with little help and for a long time in direct opposition to his immediate environment — such a series of human and artistic achievements must fill us with awe, with respect; they must move us. And in addition, the selflessness, the infinite humility, the will to make gifts to everyone, the community, but also to individuals, friends, acquaintances and strangers. As if his talent had bestowed upon him an obligation, as if he was obligated to return to the world the gift of being able to paint at all. That is why it is impossible to repay our debt to Károly Ungvári. It is little consolation that in the last ten years of his life he found professional relationships and understanding young colleagues in the Kapos Art Society, the first society of artists to be formed after the system change. Unfortunately he only became a member of the Society of Hungarian Painters, though one of the most highly esteemed members, in 1998. Naturally, this was too little too late compared to what would have been due to him in view of the value of his work. Under a more fortunate historical constellation, in more favourable personal circumstances by the age of sixty he would have been well known at least nationally, with a range of important prizes and awards. In the virtual gallery of modern Hungarian painting I personally place his paintings alongside those of Árpád Illés, Tihamér Gyarmathy and Endre Rozsda. I have intentionally included the last of those names to suggest that his paintings could have been internationally successful if only... it were otherwise, and not the way it was — although I think that may be said about certain other Hungarian artists as well. I think it is best to turn our attention towards reality now: the works in this collection are representative of Hungarian art of the twentieth century; let us behold their beauty and remember their creator. Albert Kováts
19
Felelõs kiadó Ungvári Károlyné Szerkesztõ Kováts Albert Katalógusterv Kováts Borbála Mûtárgyfotók Gözsy Gáborné A nyomdai elõkészítés a Kotech gyorsnyomda munkája A nyomdai munkákat a Nalors Grafika (Vác) készítette
ISBN 963 640 766 5